Reflexiók Zygmunt Bauman: Bevezetés: A szociológia a holokauszt után című fejezetéhez[1]

 

Bauman a vizsgált fejezetben elemzi, hogy a szociológia tudománya miként viszonyult a holokauszthoz más tudományágakkal együtt. A szerző következtetése az, hogy a szociológia nem tudott tudományosan „mit kezdeni” a holokauszttal és ezzel adós mind a mai napig.[2] A szerző a fejezet további részeiben megvizsgálja a holokauszthoz vezető történelmi folyamatokat, a holokauszt lebonyolításának bürokratikus „gépezetét”, és megpróbál pszichológiai magyarázatot adni olyan kérdésekre, amelyek megvilágítják a holokausztot lebonyolító emberek „lelki mechanizmusait” és azt a „valóságot”, amelyet a náci „gépezet” teremtett. Az alábbiakban a lábjegyzetelés szabályait követve a szakirodalomból szemezgetve fogom a saját reflexióimmal, meglátásaimmal illetni a szöveget, amely minőségében nem kíván vetekedni a recenziókkal, hanem mindössze gondolatébresztőként kíván szolgálni a holokauszt szociológiai, történelmi, gazdasági, és pszichológiai megvizsgálásával kapcsolatban.

1. „…az ember nem tehet mást, mint amit Fein[3] tett: a holokausztot úgy fogja föl, mint olyan társadalmi és pszichológiai tényezők sajátos összekapcsolódásának egyediségében egyszeri, mégis teljességgel determinált termékét, mely a normális emberi viselkedés civilizációs korlátaink ideiglenes felfüggesztéséhez vezetett.”[4]

-          Götz Aly és Christian Gerlach könyve[5] a holokauszt gazdasági okait prezentálja, amelynek megértése során „racionálissá” válik a folyamat. Ezt a racionalitást egyébként később maga a szerző is elismeri.[6] Egyébként Gerlach és Aly véleményét gyakorlatilag „öntudatlanul (?)” is leírja a szerző egy későbbi fejezetben a holokauszt lebonyolítása és a modern gyáripar mechanizmusának összehasonlításakor: „Az SS főhadiszállásain az európai zsidók elpusztításáért felelős osztályt hivatalosan Gazdasági és Közigazgatási Főhivatalnak nevezték.”[7]

1. „A társadalmi szabályozás lényege, így a modern civilizációé is, mely korábban elképzelhetetlen határokig igyekszik kiterjeszteni szabályozó törekvéseit - éppen az, hogy erkölcsi kényszerek kordájába fogja az emberben Iakó állat különben zabolátlan önzését és veleszületett vadságát.”[8]

-          A szerző a fent idézett szövegrészletet a „jó társadalom” megalkotásának problematikájának kontextusába helyezi el. Filozófiai problémákat vet ugyanakkor fel a jó társadalom működése. Mi a jó?[9] Kollektív és egyéni jó viszonya? Előfordulhat, hogy az egyén számára „jó” döntés, lehetőség, az a közösség számára „rossz”. És az is előfordulhat, hogy ami a közösség számára „jó”, az ugyanakkor az egyén számára „rossz”. Ez pedig felveti azt a problémát, hogy az egyén hogyan viszonyul a társadalomhoz.[10] Alárendelt, egyenrangú, fölérendelt viszonyban van e kettő egymással? Ha igen miért? Ezen „szőrszálhasogató” kérdések megválaszolásával adós marad Bauman, de úgy vélem ezek rendkívül fontosak, mert a társadalomról alkotott kép függvényében más és más megvilágításba kerül az idézett szövegrészlet.  Második észrevételként említeném meg, hogy a végletekig szabályozott társadalom totalitásában mennyire térne el attól amitől maga is óvni igyekszik az embereket, a fasizmustól, a sztálinizmustól?

1. „Az újságíró föltelte magának a kérdést: e ]anus-arcok két fele közül melyik volt az igazi arc, és melyik az álca? Aztán arra a következtetésre jutott, hogy rossz a kérdés. Egyik arc sem „valódibb" a másiknál. Az áldozatok jelleme mindkét lehetőséget magában foglalta - azonban mindegyik máskor és más körülmények között bukkanhatott felszínre. Csak azért látszott a „jobbik én" a „normálisnak", mert a normális körülmények neki kedveztek jobban. Azonban a másik is mindig jelen volt, bár rendes  körülmények között föltárulkozatlanul. E fölismerés legmegdöbbentőbb vonása ekképpen az, hogy ha nem következik be a túszdráma, a „másik arc" valószínűleg örökre rejtve marad. A házaspárok továbbra is boldogan éltek volna együtt…”[11]

-          Bauman az idézett szövegrészletben arra keresi a választ, hogy miért fordulhatott elő nagyon sok esetben, hogy azok a párok, akik együtt túlélték a holokausztot, utána elváltak egymástól. Véleményem szerint nagyon jól megvilágítja Bauman a fenti szövegrészletben ennek a „problémának a megoldását” és teljes mértékben elfogadhatónak tartom állítását. Érdekesnek találom azonban, hogy e Janus-arcúság mennyire figyelhető meg azoknál a személyeknél, akik elhagyták az élettársukat a másik Janus-arcúsága miatt. Merthogy feltételezhető, hogy egyes esetekben a másik fél „önzése” sem lehetett különb, mint a később emiatt elhagyott személyeké.

1. „… lehetetlen előre kiszúrni azokat a jeleket, tüneteket vagy indikátorokat, melyek arról árulkodnak, hogy valaki majd kész lesz az áldozatra, vagy gyávának bizonyul a bajban; azaz, hogy magán azon a kontextuson kívül, mely ezeket a reakciókat kiváltja, „fölébreszti”, lehetetlen megállapítani későbbi megnyilvánulásuk valószínűségét.”[12]

-          Ezen állítással egyet értek, hogy a pszichológiai jellemzők alapján nem lehet az egyén viselkedését egyértelműen előre meghatározni ilyen időtávon. A biológiai antropológia a 20. század első évtizedeiben ehhez hasonló problémaként vizsgálta meg, hogy a bűnözőket testi/fizikai jegyeik alapján ki lehet-e szűrni a társadalomból. Számtalan korabeli szakirodalom (Samuel George Morton[13], Pierre Paul Broca[14], Török Aurél[15] írásai) foglalkozott ezért a koponyamérettel, agycentizéssel…stb. Végül a biológiai antropológia ezzel kapcsolatba ugyanarra a következtetésre jutott, mint a pszichológia, hogy az egyén viselkedését/jövőjét nem lehet meghatározni testi/fizikai jellemzők alapján.

1. „Azt gyanítjuk (ha vonakodunk is elismerni), hogy a holokauszt egyszerűen elénk tárta egy másik arcát is annak a modern társadalomnak, melynek korábban megismert arcát úgy csodáltuk. És azt is, hogy a két arc tökéletesen passzol ugyanahhoz a testhez. De talán attól félünk a legjobban, hogy e két arc éppúgy nem létezhet egymás nélkül, ahogyan az érem két oldala sem.”[16]

-          Érdekes, és elfogadható gondolatnak tartom. Ugyanakkor történeti tanulmányaim alapján azt kell feltételeznem, hogy amennyiben a holokauszt végrehajtásánál a társadalmi javak redisztribúciójának problémáját is felvetjük, úgy nagyfokú hasonlóságot találhatunk a holokauszt „logikája” és a történelemben korábban előfordult népirtások között. Például az amerikai indiánok kiirtása alapvetően a gazdasági érdekek mentén zajlott (földszerzés, ásványkincs lelőhelyek megszerzése…stb.), míg a holokausztnál is megfigyelhetünk gazdasági érdekek által diktált „eseménysorozatokat”, bár azt fontosnak tartom megjegyezni, hogy emellett számos más specifikus és nem specifikus okot is „bőven” találunk ezekre a cselekedetre. Ugyanakkor azt fontosnak tartom megállapítani, hogy népirtások azonban mind a premodern, mind a modern társadalmakban előfordultak, bár módszereikben és kegyetlenségükben erőteljesen különböztek egymástól. Ebből arra lehet következtetni, hogy mind a premodern, mind a modern társadalom „velejárója” ez a fajta „mentalitás és Janus-arcúság, mint amit az állítás is sugallja. Egyébként ugyanezen véleményt támasztja alá a a szerző egy későbbi bekezdésben: „Az igazság az, hogy a holokauszt minden összetevője – mindaz a rengeteg dolog, mely létezését lehetővé tette – normális volt. Nem abban az értelemben, amelyről már régóta elmondtak nekünk mindent, és amelyet el is magyaráztak, amelyhez szokva is vagyunk (ellenkezőleg, a holokauszt tapasztalata új volt és ismeretlen), hanem abban, hogy összhangban áll mindazzal a tudással, amit a civilizációnkról tudunk: vezéreszméivel, prioritásaival, az ezek mögött meghúzódó világképpel…” [17]

1. „A Végső Megoldás azt a fordulópontot jelöli, ahol az európai rendszer utat tévesztett: az életfeltételek javítása helyett – ahogyan azt a felvilágosodás eredetileg remélte – önpusztító lendületet vett. Pedig ennek az ipari rendszernek és a hozzá fűződő világképnek a segítségével tudott Európa a világ felett uralkodni.” [18]

-          Alapvetően nem tudok ezzel az állítással egyet érteni, amit Bauman Feingoldtól idéz.[19] Véleményem szerint a Végső Megoldás azt mutatja meg, hogy mihez vezet az a folyamat, amikor az alapvetően szociálpolitikai problémákat faji problémákká konvertálja a társadalom (akár önszántából, akár valamilyen nyomás hatására[20]), és faji problémaként próbálja megoldani a szociális problémát.[21] Tudomásom szerint a felvilágosodás „eredetileg” nem az életfeltételek javítását „remélte”, hanem az egyéni szabadság természetjogból fakadó  egyenlőségét, és az emberek közötti testvériségen alapuló szolidaritást.[22] Azonban el kell ismerni, hogy a felvilágosodásnak is voltak az életfeltételek javítását célul kitűző „nézetei”, de e nézetek dominánsan az ipari forradalommal párhuzamosan a 18.-19. században terjedtek el Európában, és ekkoriban, főleg a 19. században már, mint a szocialisztikus mozgalmak részeiként jelentkeztek az „életszínvonal javítását” célul kitűző programok (munkásmozgalom, bányásztörvények Angliában…stb.). Ugyanakkor a történelemtudomány mainstream álláspontja is alátámasztja Európa gazdasági, politikai és kulturális hegemóniáját a 18-20. század első felében. Ugyanakkor az állítás helyesen írja, hogy az európai hegemóniában nagy szerepet játszott az ipari rendszer és az ipari forradalom, valamint az ezen kibontakozó „ipari társadalom”, de ez nem kizárólagos oka a felemelkedésnek, mint ahogy nem tartom kizárólagos oknak a „bukásnál” sem.

1. „A modern civilizáció ugyan nem volt elégséges feltétele a holokausztnak, de bizton állítható, hogy szükséges feltétele volt.”[23]

-          Egyetértek ezzel az állítással, hiszen szükséges feltétele volt a modern civilizáció a technikai „lebonyolítás” miatt, illetve az egész holokauszt megszervezése miatt. Ugyanakkor a modern civilizáció nem volt elégséges feltétele a holokausztnak, mert ehhez szükség volt azokra a társadalmi, gazdasági és adott esetben politikai okokra is, amelyek időtől független „állandóként” léteztek és léteznek ma is az emberi társadalomban.

1. A szerző által a vizsgált fejezet 38. oldalától a 40. oldalig vázolt funkcionalista történeti elmélet a „zsidókérdéssel” kapcsolatban alapvetően elfogadhatónak tartom. Ugyanakkor túl dominánsnak érzem a bürokratikus okokkal való érvelést a holokauszt esetében. A náci bürokrácia bármilyen hatékony, és hatalmas is volt, mindenképpen az érdekek érvényesítésének, a végrehajtásnak az eszköze. És mint eszköz, nem lehet egyben cél is logikailag. A cél pedig elsősorban gazdasági (gazdasági javak újraelosztása), társadalmi (lojális, az államtól és elsősorban a hatalmon lévő elittől függő középosztály megteremtése a már említett gazdasági javak újraelosztásán keresztül), politikai-ideológiai (fajelmélet, lebensraum elmélet…stb) volt. Ezen okok sokszínűsége a holokauszt „heterogén komplexitásában” keresendő.
2. „Végrehajtásának hosszú és tekervényes története során a holokauszt egyetlen pillanatig sem került összeütközésbe a racionalitás elveivel.” [24]

-          Őszintén szólva ezen mondat azért lepett meg, mert ennek igazságtartalma szerintem evidensnek kellene lennie. A kutatások alapján ugyanis nemcsak a háború időszakában, és a deportálások idején, vagy megkezdésük előtt vált racionalitássá a holokauszt, hanem Hitler Mein Kampf című munkájában is. Most szeretnék eltekinteni attól, hogy ezek mennyire vehetőek egy előre eltervezett népirtásnak, vagy sem (Nyilván annak vehetőek). A történelem ez esetben sajnos Hitlernek a már 1920-as évek derekán leírt állításait igazolja. Természetesen ettől nem elvonatkoztatható az sem, hogy Hitlernek és nézeteinek utána hatalomra kellett jutnia Németországban. Ha ez nem történik meg, akkor feltételezésem szerint a holokauszt nem történhetett volna meg, bár kétségkívül lezajlott volna egy faji-progromm (valószínűleg elsősorban a zsidóságot érintve) a társadalmi fezsültségek „levezetése” miatt. A kérdés a minőség és a mennyiség lett volna ez esetben.

1. „Azt állítom továbbá, hogy a bürokratikus kultúra, mely azt követeli tőlünk, hogy a társadalmat úgy szemléljük, mint az igazgatás tárgyát, mint megoldandó „problémák” gyűjteményét, mint „ellenőrzésre”, „kordában tartásra”, „javításra” vagy „újjáformálásra” szoruló „spontenaitást”, amellyel szemben igenis kell a tudatos „megtervezés”…”[25]

-          E megállapítással teljesen egyetértek. E megállapításnak egyfajta jogi megalapozásának érzem Mezey Barna jogtörténész egyik, Magyar jogtörténet előadásán elhangzottakat: „A politikai elit amikor a hatalmi kényszert bevezeti akkor egyfajta elnyomó konfliktuskezelést alkalmaz.” Az elnyomó konfliktuskezelés pedig alapvetően magában hordozza a bürokrácia felhasználását (katonai, rendvédelmi igazságügyi…stb.) a társadalmi folyamatok koordinálása terén.

1. Herbert C. Kelman véleményével[26], amelyben hármasságot fogalmaz meg[27] azzal kapcsolatban, hogy az átlagemberből, hogyan lehet kíméletlen tömeggyilkost „csinálni”, alapvetően egyetértek. Azonban megemlíteném azt, hogy az egyéni érdek is részese lehet ennek a rendszernek. Ha az egyén maga is érdekelt abban, hogy a tömeggyilkosságot lebonyolítsa, akkor a többi tényező együttes hatására meg is teszi. Ilyen érdek lehet többféle (anyagi, erkölcsi, politikai, vallási…stb.) Az érdeknél is megfogható a probléma.
2. Az 50. oldalon tárgyalt kérdéssel, hogy miként tudott erkölcsi felmentést adni magának a bürokrata a holokauszt lebonyolítása során, egyetértek. Sőt logikailag elfogadható szerintem az is, hogy egy-egy munkafolyamatot, mert a szerző gyakorlatilag annak tartja a holokauszt lebonyolítását, minél több személy részfeladataként szabnak meg, akkor a munka terméke személytelenné válik. Példának okáért: A Mercedes autó motorját német szakember rakja össze, a kocsi vázát japán szakember, az ablakokat magyar szakember illeszti be és így tovább, akkor nem mondható általánosnak az, hogy a magyar munkás azt mondja a kész termékre, az autóra, hogy az az ő munkája. Viszont egy asztalos, vagy szobafestő, amennyiben nem bontja sok részfeladatra a munkafolyamatát, úgy teljes mértékben magáénak mondja a munka termékét, a bútort, vagy a lefestett szobát. A holokausztot, mint munkafolyamatot lebonyolító náci gépezet a részfeladatokon keresztül könnyedén személytelenné tehette annyira az eredményeket, a terméket, a tömeggyilkosságot, hogy azt egyik, a folyamatban aktívan résztvevő cselekvő se érezze magáénak. Így adott magának lelki felmentést az egyén tettei alól.

 

A Bauman mű-reflexiói nem kívánják kétségbe vonni a holokausztot, sőt azt az interdiszciplinaritás eszméjébe vetett hittel kitágítani igyekszik a különböző tudományos álláspontok összeegyeztetésének kísérletével.

 

Írta: Jánoki Dávid

2012. február 15-16. Vác

 

 

 

A Nemzetközi Valutalap és az Európai Unió kritikái Magyarországnak

Mielőtt tételesen végigelemeznénk az utóbbi időben az Európai Unió (továbbiakban EU) és a Nemzetközi Valutalap (továbbiakban IMF) részéről Magyarországnak szóló kritikákat fontosnak tartom, hogy történeti és jogi aspektusait is megvizsgáljuk a fejleményeknek. A dolgok kontextusba helyezése során ugyanis olyan folyamatokra és erőviszonyokra tudunk rávilágítani, amelyek alapvetően meghatározzák Magyarország pályáját a világpolitikában.

 

 

Történelmi kontextus:

Forrás: Az IMF honlapján tételesen közzé tették, hogy hogyan és milyen kérdésekben volt kapcsolata Magyarországnak az IMF-el:

http://www.imf.org/external/country/hun/index.htm?pn=10

Az adatsorokból kiderül, hogy 1982 óta aktív kapcsolatban áll Magyarország a nemzetközi szervezettel és többnyire gazdasági és technikai segítségnyújtás miatt kérte a segítségét. Az, hogy ezek a kapcsolatfelvételek mennyire voltak sikeresek és hasznosak, azt véleményem szerint abban tudjuk lemérni, hogy sem az akkori politikai élet mainstream áramlatai, sem pedig a sajtó nem nyilatkozott sem akkor, sem pedig utólag elítélően az IMF-el való kapcsolatáról az országnak, sőt a HVG egyenesen mintegy „megmentőként” aposztrofálta a nemzetközi szervezetet (http://m.hvg.hu/hvgfriss/2009.23/200923_Pro_memoria)

Nincs itt helye annak, hogy az összes forrást közöljük akár csak link formájában is az IMF és Magyarország korábbi kapcsolatairól, de alapvetően fontosnak tartom megjegyezni, hogy önmagában az IMF segítsége (pénzügyi és technikai) nem volt haszontalan a magyar gazdaságra nézve, hiszen a kedvező kamatozása miatt általában olcsóbb volt a magyar nemzetgazdaságot az IMF pénzéből fenntartani és fejleszteni, mint a nemzetközi pénzpiacokról finanszírozni. Ez a helyzet nemcsak a rendszerváltás és az 1990-es évek első felében állt fenn, hanem pusztán közgazdasági megfontolások alapján mind a mai napig folyamatosan ez a helyzet. Ennek elsődleges oka, hogy a magyar állampapírok (3,5,10 éves) hozama a piaci finanszírozás mellett rendre magasabb volt, mint egy lehetséges IMF hitel után fizetett kamatok. Természetesen ezen szempont mellett azt is figyelembe kell vennünk, hogy egy ország stabil nemzetközi megítéléséhez szükséges, hogy a nemzetközi pénzpiacokról tudja finanszírozni magát és ne nemzetközi szervezeteken keresztül. Ez pedig fokozottan érvényes egy olyan országra, mint Magyarország, amely nyitott gazdaságú országként jelentősen rá van utalva a világpiaci folyamatokra.

Ami Magyarország és az EU kapcsolatát érinti, megint világpolitikai szempontok alapján kívánom megközelíteni:
Magyarország gyakorlatilag 1945-1989 között a Szovjetunió hatalmi érdekszférájába tartozott. 1989-re végképp eldőlt (Máltai-csúcs), hogy a Szovjetunió érdekszférájaként működő keleti-blokk államszocialista országai elszakadhatnak a Szovjetuniótól és más fejlődési pályára állhatnak. Ez volt a rendszerváltás időszaka. Fontos megértenünk azt, hogy milyen lehetséges fejlődési pályák mutatkoztak meg a térség és egyben Magyarország számára 1989-90-ben:

1.    A Szovjetunióval (1991-től Oroszország, FÁK) meglévő aktív gazdasági és politikai kapcsolatokat a jövőben is fenn kell tartani, hiszen 1945 óta a Magyar gazdaság is szerves része lett a KGST által létrehozott gazdasági „egységnek”. Ez a gazdaságpolitikai és politikai irányvonal fémjelezte többnyire az egykori állampártok politikáját.

2.    Minél hamarabb csatlakozni az Európai Gazdasági Közösséghez (1993-tól EU). Ezen út támogatói azzal érveltek, hogy a térség és benne Magyarország 1945-ig szervesen illeszkedett a nyugat-európai történeti fejlődésbe, még ha annak csak perifériáját alkotta is. Ebből a fejlődési pályából szakította ki a térséget a Szovjetunió 1945 és 1989 között. Ezért a régió országainak elemi érdeke, hogy ismét csatlakozzon Nyugat-Európához. (Itt jegyezném meg, hogy ebből a logikából következik, hogy a térség népei „lehitték” azt, hogy nagyon gyorsan elérik majd a nyugat-európai életszínvonalat, pedig tudjuk, hogy ezt korábban, 1945 előtt sem sikerült soha elérni, mivel nem tartoztak akkor sem és most sem a nyugat-európai centrumhoz.) Ilyen européer irányvonal fémjelezte a korban az összes ellenzéki rendszerváltó pártot és mozgalmat általában.

3.    Nagyon kevés mozgalom jutott el egy harmadik út, egy Kelet-Közép-Európai sajátos út és hatalmi góc megszervezéséig. Ennek az elképzelésnek az volt a mozgatóereje, hogy a térség országai a történelem folyamán folyamatosan áldozatául estek a nyugat-európai országok és a kelet-európai országok csatározásainak (Lásd: Napóleoni háborúk, I. Világháború, II. Világháború). Éppen ezért létre kell hozni egy Közép-Kelet-európai hatalmi centrumot, amely ellenpólusa lehetne Nyugat és Kelet-Európa évszázados versengésének. Ezt az utat nem jellemezte hatalmas társadalmi támogatás, mivel nem volt történelmi előzménye, és ami fontosabb: történelmi tapasztalata a társadalomban.

A fenti választások közül hosszú távon a térség országai az egységesülő Európa mellett köteleződtek el, amely magával hozta az európai jogrend és gazdasági szerkezet fokozatos átvételét. A térség országai és Magyarország is sikeres csatlakozási tárgyalásokat folytatott az EU-val, és 2004 május elsején csatlakozott az Európai Unióhoz. A csatlakozást előzetesen népszavazásokkal erősítették meg.

A történeti fejlődés szempontjából fontos megemlítenünk, hogy a térség országai egy olyan időszakban csatlakoztak az EU-hoz, amely 2007-tól fokozatosan előbb gazdasági, majd jogi válságba sodródott. Ennek oka az Uniós gazdaságpolitikák közötti magas diszkrepancia fönnállása és az uniós jogrend egyéb hiányosságai voltak. Magyarországon ehhez kapcsolódott 2006-tól egy belpolitikai válság, majd 2008-tól egy gazdasági válság, és most, 2011-tól egy ismételt hulláma a gazdasági válságnak, amely kimondhatjuk: rendszerszintű válságot eredményezett. Eredményezte mind a demokratikus intézmények hatékonyságába vetett hitnek a válságát, mind pedig a kapitalizmus válságát.

Egy gazdasági és politikai válság pedig általában az adott ország gazdasági leszakadásához vezet, amely magával hozza az életszínvonal csökkenését, amely a lakosság elégedetlenségén jelentkezik. A társadalom széles lecsúszó rétegeinél jelentkezik a szélsőséges, ámde az ország minden problémáira egyszerű megoldásokat kínáló mozgalmak és pártok támogatása. A politikai elit válságával párhuzamosan nő a hivatalos pártpolitizáláson kívüli civil „politizálás” kitüntetettsége.

A válság spirált okozott, amelyből Magyarország nehezen tud szabadulni. A politikai elit társadalmi támogatottsága gyakorlatilag megbukott a gazdaságpolitikájával együtt. Új programra van szükség, hiteles társadalmi szereplőkkel.

Jogi kontextus:

Mivel a jogi szövegek elérhetőek az EU honlapjain, nem kívánom őket részletesen elemezni, mindössze egy hierarchiára szeretném felhívni a figyelmet: Magyarország tagja az Európai Uniónak. Magyarország akart belépni az Európai Unióba és éppen ezért az Európai Unió támasztott feltételeket Magyarországnak és nem Magyarország támasztott feltételeket az EU-nak. Ugyanez a helyzet most, az IMF hitellel kapcsolatban is: Magyarország akar hitelt felvenni az IMF-től így az IMF fogja megszabni annak a feltételeit. Az pedig, hogy az IMF és az EU közösen fog dönteni a magyar hitelkérelemről, annak oka az, hogy 2010-ben kötött a két szervezet egy megállapodást, hogy az IMF csak akkor ad hitelt egy EU-s tagországnak, ha az EU is megengedi azt.

Ami a jelenlegi helyzetet illeti, Magyarország csak akkor tud hitelfelvételről tárgyalni az IMF-el, ha előtte jogilag harmonizálja vagy visszavonja az EU jogszabályokkal nem összeegyeztethető új jegybanktörvényét, bírósági törvényét és az ombudsman hivatalának rendezését szolgáló törvényt, ezenkívül a médiatörvényben is változtatásokat kell eszközölnie, valamint az alaptörvényben is. Ezek után elkezdhet a kormány tárgyalni a hitelről, amelynek további következményei és feltételei lesznek, mint az adórendszer megváltoztatása, szociális ellátórendszerek reformja...stb.

Mivel nem az IMF szorul rá Magyarorország pénzére, hanem Magyarország az IMF segítségére így ha a kormánynak nem is, de az országnak elemi érdeke ezen feltételek teljesítése.

Következtetések:

Úgy gondolom, hogy most, amikor a válság világpolitikai átrendeződéssel jár, mert az USA, EU mellé Kína is felzárkózik a világ legerősebb hatalmi csoportosulásai mellé, és amikor az Európai Unió egyre inkább fokozott erőfeszítéseket tesz a kontinens gazdasági egyesítésére, amely az EU lényegégből fakadóan elkerülhetetlen folyamat, sőt elvileg a tagországok ezt önként vállalták! Nem tartom szerencsésnek a magyar kormány „szabadságharcos”, függetlenség-mániás politikáját. A világpolitika áramlataival megyünk szembe. Magyarország sikeresen beilleszkedett a nyugati világba. A dinamikusan fejlődő kelettel szükséges és kell is ápolni a gazdasági, kulturális és politikai kapcsolatokat, de nem szabad elfelejteni, hogy geopolitikai okok miatt Magyarország továbbra is a nyugathoz tartozik.

Ne higgyük azt, hogy az a magyar kormány, amely virtuóz módon képes szembefordulni az éppen aktuális világhatalmi tényezőkkel, sokáig kihúzza. Horthy Miklós 1920-ban csak az Antant hatalmak segítségével lehetett Magyarország kormányzója. Rákosi Mátyás és Kádár János csak a Szovjetunió segítségével lehetett Magyarország teljhatalmú vezetője.

Magyarország méreteinél és jelentőségénél fogva nem engedheti meg magának, hogy szembeforduljon az aktuális politikai centrummal. Nagy Imre megpróbálta, Nagy Ferenc megpróbálta, és még sorolhatnánk tovább a neveket. Mindannyian a magyar történelemben nagy betűkkel szerepelnek, de olyat még senki nem próbált meg, mint a jelenlegi kormányzat, hogy a demokratikus nyugati értékekkel szembehelyezkedve, belpolitikai indíttatásból állítson diktátumokat az EU-nak és az IMF-nek, majd aztán pénzért és támogatásért könyörögjön.

Ezek után ne lepődjünk meg, ha az EU és az IMF kemény feltételeket szab majd. Sőt amint már említettem, magyar kormány 1920 óta nem maradt sokáig talpon úgy, hogy nem bírta a nemzetközi hatalmi centrum támogatását. Régebben fegyverekkel és tankokkal oldották meg, manapság gazdasági nyomással oldják meg e helyzetet.

És lássuk be, nálunknál nagyobb országokban, mint Görögország és Olaszország is bejött. Megbukott Papandreanu és Berlusconi is. Most Magyarországon a sor. A kormányzat véleményem szerint vagy belátja a történelmi felelősségét és elfogadja az IMF EU feltételeit, megindítva ezzel azt a reformfolyamatot, amellyel a politikai elit már adósa az országnak 20 éve, vagy pedig belső hatalmi érdekeire koncentrálva hosszú vajúdás után megbukik.

Véleményem szerint reálpolitikát kell folytatnia a magyar kormánynak, nem pedig ideológiai harcot. Ha a nyugat bukását éljük meg, akkor kérdem én, a bevándorlók miért még mindig Nyugatra mennek és nem Kínába és más keleti államokba? A pluralizálódó világban jelenleg nem a nyugat bukását éljük meg, hanem a kelet-nyugat erőviszonyok kiegyenlítődését. Ez természetesen a nyugat primátusának elvesztésével jár, a pluralizálódó világpolitika miatt helyzetét továbbra is megőrzi, csak megosztva mindezt a kelettel.

Szubjektív zárszó:

Amennyiben elfogadjuk azt az állítást, hogy a mindenkori magyar kormány stabilitása a külső világpolitikai centrumoktól függ, úgy fontosnak találom megvizsgálni a Gyurcsány, Bajnai és a második Orbán kormány közötti hasonlóságokat és különbségeket:

2006-ban a Gyurcsány-kormány elvesztette belpolitikai támogatottságát, gazdaság és társadalompolitikáját népszavazáson is elutasította a lakosság. Látható, hogy a kormánynak nem volt belső támogatottsága, és mégis 2009 tavaszáig a helyén maradt és nem bukott meg. A pénzpiacok és a nemzetközi hatalmi centrumok támogatását ugyanis továbbra is élvezte a Gyurcsány-kormány, mivel reformpolitikát hirdetett. Amikor azonban a külföld számára is világossá vált, hogy a kormány reformpolitikája megbukott, úgy elvesztette rohamos külföldi támogatottságát, és nem is lehetett ezek után meglepetés, hogy 2009 tavaszán lemondott a kormányfő.

2009 tavaszán megalakult a Bajnai-kormány, amelynek már nagyrészt az IMF hitel 2008-as felvétele miatt egy nemzetközi szervezetek által ellenőrizett programot kellett végrehajtania. E kormány mögött sem volt valós belső támogatás, a társadalom nagy része elutasította a Bajnai-kormány politikáját, mégis a nemzetközi szervezetek elfogadták és támogatták azt. A kormányfő gyakorlatilag „végigturnézta” a nyugati világot (Obama kétszer fogadta, Merkel, Sarkozy…stb.) és megszerezte a támogatást a politikájához.

2010-ben a felálló második Orbán-kormány a belső támogatottságában bízva gyakorlatilag összeveszett a nyugati szervezetekkel és hatalmi centrumokkal, és 2012 januárjára eljutott oda, hogy nem bízik benne sem a pénzpiac, sem a külföld. A kormánynak ezek után, ha elfogadjuk a korábbi téziseinket, hiába van belső támogatottsága (bár egyre csökkenő mértékben), a külföldtől függ. Amennyiben az Orbán-kormány belátható időn belül nem változtat a politikáján, úgy a nemzetközi szervezetek és a nyugati világ nem fog hitelezni Magyarországnak. Ekkor elzáródnak a „pénzcsapok” és az ország egy bukási spirálba kerül. Előbb esik a gazdasági termelés szintje, majd ez megmutatkozik a lakosság életszínvonalának zuhanásában, ami elégedetlenséghez vezet az Orbán-kormánnyal szemben. Ennek következményeként pedig akár meg is bukhat egy következő választáson.

A jelenlegi kormány számára a tét tehát a túlélés. Két lehetősége van:

1.    elfogadja az EU és az IMF feltételeit és ezzel nyilvánosan beismeri az eddigi politikájának kudarcát, amely nagy veszteség számára.
2.    nem fogadja el az EU és az IMF feltételei és ezzel hosszú belátható időn belül megbukik.

Mindkét választás nagy csapás a kormányra nézve, de az igazi kérdés Magyarország érdeke, szerintem ezt kellene szem előtt tartania a vezetésnek.

 

FRISS:

A kormányfő azt nyilatkozta a Bild című (német Blikk) lapnak, hogy "Magyarország eleget tesz az EU követeléseinek" és  "az erő előtt hajlunk meg, nem pedig az érvek előtt".

Ez alátámasztja, hogy a kormány is felismerte a fenti lehetőségeit, és inkább a kisebb rosszat választja a maga szempontjából, az ország szempontjából meg az optimális megoldást.

A kérdés innentől kezdve az, hogy a külföld mindezt elhiszi-e a kormányfőnek, mert ha nem, akkor a "sorsa" előre látható. A kormányon most bizonyítási kényszer lesz.

 

Írta: Jánoki Dávid

2012. január 18. Vác

Az antik világkereskedelmi rendszer modellje

Az  ókori távolsági kereskedelem egy fejlődési folyamat eredményeként alakult ki. A neolitkori törzsek egymás közti lokális cserekereskedelmi rendszerét a technikai fejlődés és a civilizálódás során felváltották a nagyobb szerveződési formák. A törzsi jellegű politikai berendezkedést felváltották a nagyobb területre kiterjedő állami formák, amik megkövetelték a centralizáció magasabb fokát. A gazdaság is bővült, a centrális hatalom által ellenőrzött területek növekedése magával hozta a távolsági kereskedelem kialakulását is. Ennek elengedhetetlen feltétele volt a kereskedelemben résztvevő országok diplomáciai interakciója, és az érdekek összehangolása, mellett a technikai fejlődés is, amely lehetővé tette a kereskedők számára hosszabb utazások lebonyolítását.  A távolsági kereskedelem megkönnyítette a nyersanyagok beszerzését, és ezáltal stratégiai tényezővé vált a nyersanyaglelőhelyek ellenőrzése mellett a kereskedelmi utak fennhatóságinak ellenőrzése is. Az ókori országok diplomáciáját nemegyszer a nyersanyaglelőhelyek és a kereskedelmi utak határozták meg, és csak másodlagosak voltak a védelmi-katonai funkciók.

Az antik világkereskedelem nem volt olyan dinamikus és nem képviselt akkora részarányt a kereskedelemben, mint manapság. Az antik világkereskedelem gyakorlatilag több regionális kereskedelmi rendszer összekapcsolása volt. A regionális kereskedelmi központok általában egy-egy kultúra, vagy ország kereskedelmi övezetéhez tartoztak, mint például A mediterráneum, a Közel-Kelet, az Indus-völgye, vagy Kína. Ezen regionális kereskedelmi övezeteken belül találhatóak kisebb, lokális kereskedelmi kapcsolatok is, amelyek rendszerint a helyi kereskedelmi igényeket elégítették ki. Az antik államok tisztában voltak a kereskedelmi szintek jelentőségével, de a legerősebb ókori államok is csak a regionális kereskedelmi szinteket birtokolták, egészében az antik világkereskedelmet sose. Megfigyelhető az is, hogy igazán nagyhatalommá az ókorban csak azon államok válhattak, amelyek a regionális kereskedelmi körzeteket irányították, vagy maguk alakították ki. Mivel a kereskedelmi körzetek kialakulása ebben az időszakban elsősorban a földrajzi tényezőkön múlott, így megfigyelhető az is, hogy egy-egy nyersanyaglelőhelyben gazdag, és a kereskedelmi utak által összekötött területeken más és más évszázadokban más és más vezetőréteggel alakultak ki azonos területi kiterjedésű birodalmak. Például a Közel-Keleti kereskedelmi régió területén egymás után alakultak ki olyan regionális birodalmak, mint az Asszír Birodalom, az Újbabiloni Birodalom, vagy a Perzsa Birodalom. Attól függetlenül, hogy a regionális kereskedelmi körzetek képezték a birodalmak alapjait, voltak arra próbálkozások , hogy az antik világkereskedelem irányítása is egy hatalom kezében összpontosuljon. Példának említhető meg Nagy Sándor Birodalma, amely egyesítette magában a Mediterráneum, Közel-Kelet és az Indus-völgyi regionális centrumot, vagy Perzsa Birodalmat, amely egyesítette magában szintén az Indus-völgyi és a Közel-Keleti kereskedelmi centrumokat. Annak oka, hogy egyik antik birodalomnak sem sikerült kiterjesztenie befolyását az egész antik világkereskedelemre az, hogy a technikai és civilizációs lehetőségek a korban nem voltak adottak egy ekkora kiterjedésű, kulturálisan és gazdaságilag is heterogén összetételű birodalom politikai egységbe foglalására, sőt a történelmi tapasztalat azt mutatja, hogy a több reigonális centrum összefogására és ellenőrzésére irányuló törekvések is kudracba fulladtak, hiszen mind Nagy Sándor birodalma, mind a Perzsa Birodalom, de még a Római Birodalom sem tudta összetartani a kereskedelmi centrumokat más és más okból kifolyólag a kor viszonyai között.

Az antik világkereskedelmi rendszer legfontosabb útjai a következők voltak: Selyem-út (Kína-India-Mezopotámia-Római Birodalom), Borostyánkő-út (Római Birodalom-Baltikum), Tömjén út (Római Birodalom-Palesztína). A kereskedelmi utak kulturákat is közvetítettek a birodalmak között, bár ezen interakciók nem érték el azt a szintet, mint majd a középkorban vagy az újkorban.

 

 

Írta: Jánoki Dávid

 

2011. március 29. kedd

 

Cum Deo pro Patria et Libertate – Iustam causam Deus non derelinquet!

 

Ez volt a jelszava 1703 és 1711 között a Rákóczi-féle szabadságharcnak Magyarországon. Annak a szabadságharcnak, amely a legtovább tartott a magyar történelemben, és amely nemzetközileg is kellő támogatást tudott felmutatni ahhoz, hogy a kuruc főúri rétegben elhiggyék: van lehetőség egy független Magyar Királyság kialakítására a Habsburg Birodalom ellenében. Mint azóta a történelemtudomány kiderítette, ez a remény nem állt teljesen valós alapokon, noha sokáig úgy tűnt, hogy lehet folytatni a harcot a labancok ellen. Előrebocsátom, hogy ezen írásomban nem kívánom részletezni a kurucok és labancok csatáit, ugyanis távolabbi perspektívában kell értelmeznünk a szabadságharc eseményeit. Ahhoz viszont, hogy megértsük a történteket tisztáznunk szükséges néhány alapvető gondolatot:

A Labanc elnevezés nem pusztán a Habsburg-birodalom hadseregét, és a Lajtántúli nemességet jelentette. Ugyanezen elnevezés alatt találjuk meg a Habsburg hű magyar nemeseket is, mint például az Esterházyak, Erdődyek, Csákyak, Nádasdyak, Keglevichek.

A Kuruc elnevezés többnyire a Habsburg-birodalom ellenében a független magyar törekvéseket pártoló magyar köznemesi és jobbágyi rétegek elnevezése volt. Természetesen ezen réteget is támogatták főúri családok, gondoljunk például magára Rákóczi Ference.

Ugyancsak fontos felvázolnunk a vizsgált korszak (1700-1714) európai körképét, ugyanis e külpolitikai helyzet megértése segítségünkre lesz a Rákóczi-szabadságharc lehetséges kifutásainak elemzésében.

1701-ben a Spanyol Világbirodalom élén lévő uralkodó, a Habsburg-házból származó II. Károly meghalt. Mivel nem volt örököse, ezért megindult az egykori uralkodókkal rokoni kapcsolatot fenntartó európai dinasztiák között a vetélkedés a spanyol trónért. Azért a trónért, amely magában foglalta ekkoriban: Spanyolország, Dél-Itália, Dél-Amerika, Közép-Amerika meghatározó területeit, amelyet még az egykori Tordesillas-i szerződés biztosított a mindenkori spanyol uralkodó számára. A spanyol trónért bejelentkezett a Francia Királyság uralkodója, Bourbon XIV. Lajos, aki a családi ágán a legközelebb állt a meghalt II. Károlyhoz. A franciák elképzelése eredetileg az volt, hogy miután megszerzik a spanyol trónt, egyesítik Francia- és Spanyolországot, létrehozva ezáltal a világ legerősebb államalakulatát.

A megüresedett spanyol trónért a Habsburg-család még élő, Osztrák ága is bejelentkezett I Lipót császár személyében. A Habsburgok elképzelése az volt, hogy a Habsburg-birodalmat kiterjesztik Spanyolország, Dél-Itália, Dél-Amerika és Közép-Amerika területeire, ezáltal az ő vezetésükkel alakul ki egy hatalmas világbirodalom. A Habsburgok elképzelésétől a franciák éppen ezért féltek is, ugyanis ha megvalósul a Habsburg elképzelés, akkor Franciaország ellenségekkel lesz körbevéve, amit XIV. Lajos mindenképpen elakart kerülni.

1701-ben kitört az örökösödési háború, mivel egyik fél sem engedett elképzeléseiből. A franciáknak szövetségesre volt szükségük a Habsburgok elleni harcban, így nem meglepő, hogy a birodalom felbomlasztásával próbálkoztak, erre pedig meg is volt minden esélyük, hiszen a Habsburg-birodalomnak volt a része az a Magyar Királyság, amelyben egy széles társadalmi réteg láthatóan nem viselte el I. Lipót császár uralkodását. A magyarok ellenállásának gerincét a kuruc mozgalom adta, így nem meglepő, hogy Rákóczi Ferenc szervezkedéseit folyamatosan támogatta XIV. Lajos. Olyannyira, hogy közös haditervet is elfogadtak, amelynek értelmében a francia csapatok nyugati irányból nyomulnak Bécsig, míg a kuruc csapatok keleti irányból hatolnak a császárvárosig, majd ott döntő ütközetben legyőzik a Habsburgokat, ami után Franciaország megszerzi Spanyolországot, míg a Magyar Királyság független hatalom lehet. Mint tudjuk ez a közös terv nem sikerült, ugyanis a francia csapatok, amelyek Bécs ellen vonultak 1704. augusztus 13.-án a höchstadti csatában vereséget szenvedtek az osztrák csapatoktól, amely után I. Lipót császár a seregeit áttudta csoportosítani Magyarország területére. A höchstadti vereség után XIV. Lajos már csak pénzzel támogatta Rákóczi szabadságharcát, így nem meglepő, hogy a kuruc vezetésnek új külpolitikai szövetséges után kellett néznie. Rákóczi követei útján felvette a kapcsolatot Nagy Péterrel, Oroszország cárjával, aki megígérte fegyveres csapatok küldését a kurucok megsegítésére, de ez végül soha nem következett be. Rákóczi és a kuruc vezetés ezen külpolitikai helyzetben úgy döntött, hogy folytatják a harcot, mert úgy gondolták, hogy majd az orosz csapatok jelentős segítséget fognak tudni nyújtani, és a franciák is pénzelték még egy ideig a magyar ügyet. A kurucok, hogy a belpolitikai támogatásukat is megerősítsék folyamatos engedményeket tettek a jobbágyságnak ( vetési pátens, naményi pátens…stb.), erősítve ezáltal a kuruc hadsereg pozícióit is. A szabadságharc kezdeti lendülete gyakorlatilag 1707-ig kitartott. Ennek több oka volt: egyrészt az osztrák-labanc csapatok átszervezése a nyugati területekről Magyarországra időt vett igénybe, másrészt pedig a franciák még mindig erős támadásokkal akadályozták a Habsburgokat a magyar szabadságharc leverésében. Éppen e kedvező külpolitikai helyzetben sikerült Rákóczinak megzsarolnia 1706-ban a Habsburgokat egy békekötési javaslattal, amit azonban a császár nem fogadott el, így láthatóan nem maradt más, minthogy a kuruc vezetőség 1707. tavaszán az  Ónodi országgyűlésen kimondja a Habsburg-ház trónfosztását és II. Rákóczi Ferencet vezérlő fejedelemmé válassza.

Ezzel az aktussal viszont lezárult a szabadságharc azon szakasza, amikor még a kurucoknál volt a kezdeményezés. Az év második felében a nyugatról megérkező császári csapatok folyamatosan szorították vissza a kuruc erőket, és Nagy Péter elmaradó segítsége is bomlasztotta a harci morált. Közben XIV. Lajos is beszüntette a francia pénzsegélyeket a kuruc fejedelemségnek, ugyanis egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a spanyol trónt csak a Habsburgokkal való kompromisszumok árán lehet majd megszerezni, ami viszont előrevetítette azt, hogy a franciáknak le kell mondaniuk Rákóczi támogatásáról cserébe azért, hogy megszerezhessék a spanyol trónt. Belpolitikailag a parasztság egyre nehezebben viselte az elhúzódó szabadságharc terheit, és egyre inkább elveszítette hitét a kurucokban. 1708 és 1711 között Rákóczi több sikertelen próbálkozást tett Nagy Péternél és a Svédeknél, sőt még a Török Birodalomnál is, hogy segédcsapatokat kérjen a harcok folytatására. Csakhogy segítség nem érkezett, mivel ezen országoknak egyre inkább érdekében állt a status quo fenntartása Európában. Ezek után nem meglepő, hogy a kuruc hadvezetés egy része Károlyi generális körül csoportosulva fegyverszüneti megállapodások megkötését próbálta elérni a Habsburgoknál, akik hajlottak is a békére, mivel számukra is egyre nehezebben volt viselhető a kétfrontos (francia-osztrák, magyar-osztrák) háború. 1711-ben végül is először titkosan, majd nyíltan is megkötötték a békét, és a nagymajtényi síkon a kuruc csapatok letették a fegyvert.

A szabadságharc elbukott, de a vívmányai nem: a császár engedményeket tett, például vallási ügyben, és megígérte, hogy helyreállítja a rendi viszonyokat, valamint általános amnesztiát ígért a harcban résztvevő katonáknak. Rákóczi is megtarthatta volna a birtokait hűségeskü fejében, de ő a száműzetést választotta. Ami a Spanyol trónt illeti: Franciaország megkaphatta az utrechti (1713) illetve a rastatti (1714) béke szerint a spanyol trónt, de a két államot soha nem egyesíthette. A Habsburgok pedig nyertek egy lojális Magyarországot, és egy évszázadig, 1792-ig tartó békét a franciákkal.

 

 

Írta: Jánoki Dávid

 

2011. március 9. szerda

 

Az írás Poór János: A kora újkor története című mű alapján, és Szvák Gyula (Szerk.): A magyar történelem kronológiája, valamint ez ELTE BTK-n 2011. tavaszán megtartott Kora újkori egyetemes történelem című kurzus vonatkozó adataira és téziseire épül.

Az európai integrációs folyamatok hosszú időspektrumú vizsgálata

 

Értekezésem megírásának alapját a budapesti Europa Institutban hallgatott, Glatz Ferenc által tartott, az „Európai Unió létrejöttének és kiterjesztésének története” című kurzus adta. Mivel ezen weboldal célja, hogy a tudást mindenki számára elérhetővé tegye, ezért ezen írásomban szeretném az olvasók elé tárni azon gazdasági-társadalmi és kulturális folyamatok összességét, amelyek együttesen jelentkező integratív hatása folytán kialakult az az európai államstruktúra, melyben most is élünk.

Mielőtt magát az elemzést elkezdeném, szeretném megjegyezni azon történészek, szociológusok, és más tudósok nevét, akik különböző elméleteikkel segítették az ismeretanyagunk bővülését az integráció-kutatás témakörében, és akiknek téziseit ezen írásomban is felhasználtam. Először megemlíteném Werner Weidenfeld (Ludwig-Mäximilian Universität München) és Wolfgang Wessels (Universität zu Köln) által írt Europa von A-Z: taschenbuch der eurpäischen Integration című művét, amely kiválóan prezentálja mind az egykori Európai Gazdasági Közösség, mind pedig az Európai Unió intézményrendszereit, és egymáshoz való viszonyait. Ugyancsak megjegyezném a Horváth Jenő (MTA, Europa Institut) által írt A Chronology of the History of European Integration 1945-2000 című művet, amely gyakorlatilag napra pontosan végigköveti az integrációs folyamat egyes fázisait, kiválóan bemutatva az esetlegesen felmerülő alternatívákat, és döntési helyzeteket. Végezetül pedig megemlíteném Gabriel A. Almond és G. Bingham Powell által jegyzett Összehasonlító Politológia című kötetet, amely pontos iránytűként szolgált a politikai struktúrák integrációban elfoglalt helyének kutatásában. Természetesen még számos szakirodalom áll rendelkezésünkre az ezen irányú kutatásokban való mélyebb elmélyülés elősegítésére, de ezeket az érdeklődők maguk is megtalálhatják a közölt művek bibliográfiai jegyzékeiben.

 

Ami a módszertani vizsgálatot illeti, osztom Alexis de Tocqueville gondolatait, aki szerint „ Összehasonlítás híján az elme képtelen volna az előrehaladásra.” Ugyanezen gondolatkört eleveníti fel Gabriel A. Almond és G. Bingham Powell is, akik szerint „ …az összehasonlítás meghatározó eleme az egész emberi gondolkodásnak, és ez képezi a tudományos módszer metodológiai magját is.” . Az összehasonlítás módszertanát a világ bármely jelenségére tudjuk alkalmazni, különben ha nem tennénk, akkor Albert Einstein szavai válnának igazsággá: „ Minden relatív.”. Ami a történelemtudománybeli felhasználhatóságát és e kutatási módszer jelenlegi népszerűségét illeti mindent elárulnak róla Glatz Ferenc szavai: „A történelem a múltból fakadó összefüggések felismerésének a tudománya. Az összehasonlítás az értékelés alapja, mind térben, időben és mennyiségben. Az egyes integratív egységeken belül kell elvégezni az összehasonlítást.”

Az integrációs folyamatok különböző típusait tudjuk megkülönböztetni egymástól, függően attól, hogy milyen domináns jelenséggel párosul a folyamat. Ezek szerint az integráció lehet gazdasági, politikai és kulturális. Az integrációk most leírt típusai egyfajta horizontális vetületen értelmezendőek, mivel többnyire területi kiterjedésükben vizsgáljuk őket. Az integrációkat ugyanis tudjuk vertikális térben, tehát intézményi szinten is kutatni. Ezek alapján az integrációkat aszerint tudjuk csoportosítani, hogy az egység milyen fokozatát érték el: Vámunió, Szektoriális Unió, Politikai Unió…stb. Természetesen egyes integrációs törekvéseknél többfajta (horizontális és vertikális) jellemzők is megfigyelhetőek, de ezt majd az elemzésben bővebben kifogom fejteni.

 

E rövid módszertani ismertető után felkívánom vezetni a modern kori európai integrációs folyamatok különböző jelenségeit, az egyes intergratív illetve hegemonisztikus törekvések történeti kifutásait.

Az európai integráció gondolata sokkal régebbre nyúlik vissza, mint 1957, a Római szerződés aláírása és ezáltal az Európai Gazdasági Közösség megalakítása. A kontinens történetében már az ókorban is léteztek integrációs, egységesítő törekvések, amelyek azonban direkt módon nem vonhatóak párhuzamba az általunk ismert európai egység gondolatával. Az ókori törekvéseknek egy jellemző példája a Római Birodalom, amely fokozatos terjeszkedés során az i.e. 8. századtól kezdve egészen az i. sz. 5. század végéig tartott fent Európában egy olyan államstruktúrát, amely egyszerre mutatta jeleit a politikai egységnek (Róma, majd később Ravenna és Bizánc központú, erősen hierarchizált és komoly logisztikai munkával megszervezett irányítású birodalmi egység), a gazdasági egységnek ( Függetlenül attól, hogy a birodalmon belül voltak különböző gazdasági fejlettségű régiók, összességében a Római Birodalom egy közös piaci területet alkotott, amely az egyik végpontja volt mind a távol-keletre, Kínába irányuló selyem és luxuscikk, mind pedig a belső-Afrikába irányuló arany kereskedelemnek. Egységes pénzrendszer biztosította a gazdasági integritást.). A kulturális egység nem állapítható meg biztossággal, hiszen annak ellenére hogy a mediterráneum erősen romanizálódott, mégis számos népcsoport megőrizte sajátos hagyományait, aminek kifejeződéseit, és az ebből a heterogenitásból származó társadalmi problémáit megtalálhatjuk a római polgárjog körüli állandóan előjövő vitákban is az i. e. 6-2. század között (Gondoljunk csak Caius Gracchus programjára). Összességében a Római Birodalomról elmondható, hogy az ókor kommunikációs, és technológiai viszonyai között meglehetősen magas formátumú integrációt volt képes megvalósítani, meglehetősen kiterjedt térben és hosszú időspektrumon keresztül.

Nem kívánom ismertetni sem a Frank Birodalom, sem pedig a Német-Római Birodalom integrációs törekvéseit, amelyeket joggal nevez a történelemtudomány hegemonisztikus törekvéseknek is, mivel jellemzően nem önkéntes kontinens egyesítés során ment volna végbe az integráció, hanem államok leigázásával, és annexiójával. Egyébként az integráció eme erőszakos és hegemonisztikus, valamint az egységen belül egy domináns hatalmi tömböt kijelölő fajtája egészen a második világháborúig jellemző volt az Európai Kontinens egységesítési folyamataira, elképzeléseire. A kora újkorban a Spanyol Birodalom, majd a Habsubrg Birodalom próbálta diplomáciai és házassági úton kialakítani a saját elképzelései szerint egy egységes Európát, amely tervek azonban a többi hatalom ellenállásán megbuktak. Az Újkorban Bonaparte Napoleon volt az, aki Franciaország vezetésével létre tudott hozni egy integrált Európát, amely azonban kulturálisan továbbra is heterogén maradt, noha gazdaságilag és politikailag a Francia Birodalomtól függtek az egyes régiói. A modern korban Adolf Hitler volt az a politikus, aki a nácizmus és a lebensräum ideológiája mögé bújva akart létrehozni egy egységes Európát, német hegemónia alatt. Itt most nem térek ki a németek Weltreich elképzeléseire, mivel témám fókuszában nem a világ, hanem az európai integráció áll.

A második világháború után olyan események következtek azonban be, amelyek megfordították az egész történelem során látott európai integrációs-dezintegrációs trendeket és hatásokat. Olyan helyzet alakult ki, amelyben az „öreg kontinens” elvesztette szupremáciáját a világgazdaságban, és politikában, helyét pedig a Szovjetunió és az Amerikai Egyesült Államok vette át. E helyzet alapvetően változtatta meg az európai államok addigi negatív hozzáállását az európai egység gondolatához, és ami fontosabb: az egységet úgy képzelték el, hogy egyik országnak sem lehet hegemóniája a kialakuló új európai államstruktúrában, kiküszöbölve ezáltal egy újabb háborús válság lehetőségét. Winston Churcill, Nagy-Britannia volt miniszterelnöke 1946-ban a Zürichi Egyetem díszdoktori címének átvételekor megtartott beszédében felvetette egy Európai Egyesült Államok megalakításának a gondolatát, amely hamarosan pozitív visszhangra talált több európai országban is. Támogatta Charles de Gaulle, Spinelli, és Adenauer, valamint az USA is. E kedvező külpolitikai helyzetet csak fokozta, hogy az európai emberek is vágytak az európai „pax romana”-ra. Az elhatározás tehát kész volt az európai egység megvalósítására, a kérdés csak az volt, hogy ez az integráció milyen legyen vertikális és horizontális szinten. Ha megfigyeljük az EGK/EU történetét láthatjuk, hogy mintegy hullámmozgás szerűen hol felerősödtek az integrációs törekvések, és ekkor gyorsult az egységesülés, hol pedig lelassult az integráció. Ezek a jelenségek rendszerint vagy prosperáló gazdasághoz, vagy pedig jelentős politikai fordulathoz voltak kötve. 1945 és 1970 között az integrációt erősen támogató csoportok voltak többségben az európai (nyugati) országokban, majd az 1970-es évektől a kirobbanó olajválság és gazdasági válság időszakában az egység ellenzői voltak többségben, és ekkor lassabban haladt az európai integráció folyamata. 1990-től, a Keleti Blokk összeomlása után ismét egy integrációs és bővítési hullám bontakozott ki, amely éppen napjainkban éli át válságát. A 2008-2010-es gazdasági világválság, és a most következő kilábalás időszaka láthatóan megakasztotta az Unió bővítési folyamatát, és felerősítette a gazdasági integráció szükségességét, amit jelenleg  Franciaország és Németország vezetésével az eurózóna tagországok képviselnek.

Az európai Uniót vizsgálva megállapítható, hogy horizontális szinten ez egy politikai integrációhoz hasonlító ( leginkább föderalista), gazdasági egységet nagymértékben felmutató ( eurózóna, közös piac, vámunió…stb.), és a kulturális heterogenitást az egyes országok számára biztosító, ámde mégis egyfajta európai identitás kialakítására törekvő államstruktúra, amely az országok önkéntes egységén alapul. Ez utóbbi a kulcsa az egész Uniónak, hiszen ez az önkéntesség biztosítja, hogy a jövőben is fennmaradjon, mivel a tagországok ezáltal nem érzik magukat úgy mint anno a Keleti Blokkban, hogy tudni illik a Szovjetunió szatellit államai lennének. Az önkéntességen alapuló egység fogja biztosítani mindenfajta euroszkepticizmus és dezintegrációs, kommunikációs és propagandisztikus törekvés ellenére az Európai Unió integritását, és ezáltal stabilitását, ami a világban elfoglalt hatalmi pozícióját is erősíti.

Manapság az integrációk korát éljük. A világban mind nagyobb és mind sokrétűbb kapcsolatrendszerek alakulnak ki a globalizáció égisze alatt, és ebben a világméretű közösségben elengedhetetlenül fontos az érdekek összeegyeztetése azon országoknak, amelyek önállóan képtelenek lennének érdekeik képviseletére, megvédésére. Ezért láthatjuk, hogy Európában az Európai Unió,  Ázsiában az ASIAN, az iszlám kultúráknál az Arab Liga, Észak-Amerikában pedig a NAFTA hoz létre egyfajta gazdasági, politikai vagy kulturális integrációt, amely elősegíti a tagállamok erősebb érdekérvényesítését. Az új világrendet (novus ordo mundi) jelentősmértékben fogják ezen integrációs erőközpontok meghatározni, sokkal erősebben mint a 20. században tették ezt az egyes államok.

 

Írta: Jánoki Dávid

2011.03.04. péntek

Forradalom egy polgári folyóirat szemszögéből

 

Közeledve az 1848. évi március 15.-i forradalmi események évfordulójának megünnepléséhez egy rendhagyó írást kívánok közölni az alábbiakban. A Hetilap című gazdasági és kereskedelmi folyóirat 1848. március 17.-én megjelent számának vezércikkét kívánom újra leközölni, mintegy primer forrásként az akkori eseményekről. Célom ezzel a cikkel az, hogy felhívjam a figyelmét az olvasóknak arra, hogy a korabeli polgár mit tapasztalhatott az akkori forradalom eseményeiből.

 

„Tóth Móricz: Örömhír Magyarország fővárosából.

 

A tegnap előtti nap, martius 15-ke évszakot képezend Magyarország történetében. Honfitársaim! Szabadsajtónk van, s a censurát tegnap ünnepélyesen eltemettük! – Békében nyugodjanak porai mind örökké, Amen! Csak eseményteljes ez a martius 15-ke. Tiz évvel ezelőtt Pesten vészteljes árviz[1] vagy inkább víz-ár, tíz évvel később azaz tegnap hazafiság-ár volt; amaz lerombolá a gyenge alapra fektetett, vagy hitvány sárból épült házakat; emez megsemmisíté az önkény és erőszak által reánk tukmált gyilkos censurát. Csak furcsa is volt alkotmányos[2] országban ez a censura: csupa gúny. Alkotmány, szabadság és censura! – Fából csinált vaskarika!

 

A dolog pediglen így történt: A követi táblának[3] „az ország teendői” czímű felirata, általános visszhangra talált egész hazában[4]. Bár ez nem elégíté ki minden kivánságainkat, mégis hálával fogadnánk, mert tudtuk azon sajtó körülményeket, mellyek közt egy magyar országgyűlésnek forognia kell; s becsültük a követi tábla azon férfias eljárását, miszerint valahára a czopfos modort[5] elhagyván, igazi parlamentáris térre lépett át. – Azonban a mágnások táblája[6] csaknem két hétig halogatván e fontos és felette sürgetős tárgyat, az elégületlenség egész országban, s itt Pesten is fokonként növekedett. A helybeli lelkes ifjúság[7], s a polgárok nagy része tehát felszólítá az ellenzéki kört, egy az országgyűléshez intézendő petitio megindítása végett. Ennek következtében 12 pont csakhamar elkészíttetvén, az ellenzéki kör szállásán mart. 14-kén, nagygyűlés tartatott, melylyen a melegkeblű ifjúságból, s minden rendű lakosokból mintegy ezeren összegyülvén, Klauzál Gábor indítványára abban állapodának meg, hogy minden szakadás kikerülésére, s nagyobb suly végett a petitio tárgyalása jelenleg elhalasztatván, ez ügy egy országos s mennyire lehet hazánk minden megyéjét és osztályát képviselő összejövetelre tartassék fen. Azonban más nap a pezsgő vérü ifjúság azt gondolván, hogy a petitio első pontjára, azaz a szabad sajtóra nézve nincs concessióra szükség, miután a censura nem egyéb mint egy roppant alkotmányi sérelem, mellyet az országgyűlésnek ismételt felszólalása daczára is csak nyers erő tarta fen, reggel 10 órakor Landerer nyomdájában a sajtót lefoglalá, s mind a petitio 12 pontját (magyar és német nyelven,) mind Petőfy nemzeti dalát tettleg kinyomtatni parancsolta, s a kész példányokat a főbb utczák szegleteire felragasztván, a közönsék éldeletének átengedé. A szakadó eső daczára számtalan ember volt jelen mindaddig, míg 12-órakor a kivánatok és Petőfi Sándor nemzeti dala kinyomttatván szét nem osztattak. Délután a mozaglom élén állók, nevükben választmányt neveztek ki a városi tanácshoz, hogy az e kivánatokat tegye magáévá s terjessze föl; - a tanács a rokonkeblü és nagy buzgóságot tanusított polgárság által ülés tartására lévén fölszóllítva délután 3 órára, nyílt ülésben mi eddig sem történt, az ifjúság és az egyetemes polgárság s a haza kívanatait magáéá tevé, egy szívvel lélekkel elfogadva s az országgyűléshez intézendő kérelmezéskint aláirta. Egyúttal ugyanazon választmány által ő fölsége[8] megkéretni rendeltetett, hogy ezen országgyűlést minélelőbb Pestre[9] tegye át. A közgyűlés választmányt nevezett ki, mellynek elnöke Rottenpiller (alpolgármester); Klauzál Gábor; Nyáry P. (pestmegyei alispán); Egressy Samu (p.megyei főügyész);Irinyi József (hírlap szerkesztő) Staffenberger István; Molnár györgy; Irányi Dániel;Vasáry Pál[10]; Petőfi Sándor; Tóth Gáspár; Gyurkovics Máté; Kacskovics Lajos. –

E választmány tüstént átment Budára

a) A nagyméltóságu magyar királyi helytartó tanácshoz, s ugyanott azon kormáynszéki határozatot nyerte, melly szerint a censura nyomban megszüntettetett, a sajtó annyi százados bilincsei alól fölszabadult, s addig is míg a sajtó törvények hozatandnak, a sajtókihágások felett a nemzet bizodalmát bíró s a nagyméltóságu helytartótanács által hozandó törvényig ideiglenesen kinenvezendő egyének fognak a fenálló törvények szerint fölügyelni. Ime e lapok is tanusítják a határozat foganatát.[11]

b) Kieszközöltetett, hogy a sorkatonaság nem fog a rend fenntartásába elegyedni, mellynek biztosításával alolírt választmány intézkedett, hogy a pesti polgári örsereg eddigi száma jelenleg 1500-ra szaporíttassék, s mint nemzeti örsereg nemzeti színekkel ékesíttessék.

c) Kieszközlötte, hogy Stancsics Mihály hazánkfia, ki azért mert szabadon írt, mint statusfogoly Budán le vala tartóztatva, bírói ítéletig nyomban szabadon bocsáttatott s a nép kíséretében családjának adatott vissza.[12]

Illy békés és törvényes uton minden vérontás és csendzavar nélkül kivivott nagyszerű reform-diadal megünnepléseül tegnap Budapest[13] ki volt világítva, s innentől Pest város, mint a haza szíve, törvényházának tornyán nemzeti színű zászló lobogand.

Budapest a törvény és béke korlátait nem sérté meg, s miután a rend fenntartása hazafias érzelmű lakosainak kezébe tétetett, reményli: hogy az egész haza ebben is követni fogja példáját. –

Stancsics Mihály a censurának 15 hónapig szigorú fogságban sanyargatott vértanúja, kit nem a n. m. magyar kir. Helytartótanács, de az erőszakos kormány fűzött rabbilincsre (a mint gr. Zichy a censurae collegium elnöke kijelenté) nem szünő éljen harsogásnak és tömérdek nép kiséretében diadallal vítetett a nem. Színházhoz, hol ekkor Bánk Bán adatott.

Az öröm és lelkesültség,  a szebb jövő biztos reménye általános; német magyar zsidó vagy rácz és tót feledett minden nyelvbeli különbséget, mint egy haza fiai, mint testvérek egyesültek, s ugyan azért rendbontásról, czivakodásról vagy csak vitáról is még eddig szó sem volt. – Adja az ég, hogy a vidéken is illy békével menjen végbe a reform üdvteljes nagy munkája!

Erdélyből pedig azon szinte igen örvendetes hírt vettük, miszerint Kolozsváron tartott conferentiában a nagyok magok közül egy, Wesselényi elnöklete alatt már Pozsonyfelé utban levő bizottmányt küldtek a magyar országgyüléshez, az erdéllyeli egyesülés létrehozása végett.[14] Azok a mi, mi pedig az ő szándékukról mit sem tudván, egy szellemben munkálkodtunk; míg itt mi a kivánatok 1-ső, addig ők a kivánatok legutolsó (12-ik) pontját törekednek életbe léptetni.”

 

 

Fontosnak tartom felhívni az olvasók figyelmét arra, hogy míg a mai középiskolai és általános iskolai történelemkönyvekben a hangsúlyt a pilvax-landerer-nemzeti múzeum-táncsics fonalra fűzik fel, addig ezt 160 éve a kortársak a landerer-nemzeti múzeum-városi tanács-táncsics fonalra főzték fel. Míg manapság a márciusi ifjakat éltetjük, addig a korban Petőfi és Vasváry neve mellett szerepelt több más politikus neve is (Rottenpiller, Klauzál..stb.). Fontos megjegyezni, hogy a cikk a cenzúra eltörlése köré fonja a forradalmat, míg a mai történelemkönyvek a rendiség megdöntése, és a polgári átalakulás köré. Hát ennyi a különbség a valóság, és az utólagos történelemkép alkotás között.

 

UI: Érdemes ezzel a cikkel összevetni Jókai Mór március 19.-én kelt beszámolóját az eseményekről, hiszen az ő szemszögéből mégint más prioritás rajzolódik ki a forradalom céljait illetően: http://www.sulinet.hu/tart/ncikk/aj/0/167/1-15.htm



Mi okozta Trianont?

 

A feltett kérdés hamis, de célszerű ezzel indítanom a cikket, mert a Trianoni-szerződéssel kapcsolatban mindenki általában ezt a kérdést szokta feltenni. Pedig a világ működése azért nem ilyen egyszerű és koherens, így a kérdést módosíthatjuk arra, hogy: Mik okozták Trianont? Ezzel a kérdésfeltevéssel rögtön közelebb kerülünk a valóság megismeréséhez, ugyanis szerteágazó, de egymással párhuzamosan futó folyamatok együttes hatása vezetett el ahhoz a történelmi pillanathoz, amelynek következtében Közép-Európa politikai térképe teljesen megváltozott, beleértve a Kárpát-medence arculatát is.

 

Rövid értekezésem megírására két tényező inspirált: Az ELTE BTK-n hallgatott előadások összegzéseként szeretném megismertetni az érdeklődőkkel a történészek álláspontját a Trianon-téma kapcsán, és szeretném, hogy objektívabban tudjuk megítélni ezen történelmi eseményt, nem hagyva, hogy érzelmeink befolyásolják ítélőképességünket. Másik tényező pedig az volt, hogy valószínűleg nemcsak én, hanem mindenki más is legalább hetente egyszer hall egy véleményt a Trianon témával kapcsolatban, ami persze a tények alaposabb ismerete nélkül egyenlő a fikcióval. Előrebocsátom, hogy nem kívánok ezen cikkemben olyan dolgokkal foglalkozni, mint a különböző összeesküvés elméletek, illetve a „Clemencau utálta a magyarokat” című melodráma. Kizárólag olyan modelleket, eseményeket, fogok prezentálni, amelyet nemcsak a magyar, de a világ vezető történészei is osztanak 1920. június 4.-vel kapcsolatban.

 

Trianon bekövetkeztét a következők okozták:

 

-         A magyar politikai és kulturális elit azon nemzetiségi politikája, amelynek célja nyíltan a nemzetiségek elnyomása volt. Ez a folyamat markánsan 1867-től kezd el jelentkezni, de a nemzetiségi „problémát” már 1848-ban is érzékeli a magyar elit, amikor a forradalom és szabadságharc alatt azzal szembesülnek, hogy mind a szerbek[1], mind a románok[2], de még a szlovákok[3] is autonóm törekvésekkel állnak elő a szabadságharc támogatása érdekében. A Kiegyezés megkötése után a magyar vezetőréteg szisztematikusan támogatta a középfokú oktatási rendszer teljesen magyar nyelvre való áttérését, ezáltal bezáratták a szlovákok összes, négy gimnáziumát, illetve hasonló sorsra jutottak az erdélyi román középfokú oktatási intézmények is.[4] A nemzetiségeknek nem adtak semmilyen kulturális és politikai autonómiát, amelyet egyébként majd mind a szlovákok, szerbek, sőt a románok is majd felhoznak ellenünk, mint az elnyomás példáját a békerendezésnél.[5]

 

-         A magyar politikai, gazdasági, és szellemi elit azon téveszménye, hogy az 1867. évi osztrák-magyar, és az 1868. évi horvát-magyar kiegyezéssel Magyarország egyenrangú állam lett Ausztriával, és ezáltal ismét birodalmi tényezőt jelentett Európában. A magyar vezetőréteg olyan illúziókban ringatta magát már 1914, az első világháború kitörésének időpontja előtt, hogy majd Magyarország elfoglalja a Nyugat-Balkánt, és Romániát is befolyási övezetéhez csatolja.[6] A magyar elit ezen illúziója akkor lett valóság, amikor 1918 novemberében a széteső Monarchiát a nemzetiségek katonai alakulatai gyakorlatilag megszállták, annak ellenére, hogy pár évvel azelőtt még magyar birodalomról álmodoztak a hazai elitek. Érdekes megjegyezni, és ezt Bibó István[7] is leírja, hogy a magyar elitet annyira sokkszerűen érte a Trianoni döntés, hogy nem tudta feldolgozni az eseményeket, és egész egyszerűen nem hitte el, hogy Magyarország az 1867-es Kiegyezéssel nem lett nagyhatalom ebben a régióban. Ennek ára az volt, hogy 1920 után a hivatalos propaganda ahelyett, hogy megkísérelte volna a Trianonhoz vezető valós okokat feltárni, különböző összeesküvés elméleteket kezdtek el gyártani, és gyakorlatilag felmentették  a magyar népet és Magyarországot a több évtizedes öngyilkos nemzetiségi, és külpolitika alól. Érdekességként jegyezném itt meg, hogy a mai magyar társadalom döntő többsége ma is hisz ezekben az összesküvés elméletekben, pedig csak annyit kellene belátniuk az embereknek, hogy bizony Trianon előtt bel- és külpolitikailag elértük azt, hogy egy „puskaporos hordóra ültünk, amin már égett a kanóc”.

 

-         A történelmi Magyarország szétesésében nagy szerepet játszott, hogy a magyarok elutasították a dualista rendszer felváltását a trialista rendszerrel. Sem a horvátok, sem pedig a csehek azon szándékát nem támogattuk, hogy egyenrangú népei legyenek a Monarchiában a magyarokkal és az osztrákokkal. Ennek  okát abban találjuk meg, hogy mind a magyar, mind pedig az osztrák politikai elit félt attól, hogy a nemzetiségeknek adandó autonómiák, és a Monarchia átalakítása egyfajta konföderációs államszövetséggé, előrevetítené a régi elit (osztrák, magyar) bukását, és új elitek hatalomba kerülését (cseh, szlovák, román, horvát…stb.).

 

 

-         Külpolitikailag a történelmi Magyarország szétesését az okozta, hogy 1818 tavaszán a Monarchia végleg elkötelezte magát Németország mellett külpolitikailag. Bármily meglepő is legyen, egészen 1918 tavaszáig az ANTANT[8] hatalmak szükségesnek ítélték meg a Monarchia fennmaradását, és nem támogatták a nemzetiségek függetlenedési törekvéseit. 1918 elején a Monarchia egy titkos tárgyalás-sorozat keretében elkezdett egyezkedni a franciákkal a háború befejezéséről, és a háború utáni rendezésekről. A Monarchia erről a tárgyalás-sorozatról nem értesítette szövetségesét, Németországot. A „sors iróniája” viszont, hogy a tárgyalás részletei kiszivárogtak, és Németország ultimátumban kötelezte a Monarchiát „kenyértörésre”. A Monarchia pedig a németek oldalára állt, és felállt a franciák tárgyalóasztalától. Ezzel eldőlt a Monarchia és benne Magyarország sorsa is. Az ANTANT hatalmak úgy ítélték ezek után meg, hogy a Monarchiában nem lehet megbízni, mivel a háború befejezése után sem fog Németországtól független külpolitikát csinálni, sőt előfordulhat, hogy egyesülni fog a két hatalom ami újabb veszélyeket okozna a nyugati államoknak. Ennek érdekében, hogy egy újabb konfliktust elkerüljön Európa, a Monarchiát fel kell bomlasztani. Ezek után a nagyhatalmak a nemzetiségekkel tárgyalóasztalhoz ültek és megegyeztek gyakorlatilag arról az új politikai helyzetről, amelyet Trianonban Magyarországgal is aláírattak.

 

 

A fenti események voltak a primer okai a történelmi Magyarország felbomlásának. Ezenkívül persze meglehet említeni a Károlyi-kormány irreális külpolitikáját, a Tanácsköztársaság nemzetközi elszigetelődését, és az anarchikus állapotokat, de ezek elsősorban a háború elvesztése utáni káoszból fakadnak.[9] Trianon pedig már sokkal előbb eldőlt, minthogy azt higgyük, hogy 1919-ben valaki bal lábbal kelt fel Párizsban és a magyarok iránti gyűlöletéből úgy döntött, hogy eltörli Budapestet a térképről.

 

 

Végezetül pedig még egy érdekesség: Ne legyen senkinek illúziója: A történelmi Magyarország felbomlása determinálva volt, azáltal, hogy az akkori országot alkotó népek között kibékíthetetlen ellentétek húzódtak meg. A „vég” bekövetkezte csak idő kérdése volt, amit az első világháború előrehozott. Mindössze három markánsabb változás lett volna akkor, ha nem háborúban veszítjük el az országot:

 

-         A nemzetiségekkel való egyezkedések során az országhatárok valószínűleg a mai határoktól 5-10 kilométerrel odébb lennének a szomszéd államok irányába.

-         Mivel békés úton „bomlasztottuk” volna fel a történelmi Magyarországot, így a környező államokkal jobb lenne a viszonyunk.

-         Mivel nem sokkhatásként érte volna a magyarságot a történelmi Magyarország felbomlása, hanem gyakorlatilag megtervezett folyamatként, így nem lennének manapság vérremenő viták, ami miatt minden magyar képes a többi magyarnak farkasa lenni.

 

 

 

Írta: Jánoki Dávid

 

 

 

 

Németország expanzív külpolitikája

 

E cikk megírását az utóbbi hónapok eseményei tették indokolttá, ugyanis látványosan megnőtt Németország súlya az európai politikai térségben. Gondolok itt a közös német-francia kormánymegbízotti poszt létrehozására a két hatalom politikájának összehangolása érdekében[1], hogy Németország felfüggesztette az Egyiptomba irányuló fegyverexportját[2], gazdasági téren a Deutsche Börse egyesülni kíván a New York Stock Exchange-val[3], jelenleg pedig Nicolas Sarkozy és Angela Merkel paktumáról cikkez a világsajtó[4]. Ezen események manapság nem tűnnek olyan fontosnak a laikus ember számára, mégis nem nehéz észrevenni, hogy egy külpolitikai aktivizálódásnak vagyunk szemtanúi, amit érdemes megvizsgálni a múlt szemszögéből is.

 

Időbeli visszanyúlásunkat az első világháborút megelőző időkre kell tennünk, ugyanis ekkoriban – 1914 előtt – a Német Császárság jelentősen megerősödik Európában. Ennek okát a német gazdaságpolitikában és a fegyverkezésben találjuk. Németország, mint Európa új nagyhatalma nagyobb beleszólást kívánt a maga részére a világpolitikában. Nemcsak számára előnyös koncessziós szerződéseket és monopóliumokat akart kiharcolni magának, hanem a gyarmati rendszer újrafelosztását is elakarta érni[5]. Németországnak ezen külpolitikai törekvése törvényszerűen szemben állt a világ akkori vezető hatalmainak (Nagy-Britannia, Franciaország) érdekeivel. Miután a diplomáciai út csődöt mondott, a németek katonai útra terelték az „ügyet”, és belesodorták a kontinenst az első világháborúba.

 

Mint tudjuk, ezt a háborút a németek elvesztették, amelynek számukra igen súlyos ára volt: Elvesztették a franciáktól még 1871-ben megszerzett Elzász-Lotaringiát, demilitarizált övezetnek nyilvánították a Rajna-vidéket, az ipari központnak számító Ruhr-vidéket francia katonák ellenőrizték, elvesztette az ország összes gyarmatát, valamint Poroszországot is ketté vágták az Antant hatalmak a Danzig-i korridorral. Emellett óriási jóvátétel megfizetésére kötelezték az országot, valamint maximalizálták a német hadsereg létszámát. Fontos megjegyezni, hogy Németország gyakorlatilag 1932-ig betartotta az 1920. évi békeszerződésben foglalt „játékszabályokat”. A helyzet megváltozását az idézte elő, hogy az 1929-ben kirobbanó Nagy Gazdasági Világválságot nem tudta kezelni a hatalmon lévő politikai elit, és a kiutat a Hitler által vezetett NSDAP által hirdetett fegyverkezési, gazdasági expanzionista politika jelentette, ami politikai antiszemitizmussal párosult. A Hitler által emlegetett „Lebensräum”-Élettér elméletben nemcsak az oroszok és a lengyelek elleni gyűlöletet kell észrevennünk, hanem az egykori német törekvést a világ újrafelosztására is. Hitler szintúgy a világ újrafelosztását akarta, mint anno a Német Császárság. Ezen tervet először ő is diplomáciai úton igyekezett megoldani, gondoljunk csak az Anschluss-ra (1936), a Cseh-Morva protektorátus létrehozására (1938), Csehország annektálására (1939). Kezdetben az expanzív német külpolitikát nem gátolták a nagyhatalmak. Ennek oka az Antant szövetség szétesése, és az Szovjetunióval megkötött Molotov-Ribbentrop paktum.  Hitler a világ újrafelosztására törekvő tervei megjelentek a Háromhatalmi Egyezményben is a második világháború alatt.

 

Az eseményeket ismerjük. A második világháborút Németország 1945-ben elvesztette, a világ újrafelosztása kudarcot vallott, sőt megszállási zónákra osztották az országot a Szövetséges és Társult Hatalmak, valamint elcsatolták Poroszország megmaradt részeit, illetve Sziléziát. A Wehrmachtot, a német hadsereget lefegyverezték, a hadiipart megszüntették, az SS-t, és a Gestapo-t pedig felszámolták. A kétpólusú világban a megosztott Németország (NSZK, NDK) gyakorlatilag ütköző államként szolgált Nyugat és Kelet között. Jelentősebb változás, csak az Európai Gazdasági Közösség megalakításakor következett be, amikor Robert Schumann francia külügyminiszter az évszázados francia-német szembenállás megszüntetése érdekében békét ajánlott az NSZK-nak. A paktum értelmében az NSZK-t politikailag legitimálják és Európa egyik vezető hatalma lehet Franciaország mellett, de cserébe le kell mondania a militarista és expanzív külpolitikájáról. Ez az egyezség gyakorlatilag egészen a mai napig hallgatólagosan létezik. Bár az 1989-es újraegyesülésnél felmerültek olyan vélemények, hogy ezzel az aktussal Németország újra háborúba vezeti a világot, ez a mai napig sem következett be, sőt a németek erősen ügyelnek arra, hogy a demokrácia érdekében mindenhol síkraszálljanak.

 

Ami az utóbbi hónapok külpolitikai folyamatait illetik, látható, hogy Németország továbbra is Franciaország beleegyezéséhez kötött lépéseket tesz, sehol nem látható francia német ellentét, ami továbbra is jelzi Németország békés szándékait. Ugyanakkor le kell vennünk a szemellenzőt és észre kell vennünk azt is, hogy a nagyhatalmak (USA, Franciaország, Kína..stb) lassan, de biztosan átengedik az európai politika „gyeplőjét” Németországnak, ezzel is csillapítva évszázados igényét a hegemón szerepre.

 

 

 

 

 

Egyiptom válsága

Írta: Jánoki Dávid

 

ELTE BTK

 

 

Egyiptom válsága

 

2011. január végén történt, és még most is zajló események Egyiptomban jelentős változásokat indukálhatnak az ország történetében. A jövő bizonytalansága a hatalmat újraosztó politikai és katonai erők egymással való kompromisszumkézségén áll vagy bukik. Egy dolog viszont már most is világos lehet az érdeklődő számára: az Egyiptomi Köztársaság 1953. évi kikiáltása óta eltelt időszak lezárását éli át a világ közvéleménye ezekben a napokban. A „holnap” már múltnak és történelemnek számító rendszerről érdemes megemlékeznünk és vizsgálódnunk, ugyanis ezen ismeretek birtokában képet tudunk alkotni a jövő Egyiptomáról.

 

1953-ig Egyiptom kétségtelenül a brit befolyási zóna alá tartozott. Bár a brit megszállás 1936-ban véget ért, a Nagy-Britanniához köthető politikai erők továbbra is megtartották a hatalmat, így Farouk király aláírta az angol-egyiptomi szerződést, amelynek értelmében a brit csapatok katonai ellenőrzés alatt tarthatták a Szuezi-csatornát egészen 1949-ig. Az egyiptomi gazdaság ekkortájt nagyban függött Nagy-Britanniától, amely függést csak tovább erősítette az egyiptomiak számára egyenlőtlen kereskedelmi és koncessziós szerződések megkötése is. A második világháborúban az egyiptomi politikai erők félve Mussolini offenzív külpolitikájától, és tartva attól, hogy a fasiszta olasz állam hatalmát a Földközi-tenger keleti medencéjére, így Egyiptomra is ki akarja terjeszteni, támogatták a számukra továbbra is a „gyarmati” függést biztosító Brit törekvéseket. A második világháború után a szuperhatalmak (USA, Szovjetunió) felemelkedésével, és a Brit birodalom meginduló szétesésével (India, Pakisztán függetlenedése) az egyiptomi politikai életben is változások következtek be. Az eddig a Brit befolyást támogató katonai és politikai csoportok fokozatosan teret vesztettek és előretörtek a Szovjetunió támogatását is élvező, a „nyugati” gazdasági és politikai függést elutasító csoportok, valamint az éppen megalakuló Izrael államot (1947) el nem ismerő radikálisabb, és nacionalista csoportok is. Bár Nagy-Britannia katonai alakulatait a Szuezi-csatorna területéről már 1947-ben kivonta ez mégsem tudta megakadályozni a Brit ellenes mozgalmak előretörését.

 

A megalakuló Izrael állam ellen a környező arab országok azonnal hadat üzentek. David Ben-Gurion országa viszont maga mögött tudva az Egyesült Államok katonai támogatását erősebbnek bizonyult a támadóknál, és békére kényszerítette őket, köztük a belpolitikai válsággal küzdő, és folyamatosan „utat kereső” Egyiptomot is. Farouk király a békekötés után elvesztette belpolitikailag addigra már erodálódott támogatását, és a hadsereg, valamint a mérsékelt ellenzéki és többnyire baloldali erők az egyiptomi hadsereg egyik tábornoka Gamal Abden-Nasszer mellé álltak. 1952. július 22-23.-án egy katonai puccs során Farouk királyt lemondatták és Nasszer került az ország élére. Rövid átmeneti állapot után 1953. Június 18.-án kikiáltották az Egyiptomi Köztársaságot, amely a nevével ellentétben inkább jelentette a hadsereg és a baloldali ellenzéki erők „puha” diktatúráját, mintsem valódi demokráciát. Az egyiptomi gazdaság „nyugati” függését Nasszer az „arab szocializmus” tervének megvalósításával próbálta oldani. Gazdasági szerződéseket kötött a Szovjetunióval és később a KGST-vel, amelynek során a nyugati tőke mellett megjelent az országban a „szocialista tőke” is. Megoldották a Nílus szabályozását, és ezzel egy időben az ország energiaellátását. Olajmezőket fedeztek fel, és kezdték meg rajtuk az energiahordozók kitermelését. A lakosság szociális ellátását az adórendszer reformjaival, illetve a növekvő állami bevételekből kívánták orvosolni, amely a rendszer sikerét egészen az 1980-as évekig biztosította. Nasszer 1971-ben bekövetkezett halála után Egyiptomban a hatalmat továbbra is a hadsereg és a baloldali tömböt képező réteg tartotta meg a kezében Anvar Szadat vezetésével.

 

Nem kívánjuk megemlíteni az Arab-Izraeli háborúk során elszenvedett vereségek és győzelmek hatásait, mivel ezek az egyiptomi politikai rendszer stabilitására nézve nem jelentettek veszélyt. Szadat felhagyott Nasszer „Arab szocializmus” politikájával, és lazított a Szovjetunióhoz való gazdasági kötődöttségen. Az egyiptomi gazdaság liberalizálásával egyfajta „nyugatosítást” kezdett el, amely hamar népszerűvé tette a nyugaton, és gyorsan a hadsereg ellenkezését váltotta ki az országban. A tábornokok és hatalmi klikkek féltve a befolyásukat, és tartva attól, hogy a gazdasági liberalizáció miatt a csökkenő befolyásuk a rendszer, és ezáltal a hatalmuk összeomlásához vezet, Szadat ellen hangolta őket. 1981. október 6.-án Anvar Szadatot egyiptomi iszlamista szélsőségesek meggyilkolták, amely viszont nem keltett pánikot a hatalmon lévő rétegben, ugyanis érdekeiket ez szolgálta. Szadat helyét ugyancsak a hadsereg berkeiből származó, annak támogatását bíró, Hoszni Mubarak vette át. Mubarak olyan időben lett Egyiptom elnöke, amikor a Szovjetunió és a hozzá tartozó szocialista tömb a hanyatlását élte, és ezért nem meglepő, hogy Mubarak nyugatos gazdaságpolitikáját már a hadsereg is támogatta, ugyanúgy mint az egyiptomi gazdasági elit, ugyanis érzékelték, hogy a Nasszer által elkezdett, és Szadat által megszakított „Arab szocializmus” politikája nem folytatható. Mubarak a gazdaság privatizációját véghezvitte, ezáltal tovább erősítette a nyugati befolyást Egyiptomban. A Mubarak rezsim stabilitását több tényező együttesen biztosította: Először is a hadsereg, amely lojális volt az egykori tábornokához. A hatalmon lévő egyiptomi gazdasági elit, amelynek létérdeke volt, hogy az elkerülhetetlen privatizációk során az egyiptomi gazdaság egy jelentős részét továbbra is kézben tarthassák – ez tegyük hozzá nagymértékben sikerült is. Illetve az USA is támogatta a Mubarak rezsimet. Ennek egyszerű külpoltikai oka volt: Egyiptom volt az egyetlen olyan arab ország Szírián kívül a Közel-Keleten, amely diplomáciailag elismerte Izrael állam létének jogát, és békés viszonyokra törekedett vele a Camp David-i békeszerződés óta. Mubarak viszont a 2000-es években elvesztette támogatását az egyiptomi nép felől. Ennek oka szintén több tényezőn alapszik: A Mubarak rezsim a szociális helyzet javításával szemben a hatalmon lévő gazdasági csoportra költötte az ország bevételeit, illetve a hadsereg modernizálására. E folyamatból a következő helyzet alakult ki a 2000-es évek végére: Van egy szociálisan lecsúszott és mélyszegénységben élő réteg, amely az ország lakosságának 75%-át alkotja. Ők általában véve támogatják a nyugati irányú modernizációt, de elutasítják a szociális helyzetük figyelmen kívül hagyását. Van egy szűk réteg, amely a hadsereg befolyásos tábornokait, és a gazdasági elitet tömöríti, amely az ország javainak nagy részét kezében tarja antidemokratikus eszközökkel. A helyzet éleződése szikrát robbantott ki idén januárban. Jelenleg úgy néz ki, hogy Mubarak megbukott. A kérdés úgy lenne izgalmasabb, ha az lenne, hogy: A rendszer megbukott? A tüntetők látszólag nem elégszenek meg Mubarak távozásával, ők többet akarnak. A nyugati sajtó persze máris az egyiptomi demokrácia születéséről beszél, pedig ez a múlt alapján erősen megkérdőjelezhető. Mivel az egyiptomi népet mindig is antidemokratikus eszközökkel vezették (Király, diktátor..stb.), így csak egy nagyon szűk réteg vágyakozhat a többpártrendszer iránt. A tény az, hogy a nép a szociális helyzetének javulását kívánja, ezért elfogja tűrni a jövőben is az antidemokratikus hatalmi berendezkedést, ha látni fogja helyzetnek javulását. A kérdés inkább az, hogy a Nyugat vagy az előretörő Iszlám nacionalista erők fogják-e támogatni az új egyiptomi kormányzatot. Amennyiben a nyugat, akkor várhatunk demokratizálódási kísérleteket, és továbbra is megmarad Egyiptom Izrael iránti barátsága. Ha az iszalimsta csoportok törnek előre, akkor viszont az egyiptomi-izraeli kapcsolatok rosszabbodni fognak, illetve a nyugati politikai és gazdasági függést ismét lazíthatja az ország.

 

 

 

 

 

Elemzés az Ellenpontok című erdélyi szamizdat lapról

Írta: Jánoki Dávid

ELTE BTK

 

BEVEZETÉS

 

 

Dolgozatom témája bemutatni az erdélyi magyar szamizdat irodalom legjelentősebb hatású, ám kérészéletű újságját, az Ellenpontok című lapot. Elemzésemben vizsgálni kívánom az újság életre hívásának körülményeit, a szerzők és szerkesztők egymással való viszonyrendszerét, a megjelent számok cikkeit, illetve az újság megszűnésének körülményeit. Be kívánom mutatni azon magyar értelmiségiek életpályáját, amely sorsok egy ponton összefonódtak, az Ady Endre Irodalmi Kör munkásságában, amely egyfajta „gyökere” volt az Ellenpontok című lapnak. Az Ellenpontok volt az egyetlen olyan ellenzéki sajtó, amely a Ceausescu-rendszer alatt „hosszabb” ideig működőképes maradt, amíg a Securitate nem lehetetlenítette el azt. Ez a hosszú idő, hiába ölel fel mindössze pár hónapot, mégis meghatározó nyomot hagyott azon erdélyi értelmiségiek körében, akik olvasták e lapot.

 

 

A SZERZŐK

 

 

Az Ellenpontok című szamizdat folyóirat szerkesztőgárdáját vizsgálva négy olyan magyar értelmiségit kell megemlíteni, akik fontos szerepet játszottak a lap létrejöttében.

Ara-Kovács Attila erdélyi magyar filozófus és újságíró. Tagja volt az Ady Endre Irodalmi Körnek. Az ő kezdeményezésére jött létre az Ellenpontok című folyóirat, amelynek főszerkesztője is volt. 1982. november 7.-én a Securitate letartóztatja a szamizdat lapnál betöltött szerepe miatt, és börtönre ítélik. A nemzetközi tiltakozások növekedése miatt végül 1983-ban a román politikai vezetés kiengedi a börtönből és hagyja távozni Budapestre. Erdélyi tevékenységei során mindvégig szoros kapcsolatot ápolt a kor magyar ellenzéki szereplőivel úgy mint, Demszky Gáborral, Pethő Ivánnal, Kis Jánossal és Rajk Lászlóval.

Szőcs Géza erdélyi magyar költő és politikus. 1953-ban született Marosvásárhelyen. Apja, Szőcs István újságíró és politikus volt. 1974 és 1977 között az Echinox[1] című háromnyelvű folyóirat szerkesztője volt. A Babes-Bolyai Egyetemen végzett, majd 1976 és 1981 között az Igazság című napilap irodalmi munkatársa lett. Szintén tagja volt az Ady Endre Irodalmi Körnek, és 1982-ben szerkesztőségi tagja lett az Ellenpontok című szamizdat lapnak. Ő szervezte meg a lap terjesztését Erdélyben. 1982. november 6.-án egy házkutatás után, és vélhető letartóztatása előtt elhagyja Kolozsvárt, így kicsúszik a Securitate kezei közül. A rendszerváltás után is aktív maradt, jelenleg a kormány oktatásért felelős államtitkára.

Molnár János 1949-ben született Nagyszalontán. 1975 és 1989 között református lelkipásztorként tevékenykedett. Társai mellett tagja volt az Ady Endre Irodalmi Körnek, illetve részt vállalt az Ellenpontok szerkesztésében is. 1982. november 7.-i meghurcoltatása után visszavonul a közélettől, s csak később, 1989-ben vállal ismét szerepet, mikor Szegedre költözik, és docens lesz az egyetemen.

Tóth Károly Antal 1942-ben született Szatmárnémetiben. Kolozsváron végezte el a Babes-Bolyai Egyetemet, majd tagja lett az Ady Endre Irodalmi Körnek. 1982-ben az ellenpontok szerkesztéséből ő is kivette részét, így a Securitate őt is letartóztatta. A nemzetközi visszhangok miatt, a rendszer őt is elengedte, így 1984-ben először Magyarországra emigrált, majd innen Svédországba, Kanadába ment, ahonnan visszatért véglegesen Svédországba.

A szerkesztők életpályájából kitűnik, hogy bár Erdély különböző területeiről származtak, mégis a Babes-Bolyai Egyetemen történt közös értelmiségi szocializáció után a „társaság” nem vált szét, hanem az Ady Endre Irodalmi Kör munkájában tevékenyen részt vállalt. Ebből a szerepvállalásból nőtt ki az Ellenpontok című szamizdat lap is, amely ezen értelmiségiek legnagyobb szellemi vállalkozásának bizonyult. Az életút későbbi szakaszáról fontos megemlíteni, hogy a szerkesztők 1982. november 7.-e után teljesen elváltak egymástól. Más hivatást, más elveket és más országot is választottak adott esetben, így összefüggéseket érdemesebb keresni az 1982-ig tartó tevékenységükben, mint az 1982 utáni munkásságukban.

 

 

 

 

AZ ELLENPONTOK TÖRTÉNETE

 

 

A szamizdat lap ötlete Ara-Kovács Attiláé volt, aki az előbb felsorolt értelmiségiek támogatásával 1982 februárjában megindította a lapot. Nyolc szám jelent meg, illetve a kilenced is előkészítés alá került. Statisztikailag ezen megjelent cikkek száma eléri a 65 darabot, ami 266 gépelt oldalt jelentett. Az írások egyharmada külföldi szövegek magyarra fordítását takarta, kétharmada pedig az Erdélyi szerzők első közléseit jelentette. A szerkesztők közül a legtöbbet Ara-Kovács Attila írt az újságba.

A szamizdat lap filozófiáját legjobban Ara-Kovács Attila írása mutatja be, amely az Ellenpontok első számában található:

„Az ELLENPONTOK szamizdat folyóirat. Megjelenése alkalomszerű. Célja a kelet-közép-európai emberi jogfosztottság - s ezen belül az erdélyi magyarság politikai, gazdasági, kulturális elnyomásának - ismertetése. Szerzőink nevét nyilvánvaló okokból nem közölhetjük, kivéve ha külföldön már névvel megjelent szövegek újraközléséről van szó. Kérjük olvasóink támogatását e próbálkozásunkban; kérjük, olvassák, és másokkal is olvastassák el e folyóirat számait.”

Az emberi jogokon keresztül ragadják meg a szocialista rendszer hibáit, amely nyilvánvalóan a Securitate és a román felsővezetés ellenszenvét is kiváltotta, így a szerkesztők joggal gondolhatták, hogy a lapban nyilvános közlésnek helye nincs, így marad a névtelenségbe burkolózás. Ez az anonimitás, viszont láthatóan nem tartott sokáig, mivel a Securitate az információs hálózatán keresztül gyakorlatilag egy hónapon belül beazonosította a szerzőket. Az természetesen már más kérdés, hogy a bűncselekmény bebizonyítása, és az illető magyar értelmiségiek börtönbe vetése addig nem volt lehetséges, míg bizonyítékot nem találtak ellenük. Tóth-Károly Antal visszaemlékezései nyomán viszont tudható, hogy az Ellenpontok szerkesztőgárdája nemcsak a szamizdat lap megindítása előtt volt tisztában az „ellenzékiség” vezélyeivel, hanem tudatában volt annak is, hogy a Securitate megfigyeli őket, és nyomokat gyűjt egy esetleges bírósági eljáráshoz.

A megjelent számok a következő témakörökben nyújtottak betekintést az erdélyiek életébe:

 

-                               Román oktatáspolitika Erdélyben, amelyről megállapítja a szerző[2], hogy kisebbségellenes. A magyar diákok egyharmada kénytelen románul tanulni, míg az egyetemeken ez az arány 100 százalékos.

-                               Kisebbségvédelem témakörében, bemutatják a cikkek[3] a negatív diszkriminációt, és a folyamatos félelmet a hatalommal szemben.

-                               Bemutatják az erdélyi értelmiségiek véleményét[4] a magyar külpolitikáról.

-                               Prezentálják az erdélyi egyházakat érintő változásokat, és kritikusan vitatják a román vezetés egyházpolitikáját.[5]

 

Az Ellenpontok mintájának a Beszélő című, Magyarországon terjesztett szamizdat folyóirat volt.  A két lap szerkesztőgárdája szoros kapcsolatot tartott fenn egymással, ami azt is jelentette, hogy a Beszélő „filozófiája” megjelenik az Ellenpontokban is. Ara-Kovács Attila szerint[6] a folyóirat a nemzetiségi kérdés kisebbségi, emberi jogi vonatkozásait kívánta prezentálni a nyilvánosság felé, aminek híre nemcsak a szűk, 50 példányban terjesztett Ellenpontok olvasótáborát foglalkoztatta, hanem eljutott a nyugati sajtó hasábjaira is.

A Securitate folyamatos házkutatási akciói végül sikerrel jártak, és 1982. november 7.-én letartóztatták a szerkesztőség tagjait Szőcs Géza kivételével, aki a letartóztatása előtt ismeretlen helyre távozott. Még aznap felfüggesztették az Ady Endre Irodalmi Kör tevékenységét ellenzéki felbujtogatásra hivatkozva. A letartóztatott értelmiségieket börtönre ítélték, végül az egyre nagyobb nemzetközi tiltakozás nyomásának engedve a rendszer, hagyta, hogy emigráljanak külföldre. Fontos megemlíteni, hogy az Ellenpontok szerkesztőgárdája, már a letartóztatásuk előtt tisztában volt, azzal, hogy a szamizdat lap meg fog szűnni a Securitate „áldásos” tevékenysége folytán. Éppen ezért maguk a szerkesztők is úgy határoztak, hogy megszüntetik a szamizdat lapot. Ezirányú terveiket a lap kilencedik száma tartalmazta, ami viszont soha nem került terjesztésre.

 

AZ ELLENPONTOK CÉLJA

 

 

A nyolcadik szám tartalmazott egy Programjavaslat című cikket, amit Tóth-Károly Antal írt. Ebben az erdélyi magyarság helyzetének javítására ad javaslatokat, amelyek a következők:

„- I. Követeljük, hogy az egész magyarság elszakíthatatlan részének tekintessünk, és ezen, valamint román állampolgári minőségünkben minden akadályoztatástól mentesen ápolhassuk kapcsolatainkat a Magyar Népköztársasággal, mind intézményi, mind pedig egyéni szinten!

- II. Követeljük a romániai magyarság mint etnikai közösség intézményes önvédelmének és kulturális autonómiájának biztosítását!

-III. Követeljük a túlnyomóan magyarlakta területek önigazgatását és méltányos részünket az ország vezetésében!

-   IV. Követeljük a tág értelemben vett Erdély (azaz: a történelmi Erdély, a Részek és a Bánság) etnikai összetétele mesterséges megváltoztatásának azonnali leállítását!

-V. Követeljük a romániai magyarság azonosságtudata kialakításának és fejlesztésének lehetővé tételét![7]

VI. Követeljük, hogy a magyar nyelv, a tág értelemben vett Erdély minden magyarok által is lakott vidékén, a hivatali és a köznapi használatban egyenrangú legyen a román nyelvvel!

-VII. Követeljük, hogy a romániai magyarok a románokéval egyenlő érvényesülési lehetőségekkel bírjanak!

-VIII. Követeljük, hogy megőriztessék történelmi és kulturális múltunkhoz kapcsolódó környezetünk!

-IX. Követeljük, hogy a még magyar anyanyelvét beszélő moldvai csángóság - a jelenlegi statisztikai gyakorlattal szemben, mely a csángóság egészét románnak tekinti - újból magyarnak vallhassa magát, és bekapcsolódhasson a magyar kultúrkörbe.

-X. Követeljük, hogy pártatlan nemzetközi (de románokat és magyarokat is magába foglaló) bizottság vizsgálhassa meg helyzetünket, és dönthessen minden sorsunkat érintő vitás kérdésben!”

A követelések strukturálása során megfigyelhetővé válik, hogy a programjavaslat nagy része autonómia törekvések. Ezen autonómia törekvések kulturális önkormányzást, nyelvi autonómiát, és hivatali egyenlőséget követel a magyarságnak. A követelések másik fajtája már jóval szerteágazóbb: a csángóság elismerése magyarnak, lakosságbetelepítések leállítása, kulturális emlékhelyek elpusztításának leállítása…stb.

Ezen követelések bár a szamizdat lap utolsó számában láttak napvilágot, mégis az egész Ellenpontok egyfajta filozófiájának is tekinthető, akár az első számban is megjelenhetett volna. Nyilvánvaló, hogy ezen programjavaslatot voltak hivatottak alátámasztani a megjelent írások és cikkek. Az ott közölt sérelmekkel, kritikákkal, emberi jogi hiányosságokkal, a szerkesztők célja az erdélyi magyarság és a csángók helyzetének jobbítása volt, amely a rendszer adott körülményei között hivatalos úton lehetetlennek mutatkozott.

 

 

UTÓÉLET

 

Az Ellenpontok 1982. november 7.-én szűnt meg, ugyanis ezen a napon a Securitate előbb házkutatásokat tartott a szerkesztőknél, majd meggyanúsítva őket börtönbe vitték őket. A kor általános „légkörére” jellemző volt, hogy maguk a szerkesztők sem voltak tisztában lehetséges sorsukkal, ugyanis mint Tóth Károly Antal írja, több esély volt a halálbüntetésre, mint az életfogytiglanra.[8] A fokozódó nemzetközi nyomásra[9], végül a Ceausescu-rezsim elengedte a szerkesztőket azzal a feltétellel, hogy emigrálnak Romániából. Az Ellenpontokon kívűl Romániában egyetlen más ellenzék lap sem tudott tartós működést kifejteni, így ezen szamizdat lap hatása végig megmaradt a rendszer bukásáig. Majd csak 1989 őszén élednek „újjá” az ellenzéki szamizdat lapok, amikor a megroggyant rendszer már képtelen kezében tartani a folyamatok irányítását. Az akkori események során nagyon sok szamizdat irat „filozófiájában” felismerhetőek az egykori Ellenpontok által hirdetett emberi jogi gondolkodás is.

 

 

 

ÖSSZEFOGLALÁS

 

1982 februárja és novembere között 8 számot élt meg a Ceausescu-rendszer egyetlen szamizad lapja, az Ellenpontok. A lapot Ara-Kovács Attila ötlete nyomán Tóth-Károly Antal, Szőcs Géza, és Molnár János szerkesztették. A lap az emberi jogi helyzeten keresztül kívánta szembesíteni a román vezetést a magyarság rossz helyzetéről, és programjavaslatot is adott, amelynek teljes elfogadására alapvetően sem akkor sem jelenleg nincsenek meg a lehetőségek. Az ellenpontok a társadalom mindösszesen egy szűk értelmiségi rétegében találta meg az olvasótáborát, így a lap társadalmi jelentősége inkább mérhető későbbi hatásaiban, mint az olvasótábor méretében. A Securitate a kezdetektől megfigyelés alá helyezte mind a szerkesztőket, mind pedig az Ady Endre Irodalmi Kör tevékenységét, amelynek mindannyian tagjai voltak. 1982. November 7.-én letartóztatták a szerkesztőket, majd felfüggesztették az Irodalmi Kör tevékenységét is. A fokozódó nemzetközi nyomásra azonban a rendszer hagyta emigrálni az értelmiségieket. A lap változatos témákkal foglalkozott, úgy mint az egyházak helyzete Erdélyben, az oktatáspolitika viszontagságai, a külpolitikai lehetőségek, és egyéb verses közlések. Az írós skálája is színes volt, bár legtöbbet Ara-Kovács Attila publikált, de rajta kívül még írtak az újságba: Tóth-Károly Antal, Molnár János, Szőcs Géza, Petri Gyögry, Lévai Jenő, Tamás Gáspár Miklós…stb.

Az Ellenpontok témáival nemcsak a magyarságot, hanem a románságot is megkívánta szólítani, bár ez a szerkesztők saját bevallásai szerint sem sikerült, olyannyira nem, hogy a Szabad Európa Rádió romániai adása is ellenezte a szerkesztők tevékenységét. Mégis elmondható, hogy november 7. után a román ellenzéki értelmiség egy része felvette a kapcsolatot a magyar értelmiségiekkel, és közös célok megvitatásába kezdtek. E lépés nyilvánvalóan nem, vagy csak később jöhetett volna létre az Ellenpontok tevékenysége nélkül.

A szamizdat lapról megemlíthető, hogy szoros kapcsolatot ápolt a magyarországi ellenzékiekkel, és a Beszélő című lappal. Így nem meglepő, hogy a Beszélő „filozófiája” visszaköszön az Ellenpontok írásaiban is.

 

 

Jánoki Dávid

ELTE BTK

 

2010-12-14

 

 

 

A kultúra hatása és civilizációs lehetősége a társadalomra nézve Magyarországon

Írta: Jánoki Dávid

 

 

E rövid esszé témája, hogy bemutassa a legmodernebb szociológiai kutatások eredményeit és azok logikai összefüggéseit a társadalom kulturáltságára vonatkozóan. Célunk felállítani egy olyan koherens struktúrát, amelyben a kultúra és a társadalom különböző fokozatai vizsgálhatóak, és amely rendszer következtében megfigyeléseket tehetünk a mai magyar társadalom kulturális állapotáról, amelyben egyúttal benne van a konklúziók levonásának lehetősége is.

Elméleti rendszerünk alapját Vitányi Iván: A társadalom logikája (1995, MTA) című műben leírt és vizsgált szociológusok elméleti feltevéseire és kutatásaikra alapozzuk. Először megvizsgáljuk a társadalmasulás két illetve három szintjét, majd a kultúra szintjeinek elemzésével folytatjuk. Legvégül pedig a kapott rendszerben elhelyezzük a mai magyar társadalmat, így kapva egyfajta tükörképet jelen helyzetünkről.

 

A szociológusok megkülönböztetik a társadalmasulás kettő szintjét. Az egyiket primer közösségnek, a másikat szekunder közösségnek hívják.

A primer közösség jellemzői a következő tulajdonságokkal írhatóak le:

- „Faceto Face” szemtől-szemben jellegűek, tagjaik tehát huzamosabb ideig, alaposan és minden oldalról ismerik egymást, teljes személyiségükkel fordulnak egymás felé.

- Az egyesülésnek önmagán kívűl nincs (vagy nem szükségszerű) külső célja.

- A csoport huzamosabb időre egyesül.

- Létszámuk kicsiny.

- A tagok közötti kapcsolatok intim jellegűek.

- A primer közösség tagja minden cselekedetében átveszi a közösség értékrendszerét.

- Az egyén identitásában egynek érzi magát a közösséggel.

 

A fenti jellemzők minden primer közösségre elmondhatóak. Ezen közösségeket lehet szociológiai és történelmi viszonyok között is elemezni. Történelmileg primer közösségnek nevezzük azokat a közösségeket, amelyek a neolit forradalom előtti törzsi szervezetben éltek, illetve a jelenleg is törzsi szervezetben élő közösségeket. Szociológiailag viszont nevezhetőek primer közösségnek azon csoportosulások, amelyek létszáma nem haladja meg a 150-200 főt, tehát egy kisebb falu létszámát. Ha megfigyeljük mindkettő állítás helyes. Mind a törzsi, mind pedig a kis falusi közösségekre jellemző a fent leírt primer közösség fogalma.

 

A szekunder közösség a primer közösségből fejlődik ki, annak egy bonyolultabb formája. A szekunder közösség primer közösségek bonyolult összessége, amelyben a közösség tagjai már nem azonosulnak egy adott primer közösséghez, hanem individualizálódnak, és egyszerre akár több primer csoportosulás tagjai is lehetnek. A szekunder közösség létrejötte mindig a magasabb kultúra, civilizációs és gazdasági szint következménye. A szekunder közösségek történelmileg a neolit forradalom után alakultak ki, amikor a törzsek egyesültek, illetve államokba szerveződtek. Szociológiailag ugyancsak szekunder közösségnek nevezzük azokat a társadalmi csoportosulásokat, amelyek létszáma meghaladja a primer közösségek létszámát. Általában ezek az urbanizált, városiasodott régiók, illetve területek.

 

A szociológusok rámutattak arra, hogy a primer közösségekből a magasabb civilizációs szintet képviselő szekunder közösségbe az átmenet lehetséges, és még a mai napig is tart. Viszont kimutatható a társadalom egy olyan széles rétege, amely már kiszakadt a primer közösségek világából, de nem találja a helyét, és nem tudott csatlakozni a szekunder közösségek világába. Ez a helyzet Magyarországon is megfigyelhető:

 

Hazánkban is megtalálhatóak a primer közösségek falvak, tanyák, és egyéb szerveződések szintjén. Viszont ennek ellenére a különböző civilizációs, és urbanizációs hatások miatt mindössze a teljes népesség megközelítőleg 20% tartozik a primer közösségekbe. Ezek az emberek többnyire idősek, és faluban élnek. Ők mindig is a saját primer közösségükhöz kötődtek és nem vágynak arra hogy elszakadjanak a szekunder közösségek világába.

A társadalom mintegy 30%-a már kiszakadt a primer közösségekből de még nem találja a helyét, és a szekunder közösségnek sem tagja ezáltal. Ezek az emberek többnyire a középosztály alsóbb rétegei, mint a munkások, ipari dolgozók, kőművesek…stb., akik ugyan szekunder közösségben dolgoznak, de életszínvonaluk miatt nem élvezik a magasabb kultúra és civilizáció adta lehetőségeket, ezáltal nem tudnak azonosulni magasabb szintű életformával, így a szekunder közösséggel sem.

A társadalmunk mintegy 45%-a viszont a szekunder közösség tagja, és civilizált, urbanizált életmódot folytat. Életszínvonala miatt részesülhet a kultúra és a civilizáció adta lehetőségekből. Ezek az emberek többnyire nem idősek, és a középosztály középső-felső és az elit rétegeit alkotják.

 

Nem beszéltünk még a fennmaradó 5%-ról, akik egy kialakuló új társadalmi szint, a harmadfokú közösségek tagja. Ezek az emberek az értelmiségi, gazdasági és politikai elit olyan csoportjait alkotják, akik már kiszakadtak a másodfokú közösség individualizált folyamatából, és megtalálva a maguk érdeklődési, kulturális, és civilizációs szintjén álló más egyéneket, csoportokat alkotva magasabb kulturális szinten élik mindennapjaikat. Ilyen csoportosulásoknak tekinthetőek a különböző tudományos társaságok, sportegyesületek, kulturális egyesületek ...stb.

 

A kultúra szempontjából beszélhetünk magaskultúráról és tömegkulturáról, valamint kultúra nélküli helyzetről.

 

A magaskultúrába tartozik a színház, múzeum, művészegyesületek, tudományos egyesületek …stb. Azért magaskultúra, mert olyan magas civilizációs és kulturális szintet biztosít, amely csak a társadalom kis rétegét érintheti meg. Ez általában hazánkban a társadalom 10%-át teszi ki, tehát a harmadfokú közösségeken kívűl még a szekunder közösségek harmadfokusoló, tehát magasabb civilizációs szintre áhítozó tagjait.

 

A tömegkultúra része a mozi, a média, a „bestseller könyvek”…stb. Azért tömegkultúra mert ez a kulturális szint érinti meg a társadalom legnagyobb, 80%-os részét. Általában az emberek többsége, akik az utcán szembejönnek velünk, mind ebbe a kulturális kategóriába tartoznak. Társadalmilag ide tartoznak a szekunder közösség fennmaradó tagjai, és a primer és szekunder közösség között identitásukat kereső emberek, valamint a primer közösségek többsége.

 

A kultúra nélküli csoport tagjai is fogyasztanak bizonyos fokú kultúrát, de ők a társadalom azon részeit képzik, akikre nincsen civilizációs kihatással. Az ilyen emberek többsége vagy azért marad ki a civilizációs folyamatból mert a primer közösség idős tagja, ami ugye már determinálja, hogy nem sok esély van a további „új” dolgok befogadására, vagy pedig olyan szegény lecsúszott rétegek, akik nem tudják előteremteni a megfelelő életszínvonalat, hogy civilizációsan előrelépjenek. A társadalmunknak az ilyen egyének a mintegy 10%-át alkotják

 

 

A jelenlegi helyzetet jól prezentálja a fenti ábra. A jövő változásait kimutatni nehéz, de a jelen folyamatokból, amely a kultúra költségvetési finanszírozásán, a múzeumok, színházak látogatottsági trendjén, és a sajtó valamint egyéb média fogyasztási trendjén látható, azt modellezve az alábbi ábrát kaphatjuk megközelítőleg 2050-re. Fontos megjegyezni, hogy ezen adatok a KSH és a szociológiai kutatások adatain alapul.:

 

Megfigyelhető, hogy mindenképpen pozitív civilizációs folyamatok mennek végbe, még viszonylag negatív hatások mellett, is. Ennek oka egy általános civilizációs folyamat, amelyre az állam csak ráerősíthet adott esetben.

 

Az eredmény pedig:

 

Manapság a társadalom 5%-a harmadfokú közösség, ez az arány 10%-lesz 2050-ben.

Manapság a társadalom 45%-a szekunder közösség, ez az arány 50%-lesz 2050-ben.

Manapság a társadalom 30%-a identitását kereső, ez az arány marad 30% 2050-ben.

Manapság a társadalom 20%-a primer közösség, ez az arány 10%-lesz 2050-ben.

 

Manapság a társadalom 10%-a magaskulturált, ez az arány 15%-lesz 2050-ben.

Manapság a társadalom 80%-a tömegkulturált, ez az arány 78%-lesz 2050-ben.

Manapság a társadalom 10%-a kulturálatlan, ez az arány 7%-lesz 2050-ben.

 

Természetesen a szélsőségeket soha nem érhetjük el, ugyanis lehetetlen mind olyan társadalom ahol nincsen kulturálatlan ember, és olyan társadalom is utópia, ahol nincsenek primer közösségek. Itt arányokról és dominanciáról kell beszélnünk és vizsgálódnunk.

 

A fenti eredmények alátámasztására szolgáljanak érvül az alábbi adatok:

 

A hazánkban működő muzeális intézmények száma 2007-ben 635 volt, míg 2009-ben már 662. Látogatószámuk viszont 2%-al csökkent két év alatt, ami főként a jelenleg is tartó recessziónak tudható be. Hosszútávú folyamatként viszont megjegyezhető, hogy a kultúrát fogyasztó egyének száma növekedni fog. Ezt támasztja alá a KSH adatsora is, amely szerint 2000-ben a színházak összes látogatószáma 3 millió 900 ezer fő volt, addig 2005-ben már 4 millió 500 ezer fő. Utánna csökkenés tapasztalható, mígy 2009-ben 4 millió 50 ezer színházlátogató volt. Természetesen hosszútávú trendként is látható, hogy 10 év alatt a színházlátogatók száma 150 ezer fővel nőtt, ami mindenképpen pozitív civilizatórikus változás. Természetesen tisztában kell lenni azzal, hogy ezek a számok nem abszolútak, hanem mindenkit annyiszor számolnak bele, ahányszor színházba megy, így a valós számok ennek megfelelően mindössze 2,5 millió körül alakulnak, amely a lakosság 25%-át jelenti. Ez meg felel a valóságnak. A tendencia alapján 2050-ben a magyar lakosság megközelítően 30%-a lesz rendszeres színházlátogató, amely mindenképpen pozitív változást takar.

Míg a nyomtatott sajtó példányszáma folyamatos csökkenést mutat, ezzel szemben az internetes sajtó dinamikus növekedése figyelhető meg. Ezek alapján bizton állítható, hogy az internet következtében sokkal több emberhez fognak eljutni alapvető információk és kulturális javak mint azt most eltudjuk képzelni. Ezen pozitív folyamat mindenképpen elősegíti a magyar társadalom kulturalizálódását.

 

Egyetlen negatív hatásként említhető meg a kormányzati politika. Ugyanis folyamatosan csökken a kormányzati hozzájárulás a kultúrához, amit csak csekély mértékben tud ellensúlyozni a magántőke. E politikai tendenciában nem számolunk alapvető változással így a kormányzati politikát negatív visszaható hatásként vettük számításba.

 

Mégis összegzésként elmondható, hogy a magyar társadalom kulturalizálódása beleilleszkedik az általános nyugati civilizációs folyamatokba, így társadalmunk civilizációs szintje is közeledni fog a nyugati civilizációs színvonalhoz. Ezt a kormányzati politika adott esetben elősegítheti, illetve lassíthatja, de nem valószínű, hogy meg tudja akadályozni a magyar társadalom pozitív, felzárkózó civilizatórikus folyamatait.

 

 

 

 

 

 

Általános megállapítások a politikai rendszer stabilizációs elméletével illetve válságmechanizmus elméletével kapcsolatban

Írta: Jánoki Dávid

 

 

– Minden politikai rendszer lételeme a stabilitás.

– E stabilitás biztosításáért a politikai rendszernek gyakorolnia kell a megfelelő hatalmi kontrollt az adott gazdasági – társadalmi és politikai rendszer felett.

– A politikai rendszer válságban megemeli a hatalmi kontrollt, amely által csillapítani tudja a feszültségeket a rendszeren belül.

– Amennyiben a politikai rendszer nem tudja megemelt hatalmi kontroll mellett megfékezni a rendszerellenes hangok erősödését, az mindenképpen az adott politikai rendszer bukásához vezet.

– Egy adott politikai rendszer a hatalmi kontrolljának biztosításához felhasználhatja az erőszak monopóliumát (hadsereg, rendőrség), a titkosszolgálatokat (nyomozók, terrorelhárítók…stb.), közjogi rendszereket (törvényhozás, alkotmányozás, közjogi méltóságok és politikusok választása, cseréje.), gazdasági rendszereket (gazdasági reformprogramok, stabilizációs lépések…stb.) .

– A civilizációs fejlődés következtében a történelemben előrehaladva a régmúlt koroktól a modern időkig, az figyelhető meg, hogy minél fejlettebb civilizációs szinten van egy ország, kultúra, annál kevésbé használja az erőszakszervezeteket a rendszer stabilizációjára. (Pl.: 1849.-ben a rendszer stabilizációja érdekében a Habsburgok megszállták Magyarországot, katonai igazgatást vezettek be, és kivégezték a szabadságharc katonai vezetőit. 1990-ben a rendszerváltás után, a politikai erők az életszínvonal eséséből fakadó elégedetlenséget és rendszerellenességet gazdasági programokkal kívánták orvosolni.)

– Ugyanekkor megállapítható, hogy ez a történelmi – civilizációs párhuzam nem törvényszerű, ugyanis elképzelhető, hogy a rendszer stabilizációja szempontjából „humánusabb” megoldás egy 1000 fős tüntetést a rendőrséggel feloszlatni, mint adókat kivetni a lakosság egészére.

– A politikai rendszer stabilitásának megrendüléséhez először a hatalmon lévő politikai erő, majd a hatalmon lévő politikai elit ellen történnek megmozdulások. (Pl: 2006 őszi tüntetések a második Gyurcsány-kormány ellen, 2008 tavaszi népszavazás a hatalmon lévő politikai elit ellen, majd 2010 tavaszán már megjelentek az egész politikai rendszert ellenző erők is a Jobbik és az LMP „személyében”.)

 

 

 

----------------------------------------------------------------------------------------------------

A 2006-2010-es belpolitikai és világgazdasági válság hatása a magyar politikai rendszer mechanizmusára

Írta: Jánoki Dávid

 

Ezen írás célja, hogy példaként illusztrálja a 21. század első felének legnagyobb horderejű magyarországi belpolitikai és gazdasági válságának a politikai rendszer mechanizmusára gyakorolt hatását. E cikk a politikai rendszer válságmechanizmusának elmélete című írásnak a valóságban prezentált változata, amely bizonyítani kívánja az elmélet helyességét.

 

2006 őszén megborult a stabil magyarországi politikai rendszer. A második Gyurcsány-kormány helyzete instabillá vált. Nemcsak a kormányellenes hangok sokasodtak, hanem létrejöttek, vagy megerősödtek a politikai rendszert felülvizsgálni kívánó erők is (Jobbik, MIÉP, később LMP).  Ezen belpolitikai válságot csak növelte a 2008 őszén bekövetkezett gazdasági összeomlás is. A rendszer nem volt stabil,  a rendszerellenes megnyilvánulások száma érezhetően megnőtt.

A válságmechanizmus elméletét követve megfigyelhetőek a politikai rendszer reakciói is: 2006 októberében a rendőrség bevetése, Magyarok Nyilai terrorszervezet felszámolása, Magyar Gárda betiltása…stb. Ugyanígy megfigyelhetőek a gazdasági stabilizálásra tett kísérletek is: Bajnai-kormány gazdasági tevékenysége, második Orbán-kormány gazdasági akcióterve.

 

Természetesen a rendszerellenes indulatok csillapodásához idő kell, ezt a rendszer válságmechanizmusának elmélete is alátámasztja. De nem nehéz az elméletet továbbkövetni, és ezáltal megjósolható, hogy az új alkotmány bevezetése is a politikai rendszer stabilizációját szolgálja majd, mindegy, hogy 3.-ik, vagy 4.-ik köztársaságnak hívjuk majd azt.

 

------------------------------------------------------------------------------------------------

Az 1989-es magyarországi rendszerváltás a rendszer stabilizációs elmélet függvényében

Írta: Jánoki Dávid

 

 

Ezen írás feladata, hogy prezentálja a politikai rendszer stabilizációs elméletét a gyakorlatban. A példát úgy választottam meg, hogy a hazai folyamatok elemzését mutassam be rajta.

 

1980-as évek közepére nyilvánvalóvá vált, hogy a szocialista rendszer válságba került. Gazdasági téren már az 1973-as olajválság után jelentkeztek a problémák, amelyeket az állam hitelekkel próbált meg orvosolni, kevés eredménnyel. A hitelek és a törékeny gazdasági helyzet okán a politikai rendszer is aláásta saját stabilitását. Már nem volt képes garantálni a lakosságnak az életszínvonal érezhető növekedését és nem tudta megakadályozni a lakosság pénzügyi helyzetének a romlását.

Ideológiai téren pedig, egyre hangosabbak lettek azon ellenzéki vélemények, amelyek az 1956-os forradalom felülvizsgálatát követelték, és ezen alapon a rendszert ideológiailag is instabillá tették.

 

Az 1980-as évek második felétől látványosan megbomlott a rendszer egyensúlyi állapota, amit az állampárt programjai is mutattak, illetve az ideológiai valamint az osztályharc fokozódására tett nyilatkozatok is bizonyították, hogy a rendszer instabillá vált.

A rendszer ellenzőinek tábora folyamatosan növekedett, míg a gazdasági és ideológiai gondokkal szenvedő szocializmus támogatói köre folyamatosan apadt.

A politikai rendszer – követve a rendszer stabilizációs elméletet – válaszreakciókat tett: Megemelte az állami kontroll szintjét, hogy elfojtsa az elégedetlenséget. Ez abban nyilvánult meg, hogy gazdaságilag újabb és újabb programokat indítottak a szocialista rendszer megreformálása érdekében, míg ideológiailag kemény rendőri fellépéssel gátolták meg az ellenzékiek véleménynyilvánítását (március 15.-i ünnepségek feloszlatása, bebörtönzések…stb).

 

A rendszer viszont ezáltal láncreakciót indított el, amit az is tetézett, hogy a Szovjetunió és a Varsói szerződés többi államainak külpolitikai irányvonalai is megerősíteni látszottak azt az ellenzéki véleményt, hogy most van itt az alkalom változtatni a rendszeren. A feszültségek megérettek, és mivel a külpolitikai helyzet is támogatóan vagy semlegesen figyelte az eseményeket, ezért gyakorlatilag „hagyták” összeomlani a mély gazdasági és ideológiai válságban lévő szocialista rendszert.

 

1988-tól kezdődően látványosan megváltozik mind az MSZMP kommunikációja, mind az ellenzék kommunikációja. Az állampárt már nem a szocializmus megreformálásáról beszél, hanem a demokratikus viszonyok közti szocialista rendszerről, majd 1989-től kezdve, főleg Kádár János halála és Nagy Imre rehabilitációja után, a demokratikus oldalról közelítik meg a dolgot, és nyíltan kezdik támogatni a rendszerváltást.

Az ellenzék 1988-tól kezdődően egyre kritikusabb, és 1989-ben már nyíltan is rendszerváltást követel, amit a fent leírt módon az MSZMP is támogatott, hol nyíltan, hol pedig azzal, hogy nem állt a változás útjába (pl. Munkásőrség bevetése, hadsereg bevetése, szovjet segítség kérése…stb.).

 

1989. október 23.-án megalakult az új politikai rendszer, a 3. Köztársaság. A választások megtartása után 1990 tavaszára felállt az Antall-kormány, amely a rendszer stabilizációs elméletet követve gyors lépésekkel próbálta megállítani a gazdasági válságot. A helyzet kezeléséről nem kell vitatkoznunk, hiszen a rendszer stabilitásának elérése több kormány munkáját fogta át. A Horn-kormány folytatta a demokratikus rendszer megszilárdítását, és biztosította  a lakosságot arról, hogy a volt állampárt is képes a demokratikus keretek közötti hatalomgyakorlásra, ezáltal biztosítva az új politikai rendszer stabilitását. Az első Orbán-kormány éveire gyakorlatilag stabilizálódott az új politikai rendszer, így a következő kormányok már az egyensúlyi állapot elérésében voltak érdekeltek. Ehhez az stabil rendszerállapot eléréséhez hathatós külföldi segítség is párosult az Európai Unió és a NATO, valamint az USA részéről.

 

----------------------------------------------------------------------------------------------------------------

 

A politikai rendszer válságmechanizmusának elmélete

írta: Jánoki Dávid

 

 

Ez az elméleti eszmefuttatás alapvetően a „Politikai rendszer stabilizációs elmélete” című modelre épül, annak egyfajta továbbfejlesztése.

 

Adott egy politikai rendszer, amelynek támogatottsága elegendő ahhoz, hogy saját magát stabilizálni tudja. Ilyen stabilizációs folyamatot lehetett nyomon követni a fent említett elemzés során.

 

Ha alapvetően elfogadjuk azt a tényt, hogy egy politikai rendszer rugalmassága és a válságokra való reagálóképessége nagyban függ a rendszer stabilitásáért felelős politikai – gazdasági és értelmiségi elittől, akkor feltételezhetjük, hogy eme ideális rendszerstabilitás és rugalmasság birtokában az adott politikai rendszer hosszútávon képes biztosítani a fennmaradását. (Pl: USA demokráciája, Nagy-Britannia demokráciája…stb.). Abban az esetben, amikor a politikai rendszer mögött nincsen meg a politikai, gazdasági és értelmiségi szándék abban, hogy a rendszer stabil legyen, akkor a nép felhasználásával, vagy akár annak a támogatásával képesek a rendszer legerősebb elemei megdönteni azt. (Pl: Szovjetunió 1991, Magyarország 1989..stb.)

 

Ezt az alapvetően rugalmas politikai rendszert most egy válságmodellel ütköztetem. Ennek során megfigyelhető, hogy a rendszer milyen válságjelenségeket produkál és milyen válságreakciókat ad a saját stabilizálása érdekében.

 

Amikor egy adott politikai rendszert válság ér – legyen az külső vagy belső hatás – a politikai rendszer stabilitásáért felelős rétegek és elitek azonnal megemelik a politikai rendszer önkontroll szintjét. Ennek során a rendszer támogatottsága kicsit csökken, aminek oka az, hogy előzőleg a válság megrendítette a rendszerbe vetett hitet. Ennek folyamán elkezd növekedni a rendszert elutasítók száma. Olyan jelenség folyik, mint amikor a rendszer a saját bukása felé halad.

 

A különbség a bukás és a válság között abban áll, hogy míg a bukásnál a rendszer nem tudja a megemelt kontrollszint mellett megtartani saját irányítását, és támogatottságát, ami mintegy öngerjesztő folyamatként további gyors leépülését vonja maga után, addig a válságnál a rendszer a megemelt kontrollszint mellett biztosítani tudja az elégedetlenség megfékeződését és a támogatottság stabilizálását. Ennek folyamán a rendszerválság nem megy át hatalmi harcokba és nem okozza a rendszer bukását.

 

A rendszerválság elmúlásával, egy ugyanolyan stabilizációs  időszak következik, mint a rendszerváltás után, csak annyi különbséggel, hogy itt nem az új politikai rendszer, hanem a régi rendszer stabilizálja a saját helyzetét.

 

 

A válságmechanizmus elméletének  grafikonos ábrázolása és a jelmagyarázata alant olvasható, a táblázat pedig az alsó linken elérhető.

 

 

Zöld háttér: Egyensúlyi – optimális rendszer állapot

Sötétszürke háttér: Rendszerválság

Sárga háttér: Rendszerváltás

Világosszürke háttér: Rendszerstabilizálás

Piros vonal: Rendszer állami kontroll szintje

Kék vonal: Rendszer támogatóinak a szintje

Zöld vonal: Rendszer ellenzőinek a szintje

 

A táblázat linkje: http://historycentral.freewb.hu/feltolt/rendszervalsag.gif

 

---------------------------------------------------------------------------------------------------------------

 

 

A politikai rendszer stabilizációs elmélete

Írta: Jánoki Dávid

 

Adott egy politikai rendszer, aminek van egy bázis támogatása. Ezt az alap támogatottságot, amely a rendszer fenntartását biztosítja, a lakosság és némely esetben a hadsereg adja. Természetesen léteznek ehhez a politikai rendszerhez kritikus hangok is, amelyek nem biztosítják a rendszert a támogatottságukról. Mégis, mivel a rendszer ellenzői kisebbségben vannak a rendszer támogatóival szemben, ezért az adott körülmények között a politikai rendszer stabilnak mondható.

Tételezzük fel, hogy a politikai rendszert egy válság éri. Ez a válság lehet külső körülményből fakadó ( háború, adósság, külföldi nyomás…stb.), és belső körülményből fakadó (tüntetés, rossz belpolitikai döntések…stb.), de ugyanúgy lehetséges, hogy a külső és belső körülmények együttesen tesznek hozzá a válság kialakulásához.

A politikai rendszer reflex lépéseket produkál a válság enyhítésére, amely az államirányítást kibillenti addigi egyensúlyi állapotából. E folyamatok lejátszódása alatt a rendszer támogatottsága megrendül, illetve a rendszer kritikus hangjai felerősödnek, és nézeteik teret nyernek a lakosság körében. A rendszerellenes kritikák folyamatos térnyerését a politikai rendszer úgy próbálja meggátolni, hogy olyan lépéseket produkál, amely a saját stabilizálását szolgálja. Ennek függvényében az fokozza az államgépezet működését, és megpróbálja erősebb állami-központi kontroll alatt tartani a folyamatokat.

Amennyiben nem sikerül megállítania a rendszerellenes nézetek dinamikus előretörését, az a rendszer bukásához vezet. Zuhanni kezd a rendszer támogatóinak a száma, illetve a politikai rendszer kontrollszintje is el kezd zuhanni. Ennek következményeként az állam nem tudja koordinálni a politikai rendszeren belül zajló folyamatokat, ami miatt még gyorsabbá válik a rendszer szétesése.

Itt van a legnagyobb esély az anarchikus-polgárháborús állapotok kibontakozására. Miért?

Azért mert amennyiben a rendszer támogatói és a rendszer ellenzői viszonylagosan ugyanannyian vannak, és ugyanakkora befolyással bírnak az országon belül, ezért ha a rendszer támogatói nem adják fel hatalmi állásaikat, akkor akár polgárháborús állapot is kialakulhat.

Abban az esetben, amikor a rendszerváltás pillanatában a rendszer ellenzői már relatíve többségben vannak a rendszer támogatóival szemben, akkor az anarchikus állapot kialakulásának a veszélye minimális, mivel a politikai rendszer támogatói is felismerik, hogy a hatalmuk és befolyásuk viszonylagos átmentését egyedül azzal érhetik el, ha együttműködnek egy új rendszer kialakításában, az új többséggel.

A régi rendszer bukásával, és az új többség kialakulásával, megkezdődik az új rendszer kiépítése.

Az új politikai rendszer reflexív módon nagyon gyorsan kell, hogy kiépüljön, tompítva ezzel a lakosság körében érezhető bizonytalanságot, és ennek megfelelően a totális állami kontrollt kell alkalmaznia ahhoz, hogy a társadalom-politika-gazdaság minden szintjén maximálisan kiépülhessen a régi politikai rendszer kárára.

Az új politikai rendszer támogatottsága ekkor éri el a maximumot, mivel ekkor érvényesül a „győzteshez húzás” a legjobban, illetve a lakosság nagyfokú reménykedése is hozzájárul ehhez a folyamathoz. Az új politikai rendszer a saját stabilizációja érdekében egy bizonyos ideig totális állami kontroll alatt működik, majd a rendszerkritikus hangok csöndesedésével, és a támogatottság stabilizálódásával a rendszer csökkenti saját védelmi mechanizmusát, és előbb az erős állami kontrollt éri el, majd az egyensúlyi állapotot is.

 

A stabilizációs elmélet grafikonos ábrázolásának a jelmagyarázata alant olvasható, a táblázat pedig az alsó linken elérhető.

 

 

Zöld háttér: Egyensúlyi – optimális rendszer állapot

Sötétszürke háttér: Rendszerválság

Sárga háttér: Rendszerváltás

Világosszürke háttér: Rendszerstabilizálás

Piros vonal: Rendszer állami kontroll szintje

Zöld vonal: Rendszer támogatóinak a szintje

Kék vonal: Rendszer ellenzőinek a szintje

 

A táblázat linkje: http://historycentral.freewb.hu/feltolt/rendszer1.gif

 

 

 

-------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

 

Egy motivációs modell kísérlete

a 18. századi magyar főnemességen

Írta: Jánoki Dávid

 

 

 

Rövid értekezésem témája egy, a magyar főnemességre a 18. században alkalmazható motivációs modell általam kidolgozott változatának vizsgálata, kísérlete a kor egyes főnemeseinek az életén keresztül.

Alaptézisem amelynek bizonyítására most kísérletet teszek a következő: Feltételezésem szerint Magyarországon a 18. században a főnemességen belül nem határozható meg egy olyan motivációs tényező, amely központi erőtérként, centrumként az egész főnemesi társadalomra motivációs tényezőként hatna. Prognosztizálhatunk ilyen modelleket, illetve vizsgálódásunk tárgyává tehetnénk azt, hogy egy konkrét motivációt keresünk az egész főnemességre, de akkor feltételezésem szerint egy hamis víziót kapnánk csupán, amely félrevezetné további kutatásainkat.

E hamis vízió elkerülése végett a következő gondolatsort javaslom, hogy vizsgáljuk meg: A magyar arisztokrácia vizsgálni kívánt tagjainak, a kutatásunk alanyainak az életét bontsuk fel különböző életszakaszokra. Érvelésem azért az életszakaszok vizsgálata mellett teszi le a voksot, mert ahogyan a 21. század fiataljait is más motiválja, mint a középkorú felnőtt embert, és az idős nyugdíjast, ugyanúgy feltételezhető, hogy a 18. században is, gazdasági és politikai rendszertől függetlenül más és más életstádiumokban más motivációs erők hatottak a legerősebben az emberekre, ezen belül pedig az arisztokráciára is.

Ezen fenti gondolatmenetemben leírtakkal már bizonyítva látom azt is, hogy miért nem szabad olyan motivációs modelleket felállítani, amelyek kizárnak minden más motivációs tényezőt, és az emberi élet egészére megadnak egy, kettő vagy három nagy motivációs tényezőt, mikor valójában a fiatalkorban hatott X motiváció, míg időskorban Y motiváció az emberre.

Ebben a rövid modellkísérletben a következő motivációs tényezők vizsgálatára helyeztem a hangsúlyt, amelyek összhangban állnak a Diaeta Munkacsoport szemináriumán Szijártó M. István által  kutatásra ajánlott motivációs tényezők között: Presztízs, Rövid távú gazdasági haszon, Hosszú távú gazdasági haszon, Ősi vezetési jog, Hatalom.

E fenti motivációs tényezők azért élveznek prioritást a kutatásomban mivel, ezeket találtuk a legáltalánosabban ható, és érvényesülő motivációs tényezőknek. Az alábbiakban a tévedések elkerülése végett kifejteném, hogy melyik motivációs tényező alatt mit értek.

Presztízs alatt azt a motivációt értem, amikor az adott személy olyan döntéseket hoz, amelyeknek a döntés pillanatában, mind pedig a döntés utáni hatásában többnyire presztízs jellegű „elvi” hasznot hoz az illetőnek. Pl.: egy község árvízvédelmi töltéseire pénzt ad, vagy kórháznak pénz adományoz.

Rövid távú gazdasági haszon alatt azt a motivációt értem, amikor az adott személy olyan döntést hoz, amelyeknek a döntés pillanatában, mind pedig a döntés utáni hatásában többnyire rövid távon „anyagi” jellegű hasznot hoz. Pl.: Jurátus lesz az illető, mert így azonnal munkába állva fizetéshez, vagyis anyagi haszonhoz jut.

Hosszú távú gazdasági haszon  alatt azt a motivációt értem, amikor az adott személy olyan döntést hoz, amelyeknek a döntés pillanatában, mind pedig a döntés utáni hatásában többnyire hosszú távon megjelenő „anyagi” hasznot hoz. Pl.: Földbirtokot szerez az illető, amely nyilvánvaló, hogy a rövid távú haszon mellett, leginkább a hosszútávon tud kamatozni, mivel  ez a vagyongyarapodás hosszútávon is képes, akár generációk múlva is biztosítani a családnak jövedelmet.

Ősi vezetési jog alatt  azt a motivációt értem, amikor az adott személy olyan döntést hoz, amelyeknek a döntés pillanatában - mind pedig az abból származó általában pozíció jellegű következmény után – arra enged következtetni, hogy a döntés célja az volt hogy egyrészt presztízs, vagy hatalmi döntésekkel vagy pozíciókkal is, de többnyire az ősi vezetési jogát a többi ember felett az illető bebizonyítsa, biztosítsa. Pl.: Megkapja a presztízsnek számító grófi rangot, vagy a hatalommal is párosuló kamaraelnöki tisztséget, amik végső soron beleillenek az előbb említett két motivációs tényező közé is, mégis egy nagyobb egységbe is beleilleszthető, amely nem más mint az ősi vezetési jog.

Utolsó motivációs tényezőnk a Hatalom, ami alatt azt a motivációt értem, amikor az adott személy olyan döntést hoz, amelyeknek a döntés pillanatában, mind pedig a döntés utáni hatásában többnyire hatalmi jellegű ambíciókkal párosul, és a nyilvánvaló anyagi és egyéb haszon mellett többnyire hatalmi státusszal is jár. Pl.: Az illető esztergomi érsek lesz, vagy az uradalmaira pallosjogot nyer.

A fent említett motivációs tényezők vizsgálatából is látszik, hogy egy adott döntésnél akár többféle motivációs tényező is jelentkezhet egyszerre, pont ezen okból ismét alátámasztani látom korábbi vélekedésemet, mi szerint nem érdemes olyan motivációs modelleket felállítani, amelyek az illető egész életére mindössze egy-három motivációt állapítanak meg úgy, hogy azok az adott személy egész életében jelentkeztek.

Most röviden részletezném vizsgálatom másik szempontját, amely szerint a vizsgált főnemes életét szakaszokra kell bontanunk. Számomra logikusan következik, hogy nem egyenlő arányban kell felosztanunk az illető személy életét, mert így a motivációs tényezők életszakaszonkénti megállapításánál is óriási tévedésekbe bocsátkozunk. Erre a következő egyszerű érvem van:

Tegyük fel, hogy van 2 főnemesünk akik külön-külön 75 évet éltek. A fentiek alapján logikusan feloszthatnánk fiatalkorra, felnőttkorra és időskorra az életüket, és mindegyik kornak 25 évet vennénk. Ugyancsak tegyük fel azt is, hogy az egyik nemesünknek már 20 éves korától felnőttként kell döntenie bizonyos okokból, és olyan hatalmi pozíciókban van, amelyek feltételeznek bizonyos motivációs tényezőket, míg a másik nemesünknek 30 éves koráig nem kell felnőttként döntenie, mert bizonyos okokból olyan pozícióban van, ahol nem jelentkeznek  egyes motivációs tényezők a döntése meghozatalánál. Látható, hogy míg az első főnemesünknél már hivatalosan fiatalkorban is belépnek a felnőtt korra jellemző motivációk, míg a második főnemesünknél még felnőttkorában is fiatalkori motivációs erők jellemzik a döntéseit. Ennek okán, hibás következtetéseket könnyen vonhatunk le, éppen ezért kell minden arisztokrata életét és motivációit a saját individuumában vizsgálni.

Ebből a gondolatmenetből azt szeretném tanúságnak levonni, hogy ahogy a motivációknál sem, úgy az életszakaszok megállapításánál se hagyjuk magunkat általánosságokba terelni. Minden arisztokrata életét úgy osszuk fel szakaszokra, ahogy az a saját életükből következik.

A sors iróniája, hogy a fentebbi állításaim egyfajta tagadásaként mutatkozhat az, hogy a vizsgálat során mégis e hármas (fiatalkor, felnőttkor, időskor)  korfelosztást alkalmaztam, de pont a fent leírtak miatt, a határaikat mindig az adott főnemes életéhez viszonyítottam. E hármas korfelosztást azért tartom alkalmasnak erre a vizsgálatra, mert e három életkor minden általam vizsgált főnemesnél jelen volt, így természetesen levonhatóak belőle következtetések is.

Természetesen szeretném röviden elmondani a tanulmányom hiányosságait is, amely egyébként fontos irányt adhat a jövőbeni ilyen irányú kutatásoknak is:

 

-                           Mivel a vizsgált főnemesek száma elég kevés (5fő), így általánosságok levonására nem próbálkoztam, mindössze konzekvenciákat vontam le.

-                           Ugyanebből a fent leírt okból kifolyólag előfordulhat, hogy a vizsgált személyek pont a kivételeket képzik a főnemesi társadalmon belül, így lehet, hogy a következtetéseim is hamisnak bizonyulnak.

-                           Mivel csak következtetéseket vontam le, így szeretném, ha a tanulmányban leírt motivációs modellt úgy tekintené a tisztelt olvasó, hogy ez csak egy irány, egy kezdet, egy lehetőség.

-                           A főnemesi személyek egyes döntéseinél bizonyos élethelyzetekben annyira bonyolult motivációs erők működhettek közre, hogy számomra sem volt  világos, melyik motivációs tényezőkhöz „húzzam be az ikszet.”

-                           Pont a fent leírtak miatt ezért ez a modell inkább nevezhető egy szubjektív modell kísérletnek, mint objektív egyetemes modellnek.

-                           Utolsóként pedig megjegyezném azt, hogy a vizsgált motivációs szempontok mindegyike ego-központú, csak az illető személy individuális motivációit tartalmazza, és végképp nem ejt szót olyan motivációs erőkről, amelyek elhanyagolása szintén hiba, úgy mint a hazáért való tenni akarás , a vonzalom/szerelem…stb.

 

 

 

A fenti módszertani elemzés után pedig szeretném prezentálni az általam vizsgált főnemeseket. A vizsgálatomról annyit, hogy először egy táblázatot láthat az olvasó, amin feltüntettem  az illető döntési helyzeteit kronologikus sorrendben, és hozzájuk kapcsoltam különböző motivációs tényezőket. Ezután következik majd egy számszerűsített vizsgálat is, ahol életszakaszokra lebontva fogom megvizsgálni az adott személy motivációs tényezőit.

Miután az összes vizsgálandó személyt megvizsgáltam, akkor az elemzés zárásaként elolvasható a motivációs modellem, amit alkalmazhatónak találtam ezekre a főnemesekre.

 

Grassalkovich Antal (1694, Ürmény – 1771, Gödöllő)

Döntési helyzet/utóhatás	Rövid távú gazdasági haszon	Hosszú távú gazdasági haszon	Hatalom	Presztízs	Ősi vezetési jog
1715 – Ügyvédi vizsga	X
1716 – Magyar Királyi Kamara budai kerületi ügyvédje	X
1720 – Királyi jogügyi igazgató	X
1722 – Házasság Lángh Erzsébettel	X	X
1724 – Udvari tanácsos		X	X
1727 – Újraszerzeményi bizottság elnöke			X
1731 – Személynök (1748-ig)		X	X
1731 – Házassága Klobusiczky Krisztinával		X
1736 – Bárói rangot kap				X	X
1743 – Grófi rangot kap				X	X
1748 - Kamaraelnök			X	X	X
1751 - Koronaőr				X
1752 – Házassága Klobusiczky Teréziával				X	X
Főlovászmester				X

A fenti táblázatban szereplő Grassalkovich Antal emblematikus képviselője a 18. században megjelenő, és főként a század második felében egyre nagyobb méretekben előforduló, általam karrieristaként kezelt főnemesre. Grassalkovich Antal köznemesi családban született Nyitra vármegyében, de amint azt látjuk, életében olyan döntési pozíciókba került, amelyek során jól döntött, és az arisztokrácia tagjai közé tudott emelkedni.

A táblázatban látható a motivációs tényezők szakaszos tördeltsége, ami egyrészt a kronologikus megközelítésből következik, másrészt pedig abból, hogy a táblázat elkészítésénél egyértelmű iránnyal szerettem volna jelezni a főbb motivációs tendenciákat.

Grassalkovich Antal döntési helyzeteit és az abból fakadó következményeket megvizsgálva láthatjuk, hogy a fiatal nemes jogi pályán indult el, ami egy tipikus karrier lehetőség volt ekkoriban a tehetséges, politikára fogékony nemesek körében. Grassalkovich motivációs erői feltételezésem szerint itt a rövid távú gazdasági haszonnal kecsegtető tényezők lehettek, mivel az ügyvédi állásaiért rendszeres jövedelmet kapott, ami természeténél fogva már rövidtávon képes hasznot hozni.

Ez az első motivációs stádium megközelítőleg 1715 és 1722 között volt jellemző a vizsgált egyénünk életében. Látható, hogy ekkor 21 és 28 év között volt.

Motivációs szakaszváltás megfigyelhető az első házasságkötése alkalmával, ahol már a rövid távú anyagi haszon mellett megjelenik a hosszú távú gazdasági haszon is, mint motivációs tényező, és következmény. Ez annyit tesz, hogy a házasság révén jelentős földbirtokok kerültek a Grassalkovich család tulajdonába, ami természetesen hosszútávon biztosított arisztokratikus egzisztenciát számukra. 1722 és 1736 közötti életszakaszát sorolnám be a második motivációs szakaszba, ahol jellemzően hatalmi és hosszú távú gazdasági haszonnal jelentkező motivációs tényezők ismerhetőek fel. Ezt megintcsak lehet természetesnek venni, hiszen erre nemcsak a 18. században, de a 20 -21. században is számos példa megfigyelhető, hogy a fiatal felnőtt politikusokat, gazdasági szakembereket sokszor a döntéseiknél hosszú távú gazdasági haszonnal járó motivációk és a hatalom befolyásolják. Ebben a motivációs szakaszban Grassalkovich Antal egyébként 28 és 42 éves kora között volt, tehát fiatal felnőtt és életerős középkorúként.

Utolsó motivációs szakaszként állapítottam meg nála az 1736-tól 1752-ig, vagy haláláig tartó motivációs szakaszt, ahol a táblázatban is látható módon többnyire a presztízs és az ősi vezetési jog jelentkezett motivációs tényezőként.

 

A táblázatból is látható, hogy ismét bebizonyosodott, hogy nem célszerű egy egész életre keresni a motivációs tényezőket, mert ha így tettünk volna, akkor most büszkén jelenthetném, hogy ez a motivációs erő Grassalkovich Antalnál a presztízs volt, amely a vizsgált döntések többségében hatott. E helytelen következtetés helyett viszont azt mondom, hogy Grassalkovich Antal életének korai szakaszában többnyire a rövid távú gazdasági haszonnal kecsegetető motivációs erők, élete teljében a hatalmi, és hosszú távú gazdasági haszonnal járó motivációk, míg élete hátra lévő részében többnyire a presztízs és az ősi vezetési jog hatott motivációs erőként.

 

 

Batthyány József (1727, Bécs - 1799, Pozsony)

 

Döntési helyzet/utóhatás	Rövid távú gazdasági haszon	Hosszú távú gazdasági haszon	Hatalom	Presztízs	Ősi vezetési jog
Nagyszombaton jogot és teológiát végzett	X
1752 – Esztergomi kanonok	X
1755 – Pozsonyi prépost	X
1755 – Barsi főesperes	X		X
1759 – Erdélyi püspök		X	X
1760 – Kalocsai érsek		X	X		X
1776 – Esztergomi érsek		X	X	X	X
1778 - Bíboros			X	X	X
1790 – I. Lipótot megkoronázta				X
1792 – I. Ferencet megkoronázta				X

 

Vizsgálatom második személye Batthyány József volt, aki már eleve arisztokrataként, grófi családban született, így természetesen mivel neki egészen más anyagi háttere volt, mint Grassalkovich Antalnak, ezért számára nem is volt oly fontos egy karrierista, pozícióhajhász életút, mint az előbb említett köznemesre.

Mégis e várakozásunkat keresztülhúzza a motivációs táblázatunk, illetve Batthyány József a saját életútjával cáfolja meg ezen előbbi vélekedésemet.

Mi lehet az oka ennek?...Nem tudom, ez egy másik vizsgálat tárgya kell, hogy legyen, de feltételezem e mögött családi háttér, vagy egyéb személyes okok állnak, bár teszem hozzá azért az is megfigyelhető, hogy a főpapi réteg megítélésem szerint volt ugyanolyan pozícióhajhász mint a karrierista főnemesség.

Visszatérve elemzésünkre, Batthyány motivációs szakaszai is jól elkülöníthetőek, és gyakorlatilag azonosságot mutat a motivációs tényezők változása, és szakaszossága Grassalkovich Antaléval.

Batthyány első motivációs szakasza 1748 és 1755 közötti időintervallumban található, ahol többségében a rövid távú gazdasági haszonnal párosuló motivációs erők vannak hatással döntéseire. Példának okáért ő is jogi pályát végez, sőt a teológiai szakot is elvégzi, ami ugyancsak gyors munkába állással és biztos jövedelemmel, vagyis rövid távú gazdasági haszonnal járt.

Látható, hogy Batthyány papi pályát választott, ezért őt személy szerint én a főpapi arisztokrácia tagjai közé sorolom.

Pályaíve alapján az első motivációs stádiumban  21 és 27 kora között lehetett.

Második motivációs stádiuma nem következhet a házasodása során, mivel papként erre nem volt lehetősége, de megfigyelhető, hogy amint egyre magasabbra jut az egyházi hierarchián belül, úgy egyre több politikai hatalmat is magának tulajdoníthat, így 1755-ben püspök kinevezésével gyakorlatilag egyházi vezetői jogai mellé bizonyos fokú politikai hatalmat is kap az adott egyházmegyére.

A második motivációs stádiumban többnyire a hatalmi ambíciók párosulnak a hosszú távú gazdasági haszonnal járó pozíciókkal, sőt az érseki kinevezések idején (1760, 1776) már feltételezhetően jelen van egyfajta ősi vezetési jogból fakadó motivációs tényező is. E második motivációs szakasz tehát 1755 és 1776 között lehetett, ahol a vizsgált személy 27 és 48 éves kora között volt.

Utolsó motivációs szakaszként elkülöníthető, az 1776-tól haláláig tartó szakasz, amikor Batthyány József már 48 éves korán túl, már főként ceremoniális döntéseknél volt jelen, például itt említhető meg az uralkodók megkoronázása, de láthatóan már nem hozott hatalmi motivációs erőkből fakadó döntéseket.

Természetesen itt is áll a már sokat támadott tétel, hogy rossz szemlélet az, mely szerint egész életre kell motivációs erőt meghatározni, mert ez esetben nem a hatalom volt az ami Batthyányt mozgatta, hanem azok az összetett tényezők amiket már fent leírtam.

 

Koháry András (1694, Csábrág - 1757, Szentantal)

Döntési helyzet/utóhatás	Rövid távú gazdasági haszon	Hosszú távú gazdasági haszon	Hatalom	Presztízs	Ősi vezetési jog
1715 – Katona lesz				X	X
1720 – Házassága Margareta Theresa von Thavon bárónővel		X		X
1730 – Ezredes lesz					X
1731 – Hont vármegye főispánja			X		X
Mária Terézia ezredeinek parancsonoka			X		X
1736 -uradalmaira pallosjogot nyer			X
1739 - Vezérőrnagy			X		X
1741 - Altábornagy			X		X
Uradalmak megszerzése Murányban		X
1744 – Megépítteti a kastélyát				X
1748 – Lovassági tábornok					X
Adakozás kórházaknak				X

 

 

Következő vizsgált alanyom gróf Koháry András, akit életútja alapján én egy katonai arisztokratának sorolnák be. Ennek megfelelően a motivációs tényezői is módosultak és mint azt a táblázat adatai alapján megfigyelhetjük, olyan, mintha rendszertelenül jelentkeznének a motivációs tényezők. Nem lehet elkülöníteni jól meghatározott motivációs szakaszokra őket. Viszont megállapíthatunk néhány tényt: A bárónővel történt házasságig életében többnyire presztízs döntések hatottak, majd élete aktív katonai szakaszában kettős motiváció jellemezte, egyrészt a katonai pályáján az ősi vezetési jog, másrészt a politikai pályán a hatalmi ambíciók. Ugyancsak látható, hogy élete utolsó stádiumában nála is megjelennek a presztízs motivációs erők, mint például a kastélyépítés, vagy az adakozás. Koháry András motivációs erőit a továbbiakban nem kívánom elemezni, mert így önmagában nem tudnánk sok általánosságot levonni. Éppen ezért megnéztem egy másik főnemest is, aki mind katonai, mind politikai pozíciókat betöltött, hogy nála miként, milyen hasonlóságban jelentkeztek ezek a motivációs erők.

 

 

Esterházy József (1682, Pápa - 1748, Pozsony)

 

 

Esterházy József kétségkívül hasonló életpályát futott be mint Koháry András. Ennek köszönhetően a motivációs erők is szinte ugyanolyan tagolódáson mentek keresztül. Itt is megkülönböztethetünk szakaszokat, még ha ez nem is látszik egyszerűnek: Első házasságáig fiatal életében a presztízs és az ezzel együtt járó ősi vezetési jog motiválta a fiatal arisztokratát, majd felnőtt emberként hol a katonai pályából fakadó ősi vezetési jog, hol pedig a politikai tisztségek betöltéséből fakadó hatalmi ambíciók jelentkeztek motivációs tényezőként. Az is tisztán kivehető, hogy élete végén őt is már a presztízs döntések mozgatták, mintsem egyéb ambíciók.

Ebből a két katonai arisztokrata személy elemzéséből már tudok arra következtetni, hogy a katonai főnemeseket, akik természetszerűen politikai funkciókat is betöltöttek, életük ugyanúgy tagolható 3 motivációs szakaszra, noha ebből a legkorábbi (fiatalkori) szakasz nem teljesen tisztázott, hogy milyen domináló motivációs tényezőkkel rendelkezik. Ettől függetlenül kivehető, hogy a felnőttkori motivációk ilyen esetekben a hatalom és az ősi vezetési jog, míg időskorban a presztízs volt.

 

 

Széchényi Ferenc (1754, Fertőszéplak - 1820, Bécs)

 

 

Döntési helyzet/utóhatása	Rövid távú gazdasági haszon	Hosszú távú gazdasági haszon	Hatalom	Presztízs	Ősi vezetési jog
1775 – Jogot végez	X
1776 – Kőszegi kerületi tábla ülnöke	X
1777 – Házassága Festetics Juliannával		X
Horvát báni tábla elnöke	X		X
1783 – Horvát bán helyettese		X	X
1786 – Pécsi kerület királyi biztosa		X	X
1790 – Nápolyi követ				X
1798 – Somogy vármegye főispánja		X	X
Duna és Dráva szabályozásának királyi biztosa	X			X
1799 - Főkamarásmester				X	X
1800 – Országbíró helyettes				X	X
1808 – Aranygyapjas rend lovagja				X	X
1802 – Könyvtár alapítás				X

1812 – Bécsi Tudományos Akadémia tiszteletbeli tagja

X

 

Vizsgálatom utolsó arisztokratája Széchényi Ferenc, aki a 18. század második és a 19. század első évtizedében futott be nagy „karriert”. Őt nem sorolnám a karrierista nemesek táborába, sem a papi arisztokrácia, sem pedig a katonai főnemesség közé. Őt én egy átlagos főnemesnek nevezném, már ha lehet valakit így nevezni. Politikai funkciókat töltött be, hol valós hatalomgyakorlással, hol pedig csak szimbolikus hatalommal. Élete első motivációs szakasza, mint ahogy az a táblázatból is kiderül addig tart, mg a horvát báni tábla elnöke nem lesz. Eddig a pontig a legmeghatározóbb motivációs tényező a rövid távú gazdasági haszon. Ettől a ponttól kezdve pedig egészen 1799-ig, amíg meg nem kapja a szimbolikus hatalommal bíró főkamarás-mesteri pozíciót főként hatalmi ambíciókkal párosuló hosszútávú gazdasági haszonnal járó motivációi vannak túlnyomórészt, ami összehasonlítva Batthyány József és Grassalkovich András motivációs szakaszaival, tökéletesen megegyezik.

Élete utolsó motivációs szakaszában, 1799-től pedig a presztízs döntések dominálnak, amik mellé igen jelentős arányban párosulnak az ősi vezetési jogból származó motivációs döntések is.

 

Összegezve az értekezésem eddig kifejtett téziseit a következőket jelenthetem ki.

A vizsgált főnemesek motivációs erői között megkülönböztethetünk életszakszonként, motivációs szakaszokat is, amely különböző életstádiumokban másként hatottak az egyénre döntései közben.

Az egyszerűség kedvéért táblázatban közölném az általam vázolt motivációs rendszer gerincét:

 

Motivációs szakaszok	Főnemesi típusok
	Karrierista, Politikai, Papi nemes	Katonai nemes
Első (fiatalkori) szakasz	Rövid távú gazdasági haszon	Presztízs, Ősi vezetési jog
Második (felnőttkori) szakasz	Hatalom, Hosszú távú gazdasági haszon	Hatalom, Ősi vezetési jog
Harmadik (időskori) szakasz	Presztízs	Presztízs

 

A fenti táblázat mellet úgy érzem további érvekre nincs szükség, mivel azokat már leírtam az elemzésemben. Mindenesetre továbbra is fontosnak tartom kijelenteni, hogy egy szubjektív vizsgálat viszonylagos objektív eredménnyel is csak akkor végződhet, ha azt a többség elfogadja.

 

 

 

Jánoki Dávid

ELTE BTK

2010-04-27, Vác

 

------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

 

The Veblen-effect in the Science Society

This is an interesting text from Andrew c. Janos: East Central Europe in the Modern World: the Politics of Borderlands from Pre- to Post communism, page 23-24. (Stanford University Press, 2000) :

English summary of my advice:

The Veblen-effect, which is an economical and society concept, is an important thing for the historians.
With this concept, we can reconstruction the mentality of a community in the 19-21. century. We can demonstrating the evolution of thinking of the people.

The Veblen-effect can we adopt to the early capitalist world. This is my thesis. We can adopt this concept to the late feudalism community. I have a micro-history work, which, I demonstrating this idea. In this work, I say, that a small community, which has a relative slow material evolution, is not capable of living with an another community, which has a relative fast material evolution. And this small community will be incorporate to the another community, which has a faster material evolution. And what is the cause of this incorporate?
The change of the mentality of the people of the small community, and the Veblen-effect. The Veblen-effect say, that we have an upper class community, for example a city, and we have a minor class comunity, for example a village, we will seeing, that the minor class community want to incorporate to the upper class community, when they are side by side.
And this mentality, which is moving the complete life of these community, is the Veblen-effect.


Also, this was my reflection for the Veblen-effect, which the Historians can adopt to the 18. century world, or community.

At the end, its the definition of the Veblen-effect from http://www.businessdictionary.com/definition/Veblen-effect.html :

"Abnormal market behavior where consumers purchase the higher-priced goods whereas similar low-priced (but not identical) substitutes are available. It is caused either by the belief that higher price means higher quality, or by the desire for conspicuous consumption (to be seen as buying an expensive, prestige item). Named after its discoverer, the US social-critic Thorstein Bunde Veblen (1857-1929)."

But we know, Veblen was assigned to this idea, from Karl Marx, who has describing this content in the 19. century.

Our thesis: The Veblen-effect can the Historians adopting to the late feudalism, and the early capitalist world, or community. The Veblen-effect generating in the upper-class (elite), and diffusing to the minor classes (orders) in this time (18. century).

Hungarian summary of my advice:

This is the Hungarian translation of this text from the book of Andrew C. Janos: Haladás, Hanyatlás, Hegemónia Kelet-Közép-Európában 23-24. oldal:

" A tizenkilencedik században Marx ismerte fel az elszegényedés viszonylagosságát és az emberi szükségletek rugalmasságát, de Hume-mal és Smithszel ellentétben a relatív elszegényedést feszültségforrásnak tekintette (legalábbis a kapitalista rendszer esetében). Saját szavait idézve: "Szükségleteink és élvezeteink a társadalomból fakadnak, ezért a társadalmon mérjük őket, nem kielégülésük tárgyán. Mivel társadalmi természetűek, viszonylagos természetűek." S még erősebben fogalmazva: "Egy ház lehet nagy vagy kicsi, amíg a környező házak szintén kicsik, kielégít minden társadalmi igényt, mely egy lakással szemben támasztható. De ha a kis ház mellett palota emelkedik, ... a kis ház lakója mind kényelmetlenebbül, nyomottabbul érzi magát négy fala között."
Marxnak az elszegényedés viszonylagosságára vonatkozó észrevételeit Thorstein Veblen finomította tovább a huszadik század első évtizedeiben. Veblen szerint az egyén gazdasági elvárásait olyan más személyek fogyasztási szokásai alakítják, "akikkel azonosítani tudja magát", míg egy osztály fogyasztási szokásait más osztályok szokásai alakítják, különösen olyan osztályoké, amelyek a társadalmi ranglétra magasabb fokán állnak. ...E normák pedig idővel olyan mélyen meggyökeresednek, hogy azok, akik ezeknek nem tudnak megfelelni, mindezt már "spirituális természetű" kudarcélményként élik meg."

Az ismertetett szövegrészlet megítélésem szerint nemcsak a 19. század végén, a 20. század elején, de mind a 21. században, mind pedig az általam vizsgált 18. században is jelen volt.
Természetesen eltekintve mindenfajta szubjektív beidegződéstől, megállapítható, hogy a Veblen-effektus általánosan alkalmazható modell lehet a társadalomtörténet számára.
Ennek alátámasztására prezentálnám egy tanulmányom részét, amely a 18. századi territoriális szegregációval foglalkozik Vác városában:

"A kapitalizmus, és a fogyasztói társadalom még nem alakult ki ebben az időszakban Vácott, de a feudalista rendszerben élő, jogi és gazdasági szegregációba kényszerített Kis-Váci polgárok már az 1760-as években kísérletet tettek földesuruknál, a váci püspöknél arra, hogy felemelje őket örökös jobbágyi kötelezettségeik alól, és szabad városi polgárok legyenek, mint Püspök-Váci embertársaik.
A következő kérelem egy részletével kívánom alátámasztani a fentebb idézett Veblen-effektust, és a most prezentált állításomat:
1768-ban a kis-váciak kérik kiemelésüket a jobbágyi sorból:
" Éllő szemeinkkel naponkint tapasztalván, más helségire, s jobbágyira sürön terjesztett Eminentiád Kegyelmeid"
Eme idézet tanúbizonyságot ad nekünk arról, hogy a Kis-Váci polgárok nem nyugodtak bele a vizsgált időspektrumban stagnáló, sőt egyre romló életviszonyaikba. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy nem volt fejlődés Kis-Vácott, hanem azt, hogy Püspök-Vác dinamikusabb fejlődése gyakorlatilag azt a látszatot keltette a Kis-Váciakban, hogy településük nem fejlődik, ami kétséget kizárólag nem volt igaz, figyelembe véve, hogy mind lakóinak száma, mind az ott lévő kézművesek száma növekedett. Mégis, e társadalmi élmény, és a püspöki szegregációs törekvések olyan mértékben hatottak a Kis-Váciak mentalitására, hogy az 1760-as évek végére már "könyörögtek" a püspöknél az "incorporationem" megvalósítása érdekében."

A fenti reflektálással kívántam bizonyítani, hogy a társadalomtörténetben sikeresen lehet alkalmazni a Veblen-effektust a kapitalizmus előtti, feudalista világra, közösségekre is, noha nem olyan mértékben, mint azt a mai fogyasztói társadalmunkban elvárnánk.

Dávid Jánoki
Author

16. March 2010, Budapest

 

-------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

 

A Motivation model for the Hungarian aristocracy in the 18. century

 

Im a member of a historical hall at the Eötvös Loránd University, which name is Diaeta Workshop, and its leader is István Szijártó Ph.D. In this Workshop we working a great data base of the Hungarian diet in the 18. century. We generating and testing a lot of motivation model, because we searching the answer for What is the primal motivation of these nobleman?

I have a thesis, and a motivation model, and I like this thesis publication in this forum.

Also, i have to analysing three nobleman, which are called Antal Grassalkovich, József Batthyány and András Koháry.

I was analysing this noblemans biography, and i was standing a motivation model for the Hungarian aristocracy in this time period:

We making five motivation types: prestige, short-term economic utility, long-term economic utility, ancient governance law and authority.

 

This is the effects of my work:

Antal Grassalkovich
(1694, Ürmény - 1771, Gödöllő)

Motivation in young age: Short-term economic utility
Motivation in middle age: Authority+Long-term economic utility
Motivation in senior age: Authority+Long-term economic utility

József Batthyány
(1727, Wien - 1799, Bratislava)

Motivation in young age: Short-term economic utility
Motivation in middle age: Authority+ Long-term economic utility
Motivation in senior age: Prestige+Ancient governance law

András Koháry
(1694, Csábrág - 1757, Szentantal)

Motivation in young age: Prestige
Motivation in middle age: Authority+Prestige
Motivation in senior age: Prestige+Ancient governance law

Finally, this is my thesis:

A general Hungarian noblemans motivation is:

Young age: Short-term economic utility
Middle age: Authority+Long-term economic utility
Senior age: Prestige

I have generalize to this "problem", and i dont know, that is it good, but i think is it a realistic motivation for the Hungarian aristocracy in the 18. century.

Dávid Jánoki
Author

16. March 2010, Vác-Budapest (Hungary)