Új címünk: http://www.amazing-history.eoldal.hu/

 

 

Tudástár

 

A Tudástárban folyamatosan bővülő adatbázis található a történelem fogalmairól, eseményeiről, és személyeiről. A tudástárban törekszünk arra, hogy alfabetikus sorrendben kerüljenek közlésre az adatok, az alábbi csoportosítás szerint:

 

Fogalmak

ókor

egyetemes középkor

magyar középkor

egyetemes újkor

magyar újkor

egyetemes modern kor

magyar modern kor

 

Évszámok

ókori Egyiptom

ókori Izrael

Középkori Magyarország

Személyek

Középkori Magyarország

Egyetemes Középkor

Források

Hammurapi törvényei

A Salamisi tengeri ütközet

A periklészi Athén

A legjobb államforma (lykurgos)

De bello Gallico

De bello Civili

Hannibal jellemzése

Hérodotosz a piramisok építéséről

Hérodotosz a mumifikálásról

Egyiptomi orvostan (Ebes papírusz i.e. 16. század)

A zsidók babilóni fogsága

A föníciaiak körülhajózzák Afrikát (I. e. 7.század)

Drakón törvényei

Thermophülai felirat

Periklész Athén demokráciájáról

Máté evangéliuma a világuralomról

Ius Graecoromanum

Gregorius Turonensis: Historia Ecclesiastica Francorum

Kelták és germánok harca Britanniáért

A száli frankok törvénykönyve

Capitulare de litteris colendis

Capitulare de villis

Szemelvények a Domesday Bookból

Eudes blois-i gróf levele Róbert királyhoz

Éhínség

A tulujes-i zsinat (1046) határozatából

Adhémar de Chabannes Krónikájából

A társadalom három rendje

A velenceiek kiváltságai a jeruzsálemi királyságban

I. Henrik megválasztása német királlyá

I. Ottó német királlyá választása és megkoronázása

Knut dán király elfoglalja Angliát

Parasztok felkelése Normandiában

A Clarendoni Konstitúciók, 1164

A Clarendoni Assize

Az angol rendiség kialakulása

A Magna Charta Libertatumból

Tanácsok a jó kormányzáshoz

IV. Szép Fülöp ellenzéke

II. Frigyes kiváltságlevele az egyházfejedelmek számára

A Mainzi Konstitúciókból

A ciszterci rend 1134. évi szabályzatából

Eretnekek elleni  törvény

I. Gelasius pápa levele Anastasios császárhoz

Constantinusi Adománylevél

I. Ottó kiváltságlevele a római egyház számára

A pápaválasztást szabályozó dekrétum

VII. Gergely a pápai hatalomról

A császár és a pápa közötti küzdelem IV. Henrik felhívása VII. Gergely elmozdítása ügyében

John of Salisbury Bresciai Arnoldról

A „Venerabilem” bulla

VIII. Bonifác pápa „Unam Sanctam” bullája

Műveletlen területek termővé tétele

Lucca város kiváltságlevele

Fülöp Ágost megerősíti a beauvais-i kommuna szokásjogát

A rajnai városok szövetsége. A wormsi gyűlés

A firenzei igazságszolgáltatás ordinamentumai, 1293

A flandriai városok és Franciaország

A firenzei céhstatútumokból

VIII. Michael Paleiologos és a genovai köztársaság szerződése

A Hanza első közös határozatai (1260–1264)

Hitelügyletek rendezése a champagne-i vásáron

A reimsi érseki iskola és Gerbert d’Aurillac

Robert Courcon pápai követ statútuma

A poitiers-i csata

A rendi gyűlés összehívása

A rendi gyűlés követelései

A párizsi zavargások 1357 áprilisában

Felkelés Párizsban 1358 februárjában

Jeanne d’Arc levele az angol királyhoz

A francia parasztság és a „Jacquerie”

Parasztfelkelés Angliában

A konstanzi zsinat bírósági tárgyalása Husz János ügyében

Jan Žižka levele a plzeni szövetséghez

Részlet Luxemburgi Károly, a későbbi IV. Károly császár önéletrajzából

Az 1356. évi aranybulla

A grünwaldi csata, 1410

XI. Lajos jellemzése

Anonymus: Gesta Hungarorum

Rogerius mester: Siralmas Ének

Aranybulla

Szent István törvényei

1351. évi törvények

USA Függetlenségi Nyilatkozat

USA Alkotmány 1787

Emberi és polgári jogok nyilatkozata

 

 

 

Fogalmak

 

Ókor

 

Assur (Qal’at Serqat)

Asszíria első fővárosa, a mai Iraqban, a Tigris folyó nyugati partján, Moszultól mintegy 90 km-re délre fekvő régészeti lelőhely. A lelőhelyet 1847-ben Sir A.H. Layard, 1853-ban pedig Hormuzd Rassam vizsgálta. Szisztematikus ásatásait azonban a Deutsche Orient-Gesellschaft expedíciója végezte Walter Andrae vezetésével 1903-tól 1914-ig. A várost egykor északról és keletről is a Tigris-folyó vize védte. A harmadik oldalt lezáró falat valószínleg a Kr.e. 3. évezred név szerint nem ismert első asszír uralkodói építhették. A lelőhely mai méretei: 1450 m X 900 m. A legkorábbi ismert épület a sumer korai dinasztikus korból (Kr.e. 27—25. század) származó Istár-templom. Assur többi templomának is vannak Kr.e. 3. évezredi előzményei, de igazi kiépítésük a Kr.e. 2. évezred elején az első asszír uralkodók nevéhez köthető: Assur, az asszír főisten temploma; Szín—Samas-templom, Anu—Adad-templom; Assur(-Enlil)-ziqqurratu

(toronytemplom). Assurban állt Asszíria első királyainak palotája is, amelyet a város története során többször átépítettek. II. Assur-nászir-apli (Kr.e. 883—859) asszír király új palotát építtetett Kalhuban, és ide helyezte át a királyság központját. Assur egészen Kr.e. 614-ig, pusztulásáig őrizte kultikus központ szerepét

Babilón

ókori romváros, régészeti lelőhely Iraqban (É.sz. 32^o 33’, K.h. 44 ^o 26’), az Eufratész mentén, Hillah/Hille falu mellett. Az egykori, a folyó keleti partján másfél mérföld hosszúságban elnyúló romok arab nevei: Babil (v. Mudzselibe), tőle délre a Qaszr (az egykori királyi palota romjai), a Merkesz, Homera és Isin Aszvad körzetek, Délen pedig az Amran ibn-Ali tell (Marduk-templom).

A lelőhelyet számos középkori utazó, köztük Tudelai Benjámin a 12. században és John Eldred (1583-ban) is meglátogatta. Pietro della Valle, Carsten Niebuhr és J. Beauchamp (1784) már kutatásokat is végeztek, sőt Abbé de Beauchamp már néhány szondát is nyitott. A lelőhely első részletes leírását 1812-ben C.J. Rich publikálta. A.H. Layard 1850-ben végzett itt kutatásokat, de az 1852-es Fresnel expedíció (von Oppert, Fresnel és Thomas) kudarca után csak a Deutsche Orient-Gesellschaft R. Koldewey által vezetett expedíciója tárta fel 1899 és 1917 között a lelőhelyet.

A város legkorábbi, sumer neve (az agadei Sar-kali-sarri (Kr.e. 2217—2193) korából) Ká-dingir, később Ká-dingir-ra^ki, melynek akkád formája Báb-ili („istenkapu”, „az isten(ek) kapuja”). Az I. vagy óbabilóni dinasztia (Kr.e. 19—17. század) korában jelenik meg egy másik neve is: Tintir^ki.

A várost az Eufratész osztotta két részre: a keleti parton az óváros, míg a nyugati parton az újváros feküdt, mely nevében (ālu eššu „új város”) is viselte az új nevet. Végső formájára II. Nabú-kudurri-uszur (Kr.e. 604—562) babilóni király építette ki, miután az óbabilóni és a középbabilóni ( kassu) kor babilónját Kr.e. 689-ben Szín-ahhé-eriba (Kr.e. 704—681) asszír király, Kr.e. 648-ban pedig Assur-bán-apli (Kr.e. 668—627) felkelések leverése alkalmával lerombolta.

A várost három falrendszer vette körül, melyek közül a belső fal neve Imgur-Bél („Bél kegyes volt”), a külső fal neve pedig Nimitti-Bél/Enlil („Bél/Enlil jogara/jelvénye”) volt. Közöttük feküdt a második fal. Az újbabilóni város legészakibb építményétől az erődített Nyári Palotától (arab Bábil-domb) indult II. Nabú-kudurri-uszur „erős fala”, amely a folyóval háromszöget bezárva a városhoz nagy kertterületeket is csatolt. A város régi területének északi részén, kívülről a falhoz építve állt az Északi Erőd („Nordburg”), mely az őt nyugatról, a folyó felől védő erőddel (falainak vastagsága több mint 20 m volt) együtt alkotta a citadellát. Itt, az Északi Erődben állt II. Nabú-kudurri-uszur palotája, és múzeuma, ahova hadi trófeákat, elhurcolt műtárgyakat és feltárt emlékeket gyűjtött. Az Északi Erőddel átellenben, a hármas fal túloldalán, de még a citadella együttesébe tartozóan állt a Déli Erőd („Südburg”), amely II. Nabú-kudurri-uszur központi palotáját foglalta magába. Ezt még a király apja, Nabú-apal-uszur (Kr.e. 626—605) kezdte el építtetni, és csak Nabú-naid (Kr.e. 555—539) fejezte, de az Akhaimenidák is használták. Mindhárom palota (Nyári, Északi és Déli) egy nagy udvar köré csoportosuló kisebb udvarokból és termekből állt, az udvar déli oldalán a fogadótermekkel. A nyugati erőd és a Déli Palota közé épült egy hiposztil csarnokos és portikusz homlokzatos Akhaimenida palota. A citadellát keletről a felvonulási út határolta. A felvonulási út falait sötétkék zománcos, és oroszlánokkal díszített zománcozott téglák (csempelapok) burkolták. A felvonulási út a városfalon a két dupla kaputoronnyal megerősített Istár-kapun haladt át. Ezt a kettős , termeket is tartalmazó kapurendszert a felvonulási úthoz hasonlóan, bikákkal és Marduk szent állataival a mushussu-sárkányokkal dészített kék csempék burkolták. A kapun belül balra állt az Assur-bán-apli asszír király által épített kis erődhöz hasonló Ninmah-templom (53.4 m x 35.4 m). Tőle délre állt Agadei Istár temploma. A felvonulási út Marduk téglalap alakú szentélykörzetéhez vezetett. Itt állt Marduk főtemploma, az Észagila, melynek egyes részeit máig sem sikerült a felhalmozódott 20 m vastag törmelékréteg miatt feltárni. 85.8 x 79.3 m-es épülettömbje négy oldala közepén kapuk voltak. A templom szívében állt Marduk 40 x 20 m-es szentély cellája, előtte antecella, körülötte oldalcellák. Az alaprajz szimmetrikus. A trónpódiumon talált bútormaradványok egy Éa isten jelképeit (halkecske) és vázájukból vízet sarjasztó istennők alakjait ábrázoló székről vagy trónról szárnmaznak. Az észagilához keletről hozzáépített két udvaros építményt a vastag törmelékréteg miatt nehéz feltárni. Az Észagilától északra fekvő zikkurratu udvart (nagyobb, újbabilóni átépítése 456.95 x 412.73 m) 12 kapuval áttört kazamatás fal vette körül. A főkapu a keleti oldalon, két, raktárhelyiségekkel körbevett udvar között volt. Az udvarban álló zikkurratuból (toronytemplom), az Étemenankiból – az állandó építőanyag keresés következtében - mára már csak egy nagy mélyedés, negatív „lenyomat” maradt. Négyzetes alapja 91 m-es oldalú volt. Magja égetetlen, 15 m vastag, és pilaszterekkel (rizalit) díszített burkolata pedig égetett agyagtéglákból állt. Három lépcsője a déli oldalon épült. A homlokzat fala mentén felfelé futó két oldallépcső kb. 30 m-es magasságban érhette el az első szintet. A központi, homlokzatra merőleges lépcső, emelkedéséből következően kb. 40 m magasságban a második terasz tetején érhette el a zikkurratut. A ránkmaradt ún. Észagila táblából (Louvre) tudjuk, hogy a toronytemplomnak összesen hét terasza (emelete) volt, és magassága, 91 m, megegyezett az alap oldalhosszúságával. A templom legfelső teraszán állt a sāhuru-nak nevezett szentély, amelyet kék csempével burkoltak.

A felvonulási út hét, hajóformájú pilléren álló hídon lépte át az Eufratészt. Babilón nagyszámú templomáról, kapuiról (északon az Istár- és a Szín-kapu, keleten a Marduk- és a Zababa-kapu, délen pedig az Enlil- és az Uras-kapu), csatornáiról, utcáiról egy hosszú ékírásos szövegből értesülhetünk, mely rendszerezett formában írja le az egész várost. Ránk maradt továbbá számos agyagtábla térkép, egy himnusz a városhoz, és Hérodotosz híres leírása is.

Babilónt Kr.e. 539-ben foglalták el a perzsa csapatok ( II. Kürosz). Fontos Akhaimenida központ, egy ideig pedig Nagy Sándor (III. Makedón Alexandrosz) fővárosa volt (itt halt meg Kr.e. 323-ban). A Szeleukidák korában egy 71 m átmérőjó színház is épült Babilónban.

Damaszkusz

Szíria fővárosa. Az ókorban dél-szíriai oázis és fontos karavánközpont a Mezopotámiát Szíriával, Palesztinát pedig Transzjordániával összekötő kereskedelmi útvonalakon csomópontjában, északi szélesség 33^o 30’, keleti hosszúság 36 ^o 19’.

Damaszkusz az ókori keleti történelemben. Neve az Újszövetségben a héber Dammesek, a Kr.e. I. évezredi asszír forrásokban pedig Dimasqi vagy a sá imérísu (város vagy föld, „amelynek szamarai” vannak) epitheton. A márii szövegekben (Kr.e. 18. század) „Apum földje” néven említik, amelyet sémi hercegek uralnak. A város nevével írott formában először III. Thotmesz (Kr.e. 1490-1436) városnév-listájában találkozhatunk. Az Amarna levelekben (Kr.e. 14. század) számos esetben említik. Egyik alkalommal „Upe (lásd Apum) földje” formában. Damaszkusz uralkodói ekkor indoárja neveket viselnek. A város a Kr.e. 12. századig az egyiptomi befolyási övezetben feküdt. A tengeri népek vándorlása után azonban Egyiptom visszaszorult, és az Észak-Szíriában kialakult politikai órt a Szír-sivatagból kirajzó arámi törzsek töltötték be. Damaszkusz lett az arámi törzsek központja. Izrael meg-megújuló háborúkat vívott az arámi törzsek és Damaszkusz ellen. Dávidnak sikerült elfoglalnia a várost (2Sám 8:5-6). Damaszkusz Salamon uralkodása alatt függetlenítette magát és az arámi koalíció élére állt. Elkeseredett harcokat vívott az előretörő Asszíriával: III. Sulmánu-asarédu (Kr.e. 858—824) Kr.e. 853-ban Qarqarnál csatát vívott 12 király Damaszkusz királya, Hadad-ezer (más néven Ben-Hadad, akkád Adad-idri, kb. Kr.e. 880—842) által vezetett szövetségével. A csata nem hozott eredményt, mivel a koalíció seregei az ezt követő években még többször megütköztek az asszír király seregeivel. A Kr.e. 842-ben lezajlott utolsó ütközetükben Hadad-ezer eltónt, a damaszkuszi trónt pedig „egy senki fia” (értsd közrendó), Házáél (Kr.e. 842—806) foglalta el. III. Sulmánu-asarédunak végül Kr.e. 841-ben és Kr.e. 838-ban is sikerült ostrom alá vennie a várost. III. Adad-nirári (Kr.e. 810—783) asszír király is hadjáratot vezetett Damaszkusz arámi állama ellen, és a várost több alkalommmal is csak súlyos hadisarc mentette meg attól, hogy az asszírok lerombolják (Kr.e. 806, 802). Damaszkusz királya ekkor II. Hadad-ezer volt. IV. Sulmánu-asarédu (Kr.e. 782—773) Kr.e. 773-as Damaszkusz elleni hadjárata annyira meggyengítette a várost, hogy II. Jeroboámnak (Kr.e. 786—746) Izrael királyának sikerült ellenőrzése alá vonnia a területet. Kr.e. 732-ben Damaszkusz királyának Recínnek (kb. Kr.e. 740—732) Júda királya Áház (Kr.e. 735—715) ellen létrehozott szövetségét kihasználva III. Tukulti-apil-Ésarra (Kr.e. 745—727) asszír király elfoglalta a várost és területét asszír tartománnyá szervezte. Damaszkusz egészen Asszíria bukása (Kr.e. 612) előtti évekig asszír kézen maradt. Az újbabilóni korban (Kr.e. 612—539) valószínóleg babilóni ellenőrzés alatt állt, bár egyes források szerint Babilón szövetségesei, a médek kezére került. A perzsa korban (Kr.e. 539—331) fontos közigazgatási központ, és valószínóleg a transz-eufratészi szatrapia (akkád ebir nári, arámi avar nahara, héber ever ha-nahar) székhelye volt. Damaszkusz a helyben Rimmón néven tisztelt Hadad arámi isten kultuszának központja volt. Erre utal az isten nevének a damaszkuszi királynevekben való gyakori előfordulása is (pl. Hadad-ezer). Damaszkusz városa a mai napig sórón lakott, így korai történelmének emlékei közül szinte semmit sem sikerült még a régészeknek feltárniuk. Egyetlen véletlen lelet egy az Omajjád-mecset falába másodlagosan beépített Kr.e. 9. századi orthosztátosz lap, amely egy föníciai stílusú kerubot vagy szfinxet (szárnyas, állattestó teremtményt) ábrázol. Az Omajjád-mecset valószínóleg az egykori Hadad-templom helyén áll.

Hellénisztikus kor. Ez, a Közel-Kelet fontos kereskedelmi útjainak csomópontját ellenőrző fekvésó oázis a hellenisztikus korban is virágzó város volt. Nagy Sándor (Makedón Alexandrosz) halála (Kr.e. 323) után birtokáért örökösei ( diadokhoszok), a szíriai Szeleukida-dinasztia és az egyiptomi Ptolemaida-dinasztia harcoltak. Kr.e. 85-től a nabateusok kezén van.

Római kor. Kr.e. 64-ben Pompeius római legiói (Lollius és Metellus) foglalták el a várost és Syria provinciához csatolták. Damaszkusz egy ideig a Dekapolisz városszövetségének is tagja volt. Egy ideig IV. Aretas nabateus uralkodó ellenőrizte, de Kr.u. 62-től ismét római kézen. A Damaszkuszi irat már korábban tudósít egy orthodox zsidó csoportnak Damaszkusz földjére való beköltözéséről. Iosephus Flavius zsidó származású történetíró a damaszkuszi zsidó közösség számos háborús megrázkodtatásáról tudósít. A zsidó háború (Kr.u. 66—70/71) idején 10 000 zsidó vesztette itt életét (A zsidó háború, 2:561). Tudjuk, hogy Damaszkuszban számtalan zsinagóga állt, és Pál apostol (ekkor még Saul), keresztényeket üldözve maga is Damaszkusz egyik kapuja előtt nyert megvilágosodást (ApCsel 9:1). Pál apostol Damaszkuszból való menekülésének emlékét annak az ő nevét viselő kapunak (a cardo déli kapuja) a belsejében berendezett kápolna őrzi, amely kapunak falán őt egy római tiszt kötélen leengedte. Kr.u. 130-ban Hadrianus a métropolisz címet adományozta a városnak, Alexander Severus pedig colonia rangra emelte. Iupiter Damascenus valószínóleg az egykori Hadad-templom helyén álló temploma a 3. század második felében készült el, de 400 után Keresztelő Jánosnak szentelt keresztény bazilikává építették át. Damaszkusz a 4. század óta püspöki székhely. 613-ban a szászánida perzsa csapatok – a bizánci adminisztráció által háttérbe szorított zsidó közösség segítségével – elfoglalták a várost

Dúr-Kurigalzu
„Kurigalzu fala”. ókori romváros Irakban, Bagdadtól nyugatra, északi szélesség 33^o 21’, keleti hosszúság 44^o 21’. A lelőhely mai neve Akar Kúf. Iraki ásatásai T. Bakir vezetésével 1942 és 1945 között folytak.
A várost vagy I. Kurigalzu (Kr.e. 1425—1400) az egyik legkorábbi babilóni kassú király, vagy pedig későbbi utódja, II. Kurigalzu (Kr.e. 1332—1308) alapította. A király e grandiózus új fővárosa a babilóniai városokhoz képest szokatlan helyen, egy az allúviális síkságba benyúló puha mészkőből álló nyúlványon épült. A régészeknek hét palotaszárnyat sikerült részben feltárniuk (A-H). Mindegyik szárnynak hosszú története van. Az „A” szárnyban például 4 fő periódust különítettek el, míg a „H” szárnynak csak egyetlen, a kassú uralom végére datálható építési fázisa ismert. A palotaegyüttesben előkerült legkésőbbi írásos dokumentum I. Marduk-apla-iddina (Kr.e. 1178—1165) korára datálható. A palotaegyüttes szokatlanul nagy méretó volt. Az „A” szárny udvara egymagában 64 m oldalhosszúságú négyzet volt. Az „A” és „G” szárny együttes hossza meghaladta a 200 métert. A „C” szárnnyal együtt a palotaegyüttes teljes hossza kb. 360 m volt. Úgy tónik, hogy a „C” tömb teljesen különállt, és közvetlen összeköttetés nyomaira a régészek az „A”, „G” és „F” szárnyak között bukkantak. Az „A”-”G”, valamint a „B” és a „H” szárnyak falai egymáshoz épültek, de a palotákban szökatlan módon, összeköttetés nyomaira nem bukkantak közöttük. Dúr-Kurigalzu máig is leglátványosabb romja azonban a zikkurratu eróziótól eltorzított csonkja. Az Enlil isten szentélykörzetéhez tartozó toronytemplom szintén a kassú (középbabilóni) korban épült. Az írott források szerint neve É-GI-KIL volt. 69 x 67.6 méteres alapterületével az egyik legnagyobb zikkurratu lehetett. Alapfalait és lépcsőfeljárójának egy szakaszát napjainkban restaurálták, de a toronytemplom vályogtégla magjának csonkján még jól lehet látni a minden 8-9. téglasor között elhelyezkedő, és az építmény stabilitását javító vastag nádréteget. A zikkurratu falainak alapjait kőlapokkal burkolták. Minden oldalon 8 bemélyedéssel tagolták a falat. A két, középre tartó oldalfeljáró lépcsősor szokatlan módon nem a feljárati oldal sarkaitól, hanem 18 méterrel beljebbről indult. A két oldallépcsőre és a falra merőleges központi lépcsősor, illetve a két oldalsó lépcsősor lépcsőinek emelkedéséből kiszámolták, hogy a három lépcső 33 m magasságban, valószínóleg az első zikkurratu szinten futott össze. Az Enlil-szentélykörzetben, a toronytemplomtól délkeleti irányban feküdt egy valószínóleg II. Kurigalzu (Kr.e. 1332—1308) által Enlilnek szentelt templomegyüttes. Az itt előkerült feliratok alapján négy, udvarok köré csoportosuló templom nevét sikerült azonosítani: az É-U-GAL (jelentése talán „a nagy úr /Enlil/ háza”) valószínóleg az egész együttest jelölte. A legnagyobb, 18-as számmal jelölt központi udvart egy terasz kapcsolta a zikkurratu lépcsőfeljárójához. A 18-as udvartól északra feküdt a 4-es udvar, az É-GASAN-AN-TA-GÁL, amely talán Ninlil szentélye lehetett. A 18-as udvartól délre feküdt a Ninurta istennek szentelt É-SAG-DINGIR-RE-E-NE templom. A zikkurratutól 100 méterre nyugatra állt a negyedik, 28 x 65 m alapterületó templom, amely az egyik terméből előkerült pecsétes tégla szerint szintén az É-GASAN-AN-TA-GÁL nevet viselte. Az egyik diorit sarokkövön dingirNIN(?)-EN-LILki istenség neve volt olvasható. A templom összképében a III. Ur-i dinasztia idején (Kr.e. 21. század) épült nippuri Enlil-templomra emlékeztet.

Dúr-Sarrukín

Mai nevén Khorszábád. Asszír királyváros a mai Észak-Irak területén, északi szélesség 36^o 31’, keleti hosszúság 43^o 14’. Ásatója: Paul Emile Botta 1843-tól, Victor Place 1852-től, Gordon Loud 1928-tól.
Kr.e. 717-ben II. Sarrukín (Kr.e. 721—705), talán trónrakerülésének titokzatos körülményei miatt új fővárost alapított. A Ninive régi városától északra kiválasztott új helyet Dúr-Sarrukínnak („Sarrukín fala”) nevezte el. Dúr-Sarrukín isteneit Kr.e. 707-ben hozták be az új város templomaiba, amikor Sarrukín „minden ország hercegeinek, tartományi helytartóknak, gondnokoknak és felügyelőknek, nemeseknek és eunuchoknak, illetve Asszíria véneinek kíséretében áthelyezte székhelyét a palotába és ünnepet tartott”. A várost elsősorban az Asszír Birodalom más területeiről áttelepített alattvalókkal népesítették be. Két évvel később azonban Sarrukín egy az anatóliai Tabal országban vívott ütközetben elesett, mire az udvar Ninivébe költözött.

A közel négyzet alaprajzú város falai egy közel 1600 méterszer 1750 méteres területet fogtak közre. A tornyokkal ellátott falakon hét városkapu épült. Sarrukín nagy palotája és a szentélykörzet egy az északnyugati városfalhoz kapcsolódó és abból a városon kívülre is kinyúló magas teraszra épült, míg az arzenál a város déli sarka közelében állt. A széles (átlagban több, mint 20 méteres) városfalak alapjainak külső burkolata 1.1 méteres magasságig faragott kövekből készült. E borítás mögött faragatlan kövek alkották az alapot, amelyen a tégla felépítmény nyugodott. A fal mellvédje kőből készült.

Emile Botta, majd Victor Place ásatásai nyomán már elkezdtek kirajzolódni a királyi palota körvonalai. Place 1853-as kalkulációi szerint addig 209 darab, összesen 31 udvar köré csoportosuló termet, valamint három templomot és egy kis ziqqurratut (toronytemplomot) tárt fel. Emellett végigásta a 24 m vastag városfal vonalát, amelyen 7 városkaput talált - közülük hármat faragott dombormóvek díszítettek, míg egy további kapu boltozott átjárójával és mázas tégláival szinte érintetlenül került elő. A Place által feltárt nagy mennyiségó palotadombormóvet Bagdadba szállították, ahol más régiségekkel együtt 235 ládát raktak fel egy nagy folyami vitorlás és két kerek tutaj fedélzetére, hogy Bászrába, majd Európába hajózzanak velük. Kurnah közelében azonban ellenséges törzsi harcosok támadták meg őket, és az összes hajót elsüllyesztették. Így ma mindössze az 1847-ben Botta által Európába küldött szerény gyójtemény látható a Louvre-ban, illetve két kapuőrző bika áll a British Museumban.

A palota. A palota platform az északnyugati városfalba épült. A város felőli oldalon talajszintben egy citadellát építettek köré, amely még számos más középületet és templomok is körbezárt. A citadellát két hármaskapun, az A és a B kapun keresztül lehetett megközelíteni. A palota maga asszír mintára két nagy udvar köré épült, amelyek közül a belső ünnepi-szertartási célokat szolgált. A dísztermek és hivatali helyiségek a központi udvar körül csoportosultak, amelynek déli oldalát a trónterem három bejáratát őrző szárnyas bikák és más alakok szoborkompozíciói díszítették. A hatalmas trónterem falai kb. 12 m magasak voltak, és a padlótól a mennyezetig falfestmények díszítették őket. A terem baloldali végében állhatott a dombormóves keretbe foglalt trón. A terem másik végében lépcső vezetett fel a lapos tetőre. A trón közelében nyílt egy nagy öltözőterem bejárata, ahonnan átjárás nyílt a palota magán célokat szolgáló belső udvarára. Ebből a belső udvarból nyíltak a magánlakosztályok. A trónterem, lépcső és kiegészítő termek asszír palotákban való ilyen elrendezése kanonikusnak tónik. Itt Dúr-Sarrukínban ugyanez az elrendezés a citadella kisebb palotáinak fogadótermeiben is megfigyelhető. Egy hasonló konvenció volt a palota északnyugati szárnyában a teraszra nyíló hivatali helyiségek különálló csoportja.

Egyéb épületek. Az újasszír városok között itt először fordult el, hogy a világi épületek túlsúlyba kerültek a templomokkal szemben. Az asszír királyok jobban el voltak foglalva az erődítések és nagyméretó paloták tervezésével, mint az időnként a palotákhoz kapcsolódó szentélyek építésével. Az új uralkodók - rendszerint a platformok összhangjának figyelembe vétele nélkül új palotákat építettek maguknak. Mivel Dúr-Sarrukínban rövid használata folytán nincsenek stratigráfiai problémák, a kor építészeinek mintavárosaként értékelhetjük.

Az A kapun keresztül a citadellába érve azonnal a Nabú-templom nagy épülettömbjébe ütközünk, amely saját, a palota platformjával megegyező magasságú platformon állt. A templom emelvényét egy híd kötötte össze a palota emelvényével. A Nabú-templom két külső udvarával és megszokott elrendezésó szentélyével jól illeszkedik az asszír hagyományba. Loud ezen kívül újra feltárt három, a palota délnyugati oldalához kapcsolódó kisebb templomot is. Az egyiküknek, a Szín-Ningál-templomnak a homlokzata jó állapotban maradt fenn. A palotának ezen a részén álltak még a Samasnak (napisten), Adadnak (viharisten), Ninurtának (a háború és vadászat istene) és Éának (a bölcsesség istenének) dedikált kápolnák is. A ziqqurratu már túl erodálódott volt az utólagos rekonstrukcióhoz, de ha Place rekonstrukciójának hihetünk akkor egy spirális szerkezetó építmény volt, amelynek hét szintjét eltérő színóre festették: a megmaradt három alsó szint fehér, fekete és vörös volt. A hagyományos asszír színskálát követve a felső szintek kék, narancs, ezüst és arany színóek lehettek. A Nabú-templom előtti nagy térről egy rámpa vezetett fel a palota főbejárataihoz. Erre a térre nyílt egy a tengelyből kieső második kapu (B kapu) is. A citadellán belül Loudnak sikerült még öt további kisebb palotát is feltárnia, amelyek alaprajzait csak nehézségek árán tudták a citadella által megszabott térhez igazítani. Az ásatók betókkel jelölték ezeket a – valószínóleg főhivatanokok használatára épült – palotákat: így a Nabú-templom két oldalán állt az M illetve a J és K rezidencia, míg a templommmal szemben, a tér másik oldalán kapott helyet a legnagyobb mellékpalota, amely egyes elképzelések szerint Sarrukín fívérének, a hadvezéri (turtánu) vagy nagyvezíri tisztséget betöltő Szín-ah-uszurnak a rezidenciája volt.

Az arzenál. A Place által itt talált oszlopbázisokról azonnal az a Sarrukín felirat jutott a kutatók eszébe, amelyben azt állítja, hogy egy szíriai típusú palotát (bít hiláni) is épített, amelyben a trónterem előtt egy oszlopos portikusz állt. Loud azonban bebizonyította, hogy az oszlopok helye nem felel meg ennek az elrendezésnek, így Sarrukín bít hilániját máshol kell keresnünk. Az arzenál maga a Nimrudban feltárt asszír arzenálhoz volt hasonló.

 

Dzsemdet Naszr

Régészeti lelőhely Dél-Mezopotámiában, Kistől 24 km-re északkeletre, a mai Dél-Irakban, északi szélesség 32^o 35’, keleti hosszúság 44^o 44’. A tell („településhalom”) típusú lelőhelyen 1925—26 folyamán S. Langdon, 1928-ban pedig L.C. Watelin végzett ásatásokat. Dzsemdet Naszr, mint az utolsó, az Uruk korszak után következő mezopotámiai prehistórikus korszaknak (Kr.e. 3100—2900 körül) nevet adó lelőhely vált híressé. A Dzsemdet Naszr periódus után már az első mezopotámiai történeti kor, az ún. korai dinasztikus kor következett.

Itt került elő először az a jó minőségó, vörös-sárga-fekete festésó kerámia, amelyet máshol a késő Uruk periódus legkésőbbi fázisában, az Uruk/Warka IV. réteget követő Uruk/Warka III. (= Dzsemdet Naszr) rétegben is megtaláltak. A festett díszítés elsősorban az edények válltá borította.

A lelőhely emellett igen korai írásos, gazdasági elszámolásokat tartalmazó agyagtáblák is kerültek elő. Több, mint 3000 Dzsemdet Naszr kori tábla került elő Urukban, 240 Dzsemdet Naszrból, 4 Tell Ukairból és 2 Esnunnából. Az írás ekkor még képírás volt, amely nem fejezte ki a nyelvtani viszonyokat, de a kutatók szerint a táblák nyelve már Dél-Mezopotámia Kr.e. III. évezredi nyelve, a sumer volt. A jelek számokat (jelölt mennyiség), illetve egy-egy konkrét tárgyat, vagy a hozzá kapcsolódó fogalmat jelölő képek (piktogrammok) voltak. A táblákat ekkor jórészt még jobbról balra haladva, hasábonként olvasták. Az írás bonyolultságát mutatja, hogy a különböző tárgyak és nyersanyagok mennyiségeinek kifejezésére kb. 15 féle számrendszert használtak. Így ugyanaz a jel, a jelölt minőségtől függően más-más (pl. 10-es, 20-as, 60-as) számrendszerben nyert értéket.

 

Ebla

ókori észak-szíriai város és régészeti lelőhely Aleppótól 49 km-re délre, északi szélesség 35^o 52, keleti hosszúság 37^o 02. Mai neve Tell Mardíkh.

Egy 1968-ban a szíriai Tell Mardíkh lelőhelyén Paolo Matthiae vezetésével ásatásokat végző olasz expedíció bebizonyította, hogy a hely azonos az ókori Eblával. A lelőhelyet a Kr.e. IV. évezredtől a Kr.u. 7. századig lakták, de legfontosabb korszaka a Kr.e. III. évezred közepétől a Kr.e. II. évezred közepéig terjedt. A lelőhelyen az első megtelepülés Kr.e. 3500 körülre datálható nyomait a régészek a fellegvárban találták meg. A Kr.e. III. évezredben Ebla Észak-Szíria egyik vezető kereskedelmi és hatalmi központjává, fejlett írásbeliséggel rendelkező civilizációvá vált. Kulturáját a korai dinasztikus sumer kulturális befolyás jellemezte. A forrásokból tudjuk, hogy az eblaiak valamikor a Kr.e. 26-25. században legyőzték Iblul-Ilt, Mári királyát. A város első virágkorának az Agadei-dinasztia egyik királya (Sarrukín (Kr.e. 2334—2279) vagy inkább Narám-Szín (Kr.e. 2254—2218)) által Észak-Szíriába vezetett hadjárat vetett véget, amely támadás Eblát is elpusztította. A lerombolt királyi palotából (G palota) egy ékírásos szövegekből álló levéltár, valamint a meneküléskor hátrahagyott számos mótárgy került elő. Ezek közül is az egyik legismertebb az az 5 cm hosszú emberarcú fekvő bikaszobrocska, amelynek szakálla kloritból készült. Vagy eredeti, Sumerből importált tárgy, vagy pedig helyi mesterek készítették sumer stílusban.

A palota központi levéltárában az 1977-ig előkerült 14500 (zömében gazdasági feljegyzéseket tartalmazó) ékírásos tábla fapolcokon állt, amely polcrendszer a pusztuláskor leégett. A táblák egy része sumer nyelven, más része viszont az ugyanezzel az ékírással egy helyi nyugati sémi dialektusban íródott. Az olasz expedíció epigráfusa G. Pettinato a táblák nyelvét eblainak nevezte el. A táblákon olvasható, az ószövetségi nevekkel (pl. Is-ma-il, Ab-ra-mu, Is-ra-il stb.) gyakran azonos hangzású neveket Pettinato egy ősi héber, ún. „Ábrahám-rokonság” jeleként magyarázta, amely nagy tudományos vitákat és politikai vihart kavart. Sok ún. Jahve-elemes név olvasata azonban azóta megváltozott (I.J. Gelb). A lassan kialakuló konszenzus eredménye az lett, hogy itt egy korai nyugati sémi dialektussal állunk szemben, amelynek a régióból számos, a sémi nyelvcsaládba tartozó rokonát ismerjük. Hasonló, bár csak szakmai körökben folyó vita tárgyát képezi a korai eblai írásnak és sumer nyelvó tábláknak a sumer íráshagyományhoz való kapcsolata.

A táblák nagy száma Ebla, e Kr.e. III. évezredi „kereskedőállam” jelentőségét hangsúlyozza. A város lakossága egyes források szerint meghaladta a 260 ezer főt, amelyet a legjobb esetben is csak Ebla vonzáskörzetének kisvárosaival és egyéb településeivel együtt fogadhatunk el. A hivatalnoki karnak az egyik tábla tanúsága szerinti 11700 fős létszáma (a teljes lakosság 4.5 %-a) azonban még ehhez a lakosság számhoz képest is hatalmas. Ilyen arányú adminisztrációs apparátust csak egy igen jól móködő gazdaság lehetett képes eltartani.

Ebla középső bronzkori (Kr.e. 2000-1600) leletanyaga sem kisebb jelentőségó. Eblát Kr.e. 2000 körül előbb valószínóleg az amurrúk pusztították el, majd Kr.e. 1600 körül, talán a Babilón ellen vonuló I. Mursilis hettita király is kirabolta. A „kecskék urának” a Nyugati palota alatt talált Kr.e. 1750-re datálható sírjából előkerült arany nyaklánc a kor móvészetének egyik legszebb darabja. A három részre osztott pánt tekercseléssel készült. A korongok hatágú csillagait filigrán részletekkel, egy a korai dinasztikus korban kialakított technikával díszítették.

A több, mint 55 hektáros településnek volt egy külső városfala, és egy 15 m magas belső citadella dombja is. A város legnaggyobb része továbbra is feltáratlan. A feltárt maradványok nagy része - így a Nyugati palota, a D templom, az E épület és a B körzet - a G palota kivételével a középső bronzkorra vagy későbbre datálható.

 

Elám

Ország az ókori keleten, a mai délnyugat-iráni Khuzisztánban. Elámi neve Haltamti, akkád neve Elamtu. A klasszikus forrásokban fővárosáról Szúzáról gyakran Szúziana néven szerepel. Részben megfejtett, ékírással írt nyelvének, az eláminak nincs ismert rokona. A nyelv fejlődésének három szakasza ismert: óelámi (Kr.e. III. évezred második fele), középelámi (Kr.e. 13-7. század) és akhaimenida elámi (Kr.e. 6-4. század).

Elám korai őskori története során - nyersanyagforrásként - kereskedelmi útvonalain keresztül szorosan kapcsolódott Mezopotámiához, különösen Dél-Mezopotámiához. A Dzsemdet Naszr korszakban (Uruk III, Kr.e. 3100—2900 k.) azonban Szúza uruk-kultúráját (Szúza II) a Proto-elámi kultúra (Szúza III) váltotta fel, amelynek szorosabb kapcsolatai voltak az Iráni-fennsíkkal. Ekkor indul robbanásszeró fejlődésnek a mai iráni Fársz tartományban található Ansan (mai Tell Maljan). Szúza és Ansan területeinek egyesülése vezetett végül Elám államának létrejöttéhez. A proto-elámi korban (Kr.e. III. évezred első fele) jelenik meg Elám első ismert írása a nem teljesen megfejtett proto-elámi piktografikus írás (Szúzából kb. 1400, Ansanból 25, Tepe Jahjáról pedig 26 ilyen tábla ismert). A korai dinasztikus II-III korszakokban (Kr.e. III. évezred közepe) azonban Elám ismét Sumer befolyás alá került. Az Agadei-dinasztia királyai, Sarrukín (Kr.e. 2334—2279), Rímus (Kr.e. 2278—2270) és Narám-Szín (Kr.e. 2254—2218) is meghódítja Elámot. Elám ekkor veszi át a sumer-akkád ékírást, amely az elámi nyelvre való adaptálása után az egyetlen írásrendszer marad. A III. Ur-i dinasztia (Kr.e. 2112—2004) sumer királyai ismét meghódítják Elámot. Szúza egy sumer helytartó székhelye lesz. Kr.e. 2004-ben azonban Kindattu, aki már Simaski, Szúza és Ansan királya is volt, elfoglalta Urt, megdöntötte a III. Ur-i dinasztia már amúgy is gyenge hatalmát, és bár Kr.e. 1995 körül kiverik, utódai még hosszú ideig uralkodnak Szúzában. Az óbabilóni/óasszír kor folyamán (a Kr.e. 19-18. században, az óelámi korban) Elám Esnunnával közösen benyomul Asszíriába (Kr.e. 1815 k.) és ideiglenesen Assurt is elfoglalja. Elámot I. Kutir-Nahhunte, a babilóni Hammurapi kortársa konszolidálta. A babilóni kulturális befolyás az akkád nyelvnek a gazdaságban való használatában is érezhető. Az elámi trónöröklés rendje egyedi volt: a sumer helytartó (szukkal-mah) címet viselő uralkodó mellet leánytestvérének fia és saját fia is szerepet kapott - a hatalom matrilineáris módon öröklődött. A Kr.e. 17. és 15. század között alig hallunk valamit az országról, ám a Kr.e. 13. században (középelámi kor) Elám ismét hatalma csúcsán áll. Egyik leghíresebb királya, Untas-Napirisa (kb. Kr.e. 1260-1235) felépíti új fővárosát Dúr-Untast. A középbabilóni kor végén, a Kr.e. 12. században Babilón kassú dinasztiájának gyengeségét kihasználva Elám számos támadást intéz Babilónia ellen. A Kr.e. 1165 körül trónra került Sutruk-Nahhunte végigdúlta Mezopotámiát (ő vitte Szúzába a ma a Louvre-ban látható Narám-Szín sztélét). Fia, Kutir-Nahhunte Kr.e. 1159-ben már Babilónt is elfoglalja. Szúzába hurcolják Marduk isten szobrát, és a ma a Louvre-ban látható Hammurapi törvényoszlopát. Elám hatalma azonban nem tartott sokáig. A II. iszini dinasztia királya, I. Nabú-kudurri-uszur (Kr.e. 1125—1104) legyőzi Huteludus-Insusinak elámi királyt. Elám hanyatlása ggyors volt. Egészen a Kr.e. 8. századig, az újelámi kor kezdetéig keveset tudunk Elám történelméről. Ekkortól azonban az elámi történelem az Asszír Birodalom történetéhez kapcsolódik. Asszíria – érdekeinek megfelelően – hol szövetségesként, hol ellenségként kezelte Elámot. II. Sarrukín (Kr.e. 721—705) és Szín-ahhé-eriba (Kr.e. 704—681) asszír királyoknak a dél-babilóniai káld törzsek ellen vívott háborúiban Elám rendszerint az Asszíriától elszakadni kívánó káldokat támogatta. Kr.e. 720-ban II. Sarrukín Dér mellett megütközött I. Humban-nikas (Kr.e. 743—717) elámi csapataival. Sarrukín győzelemről számol, a káldok pedig elkéstek az ütközetből. 694-ben már Szín-ahhé-eriba ütközött meg az elámiakkal, de röviddel később az elámi-káld csapatok elfoglalták Babilónt és elhurcolták az asszír király fiát, Assur-nádin-sumit, a babilóni alkirályt és egyben asszír trónörököst. Szín-ahhé-eriba Kr.e. 691-ben a Halulé-folyó mellett vívott ütközetben legyőzte az elámiakat, Kr.e. 689-ben pedig elpusztította Babilónt. Kr.e. 674-ben az Egyiptom ellen készülő Assur-ah-iddina (Kr.e. 680—669) szövetséget kötött Urtaku elámi királlyal. Urtakut azonban megölte a trónbitorló Teumman, mire Urtaku három fia, Ummanigas, Ummanappa és Tammaritu az asszír udvarba menekült. Miután Assur-bán-apli (Kr.e. 668—627) asszír király csatában legyőzte és megölte Teummant, Ummanigast és Tammaritut pedig visszaültette az elámi trónra, illetve Hidalu ország trónjára. A babilóni lázadás (Kr.e. 652-648) során azonban a hótlenné vált Ummanigas a lázadó babilóni alkirály, Assur-bán-apli bátyja, Samas-sum-ukin oldalára állt. Assur-bán-apli bosszúhadjáratai (Kr.e. 647—645) csaknem teljesen elpusztították Elámot. Elám önálló állami léte ezzel gyakorlatilag megszónt. Miután Küaxarész méd király és babilóni szövetségese Nabú-apal-uszur (Kr.e. 625—605) legyőzte Asszíriát (Kr.e. 612/610), Elám Média uralma alá került, majd miután Nagy Kürosz Kr.e. 553 körül legyőzte a méd Asztüagészt, Elám a Perzsa Birodalom része lett. A perzsa nagykirályok fővárosa Szúza lett, Elám pedig a birodalom egyik szatrapiájává vált. Szúza végig megtartotta jelentőségét, mint királyi város. Nagy Sándor (Makedón Alexandrosz) elfoglalta (Kr.e. 331), és tömeges esküvőt rendezett katonái és perzsa nők között.

 

Eridu

Mai neve Tell Abu Sahrain. Ősi sumer város Dél-Mezopotámiában, a mai Dél-Irak területén, Urtól 11 km-re délnyugatra, északi szélesség 30^o 52’, keleti hosszúság 46^o 03’. Eridu, az egyik legdélebbi sumer város (a hagyomány szerint a tenger, a Perzsa/Arab-öböl partján feküdt) Enkinek (akkád Éa) a földi vizek és a bölcsesség urának fontos kultuszközpontja volt. A babilóni eposz szerint Eridu volt a földön először megteremtett város. A város ősiségének babilóni hagyományát a Fuad Szafar és Seton Lloyd által 1948-tól folytatott ásatások is igazolták. Bár a lelőhelyet W.K. Loftus már 1850-ben meglátogatta és 1818—1819-ben C Thompson és H.R. Hall is vizsgálta, módszeres ásatásai csak 1948-ban kezdődtek meg. A késői sumer zikkurratu maradványainak egyik sarka alatt egy kis templom az Ubaid kor legvégére datálható alapjait tárták fel. Ez az építmény a 4 fázisra (Ubaid 1—4) osztott Ubaid és az Uruk kor 18 megtelepedési rétegen (14 m) keresztül tartó újjáépítések eredménye volt. A legalsó „templom” (Ubaid 1 fázis, XVII. templom) egy homokdónére épített 2.8 x 2.8 méteres egyszeró szentély volt (Kr.e. 5000 körül). Az Ubaid 1 fázis templomának újjáépítése (XVI. templom, Kr.e. 4900 k.) még mindig csak egy kis szentély volt, de az oltár már egy falfülkében kapott helyet. Az Ubaid 2 fázis temploma a XV—XII. templom volt. Az Ubaid 3 fázis (XI—IX. templom) egyik temploma (IX. templom, Kr.e. 4100 k.) már összetett épület volt, míg az Ubaid 4 fázisban (VIII—VI. templom) a szentélyt kiegészítő épületek fallal körülzárt temenoszával egészítették ki (VII. templom, Kr.e. 3800 k.). Templomai már körülbelül 1 m magas platformon álltak (Kr.e. 3500 körül). Számos kutató ezekben az emelt templom platformokban látja a későbbi zikkurratuk (toronytemplomok) előzményeit. A szentély az Uruk periódus idején további öt átépítésen esett keresztül. Mindegyik átépítés az előző építmény vályogtégla újjáépítését jelentette. Ezeket az építményeket lehullott homlokzati panelljeikből rekonstruálhatjuk. E korszak végső átépítéseinek eredményeként azonban az előző építményeket egy magas kő támfallal vették körül (V. és IV. réteg). Ez a két átépítési fázis választja szét az Uruk periódus korai és késői korszakát. Az így létrehozott magas platform tetejét is kővel burkolták és egy magas, portikuszos bejáratú szentélyt is építettek rá (I. templom). Röviddel Kr.e. 3000 után a szentély elnéptelenedett, és csak a III. Ur-i dinasztia idején épült meg rá a zikkurratu. A temenosz falain kívül a korai dinasztikus periódus során két palotaépület is épült, melyek jellegzetessége a négyzetes udvar és a hozzá kapcsolódó fogadó- vagy trónterem, a mezopotámiai palotaépítészet alapsémájává vált. A III. Ur-i dinasztia idején, Sulgi (Kr.e. 2094—2047) által épített zikkurratu a hasonló korú Ur-i és uruki toronytemplomok mintáját követhette. Alapterülete 48 méterszer 66 méter lehetett. Valószínóleg három lépcsőfeljáró vezetett a háromszintes építmény első szintjére. Nagyon romos, szétmállott állapotban maradt ránk, és az alatta fekvő, a fentiekben említett templomok ásatásai során nagy részét elhordták.

Eridu virágkora és politikai függetlenségének kora a korai dinasztikus korszakra, a Kr.e. III. évezred első felére tehető. A Sumer királylista mitológikus hagyománya szerint amikor a királyság alászállt az égből, először Eriduban volt a székhelye. Az első király Alulim volt, aki 28800 évig uralkodott. Őt Alalgar követte, aki 36000 évig uralkodott. A királyság ezután Bádtibira városába ragadtatott el. Entemena, Lagas királya templomot emeltetett a városban Enkinek. Falait - amely falak a sumer városok politikai önállóságának jelképei voltak - agadei Sarrukín (Kr.e. 2334—2279) leromboltatta. A nagyszámú ékírásos forrásból Eridu története minden nagy történelmi korszakban végig követhető. Önálló politikai szerepet azonban már nem kapott. A város főistenének (sumer Enki, akkád Éa) szentélye (ZU-AB vagy Apszu, a sumer mitológia édesvizó óceánja) azonban az ókori keleti történelem folyamán mindig nagy becsben állt, így csaknem minden korszakban újjáépítették.

 

filiszteusok

Mediterrán eredetó koravaskori nép, amely a tengeri népek vándorlásával a Kr.e. 13. század végén érte el a Földközi-tenger keleti partvidékét. A filiszteus név először prst alakban jelenik meg az egyiptomi forrásokban, mint III. Ramszesz fáraó 8. uralkodási évében (kb. Kr.e. 1190) Egyiptomot támadó tengeri népek egyike. Az asszír források Pilisti vagy Palastu néven ismerik őket. A bibliai hagyomány szerint Kaftor (Kréta) szigetéről érkeztek. Nyelvük ismeretlen. Egyetlen filiszteus szó, az öt filiszteus város urát jelölő szeranim azonosítható (vö. görög türannosz, amely maga is pre-görög eredetó kifejezés). Később átvették a kanaáni dialektust és írást.

A tengeri népek második hullámában érkező csoportok közül csak a Palesztina déli partvidékén, a későbbi Filisztea területén megtelepedő filiszteusok és a Dór környékén megtelepedő Tjeker nép azonosítható. III. Ramszesz medinet habui templomának dombormóvein rövid szoknyában, félmeztelenül, állszíjas tollas fejdíszben, kerek pajzzsal és hosszú, bronzkori formájú kétéló karddal felfegyverezve ábrázolják őket. A hagyomány szerint fém (vasmóves) monopóliumuk emelte őket a szomszédos izraeli törzsek fölé. (1Sám 13:19-21). A filiszteus pentapoliszból kiindulva a Kr.e. 12. sz. folyamán hódoltatták Palesztina/Kanaán jelentős, már az izraeli törzsek által megszállt területeit. Nyomást gyakoroltak Dán és Júda törzseire. A bírák korában állandóak voltak a harcok Izrael törzseivel (Samgar, Bírák 3:31; Sámson, Bírák 13-16). Elpusztították Silót és megszerezték a Frigyládát. Elfoglalták Megiddót és Bét-Seánt. Sámuel próféta és Saul király korában (Kr.e. 1020 körül) a filiszteus hatalom meggyengült (1Sám 7), de Saul gilboai csatavesztése és halála után a filiszteusok ismét Bét-Seánig nyomultak előre. A filiszteus hegemóniát végül Dávidnak sikerült megtörnie (2Sám 5:17-25, 1Krón 18). A hosszú harcok alatt a harcos filiszteus uralkodó réteg megritkult és felgyorsult a kanaáni asszimiláció is. A filiszteusok visszaszorultak öt városuk és a közvetlen tengeraprti sáv területére. A Kr.e. 10. sz. második felétől egyiptomi érdekszféra (I. Sesonk egyiptomi fáraó Kr.e. 917 körül innen indítja Izrael elleni pusztító hadjáratát). A Júdával való határvillongások a kettészakadt királyság korában állandósultak (1Kir 15:27; 16:15-17). Kr.e. 734-ben III. Tukulti-apil-Ésarra asszír király (Kr.e. 745—727) csapatai megszállták a filiszteus városokat és egészen az egyiptomi határig jutottak előre. A filiszteusok ettől kezdve – kisebb-nagyobb lázadásaiktól eltekintve – Asszíria vazallusai lettek. Az Asszír Birodalom bukása (Kr.e. 612) után a felemelkedő Babilónnal szemben Egyiptom pártjára álltak (II. Nékó Kr.e. 609-es hadjárata), de II. Nabú-kudurri-uszur babilóni király (Kr.e. 605—562) Kr.e. 604—603-as hadjárata a filiszteus városokat maradék függetlenségüktől is megfosztotta.

 

 

gutik

ókori közel-keleti félnomád hegyi nép, amelynek szállásterülete a Zagrosz-hegységben (a mai Irán területén), a Tigris alsó folyásától északkeletre feküdt. Először az Agadei dinasztia uralkodása idején jelennek meg az írott forrásokban: Sarrukín (Kr.e. 2334-2279) egyik felirata az adófizetőként, a Lullubu és Armanu országok közötti területen (Dijala-völgy) említi őket. Sar-kalí-sarrí (Kr.e. 2217-2193) az Agadei-dinasztia egy másik királyának évneve tudósít egy guti király Sarlag vagy Asarlag elfogásáról. Számos egyéb külső és főleg belső ok mellett valószínóleg a gutik nyomásának vagy inváziójának is szerepe lehetett az Agadei-dinasztia birodalmának összeomlásában. Mindenesetre az Agadei-dinasztia befolyási övezetének peremterületein számos város erre a korra keltezhető pusztulási rétegét egy guti invázióhoz kötik. A Sumer királylista hagyománya szerint az Agadei-dinasztia bukása (kb. Kr.e. 2193) után és a III. Ur-i dinasztia hatalomra kerülése előtt (kb. Kr.e. 2112) 21 guti király összesen 91 évig és 40 napig (más változatok szerint 21 király 105 évig, vagy 23 király 99 évig) uralkodott. A gutik mezopotámiai uralmának Ur-Nammu (Kr.e. 2112-2095), a III. Ur-i dinasztia megalapítója vetett véget azzal, hogy legyőzte a Tirigan király vezette guti seregeket. A gutik mezopotámiai politikai befolyásukat az óbabilóni korban (Kr.e. 19-17. sz.) fokozatosan elveszítették, és bár nevük a mezopotámiai forrásokban a Kr.e. II. és I. évezredben is többször szerepel, ezek az említések általában már csak eredeti szállásterületük megjelölésére szolgálnak.

Hacılar

A mai Törökországban, Délnyugat-Anatóliában, Burdurtól 15 km-re fekvő neolit lelőhely (É37^o 31’; K30^o 12’). A tell feltárását 1957-1960 között az ankarai brit régészeti intézet (British Institute of Ankara) expedíciója tárta fel. A régészeknek két, egymást követő települést sikerült feltárniuk. A korábbi település a kerámia nélküli neolitikumra (Pre-Pottery Neolithic), a későbbi pedig a kerámiás neolitikumra keltezhető.

Az első, kerámia nélküli neolit település hét egymást követő, a Kr.e. 8. évezred végétől a 7. évezred elejéig terjedő rétegét sikerült feltárni. A falu lakói a földművelés mellett valószínűleg még vadászattal is foglalkoztak, de az állattenyésztést még nem ismerték. A település kora megelőzi Çatal Hüyükét, a testtől elválasztva eltemetett koponyák pedig Jerikó és Ramad, valószínóleg az ősők kultuszával kapcsolatba hozható leleteihez hasonló gyakorlatról árulkodnak. A falu pusztulása után a lelőhely egy évezredre elnéptelenedett.

A második, kerámiát használó neolit település (kb. Kr.e. 5700-5000) lakói földművelők voltak, és a vadászatot már jórészt feladták. Úgy tűnik, hogy az állatok közül ekkor még csak a kutyát háziasították. E második korszaknak 9 rétegét sikerült e régészeknek megkülönböztetniük egymástól. A három legkorábbi, IX., VIII. és VII. rétegből mindössze a világosszürke monokróm kerámia ismert. Ennél sokkal jobban ismert azonban a VI. réteg települése. Utcák nem voltak, az átlagban 10 x 6 méteres, agglomerált házakat csak udvarok választották el egymástól. A házak legnagyobb szobája négyszögletes alaprajzú volt, a tetőszerkezetet pedig faoszlopok tartották. A rendszerint egy nagy kemencére nyíló ajtó mindig a szoba egyik hosszú oldalán helyezkedett el. A korszak csak kevés esetben festett kerámiája néha állatalakot vagy emberi fejet mintázott. A korszak kisplasztikájának legszebb darabjai a meztelen „anyaistennőket” és ölelkező párokat ábrázoló terrakotta idolok. Ez a település leégett. Az V., IV. és III. réteg falvairól azon kívül, hogy kerámiájuk már festett volt, alig tudunk valamit. A II. réteg települését már egy 36 x 57 méteres fal vette körül. A falu építményei funkció szerint csoportosultak: a lakókörzet a nyugati oldalon, a móhelyek a központban, a konyhák pedig keleten helyezkedtek el. A település északkeleti sarkában egy szentély maradványai kerültek elő, amelynek padlója alatt a régészek három csontvázat találtak. A házak padlója alól nem kerültek elő emberi maradványok. A lelőhely kerámia produkciója ebben a rétegben ér el csúcsára: krémsárga alapon vörös festéssel és gyakori modellálással díszítik. Néhány edény alakja emberi formát mintázott. Ezt a települést is tóz pusztította el. A lelőhely időben utolsó, I. rétegét egy idegen bevándorlók által épített erődített épületegyüttes foglalta el.

Hanigalbat

ókori keleti állam Felső-Mezopotámiában (a Tigris és Euphratész felső folyása, valamint a Felső-Záb, Hábúr és Balih folyók körzetében) a Kr.e. 16-14. században. Hanigalbat valószínóleg Mitanni birodalmának magterülete volt, és a birodalom széthullása után (Kr.e. 1350 körül) kisebb méretó utódállamként élt tovább, amíg a feltörekvő középasszír nagyhatalom (I. Assur-uballit, I. Adad-nirári, I. Sulmánu-asarédu) a Kr.e. 14-13. század során fel nem morzsolta és be nem kebelezte. A Hanigalbat név elsősorban az asszír forrásokban, a más népek által használt Mitanni név szinonímájaként szerepel. I. Adad-nirári (Kr.e. 1305-1274) I. Sattuara, majd Waszasatta, míg I. Sulmánu-asarédu (Kr.e. 1273-1244) II. Sattuara hanigalbati uiralkodó felett aratott győzelmet. Hanigalbat/Mitanni befolyási övezete a Kr.e. 15. század közepén keleten Nuzitól és az akkor még megszállva tartott Asszíriától nyugaton egészen a Földközi-tengerig ért, és magába foglalta egész Észak-Mezopotámiát, valamint Észak-Szíriát is. A Hanigalbat és Mitanni név egymást kiegészítő fogalom voltak. A név a korszak számos forráscsoportjából, így Nuzi, Alalah, el-Amarna, Hattusas, Ugarit és Babilón levéltáraiból, valamint a középasszír királyfeliratokból is ismert. A terület egykori fővárosa a mai napig teljes biztonsággal nem azonosított Wassukanni volt. Az állam lakosságát a hurri etnikum adta egy rátelepedett indoárja vezető réteggel. Ezen vezető réteg soraiból kerültek ki a korszak leghíresebb páncélos kocsiharcosai, a hanigalbati marjannuk.

Hatti

Anatólia (mai Kis-Ázsia, Törökország) középső, a Halüsz nagy kanyarja által határolt területének neve a Kr.e. II. évezredben. A Hatti kifejezés eredetileg a területen a hettiták bevándorlása előtt (Kr.e. 2000 körül, Kanis, karum Ib szint) élő bronzkori őslakos népesség neve volt. Valószínóleg ehhez a fejlett bronzkori kultúrához tartoztak az Alaça Hüyük melletti fejedelmi sírok. A terület egyik központja Hattus (későbbi Hattusas) lehetett. A bevándorló hettiták, akik az indoeurópai nyelvek családjába tartozó „hettito-luwi” csoport egyik nyelvét (nesili) beszélték, részben rátelepedtek az őshonos, elszigetelt, agglutináló hatti (hattili) nyelvet beszélő helyi lakosságra. A Kr.e. 17. század közepétől fennmaradt ékírásos hettita forrásokból azonosíthatjuk a hatti kultúra és nyelv egyes, a hettita kultúrába beépült elemeit: uralkodói címek és királynevek, a panteon és kultusz egyes elemei, valamint az anyagi kultúra bizonyos rétegei (pl. a fémmóvesség terminus technicusai). A Hatti nevet a Kr.e. II. évezred második felében a Közel-Kelet népei már a hettitákra alkalmazták. A hettiták ekkor országukat már Hattinak, magukat pedig Hatti ország fiainak/népének nevezték. A Hatti név a Hettita Birodalom bukása után az észak-szíriai ún. újhettita államok területének megnevezésére szolgált. Ezek közül is Karkemis és Aleppó volt a legfontosabb. A két város trónjára még a Kr.e. 14. század második felében I. Suppiluliumas hettita uralkodó ültette két fiát: Aleppó trónjára Telepinust, Karkemis trónjára pedig Pijassilist. Az általuk létrehozott dinasztiák jóval túlélték az anyaország Kr.e. 1200 körüli bukását, és az ókori keleti (asszír, urartui és újbabilóni) forrásokban a Kr.e. I. évezred első felében tovább hordozták a Hatti nevet. A területre a Kr.e. 11. századtól jelentős arámi népcsoportok vándoroltak be, így a Kr.e. I. évezredi Hatti lakossága már erősen kevert volt. A Kr.e. 12. század végétől az asszírok folyamatosan támadták a területet, de Hatti végleges asszír annektálása csak III. Tukulti-apil-Ésarra (Kr.e. 745-727) és II. Sarrukín (Kr.e. 721-705) uralkodása alatt következett be, amikor Észak-Szíria, Hatti városállamai sorra elveszítették függetlenségüket és vazallusokként vagy provinciákként beolvadtak az Asszír Birodalomba.

Hattusas

Mai török neve Boğazköy (É40^o 02’; K34^o 37’), az egykori hettita főváros, régészeti lelőhelye Törökországban, Ankarától 150 km-re keletre. A hettiták kora előtt neve Hattus. Romjait 1834-ben Charles Texier fedezte fel, de csak H. Winckler azonosította 1906-ban. Ásatásait a Deutsche Orient-Gesellschaft és a Deutsche Archäologische Institut végezte 1906-ban, 1907-ben, 1911-1912-ben, 1931-1939 között, valamint 1952-1975 között. Nagyobb egységei: Büyükkale (a fellegvár, a hettita nagykirályok székhelye), Felsőváros, Alsóváros és a Büyükkaya-hegy. A település története öt ásatási rétegben foglalható össze: V. ásatási réteg: Büyükkale Vg (Alsóváros 9) Kr.e. 2000 előtti település. A Büyükkale első erődítései, lakóházak az Alsóvárosban (L/18 szelvény). Büyükkale Vc-d-e-f (Alsóváros 8b-c-d-) Prehettita kor. További erődítések és lakóházak. Büyükkale Va-b Hattus néven óasszír kereskedő kolónia (karum) móködik az Alsóváros területén. Számos óasszír ékírásos tábla tanúskodik az óasszír kereskedők közel két évszázados megtelepedéséről. IV. ásatási réteg: Büyükkale IVd (Alsóváros 8a) Az asszír kereskedőtelepet fallal erődítik meg. Büyükkale IVc (Alsóváros 7) Az óhettita királyság kora. Az óasszír karum korát pusztulási réteg zárja le. Újabb erődítések épülnek a Büyükkalén és az Alsóváros körül. Büyükkale IVa-b (Alsóváros 6) A hettita nagybirodalom korának kezdete. A teraszfalak és a palota építkezéseinek kezdete. III. ásatási réteg: Büyükkale III (Alsóváros 5) A Büyükkalén a palotakomplexum monumentális kiépítése. Az Alsóvárosban ekkor épül a teraszfallal körülvett, 137 x 100 méteres teraszon álló I. templom, amelyet valószínóleg Hattinak az időjárás istenének és Arinnának, a napistennőnek szenteltek. Ebben a korban terjesztik ki a települést déli irányba, és építik meg a tágas Felsővárost. A Felsőváros fontosabb településcentrumai: déli erőd, Kızlarkaya, Nişantaş, Sarıkale, Yenicekale. A Felsővárosban ekkor épült további hat, azonosíthatatlan istenségeknek szentelt templom: a II., III., IV., V. és két kisebb, a VI. és a VII. templom. A déli, Felsőváros kapui közül három érdemel említést: a délnyugati Oroszlános-kapu, amelyet apotropaikus bazaltoroszlánok védtek, a délkeleti Király-kapu, amelynek egyik falát egy sisakos, fegyveres hettita istenség 1.98 m magas dombormóve díszítette, és a déli Szfinx-kapu, amelyet szárnyas szfinxek gyönyöró szobrai szegélyeztek. Ezt a szók kaput gyalogos használatra készítették, és előtte – a Felsőváros déli erődítésszakaszának sok részéhez hasonlóan - egy második, külső fal is állt. A Szfinx-kapu alatt egy 83 m hosszú álboltozatos alagút (Yerkapı) kötötte össze a Felsővárost a külvilággal. Az egész város nagy erődítési munkálatai során a Büyükkaya hegyét ekkor kapcsolják fallal az Alsóvároshoz. Ekkor, III. Hattusilis uralkodása alatt építik ki a várostól háromnegyed méföldnyire északkeletre fekvő Yazılıkaya nagy sziklaszentélyét végső formájára. A szentélyt felvonulási út kötötte össze a várossal. A III. réteget és ezzel a Hettita Nagybirodalom korát Kr.e. 1200 körül nagy égési és pusztulási réteg zárja le, amelyet a történészek az ún. „tengeri népek” vándorlásával hoznak összefüggésbe. II. ásatási réteg:Büyükkale IIa-b (Alsóváros 3-4) A korai fríg periódus (Mídász kora) településnyomai (Kr.e. 650-ig). I. ásatási réteg: Büyükkale Ia-b (Alsóváros 2) A késő fríg kor. Újabb, kisebb erődített település épül „palotával” és „templommal”. Az ún. Kübelé-kapu. Boğazköy későbbi, perzsa, hellénisztikus és római kori történelmét szórványos településnyomok és éremleletek jelzik.

A Büyükkale, Boğazköy fellegvára, a hettita nagykirályok székhelye, a Büyükkale hegy 230 x 130 m-es platója. Tengerszint feletti magassága 1130 m. Legkorábbi településrétege (W-X/8) a Kr.e. 3. évezred végére nyúlik vissza, ekkor már első erődítésfalai is állnak (Vg réteg). A prehettita időszaktól (Vc-d-f) pusztulási réteg választja el. Újabb pusztulási réteg után, az óasszír kereskedőkolónia (karum Hattus) idején (Va-b, IVd) erődített település épül a Büyükkalén és az Alsóvárosban (Kr.e. 1900-1700). A következő óhettita korszakában (IVc, Kr.e. 1700-1500 körül) kezdik meg végleges formájának kiépítését: végső erődítésfalak nyomvonala, talán ekkor kezdik el építeni az erődfal alatt kivezető álboltozatos alagutat. A Hettita Nagykirályság korában (IVa-b: teraszfal és a paloták alapjai, III: a paloták monumentális kiépítése, Kr.e. 1430-1200 körül) nyeri el Büyükkale

végleges formáját.

Kr.e. 1300 után Muwatallis hettita uralkodó áthelyezte székhelyét a délebbre fekvő Tarhuntassába és így Hattusas tartományi székvárossá süllyedt (IVa). Urhi-Tesub alatt a palota részben összedőlt, és csak utóda, III. Hattusilis kezdett neki a nagy átépítésnek, amelyet csak IV. Tudhalijas alatt fejeztek be (Büyükkale III). Kazamatás falait 20 kiugró négyszögletes torony tagolja. Két kapuja rekonstruálható teljes biztonsággal: a délnyugati oldalon, az Ib torony tövéből induló, rámpás falszoros, valamint a déli oldalon a 19. és 20. torony (kaputornyok) közötti főkapu, amely a kapuudvarra vezetett. E kapu mellett húzódott a már említett álboltozatos kivezető alagut. A fellegvár palotaépületei három udvar, a kapuudvarról nyíló alsó várudvar, valamint a felette elhelyezkedő középső és felső várudvar köré csoportosultak. A kapuudvarról vörösmárvány lapokkal kirakott út vezetett a délnyugati terem kapuátjáróján keresztül az alsó várudvarra. Az alsó udvarról nyíló épületek közül a G, M és N jeló minden bizonnyal gazadasági jellegó (az N esetleg egy nyugatra nyíló átjáróval), míg a H épület raktár volt. A C épület talán egy szentéllyel azonosítható. Az alsó udvarról kapu vezetett a B épület melletti utcán keresztül a C épülethez és a várfalhoz, míg egy másik kapuépületen keresztül a középső udvarra lehetett kijutni. A középső udvar nagy D épületének négyzetes alapjait hosszanti falak osztották hat egyforma részre. Ezek a falak tartották az udvar járószintjének 5 x 5 oszlopát. Ez a 30 méteres oldalú, négyzet alakú terem lehetett a királyi fogadócsarnok. A középső udvar A épülete nagy mennyiségó ékírásos táblát rejtett, így valószínóleg itt lehetett a királyi archívum és könyvtár. Az alsó és középső udvar keleti és nyugati oldalát oszlopcsarnok díszítette. További ékírásos táblák kerültek elő az E és K épületekből, de ez talán a könyvtárnak az állandó átépítések miatti szétosztásával magyarázható. A felső udvartól nyugatra fekvő E és F épületek minden bizonnyal udvari illetve lakócélokat szolgáltak. Büyükkale a várossal és a Hettita Királysággal együtt Kr.e. 1200 körül, talán a „tengeri népek” vándorlásának következtében elpusztult.

hurrik

ókori közel-keleti nép, amely a sumer, az akkád és az elámi mellett a mezopotámiai kultúrák negyedik legnagyobb alkotóeleme. A nép csoportjai a Kr.e. III. évezred utolsó harmadában jelentek meg Mezopotámiában. Rájuk vonatkozó első írásos adataink (ekkor még csak nevek) Kr.e. 2200 körülről származnak. Valószínóleg északi irányból vándoroltak be Mezopotámiába. Az akkád ékírással írt nyelvük az északkelet kaukázusi nyelvekkel mutat hasonlóságot, legközelebbi rokona a szintén ékírásos urartui. A Kr.e. 17. század végétől állt fenn Észak-Mezopotámiában államuk, a Mitanni Királyság. Az állam lakossága a hurri etnikum volt, vezető rétege azonban a hurrikra rátelepült harcos indoárja csoport volt. Birodalmuk Kr.e. 1350 körüli bukása után Hanigalbat néven ismert utódállamot a középasszír nagyhatalom annektálta. A Kr.e. I. évezred első felében Mezopotámia északi peremén, Asszíria és Urartu között két utódállamban (Hubuskiában és Subriában) éltek még az északra visszaszoruló hurri etnikum önálló maradványai.

Jerikó

Jerikó (É 31^o 51’, K 35 ^o 27’) a közel-keleti neolitikum egyik legfontosabb lelőhelye a mai Izrael területén. Ma a ciszjordániai Palesztin Autonóm Terület fővárosa. Az őskori régészeti lelőhely arab neve Tell esz-Szultán. Ásatásait 1869-ben a Palestine Exploration Fund (C. Warren), 1908-1909-ben E. Sellin és C. Watzinger, 1930-1936 között J. Garstang, 1952-1958 között pedig K. Kenyon végezte.

Epipaleolitikum. A lelőhelyen előkerült legkorábbi emlékek az ún. Natúfi-kultúra korára voltak keltezhetők (Kr.e. 9700—8300). Ebből a korból egy ovális építmény agyagemelvénye és cölöplyukai kerültek elő. Az építmény a leletanyag tanúsága szerint szentély céljait szolgálta.

Neolitikum. Kerámia nélküli neolitikum A fázis (angol Pre-Pottery Neolithic A) (kb. Kr.e. 8300-7400). Az M jeló négyzetben a régészek 4 m vastagságú korai neolit rétegekre bukantak, amelyek egy félnomád, de a lelőhelyre éves rendszerességgel visszatérő csoport kunyhóinak maradványaiból álltak össze. Ezen jelennek meg az első maradandó, plánkonvex vályogtéglából készült, kerek alaprajzú állandó házak. Tetejük kupolás jellegó volt, padlószintjük a környező járószint alá süllyedt. A megtelepedett életmód a település gyors expanziójához vezetett. Felépült Jerikó híres, a nyugati oldalon a mai napig 5.75 m magasságban megmaradt kőfala, a világ legkorábbi ilyen építménye. A nyugati oldalon sikerült feltárni egy a fal belső oldalához csatlakozó kőtornyot, amelynek átmérője 8.5 m és a mai napig 7.75 m magasságban áll. A torony tömör volt, csak belsejében vezetett egy lépcső a tetőre. Az állandó házak falon belüli maradványai újabb 6.5 m vastag réteget alkottak. A sórón beépített településen közel 2000 ember élhetett, amely – ilyen korai periódusban teljesen váratlanul nagy – népsóróséget csak a mezőgazdasági termelésre való áttéréssel és talán öntözés segítségével lehetett eltartani. A PPN A fázis hirtelen véget ért és új, már teljesen kialakult kultúrával rendelkező közösség telepedett meg a lelőhelyen.

Kerámia nélküli neolitikum B fázis (PPN B) (kb. Kr.e. 7400-5800). Az új kultúra házai már négyszögletesek voltak és szobáik egy udvar köré rendeződtek, és kemény, simított meszes vakolattal burkolták őket. Pattintott kőeszközeik is teljesen eltértek az előző fázis natúfi eredetó iparától. Széles körben elterjedtek a fehér mészkőből készült tálak is. Ebből a korszakból két olyan épület is előkerült, amelynek kultikus funkciója lehetett. A korszak leghíresebb leletei azonban azok az emberi koponyák voltak, amelyeken fehér plaszterrel nagy móvészi erővel rekonstruálták az arcvonásokat. A koponyák talán az ősök kultuszának részei lehettek. A PPN B fal a rombadőlt korábbi falat borító üledékrétegekre épült.

Kerámiás neolitikum A-B (angol Pottery Neoithic A-B) (kb. Kr.e. 5800—4000). Az első kerámia félig földbe süllyesztett, kővel kirakott falú, kerek alaprajzú lakókunyhókból származik. A PN A kerámia egy különösen durva, szalmával soványított árúból és egy vörös, besimított sevron motívumokkal díszített árúból állt. A PN B kerámia halszálka díszes edényekből és matt vörös szlippel bevont edényekből állt. A PN A fázis nem kapcsolódott a kerámia nélküli neolitikum kultúrájához, és a PN A és PN B fázisokat is nehezen lehet elkülöníteni egymástól. A gödrök (lakókunyhók) fölötti felszíni házak gyér maradványaiból még az alaprajzot sem lehet rekonstruálni. Egyedül a lekerekített és plánkonvex vályogtéglák jellemzik őket. A halottakat a házak padlója alá temették.

Korai bronzkor. A neolitikum vége és a bronzkor kezdete között újabb megtelepedési hiátus volt található. A Kr.e. 4. évezred elején új népcsoportok érkeztek a területre. Három egymásra települő csoportjukat lehet különválasztani (A, B, C). Jerikóban az A és B csoport kerámiája keveredett. Mivel csaknem minden rájuk vonatkozó adat sziklasírokból került napvilágra, semmi bizonyítékunk sincs arra, hogy városalkotó kultúra lettek volna. Ez az oka, hogy ezt a periódust proto-urbánus fázisnak (kb. Kr.e. 3300—3100) nevezik. A városi civilizáció a proto-urbánus fázis után a két csoport keveredéséből a korai bronzkorban (kb. Kr.e. 3100—2300) alakult ki. A tell peremén vályogtégla városfal épült, amelyet több ízben (17 építési fázisa ismert) földrengések, ellenséges támadások és erózió pusztítottak el. A városban szilárdan épített tágas házak álltak. A sziklába vágott nagyméretó sírok többszörös közösségi temetkezések célját szolgálták: vagy egy család temetkezett beléjük nemzedékeken keresztül, vagy pedig a közösség éppen aktuális temetkezőhelyei voltak. A korszakot egy vastag égési réteg zárja le.

Középső bronzkor. Az új betelepülők nem házakban, hanem sátrakban laktak. Ezt a fázist ezért joggal nevezik átmeneti korai-középső bronzkornak (kb. Kr.e. 2300—1900). Amikor a félnomád népesség házakat kezdett építeni, akkor a fal nélkül maradt település a tell oldalára és a környező síkságra is kiterjedt. Halottaikat nomád szokás szerint, és a korábbi városlakók közösségi sírjaival ellentétben, egyéni sírokba temették. Ez a bevándorló népesség minden bizonnyal a Közel-Kelet más területeiről jól ismert amurrú törzsekhez tartozott. A középső bronzkor korai szakaszában (I. fázis, kb. Kr.e. 1900—1850) a korai bronzkorhoz hasonlóan jól épített nagy házak és vályogtégla városfal épült, amely többnyire követte a korai bronzkori fal nyomvonalát. A késői szakaszban (II. fázis, kb. Kr.e. 1850-1580) már emeletes házak, két utca oldalain pedig kisméretó, egy helyiségből álló üzletek álltak. Az I. fázis városfalát felváltotta egy új védelmi rendszer: az új fal már egy glacis tetejére épült. A településhalom oldalát egy alsó támfallal vették körül. Ez a támfal tartotta a fölötte húzódó glacist (a domboldal mesterséges burkolatát), amelyet kemény mészes habarccsal simára burkoltak. A sima mesterséges lejtő dőlésszöge 35 ^o volt. Ennek tetején állt a városfal, amely 17 méterrel emelkedett a külső talajszint fölé. A középső bronzkori Jerikó leglényegesebb tárgyleletei a gyakran használt közösségi sírokból származnak. Úgy tónik, hogy a sírok tartalmaztak szinte minden olyan tárgyi mellékletet, amelyet a halott életében is használt.

Késő bronzkor (kb. Kr.e. 1400—1325). Miután elpusztult, Jerikó a Kr.e. 16. század második felében és a 15. században elhagyatottan állt. A lelőhely nem sokkal Kr.e. 1400 után települt be újra, és még ugyanennek a századnak a második felében el is pusztult. Történészek szerint ez a pusztulás (Kr.e. 1325 k.) már kapcsolatba hozható az izraeli törzsek korai bevándorlásával. A régészet azonban nem tudja bizonyítékokkal alátámasztani, hogy valóban erről a pusztításról emlékezik meg Józsué könyve. Jerikó ezután, a bibliai beszámolónak megfelelően hosszú ideig romokban hevert és az erózió lekoptatta a késő bronzkori város maradványait.

Vaskor. A Biblia szerint a bétheli Hiél volt az, aki Áháb uralkodása idején, a Kr.e. 9. század elején újratelepítette Jerikót. Ennek a talán kis horderejó betelepülésnek régészeti nyoma sajnos nem maradt. A feltárások azonban fényt vetettek egy szélesköró Kr.e. 7. századi újratelepülésre. Ez a korszak valószínóleg a babilóni fogság kezdetéig (Kr.e. 586) tartott. A perzsa korra Júda satrapia nevének (Jehud) benyomatával ellátott edényfülek utalnak.

Jerikó későbbi, hellénisztikus és római kori története már egy másik lelőhelyen, Tulúl Abu el-’Alajiqon követhető nyomon, ahol Hasmoneus és Nagy Heródes kori paloták, fürdők és kertek kerültek elő.

 

Kalhu

Asszíria időrendben második fővárosa a mai Iraq területén, a Tigris balpartján, Ninivétől 35 km-re délre. A lelőhely (É 36^o 06’, 43 ^o 19’) különböző részeinek modern arab nevei a következők: citadella domb – (Tell) Nimrud; arzenál („Fort Shalmaneser”) – Tell/Tulúl ’Azar. Bibliai neve Kalah volt. Xenophón (Anabaszisz III:4) Larissza néven utal rá. Ásatásait A.H. Layard (1845-47, 1849-51), H. Rassam (1853—54, 1877—79), W.K. Loftus (1854), S. Smith (1873), M.E.L. Mallowan (1949—57), D. Oates (1958—63), majd pedig az iraqi Directorate General of Antiquities (1959—60, 1969—75) és J. Meuszynski (1974—76) végezte. A londoni British Museum felújított expedícióját 1989-ig J.E. Curtis vezette.

A Kalhu az írott forrásokban a Kr.e. 13. században jelenik meg. A települést ekkor valószínóleg I. Sulmánu-asarédu (Kr.e. 1273—1244) asszír király építtette jelentős asszír várossá. Kalhu a középasszír korban tartományi székhely volt. II. Assur-nászir-apli (Kr.e. 883—859) asszír király azonban ide helyezte át királyi székhelyét és Kalhu az Asszír Birodalom fővárosa is maradt egészen Kr.e. 707-ig, amikor II. Sarrukín (Kr.e. 721—705) asszír király újonnan épített fővárosába Dúr-Sarrukínba helyezte át a királyi székhelyet. Kalhu ezután Asszíria Kr.e. 612-ben bekövetkezett bukásáig Ninive mögött Asszíria második legfontosabb központja maradt.

A város védelmi rendszerét, a közel 8 km hosszúságú vályogtégla városfalat II. Assur-nászir-apli építtette, de Assur-ah-iddina (Kr.e. 680—669) asszír király is végeztetett rajtuk helyreállítási és megerősítési munkálatokat. A város délnyugati sarkában állt a szintén II. Assur-nászir-apli által építtetett erődített citadella (Tell Nimrud). A város délkeleti sarkában állt III. Sulmánu-asarédu (Kr.e. 858-824) asszír király hatalmas erődített arzenálja („Fort Shalmaneser”, Tell/Tulúl ’Azar).

Templomok. II. Assur-nászir-apli feliratai tanúsága szerint 9 templomot építtetett a citadellán: Enlil és Ninurta templomot, Éa-sarru és Damkina templomot, Adad és Sala templomot, Gula templomot, Szín templomot, Nabú templomot, Sarrat-niphi templomot, Sibitti templomot és Kidmuru templomot. Az ásatások során a régészeknek ebből négyet sikerült teljes biztonsággal azonosítaniuk: a Ninurta templomot, a Sarrat-niphi templomot, a Kidmuru templomot és a Nabú templomot. A Nabú templomot később III. Adad-nirári (Kr.e. 810—783) asszír király teljesen újjáépíttette, de helyreállítási munkálatokat végzett még rajta Assur-bán-apli (Kr.e. 668—627), Assur-etelli-iláni (Kr.e. 631—627?) és Szín-sar-iskun (Kr.e. 627—612) asszír király is. A citadella északnyugati sarkában állt a Ninurta templomhoz tartozó ziqqurratu (toronytemplom). Négyzetes alapjának oldalhosszúsága 60 m volt. Minden bizonnyal III. Sulmánu-asarédu építtette a korábbi alapokon.

Paloták. Legkevesebb 6 palota épült egykor a citadellán. Az első, és talán leghíresebb palotát még II. Assur-nászir-apli építtette. Ez az ún. északnyugati palota. A palotát a birodalmi ideológiát jól tükröző palotadombormóvek tették világhíróvé. Az itt megfigyelhető új mófaj (palotadombormó) és ikonográfiai program fejlődése az egész újasszír koron végigvezethető. A citadella középső részén állt egy épületegyüttes, az ún központi palota, amely három épületrészből – a központi épületből (valószínóleg egy azonosítatlan templom), a III. Sulmánu-asarédu palotájából megmaradt két kapuőrző bikaszoborból és III. Tukulti-apil-Ésarra (Kr.e. 745—727) birodalomszervező asszír királynak az előző két épületre épült palotájából – állt. Felirata szerint neki legalább három palotája állt itt, az előbb említett mellett egy „cédrusfa palota” és egy hiláni. A citadella délnyugati sarkában állt a délnyugati palota, amelyet egy korábbi épület alapjain Assur-ah-iddina építtetett teljesen újjá. A délnyugati palotától keletre állt az ún. leégett palota, amelyet Kr.e. 9. századi romokon kétszer is újjáépítettek (III. Adad-nirári és II. Sarrukín). A citadella délkeleti csücskében állt az ún. délkeleti palota, amelyet valószínóleg még III. Sulmánu-asarédu építtetett. Ugyanennek az uralkodónak tulajdonítják az ún. helytartói palota felépítését. A palotából előkerült szövegek (Kr.e. 835—710) arra utalnak, hogy ez a palota volt a mindenkori kalhui helytartó székhelye vagy hivatali épülete.

Arzenál. A város teljes délkeleti csücskét az arzenál hatalmas, erődített épületegyüttese foglalta el. Fallal körülvett környezete 30 hektár, maga az épületegyüttes pedig 200 x 300 méter alapterületó volt. Akkád neve ékal masarti azt jelenti: „felvonulási/szemle palota”. Az arzenált III. Sulmánu-asarédu építtette Kr.e. 846-844 között. A négy hatalmas négyszögletes udvar köré szerveződő palota három udvarát adminisztratív helyiségek, raktárak, móhelyek keretezték. A negyedik, délkeleti udvar, amelynek déli oldalát egy palotaszárny foglalta el, volt a királyi dísszemlék színtere. A király itt szemlélte meg közvetlen irányítása alatt álló csapatait és harcikocsijait. A palota számos raktárhelyiségéből és móhelyéből nagy mennyiségó faragott elefántcsont bútordísz került elő.

Az utóbbi években iraqi régészek az északnyugati palota három termének padlója alatt 3 királynősírt tártak fel. II. Assur-nászir-apli három feleségének érintetlen sírjaiban közel 53 kg összsúlyú aranyékszert és dísztárgyat sikerült feltárniuk. A leletek kivételesen ritkák, mert az ún. Ur-i királysírokon kívül Mezopotámiából napjainkig nem került még elő királyi temetkezés.

 

kassúk

A Kr.e. II—I. évezredben a Közel-Keleten (elsősorban Mezopotámiában és Iránban), törzsi szervezetben élő félnomád népcsoport. A kassúk neve a forrásokban először a Kr.e. 18. század folyamán (kb. Kr.e. 1770-től, pontosan Rím-Szín 53. uralkodási évében) bukkan fel. Ekkor – bár őshazájukat a mai napig nem sikerült biztonsággal azonosítani – Babilóniától keletre, valahol a Zagrosz-hegység nyugati lejtőin éltek. Az óbabilóni kor végére (Kr.e. 1595) szállásterületük azonban már az Euphratész folyásának egész középső vidékére (Terqától Alalahig), és Mezopotámia jelentős területeire is kiterjedt. A kassúk az óbabilóni dinasztia bukása után, Kr.e. 16. század első felében meghódították Észak-Babilóniát, Kr.e. 1475-körülre pedig Dél-Babilóniát, így törzsi szállásterületeik egész Dél- és Közép-Mezopotámiát lefedték. A forrásokban a kassúkra mint házakra (akkád bítum), vagyis törzsekre utalnak: Bít-Karziabku, Bít-Tunammiszah, Bít-Agum, stb. A kassú dinasztia kisebb-nagyobb megszakítással egészen Kr.e. 1155-ig trónon maradt Babilónban (egy királylista szerint 36 királya 576 évig és 9 hónapiog uralkodott). Uralkodása idején a dinasztia a Közel-Kelet egyik vezető politikai hatalma volt, amely Mitanni, a Hettita Birodalom és Asszíria mellett élénk diplomáciai kapcsolatokat tartott fenn az egyiptomi 18. dinasztia uralkodóival (Amarna levelek). A kor diplomáciai nyelve Babilónia és Asszíria nyelve, az akkád volt. A kassúk intenzív építkezésekbe kezdtek. Babilónia minden városában helyreállították a templomokat és középületeket, és még egy második fővárost vagy királyi székhelyet is építettek Dúr-Kurigalzu néven. A kassúk által megteremtett politikai és gazdasági stabilítás kedvezett a kultúra, a mezopotámiai írásbeliség ismételt felvirágzásának is. A dinasztia bukását egy elámi betörés (Kr.e. 1158—1155) okozta. Ezután egy részük továbbra is Babilóniában maradt, de szállásterületük (különösen Kr.e. 850 után) Kelet-Iraq és Nyugat-Irán hegyvidékes területeire szorult vissza. Az újasszír korban az asszír királyok ismételt hadjáratokat vezettek Namri és Bít-Hamban kassú területek ellen. A kassúk (görög nevük kosszaioi) nem hódoltak meg a perzsa uralkodóknak sem és elsősorban mint hegyi rablók voltak hírhedtek. Ők voltak Nagy Sándor utolsó téli hadjáratának (Kr.e. 324—323) a célpontjai is.

A kassúk nyelvéből egyetlen írott mondat sem maradt ránk, így a kssú nyelvet egyetlen nyelvhez vagy nyelvcsaládhoz sem köthetjük biztonsággal. Néhány istenségük nevének indoiráni/indoeurópai párja (kassú Burias (viharisten) és görög Bóreász, kassú Maruttas (hadisten) és a védikus Marutasz, kassú Surias (napisten) és a védikus Szúrja) is lehet egy a korai kasú történelem idején végbement hosszabb-rövidebb ideig tartó együttélés eredménye. A kassú pantheon feje Harbe, volt. Egy másik szoláris (nap) istenséget Szahnak, a holdistent pedig Sipaknak nevezték.

 

kimmerek (akkád Gimirrája, görög Kimmerioi)

Egy az írott történelemben a Kr.e. 8. század utolsó negyedében, a Közel-Keleten (Anatóliában) megjelenő indoiráni lovasnomád népcsoport. A kimmereket az asszír, babilóni és görög forrásokból, valamint a Bibliából (gómer) ismerjük. A kimmerek a Kr.e. 8. században valószínóleg a rokon szkíta törzsek nyomására a Dél-Orosz sztyeppékről (Hérodotosz, IV:11, Kimmer Boszporuszról) illetve a Kaukázus északi oldalán fekvő területekről déli irányba indulva átkeltek a Kaukázuson és elözönlötték Kelet- és Közép-Anatóliát. Első biztos említésük Kr.e. 715/714-re keltezhető, amikor a kimmer lovasseregek súlyos vereséget mértek I. Rusza (Kr.e. 719—713) Urartu (mai Örményország) királyának seregeire. Urartu ilyen meggyengülését használta ki Kr.e. 714-ben II. Sarrukín (Kr.e. 721—705) asszír uralkodó, amikor hadjáratot vezetett Urartu ellen és döntő győzelmet aratott felette. A kimmerek minden bizonnyal már Kr.e. 695 körül támadták Phrügiát. A forrásokból tudjuk, hogy a Kr.e. 7. század elején több más néppel, így például a médekkel együtt Asszíria keleti határait nyugtalanították. Kr.e. 679-ben Assur-ah-iddina (Kr.e. 680—669) asszír király seregei Hubuskia tartományban vereséget mértek a Teuspa vezette kimmerekre, és elózték őket a Felső- és Alsó-Záb folyók felső folyása mellől. A kimmerek Urartun keresztül nyugati irányba, Anatólia felé vándoroltak. A keleten maradt kimmereket csak Assur-bán-apli (Kr.e. 668—627) asszír királynak sikerült véglegesen békéltetnie Kr.e. 657-ben. A keletről Kr.e. 677-ben elózött kimmerek valamikor Kr.e. 676 és 674 között megtámadták a közép-anatóliai Phrügiát, amelynek legendás uralkodója, Mídász (asszír Mita) öngyilkosságot követett el. A kimmerek a Közép-Anatóliában Phrügia örökébe lépő Lüdiát is folyamatosan támadták, mire Gügész, a lüd uralkodó az Asszír Birodalom, Assur-bán-apli segítségét kérte (Kr.e. 666?). Az asszír seregek leverték ugyan a kimmereket, de Gügész elpártolt Asszíriától, minek következtében egyedül kellett szembenéznie az újabb kimmer rohammal. Kr.e. 652-ben a Tugdammé (gör. Lügdamisz) vezette kimmerek, a trák trérekkel szövetségben egész Lüdiát, és annak fővárosát Szardeiszt is feldúlták. A kimmereket végül Alüattésznek sikerült végleg kióznie Anatóliából.

 

limmu

az évnek nevet adó hivatalnok (eponymos). Az adott hivatalnokok ciklikus rendben – rangjuk presztízsétől és befolyásuk súlyától függően – adott sorrendben követték a trónrakerült uralkodót, aki az uralkodói ciklusában az első évnek a nevét adta. A király halála után a ciklus újrakezdődött

 

Marduk-apla-iddina

II. Marduk-apla-iddina (bibliai Merodach-baladán), a dél-mezopotámiai Bít-Jakin káld törzsének kiemelkedő asszírellenes vezetője a Kr.e. 8. század utolsó három évtizedében. Kétszer volt Babilón királya: Kr.e. 721—710 között és Kr.e. 703-ban. Először Kr.e. 729-ben, III. Tukulti-apil-Ésarra (Kr.e. 745—727) asszír király ellenfeleként jelenik meg az asszír forrásokban. Ekkor Tengerföld királyának nevezik. Kr.e. 721-ben az asszír trónviszály idején elfoglalja a babilóni trónt, ahonnan II. Sarrukín (Kr.e. 721—705) asszír királynak csak Kr.e. 710-ben sikerül elóznie. Kísérletet tett egy szélesköró asszírellenes koalíció (babilóniak, arámiak, káldok, Elám, arabok és Júda) létrehozására, de az asszír seregek Kr.e. 710-ben kiszorították őt Babilónból, majd Kr.e. 709 és 707 között elfoglalták Bít-Jakint és fővárosát Dúr-Jakint. Kr.e. 703-ban, amikor az új asszír király, Szín-ahhé-eriba (Kr.e. 704-681) hatalma megszilárdításával volt elfoglalva, Marduk-apla-iddina bevonult Babilónba és 9 hónapig a trónon maradt. Az asszír seregek azonban Kis mellett legyőzték, majd Kr.e. 700 körül Káldeából (Dél-Babilóniából) is kiszorították. Marduk-apla-iddina Elámba menekült, ahol valamikor Kr.e. 694 előtt meghalt.

 

 

Mári (Tell Hariri)

ókori város és régészeti lelőhely az Euphratész mentén a mai Szíriában, a szír-iraqi határon (É 34^o 37’ K 40^o 46’). A predinasztikus korban (Kr.e. III. évezred első fele), Mári már virágzó központ volt. Erre utalhat a sumer királylista, amely magába foglal egy mári dinasztiát is. Ennek oka abban keresendő, hogy egy bizonyos időben Mári politikai befolyása a sumer területeken is érezhető volt. A sumer királylista szerint a Vízözön utáni tizedik dinasztia Mári dinasztiája volt: 6 királya (pl. Ilsu) összesen 136 évig uralkodott. E dinasztia nyelve nem sumer, hanem egy sémi dialektus volt, így Mári is része volt annak a korai, Kistől Ebláig terjedő kultúrának, amelyet kisi kultúrának nevezünk. Mári korabeli fontos gazdasági és politikai szerepére utalnak az eblai királyi levéltárban talált ékírásos levelek Márira vonatkozó utalásai (Sza’umu, Istup-Sar, Iblul-il, Nizi, Enna-Dagan, Iku-Isar és Hida’ar). A Kr.e. 24. század közepétől Mári dél-mezopotámiai befolyás alá került. Előbb az Agadei dinasztia terjesztette ki rá befolyását (Mári egyik királya és agadei helytartója, sakkanakkuja Migir-Dagan volt), majd a III. Ur-i dinasztia (Kr.e. 2112—2004) érdekszférájába tartozott. Mári írott forrásokból és szobrokról ismert Kr.e. 21. századi uralkodói (Istup-Ilum, Apil-kín, Iddin-ilum, Ilum-isar, Puzur-Istár és Hanun-Dagan). A Kr.e. III. évezred végén amurrú törzsek lepték el Mezopotámia jó részét és számos nagy központban amurrú dinasztiák kerültek hatalomra. Mári két leghíresebb Kr.e. 19. századi uralkodója Jaggid-Lim és Jahdun-Lim voltak. Kr.e. 1813-ban új király, I. Samsi-Adad (Kr.e. 1813—1780) került Assur trónjára, és egy Jahdun-Limet elóző trónbitorlótól Mári trónját is megszerezte. A városba kisebb fiát, Jaszmah-Adadot nevezte ki helytartónak. Jahdun-Lim fia Zimri-Lim, apósához, Jamhad királyához Jarim-Limhez menekült, és csak I. Samsi-Adad halála után tért vissza a márii trónra. Az ő uralkodása (kb. Kr.e. 1780—1757) idején élte Mári fénykorát. Ő építette ki Mári közel 300 éven keresztül bővülő palotáját, a korabeli világ egyik csodáját, végleges formájára. Márinak az Euphratész menti kereskedelemre épülő hatalma ekkor érte el tetőpontját. Zimri-Limnek a palota romjai alól előkerült hatalmas levéltára fényt vet a korabeli politikai kózdelmektől kezdve a mindennapi élet és a gazdaság számos aspektusára is. A virágkornak Zimri-Lim korábbi szövetségese, Hammurápi, Babilón királya vetett véget, aki Kr.e. 1757-ben elfoglalta a várost és lerombolta a királyi palotát.

A lelőhely ásatásait 1933-38, 1951-52, 1954-1960, 1964-1975 között, összesen 21 ásatási idényben A. Parrot végezte a Louvre francia expedíciója élén. Az ásatásokat J. Margueron folytatta 1979 és 1984 között. A feltárások számos, a Kr.e. III. évezredben épült, és 1757-ben elpusztult templomot tártak fel, amelyeknek díszítése és tárgyi leleteinek sokasága fényt vetett Mári virágkorának anyagi kultúrájára. A legfontosabb templomok az Istár-templom, a Samas-templom, a Dagan-templom, a Ninhurszag-templom, illetve a Ninni-Zaza-templom voltak. Mári legnagyobb régészeti felfedezése azonban a híres királyi palota volt. A közel 300 udvarból és teremből álló, szobrokkal és freskókkal díszített palota öt építési fázisban készült el. A Kr.e. III. évezredi sémi uralkodók palotája (I. fázis Kr.e. 2100 előtt; II. fázis Kr.e. 2100—2000) a Kr.e. II. évezred eleji palota alatt fekszik, amelyet a korábbi palota alaprajzát követve építettek tovább. A II. építési fázisban, a III. Ur-i dinasztia uralma idején épült a 131. jeló udvar, a 132. jeló szentély és a 65. jeló trónterem is. A palota III. építési fázisa Kr.e. 2000—1850 közöttre tehető. Ebből az időszakból származik a palota teljes északi szárnya. A IV., Kr.e. 1850-1780 közötti építési fázisban épült hozzá például a 106. jeló udvar, amelynek déli falán egy freskó a királyt (I. Samsi-Adadot vagy Zimri-Limet) ábrázolta, amint kísérete élén áldozati bikát vezet. Az V., Kr.e. 1780—1760 közöttre tehető építési fázis már egyértelmóen Zimri-Limhez köthető. Ekkor épült a palota déli szárnya. A város a Kr.e. 1757-es pusztítás után elnéptelenedett és helyét csak a középasszír korban (Kr.e. 14—12. sz.) használták temetőnek.

Mitanni

Másképpen Mittanni (Amarna levelek, Boğazköy) vagy Maitani (királyi pecséthenger felirata). ókori keleti állam Felső-Mezopotámiában (a Tigris és Euphratész felső folyása, valamint a Felső-Záb, Hábúr és Balih folyók körzetében) a Kr.e. 16—13. században, illetve utolsó, historizáló említéseként I. Tukulti-apil-Ésarra (Kr.e. 1115—1075) asszír király feliratában. Magterülete a Hábúr-folyó körzete, fővárosa pedig a mai napig azonosítatlan Wassukanni volt. Legkorábbi említése egy I. Thotmesz (Kr.e. 1504—1492) kori sírfeliraton található. Mitanni népessége a Közel-Keleten a Kr.e. II. évezred elején megjelenő hurri etnikum volt. A „Hurri országa”, „Hurri országok” kifejezés egyes forrásokban Mitanni szinonímája. Mitanni egy egyiptomi névváltozata, a Naharina valószínóleg a nyugati sémi nahar „folyó” szóból ered. Az állam vezető rétege azonban egy túlnyomórészt a hurri alapetnikumra rátelepedett indoárja harcos arisztokrácia (marjannu) volt. Mitanni uralkodóinak nevei is valószínóleg indoárja (védikus szanszkrit) eredetóek. Mitanni isteneinek nevei Mitraszil, Arunaszil, Indar, Naszattjana is közel állnak a Mitra, Varúna, Indra és Nasztajasz indoárja istenek neveihez.

Sajnos a mai napig egyetlen Mitanni királyi archívum sem került elő, így tudásunk elsősorban idegen forrásokból (Assur, Boğazköy, Amarna, Alalah, Büblosz, Tell Brák, stb.) és tartományi központok (pl. Nuzi) levéltáraiból származnak.

Mitanni birodalmának határai legnagyobb kiterjedése idején (Kr.e. 15. sz. eleje) magukba foglalták keleten Asszíria, Arrapha és Nuzi területeit, északon Alse és Isuwa országait (mai Délkelet-Törökország), nyugaton pedig Kizzuwatna, Mukis, Nija és Amurru (mai Északnyugat-Szíria) országait. Mitanni déli szomszédja Babilón, északnyugati szomszédja a Hettita Birodalom, délnyugati szomszédja pedig a Palesztinát befolyása alatt tartó Egyiptom volt.

A hettita óbirodalom korai királyai, I. Hattusilis és I. Mursilis mér a Kr.e. 17. század végén, 16. század elején háborúkat vívtak különféle észak-mezopotámiai hurri országokkal. Hogy a legkorábbi névről ismert királyok, I. Suttarna és Parattarna már Mitanni királyai voltak-e, vagy csak egyes, Észak-Mezopotámiában már a Kr.e. II. évezred eleje óta létező kisebb hurri államokat uraltak, sajnos nem tudjuk. Tény, hogy Parattarna („Hurri népének királya”) – ahogy azt Idrimi, Aleppó, majd Alalah királya önéletrajzi feliratából tudjuk – Kr.e. 1480 körül már az Euphratésztől nyugatra, Észak-Szíriára is kiterjesztette hatalmát, és ezzel megvetette a Mitanni Birodalom alapjait. E korai hurri állam Észak-Szíriában már I. Thotmesz uralkodása alatt összeütközésbe került Egyiptommal (a fáraó sztélét állított Karkemisben, az Euphratész partján), de a legnagyobb egyiptomi hadjáratot Mitanni belsejébe, az Euphratészen túlra III. Thotmesz (Kr.e. 1479—1425) vezette 33. és 35. uralkodási évében. Mitanni királya ezidőtájt Szaustatar lehetett, akiről tudjuk, hogy vazallusai, az alalahi Niqmepa és a kizzuwatnai Sunasura között közvetített. Emellett tudjuk róla, hogy kirabolta Assurt és egy ezüstből és aranyból készített ajtót fővárosába Wassukanniba szállíttatott. IV. Thotmesz (Kr.e. 1401—1391) fáraó uralkodása idején Egyiptom és Mitanni kapcsolata ellenségesből szövetségesre fordult. I. Artatama feleségül adta lányát az egyiptomi fáraóhoz. Ez a békés viszony III. Amenhotep (Kr.e. 1391—1353) és IV. Amenhotep (Ehnaton, Kr.e. 1353—1335) uralkodása idején is folytatódott. Ez a korszak az ún. Amarna levelek kora. III. Amenhotep feleségül vette I. Artatama fia, II. Suttarna lányát, Kelu-Hepát, és még II. Suttarna középső fiának, Tusrattának a lányát Tatu-Hepát is, aki később Ehnaton háremébe került. Tusratta úgy jutott hatalomra, hogy megölette idősebb testvérét, Mitanni királyát, Artasumarát. Trónigényét azonban a harmadik testvér, a későbbi II. Artatama is vitatta. II. Artatama szövetséget kötött mind I. Suppiluliumas hettita uralkodóval, mind I. Assur-uballit (Kr.e. 1363—1328) asszír királlyal. Ehnaton vallási reformjai idején és a halálát követő trónutódlási bizonytalanság miatt Egyiptom belső ügyeivel volt elfoglalva, így Tusratta szövetséges nélkül maradt, és hamarosan meggyilkolták. II. Artatama azonban már egy Asszíria és a Hettita Birodalom által erősen lecsökkentett területó Mitanni Királyságot vehetett át. Tusratta fia, Sattiwaza Babilónba, majd I. Suppiluliumashoz menekült, aki vazallusi szerződést kötött vele, mely szerint II. Artatama halála után ő lesz Mitanni királya. II. Artatama saját fia, Suttarna ezzel szemben az asszírok szövetségét kereste. A két hatalom között őrlődő Mitanni jelentős területi veszteségeket szenvedett. Suppiluliumas elfoglalta Aleppót és Karkemist, és hatalma Szíriában már Qádesig terjedt. I. Adad-nirári (Kr.e. 1305—1274) asszír király elfoglalta Mitanni maradékát, bevette a fővárost, Wassukannit, és I. Sattuarát, Mitanni királyát vazallusává tette. I Sattuara fia, Waszasatta azonban fellázadt, mire az asszírok ismét hódoltatták Mitannit, a királyt pedig Assurba hurcolták. I. Sulmánu-asarédu (Kr.e. 1273—1244) asszír király uralkodása idején II. Sattuara Mitanni akkori királya is fellázadt. Az asszír csapatok azonban legyőzték Mitanni és a Hettita Birodalom koalíciós seregét, 14.400 foglyot ejtettek, és Hanigalbatot, ahogy ők Mitannit nevezték, végleg az Asszír Birodalomhoz csatolták.

Ninive

Akkád Ninua, Niná, márii Ninuwa, arámi Ninawa. ókori mezopotámiai város és régészeti lelőhely (É 36^o 24’, K 43 ^o 08’) a mai Iraq területén, a Tigris bal partján, Moszullal átellenben. Kr.e. 704 és 612 között az Asszír Birodalom fővárosa. Az egykori városon belül a két legfontosabb régészeti lelőhely Nebí-Júnusz és Qújundzsík tellje.

A lelőhely régészeti feltárásait Sir A.H. Layard (1845—1851), Hormuzd Rassam (1852), R. Campbell Thompson (1929—1932) és Sir M.E.L. Mallowan (1931—1932) végezte. A lelőhelyet ezen kívül számos régészeti expedíció látogatta meg és iraqi ásatásai a mai napig folynak.

Ninive legkorábbi ásatási rétegei (I. réteg) a jellegzetes kerámiájáról azonosítható Hasszúna korra (Kr.e. 5000—4500) nyúlnak vissza. Ezt a Számarra és a Halaf kori kerámia rétegei (II. réteg) követték. A III. réteg egy Ubaid kor végi és Gawra kori nádházas faluból állt. A következő korai réteg (IV. réteg) az Uruk és Dzsemdet Naszr korszakokra volt keltezhető. Ezt követte a Dzsemdet Naszr korszak végén, koradinasztikus periódus elején Ninive legismertebb ásatási rétege (V. réteg), amelyben Kr.e. 2900 körül megjelent az erősen stilizált alakokkal díszített jellegzetes helyi kerámia, a Ninive V áru, amely a Kr.e. III. évezred első felében Észak-Mezopotámia számos lelőhelyén jól azonosítható régészeti horizontot alkot.

Első írott forrásunk agadei Narám-Szín (Kr.e. 2254—2218) egy felirata. Hammurapi (Kr.e. 1792—1750) törvénykódexének előszava Ninivét úgy említi, mint ahol Istár-templom áll. Ezt a korai templomot még valószínóleg az Agadei-dinasztia egy másik uralkodója, Manistusu (Kr.e. 2269—2255) építtethette. Neve Émasmas volt. Ehhez a korszakhoz tartozik egy a templom újasszír kori (Kr.e. 7. századi) rétegeiből előkerült csodálatos bronz szoborfej, amely valószínóleg agadei Sarrukínt (Kr.e. 2334—2279) vagy Narám-Színt ábrázolja. A Kr.e. 15. században Asszíria más részeihez hasonlóan Ninive is Mitanni uralma alá került. Érdekes módon az ezt követő középasszír korban csak egy-két asszír király építkezett itt. I. Assur-uballit (Kr.e. 1363—1328) például újjáépíttette az Istár-templomot, de I. Sulmánu-asarédu (Kr.e. 1273—1244) feliratai is említenek építkezéseket, I. Tukulti-apil-Ésarra (Kr.e. 1114—1076) pedig valószínóleg palotát is építtetett a városban. A város azonban csak az újasszír korban (Kr.e. 911—612) indult rohamos fejlődésnek. Az újasszír uralkodók ezután sorozatban restauráltak vagy építettek templomokat Színnek, Nergálnak, Nannának, Samasnak, Nabúnak és Istárnak (Inanna). Ninivét azonban Szín-ahhé-eriba (Kr.e. 704-681) asszír király építtette világvárossá. A birodalom új fővárosában új utcák és középületek épültek. Szín-ahhé-eriba a ma Qújundzsíknak nevezett tell helyén, az egykori fellegvárban felépíttette híres palotáját, amelynek neve: „palota, amelynek nincs párja” volt. A régészeti terminológiában a palota az Északnyugati palota nevet kapta. A kb. 200 x 210 méteres palotának összesen több, mint 80 terme volt. A termek falait faragott domborművek, kapuit pedig monumentális emberfejű bikaszobrok díszítették. Ninive területe ekkor elérte a 700 hektárt. Alaprajza hosszan elnyúló ötszög volt. Falainak hossza a rövid oldalon 2.1 km, a hosszú oldalakon pedig 4.4 — 5 km volt. A városfal hossza 12 km, legnagyobb szélessége pedig 45 m volt. A falakat 15 kapu tagolta: Halahhu-kapu, Sibaniba-kapu, Muslalu-kapu, Kár-Mulisszi-kapu, Samas-kapu, Halzi-kapu, Assur-kapu, Handuri-kapu, Arzenál-kapu, Sivatagi-kapu, Rakpart-kapu, Vizi-kapu, Szín-kapu, Nergál-kapu, Adad-kapu. A városba 18 csatorna hozta a hegyekből a vizet. A várost a Khoszr-folyó osztotta/osztja két részre. Szín-ahhé-eriba fia és utódja, Assur-ah-iddina (Kr.e. 680—669) a ma Nebí Júnusz néven ismert tell helyén építtette fel arzenálját. Az ő fia és utódja, Assur-bán-apli (Kr.e. 668—627) asszír király az akropolisz északi részén építtetett magának palotát, amelyet a régészeti terminológiában Északi palotának nevezünk. Az általa alapított ninivei könyvtárba utasítására a birodalom minden részéből összegyűjtötték az irodalmi alkotások másolatait. Qújundzsik ásatásai során a régészeknek több, mint 20.000 ékírásos táblát és töredéket, a mezopotámiai írásbeliség felbecsülhetetlen értékű tárházát sikerült feltárniuk. Az ókori Kelet egyik legnagyobb és legfényesebb városát Kr.e. 612-ben, háromhónapos ostrom után az Asszír Birodalmat megdöntő médek és babilóniak koalíciós serege pusztította el. A romokon különböző korokban kisebb falvak, települések éltek. Xenophón Anabaszisza a Kr.e. 4. század elején Meszpila néven ismeri a várost.

Nippur

ókori mezopotámiai város és régészeti lelőhely (arab neve Nuffar, É 32^o 10’, K 45 ^o 11’) a mai Iraq területén. Nippur ősi sumer városként mindig vallási és kulturális, és nem politikai központ volt. Uralkodó dinasztiái sohasem szerezték meg más városok felett a hatalmat, bár a város istene, Enlil (a levegőég és a szelek ura) királyságra tett szert az istenek felett. Első ásatásait a University of Pennsylvania expediciója végezte 1889—1990-ben. A kezdetleges módszerekkel végzett ásatást 1948 óta a University of Pennsylvania és a chicagoi Oriental Institute közös expedíciója folytatta. A várost a Kr.e. IV. évezredtől egészen Kr.u. 800-ig lakták. E hosszú megtelepedés eredménye két, a síkság szintjéből 20 méterre kiemelkedő hatalmas településhalom (tell) lett. Az északkeleti tell magját a szentélykörzet, azon belül is Enlil temploma (Ékiur) és ziqqurratuja (Éduranki), valamint Inanna (Innin) temploma alkotta. Az Enlil-templom korai fázisait alig ismerjük, mivel Ur-Nammu (Kr.e. 2112—2095), a III. Ur-i dinasztia megalapítója teljesen újjáépíttette. A két nagy udvarból álló Enlil szentélykörzetet hatalmas fal vette körül, amelynek belső oldalán raktár és kiszolgáló helyiségek, főleg konyhák voltak. Az Enlil templom épülete a hagyományos mezopotámiai templomalaprajzoktól teljesen eltérő formát mutat. Ezért sokan úgy vélik, hogy az igazi Enlil-templom vagy egy szomszédos körzetben, vagy pedig a ziqqurratu tetején állhatott. Az Ur-Nammu által épített ziqqurratu hasonló a király három másik ismert zikkurratujához: az urihoz, az urukihoz és az eriduihoz. A vályogtéglából épült négyszögletes alaprajzú (53 x 38 méteres), háromszintes toronytemplomnak három, az egyik oldalfalhoz T alakban illeszkedő lépcsőfeljárója volt. A szentélykörzet belső udvarában egymás mellett álló templomot és a ziqqurratut az ókorban folyamatosan karban tartották és felújították, mígnem a Kr.u. 2. században a párthusok erődöt nem építettek belőle. Az Enlil szentélykörzettől délnyugatra fekvő Inanna-templom a korai dinasztikus I. periódusban épült és a párthus korig összesen tíz építési korszakát lehetett rekonstruálni. Az első templom (IX. réteg) magja egy antecellán keresztül megközelíthetó nagy nyitott cella volt. A korai dinasztikus II. fázisban (VIII. és VII. réteg) a templomot dupla szentéllyé építették át. A két cellában áldozóasztalok és padkák voltak, hátsó falnál pedig pódium állt. Az egyik szentély hajlított tengelyó elrendezést követett, a másik pedig szorosan mellé épült. Mindkettőnek volt egy-egy hátsó bejárata, de a processziós bejárat az egy számos előudvaron és termen végigkacskaringózó labirintus volt. Ezt a templomot valószínóleg Ur-Nammu építtette át egy nagy (50 x 100 méteres) négyszögletes, szabályos elrendezésó dupla templommá. Ezt a templomot a párthusok építtették át hatalmas párthus templommá. A templomkörzettől délre helyezkedett el az írnokok negyede. A szerény házakban nagy mennyiségó ékírásos agyag gyakorlótábla, iskolatábla került elő. Az írnokiskolákban a kezdők valószínóleg lexikonokat, a haladók pedig irodalmi alkotásokat másoltak gyakorlásként. Előkerült egy Kr.e. 1300 körüli agyagtérkép, amely meglehetős pontossággal ábrázolja a város fő építményeinek helyét (a templomokat, falakat, kapukat, csatornákat ékírásos feliratok magyarázzák). Ebből megtudhatjuk, hogy a várost egy csatorna osztotta két félre, és a kapuk neve a következő volt: „Ur felé néző kapu”, Uruk-kapu”, Nanna-kapu”, „Gula-kapu”, „Magasztos-kapu”, „A rituálisan tisztátalan nő kapuja” és „Nergál-kapu”.

Samsi-ilu

Turtánu (főparancsnok), aki több asszír király (III. Adad-nirári (Kr.e. 810—787), IV. Sulmánu-asarédu (Kr.e. 782—773) és III. Assur-dán (Kr.e. 772—755)) uralkodása alatt is betöltötte ezt a pozíciót. Fővárosa Til-Barszip (Kár-Sulmánu-asarédu) volt, ahol saját palotájából irányította hatalmas tartományrendszerét, amelybe Hatti ország mellett az északi Namri és a keleti Guti is beletartozott. Sikeres háborút folytatott I. Argisti (Kr.e. 789—766) urartui király ellen (Kr.e. 780?), amelyről – saját magát egyenesen királyhoz illő módon dicsőítve – monumentális feliratban számolt be. Nergal-éris és Bél-Harrán-béli-uszur mellett ő volt a harmadik, és legnagyobb hatalmú hivatalnok, aki a gyengekezó asszír királyok idején a központi hatalom rovására növelte meg saját hatalmát. Három felirata ismert.

 

sumerek

ókori keleti, mezopotámiai nép, a világtörténelem első, már írásával és nyelvével is azonosítható népe. A sumerek valamikor a Kr.e. 4. évezred közepén települtek be Dél-Mezopotámiába, a későbbi Sumer területére, ahol ekkor az Uruk kori presumer népesség már fejlett városi kultúrával rendelkezett. E népesség volt az, amely az írást (ékírás) feltalálta (a legkorábbi ismert piktografikus jelekkel írt táblák az Uruk IVa periódusra, Kr.e. 3400 körülre keltezhetők). E presumer népesség emlékét számos, a sumer nyelvbe is átkerült jövevényszó, elsősorban földrajzi nevek őrzik. Az írás fejlődésének következő fázisában (Uruk III periódus, Kr.e. 3300 körül) azonban a piktografikus jelek már azonosíthatóan a sumer nyelv leírására szolgáltak. Innen kezdve az ékírás és a sumer nyelv fejlődése töretlen. A sumerek eredete ismeretlen, nyelvük szigetnyelv, ismert rokona nincs. A sumerek valószínóleg több hullámban, folyamatosan lezajlott bevándorlásának módja és iránya ismeretlen. A legvalószínóbb, hogy a Perzsa-öböl felől érkeztek, mivel a sumer kultúra dél—északi irányban terjedt. Őshazájuk azonosítására több elmélet is született, de döntő bizonyítékok egyik változat mellett sem szólnak. A sumerek hozták létre a világ egyik legkorábbi, ha nem első civilizációját. Tagolt állami társadalomban, városállamokban éltek. Fejlett, csatornázó öntözésen alapuló mezőgazdasággal, távolsági (tengeri és szárazföldi kereskedelemmel), iparral, építészettel, móvészettel és tudománnyal rendelkeztek. Irásbeliségükben a gazdasági számadások mellett fontos szerepet kaptak a történeti szövegek (feliratok), a mitológiai epika és költészet alkotásai, valamint a tudományos szövegek (pl. lexikális listák). A sumer kultúra virágkorát a Kr.e. 3. évezredben élte. Történetüket írásos emlékek tízezrei őrzik. Számos vívmányukat örökítették az őket követő más mezopotámiai magaskultúrákra, amelyek emlékezetében a sumer mitológiai epika (pl. a Teremtés eposz, a Vízözön történet, a Gilgames eposz) hatására a sumerek mint az emberiség történetének első népe élt tovább. A sumerek a Kr.e. 25. századtól folyamatosan asszimilálódtak az északi irányból bevándorló sémi népekkel (akkádok, majd amurrúk), így a sumer nyelvet ettől kezdve egyre kevesebben beszélték, míg Kr.e. 1800 körülre beszélt nyelvként való használata teljesen megszónt, és már csak mint a liturgia és a tudomány nyelve élt tovább.

 

Szúza

Az ókori Elám fővárosa, régészeti lelőhely (É 32^o 12’, K 48 ^o 20’) a mai Délnyugat-Iránban, Khuzesztánban, a Perzsa-öböltől északkeletre kb. 60 km-re. Az 1400 m x 800 m-es lelőhely több tellből áll, amelyek hagyományos elnevezése a következő: „Akropolisz” (délnyugaton), „Apadana” (északnyugaton), „Királyi város” (keleten) és a „Donjon” (délnyugati csücsökben). A lelőhely ezen részétől keletre helyezkedik el a „Kézmóvesek városának” hatalmas, lapos, alig kutatott tellje, vagyis maga a város. A lelőhelyet az angol W.F. Williams és W.K. Loftus fedezte fel 1851-ben. Módszeres ásatásait R. de Mecquenem (1908—1946), R. Ghirshman (1947—1967) és J. Perrot (1969-től) francia expediciói végezték.

Szúza korai története párhuzamos Mezopotámia nagyvárosainak történetével. A legkorábbi megtelepedés rétegei Kr.e. 4000 körülre keltezhetők (XXVII—XXIII. réteg, I. periódus, „Szúza I”, Kr.e. 4000-3400); XXII—XVII. réteg (Urukhoz hasonló proto-urbánus kor, Kr.e. 3400-3000); XVI—XIII. réteg (proto-elámi periódus, az írás kezdeteinek megjelenése, Kr.e. 3000-2800); XII. réteg (korai dinasztikus periódus I—III. Ezt az Agade-kor (Kr.e. 24—23. sz.) majd a III. Ur-i dinasztia (Kr.e. 21. sz.) emlékei követték. Az „Akropoliszon” a korai dinasztikus korban épült templom az Agadei-dinasztia korában is állt. Sulgi (Kr.e. 2094—2047) a III. Ur-i dinasztia második királya két nagyobb templomot (Insusinak és Ninhurszág) és egy zikkurratut építtetett ide. A Kr.e. 20—19. században Szúza Szimaski királyainak uralma alatt állt. A Kr.e. 18—16. század a helyi hercegek kora (ők az akkád szukkalmahhu címet viselték felirataikon). A lelőhelyen a korszak legjobban a „Királyi városban” dokumentálható (A-XV—A-XII réteg, Kr.e. 1820—1500). Az elámi történelem legkiemelkedőbb korszaka a középelámi kor (Kr.e. 13—12. sz.) volt. A korszak kutatása a lelőhelyen az „Akropoliszra” koncentrál. Sulgi templomait helyreállították, és nagy mennyiségó, Kutir-Nahhunte és Silhak-Insusinak nevét viselő bélyeges tégla került elő a lelőhely ezen részéről. Az Insusinak-templom mellett földalatti kamrákban gazdag sírmelléklettel ellátott hamvasztásos temetkezések kerültek elő. Ezután Szúza egészen az újelámi kor kezdetéig, a Kr.e. 8. századig részben kiürül. Szúza újjáépítése ekkor két uralkodó, II. Sutruk-Nahhunte és Sutur-Nahhunte nevéhez fóződik. Az ősi templomokathelyreállították, és egy tovább kis négyzetes alaprajzú templom is épült az „Akropoliszon”. Szúzát Kr.e. 639-ben Assur-bán-apli asszír király csapatai teljesen elpusztították, de Kr.e. 625 után egy ismeretlen elámi herceg részben újjáépíttette. I. Dareiosz perzsa király (Kr.e. 521—485) Szúzát tette meg egyik fővárosává, és itt is építtetett egy a perszepoliszi Apadanához (Perszepolisz) hasonló palotát, amelyet később II. Artaxerxész építtetett újjá. A szúzai Apadanától északra állt egy a perszepoliszi „Százoszlopos csarnokhoz” hasonló csarnok (112 m x 112 m), amelynek nagytermében 6 x 6 oszlop állt. A városon keresztülfolyó Khaúr-folyó túlpartján is állt egy kisebb, II. Artaxerxész által épített palota (nagyterme 37 m x 34 m-es volt és 34 faoszlop állt benne), amelyet a párthus korban újjáépítettek. Miután Alexandrosz (Nagy Sándor) elfoglalta Szúzát, átkeresztelte Eulaiosz-menti Szeleukeiának. A virágzó hellénisztikus város a párthus korban is fontos központ maradt. A korai iszlám korban még virágzó Szúza végső pusztulása valószínóleg a mongól invázióhoz volt köthető.

 

Til Barszip

Mai neve Tell-’Ahmar, ókori keleti régészeti lelőhely, ősi mezopotámiai város a mai Szíriában, az Ephratész keleti partján (É 36^o 43’, K 38^o 09’). Ásatásait 1929—1931 között F. Thureau-Dangin és M. Dunand végezte. Bít-Adini arámi állam fővárosa, Til-Barszip ellen III. Sulmánu-asarédu (Kr.e. 858—824) asszír király már uralkodásának 3. évében hadjáratot vezetett. Til-Barszip királya Ahuni elmenekült, az asszír király pedig Kár-Sulmánu-asarédu névre keresztelte át az elfoglalt várost. Ekkor asszír helytartói palota épült, amelyet a Kr.e. 8. században többször felújítottak. Til-Barszipot az ebben a helytartói palotában feltárt freskók tették híressé. A palota több, mint 120 m hosszúságú freskóit két stílusban és négy festési készítették valószínóleg III. Tukulti-apil-Ésarra (Kr.e. 745—727) és II. Sarrukín (Kr.e. 721—705) asszír királyok uralkodása idején. A freskók az asszír palotadombormóvek stílusában, azokat helyettesítve készültek. Igy stílusuk, formakincsük kötött, arcahizáló, csak esetenként jelennek meg rajtuk, helyi, provinciális elemek. Amiben azonban többet nyújtanak az egykori festésüket már rég elvesztett asszír palotadombormóveknél, az a színviláguk. A hagyományos asszír királyi témákat (követségek és adóvívők fogadása, felvonulás, vadászat, stb.) fekete, fehér, vörös, kék, sárga, barna színekkel és ezek árnyalataival adták vissza. Ezek a falfestmények a mai napig egyedülálló emlékei az ókori keleti festészetnek.

 

turtánu (főparancsnok)

asszír főhivatalnok. A Kr.e. 9. században és a 8. század nagy részében a limmu jegyzékek tanúsága szerint a király mögött rangban második. Eredeti feladata az asszír sereg vezetése volt. A Kr.e. 9. századi terjeszkedés során, amikor a birodalom határa elérte az Euphratész kanyarját, a turtánu Til-Barsip központtal saját „országot” (mát turtáni), határvédelmi övezetet kapott. A birodalom északi határa mentén további három asszír főméltóságnak volt ilyen határövezete. A Kr.e. 8. század végén a hivatalt ketté osztották: a bal és a jobb oldal turtánuja, majd a Kr.e. 7. század végén megjelent a Kummuh ország turtánuja rang is.

 

Ur

ókori mezopotámiai, sumer város és régészeti lelőhely (É 30^o 56’, K 46^o 08’)a mai Dél-Iraqban. Mai arab neve Tell-Mukajjár. A hatalmas, több száz hektáros lelőhelyet először Taylor azonosította helyesen 1854-ben. Ásatásait egy angol-amerikai közös expedíció végezte 1919 és 1934 között először H.R. Hall (1919), majd C.L. Woolley (1919—1934) vezetésével. A bibliai hagyomány szerint Ur volt Ábrahám szülővárosa. A várost egy az Euphratészből induló csatorna vette körül, így Ur, a Perzsa-öböl legnagyobb forgalmú kikötőjeként ellenőrizhette a folyó kereskedelmét Tilmun a Perzsa-öbölben fekvő szigetétől északon egészen Máriig. Ur a Kr.e. 3. évezred folyamán gazdasági, politikai és kulturális szempontból is Dél-Mezopotámia egyik legfontosabb sumer városa volt.

Ur első települése egy Ubaid kori (Kr.e. 6. évezred második fele) falu volt, amelyet folyami üledék vastag rétege fedett el. Woolley ezt a Vízözön bizonyítékának tartotta. A következő kultúrréteg a Dzsemdet Naszr periódus települése volt, amelyet a korai dinasztikus kor rétegei követtek. E korszak végén indult a város híressé vált temetője. A híres „királysírok” korábbiak az I. Ur-i dinasztia alapítójának Meszanepaddának uralkodásánál. A város szentélykörzetében már a korai dinasztikus korban állt egy zikkurratu, amelyet a későbbi nagy zikkurratu teljesen elfedett.

A város szíve a város főistenének, a sumer holdisten Nannának (akkád Szín) a szentélykörzete volt. A 400 x 248 méteres temenos foglalta magába a város legfontosabb templomait és palotáját. Legfontosabb építménye az Ur-Nammu (Kr.e. 2112—2095) a III. Ur-i dinasztia alapítója által átépített és kibővített a Nanna templom és zikkurratu volt. A 62.5 m x 43 m oldalhosszúságú toronytemplom a legjobb állapotban megmaradt zikkurratu. 11 m magas alsó szintjének kapuépítményéhez három lépcső vezetett fel: kettő a fal síkjával párhuzamosan, egy pedig arra merőlegesen. A második terasz (magassága 5.7 m) tetején állt a még kisebb harmadik terasz, amelyen az ún. csúcstemplom kapott helyet. A zikkurratu belső magja vályogtéglából készült, míg külső burkolatát vastag, égetett téglából álló réteg alkotta. A toronytemplom egy kiszolgálóhelyiségekkel szegélyezett, fallal kerített téren állt, amelyet az ún. „Nanna előudvaráról”, illetve a délnyugati sarokban álló monumentális kapun, az É-dub-lal-mahon keresztül lehetett megközelíteni. A kaput a Kr.e. 14. században II. Kurigalzu (Kr.e. 1332—1308) babilóni uralkodó boltozott szentéllyé építtette át. A zikkurratu udvar déli oldalán állt Nanna feleségének, Ningal istennőnek a temploma, az É-gipar (vagy Giparku). Itt volt az entu főpapnő otthona. A szent nász szertartása során ő személyesítette meg az istennőt, míg a király személyesítette meg Nanna (Szín) istent. Az É-gipart egy folyosó osztotta két részre. Az északi, hivatali és lakószárnyban található két udvar közötti két purifikációs szoba egyikéből a főpapnők sírkamrájához, a másikból pedig a szentélyhez és egy fogadóteremhez lehetett eljutni. A templom déli szárnya egy axiális alaprajzú szentélynek adott helyet. Nanna előudvarától délre, a zikkurratu udvar délkeleti sarkánál állt egy hatalmas raktárépület, az É-nun-mah. A tőle délre álló nagy épület sokan Ur királyi palotájának (É-hurszag) tartják. Ezt látszik megerősíteni az a tény is, hogy két részre, egy magánlakosztályokat tartalmazó privát szárnyra és egy hivatali szárnyra tagolódott. A palotától délkeletre állt a III. Ur-i dinasztia egyik legnagyobb királyának, Sulginak (Kr.e. 2094—2047) a halotti temploma, amely alatt dongaboltozatos sírkamrák álltak. Fia, Amar-Szín (Kr.e. 2046—2038) további szárnyakkal bővítette az épületet, és maga, illetve családja számára további boltozott kamrákat építtetett. Ő építtette továbbá Enki (→Éa) isten városon kívül álló templomát. Az újbabilóni korban II. Nabú-kudurri-uszur (Kr.e. 604—562) babilóni uralkodó új fallal vette körbe az egész szentélykörzetet. Emellett helyreállíttatta a templomokat is. Egyik utódja, Szín isten lelkes követője Nabú-na’id (Kr.e. 555—539) tovább díszítette az épületeket. A temenostól északkeletre jellegzetes babilóni alaprajzú palotát építtetett lányának, Bél-salti-Nannának, akit, sok más Kr.e. 3. évezredi elődjéhez hasonlóan szintén entu papnővé nevezett ki.

A mezopotámiai történeti hagyomány (elsősorban az ún. sumer királylista) Ur városa három, Kr.e. 3. évezredi sumer uralkodó dinasztiáját tartja számon. Az ún. I. és II. Ur-i dinasztia királyai a korai dinasztikus kor második felében, a Kr.e. 27—26., illetve 25. században uralkodtak. A sumer királylista szerint az I. Ur-i dinasztia 4 királya összesen 177 évig uralkodott: Meszannepada (80), [Aannepada (xx)], Meszkiagnanna (36), Elulu (25), Balulu (36). Más források szerint Meszannepada apja az a Meszkalamdug volt, akinek az Ur-i királyi temetőből két felirata is ismert. Az ún. II. Ur-i dinasztia 4 királya 116 évig uralkodott: Lugalkinisedudu [xx], Lugalkiszalszi [xx], […]-gi [xx], Kaku [xx]. A III. Ur-i dinasztia (Kr.e. 2112—2004) uralkodása idején Ur nemcsak Dél-Mezopotámia, hanem az egész Közel-Kelet vezető hatalmává nőtte ki magát. Kereskedelmi és katonai befolyása a Tigris és Euphratész folyók mentén messze északra, egészen a későbbi Asszíria és Észak-Szíria területéig nyúlt. A dinasztia alapítója, Ur-Nammu (Kr.e. 2112—2095) építtette sumer 4 legnagyobb zikkurratuját, és hatalmát kiterjesztette Sumer csaknem egész területére. Utódai Sulgi (Kr.e. 2094—2047), Amar-Szín (2046—2038) és Su-Szín (Kr.e. 2037—2029) uralkodása a sumer nyelv és kultúra újjáéledését és utolsó virágkorát hozta, de az északi irányból érkező sémi amurrú törzsek bevándorlását Ur hatalma sem tudta megállítani. A dinasztia utolsó uralkodója, Ibbi-Szín (2028—2004) idején egyik embere, Mári helytartója Isbi-Erra már elszakította Urtól az északi városok jó részét, de Ur a város hatalmának végül egy elámi betörés vetett véget, amely során Ibbi-Színt elhurcolták, a várost pedig feldúlták.

Az Ur-i királyi temetőben Woolley közel 2000 sírt tárt fel, és ezzel kiemelkedő gazdagság és feltehetően emberáldozatok emlékeit hozta napvilágra. A temetőt kb. Kr.e. 2600 és 2100 között folyamatosan használták. A legkorábbi sírok a korai dinasztikus periódusra (Kr.e. 2900—2350) keltezhetők. Közéjük tartozik a 16 darab, királysírként ismert sír is. A sírok fontos jellegzetességei a boltozott tetejó tégla-vagy kőfalú sírkamrák ávoltak. A temető legtöbb sírja egyetlen ember temetkezőhelyéül szolgáló szerény sír volt, míg a kiemelkedően gazdag “királysírok” csoportos temetkezéseket tartalmaztak. Ezekben a halottak száma 4 és 75 között mozgott. Ezek nem ismételt betemetkezések, hanem olyan vezetők sírjai voltak, akik mellé kíséretüket is eltemették. A “királysírok” (pl. Sub-ad/Pu-abi királynő, vagy Meszkalamdug király sírjai, a “nagy halottasgödör”, stb.) bővelkedtek a csodásan gazdag sírmellékletekben. A leggazdagabb sír talán a 789. volt, amelyben több, mint 60 szolga (köztük 6 bronzsisakot viselő, felfegyverzett katona) kísérte el önként a sír tulajdonosát a másvilágra. A halottak mellett ott hevert a méregpohár. A sírmellékletek között a leghíresebbek a gyönyöró arany-, ezüst-, réz-, lazúr- és karneol ékszerek, királynők és udvarhölgyek arany fejékei (köztük a híres virágmintás arany fejdísz); kő- és fémedények; csodálatosan díszített zeneszerszámok, így arany bikafej protoméval és kagylóberakással díszített hárfák/lantok; a híres “Ur-i standard”, amely szintén egy ilyen lant hangdoboza lehetett; két, a bozótot ágaskodva legelő kecskét vagy juhot ábrázoló szobor; valamint nemesfém szerszámok- és fegyverek, köztük egy aranytőr. A 755. sírból került elő Meszkalamdug király híres szertartási aranysisakja. A nagy gazdagság azonban nem korlátozódott egyedül a királysírokra. Számos magánsír is bővelkedett az értékes sírmellékletekben. Woolley királysíroknak tartotta e sírokat, mivel olyan feliratos tárgyak is voltak bennük, amelyek “LUGAL” címmel (sumer “világi vezető, király”) azonosították a halottakat. Néhány kutató azonban a sírok eltérő jellegéből arra következtet, hogy komoly különbségek voltak a beléjük temetett személyek között. Szerintük a LUGAL feliratos tárgyak is csak áldozati ajándékok voltak. E magyarázat szerint azokat temették ide, akiknek megélhetése közvetlenül Ur templomaitól és palotájától függött. Körük a főpapnőktől és papoktól, a királytól és a királynőktől egészen a legegyszeróbb munkásokig terjedt, és magába foglalta a közöttük lévő teljes skálát is.

 

Uruk

ókori mezopotámiai, sumer város és régészeti lelőhely (É 31^o 18’, K 45^o 40’)a mai Iraqban, kb. 260 km-re délre Bagdadtól. Mai arab neve Warka, bibliai neve Erech. A hatalmas, közel 3000 x 2100 méteres, 400 hektáros lelőhelyet először W.K. Loftus azonosította 1849-ben, de ásatásait a Deutsche Orient-Gesellschaft expedíciója végezte 1912—1913-ban, majd 1928-tól megszakításaokkal a 80-as évekig, kezdetben J. Jordan, A. Nöldecke, E. Heinrich, majd H. Lenzen vezetésével. Uruk az Ubaid kortól egészen a párthus korig, vagyis több, mint 4000 éven keresztül Mezopotámia egyik legfontosabb metropolisza volt. Legendás sumer uralkodói között szerepelt Lugalbanda, Dumuzi (Tammúz), Gilgames és Enmerkár is. A hagyomány szerint a sumer nagyváros 9.5 km hosszú falait Gilgames építtette (a korai dinasztikus korban, a Kr.e. 27. században). A Gilgames-eposz szerint a város egyharmadát templomok, egyharmadát lakónegyedek, egyharmadát pedig kertek foglalták el. Az ásatások a város két fontos központjára, Innin (Inanna, akkád Istár) istennő templomának, az Éannának a körzetére, és a sumer főisten, az ég istene, Anu templomkörzetére a Kulabára koncentrálódtak.

Éanna templomkörzet. Ebben a templomkörzetben a régészeknek 1931-ben sikerült egy olyan 18 rétegből álló stratigráfiát felállítaniuk, amely a mai napig a mezopotámiai régészeti kronológia egyik legfontosabb támpontja. A XVIII—XIV. réteg az Ubaid korra, a XIV—IV réteg pedig az ún. Uruk korra keltezhető. A VI. réteggel indult a lelőhely történetében az ún. „városi forradalom”, ekkor indultak meg a monumentális építkezések, amelyek előrehaladtát legjobban az egyes templomok felépülésével követhetjük. Ekkor épült az ún „Kőszög-mozaik templom”, az V. rétegben az ún. „Mészkő-templom”, a IVB rétegben épült az A, F és B jeló templom. Az A-templom oszlopos homlokzata egy szögmozaikokkal díszített udvarra néző teraszon állt, innen kapta az „oszlopos templom” vagy „mozaik udvar” nevet is. A IVA rétegben épült a rizalitos homlokzatokkal díszített „Négyszögletes épület”, a szentélykörzet bejárata és az ún. „ál-Vörös-templom”, amelyből a világon ismert legkorábbi írásos emlékek, a még fél-piktografikus jelekkel, az ékírás előzményével írott agyagtáblák kerültek elő. A IVA réteg több kisebb rétegre oszlik. A IVA-6 rétegben épült az ún. „C-templom”, a IVA-5 rétegben épült a „mozaikszögek csarnoka”, a IVA-2 rétegben pedig felépült a hatalmas „D-templom”, a Kőszög-mozaik templom helyét pedig egy új épület, az ún. „Riemchengebaude” (német „szíjtégla épület”) vette át. A IV. rétegből származik a legtöbb archaikus pecséthenger lenyomat is. A III—II. réteg a Dzsemdet Naszr korra tehető. Általános pusztulás után a későbbi Innin zikkurratu helyén megépült az első felső terasz. Falait szögmozaikok és kis dombormóvek díszítették. A hozzá tartozó „labirintusból” került elő rengeteg más kultusztárgy kíséretében egy nagy alabástrom váza, az ún. „Istár(Innin)-váza”, valamint a „vadászat sztélé”. Az I. réteg a korai dinasztikus korra keltezhető. A már említett legendás sumer hőskirályok városából azonban alig maradt valami. A város archaikus építményeit ugyanis jórészt befedte az Ur-Nammu (Kr.e. 2112—2095) a III. Ur-i dinasztia alapítója által épített Éanna templom és a hozzá tartozó zikkurratu (É-gipar-imin). Az 56 x 52 méteres oldalú zikkurratu 14 m magas hatalmas alsó szintjére három lépcsőfeljáró vezetett fel. Az építmény sarkai a négy világtáj felé néztek. A hatalmas alsó teraszra lépcsőzetesen épült két további terasz. A legfelső teraszon állhatott a csúcsszentély. A következú periódusban, az ún. Iszin-Larsza korban (Kr.e. 20—18. század) a csúcsszentélyt restaurálták, és az Uruk felett Babilón szövetségeseként uralkodó Szín-kásid (uralk. Kr.e. 19. sz. eleje) amurrú herceg egy hatalmas (213 x 167 méteres) palotát építtetett, amely ugyan számos udvar köré csoportosuló termekből állt, mégis eltért az óbabilóni kor többi híres palotájának alaprajzától.

Kulaba templomkörzet. A város Anu főistennek dedikált templomkörzetében a legkorábbi templom (14.5 x 18.5 m) az Ubaid korban épült. Ennek a templomnak az oldalára épült később, az Uruk korban egy „kőépület”, amely három koncentrikus, téglalap alaprajzú falgyóróből állt. A Dzsemdet Naszr korban épült az a nagyméretó terasz, amelyet a későbbi időkben újra és újra kibővítettek. E magas teraszra épült a csúcsszentély, az ún. „Fehér-templom”, amelynek méretei (22.3 x 17.5 m) megegyeztek az Éannában álló „C-templom” keleti szárnyának méreteivel (22.5 x 17 m). A „Fehér-templomban” azonban előkerültek a kultusz kellékei: egy lépcsős pódium a fal mellett, áldozati asztal, a bejárat előtt pedig egy oltár. Egy a talajszinten, az Anu-zikkurratu mellett álló további templom volt a Bít-Rés („főtemplom”). E nagyméretó (213 x 167 m) építményben 22 kápolna vette körül az Anunak és feleségének, Antunak dedikált ikertemplomot.

A középbabilóni (vagyis kassú) korban Karaindas, Babilón kassú királya (uralk. Kr.e. 1415 k.) az Éanna szentélykörzettől északra egy kisméretó, külső homlokzatán tégladombormóvekkel díszített templomot építtetett. Az újasszír korban II. Sarrukín (Kr.e. 721—705) kibővítette Ur-Nammu Éannájának udvarát, valamivel később pedig Marduk-apla-iddina (Kr.e. 721—710, 703) Babilón királya állíttatta helyre a zikkurratut.A →Szeleukida periódusból két nagy épület is ismert. Az egyik az Es-gal („nagy lakhely”), amelyet Kr.e. 201-ben építtetett Anu-uballit, akinek másik (görög) neve Kephalón volt. A másik Szeleukida kori építmény a város határától 500 méterre fekvő Bít-akítu („újévi ünnepek háza”), volt, ahova az istenszobrok az újévi szertartások során kivonultak. A két építmény mutatja Uruk és a szentélykörzetek hellénisztikus kori fellendülését. A párthus korból néhány lakóépületen kívül mindössze egy kis templom, az ión oszlopokkal díszített Gareiosz-templom maradt ránk. A párthus kor végével Uruk elnéptelenedett.

 

ziqqurratu

Mezopotámiai „toronytemplom”. A ziqqurratuk általában több, lépcsőzetesen egymásra épített szintből álltak, tetejükön egy „csúcsszentéllyel”. A sumer ziqqurratuk előképei az emelvényekre épített templomok lehettek, amelyeket már Kr.e. 5000 körülről, az Ubaid kori Eriduból is ismerünk. Folyamatos fejlődés után az első valódi zikkurratukat Ur-Nammu (Kr.e. 2112—2095), a III. Ur-i dinasztia első királya építtette Urban, Eriduban, Urukban és Nippurban. Mindegyikük hasonló tervek alapján épült: három egymásra épített szintből álltak, amelyekre három, egymást derékszögben metsző lépcsőfeljáró vezetett fel. A középső, a ziqqurratu oldalára merőleges lépcsőn lehetett feljutni az úgynevezett csúcsszentélyhez. A ziqqurratuk hasonló módon, általában vályogtéglából épültek. E hatalmas téglaépítmények statikája azonban szükségessé tette, hogy minden 6. vagy 8. téglaréteg tetejét egy – a ziqqurratu téglái hatalmas súlyának jobb teherelosztását biztisító – bitumennel borított gyékényréteggel fedjék le. Hasonló célt szolgáltak a ziqqurratuba beépített nehéz kötelek is. A toronytemplomok külső felületét és járószintjeit égetett (és valószínóleg színes mázzal bevont) téglákkal burkolták. Ugyanezt a tervet használták a leghíresebb, Babilónban álló, Marduknak szentelt ziqqurratuhoz is, amely a Bábel Tornya történet alapjául szolgált. Első változata a Kr.e. 18. században épült. Neve, Étemenanki azt jelentette, hogy “Az ég és a föld alapjainak háza”. E korai déli (sumer) ziqqurratu típus mellett a Kr.e. II. évezredben megjelent egy északi (asszír) típus is, amelyben a zikkurratu gyakran egy nagyobb templomegyüttes része volt, és egy templom tetejéről lehetett megközelíteni. A csúcsszentélyben lezajló szertartások pontos természetét nem ismerjük. A babilóni ziqqurraturól pontos leírással szolgáló Hérodotosz szerint egy papnő és a valószínóleg a király által megszemélyesített istenség közötti termékenységi szertartás, ún. szent nász zajlott itt le. Más elképzelések szerint csillagászati megfigyelések céljait is szolgálhatta.

A mezopotámiai ziqqurratuk építésének öt nagy korszaka ismert: 1. III. Ur-i dinasztia kora (Kr.e. 2100—2000): Ur, Eridu, Uruk, Nippur; 2. óbabilóni kor (Kr.e. 1900—1700): Babilón, Borszippa, Szippar, Larsza, Kis, Assur; Katara (Tell ar-Rimah); 3. Kassú és középasszír kor (Kr.e. 1400—1100): Dúr-Kurigalzu, Assur, Kár-Tukulti-Ninurta; 4. újasszír kor (Kr.e. 911—612): Kalhu, Dúr-Sarrukín, Uruk; 5. újbabilóni (Kr.e. 612—539) rekonstrukciók: Babilón, Ur. Ziqqurratu maradványokat 16 helyen tártak fel, de írásos forrásokból (pl. az azonosítatlan Agade, vagy Ninive, illetve az elámi Szúza ziqqurratuja) és a romok alakjából (pl. Subat-Enlil, Tell al-Hawa, Apku, Arbela, Adab és Hammam) még többet ismerünk.

 

Egyetemes Középkor

 

Academia palatina: az előkelők gyermekei számára szervezett iskola Nagy Károly udvarában (Aix-la-chapelle-ben). Vezetője 782-től a király kérésére Alcuin (735 k. – 804)volt. Tanított itt többek között Paulus Diaconus (720 k. – 799) és Einhard (kb. 770–840) is. A tanulók javarészt ókori szerzők munkáit olvasták fel, kötelező gyakorlatként írták elő számukra a versírást, valamint az antik formák követését.

Admonitio generalis: királyi utasítások által előírt minimális tudásanyag, amelyet a papságnak el kellett sajátítania (Karoling reneszánsz ideje). Nagy Károly (768–814) capitularéban hirdette ki, hogy minden kolostori és püspöki iskolában a hét szabad művészetből (septem artes liberales) legalább hármat tanítani kell.

Antrusio: az uralkodói fegyveres kíséret elnevezése a frank berendezkedésben, amelynek tagjai a legelőkelőbb férfiak közül kerültek ki. Az uralkodóhoz patriarchális viszony kötötte őket és halálukig szolgáltak.

Aratrum: szimmetrikus túróeke, amelyet a germán népek könnyen művelhető talajoknál használtak a népvándorlás korában, valamint a Meroving-korban.

Arianizmus: Arius (260–326) alexandriai papról elnevezett eretnek irányzat, mely szerint Jézus Krisztus nem Isten, tehát nem egylényegű (homoousios, consubstancialis) az Atyával, csak hasonló (homoiousios) hozzá. Tanaikban Jézust az Atya a semmiből teremtette és Istenfiúságát az Atyától kapta. 325-ben a niceai zsinat elítélte az arianizmust. A 381-es konstantinápolyi zsinatig ez volt a legszélsőségesebb vitákat kiváltó teológiai nézet, mélyen megosztotta a nyugati és a keleti egyházat, a vitában a Szentháromság meghatározása jelentette a központi témát. 355 után az arianizmus három tanításra szakadt: az anomoeánusok kitartottak amellett, hogy a Fiú nem hasonlít az Atyához, legfeljebb erkölcsileg; a homoeánusok azt szerint a Fiú hasonlít az Atyához, de nem egylényegű vele; a félariánusok továbbra is használták a „hasonló” kifejezést, de csak azért, hogy így különböztessék meg a Szentháromság első és második személyét. A keleti birodalomfél császárai az arianizmust pártolták, ezért lettek a 378 után a Keletrómai Birodalomba betelepedő gótok ariánusok. 381 után már csak a germán népek (gótok, longobárdok) voltak ariánusok. 496-ban Klodvig (481–511) katolizálása az arianizmus lassú eltűnésének kezdetét jelentette a germánok között is.

Assise: 1. Angliában ítélő esküdtszék (az esküdtszéket összehívó bíróság) általában a királynő parancsára tartott törvényszéki ülésen. 2. Franciaországban a királyság törvényei, melyek a római jog mellett a francia, lotharingiai és flandriai jogszokásokat ötvözték.

Bailli és sénéchal: (latin: ballivus, illetve senescallus) Az angliai eredetű bailli kifejezés elöljárói tisztség(ek) megjelölésére 1150 táján tűnik fel először a Francia Királyságban. A bailli és sénéchal kifejezések új értelmüket II. Fülöp (1180–1223) közigazgatási reformjai (1180-tól) során nyerték el: ekkortól szolgáltak a koronabirtokok új, nagyobb egységei elöljáróinak megjelölésére. A királyság északi részén a bailli, míg a Loire völgyétől délre a sénéchal megnevezés vált használatossá. A baillikat és a sénéchalokat az uralkodó nevezte ki, megbízatásuk a térségben általában pár évre szólt. Feladatuk volt például a hadbahívás, a helyi bíróságon való elnöklés, felelniük kellett a közrendért, az adók behajtásáért stb. E tisztviselők mindig idegenek voltak abban a térségben, amelybe kinevezésük szólt: korszakunkban többnyire 1202–1204 előtti koronabirtokokból származtak, a működésük teréül szolgáló vidék lakosságával, illetve hivatali ügyfeleikkel és feletteseikkel szemben összeférhetetlenségi szabályok kötötték őket (ezeket Szent Lajos 1254-ben jelentősen megszigorította). A prévot-körzetek (prévotés) felett megszervezett bailliage-ok, ill. sénéchaussée-k határai az 1220-as és 1230-as évekig folyamatosan alakultak ki.  A 13. század közepétől a baillik és sénéchalok helyett az általuk irányított körzetekben a királyi tanács által kinevezett szakképzett bírák ítélkeztek. A rendszer 1789-ig maradt fenn.

Ban, bannum, banus: az uralkodó rendelkezési vagy tiltási előjoga. Frank szokás szerint az uralkodó hatalmát „szóban” gyakorolta. A gróf feladata volt a királyi ban kihirdetése (hadbahívás, bíróság összehívása stb.). A bannum a bűntettért fizetett jóvátétel összege (a bíróság elnöke, azaz a gróf döntött például a gyilkosságért fizetendő jóvátételről). Később a feudális korban a seniori felsőbíráskodást, a száműzés büntetését is jelentette.

Baszileusz: a bizánci császár megnevezése Hérakleiosz (610–641) uralkodásától kezdve. Előtte az imperator volt használatos. (Hivatalos címként először 629-ben jelent meg, ekkor győzte le Hérakleiosz a perzsákat.)

Begina: női vallásos közösségek a 12–14. századi Európában. Tagjaik fogadalmat nem tettek, de nem éltek az apácákhoz hasonló közösségi életet. Fő tevékenységeik közé tartozott a betegápolás, a tanítás, valamint a kézimunkák készítése. Ez utóbbiból befolyt jövedelmekből tartották fenn magukat.

Beneficium: római eredetű intézmény, olyan adomány (föld vagy hivatal), amely az adományozó által visszavehető. Később szolgálat fejében használatra adott föld, a hivatal fizetése földadománnyal, ez a jutalmazott halálakor visszakerült az adományozóhoz. A földadomány és a hivatal fokozatosan összefonódott, címzettjei igyekeztek öröklődővé tenni.

Bogumil: dualista eretnekmozgalom a 10–12. században. Tanai szerint a jelenségek Isten két fiának, a jónak és a rossznak tulajdoníthatók, a fennálló társadalmi rend, a látható világ a Sátán műve. (Isten két fia a bogumil tanítások szerint Satanel és Logos volt.) Maga a bogumil név a bogu mil ’Istennek kedves’ szavakból ered. A 13. században központját Bulgária jelentette. Több magyar király is vezetett ellenük hadjáratot, végül a mozgalom a 14. században az oszmán hódítással tűnt el.

Bojár: az arisztokrácia tagjainak címe több ortodox országban. 1. Bulgáriában nagy és kis bojárokat ismertek, ők kísérettel és saját apparátussal is rendelkeztek. 2. Oroszországban a fejedelmek vazallusait nevezték így. 3. A román fejedelemségekben a 14. században tűnt fel ez a cím, itt is nagy és kis bojárokat különböztettek meg. (Az elnevezés az orosz boj ’harc’ vagy bolij ’nagyobb’ szóból, vagy a török bajar, vagy bolgár–török boila szóból származik.)

Bretwalda: a germán eredetű szó, jelentése: Britannia avagy a britek ura, vagyis az angolszász Heptarchia fölött hegemóniával rendelkező király címe. Az 5. században végén az sussexi Aella, a 6. században a kelet-angliai Raedwald, majd North-Umbria királyai Edwin, Oswald, Oswiu, a 8. században Mercia kapott vezető szerepet Wulfhere, Aethelbald és Offa uralkodása alatt. A 9. században Wessex szerezte meg a bretwalda címet Egbert király (802–839) idején. A kifejezést Beda Venerabilis (672 k. – 735) használja először.

Breviarium Alarici: az az 506-ban keletkezett törvénykönyv, mely II. Alarich (484–507) vizigót királyhoz fűződik. Ebben kodifikálták az országban élő római katolikusok jogállását. Célja a támogatásuk elnyerése volt – ez azonban nem sikerült. A törvénykönyv az ariánus egyház jogviszonyait is szabályozta. Eredetileg Lex Romana Visigothorumnak hívták, Breviarium Alaricinak csak a 16. századtól nevezték. Spanyolországban a 17. századig használatos volt.

Burgus: olyan erőd vagy fallal védett település (vagyis nem kővár), amely háború idején menedékül szolgálhatott. A normann betörések miatt a 10. században több ilyet is emeltek Nyugat-Franciaországban. Burhnak is nevezték.

Capitano del popolo: a „népkapitány”, a popolo szervezet egyszemélyi elöljárója volt, akinek tisztét a podesta ellensúlyozására hozták létre, ezért kezdetben ahhoz hasonlóan idegenből hívták, de utóbb a helyi popolo tagjai közül került ki (néha előfordult, hogy lovagi státusú volt). Éves mandátuma alatt tevékenységét az anziani testület utasításait követve végezte, így irányította a popolo milíciáját.

Capitulare: királyi rendelet. Az egyházi és világi vezetők gyűlésén különböző ügyekben hozott intézkedések paragrafusokba (capitulum) foglalt szövege. Több típusa is volt a Karoling államban: 1. a missi (grófi bíróságok) feljebbviteli fórumának és a királyi birtokok felügyelőinek (capitulare de villis) szánt utasítások; 2. a grófok, a püspökök, az udvar számára hozott (sokszor ideiglenes) rendelkezések; 3. tényleges törvénykönyvek, amelyek azonban ritkán vonatkoztak az egész birodalomra. (A szó a caput ’fej’ kicsinyítőképzős alakjából származik.)

Capitulare de villis: 70 fejezetre tagolódó, a 9. század első harmadában keletkezett, datálatlan utasítás, amely a királyi birtokok vezetőinek feladatait szabta meg. Feltehetően Nagy Károly vagy Jámbor Lajos adta ki. A Capitulare de villis szövegéből egy karoling villa életének idealizált leírása bontakozik ki.

Carruca: az ókor óta ismert, a földet megforgató aszimmetrikus, taligás eke, amelyet a Karoling korban is használtak. Alkalmas volt kötöttebb talajok megforgatására.

Ceorl: szabad paraszt elnevezése a korai angszolszász társadalomban. Egy hide földbirtokkal rendelkeztek. Vérdíjuk 200 shilling volt.

Chambre des comptes: (latinul: camera compotorum). A francia királyi kormányzat központi főhivatalainak egyike, a curia regis része. Feladata volt a baillik, illetve sénéchalok számadásának rendszeres ellenőrzése, az uralkodó jövedelmeinek és kiadásainak áttekintése, valamint az elszámolások nyomán keletkező peres ügyek elbírálása. Külön megbízottakat először II. Fülöp Ágost nevezett ki (a 13. sz. elején). Évente kétszer kellett bemutatniuk az elszámolásukat. A parlamentben vétójoggal rendelkeztek.

Chanson de geste: hősök tetteit (gesta) elbeszélő ófrancia vitézi ének, epikus hősköltemény. A 80 ránk maradt hőseposz a Frank Királyság és Nagy Károly korában (5–10. század) játszódik; a különböző hősök személye körül ciklusok alakultak ki. A Roland-ének a Nagy Károly-ciklus egy darabja. Keletkezési idejük és módjuk vitatott. A Roland-ének legrégibb ismert kézirata, melyet Oxfordban őriznek, 1170 körül keletkezett és anglo-normann dialektusban írták; a költemény végén magát megnevező Turoldus a mű szerzője vagy másolója lehetett. Egyesek több névtelen szerző szájhagyományon alapuló munkájának tartják a vitézi énekeket. A Roland-ének pontos földrajzi utalásainak alapján Jospeh Bedier francia tudós alkotta meg a századfordulón azt az elméletet, miszerint a mű Szent Jakab compostelai kegyhelyéhez vezető úton fekvő bencés kolostorokban zarándokok szórakoztatására keletkezett. Ferdinand Lot és Robert Fawtier a helyi arisztokrata családi hagyományok jelentőségét hangsúlyozzák.

Charta caritatis: a ’szeretet okmánya’. A ciszterci rend Harding Szent István idején írásba foglalt alkotmánya. Ez formálta a rendet szervezett közösségé; biztosította az egységes életrendet és fegyelmet; szabályozta Citeaux és a filiálék viszonyát. II. Callixtus pápa (1119–1124) erősítette meg 1119-ben. Alapvetései kompromisszumot jelentettek a korai bencés és a clunyi rendszer között, s nagy hatással volt a későbbi nyugati szerzetességre.

Civitas: várostípus a középkori Európában. Római előzménnyel rendelkező, már a római korban városként működő település, amely a kereszténység elterjedésével rendszerint püspöki székhellyé is vált. A Római Birodalom intézményrendszerének leépülése idején ezen települések városi funkciói is visszaszorultak, de az egyházi székhely megmaradása általában segítette a városi élet korlátozott továbbélését. A 10–11. században, a városi fejlődés ismételt megindulásával gyors fellendülésen mentek keresztül, és a püspöki székhelyként funkcionáló központ mellett, de attól térbelileg elkülönülően új kézműves-kereskedő centrumok jöttek létre. Ez a kettősség lett az alapja az úgynevezett kettős magvú, bipoláris város kialakulásának.

Collectio Pseudo-Isidoriana: ’ál-Izidori gyűjtemény’. A 9. századi frank birodalomban készült egyházjogi hamisítvány. Szerzője ismeretlen, magát Isidorus Mercatornak nevezi. Célja volt, hogy az egyházat felszabadítása az államhatalom alól, a püspököket biztosítsa a metropolitákkal és a tartományi zsinatokkal szemben. A zsinatokat a pápa alá rendelte. Egyes pápák intézkedéseit vagy más úton megállapított elveket a legrégebbi pápák neve alatt adja elő. Már I. Miklós elvetette mint hamisítványt. Négy gyűjteményt egyesített, ebből körülbelül 100 hamisítvány, a többi eredeti. A legnevezetesebb darabja a 750 körül keletkezett Donatio Constantini. Ennek hitelességét illetően már a 11–12. században is kétségek merültek fel, hamisságát végérvényesen a 18. században bizonyították.

Colonus: eredetileg szabad kisbirtokosok, akik a késő császárkor bizonytalanságai miatt átengedték földjüket a nagybirtokosnak, aki bizonyos fizetség ellenében visszaadta azt művelésre; védelmüket biztosította, így függőségbe kerültek. A korai középkorban a félszabadokat, a felszabadított rabszolgákat is colonusoknak nevezték.

Comes palatii: palotagróf, a Karoling-udvarban a legfőbb bíróság elnöke, a világi hierarchia feje. Az Ottók idején a hercegeket is ellenőrizték. A szász dinasztia idején négy palotagrófot neveztek ki (bajor, sváb, szász, rajnai-lotharingiai).

Common law: A jobbára íratlan jog, a királyi bíróságok és az azok által alkalmazott eljárások összességéből a 12. század utolsó harmadától kialakuló országos jogrendszer Angliában, mely minden ilyen eljárásban részt vevő alattvalót elvileg azonos szabályok alapján kezelt. Szabad birtokok ügyeiben a kancelláriánál nem túl jelentős összegért kiállító writ nyitotta meg az eljárást. A grófságokban lefolytatott common law-eljárás során a királyi bíró általában a helyi szabad birtokosokból a sheriff által összeállított esküdtszék közreműködésével ítélkezett. A common law peres ügyekben ítélő bírák mind a királyi udvar bírái voltak, ítélkezhettek a grófságokban, illetve a curia regisben (Westminster). A curia regisen folyó common law bíráskodás az 1170-es évek végétől többé-kevésbé folyamatos volt, az Exchequer mellett először a coram rege bíróságról történik említés (1199): ez a felsőbíróság utóbb a – király békéjét sértő – bűnügyek és a királyi birtokokkal és jogokkal kapcsolatos ügyek nagy többségének bíróságává vált. A curia regis másik common law bírósága a Court of Common Pleas a kizárólag az alattvalókat érintő ügyek főbírósága lett.

Compagnia: 1. a reguláris frank hadsereg egységeinek elnevezése. 2. a szárazföldi kereskedelmet irányító társaságok elnevezése.

Comune (communa): A 11. század közepétől észak- és közép-itáliai, valamint francia területeken jelentkező városi mozgalom, amelynek során a városon belüli korporációk egyikéből kinőtt testület a város korábbi urától igyekezett átvenni a város feletti uralmat a városi önkormányzat elérése érdekében. A város feletti fennhatóságának kiépülésével párhuzamosan megnevezése immár a republikánus városállami rezsim egészét jelölte. Nyugat-Európa más részeitől eltérően Itáliában a comune városi hatalmának intézményesülése nem járt heves összecsapásokkal: valójában ebben az esetben a város és vidéke (contado) közös elitje tette hivatalossá már meglévő informális irányító szerepét. Az Alpoktól északra fekvő területeken a comune politika hatalmat gyakorló elitje esetében nem figyelhető meg a jellegzetesen polgári, illetve lovagi–nemesi életvitel és a jövedelmi háttér általános elkülönülése. A comune korai példái: 1070. Le Mans; 1085. Pisa és Lucca; 1092. Asti; 1097. Milánó; 1111. Laon.

Condottiere: zsoldosvezér a középkorvégi Itáliában (condotta ’zsold’). Egy zsoldos szerződéssel állt az elöljáró szolgálatába. A zsoldoscsapataik elnevezése: compagnia di ventura. Fontos szerepük volt a kereskedelemben, emellett politikai tevékenységet is folytattak. (Például magas pozícióba került Francesco Sforza condottiere is.)

Contado: Itáliában a városok körüli falusias vidék elnevezése; a város vonzáskörzete. Minden város igyekezett a lehető legtöbbet elfoglalni belőle. A contado biztosította a város mezőgazdasági ellátását. Az egykorú városúri-püspöki közigazgatási terület elnevezése is.

Conventualis: a ferencesek azon csoportja, akik Szent Ferenc (1182–1226) halála után nem maradtak meg az apostoli szegénységnél, hanem a többi szerzetesrend módjára éltek, vagyis elfogadhatónak vélték, ha a szerzeteseknek vagyona van (természetesen nem saját célra). Velük ellentétes nézeteket vallott a ferencesek másik csoportja, a spirituálisok.

Conversus: a ciszterci rendhez csatlakozó laikus testvérek, akik a rend földjeit, az úgynevezett grangiákat művelték.

Cortes: a rendi gyűlés elnevezése az Ibériai-félszigeten. Négy kamarából állt (egyháziak, világi főurak, köznemesek, polgárok), amelyek külön üléseztek. A király hívta össze. Legkorábban 1188-ban, Leónban volt cortez. A többi ibériai államban általában a 13. század közepén jelent meg.

Danegeld: eredetileg az angolok által a dánoknak évente fizetett adó, a földbirtokra vetették ki. Később állandósult  mint földadó. Alapegysége a hide, ezt a 11. századtól hidagiumnak neveztek. Először Tanácstalan Aethelred (979–1016) fizette 991-ben.

Danelaw, danelagh: az angolszász területeknek a 9. században a dánok által meghódított északi-keleti és középső régiója. (A Temze folyásától, Essex, Kelet-Anglia, Mercia keleti fele és egész Northumbria.) A dánok Angliában folytatott hadjárataik során Edingtonnál vereséget szenvedtek, ezért megállapodásra kényszerültek 886-ban. Az ún. Watling-vonallal történt meg Anglia felosztása. Ennek értelmében az északkeletre eső területek maradtak dán uralom alatt, ott a „dánok joga” volt érvényes.

Dauphin: a francia trónörökös neve. 1349-ben a Dauphiné hercegi család kihalt, ekkor a tartományuk a francia királyra szállt, aki (VI. Fülöp) azt a mindenkori francia trónörökös javadalombirtokának nyilvánította.

Decretum Gratiani: Gratianus 1140 körül (II. Ince alatt) megalkotott egyházjogi műve, melyben az egyházatyák és a korai egyházjogi írások általa ismert szövegéből állította össze az egyes jogi problémákra vonatkozó szövegrészleteket. Célja az volt, hogy az egymásnak ellentmondó anyagot – lehetőségeihez mérten – egységesítse. A régi királyi jogi anyag fontos válogatását, valamint a zsinati kánonokat és a pápai decretalisokat is tartalmazza. Ez a munka tekinthető az egyházjogi önállósulás kezdetének. A Corpus Iuris Canonici alapja, első része. Eredeti címe: Concordia discordantium canonum.

Dénár: eredetileg római ezüstpénz, verését a Meroving-korban felújították. A Karoling-korban egységesítve a legfőbb valutává vált. A későbbi fejlődésben a dénárból alakult ki német területeken a pfennig, Franciaországban pedig a denier.

Devotio moderna: a 14-15.században elterjedő újfajta, személyes vallásosság. Hollandiából indult, első képviselője Geert Groote, legjelentősebb képviselője pedig Kempis Tamás (műve: Imitatio Christi). Kempis ellenezte az eretnekséget és a simóniát, szerzetesi regula és fogadalom nélküli ájtatos életre buzdított. A tan középpontjában a szeretet állt. A hitet szerinte átérezni kell, nem megérteni. Fő terjesztői a ferencesek és a domonkosok. A célját az istenséggel való misztikus egyesülés jelentette.

Dictatus Papae: 1075-ben adta ki VII. Gergely pápa (1073-1085). Világi főhatalomra vonatkozó gregoriánus program, amely 27 pontból áll. Fontosabbak: a pápa uralkodókat foszthat meg uralmuktól, csak ő használhat császári felségjelvényeket. A pápa tévedhetetlen, akit már életében szentként kell tisztelni, senki sem ítélhet felette, a pápa emellett feloldozhat hűségeskü alól, valamint csak ő hívhat össze egyetemes zsinatot.

Domesday Book: az „Ítéletnap Könyve”, Hódító Vilmos utasítására Anglia magán- és királyi birtokairól készített felmérése (1086). A király küldöttei minden megyében összesítést készítettek, kik és mekkora földet birtokolnak. Noha a felmérés a kincstár számára készült, és ott őrizték, nem adóregisztrum és nem hűbéri jegyzék, inkább descripto, melynek célja – a Domesday Inquest bevezetőjének megfogalmazása szerint –, hogy Vilmos „megismerje Angliát, és megtudja, miféle emberek lakják.”

Donatio Constantini: a pápai törekvéseket összegyűjtő 8. századi hamisítvány. Az 5. sz. végén keletkezett, az Actus beati Sylvestri legendás szövegére alapozva Róma Bizánctól való függetlenségét, továbbá itáliai területi igényét hivatott megerősíteni. Az oklevél magába  foglalta a II. István és Kis Pipin 755. évi találkozása során keletkezett „adományt”, amely biztosította a pápa jogait a longobárdok által fenyegetett római és ravennai Exarchátus felett. A Vita Adriani szerint Nagy Károly 774-ben római útja alkalmával megerősítette apja adományát, és az oklevélből három másolatot készítetett. A középkorban hitelesnek tartották, és pápaság lelki és világi hatalmának alapja lett.

Druzsina: kíséret, a fejedelem (knyáz) fegyveres csapata, törzsön kívüli harcosok is, akikkel az adóztatás keresztülvihető volt az orosz törzsek felett. Arab nyelvű forrás a lengyel fejedelem megfelelő intézményéről is tud.

Earl: angolszász tisztség. Egy-egy tartomány élére az uralkodó által kinevezett katonai-közigazgatási vezető. A 10. századra alakult ki az ealdoremanból. Több shire felett is hatalmat gyakorolhatott.

Eidgenossenschaft: 1. Német területen eskütársaság, a városi lakosok önálló közössége. 2. A 3 svájci őskanton esküszövetsége az 1318-as mortgarteni győzelem után.

Eigenkirche: magánegyház. A 4-5. században az ariánussá váló germán törzsek lényegében ’saját egyházat’ hoztak létre. Egy úr az uralma alá vetette a területéhez közel eső „egyházat”. Például a frankoknál jellemző eljárás volt (bár a legújabb kutatások szerint nem tőlük eredeztethető). A földesúr elfoglalta a templomot és a hozzá tartozó javadalmakat,  mindent kisajátított, és mintegy saját uradalmaként kezelte azt.

États-Généraux: francia általános rendi gyűlés, IV. (Szép) Fülöp (1285–1314) alatt jött létre a tartományi rendi gyűléssel párhuzamosan. A király akaratából hozták létre. Első: 1302-ben (ld. VIII. Bonifác-ügy) ülésezett, hogy a király megnyerje magának az országot a pápaság elleni harcra. A képviselet alapja a királyi bírósági körzetek (baillage és sénéchaussée). A három rend, az egyházi, a nemes és a közrend külön kamarában ülésezett. A tagok választás vagy személyes meghívás alapján érkeztek.

Exarcha: (exarchosz, görög: legjelesebb, legfőbb) A 6. sz. óta a bizánci helytartók címe Itáliában és Karthágóban. Az itáliai kormányzati központ Ravenna volt. Az exarchátus területi alakzat Itáliában, 555–751 között a bizánci császárok itáliai birtoka, magában foglalta Róma városát és környékét. Kezükben összpontosult a katonai és a polgári hatalom.

Exchequer: (lat. scaccarium, ill. curia in scaccario) a sheriffek tevékenységét ellenőrző és a rendszeres uralkodói bevételek túlnyomó részét 12. században kezelő, 13. századtól már csak annak felhasználását utólag ellenőrző hivatal Angliában. 1100 tájára tehető létrejöttétől az 1830-as évek elejéig a központi királyi adminisztráció egyik legnagyobb súlyú intézménye volt. Működéséről a II. Henrik (1154–1189) alatti újjászervezése nyomán rendelkezünk több információval. Az 1190-es évektől a korábban alkalmilag ott tevékenykedő klerikusok az Exchequer szakapparátusává váltak, az 1230-as évektől őket nevezték az Exchequer báróinak. A királyi készpénzjövedelmek tényleges kezelése a 13. századtól átkerült a Wardrobe-hoz, az Exchequer ezt követően az utólagos auditálás feladatát végezte mindössze. Írásos nyilvántartásának első ismert töredéke 1131-ből maradt fent, 1155-től folyamatos.

Felonia (hűtlenség): A hűbéri hűségeskü megszegése a hűbéres vagy a hűbérúr által. Következményeként a vazallus elvesztette birtokát.

Feudum: örökíthető hűbérbirtok, amely szolgálathoz kötött. A 9–10. században terjedt el, ez alapján nevezték később a rendszert feudalizmusnak. Eredet: feohu, faihu, azaz ’baráti kapcsolatot teremtő’, ’szövetséget erősítő adomány’. Örökíthetősége kezdetben feltételhez kötött, majd a 11. századtól jelenik meg elidegeníthetősége. A birtokhoz közhatalmi és politikai jogok (pl. bíráskodás, adóztatás) kapcsolódtak.

Firenzei egyházunió: 1439 elején Firenzébe helyezték át a bázeli zsinat (1431–1445) székhelyét járvány miatt. Itt tárgyalták meg a nyugati és keleti keresztény egyház unióját, a pápa egyházfői szerepének elismerését. Jelen lévők: Jenő pápa, József pátriárka, VIII. János bizánci császár, Bessarion nicaeai érsek, 700 görög teológus, Izidor kijevi érsek. A megegyezés értelmében a „filioque” egyenlő azzal, amit a keleti egyházban így mondtak: „a fiú által” (tehát megegyezés született a Filioque vitában). Kimondták, hogy a kitétel hitvallásba való felvétele a keleti egyház számára nem kötelező. Így jött létre az egység a keleti ortodox egyházzal (1439. július 6.), létrejöttét Caesarini Julian bíboros és Bessarión nikaiai érsek hirdette ki. Az unió mégsem valósult meg, sem Bizáncban, sem Oroszországban a papság és a nép nem fogadta el, ebben természetesen Bizánc bukása is szerepet játszott.

Fondaco dei Tedeschi: német kereskedők fondacója, kereskedelmi képviselete Velencében. A velencei Canal Grande mentén a Rialto közelében álló a 13. század első felében létrejött intézmény épülete lakóhelyet, raktárt és kereskedelmi lerakatot jelentett a német, elsősorban a dél-német kereskedők számára. Ekkortól a német területek és Itália közti kereskedelmi forgalom nagy része ennek a közvetítésével zajlott.

Fraticelli: ferences spirituálisok megjelölése, akik XXII. János pápa elítélő bullája (Sancta romana, 1317) után is kitartottak a legszigorúbb szegénység követelménye mellett. Kiindulópontjukat Assisi Szent Ferenc (1182–1226) végrendelete jelentette. Kisebb csoportjaik a 15. századig fennmaradtak, az obszerváns ferencesek eretnekként üldözték őket.

Georgosz: A közép-bizánci korszakban a kisbirtokos paraszt, a bizánci faluközösség, a koinotész tagja. Szabadon költözködhet, javaival szabadon rendelkezik (ezért lett másik neve a kyrios).

Ghibellin: Hohenstauf-párti politikai csoport Itáliában a 13. századtól (nemesi támogatású csoport). Eredetileg Itáliában a császárpártiakat jelentette a császár és pápa küzdelmében.  (Nevük a Hohenstaufok Waiblingen nevű várának torzított alakjából jött létre).

Gilde: kereskedők, városi polgárok érdekvédelmi, céhszerű szervezete. Eredetileg vallásos alapú szakmai szervezet, egy-egy szent tisztelete köré csoportosulva. Jelentős szerepet játszottak a városok önkormányzatának megteremtésében.

Goliard: a középkori nyugati egyetemeken „világi szellemű” hallgatók csoportja. Nevük Góliát nevéből származik, aki a korabeli értelmezés szerint maga a Sátán volt. Gúnyolták a papságot, a nemességet és a parasztságot. Hozzájuk köthető a Carmina Burana megalkotása. Gyakran énekeltek az emberi élvezetek gyönyörűségéről, profán és csúfondáros dalokat is írtak. Fénykorukat a 12. század jelentette.

Gonfaloniere di giustizia: az „igazságosság zászlótartója” A mágnásellenes firenzei törvények betartására ügyelő tisztviselő, aki az e célra létrehozott 1000 fős milícia parancsnoka. A priorok testületének hetedik tagjaként látta el feladatát. A nagyobb firenzei céhek tagjai közül kerülhetett ki, illetve lehetett lovag is.

Grafio: a gau élén álló tisztviselő a Meroving-kori frank államban (graf = gróf). Eredetileg kizárólag bíráskodással foglalkozott, később közigazgatási és katonai feladatokat is ellátott. A király megbízásából a bannumot gyakorolta a saját területén. Nem örökíthető birtokot is kapott, emellett őt illette a bírságok és a vámok 1/3-a, valamint a beszállásolás joga. A szászoknál: a gau-k, azaz a törzsi szállásterületek elöljárója volt.

Grangia: a ciszterci rend saját kezelésében tartott mezőgazdasági termeléssel foglalkozó birtokegysége, amely az apátságtól térben elkülönülően, de onnan könnyen megközelíthetően helyezkedett el. Egy apátságnak akár egy-két tucat grangiája is lehetett, ezek területe a hely adottságainak függvényében változott. Művelésát a conversusok vagy laikus testvérek végezték.

Guelf: az invesztitúraharc idején a pápa által támogatott, a Hohenstauf-császárokkal szembeforduló itáliai irányzat követőinek elnevezése (a befolyásos Welf család nevéből ered). Az invesztitúra küzdelmekben a pápa pártján álltak. Később Itáliában használatos kifejezés a pápapárti és birodalomellenes politikai érzület jelölésére. Eredete a német uralkodó hercegek viszályára nyúlik vissza, amikor  Bajorország Welf hercegei lettek a Hohenstauf császárok fő ellenlábasai a 12. század második negyedében.

Hermandad: ’testvériség’, békeegyesületek neve, melyek célja a Santiago de Compostelába menő zarándokok és az úton járó kereskedők védelme a rablókkal és a zaklató nagyurakkal szemben. A városi lakosok önálló közösségét is nevezték így a hispaniai félszigeten (a legkorábbi 1170-ben jött létre, hasonlított a francia kommunára és a német Eidgenossenschaftra). A spanyol királyi hatalom részben az „összkasztíliai” szervezetre, a fegyveres erővel rendelkező Santa Hermandadra is támaszkodott megalakulása idején (1476).

Hide: paraszti telek, Beda Venerabilis (672 k. – 735) szerint egy család földje. A kontinensen a manor megfelelője, kb. 120 acre (=14 kataszteri hold, 8 hektár) nagyságot tett ki.

Homagium: hűségeskü, amelyet a hűbéres a hűbérurának tesz le. ~ hűbéri szolgálat felajánlása

Homo ligius: az „odaláncolt hűbéres” olyan vazallus, aki homagium ligitumot tett a földesúr felé, azaz vállalta az auxiliumi kötelezettséget (ilyet csak egy földesúrnak lehetett tenni). Az uralkodók – értelemszerűen – igyekeztek minél több homo ligiust szerezni. II. Fülöp Ágost próbálta kiépíteni, hogy minden alattvalónak az úr legyen az első hűbérura.

Hospes: vendég, telepes. A sűrűn lakott területekről önkéntesen és szervezetten költöztek át Közép- és Kelet-Európa ritkán lakott területeire. Az új technikák elterjesztésében komoly szerepet játszottak. Szabad jogállásúak voltak, gyakran kaptak kiváltságokat. Ezek a kiváltságok később a település felemelkedésének alapját jelentették. Általában új etnikumot jelentettek az adott területen, különállásukat rendszerint sokáig megőrizték.

Immunitas: elsősorban az egyházi intézmények számára adott kiváltság. Korlátozott autonómiát biztosított, valamint mentességet a királyi bíróság alól. A királyt a püspök, ill. az apát mellett az advocatus képviselte. Kétféle immunitas létezett: bíráskodási és adófizetés alóli mentesség. Bizánci elnevezése: exkusszia.

Jarl: kisebb skandináv területi egység vezetője, a társadalom előkelő csoportjának elnevezése az északi germán népeknél. Saját kísérettel rendelkeztek, önálló hadjáratokat vezethettek, így korlátozták a király hatalmát. Tkp. helyi nagyúr. Előkelőségének alapja a  származás. Vérdíjuk két- vagy többszöröse volt a közszabadokénak.

Kagán (capcanus): kínai eredetű avar méltóságnév, ’fejedelem’. A nomád államalakulatok mindegyikében a kettős uralom volt jellemző: a szakrális fejedelem mellett a katonai és államügyeket a „főminiszter”, a jogur (magyar: gyula) irányította.

Kathar: dualista jellegű aszketikus eretnekmozgalom (’tiszták’). Tanaikat részben keleti eszmékből (gnoszticizmus, paulikianizmus, ill. manicheus tanokból) merítették, emellett hatotttak rájuk a bogumilok is. Tanításaik szerint a világ bűneit aszketizmussal lehet megváltani, elvetették a feltámadást, az egyházat és a pápát is. A mozgalom a Balkánról terjedt el, Franciaországban albigens néven ismerték őket.  Az inkvizíció üldözte őket, ennek ellenére a 14. századig fennmaradtak. Kiépített szervezettel rendelkeztek (perfectek és credensek).

Konciliarizmus: zsinati elmélet, mely szerint az egyházban a legfelsőbb hatalom az egyetemes zsinat (és nem a pápa) kezében van. A 13. századra nyúlik vissza, ekkor a kánonjogászok az erősödő pápai hatalom igényével szemben mint lehetőséget fogalmazták meg, hogy az eretnek pápa tévedhet, és ebben a hipotetikus esetben a zsinat a pápa felett áll. A 14. században a pápai teokratikus követelésekkel szemben a világi uralkodók is a zsinati elméletre hivatkoztak. Amennyiben az egyháznak egyetlen elismert pápája sincs, a zsinat összehívása a bíborosokra hárul. A konstanzi zsinat sikere aláásta a mozgalmat. II. Pius, aki egykor a zsinati mozgalom híve volt, 1460-ban Execrabilis kezdetű bullájában megtiltotta, hogy a panaszosok a pápa helyett egy összehívandó egyetemes zsinathoz fellebbezzenek. A konciliarizmus bukása a reformáció és a nemzetegyházok (gallikanizmus, anglikanizmus, cseh egyház) kialakulása felé vezetett.

Konkvisztádor: spanyol ’hódító’. A 15. sz. végétől felfedezett tengerentúli területek spanyol hódítóira és gyarmatosítóira alkalmazott közkeletű elnevezés.

Kontor: a latin computo, a francia compter (összead) szavakból származó kifejezés, amely eredetileg üzlethelyiséget jelentett. A 13-14. századtól így nevezték a Hanza négy legnagyobb külső lerakatát (Novgorod, Bergen, London, Brugge). A korlátozott autonómiával is rendelkező kontor élén választott elöljáró (Aldermann) állt. A kontor raktárként is szolgált, emellett ellátta a kereskedők érdekvédelmét, részt vett a rendfenntartásban és kereskedelmi cserehely szerepe is volt.

Legenda Aurea: kb. 900, a szentek életéről szóló legenda, amelyet Jacobus de Voragine gyűjtött és foglalt össze 1260 körül. Az európai hagiografikus irodalomban egyeduralkodóvá vált.

Lex Salica: a száli frankok szokásjogának 507–511 közötti latin nyelvű írásba foglalása. A frank jelleg részletes megőrzését és a római világhoz való idomulását is tükrözi. Nem új törvények, hanem a szokásjog összefoglalása.  Első változata I. Klodvig (482-511) idejéből maradt fenn a 6. század elejéről.

Licentiatus: az egyetemek által adott grádus második fokozata. A jelöltet mesterekből álló bizottság kérdezte, majd meghallgatták előadását, s ha megfelelőnek ítélték, bemutatták a jelöltet a kancellárnak, aki átadta számára a tanításra való jogot (licentia docendi). A licentiatust a magister fokozat követte. Az új mestert ünnepélyes keretek között fogadták (inceptio). Miután két egymást követő vitát vezetett az egész fakultás jelenlétében, a kancellártól megkapta a jelvényeket (sapka, gyűrű, könyv), s jelenlevőket bankettel, ajándékokkal vendégelte meg.

Maghreb: ez volt az arab Nyugat, a kalifai központtól lazábban függő területek arab, arabizált és berber lakossággal. A keleti részeken az Aghlabidák emirátusa állt fenn 910-ig, majd legyőzte őket a Fatimida kalifadinasztia.

Magister militum: a római hadsereg főparancsnoka. A gyalogosok (magister peditum) és a lovasság (magister equitum) parancsnoka felett állt, ezért nevezték magister utriusque militiae-nek is. A 4-5. században a barbárok közül kerültek ki a tisztség betöltői.

Magna Carta: ez volt az első angliai országos kiváltságlevél (1215). Főbb rendelkezések: a királyi bíró és a sheriff csak az ország jogát ismerő személy lehet; az ún. rossz jogszokások (malae consuetudines) felülvizsgálatát grófságonként 12 választott lovagból álló testületnek kell elvégeznie; az uralkodó ígéretet tett, hogy a királyi erdőuradalmakat a II. Henrik-korabeli terjedelmükre korlátozza; a hadiadó és pajzspénz esetére előírt konszenzus megadásához országos gyűlés királyi összehívását írja elő (erre az egyházi és világi bárók személyesen, míg a többi királyi hűbéres a sheriffeken keresztül kap meghívást). Később a radikális cikkelyek (pl. az ellenállásról szóló fejezet) elhagyásával többször megerősítették, végül az 1225-ös megerősítés szövege vált véglegessé. 1217-től társult hozzá a királyi erdőuradalmak növelésének tilalmát kimondó ún. Forest Charter.

Majordomus (maior palatii): a római kori császári hivatal, a ’cura palatii’ utóda. A barbár királyságokban a királyi ház ellátásának irányítója, a legfőbb bíróság, a palota bíróságának elnöke. Felügyelte egész királyi udvart, a vazallusokat. A késő Meroving-korban a király nevében egyetlen autoritást képviselt.

Manicheizmus: a perzsa Mani (213-276) alapította dualista, materialista vallás. Kelet-perzsa gnosztikus gyökerekből eredt, nagy hatást gyakorolt rá Szent Pál (Kr. u. 3–67). Üdvtörténetük a Sötétség és a Fény közötti ősi küzdelemről szólt. A hívő feladata: a Világosság Birodalmából a Sátán által elrabolt és anyagba zárt fényrészecskék „felszabadítása”. A híveket Buddha, Jézus és Mani segíti. Szerintük az anyagi világ minden része harcban áll. A szekta felsőbbrendű tagjai, a „kiválasztottak” (electi) szigorúan vegetáriánus és aszkéta életmódot folytattak, az alacsonyabb fokon álló „hallgatók” (auditores) számára (ők szolgálták a kiválasztottakat), ez nem volt kötelező. Manit elevenen megnyúzták, a manicheizmust betiltották és üldözték, a szekta mégis hamar népszerűvé vált. Csak ellenfeleik leírásából ismerjük őket.

Mansus: elsősorban a központi fekvésű frank területeken használt kifejezés a 7. századtól,  az adókivetés alapegységét, az egy család által lakott és elfoglalt falusi telket jelenti (emellett vonatkozik még a család által művelt szántóterületre is). Mérete: ált. az egy család eltartásához elegendő földterület. A birtoklásához kötődik a falu közös  használatú javaiban való részesedés joga. A mansus a családot mint társadalmi-gazdálkodási alapegységet is jelenti.

Marchio: 1. a longobardoknál katonai és közigazgatási vezető. 2. A király által adományozott francia főnemesi cím a középkorban (marquis).

Minorita: Ordo Fratrum Minorum (OFM), Kisebb Testvérek rendje. Az Assissi Szt. Ferenc (1182–1226) által 1223-ban alapított koldulórend 1517-ben kettészakadt. A két ág: obszervánsok és minoriták. A minoriták elfogadhatónak tartották a rend tagjai számára a vagyon birtoklását (konventuálisok).

Monofizitizmus: alexandriai iskola, eredetileg Kyrillosz (Szent Cirill) pátriárka vezetésével. Krisztus eszerint két természettel bír (isteni és emberi), a monofizitizmus ezek egységét hirdeti (’egy természet’ tana). Úgy gondolták, Krisztus isteni természete elnyelte az emberit. A 449-ben tartott epheszoszi zsinaton győztek, 451-ben viszont a kalcedoni zsinaton elítélték őket. Közösségeik máig fennmaradtak Egyiptomban (koptok), Etiópiában és Örményországban.

Mozarabok: ’mustarib’, ’mustaribun’, azaz arabhoz hasonló. Hispánia bennszülött lakosságaát jelentették, keresztényeket, akik arab uralom alatt éltek. Vallásukban megmaradtak kereszténynek (az arabok nem is szorgalmazták az áttérésüket), viszont életformájukban és nyelvükben fokozatosan elarabosodtak. Az iszlám hitre áttérteket egyébként az arabok alacsonyabb rendűeknek tartották (musalim, muwalladun), később csak az Almohádok üldözték őket a vallásuk miatt. A mozarabok a mór uralom alatt széles körű önkormányzattal, a muzulmánoktól elkülönülve éltek. Egyik legjelentősebb központjuk Toledó volt.

Nesztorianizmus: antiochiai iskola, 420-as évektől kezdve. Nesztoriosz tanításai szerint Krisztus emberi természete valódi. Mária nem nevezhető Isten szülőjének (theotokosz, istenszülő), ehelyett Krisztus- vagy inkább emberszülőnek, így Krisztusban végeredményben két természet található, egyfelől a teljes Isten, másfelől a teljes ember. Emiatt szerinte Krisztus emberi tulajdonságai nem vonatkoztathatók Istenre. 451-ben a kalcedoni zsinat elutasította. Később Indiában és Közép-Ázsiában terjedt el főként.

Ordinamenti della Giustizia: 1293-ban összeállított törvények, mágnásellenes rendelkezések (kezdeményező: Giano della Bella, s az általa vezetett radikális popolo kormányzat). A törvények bevezető részből, ill. 32 cikkelyből álltak. Rendelkezései szerint a mágnások megmaradhattak a hadsereg élén, de monopolhelyzetüket a város vezetésében elvesztették. A szokásosnál súlyosabb büntetésitételeket fogalmaztak meg, elrendelték a kivételes bizonyítási eljárásokat, korlátozták, hogy popolano ingatlan mágnás tulajdonába juthasson. Az Ordinamenti della Giustizia rögzítette a helyi popolo és a város legfontosabb tisztségviselői, a priorok megválasztásának módját, valamint a priorok testületét kiegészítette egy speciálisan a rendelkezések végrehajtására hivatott tisztségviselővel (gonfaloniere di giustizaval). A firenzei radikális popolo kormányzat megbukott, Giano elmenekült, ezután a gyakorlatban ritkán alkalmazták.

Oxfordi províziók: Simon de Monfort által vezetett bárói csoportosulás az oxfordi gyűlésen követeléseket (províziók) intézett a királyhoz (1258). A províziók rendi-alkotmányos jellegűek voltak, s a hatalom ellenőrzését intézményesítette. Ennek fő okát III. Henrik (1216–1272) jelentette, aki többször megsértette a Magna Cartában foglaltakat. A províziókban 15 fős tanács kinevezését akarják, amely 12 fős parlamentet hív össze. Ennek a feladata lett volna a miniszteri kinevezések felülbírálása, a helyi adminisztráció és a királyi kastélyok megőrzése. A parlamentnek évente három alkalommal kellett volna összeülnie ellenőrzés céljából. A király először volt kénytelen elismerni a parlament jelentőségét, így a dokumentum kiemelt fontosságú. 1259-ben a Westminsteri províziókra „cserélték le”, majd 1262-ben a király elvetette a províziókat. Ez a II. bárók háborújához vezetett (1263–1267).

Pallium: az érseki hatalom jelvénye, elvben csak a pápa adományozhatja. Ez egy fehér gyapjúból készült sál, hat fekete kereszttel. A gyapjút Szt. Ágnes napján a Sant’ Agnese fuori le Mura templomban szentelték meg, majd a sálat az elkészülte után egy éjszakára Szt. Péter sírjára fektették. Fontos missziókat a püspökök és az érsekek kizárólag a pallium birtokában végezhettek.

Pataria: vallási reformmozgalom Milánóban a 11. század közepétől. Az egyházi élet megújítását (papi nőtlenséget, simoniát, a laikus invesztitúra kiiktatását) tűzték ki célul. Mindez a városi polgárok kritikáját jelentette a püspöki hatalommal szemben. A Pataria Milánó azon városrészének volt a neve, ahol a diakónus és néhány nemes vezetésével a milánói polgárok szervezkedni kezdtek. A mozgalom 1057-ben kezdődött: Landulf pap vezetésével megostromolták azoknak a papoknak a házát, ahol „gyanús nőket” véltek. (A szervezkedés amúgy Wido püspök alatt bontakozott ki; három vezéregyénisége: Arialdo diakónus, Landulfo pap és Erlembaldo miles, ők később mindhárman gyilkosság áldozataivá lettek). Később Róma beavatkozását a polgárok sem támogatták, így soraik felbomlottak. A nevet később az önkéntes szegénység evangéliumi mozgalmainak általános megjelölésére, majd az itáliai katharokra alkalmazták.

Patrimonium Petri: Szent Péter patrimóniuma, az egyházi állam birtoka. Világi szuverenitással a pápa eredetileg csupán Róma város és vidéke felett rendelkezett, majd ezt az egyházi állam alapját kitevő birtokot Kis Pippin és Nagy Károly adományai növelték meg jelentősen. 1870-ben megcsonkították.

Patrocinium: a Római Birodalomban a 4. században az önálló parasztbirtokosok egy része a nyomasztó adók és a közbiztonság romlása miatt egy-egy befolyásos ember, nagybirtokos (potentes) védelme alá helyezte magát. (Korábban, de ugyanígy a római korban a a családfő védelme kiterjedt a tőle oltalmat kérő kliensei fölé.) A védelem fejében pénzzel vagy terménnyel fizettek, s végeredményben függő helyzetbe kerültek. A rendszer hasonló a  germán mundoburdium intézményéhez. Később, a feudális korban az adott szent ereklyéjére tett hűségeskü az eskütevőt a szent patrociniuma alá helyezte.

Podestà: A comune végrehajtó szerveit irányító egyszemélyi vezető. A 12. század második felétől jelent meg, de csak a 13. század első évtizedében váltotta fel a konzuli testületeket. Hivatali apparátusával együtt mindig idegen területekről érkezett (egy, az adott várossal nem ellenséges, másik comune rendszerű itáliai helységből). Feladatai, szerepkörei: adminisztratív ügyek irányítása, főbíró (rutinügyekben ezt a szerepét bírói helyettesei vették át), communa seregének irányítása. Meghatározott fizetségért, a comune statutumainak keretei között és testületeinek ellenőrzése alatt működött. Politikai autonómiája a 13. század folyamán csökkent, a század végére pedig már csak úgymond irodavezető volt.

Polyptychon: egyházi nagybirtokok összeírása a Karoling-korban, cél: az egyházat illető jövedelmek feljegyzése. Eredeti jelentése: ’többrétű’, ’összehajtogatott’, ez a formát jelöli, ahogy az összeírások fennmaradtak. A földesúri nagybirtokok leírását tartalmazzák, nem tekinthetők a birtokon élő népesség teljes összeírásának; a fizetésre, ill. szolgáltatásra kötelezetteket sorolja fel. A polyptichon a Karoling-kori gazdasági élet legrészletesebb és leghitelesebb forrásainak tekinthető.

Pomesztye: orosz szolgálati, nem örökíthető, nem eladható birtok, amelyet pomescsikoknak (nemeseknek, a nagyfejedelem támaszainak) adtak. III. Iván cár vezette be.

Popolo minuto: Itáliában a nemesi családokkal, a hatalomhoz jutott gazdag polgársággal (az ún. „zsíros néppel” – popolo grosso) szembenálló alacsonyabb társadalmi réteg. Ők jelentették a köznépet a városállamokban, a kézművesek, a műhelyek embereit, az új és közrendű kalmárokat.

Portus: Európa északi felén tengeri vagy folyami kikötőből kifejlődő várostípus. Jellemző: a kereskedelmi funkció erős jelenléte. A németalföldi és észak-francia tengerparti kereskedővárosok közül számosat említenek portusként a 9-10. századtól kezdődően (pl.  Valenciennes, Rouen, Gent, Brugge).

Poveszty vremennih ljet: ezekkel a szavakkal kezdődik az orosz krónika, mely Noé fiainak történetétől 1110-ig írja le az orosz történelmet. Szerzője Nyesztor kijevi szerzetes, aki 1076 körül lépett a Barlang-kolostorba. 1113 körül írta meg művét, felhasználta a 11. századi őskrónikát, a bizánci-orosz szerződések anyagát, szájhagyományokat, valamint négy évtizedes személyes tapasztalatát.

Precaria: a 740-750-es évektől a személyi függés létrehozásának gyakori formája. Szerződéslevél, amely birtokadományra, a birtok haszonélvezetére vonatkozott. Ezért magát a feltételes birtokadományt is nevezték precariának. A nűvelésre átadott kisbirtok leggyakoribb formája az ún. visszajuttatott precaria. A paraszt eszerint felajánlotta a szomszédos nagybirtokosnak a földjét, az elfogadta, s visszaadta a parasztnak, már szolgáltatásokkal terhelten, s minderről adományozó okiratot adott ki. (Nem egy esetben a birtoktalanok is kaphattak ilyen adományt).

Prévôt: Franciaországban a királyi birtokok helyi igazgatását ellátó tisztviselők, ill. a prévôté  elnevezésű közigazgatási egység („elöljárói körzet”) vezetője, aki rendszerint bíráskodási joggal rendelkezett a 11-14. században. Eredetileg a királyi birtokok jövedelmeinek kezelője volt. Felelős volt a helyi bíráskodásért, a katonaállításért és a közigazgatásért. Körzetüket 3 évre bérelték a királytól, azaz nem álltak hűbéri kötelékben. Ők az első királyi tisztviselők. Általában szegényebb lovagok közül kerültek ki.

Privilegium Ottonianum: I. Ottó rendelete, melyben szabályozta a pápaság és a császárság viszonyát, megerősítette a pápát azon területek birtoklásában, melyeket Pippintől és Nagy Károlytól kapott. Cserébe a pápának hűségesküt kell tennie, s vállalja, hogy a császár küldöttek útján ellenőrizheti. 964-ben kiegészítették, eszerint a császár jóváhagyása szükséges a pápaválasztáshoz.

Pronoia: szolgálati birtok. Eleinte, a 11. sz. közepén még korábbi érdemekért adományozták. A század vége felé katonai jelleget öltött, ezután kizárólag jövőbeni és katonai szolgálathoz kötött feltételes birtoklást jelentett (így nem is volt örökíthető). A 11. század végétől kezdve a bizánci feudalizmus legalapvetőbb intézményévé válik.

Quodlibet: az egyetemi magiszterek évente két alkalommal tetszés szerinti témából tartott szabad vitája (pl. egyházpolitikai, aktuálpolitikai kérdésekről), ezen a fakultás minden tagja részt vett. (Másodlagos jelentés, inkább csak érdekességképp: a quodlibet emellett a középkori egyetemeken kialakuló művészeti tevékenység a Német-római Császárságban. Lényege: nem összefüggő elemeket tettek egymás mellé, így keltve tréfás hatást, pl. egyes népdalszöveg-részletek szokatlan formában követték egymást. Először a Glogaui Énekeskönyvben (1480 k.) bukkan fel.)

Sachsenspiegel: szásztükör. A középkori német területek legfontosabb joggyűjteménye, ez az első németül íródott jogi dokumentum. A szász szokásjogok egyéni gyűjteménye, ugyanakkor az újkorig megmaradt a szász és észak-német területek joggyakorlatának alapjának. Feltehetően 1220 és 1230 között készült, s Eike von Repgow nevéhez köthető. Szabályozta a fejedelmek és az alattvalók viszonyát, az öröklési jogot, az ingatlannal, családdal, birtokkal stb. kapcsolatos jogokat.

Sejmik: a vidéki kisnemesség saját territoriális képviseleti testülete, ill. a tartományi gyűlés Lengyelországban a 14. század derekától.

Sénéchal: 1) az udvarnagy megnevezése a Karoling államban a 8. század közepétől. A sénéchal a palotagróffal együtt a majordomusok feladatait látta el. Az udvar ellátásáért és a fiscus felügyeletéért felelt. 2) a sénéchaussé élén álló királyi tisztviselő (sénéchaussé: dél-franciaországi közigazgatási egység; királyi bírósági és igazgatási kerület). Ez volt a 10-12. században a francia korona egyik legnagyobb hivatala, vezető tisztviselője a királyi seregek vezére. 1191-ben szüntette meg Fülöp Ágost.

Septem artes liberales: hét szabad művészet. Görögöktől örökölt tanítási program a középkori iskolákban. A matematika négy ága: aritmetika, geometria, muzsika és asztronómia, összekapcsolva a három irodalmi művészettel: grammatika, retorika, dialektika. Az 426-ban Szt. Ágoston e hét tárgy megtanulását tartja szükségesnek (ld. De doctrina Christiana). Az ismereteket 450 körül az afrikai származású Martianus Capella rendszerezte egy allegorikus munkájában (De nuptiis Philologiae et Mercurii et de septem artibus liberalibus libri IX). Boëthius, Cassiodorus, Sevillai Szt. Izidor a világi tudományok e rendszerét közvetítették az új keresztény Európa számára.

Septuaginta: a héber biblia legrégebbi és legjelentősebb görög fordítása, mely a Kr. e. 3–1. században keletkezett. A legenda szerint 70 tudós alkotta, innen származik az elnevezése is. Olyan könyveket is tartalmaz, melyek a héber eredetiben nem szerepelnek. Ezeket nevezzük apokrif könyveknek (ezeket görögül, héberül, arámiul írták). Ez az Ószövetség alapja.

Sheriff: a királyi kormányzat angolszász eredetű helyi elöljárói tisztsége. A normann hódítás után az örökletessé vált grófi tisztség helyett a királyi hatalom tényleges képviselője (algróf) Angliában. A grófságok teljes körű felhatalmazással rendelkező, általában egyéves mandátummal megbízott királyi irányítói, tevékenységükről és a beszedett királyi jövedelmekről évente kétszer adtak számot az Exchequerben. A grófság bíróságán ő elnökölt, és kötelessége volt évente legalább kétszer felkeresnie a hundred-bíróságokat is. A 12. század végére a legfontosabb ügyekben elvesztette bírói  szerepét, feladata a peres felek értesítésére ill. az esküdtszékek összeállítására korlátozódott. 1194 után a három helyi lovagból és egy klerikusból álló coroners testülete átvette tőle a súlyosabb bűnügyek bírósági előkészítésének és a királyi birtokok kezelésének feladatát. A custodes pacis, majd a békebírói tisztség kialakulásával közrendvédelmi szerepe is megszűnt.

Signoria: városok felett kialakított egyeduralom itáliai elnevezése (signore = úr). Kiépítésekor átmenetileg fennmaradhattak a comune intézményei. A 13. század második felétől örökletessé vált, ill. valamely új cím felvételével intézményesítette a város feletti teljhatalmát. Legitimitásának megteremtése akkor zárult le, amikor a császártól vagy a pápától előbb helytartói, majd monarchikus elöljárói címet szereztek az egyes városok signoréi. (A kifejezés olykor comune rendszerű kormányzatokban is feltűnik, itt a legfontosabb végrehajtó tisztségek együttesét jelölték ezzel.) Uralmukat nem egy esetben megpróbálták más városok fölé is kiterjeszteni. A berendezkedés többnyire békét teremtett és kedvezett a fejlődésnek.

Solidus: Constantinus császár által bevezetett aranypénz. Ez volt a késő-római és a bizánci periódus fő valutája (váltópénze az ezüst siliqua volt, azaz ezüstdénár, melyből 24 ért egy solidust). A barbár királyságokban gyakran utánozták, ill. hamisították. Verésére még a Karoling korszakban is vannak adatok, a nyugati aranyvaluta hanyatlásával viszont fokozatosan számítási egységgé válik.

Spiritualia – temporalia: a világi és egyházi dolgok felosztása anyagi és lelki ügyekre. A temporalia az uralkodó, a spiritualia az egyház hatáskörét képezte. Mivel a spiritualia örökkévaló, felsőbbrendű az evilági temporaliánál, így az érvelés szerint az egyház felsőbbrendű az uralkodóknál. (VIII. Bonifác ebből indult ki, mikor arra hivatkozott, hogy bűn esetén az egyház beavatkozhat világi ügyekbe is.)

Spirituálisok: a ferencesek belső ellenzéke. A rend konventuális vezetőivel szemben Assissi Szent Ferenc (1182–1226) eredeti szigorú szegénység-előírásainak betartása mellett szálltak síkra. Népszerű volt körükben Joachim de Floris történetfilozófiája. Pármai János generális vezetése alatt a ferences-rend egy időre a spirituálisokkal rokonszenvező vezetők irányítása alá került. Szt. Bonaventura (1221–1274) generálissága idején (1257–1274) megpróbált közvetíteni a két irányzat között. A szigorú szegénység-követelményt próbálta enyhíteni azzal, hogy használhatták volna az egyháznak ill. a rendnek juttatott adományokat. A spirituálisok elutasították a kompromisszumot. VIII. Bonifác pápa és XXII. János üldözései idején a nápolyi Anjouknál és Bajor Lajosnál leltek támogatást. XXII. János tévtannak bélyegezte a teljes szegénységről szóló tanokat (Cum inter nonnullos bulla, 1323).

Spolia: ‘opima’. 1. Az elhunyt egyházi méltóságok egyházi jövedelmekből származó ingósághagyaték a koronára szállt. 2. Az ellenség holttestéről lehúzott fegyverzet.

Studium generale: felsőfokú tanítási intézmény, az egyetemekkel azonos rangban. A 13. század kezdetétől ezzel a kifejezéssel kezdték megkülönböztetni az egyetemeket azoktól a városi iskoláktól, amelyek egyetemi címmel nem rendelkeztek (studium particulare). 1250-től az egyetem szinonimája lett.

Suburbium: városkörnyék, előváros, ahol kereskedők, kézművesek éltek. Ezek hatalmi–igazgatási központ körül kialakult nyílt települések voltak.

Szicíliai vecsernye: 1282. március 30-án a szicíliai palermóban a lakosság – megelégelve az Anjou-párti francia hivatalnokok zsarnokoskodását – fellázadt és lemészárolta az idegeneket. A felkelés élénk az egykori Stauf-párti nemesek álltak. Rengeteg franciát mészároltak le, s felgyújtották az Anjou flottát. Az Anjouk végül elmenkültek, az uralmat pedig az Aragóniai-ház tagjai szerezték meg. Ezen déli események hatására Észak-Itáliában is Stauf-párti ghibellinek kerekedtek felül.

Sztratiota: a Bizánci Birodalomban tömegesen letelepített, eleinte szláv „parasztkatonák” elnevezése. A kifejezést a 7. századtól kezdve alkalmazták. Birtok (pronoia) fejében vállaltak fegyveres szolgálatot, parancsra lóval és fegyverzettel kellett bevonulniuk. A 11. századtól már hivatásos lovagok, akik nem maguk művelték a földet, hanem hűbér jövedelemből éltek.

Taille: a Karoling-kortól létező rovásadó Franciaországban. A védelem és közrend biztosítása fejében szedték a néptől. Évi egyenes adó, amelyet 1439-ben a rendi gyűlés véglegesített. Északon személyi jövedelemadóként létezett, délen pedig vagyonadóként. Megszavazták állandóságát, ezért a nemesség és az egyház mentességet kapott alóla (ok: nekik kellett megszavazni, cserébe az uralkodó engedményt adott számukra). Egészen 1789-ig szedték.

Thema: katonai-adminisztratív egység, melyet a nyugati exarchátusok mintájára először Kis-Ázsiában alakítottak ki. Több provinciányi területet ölelt magába. Kis-Ázsiában az első themák: Opszikion, Anatolikon, Armeniakon és Ciprus felett a tengerész-thema. A thema elnevezés először a katonai alakulatokat jelentette, később vonatkozott arra  területre, ahol állomásoztak. A kezdeti nagy themákat a képrombolás idején felosztották. 680 táján Európában is megjelent a themarendszer Thrákiában (ok: a bolgár veszély). Ahol megalakult, ott reálisan létezett Bizánc hatalma.

Thing: 1. norvég grófságok gyűlései 2. norvégoknál a szabadok gyűlése 3. régi skandináv és germán népeknél a népgyűlés elnevezése (feladat: viszályok elsimítása, bírósági funkció).

Treuga dei: „Isten Békéje.” Egyházi mozgalom a 11. században a magánháborúk megfékezésére, miszerint szerda estétől hétfő reggelig, valamint a főbb egyházi ünnepeken tilos volt fegyvert fogni.

Unam Sanctam: VIII. Bonifác pápa 1302. november 18-án kiadott bullája. A IV. Fülöp francia királlyal kialakult konfliktus elmérgesedésének körülményei közt összefoglalta azokat az érveket (részben mint választ IV. Fülöpnek), amelyeket VII. Gergelytől kezdődően a kereszténység egésze feletti monarchikus pápai főhatalmának, egyben a klérus a világi hatalom feletti felügyeletének bizonyítására dolgoztak ki korábbi egyházfők, teológusok és államjogászok. Kizárólag szentírási idézetekre hivatkozik. A bulla, amely a pápa iránti engedelmességet az üdvözülés előfeltételeként írja elő, a francia királlyal folyó vitára nem tartalmaz konkrét utalást. Később – pápai döntés nélkül – bekerült a Corpus Iuris Canonicibe. Az Unam Sanctam tartalmazta a két kard elméletét.

Választófejedelem: Kurfürst, a 13. századtól 1806-ig a német–római császárt választó fejedelmek (mainzi, kölni, trieri érsek, cseh király, szász herceg, brandenburgi őrgróf és a rajnai palotagróf). 1138-ban jött létre, feladata: az országgyűlés számára kijelölni, kik közül választhatnak császárt. Kezdetben csak az az előjog illette meg őket, hogy a többi fejedelem előtt szavazhatnak. Részvételük nélkül a választás eredménytelennek számított. 1273-tól már csak őket illette a választójog gyakorlása. Az 1356-os német Aranybulla kizárta a kettős választás lehetőségét, kimondta, hogy a császár megválasztásához elegendő a négy választófejedelem jelenléte és szavazatuk többsége. A választást a mainzi érsek elnöklete alatt Frankfurt am Mainban tartották.

Valdens: Pierre Valdo lyoni kereskedő 1176-ban által indított eretnek vallási mozgalom. A bibliai egyszerűség és szegénység követelésével lényegében az egyház világi hatalma és a hűbériség ellen lázadtak. Dogmatikai kérdésekkel nem foglalkoztak. Kiközösítették őket, de teljesen nem számolták fel. Elterjedt a Német-római Császárság, Itália területén, ill. a 14. században Magyarországon is.

Valvassor: az előkelőkkel szemben alacsonyabb rangú, lovagrendű hűbéresek a Német–római Császárságban. II. Konrád (1024–1039) rájuk támaszkodott a főurakkal szemben.

Vassus (vazallus): a Meroving-korban az úrhoz személyesen kapcsolódó embereket jelölte. A Karoling-korban az uralkodóhoz hű, lovas katonákat jelentette, akik szolgálataikért földadományt kaptak. Később a királyi vazallusok (vassi regales) mellett a grófok is rendelkeztek hűségeskü és kölcsönös szerződés alapján saját vazallusokkal (vassi dominici).

Voloszty: Oroszországban a kisebb közigazgatási területek neve, melyek több szomszédos községből álltak. Egy hivatalnokból és választott parasztokból álló gyűlés kormányozta. Jelentette még a rusz társadalom előkelő rétege (druzsina) számára kijelölt nem állandó birtoktestet, melyeknek a jövedelmét élvezhették.

Votcsina: a volosztyból kialakult örökbirtok a Kijevi Ruszban, melynek örökítéséhez nem kellett uralkodói engedély. Az átalakulás a mongol hódoltság korában zajlott. Művelésre szolgai munkaerőt is alkalmaztak (holopok).

Vulgata: Szt. Jeromos (347 k. – 420?) által a 4-5. század fordulóján készített teljes latin bibliafordítás. A katolikus egyház hitelesnek ismerte el.

Wergeld: „az ember ára” a longobárd jogban, jóvátételi díj (vérdíj). A barbár jogkönyvek a bosszú helyettesítésére az elkövetett vétség pénzbeli megváltását írták elő, ebből az összeg egyharmada a királyt illette. A gyilkosságért fizetendő vérdíj mértéke az áldozat társadalmi rangja, kora, neme szerint változott.

Wik: Észak-Európára jellemző településtípus a 9–11. században. (Maga a szó feltehetően frank eredetű és piacot, vásárlóhelyet jelentett.) Olyan – római előzményekre értelemszerűen nem visszavezethető – településeket neveznek így, amelyek esetleg csak az év egy részében lakott és használt kereskedelmi célú központok, ill. már korábban is létező települések kereskedelmi jellegű külvárosai voltak. Emellett a -wik végződés megtalálható több száz kora középkori eredetű, észak-európai település nevében.

Wüstungen: pusztásodás (német: Wüstungen, angol: lost/deserted villages, francia: villages désertes). A folyamat Európa minden részén jelentkezett a 14–15. században, a korábban lakott települések elnéptelenedtek (ok: népességcsökkenés, térbeli mobilitás).  Legelővé alakíthatták vagy meghagyták pusztának.

 

Magyar Középkor

 

Adománybirtok: A feudális magánföldtulajdon alapvető típusa. Ugyanis I. (Szent) István korától a világi birtokoknak kétféle típusa létezett: a saját nemzetségi földek és a királyi adományok útján szerzettek. Az előbbi, más néven örökbirtok a nemzetségen belül osztozás útján, királyi beleszólás nélkül öröklődött. Az utóbbit, más néven beneficiumot viszont csak fiúra, illetve egyenes ági férfi ivadékokra lehetett örökíteni. Az 1222. évi Aranybulla átmenetileg szabad végrendelkezési jogot adott a királyi servienseknek, de ez a gyakorlatban nem vált általánossá (pl. az 1351-es ősiség törvénye miatt sem). Az adománybirtok kihalás esetén visszaszállt a királyra.

Ajándék (munus): Természetben lerótt járadék, amelyet a 13. századtól a kiváltságolt települések, túlnyomó részben a falvak szabad állapotú lakói (hospesek, jobbágyok) évi három alkalommal, meghatározott ünnepnapokon adtak a földesúrnak, aki gyakran átengedte azt tisztségviselőinek. A járadék általában az ünnephez kötődő valamilyen jelképes termény illetve állat volt. Általában telek után fizették, kivéve a közösségre kivetett italt és nagyobb állatot. A 14. században a jobbágyság általános kötelezettségévé vált, az is maradt 1848-ig.

Alispán (vicecomes): A megyésispánnal magánjogi viszonyban álló helyettese, a megyében rangban utána következő tisztviselő. Az első említése 12. századi, kezdetben csak a várnépek felett ítélkezhetett. Az ispán maga választotta ki bizalmi emberei közül, kezdetben jórészt várjobbágyokból. A nemesi megye kialakulásával egyre gyakrabban az ispán familiárisai (pl. várnagyai) közül került ki. Hivatalos ténykedéséből jövedelmet élvezett, részesedett az ispánnak járó harmadból. (1291-től már csak nemeseket lehetett kinevezni alispánnak, és a vármegyékben gyakran előfordult, hogy egynél többen is voltak. A 14. századtól kezdve kezdte helyettesíteni urát a közgyűléseken. A megyebeli nemességnek csak Mátyás király uralkodásának végétől kezdve lett beleszólása a megválasztásába.)

Allódium: A feudális földesúrnak a jobbágytelekkel ellentétben saját kezelésben tartott földje. Eredetileg a gazdasági épületeket is jelölte. A korai Mo.-on ide tartoztak a szolgákkal műveltetett praediumok. Az Árpád-kor végétől már csak a várföldek és a határban egy-két teleknyi földterület tartozott az allódiumhoz. Részei: szántó, kert, kihasított legelő, tilalmas erdő, halászóhely, szőlő. Ezeket robottal a jobbágyság és néhány állandó alkalmazott művelte, gondozta.

Apát: A bencés regulát követő (monasztikus) szerzetesrendek önálló házainak elöljárója. Az apát a kolostor lelki és gazdasági ügyinek egyaránt irányítója. A Karoling kortól kezdve szentelik őket pappá. A társai által szabadon választott apátot a püspök iktatta be székébe egy püspökszentelésre emlékeztető szertartás keretében. Egyszerre volt pásztor, tanító orvos és a törvények magyarázója. Az apátot megillették a főpapi jelvények és misézésnél is főpapi öltözetet használt. (A Karoling kortól kezdve a gazdag apátságok apátjai egyben az uralkodó bizalmasai voltak, s emiatt a szabad apátválasztás helyett politikai, rokoni szempontok érvényesültek. A Cluny mozgalom ez ellen (is) lépett fel a 10. században. A pannonhalmi főapát Szent Istvántól abbas nullius címet kapott, azaz csak az esztergomi érseknek volt alárendelve, a megyéspüspöknek nem.)

Árumegállító jog: A feudális korban a privilegizált városok joga arra, hogy a város a rajta vagy mellette áthaladó (hazai és külföldi) kereskedőket feltartóztathassa, és meghatározott ideig kényszerítse őket megállásra, portékáik árusítására. Az árumegállító jog a város gazdasági fellendülésének záloga volt (pl. Pozsony esetében). Magyarországon csak a király adományozhatott ilyen jogot.

 

Bán: Mint méltóságjelölő szó a magyar nyelvben átvétel a szerbhorvátból, a horvát elnevezés Baján avar fejedelem nevére mehet vissza. A Magyarország déli határterületeit felölelő különkormányzati egységek vezetőinek neve. A 12. században bukkant fel először, kezdetben csak a dalmát-horvát területek elöljáróját hívták így, amely elnevezés aztán a Dráva-Száva közét irányító tisztségviselőkre is kiterjedt. A többi báni méltóság a tatárjárás után alakult ki. A király nevezte ki őket, területük több megyére is kiterjedt. (A 14. században a szlavón, horvát-dalmát és egy ideig a szörényi és macsói bán is a bárók közé tartozott. Mohács után a horvát-szlavón báni tisztség kivételével mind megszűntek. A báni jövedelmek a következők: adók, szolgáltatások, a kezelt királyi javakból átengedett részesedés, vámok, bírói illetékek.)

Bandérium: Az olasz bandiera szó jelentése: címeres zászló. A 14. században került át az olaszból a kifejezés a magyarországi latinba. Kezdetben a vezérek címeres hadi lobogóját jelölte, majd a 15. századtól már a világi és egyházi bárók által a familiárisaikból és honorbirtokairól kiállított, a nagybirtokos zászlaja alatt hadba szálló katonai alakulatot. (A 15. században a bárói bandériumoknak a létszáma 400 fő. A király bandériumában a más szolgálatában nem álló szabad birtokosok hadakoztak.)

Bányakamara: Lásd kamara.

Báró: Nyugaton a király közvetlen hűbéresei voltak. Mo.-on II. András király óta így nevezték az ország főméltóságait, tágabb értelemben néha közéjük számolva az egyházi előkelőket is, akikkel együtt alkották a királyi tanácsot. Kezdetben az ispánokat is ide értették, megkülönböztetve kisebb és nagyobb bárókat. I. (Nagy) Lajos király korától már csak kb. a 15 legelőkelőbb tisztviselő tartozott a bárók közé. Kiváltságaik halálukig megillették őket (pl.: bandérium-állítás; az esküjük 10 nemesével ér fel).

Besenyők: Kipcsak-török nyelvű nomád nép. Első szálláshelyük a Dél-Urál környékére tehető. A 9. században az úzok ütöttek rajtuk és ennek folytán nyugatra vándoroltak. Előbb Levédiában, majd Etelközben támadták meg őseinket, közvetlen lökést adva ezzel a Honfoglalásnak. A 11-12. század folyamán felmorzsolódtak és beolvadtak a környező államokba (Bolgár állam, Bizánc, Kijevi Rusz/Nagyfejedelemség, Magyarország).

Beszállásolás (descensus): A természeti gazdálkodás viszonyaiban gyökerező adóforma. Az úton lévő király, királyné illetve az ország fő méltóságviselői és kíséretük ellátásának és elszállásolásának kötelezettsége. Az Aranybulla mentesítette alóla a nemességet, azonban szlavón területen még a 14. században is létezett. A 13. század végétől a király már ténylegesen nem vette igénybe, ekkor a valóságban már a királyi hírnökök elszállásolását jelentette.

Böszörmények (izmaeliták): Az Árpád-kori Magyarország mohamedán vallású lakossága. Közülük kerültek ki a királyi vámszedők, pénzváltók és a sókamarák vezetői. I. (Szent) László és Kálmán királyok törvényei kísérletet tettek a keresztény hitre térítésükre. Meg lehet különböztetni nyugati eredetű (észak-nyugat afrikai) és keleti eredetű mohamedánokat. Utóbbiakat nevezték Mo.-on böszörményeknek, vagy kálizoknak. Feltehetően a volgai bolgár birodalomból kis csoportokban vándoroltak be.

Céh: Egyazon városban élő és azonos ipart vagy foglalkozást művelő szabad kézművesek (esetleg más foglakozásúak) érdekvédelmi egyesülete, amely egyben a vallásos egyesület szerepét is betöltötte. Állhatott egy, vagy több rokon szakma képviselőiből. Élén egy, vagy több mester állt. Minden céhnek volt a földesúr vagy a város által kiállított céhlevele. A mo.-i előzményei a 13. századra mennek vissza. Az első mo.-i céhek az erdélyi szászoknál jöttek létre.

Collecta (rendkívüli adó): Valamilyen alkalomhoz (általában háborúhoz, hadjárathoz) kapcsolódó földesúri, vagy királyi adó. Pénzben, vagy természetben szedték. A királyi birtokok lakói és a földesúri népek fizették. A szolgarendűeket általában az adó fele terhelte. Először II. András király vetette ki. A 14. század végétől, a királytól függetlenül a földesurak is szedtek jobbágyaiktól hasonló adót.

Dákoromán kontinuitás-elmélet: George Sincai, S. Micu-Klein és Petru Maior által a 18. század végén kidolgozott elmélet a román nép etnogeneziséről. Elképzelésük szerint az Erdélyben és a Duna alsó folyásánál egykor élt, latin nyelvet és műveltséget átvevő dákoktól származik – nyelvi és etnikai kontinuitás révén – a román nép és nyelv. Az elméletre sem régészeti, sem nyelvészeti, sem pedig történelmi bizonyítékok nincsenek. A magyar történetírás álláspontja szerint a románok valójában a Balkán-félszigetről vándoroltak be a 10-12. században.

Dekrétum: Latin szó, jelentése: döntés, határozat, törvény, rendelet. 1. Világi értelemben az uralkodói akaratnyilvánítás azon formája a középkori Mo.-on, amelynek egyedi eseten túlmutató általános érvényt tulajdonítottak. A modern történettudomány törvény illetve rendelet értelemben használja, amely eredetileg a 14. századig nem tagolódott cikkelyekre, tehát ezek jelenlegi beosztása újkori eredetű, így nem ritkán félrevezető. (Gyakran nem egy törvényhozási ciklus eredményeit foglalja össze, azaz egymással nem feltétlenül összefüggő törvényeket tartalmaznak. Hozhatták a királyi tanáccsal, vagy a 14. századtól az országgyűléssel együtt.) 2. Egyházi értelemben a pápa olyan rendelkezései, amelyet a bíborosok meghallgatása után saját döntése alapján hoz.

Dénár: Nagy Károly korától a 13. század végéig vert ezüstpénz, amely az obulussal (fél dénár) együtt egész Európában, így Magyarországon is elterjedt.

Domaniális jövedelem: A kincstár bevételeinek azon része, amely a királyi birtokok hozamából eredt, szemben a regálé jövedelmekkel. A középkori Magyarország tekintetében a 15. század előtt a jövedelmek ezen újkori felosztása anakronizmusnak minősül.

Dusnok (torló): A félszabad (libertinus) szolgálónépi csoportok egyike a korai Árpád korban. Az őt felszabadító birtokos lelki üdvéért tort adott (azaz állatot, gabonát, sört szolgáltatott).

Egyházi nemes (prédialista): Az egyházi birtok népeinek elitjét alkotó társadalmi réteg, amelynek feladata a birtokigazgatás, illetve a katonáskodás volt. Korábbi elnevezésük a nemes jobbágy. Az egyházi földesúr maga rendelt népei közül egyeseket jutalomból erre a feladatra, másfelől a közszabadok állhattak be védelem fejében egy-egy nagyobb egyházi földesúr szolgálatába. Közvetlenül az egyházi földesúr joghatósága alatt álltak, de sajátos belső önkormányzattal rendelkeztek: saját bírói székeket hoztak létre. (Életmódjuk az egytelkes nemesekéhez állt közel. Egyes részeken a 19. századig fennmaradtak.)

Egyházmegye: A római katolikus és az ortodox (bizánci) egyház szervezetében teljes jogú püspök, vagy nullius apát által vezetett jól körülhatárolt terület. A 4. századtól kezdve léteznek. Az egyházmegyék főesperességekből álltak össze, nevüket általában a püspökük székvárosáról kapták. I. (Szent) István király az államszervezéssel párhuzamosan 10 darab egyházmegyét (amiből az esztergomi és a kalocsai főegyházmegye) állított fel, amihez csatlakozott I. (Szent) László király alatt a zágrábi és Kálmán király alatt a nyitrai. (A pécsi és a veszprémi püspökség alapító oklevele 1009-ből származik.)

Egytelkes nemes: A kisnemesség alsó csoportja, akiknek csak egy teleknyi földjük volt és nem rendelkeztek jobbágyokkal. Telkük viszont a középkorban nemesi földnek számított, így adómentes volt, s formailag ez különböztette meg őket az armális nemesektől. A 14-15. században váltak széles réteggé. Főleg az egykori várjobbágyok leszármazottai alkották.

Ekealja (aratrum): Az ekével szántott földnek munkaigény szerinti mértéke, akárcsak a hold, de az ekealja 1 év alatt 1 ekével megművelhető területet jelentett. A 16. századig volt jellemző a használata.

Erdélyi vajda: Középkori magyar királyi főméltóság a 13-16. században. A királyi hatalom megtestesítője Erdélyben. Katonai, bíráskodási és közigazgatási jogkörrel rendelkezett. A király által tetszés szerinti időre kinevezett erdélyi vajda a királyi, majd a nemesi vármegyéket teljesen a kezében tartotta. Ő nevezte ki az ispánokat, ő vezette az erdélyi megyék bandériumát, és territóriumában főbíró is volt. A 14. század közepétől közös vajdai gyűlés intézte az igazságszolgáltatást, közigazgatást és a katonai ügyeket. A 15. században a székelyek ispánja már tőle függő ember, sőt gyakran maga a vajda volt.

Erdőispánság: A kora középkori királyi birtokigazgatás legkésőbb megszervezett intézményei, amelyek a Mo.-on szétszórtan fekvő királyi erdőuradalmak és vadászó helyek területén jöttek létre, élükön a procuratorral. A 12. század végén szervezték meg őket, s a korábban lakatlan erdőterület gazdasági erőit az erdőispánsági központ ellátására fordították, amelyet a király gyakran látogatott. Az intézmény a királyi birtokok eladományozásával párhuzamosan szűnt meg a 13-14. század fordulója táján. (Az erdőispánság területén lévő szolgáltató népek: halászok, vadászok, pecérek, erdőóvók, vízóvók stb. a századosaik és tizedeseik vezetésével speciális szolgáltatásokkal tartoztak a királynak.)

Érsek: A pápa fősége alatt álló legmagasabb egyházi rend viselője. Az érsekség élén az érsek áll, aki egyben a főegyházmegye püspöke is. Jogai közé tartozik a területén lévő püspököket felügyelni, zsinatot összehívni, az egyes püspöki szentszékeken kezdett ügyekben fellebbezés folytán ítélkezni. A pápaválasztói joggal felruházott érsek a bíboros. Az országon belüli vezető érsek a prímás, aki Mo.-on nem más, mint az esztergomi érsek. Mo.-on a középkorban két érseki tartomány működött: az esztergomi és a (bács)-kalocsai.

Évkönyv (annales): Középkori történetírói műfaj, amelynek megjelenése Nagy Károly korára tehető. Általában valamilyen helyi, dinasztikus érdekeltségű kronologikus műfaj, amelyben a szerző évek szerint jegyzi fel az eseményeket, mellőzve minden kommentárt. Az ezredforduló környékén elmosódik a krónika és az annales közötti határ, így egyre nehezebbé válik a művek műfaji besorolása.

Familiáris: A latin szó jelentése családi, házi. A 13. századtól kezdve általában azok megjelölése, akik önkéntesen más házához tartós szolgáltra szegődtek, valamilyen díjazás ellenében. Szűkebb értelemben azok a nemesek, akik a királyhoz, vagy valamely egyházi vagy világi nagybirtokos famíliájához csatlakozva annak hadi kíséretét alkották. Általában szóbeli megállapodás alapján lépett ura (dominus) szolgálatába, aki jogi és tényleges védelmet biztosított számára, illetve az ellátásáról is gondoskodott. A jogviszony nem volt örökletes, és nem volt feltétele valamely birtok hűbérbe adása: ez lényeges különbség a nyugat-európai hűbériséggel szemben.

Fekete magyarok: A 11. századi magyarok egy pogánynak és sötét bőrűnek nevezett részére vonatkozó megjelölése. Győrffy György és Kristó Gyula szerint a 8. törzset, a kabarokat jelölte. Más elképzelések szerint az Istvánnal szembeforduló hatalmi, politikai csoportosulás (Koppány, Gyula, Ajtony) elnevezése.

Fiúsítás: I. Károly király által egy esetben, I. (Nagy) Lajostól kezdve számos esetben gyakorolt királyi kegy, amely során a leány utódot teljes jogú fiúörökössé nyilvánítja az uralkodó, aki így apja „ősi” birtokainak teljes jogú örökösévé válik.

Fogott bíró (arbiter): A vidéki bíráskodás sajátos szokásjogon alapuló formája, ahol nem hivatalos bírákat kértek fel az ítélkezésre. Döntésük ellen fellebbezésnek nem volt helye.

Forint: Károly Róbert (I. Károly király) által 1325 körül firenzei mintára bevezetett aranypénz. Fedezetét a fellendülő magyarországi nemesfémbányászat adta. Előlapján a firenzei liliom, hátlapján Keresztelő Szt. János volt.

Fő- és titkos kancellár: A kancellár bármely intézmény írásbeli teendőit végző hivatalának vezetője. Magyarországon a 12. században jelenik meg a kancellária, a titkos kancellárok pedig a 14. század második évtizedétől töltötték be rendszeresen hivatalukat. 1366-tól a titkos kancellár áll a kiskancellária élén, a főkancellár pedig a nagykancelláriát vezette. A kiskancellária feladata az udvari igazságszolgáltatás, a nagykancelláriáé pedig a kormányzati ügyek vitele volt. A főkancellár általában valamely érseki széken ült. A 14. században állandósult, hogy az esztergomi érsek a főkancellár.

Főesperes: Az esperes az egyházmegye egyik kerületének felügyelője. Nagyobb kerületek élén a főesperes állt. A 8. századtól egy-egy egyházmegyében több főesperes is működött, s az esperesi kerületeiken belül a 13. századra már önállóan gyakoroltak felügyeletet a papság felett. Az esperesek rendelkeztek a kerületükben lévő javadalmakkal, valamint fegyelmi ügyeket is vittek.

Főispán (megyésispán): A 11. századtól megyék élére állított királyi tisztségviselő. Az 1290. évi III. tc. értelmében csak nemes lehet ispán, előtte nemtelen is lehetett. Egy megyésispán alá általában több megye is tartozott. A megyésispánt a király nevezte ki, formailag a királyi tanács hozzájárulásával. A megyésispán vezette hadba a vár hadinépét a saját zászlaja alatt. Bárói státuszától és zászlósúri kiváltságaitól I. (Nagy) Lajos király fosztotta meg őket. A várnép felett korlátlan bírói hatalma volt a megyésispánnak. Bíráskodási hatalma volt az egyházi- és magánbirtokokon élők tized- és pénzügyi pereiben. Bűnügyekben a vérhatalmat a megye egész területén gyakorolta, de csak a király által kiküldött bíróval közösen. A megyésispánok főispán elnevezése csak a honor rendszer megszűnte után, a 16. század elejétől vált általánossá.

Főkancellár: Lásd Fő- és titkos kancellár.

Főkapitány: 1. Feudális kori katonai tisztség Mo.-on, amely középkori előzményekből a török korban alakult ki. A 15. században a nádor volt az ország főkapitánya, mint aki a királynak katonai téren is helyettese volt. 2. Főkapitányi rangjuk volt egyes jelentősebb végvárak (pl. Eger) parancsnokainak 3. Hasonló címet viseltek a Jászkun- és a Hajdúkerület legfőbb elöljárói is.

Főkegyúri jog (kegyúri jog = Ius patronatus): A kegyúri jog olyan kiváltság, amely azon személyt illette meg, aki valamely egyházi intézményt alapított vagy megajándékozott. A főkegyúri jog a földesúri kegyúri jog országos szintű megfelelője. Egy terület felett felségi jogot gyakorló uralkodó a terület egyházi intézményei fölött főkegyúri jogot gyakorolt, ez azonban kánonjogilag nem létező jog. A kegyúr legfőbb joga a bemutatás joga, azaz az uralkodónak joga volt bárkit kinevezni a kegyurasága alatt álló egyházi intézmények élére, egyetlen megszorítással: saját magát nem nevezhette ki. A (fő)kegyúr kötelessége az általa alapított egyházi intézmény védelme és támogatása. A főkegyúri jogot gyakorlót megillette továbbá, hogy díszes menetben fogadták.

Földbér (census, terragium): Eredetileg a hospesek pénzjáradéka, földesúri adója volt. A 13. században vált az egész jobbágytársadalom jellemző adójává. Közvetlenül vagy közvetve a gazdaságot, a telket terhelte, nagysága igazodott annak méretéhez. Kezdetben egy összegben fizették, később kettő, ritkán három részletben, de mindig meghatározott időpontokban.

Földközösség: A praekapitalista gazdaság földbirtoklási, földhasznosítási rendszere. A termelő csak a közösség tagjaként részesülhetett a föld birtoklásának jogából. Magyarországon két típusa volt:

1. Nemzetségi földközösség: Vérségi kötelék alapján csak a nemzetség tagjai részesülhettek a földből. Az állandó települések megjelenésével eltűnt.

2. Falusi földközösség: Területi alapon jött létre. Feltétele az állandó letelepedés volt.

A földközösségen belül kétféle módon lehetett földhöz jutni: egyrészt szabad foglalással, másrészt periodikus újraelosztással. Azokat a területeket, amiket nem osztottak ki (legelők, erdők, vizek), közösen használták.

 

Füstadó (fumarium): I. (Szent) István király uralkodása idején bizánci hatásra bevezetett adófajta. A füst önálló termelőt jelölt, minden önálló termelőnek fizetnie kellett tehát ezt az adófajtát. Bevezetése az 1020-as évekre tehető Magyarországon.

Garas: Európában a 13. század végén megjelenő súlyosabb ezüstpénz. Magyarországra a cseh garasok szivárogtak be, de Károly Róbert garasait nápolyi mintára verték. Előlapján az uralkodó trónon ülő alakja volt, míg a hátlapon az uralkodó címere. 1370-1467-ig Magyarországon szünetelt a garas verése, így helyette obulust és dénárt vertek ezüstből.

Generalis congregatio: Latin szó, jelentése: általános gyűlés. Az egész ország, több megye vagy egyes megyék számára tartott törvénykezési, bírósági gyűlések leggyakrabban használatos elnevezése. A 13. század második felétől a vidéki bíráskodás legfontosabb intézménye. A király által tartott generalis congregatiók az országgyűlés kialakulásának egyik állomását jelentik. A szerepét vesztett generalis congregatio a 14-15. század fordulójára megritkult, majd eltűnt.

Geréb: Erdélyi szász előkelő a középkorban (12-13. század). Ők viselték a bírói, közigazgatási, katonai tisztségeket, ők birtokolták a legtöbb földet is. Tisztségeik örökletesek voltak. A későbbiekben elköltöztek a szász települési területről, és házassági kapcsolatok révén beolvadtak a magyar uralkodó osztályba.

Gesta: A műfaj neve a latin gesta rerum, azaz ’viselt dolgok’ kifejezésből származik. Középkori történetírói műfaj. A 6. században alakult ki. A gesta irodalmi jellegű műfaj, a szerző elsősorban szórakoztatni akar. Felépítése tematikus, tehát nem kronologikus. Témáját általában valamely etnikum történetéből merítette, és érdeklődést tanúsított az adott nép eredete iránt is. A gesta forrásértéke alacsony, de érdekes adatokat szolgáltathat például a hagyományanyagot illetően. A gesta egyik ága a regényes gesta, amely erős rokonságot mutat a hőstörténettel. (regényes gesta: pl. Anonymus műve; gesta: pl. a Névtelen Minorita műve)

Gyepű: Határvédelmi szakszó. Műveletlen földet, térválasztó közt jelöl a kifejezés. Ez általában tehát lakatlan terület volt, amelynek mérete a néhány 100 km mélységet, szélességet is elérhette. A gyepű sajátos formája volt, hogy az ellenség előtt felégették a területet. A már letelepült népek a hagyományos gyepűkről fokozatosan áttértek a mesterséges védelmi eszközökre, így a 11. századtól a gyepű egyre inkább a mesterséges védelmi rendszer objektumait jelölte (árok, gát, fatorlasz stb.). A királyi hatalom 13. századi hanyatlásával a gyepűrendszer is széttöredezett.

Gyepűelve: „Gyepűn túl”. Miután a gyepű benépesült, ez a helynév őrizte meg a korábbi gyepű vonalának emlékét.

Gyula: A magyar szakrális kettős fejedelemség idején a valóságos hatalmat gyakorló uralkodó címe. Bíborbanszületett Konstantin is megemlíti ezt a címet. A gyula cím valószínűleg a kazároktól származik, akárcsak a kettős fejedelemség intézménye. Később személynévként is megjelenik.

Hármaskönyv: Werbőczy István országbírói ítélőmester által 1514-re összeállított jogkönyv, amely nem vált formális törvénnyé, mert az országgyűlés jóváhagyása ellenére a király nem szentesítette, és nem hirdették ki a vármegyékben. Ennek ellenére Werbőczy 1517-ben kinyomtatta és 3 évszázadra szólóan mérvadó jogkönyv lett. A Tripartitum első része az országos nemesi jogokat öleli fel (itt vannak felsorolva a sarkalatos nemesi jogok). A második rész a peres eljárás szabályait tárgyalja, míg a harmadik rész a partikuláris jogokkal foglalkozik (pl.: Erdély jogrendjével).

Harmincad: Adónem. A 12. század végén vagy a 13. század elején alakult ki. Eredetileg azt a hányadot jelentette, ami a királynak vagy a királynénak járt az eladományozott vásárvámokból. Később a név átment az ezeken a helyeken újonnan létesített vámokra. Eleinte csak az áruk értékének 1 %-át jelentette, 1405-ben érte el értéke a 3, 33%-ot.

Háromnyomásos gazdálkodás: Az érett feudális korszak és az ipari forradalom előtti újkor európai földművelési módja. A földet 3 nyomásra osztották: egy része pihent (ugar), másik részében ősszel, harmadikban tavasszal vetett gabona vagy zöldség termett. A háromnyomásos gazdálkodásnak továbbfejlesztett változata volt a négy-, esetleg ötnyomásos gazdálkodás.

Hatalmaskodás (factum potentiale): Speciális bűncselekmények összefoglaló neve. Először a 11. században a más házára való fegyveres rátörést már megkülönböztették a többi erőszakos bűncselekménytől. Ebből fejlődött ki a hatalmaskodás fogalma. Hatalmaskodás volt minden olyan erőszakos cselekmény, ami valaki személye, szabadsága, vagyona ellen irányult akár annak házában, akár azon kívül. Büntetése elméletben fővesztés volt, gyakorlatban a felek kiegyezhettek kártérítésben.

Határispánság (marchia): A királytól –a megyésispánok kiiktatásával- függő közigazgatási egység. Irányítója a határispán. Elsődlegesen katonai feladatokat látott el. Már I. (Szent) István király korában létrejöttek a fontosabb és a veszélyeztetettebb területeken. A 12-13. században fokozatosan beolvadtak a királyi illetve nemesi vármegyékbe. A határispánságokban speciális katonai szolgálatokat teljesítettek az őrök és a lövők.

Határvármegye: A határvármegyék élén határispánok álltak. A határvármegye két részre oszlott: belső lakott, és külső lakatlan vagy gyéren lakott részekre. A kettőt az akadályokkal teletűzdelt gyepű választotta el, amin az átjárhatóságot akadálymentes részek, kapuk biztosították.

Hegyvám: A 14. századtól a kilenced helyett szedett szolgáltatás volt. A szőlőbirtok terméséből a földesurat megillető adónem volt, amely azonban nem változó hányad, hanem megszabott bormennyiség szolgáltatását jelentette. Akónak is nevezték. A hegyvám borból, vagy mustból, esetleg ennek pénzértékéből állt, amit természetbeni juttatások, kismérvű robot egészíthetett ki. A hegyvámot a szőlőhegy tulajdonosának minden szőlősgazda köteles volt megadni.

Herceg (dux): Germán eredetű tisztség, majd méltóság. A magyarországi latinban hadvezért is jelentett, de egyre inkább a királyi család koronázás előtt álló, vagy királlyá fel nem kent férfi tagjainak jelölésére szolgált. A 15-16. században már nemcsak a királyi család tagjai viselték a címet (pl.: Újlaki Lőrinc, Corvin János).

Hercegség (dukátus): Területi különkormányzat, élén általában az uralkodóház egyik tagja, a herceg állt. Győrffy szerint a hercegség intézménye keleti szokás, eredetileg a katonai segédnépek különkormányzata volt, a trónörökös vezetésével. A korai hercegség első példája Koppány somogyi hercegsége.

Hétmagyar: Anonymus gestájában a 7 vezér szinonimája. Az elnevezés eredetileg a magyar törzsszövetség önelnevezése volt, jelentése pedig: „a magyar (megyer) törzs vezetése alatt álló 7 törzset magába foglaló szövetség.”

Hitbér (dos): Házassági vagyonjogi fogalom. A férj javaiból a feleséget megillető rész. Jogalapja a házasság megkötésekor keletkezett, de csak annak megszűnte után volt követelhető a férj örököseitől. Mértéke a házastársak vagyoni és társadalmi helyzetéhez igazodott. A szokásosnál nagyobb hitbért külön szerződésben kellett kikötni. A hitbér kiadását meghatározott esetekben meg lehetett tagadni (pl.: házasságtörés esetén).

Hiteleshely: 1874-ig fennálló magyar jogintézmény. Hasonló a közjegyzőséghez. Azok az egyházi testületek (káptalanok, konventek) számítottak hiteleshelynek, amelyek egyfelől természetes vagy jogi személyek megkeresésére, másfelől királyi parancsra vagy hatósági megbízatásra közhitelű okleveleket állítottak ki. A 11. századtól itt volt az istenítéletek kizárólagos színhelye is. A 13. századtól magán alapítású bencés, premontrei, johannita konventek is hiteleshellyé váltak. 1231 után a poroszló peres és peren kívüli eljárásait is írásba foglalták itt.

Honor: A szó jelentése: becsület, tisztesség, tisztség, hivatal. Intézménytörténeti fogalom. 1. Nyugat-Európában a közhatalom delegálásának (a hivatalnak) a hűbériséget megelőző, differenciálatlan formája, amelyben az uralkodói kíséret tagjai az ország 1-1 részét és a vele járó jövedelemforrásokat kapták meg ideiglenes kormányzásra. 2. A nyugat-európai hűbérjog 13. századi kodifikációjában a visszavonható hivatali hűbérbirtok elnevezése volt. 3. Mo.-on (hasonló jelentésben) először az 1222. évi Aranybullában találkozunk vele, s a 15. század folyamán veszett ki. A honor a 14. században az Anjou-királyság kormányzásának alapjául szolgált. Leírására hűbérjogi terminológiát használtak, noha az intézmény maga nem volt hűbéri természetű. A kor felfogása szerint az ország fő tisztségei honorok, amelyeket az uralkodó ruház át híveire adomány formájában, visszavonhatóan. Az adomány tárgya egyrészt a hivatali joghatóság, másrészt a vele járó vagy ideiglenesen hozzá kapcsolt jövedelmek.                                               (hozzáteszem, mivelhogy ez magyar középkor vizsga, szerintem „csak” a definíció legeleje és a 3. elem kell)

Horka: Honfoglalás utáni magyar törzsszövetségi méltóságnév, csak Bíborbanszületett Konstantin jegyezte fel. Elvileg a magyarok harmadik főembere volt. Bírói tisztség volt. Bulcsú is ezt a tisztséget viselte. A méltóság egy törzs vezetésén belül öröklődött. Egyes feltevések szerint a kabarok méltóságneve volt.

Horvát-dalmát-szlavón bán: Tartományi kormányzó. Kálmán király a horvát területek zsupánságai fölé állította. A horvát hadak és közigazgatás vezetője, a nagyobb magyar zászlósurak közé tartozott. Az egyetlen olyan országos méltóság, amelyikre nem magyar urat neveztek ki. A cím viselője a horvát főnemesség tagja. Szerepe fokozatosan a seregvezér szerepére esett vissza.

Hospes (vendég): Eredetileg szabad idegen, aki letelepedési szándékkal érkezett az országba, s ezért egyrészt védelemben, másrészt szabadságokban részesült. De hospesnek számított a más országrészből érkezett magyarországi is. A hospeseket nagy jelentőségre a 12. század második felében betelepülő, főként neolatin és német nyelvű „vendégek” juttatták. Ezek részben polgári, részben paraszti életformát folytattak.

Ifjabb királyság: A királyi hatalom 1262-1270 közötti dinasztikus megosztásának intézményes formája. V. István király vette fel a iunior rex Hungariae címet az 1262. évi pozsonyi találkozó után, amely találkozót apjával, IV. Bélával folytatott. Az ifjabb király Kelet-Magyarországot uralta, míg az idősebb király Nyugat-Magyarországot. Az ifjabb király a területén szuverén uralkodói jogokat gyakorolt (királyságnak nevezte a területét, saját nádora és saját, önálló kancelláriája volt, önálló külpolitikát gyakorolt stb.). Az intézmény IV. Béla király halálával megszűnt.

Immunitas: A szó jelentése: mentesség. Természetes vagy jogi személyre, társadalmi csoportra, illetve birtokára vonatkozó kiváltság, amely az állammal szemben bírói vagy adózási mentességet biztosított. A bírói immunitás alapozta meg az egyházi és a földesúri bíráskodást. A klerikusok mentesültek ugyanis ennek értelmében a világi bíróságtól, a földesúr pedig birtokának lakói felett maga bíráskodhatott (úriszék).

Ispán (comes): A királyi vármegye élére kinevezett főtisztségviselő a 11-15. században. Hatásköre elsősorban a királyi várbirtokokra, majd mindinkább a megye területén élő népesség egészére kiterjedt. A királyi hatalom kihelyezett képviselője volt, bírói és végrehajtó hatalma, katonai és a várföldeken gazdasági vezető szerepe volt. Beszedette az adókat, vámokat, a vásári illetékeket, szervezte a sószállítást. Szolgálataiért a várbirtok jövedelmeinek 1/3-át kapta.

Istenítélet: A középkor első századainak fontos bírósági bizonyítási gyakorlata, melynek alapja az a mágikus hit volt, hogy az istenséget bizonyos cselekedetekkel az igazság kinyilvánítására lehet késztetni. Nem katolikus egyházi, hanem korábbi vallási eredetű intézmény. Az egyház mint „istenkísértéseket” elvileg ellenezte, s ezért főként kordában tartásuk érdekében vette kezébe lefolytatásukat. Mo.-on az istenítélet sok fajtája közül a legtovább élő eskü és bajvívás mellett a tüzesvas-, a forróvíz- és hidegvízpróba terjedt el. Ezeket egyetemlegesen az 1215-ös IV. lateráni, Mo.-on az 1279. évi budai zsinat betiltotta, bár a későbbi boszorkányperekben ismételten felbukkantak. Helyükbe az inquisitio (vizsgálat), azaz a tanúkihallgatás és az okleveles bizonyítás lépett.

Jászok: Észak-iráni származású nomád nép. A Kárpát-medencébe a kunokkal együtt a 13. században érkeztek, s a Duna-Tisza-közének északi részén állapodtak meg. Gazdasági, társadalmi, politikai és etnikai sorsuk – fokozatos beolvadásuk – a kunokkal párhuzamosan alakult. A jászkun kerületen belül egy széket alkottak (Berény).

 

Jobbágy: Földesúri joghatóság alatt álló, a földtulajdonosnak különféle szolgáltatásokkal tartozó, az egyháznak és az uralkodónak adóval és szolgáltatásokkal tartozó parasztság a feudalizmus viszonyai között. A feudalizmus legfontosabb termelő rétege. Mo.-on eredetileg a királyi vármegyék katonaelemei (várjobbágyok), egyházi fegyveresek s a király előkelő kísérete voltak. Az elnevezést a 13. századtól a szabad parasztokból, rabokból és szolgákból kialakult parasztság megnevezésére használták. A jobbágytelkeiken a saját termelőeszközeikkel gazdálkodhattak.

Jobbágytelek: A feudális struktúra gazdasági és adózási alapegysége, mely több évszázados fejlődés nyomán alakult ki. A 14. század elejétől a belső telken kívül magába foglalta a szervesen hozzá kapcsolódó külső tartozékok (szántó, rét, osztatlan erdők, legelők) használatát is. A jobbágytelek földjeinek tulajdonosa a földesúr volt, akinek a jobbágy a birtoklásért különböző szolgáltatásokkal tartozott. A jobbágy telekhasználata másfelől viszont egyéni és állandó volt, a birtokából ok nélkül nem mozdíthatták el, gyermeke és özvegye örökölhette, sőt páran közülük a szabad végrendelkezés jogát is megszerezték.

Jogar: Az uralkodói hatalom egyik szimbóluma, a koronázási jelvények része. Jogar vagy kormánypálca (sceptrum). Az igazságszolgáltató főhatalmat jelképezi, mint az „igazság és az erény pálcája”. Mai formájában nem készülhetett a 12. század előtt. Részei: arany filigránfonatos foglalat, aranyozott ezüstnyél, hegyikristály gömb.

Kabarok (kavarok): Vegyes eredetű néptöredékek, türk kazárokból és a Kazár Birodalom ellen lázadó népcsoportokból alakultak ki. A magyarokhoz akkor csatlakoztak, amikor azok lazítottak a Kazár Birodalomtól való függésen. A magyarság szervezte 3 törzsüket egy törzsbe. A katonai segédnépek között szerepeltek. A határvidékeken telepedtek le.

Kalandozások: A 9-10. században a magyarság zsákmány- és fogolyszerző hadjáratai. A kalandozások már a kelet-európai sztyeppen, 830 táján kezdődtek, 862-től a nyugati államalakulatok ellen, 900-tól itáliai, német és olykor francia területek ellen, 934-től Bizánc ellen. A kalandozások jól kiaknázták az alakulóban levő ill. anarchikus állapotú államok belső ellentéteit, s gyakran valamely fél hívására indultak. A legyőzött ellenséget adófizetésre kényszerítették és átvonulási terepet biztosítottak így. A kalandozások olykor szervezett törzsszövetségi, olykor csak egy-két törzset érintő vállalkozások voltak.

Kálizok: Különböző etnikai eredetű muzulmánok összefoglaló népneve a középkori Mo-n. Legkorábbi rétege a kálizok, akik a kabarokkal együtt csatlakoztak a magyarsághoz. Földművelés helyett inkább kereskedelemmel és pénzgazdálkodással foglalkoztak (az Árpád-kor kincstartói, vámkezelői közülük kerültek ki). Keresztény hitre térítésük folyamatosan zajlott.

Kamarahaszna: Eredetileg a kincstárnak a pénzverésből származó bevételét jelentette. A réginél rosszabb minőségű új pénz kibocsátásakor ugyanis a pénzbeváltás kötelező volt, s beváltási illetéket kellett fizetni. A királyi felségjogon szedett bevételek közül az Árpád-korban a legfontosabb. A 11. századtól a folyamatos pénzrontások, pénzbeváltások származékjövedelme. A Károly Róbert-féle 1336-ban bevezetett értékálló aranyforint szüntette meg.

Kamara: 1. Az uralkodó szűkebb értelemben vett lakóhelye, magánlakrésze. 2. A királyi javak tárolóhelyeinek összessége, illetve a javakat kezelő intézményrendszer neve. A központi kamara mellett, amely kezdetben feltehetőleg Esztergomban, majd 1250 tájától Budán volt, a 13. század közepétől helyi kamarákat is említenek. A 13. században a királyi jövedelmek, mindenekelőtt a regálék már bérlők, ún. kamaraispánok kezébe kerültek, akik a kincstárnak évi szerződéses összeget előre fizettek, aztán ők szedték be a jövedelmeket. Tehát a kamaraispán nem királyi tisztviselő, hanem vállalkozó volt. Alkalmazottaikat maguk fogadták fel, és a tárnokmesterek, majd a kincstartó legfeljebb közvetve ellenőrizhette őket.

Kancellár: A kancellár bármely intézmény írásbeli teendőit végző hivatalának vezetője. A feudalizmus korában az uralkodó pecsétjét őrző és az azzal megerősített iratokért felelős magas rangú, többnyire egyházi személy.

Kancellária: A késő Római Birodalom korában alakult ki, a középkorban az írásbeli ügyintézés fejlődésével terjedt el. A rendszeres oklevél-kiállítással foglalkozó központi állami hatóságok, királyi bíróságok, egyházi intézmények és magánnagybirtokosok iratkezelését végző hivatal volt. Magyarországon a 12-13. század fordulóján jöttek létre. A király mellett a királynőnek, a főpapoknak, a nádornak, az országbírónak, az erdélyi vajdának, a horvát-szlavón bánnak is volt saját kancelláriája. Ezek az intézmények az igazságszolgáltatással, kormányzással, közigazgatással kapcsolatos írásos teendőket egyaránt ellátták.

Kanonok: Az ún. káptalan tagjai a kanonokok. Augustinusi szabályok szerint szerzetesi jellegű életre voltak kötelezve. A feudális birtokrendszer teljes kibontakozása előtt minden nem szerzetes, de nőtlen, közösségi testületi életet élő pap kanonok volt. Mo.-on a 12. század végétől kezdve a káptalanok meggazdagodásával a közösségi élet felbomlott, a püspöktől is önállósultak, és ettől kezdve minden kanonok egyéni állásának megfelelő javadalmat élvezett, majd külön épületekbe is költöztek.

Kápolnaispán: A királyi kápolna szervezetének élén áll, a királyi udvar tisztségviselője és általában az uralkodó bizalmi embere is. Papi személy, rendszerint prépost vagy püspök rangú klerikus. Ő felel a király által ad hoc kiadott rendelkezésekért, melyeket az országjárás közben fogalmaz az uralkodó, és a királyi kápolna papjai lejegyeznek. Ő a titkos kancellár is kezdetben, a titkos királyi pecsét őre.

Káptalan: A meghatározott egyházi törvények, kánonok szerint élő kanonokokból álló világi papi testület. A káptalani közös tevékenység az ima, énekek meghatározott rendbeni recitálása, zsolozsmázás, püspökök közvetlen támogatása. Mo.-n a 12. századtól váltak autonóm testületekké. Jogilag továbbra is a püspök alárendeltjei voltak, gyakorlatilag azonban saját vagyonnal és jogi személyiséggel rendelkeztek. Önkormányzati joguk volt saját belügyeikre, megtarthatták a földjeiken szedett tized negyedét, statutumokat is alkothattak. Feje a prépost, ügyvezetőjük (a prépost távolléte esetén) a dékán. Két típus Mo-n: székeskáptalan (püspöki székhelyeken, székesegyházak mellett, a püspök munkatársaiból, a püspök tanácsadó testületeként szolgál) és társaskáptalan (megadományozott királyi, nemzetségi magánegyházak mellett működtek, vagy nagyobb részük az ezeknél jóval szegényebb káptalan).

Kapuadó (portális adó): 1336-ban Károly Róbert által bevezetett adófajta. Minden olyan telek után szedték, amelynek a kapuján 1 nagy szénás szekér keresztül tudott menni. Az adó nagysága független volt a jobbágygazdaság méretétől és a telken élők számától. Telkenként 18 dénár összegben határozták meg.

Katonai kíséret: A kialakuló államok jellegzetes intézménye, feltétele, hogy egy bomló törzsi-nemzetségi társadalom felett államhatalom szülessen. A katonai kíséret általában idegen törzsbeliekből vagy idegen népek fiaiból került ki, s ily módon a többé-kevésbé homogén nemzetségi társadalom fölé egy heterogén katonai középréteg került. A magyarság számára a sztyeppei vándorlás során bolgár-türk népelemek alkották a fegyveres kíséretet. Az államalapítás után királyi testőrségként funkcionáltak (Szt. István testőrsége a Kijevi Ruszból származott).

Katonai segédnép: Azok a népek ill. néptöredékek a sztyeppi lovasnomádoknál, akik legyőzöttként vagy más okból csatlakoztak egy erőteljesebb népcsoporthoz. A csatlakozott népek fegyveresei elő- vagy utóvédként harcoltak a hadjáratokban. Általában a határterületeken kaptak földeket, ha a nomádok letelepedtek.

Keltjobbágyfiú: A kiemelkedő szolgálatokat teljesítő várnépbeliek jutalmazásának egyik módja volt a várjobbágyok közé emelésük. Az ilyen kiváltságoltak 13. század közepi magyar neve volt a keltjobbágyfiú. A keltjobbágyfiúk alkották a várjobbágyok legalsó rétegét. A várjobbágyok jogainak teljessége nem illette meg őket: földjüket a király korlátozás nélkül eladományozhatta, illetve korábbi szolgáltatásaik egy része még keltjobbágyfiúként is terhelte őket. A 14. század végére többségük jobbágyparaszti függésbe került.

Kenéz: A 13. századtól kezdve az Erdélybe, Temes-vidékre, a Kárpátokba betelepülő román és rutén lakosság vezető rétege. A kenézek eleinte a királyi várnagyok által alsófokú bíráskodással, igazgatási és katonai vezetéssel megbízott elöljárói voltak egy-egy pásztorcsoportnak. 14. századtól kezdve telepítésvezetői lettek bevándorló, földművelésre térő népcsoportjaiknak és ők kerültek az irtásfalu élére. Ők viselték a település bírói tisztjét, adómentes telket kaptak, részesedtek a regálék hasznából, ünnepi ajándékokra is számíthattak.

Kétnyomásos gazdálkodás: A kifejlett feudalizmusnak a háromnyomásos gazdálkodás mellett jellegzetes földhasznosítási módja. A kétfelé osztott földek egyik részén őszi és/vagy tavaszi gabonát termesztettek, míg a másik rész ugar maradt. A következő évben a felosztás cserélődött. Mo-n a 13-15. századtól terjedt el.

Kettős honfoglalás elmélete: László Gyula hipotézise a Honfoglalásra, mely nézete szerint az két időpontban zajlott le, és a két népcsoport együtt alkotja a magyarság alaprétegét. 895-ban Árpád török vezetésű és kultúrájú magyarjai, egy korábban betelepült, már földművelő magyarságot találtak a Kárpát-medencében. Az „első honfoglalás” 670 táján zajlott volna le, feltéve, ha azonosak az ún. kései avarokkal (griffes-indás kultúra). Ezek az avar-magyarok aztán alávetett köznépként épült be a „második Honfoglalás” utáni magyar társadalomba. Ez az elmélet főként régészeti leletekre, embertani összehasonlításra, népi tradíciókra, egyes írott forrásokat, műveltségi párhuzamokra és címertani észrevételekre épít.

Kilenced: A jobbágyok földesúri szolgáltatása a 14-19. században. Nagy Lajos 1351-ben vezette be, a gabona- és bortermés második tizedének beszolgáltatását jelentette. 1526-ig nem vált általánossá. (A mo.-i korai feudalizmus idején a földesurak szabados állapotú népeiktől általában a termésmennyiségtől független átalányadókat szedtek, a terményhányad szolgáltatás inkább a servusokra (szolgák-rabszolgák) jellemző. 13. század végétől az egységes jobbágyság alakulásával az utóbbi fokozatosan eltűnt és később a „szokás szerinti” (akó, köbölgabona, bor, cseberadó) valamint a pénzjáradékok honosodtak meg.)

Kincstartó: A pénzügyigazgatás vezető tisztségviselője. Károly Róbert uralkodása idején még a tárnokmester helyetteseként jelent meg. 1385-re teljesen átvette a királyi kincstár jövedelmeinek kezelését. 1377-től bárói rangú személy. Nem független országos rendi méltóság, hanem a király bizalmas embere. Mátyás király szervezte hivatallá a kincstartóságot, amely már a regálékat is a familiáris hivatalnokai útján szedte be, azaz Mátyás idején a kincstartó már valóban az összes királyi jövedelmet kezelte.

Királybíró (billogos): Az Árpádok korában a király által kiküldött tisztviselő, akit egyéb feladatok (udvarba hívás) mellett elsősorban igazságügyi tevékenységre alkalmaztak. A funkció mintája a frank „missus” (küldött). A billogos korai magyar elnevezésük, ekkor valószínűleg még nem nagyon váltak el feladataik a későbbi poroszlókétól. Idővel a királyi vármegyék ispánjai alá kerültek a királybírók, az ispán helyettesei lettek a bíráskodás terén.

Királyi jog (ius regium): (felségjog) 1. Népe minden tagja (elsősorban az előkelők) hűséggel és hittel tartoztak neki. 2. A király a legfőbb törvényhozó. 3. Övé a legfőbb bírói jog, s amikor nem személyesen gyakorolja, ő állítja helyetteseit, hozzá mindig lehetett fellebbezni, élhetett kegyelmezési jogával. 4. A király nevezi ki a végrehajtó hatalom országos méltóságait, s tetszés szerint bocsáthatja el őket. 5. Ő az ország legfőbb hadura, kinevezhet vezéreket. 6. Gazdasági jogok: birtokadományozás, regálék (pénzverés, nemesfém-monopólium, határvámok, adók stb.) 7. Egyházi vallási ügyekben beleszólhat a püspökválasztásba és van tetszvényjoga is.

Királyi kápolna: Királyi alapítású intézmény. A királyi kápolnaszervezet nem tartozott a megyéspüspök alá, előbb közvetlenül az esztergomi érsek, a 12. századtól az őt helyettesítő kápolnaispán volt a főnöke. Döntő szerepe volt az udvari írásbeliségben, így a királyi kápolna az Árpád korban udvari kancelláriaként működött.

Királyi serviens: 11-13. században közvetlen királyi szolgálatban álló udvari vitézek legkedvezőbb helyzetben lévő felső rétege. A király mint közvetlen neki szolgáló katonákat fogadta be őket udvarába, s így csak királyi bíráskodás alatt álltak. Jelentős fegyveres csoportot alkottak, ugyanakkor a világi nagybirtok terjeszkedése fenyegette őket, ezért az Aranybulla-mozgalom vezetői lettek (birtokaik megóvása, kizárólag a királytól való függőség megőrzése).

Királyi tanács: A feudalizmus kialakulásától Európa-szerte megtalálható intézmény, amely az uralkodó legtekintélyesebb híveinek tanácsadási kötelezettségéből formálódott. Bizonytalan összetételű és hatáskörű kormányzati szerv. Mo.-on Szent István király idejétől a 13. századig a világi és egyházi előkelők közül azok alkották, akik éppen az uralkodó környezetében tartózkodtak. A király csak olyan ügyekben kérte ki a véleményét, amikor jónak látta. Ezután a bárók és főpapok hivatalból lettek állandó tagjai, megszabták összetételét és hatáskörét a saját érdekeiknek megfelelően. 15. században már egyes tagjai végrehajtási szinten is intézkedhettek. Mátyás király visszaszorította a hatalmát, de halála után hatalma a csúcspontjára ért.

Királyi tetszvényjog (placetum regium): Az államnak, ill. az azt képviselő személynek a joga, mely szerint minden pápai, ill. vatikáni iratot, másfelől az országból hozzájuk címzett írásokat az állami intézmények megvizsgálhatják, hogy tartalmuk ellentétes-e a hazai törvényekkel. Eredete: a 14. századi egyházszakadás idején VI. Orbán pápa a püspököknek adott ilyen engedélyt az ellenpápa okiratainak kiszűrésére. Mo.-on Zsigmond mondta ki először a z 1404-es dekrétumában a jogot.

Királyi vármegye: I. (Szent) István által létrehozott közigazgatási egység. Igazságszolgáltatási, katonai, igazgatási és pénzügyi feladatokat is ellátott Élén a király által kinevezett ispán állt. Központjában a vár állt. A 13. században kezd eltűnni, a nemesi vármegye a területén jön létre.

Királylándzsa: Hatalmi jelvényként használt díszfegyver a magyar királyság első századában. Valószínűleg germán hatásra lett hatalmi jelvény Mo.-on. A 11. század közepétől szerepét egyre inkább a jogar veszi át.

Kondicionárius (conditionarius - szerződéses): A királyi és egyházi birtokon élő liber és servus között elhelyezkedő társadalmi réteg. 1210- es évektől a 14. század közepéig volt használatban az elnevezés. Szolgarendűnek számítottak, de szolgálataikat tételszerűen rögzítették és munkajáradékuk pedig már elenyészően kis szerepet játszott.

Konvent: 1. A katolikus egyházban a szerzetesek kolostori közössége vagy (a 13. századig) a hasonlóan együtt élő káptalan neve. 2. A mo.-i evangélikus és református egyházban az a testület, amely a zsinatok közötti időszakban az egyházkerületek összességének ügyeit intézi (egyetemes konvent).

Kormányzó (gubernátor): Általánosságban az uralkodó helytartója, aki az ország vagy egyes részeinek politikai esetleg katonai igazgatását vezeti. A magyar középkorban Hunyadi Jánost 1446-ban a rendi országgyűlés választotta kormányzóvá 1453-ig. Királyi jogokat gyakorolhatott bizonyos megszorításokkal (bíráskodás, kormányzás, birtokadományozás). Szilágyi Mihályt 1458-ban a 15 éves Mátyás mellé jelölte az országgyűlés kormányzónak, de Mátyás még abban az évben lemondatta.

Koronázási palást: Miseruhából átalakított királyi öltözék. Anyaga brokát, selyem és arany hímzéssel. Feliratai az első mo.-i latin verses emléket adják, jelölve az adományozás körülményeit és dátumát (1031) is. Koronázási palásttá konkrétan a 12. században alakították.

Közszabadok (liberek): A királyi szerviensek elődei. Az Árpád-korban azok összefoglaló neve, akik szabadon költözhettek, akik szabadon rendelkezhettek önmagukkal és tulajdonukkal, ura tulajdonosi hatalma pedig nem terjedt ki rájuk. Részt vehettek a közéletben, bíróválasztásban. A 13. században csökkent a számuk.

Köznemesek: A nemesi társadalom alsóbb rétege a 13. század második felétől. Azonos jogokkal rendelkeznek, mint a bárok (pl.: csak a király ítélkezhet felettük), de gazdasági hatalmuk kisebb és rendszerint nem töltenek be országos tisztségeket.

Krajcár: Eredetileg kereszt alakú verésmintázatú 13. sz.- i tiroli eredetű váltópénz. A nagyobb címletekben ezüst, a kisebbekben rézpénz. Magyarországon a 16. században terjedt el.

Krónika: Középkori, történeti műfaj. Időrendiség jellemzi (bár kevésbé, mint az évkönyveket). Eseménytörténetet közöl, az összefüggéseket figyelmen kívül hagyja. Szerzője legtöbbször egyházi személy, aki nem fedi fel önmagát.

Kunok: Török nyelvű nomád nép. A 11. században jelentek meg a kelet-európai sztyeppéken. 1239-ben magyar királyi hozzájárulással az Alföldre települtek. A pogány és nomadizáló kunok és a magyar feudális társadalom összeütközései miatt a tatárjárás előtt kivonultak az országból az Al-Duna tájára. 1243-ban IV. Béla király visszahívta őket. A tatárjárást követően végül főként Magyarországon, Havasalföldön és Moldvában telepedtek le. Magyarországon kollektív kiváltságokkal rendelkeztek katonáskodás fejében.

Különös jelenlét bírósága (praesentia specialis): 1374-ben Lajos kancelláriai és kúriai reformjai révén intézményesült ítélőszék. Kiemelkedő fontosságú ügyekben ítélkezett, vagy privilegizált főúrak felett. Élén kezdetben (azaz még a tényleges intézményesülése előtt) az alkancellár, majd a 14. század végétől kezdve már a kancellár állt.

Kündü (kende): A kazároktól átvett kettős fejedelemségben a szakrális fejedelem címe. Dzsajhani munkájában is szerepel. Nem volt a feladata a tényleges kormányzás, de személyét vallásos tisztelet övezte. Rituálisan halálra ítélték katonai vereség, elöregedés esetén.

Leánynegyed: A nemesi birtok öröklésekor a leány örökösök az apa „ősi” birtokának ¼-ét kapták meg az apa halála után, rendszerint pénzben. A leánynegyedet az összes lánygyermek együtt kapta, s azon egymás között egyenlő mértékben osztozkodtak. Birtokban általában csak akkor adták ki a leánynegyedet, ha az adott leány nem nemeshez ment feleségül.

Legenda: A latin szó jelentése olvasni való. Középkori irodalmi műfaj, amely szentek életét, csodatetteit, szenvedéseit mutatja be/írja le. Alapját az ókori vértanúk élettörténetei szolgáltatják.

Levirátus: Patriarchális társadalmak szokása, melynek alapján az özvegy elhunyt férje fivéréhez, férfi rokonához ment férjhez, így biztosítva a családi vagyon továbbörökítését.

Libertinus (szabados): I.(Szent) István I. törvénykönyvében még a felszabadított szolga neve. A 12. századtól kezdve a világi birtokokon élő azon alávetett rétegek (servusok), akiket a házigazdaságok átalakítása során földre ültettek. Önállóan gazdálkodhattak, de szolgáltatásokkal tartoztak földesuruknak, s az úr tulajdonában voltak és ezért el lehetett őket adni. Lehetőségük volt azonban az önmegváltásra.

Lófő székely: A székelység kiváltságolt rétege, amelynek kötelessége az volt, hogy lóval vonult hadba. A 14. században jelennek meg mint külön társadalmi réteg, mivel ekkor kezdődik meg a székelység vagyoni differenciálódása. Elsősorban jelentősebb állatállományuk révén tudtak kiemelkedni társaik közül.

Magánegyház (ecclesia propria): Germán eredetű intézmény, a kora középkorban jelenik meg. A földesúr a saját birtokain alapított kolostorok, templomok ügyében volt illetékes és ezek jövedelmei hozzá tartoztak.

Mansio: A latin szó jelentése ház, háznép, telek. Eredetileg a földesúri népek számontartására szolgáló egység volt. A 11-12. században kettős értelemben használták: ház (lakhely) illetve háznép (család). A 13. században a mansio mint adózási egység előbb a beltelket, majd a beltelket és tartozékait, azaz a jobbágygazdaság egészét jelölte.

Márka: Középkori súlymérték. Magyarországon a 12. század közepétől jelenik meg. Két legismertebb változata a magyar márka (233 g.), illetve a budai márka (245, 5 g.). Az utóbbi a 14. században vált országos törvényes alapsúllyá.

Megyei törvényszék (sedes iudiciaria): A nemesi vármegye igazságszolgáltatásának szerve. Élén a király által kinevezett megyésispán helyettese, az alispán állt, aki a megyei nemesség által választott szolgabírákkal együtt ítélkezett. Azonban a kiváltságolt területek felett nem ítélkezhettek. 1397-ben Zsigmond elrendelte, hogy minden hatalmaskodási ügyben a megyei törvényszékek önállóan járhatnak el és erre vonatkozóan felfüggesztett minden korábbi kiváltságot.

Nádor: Tisztségét tulajdonképpen I. (Szent) István hozta létre. Kezdetben gazdasági funkciókat töltött be a királyi udvar ispánjaként (királyi jövedelmek kezelése, királyi birtokok felügyelete). A 12. században ezen gazdasági feladatait a későbbi országbíró vette át tőle. Katonai és bírói feladatai is ebben a században teljesednek ki, országos méltósággá válik. Az 1222. évi Aranybulla szerint a nádor bírói joghatósága már kiterjedt az ország minden lakosára. Mátyás király idején már a király tényleges helyettese volt.

Nemes: Személyében szabad, immunitásokkal, kiváltságokkal rendelkező társadalmi réteg. Politikai jogokkal rendelkeznek, nem fizetnek adót, csak a király ítélkezhet felettük. Földbirtokkal rendelkeznek, kötelesek az ország védelme esetén hadba vonulni. Kiváltságaikat 1222 óta többször is írásba foglalták. A 14. századra jogait tekintve a nemesség egységesült, politikai tisztségeket és gazdasági hatalmukat tekintve különültek el.

Nemesi vármegye: A 13. században a királyi vármegye területén, a királyi vármegyéből szerveződő közigazgatási egység. Előzménye a kehidai oklevél (1232) volt (zalai nemesek négy szolgabírót választhattak ügyeik intézésére). Az 1267-es törvényektől kezdve a 4 szolgabíró a megyeispánnal együtt hozhat döntéseket. 1385- tól kezdve választott követeket küldhettek az országgyűlésbe.

Nemzetség: A nagycsalád és a törzs között álló szociológiai egység. Tagjai közös őstől származtatják magukat. Elsősorban vérségi közösség a törzstől és a törzsszövetségtől eltérően. Egy nemzetség 35-50 főből állt. (Közös nyelvvel és kultúrával rendelkeznek.) Nemzetségi földközösség: Vérségi kötelék alapján csak a nemzetség tagjai részesülhetnek a földből. Ez az állandó települések megjelenésével eltűnt.

Nemzetségi monostor: A 13-14. században a magánegyházak továbbélését jelenti, mivel a kegyúri jogot a nemzetség tagjai tovább örökölték. Nagy részük bencés monostor volt, így elsősorban írásbeliséggel és oktatással kapcsolatos funkciókat láttak el.

Nyestbőradó (marturina): Szlavóniában és a Drávántúli megyékben szedett adófajta (Pl.: Valkóban és Pozsegában). Kezdetben természetben és mindenkitől beszedték. Kálmán király korától szedik pénzben. 1351-ben a helyi nemességet mentesítették alóla.

Obulus (féldénár): Eredetileg súlymérték, amely pénzmértékké alakult át idővel. Rómában, majd a Karoling korban is használták. I. (Szent) István a magyar királyi pénzverést obulusokkal kezdte. Ezüstből készültek. István király korában 0, 76 – 0, 77 gramm volt a súlya, ami a későbbiekben csökkent (II. Andrásnál már csak 0, 25 gramm volt a tömege).

Oppidum (mezőváros): A 13. században IV. Béla király várospolitkájának köszönhetően erősödtek meg. Földesúri joghatóság alá tartoztak, kevesebb kiváltsággal rendelkeztek, mint a szabad királyi városok (nem emelhettek városfalakat). Lakói jogilag jobbágynak számítottak annak ellenére, hogy kézművesek és kereskedők is voltak köztük.

Országalma: A magyar uralkodó koronázási, hatalmi jelvénye. A „Szent Istváni” országalma az Árpád-korban elveszett, a mai a 14. században készült el. Aranyozott ezüstgömb, kettős-kereszttel díszítve. Rajta az Anjouk liliomos címere árulja el korát. (Az országot, a földet jelképezi.)

Országbíró: A feudális Mo. egyik országos főméltósága, a bandériumot tartó zászlósurak egyike. Hivatala 1130 táján tűnt fel udvarispán néven. Ő vette át a nádor eredeti hatáskörét: a királyi udvartartás irányítását, az udvarbirtokok és azok népeinek felügyeletét, és bírói helyettesként a királyi jelenlét (praesentia regia) ítélőszékének vezetését. Országos bíróvá, országbíróvá azt követően vált, hogy a 13. század elején az udvari gazdasági teendőket a tárnokmesternek adta át.

Országgyűlés: A középkori Mo.-on rendi országgyűlés működött. Lásd Rendi országgyűlés.

Ősiség (aviticitas): Az örökölt nemesi birtok nemzetségen belüli öröklését biztosító szokásjog, majd törvény a mo.-i feudalizmusban. 1351-ben fogalmazta meg első ízben I. (Nagy) Lajos király dekrétuma. A fiú utód, illetve fiúsított leányok nélkül elhalók után a közös nemzetségi ősnek más leszármazottjai örökölnek. Az ősiség törvénye lehetetlenné tette a nemesi földeknek a nemzetségtagok hozzájárulása nélküli elidegenítését.

Pallosjog: A halálbüntetés kiszabására kiterjedő joghatóság a feudális korban, mellyel a király a vármegyék után a földesurak egy részét és a szabad királyi városokat ruházta fel. (Nem tévesztendő össze az úriszékkel, még ha előzménye volt is a pallosjognak az ún. immunitas megszerzése, amely lehetővé tette a földesúr számára, hogy minden ügyben ítélkezhessen jobbágysága és birtoktalan familiárisai felett, kivéve a súlyosabb bűntettek esetében (lopás, rablás, gyilkosság, gyújtogatás). A súlyosabb bűntettek esetében ugyanis a 13. századig az ispán, utána a vármegyei törvényszék bíráskodott a halálos ítélet jogával.)

Pápai tizedjegyzék: A pápák által a Szentföld felszabadítására, valamint az egyház központi költségeire kivetett adók beszedésére pápai megbízottak mentek egy vagy több országba, akik a beszedett adókról részletes jegyzéket készítettek.

Patrimoniális királyság: A latin patrimonium szó jelentése ősi, öröklött birtok. A patrimoniális királyság a magyar államfejlődés legkorábbi, 11-12. századi korszaka. Eszerint az uralkodó hatalmának alapja a magánbirtoka, patrimoniuma, amely a legnagyobb az országban. Neki van így a legtöbb szolganépe, és magán alattvalóinak együttes száma túlszárnyalja a többiekét. Ebben a korszakban a király magánhatalma és közhatalma szorosan összeforrt. Az uralkodó hatalmát ekkor még nem korlátozhatta a királyi tanács, ahová tetszése szerint hívhatott meg bárkit a király. A királyi tanács csak véleményező szerepet töltött be.

Penza: Számítási pénz volt. Kezdetben 30, majd 40 dénárt számoltak 1 penzára. A magyar pénzverésben azt írták elő, hogy a pénzverési alapsúlyból hány penzát verjenek.

Pénzverőkamara: I. Károly idejében az ország pénzügyi tekintetben már kamarai kerületekre volt osztva, amelyek több megyét foglaltak magukban. A helyi kamarák elsősorban a pénzverésről és az új pénz forgalmazásáról gondoskodtak, de őket illette az urbura is. Ezek voltak a pénzverőkamarák tehát, amelyeknek élén a pénzverő- és urburaispán állt, aki nem királyi tisztviselő volt, hanem vállalkozó.

Poroszló: A magyarországi korai feudális korszak igazságszolgáltatási intézménye. Az Árpád-korban a magyar poroszló két fajtáját ismerjük: 1. Azonos lehetett ez a korai billogossal, aki a király ércpecsétjével (a billoggal), illetve az ispán megbízásából eljáró kiküldött volt. 2. A poroszló pecséttel rendelkező, peres ügyekben szereplő közhitelű személy, kiküldött és tanú egy személyben. A 13. századtól a hiteles helyek írásbelisége foglalta el a poroszlók helyét.

Prédium: Eredetileg a földesúr gazdasági üzemét, szolgálónépei munkáján alapuló házigazdaságát és egyben a mellette lévő, döntően földesúri épületcsoportból álló települést jelölte. Szolga illetve szolga eredetű szolgálónépek lakták, akik állattenyésztéssel és földműveléssel foglalkoztak, valamint a földesúri curiában végeztek belső szolgálatot. Cserébe a földesúr élelmezte, ruházta és elszállásolta őket. A prédiumok átalakulása már a 11. században megkezdődött, a tatárjárás után sorsuk végképp megpecsételődött: a földesúri házigazdaság elsorvadt, az egykori prédium lakóiból pedig saját telekkel bíró, jobbára pénzzel és terménnyel adózó jobbágyok lettek.

Prépost: 1. A káptalan feje, kisebb rangú főpap, tehát prelátus. A püspöki székeskáptalan élén álló prépost a nagyprépost. 2. A káptalanok mintájára szervezett kanonokrendek (pl. a premontreiek) szerzetesházainak elöljárója.

Prímás: Latin szó, jelentése: első, elöljáró. 1. az ókori Római Birodalomban a provinciák székhelyein állomásozó püspök. 2. A feudális korszakban az egyes országok egyházszervezetének csúcsán álló főpap. A prímás a papi rendi felkenés szerint püspök, aki az érsekek és megyéspüspökök fölé csak egyházkormányzati tekintetben, s még pár speciális joga terén emelkedett. 3. Magyarországon az esztergomi érsek, aki első ízben 1279-ben nyerte el a pápától a prímási címet.

Primogenitúra: Latin szó, jelentése: elsőszülöttség, elsőszülötti jog. A feudális korszakban Nyugat-Európában a legelterjedtebb öröklési rend. Azt jelentette, hogy a család vagyonát, jogait – köztük a trónt is – az apa halála esetén az elsőszülött fiú örökölte. Az intézmény a birtok osztatlan öröklését, a trónöröklésnél pedig a hatalom legitimitását biztosította. Magyarországon az ősiség szokásjoga majd törvénye miatt nem volt szerepe.

Püspök: A görög episzkoposz szó jelentése felügyelő. A római katolikus egyházban az egyházi rendek szentelési hierarchiájának felső fokozata a püspök. Az érsek és a prímás is püspök ebből a szempontból. Másrészt viszont a püspök egyházkormányzati rang is, s mint az egyházmegye feje érseki joghatóság alatt áll. Püspökök a görögkeleti egyházban is vannak.

Regálejövedelem: A királyi felségjogon élvezett jövedelem, amely eredetileg csak a királyt illette. A királyi birtokok csökkenésével párhuzamosan mind nagyobb szerepre tettek szert a regálejövedelmek, különösen Károly Róbert (I. Károly) reformjai után. Elsősorban a pénzverésből, az urburából, a sókamarákból és a harmincadokból származó bevételek összefoglaló jelölése a regálejövedelem.

Rendi országgyűlés: Mo.-on 13. századi előzmények után a 15. század első felében alakult ki a rendi országgyűlés, és 1848-ig a rendiség alapvető intézménye, főként törvényhozó, adót és katonát megszavazó szerve volt. 1445-től kezdve rendszeresen összeült a főrangúak és a köznemesség mellett a szabad királyi városok részvételével. A rendi országgyűlést a király hívta össze, királyválasztáskor pedig a nádor.

Robot: Feudális munkajáradék, más néven úrdolga. A földesúri szolgáltatások egyike, mellyel a jobbágyság tartozott a földesúrnak. A középkorban változó időtartamú robotot a 16. század elejétől már mindig az év meghatározott napjain kellett elvégezni.

Sókamara: II. András idején a pénzverőkamarák mintájára szervezték őket. Az ún. sóregáléból származó kereskedelmi haszon a bérlőik (kamaraispánok) kezébe került, akik többnyire zsidók és böszörmények voltak. Ezek a bérlők a királytól évi szerződéses összeg fizetése fejében bérelték a helyi kamarákat, vállalkozók voltak tehát.

Soltész: Többnyire német, és a városi polgárságból származó telepítésvezető a felvidéken a 13. századtól kezdve, aki az erdős területek műveltté tétele, irtása és benépesítése fejében a föld urától speciális kiváltságokban részesült. Ezeket a kiváltságokat szerződés, az ún. soltészlevél rögzítette. Kiváltságaik: a falusi bírónál kiterjedtebb jogkörű bíráskodás, bírságok szedése, egy vagy néhány adómentes telek birtoklása, sajátos gazdasági monopóliumok, sőt ezek mellett a földesúri szolgáltatások hatoda is megillethette a soltészt.

Szabad királyi város: Kialakulásuk a 11-12. századra vezethető vissza, ugyanis a király földesúri joghatósága alá tartozó, nagyobb gazdasági és igazgatási jelentőségre szert tett falvak ettől az időszaktól kezdve kaptak kiváltságokat. Ezek a települések a 13-14. század fordulóján szabad és királyi városokká fejlődtek. A szabad királyi városok nem tartoztak a nemesi vármegyék, azaz az ispánok joghatósága alá, hanem a királynak voltak alárendelve. Joguk fontos eleme volt továbbá a városi önkormányzat megléte. Adhattak polgárjogot, illetve meg is vonhatták azt, valamint választhattak plébánost, joguk volt vásárt tartani és az árumegállító jog is megillette őket. A szabad királyi városok polgárai szabadon végrendelkezhettek. Az 1405. évi városi törvények nyomán a szabad királyi városoknak a fallal való elkerítettsége a 15. századtól egyik rendi jellegű kiváltságuk lett. A szabad királyi városok továbbá 1445-től kezdve a rendi országgyűlésre való követküldés jogával is rendelkeztek.

Szabad költözési jog: A kifejlett feudalizmus jobbágyságának az a joga, hogy adókötelezettségeinek teljesítése esetén, ingóságaival egyetemben szabadon oda költözhet, ahova akar. A szabad költözési jog az egységes jobbágyosztály kialakulásának fontos jogi kritériuma volt.

Szabadok dénárai: Más néven füstpénz. Az Árpád-kor elterjedt királyi egyenes adója, amelyet az önállóan termelő szabad (liber), szabados (libertinus) népességtől szedtek, beleértve a hospeseket, királyi servienseket és várjobbágyokat is. Az 1200-as évek első felétől a királyi serviens és a nemesek sorába emelkedett várjobbágy már nem volt köteles fizetni ezt az adót.

Szászok: 1. Erdélyi szászok: A 12-13. század folyamán Erdély területére betelepített illetve betelepült német eredetű népcsoport. Az első telepesek II. Géza király hívására érkeztek Dél-Erdélybe. Rájuk vonatkozik II. András király 1224. évi kiváltságlevele, az Andreanum. Szászföldön Szeben megyéből 7 szász szék alakult ki. Az erdélyi szászok bevándorlása a 13-14. században is folytatódott és túllépte Szászföld határait. 2. Szepességi szászok: Első betelepülésük valószínűleg a 12. század második felében zajlott le. Nagyobb mérvű bevándorlásukra a Szepességbe a tatárjárás után került sor.

Szavárd magyarok: VII. (Bíborbanszületett) Konstantinos szerint a magyarok régebbi népneve, amelyet egy, a besenyőktől elszenvedett vereség nyomán Perzsia közelébe vándorolt, de a kárpát-medencei rokonaival a 10. század derekán is kapcsolatot tartó néprész később is viselt. E szavárd magyarok különválása a 6. század derekától egészen a 9. század második feléig több időpontban is bekövetkezhetett elvileg.

Szék: Bíráskodási, közigazgatási, katonai autonómiával rendelkező területi egység a középkori Mo.-n. Székszervezettel azok az általában idegen eredetű népcsoportok rendelkeztek, amelyeknek jogállása eltért a vármegyék lakosságától (pl. szászok, székelyek, kunok). Maga a szék elnevezés bizonyára a ’bírósági fórum’ jelentésű bírói székre utal, a szabad bíróválasztás kiváltságával összefüggésben.

Székely eredetelméletek: Napjainkra a mérvadó kutatáson belül két irányzat vált meghatározóvá a székely eredetelméletek terén. Az egyik vonulat eredendően magyaroknak tartja a székelyeket (pl. Benkő L., Bóna I.), míg a másik török eredetű, a honfoglalás előtt a magyarokhoz csatlakozott katonai segédnépet lát bennük (pl. Györffy Gy., Kristó Gy.). A történeti források inkább ez utóbbi koncepciót látszanak megerősíteni.

Székelyek: Túlnyomórészt Erdélyben lakó, vitatott eredetű magyar nyelvű népcsoport. Írott forrásokban a székelyek legkorábbi megjelenése az 1116. évi Olsava menti és az 1146. évi Lajta menti csatákhoz kapcsolódik, amelyekben a besenyőkkel együtt a magyar hadsereg elővédjét alkották. Ilyen jellegű szerepükre utal Anonymus is. Már a legkorábbi időktől kezdve a gyepű mentén voltak letelepítve határvédelmi szerep ellátása céljából.

Személynök (personalis): A személynök tisztségét Hunyadi Mátyás, azaz Mátyás király hívta életre 1464-ben. Egyesítette a fő- és titkos kancellári méltóságot, a kisebb királyi kancellária élére pedig az általa kinevezett személynököt állította. A királyi személyes jelenlét fórumának élére is a személynököt állította, mintegy saját személye helyett.

Személynöki város: A szabad királyi városok egy csoportja, mely fölött a személynök joghatósága a 15. században alakult ki. A személynöki várások közé tartozott pl. Esztergom, Székesfehérvár, Lőcse és Szeged. A személynöki tisztséget Hunyadi Mátyás hívta életre, egyesítve a fő- és titkos kancellári méltóságot, a kisebb királyi kancellária élére pedig a személynököt ültetve. A személynök két bírói fóruma a királyi tábla és a személynöki szék (sedes personalitia), a városi polgárok fellebbezési törvényszéke. A személynök továbbá az alsótábla elnöke a rendi országgyűlésen, és a Habsburg-korban is megmarad királyi főméltóságnak.

Szeniorátus: A hatalom öröklésének módjára a Honfoglalást követő időszakban több elmélet is fennállt. A szeniorátus az egyik lehetséges örökösödési elv, mely szerint az Árpádok nemzetségének legidősebb tagja kell, hogy a hatalmat örökölje. A valóságban elmondhatjuk, hogy elsősorban nem az elvek, hanem a tényleges erőviszonyok irányították az öröklés rendjét. A törzsszövetség korában az Árpád-nemzetségben előbb a fiúöröklés, majd az oldalági öröklés mutatható ki. Taksonytól kezdve – eltekintve Koppány szeniorátusra és levirátusra alapozott sikertelen kísérletétől – az örökösödésben a fiúöröklés, a primogenitúra tért vissza.

Szent király szabadja: A királyi várszervezet kedvező helyzetben lévő tagjai, voltaképp várjobbágyok. A 11. századi milesek egy része a várjobbágyok elődjének tekinthető. A többi várjobbágytól az különböztette meg a ~ -it, , hogy jogaikat Szent Istvántól származtatták, és ők képviselték a katonáskodó, a várhoz tartozó, a várnépek felett álló várjobbágyi elem előkelőbb rétegét.

Szent Korona: A ~ két részből áll. Felső része tisztább aranyból készült, apostolábrázolásokkal ellátott, a rajta olvasható írás latin nyelvű (corona Latina). Tetejét Krisztus rekezománc képe díszíti, melyet kerek lyuk fúr át a korona korona tetején álló kereszt beillesztésére. Az alsó rész magasabb ezüsttartalmú aranyabroncs, melynek rekezománc képeit görög nyelvű feliratokkal látták el (corona Graeca). Két-két oldalán négy-négy 10-13 cm hosszú lecsüngő aranylánc található, végükön lóhere formában csoportosított drágakövekkel. Hátul, középen egy hasonló lánc csüng le. A középkori és a kora újkori kutatás István-korinak datálja, de a modern kutatás ennél későbbinek. A vélemények erősen megoszlanak korát és a két koronarész eredetét illetően. A két rész különállósága és eltérő eredete mellett szól, hogy mindkettőn található egy-egy Krisztusábrázolás. A ~ elsősorban koronázási eszköz, és nem rendszeres viseletre szánt korona. Magyarország királyai ehelyett valószínűleg egyedi ékszerkoronát viseltek. A királyjelöltnek feltétlenül szüksége volt a ~ -ra, mert a királlyá koronázás csak a ~ -val érvényes és legitim. A középkorban fokozatosan kialakult egy olyan eszme, mely a magyar államiság megtestesítőjének a ~ -t látta (Szent Korona eszme).

Szolga (servus): A szolga szláv eredetű szó, az alávetett népesség legnagyobb csoportját jelöli a 12. századtól. A 11. században még az ín kifejezést használták. A szabadokkal (liber) ellentétes státusúak, értéktárgynak tekintették őket. Szent István törvényeiből ismert, hogy aki servusszal köt házasságot, az maga is servus lesz. Ez a törvény a 12. századig volt érvényben. Egy liber és egy servus gyermekei ettől kezdve fele-fele arányban örökölték szüleik státusát. Más vérdíj és más büntetés vonatkozott rájuk, ti. a vérdíjnak kezdetben inkább a kárpótlás szerepe volt hangsúlyban a büntetés szerephez képest, és az áldozat státusa után kellett fizetni. A servus közszabadságot (aurea libertast) vásárolhatott magának. A királyi és egyházi birtokokon élő servusok voltak jobb helyzetben: földet műveltek, házuk volt, és mindez után járadékokat fizettek. A világi földbirtokos birtokán élők gazdájukhoz voltak kötve (veri servi), bármilyen szolgáltatásra kötelezhették őket. A szolga adható és vehető volt, javaival az úr rendelkezett. Házasságukat nem tekintették törvényesnek, így a családok is szétszakíthatók voltak. Az úr felszabadíthatta szolgáját (libertinus, liber). A 13. században nagy részük jobbágyparaszttá vált, de csak a 14. században tűnt el fokozatosan, majd véglegesen ez a réteg.

Szolgabíró: A 13. század első felétől így nevezték egy megye királyi szervienseinek választott bíráit, később pedig a nemesi vármegye fontos választott tisztviselőit. (Megyénként általában négy fő, de Erdélyben és más megyékben 2-2.) Az ispánokkal és az alispánokkal együtt képviselték a megyét, velük együtt alkották annak törvényszékét. A megyei közgyűlés választotta őket ideiglenes megbízatással, eleinte a módosabb és tekintélyesebb családokból, majd ahogy a tisztség fokozatosan kezdett terhessé válni, a szegényebbek közül.

Tárnoki ítélőszék: A tárnokmester az országbíróval ítélkezett a királyi jelenlét bíróságán, de az ő ítélkezési köre szűkebb, a kiváltságos királyi városokra terjed ki. Emellett a tárnokmester volt a pénzverés, a só-, vám- és borregálé ügyek irányítója, valamint az ezekhez tartozó intézmények bírája. A városok ügyeiben az országbíró vagy a király is eljárhatott. 1376-ban, vagy ’78-ban Nagy Lajos külön bírót adott a városoknak a tárnokmester személyében. Így alakult ki végül 1378 után a ~, a városi feljebbviteli fórum. A tárnokmester a tárnoki ítélőszéken polgári bírótársakkal ítélkezett.

Tárnoki város: A tárnokmester magas rangú királyi tisztségviselő, majd rendi főméltóság. Az Anjou-korban, de már korábban is ő végzi a királyi jövedelmek kezelését. A 14. századtól ezt a funkciót a kincstartó veszi át tőle. Innentől fő tevékenysége a szabad királyi városok jelentős hányada fölötti bíráskodás budai, majd pozsonyi kúriájában, a tárnoki széken. A pereiket ide fellebbező városok, az ún. ~, a 15. században Buda, Pozsony, Nagyszombat, Sopron, Kassa, Eperjes és Bártfa, majd Pest. 1348-ban már 28 tárnoki város volt. A tárnoki szék a budai szokásjog szerint ítélkezett. A tárnokmester bírótársai a tárnoki széken városi polgárok.

Tárnokmester (magister tavernicorum): Előkelő királyi főméltóság. A 12. századi előzménnyel, a 13. században fejlődött ki. Feladatköre a nádoréhoz hasonlóan többször átalakult. Kezdetben a királyi gazdasági ágak, a tárnokok felügyelője. Az 12. század során átvette az országbíró elődjétől, a curialis comestől annak gazdasági feladatkörét. A ~ ekkori elnevezése még magister cubicularium, 1214-ig. Az országbíróval ítélkezett a királyi jelenlét bíróságán, de hatásköre szűkebb, a kiváltságos királyi városokra terjed ki. A 14. századtól az államháztartás tényleges feje. Pénzverés, só-, vám- és bányaregálé ügyek irányítója, az ezekhez tartozó intézmények legfőbb bírája. Ő felügyeli a korona javakat és a még meglévő várgazdaságokat. A 14. században gazdasági feladatait a kincstartó (thesaurarius) veszi át. A tárnoki ítélőszéken polgári bírákkal együtt ítélkezik, 1378-tól.

Tartományúr: A feudális széttagolódást megtestesítő, a legfontosabb bárók által családi alapon létrehozott, a magyar történelemben egyszeri jelenségnek számító territoriális világi hatalom a tartományuraság. Az első ilyen próbálkozás az esztergomi érsekhez köthető, de végül világi urak valósítják meg. Megvalósulása és elterjedése a 13. században történt, és 1323-ban Babonić János, az utolsó tartományúr leverésével ért véget. A 13. században megfigyelhető a korábban a hatalom szilárd alapját képező királyi birtok visszaszorulása az egyházi, de főként a világi birtok javára, a királyi vármegyék eladományozása, a megye területére eső adók és a bíráskodás jogának átengedése, óriási földbirtokok adományozása jutalomképpen. II. András előtt is voltak számottevő birtokadományok, de az igazán nagy birtokadományozások kora az ő trónra lépésével kezdődött, majd egy ellenkező irányba ható uralkodói kísérlet után folytatódott IV. Béla idején is. Az előkelők tatárjárás utáni építkezései jól védhető erős várakat hoztak létre, magánkézben. A 13-14. század fordulójáról tizenegy oligarchiát tartunk számon. Céljuk a tömbösítés, a birtokok koncentrálása az ország valamelyik szegletében. A tartományurak közjogi értelemben a király alattvalói, de saját régióikban olyan hatalomra tettek szert, mely a központi hatalom érvényesülését teljességgel ellehetetlenítette. Famíliájuk igen nagy volt, melyhez magánhadsereg is társult. Többségük királyi felségjogokat is bitorolt (pénzverés, udvartartás, önálló külpolitika).

Telekkatonaság: Zsigmond király 1397-es dekrétuma értelmében az ország fenyegetettsége esetén minden önálló birtokkal rendelkező nemes köteles minden huszadik jobbágya után egy íjászt kiállítani. Az intézkedést a török fenyegetettség és a nemesi felkelés elavultsága tette szükségessé. A jobbágytelkeket 1397 után megyénként írták össze. A rendelkezést megszegőket ki nem állított íjászonként egy aranyforintra büntették. Az 1435-ös pozsonyi katonai dekrétumban Zsigmond csökkenti a ~ terhét. Ezután csak minden 33. jobbágy után kellett egy íjászt hadra készen felszerelnie. Az 1435-ös dekrétum után újabb megyénkénti összeírások következtek. Fontos megemlíteni, hogy a konkrét megfogalmazás szerint jobbágyonként kell egy íjászt felszerelni, és nem jobbágytelkenként, így a telekkatonaság alapja nem a gazdasági, hanem a demográfiai erőforrás. A későbbiek során a telekkatonaság intézménye többször módosul, mind aszerint, hogy hány jobbágy után kell felszerelni egy hadba vonulót, mind pedig annak fegyverneme szerint. Emellett a földesúr hivatott gondoskodni a hadba vonulók ellátásáról, ez viszont a gyakorlatban nem történt meg. Vitatott továbbá, hogy a hadba vonulók jobbágyok, avagy zsoldosok, mivel itt egyik szöveg sem tesz kikötést. Valószínű, hogy a földesúr, elsősorban saját kíséretéből, saját jobbágyai közül állította ki őket.

Titkos kancellár (secretarius cancellarius): A kancellária részekre szakadásával alakult ki. A titkos jegyző tisztségét kezdetben a királyi kápolnaispán viselte, majd ebből alakult ki a titkos kancellária. 1375 után alakult ki, a titkos pecsétet használó kancelláriai osztályból (sigillum secretum vagy sigillum minus, 27 mm átmérőjű pecsét). A titkos pecsétet először egy titkos jegyző kapta, aki kísérte az uralkodót útjai során, aki személyes ítélkezéskor, vagy személyesen kibocsátott oklevelek hitelesítésekor ezt a pecsétet használta. Ilyen oklevelek segítségével datálható az uralkodó tartózkodási helye és útvonala térben és időben. A secretarius cancellarius címet még ekkor a kápolnaispán viselte. A váltás 1374-ben ment végbe, amikor Miklós mester titkos jegyzőből titkos kancellár lett.

Tized (dézsma, decima): A feudalizmusban a föld terméséből, állatokból, némely ipari termékből az egyháznak járó szolgáltatás. Magyarországon a ~ fizetést Szent István rendelte el, meghatározatlanul hagyva a ~ köteles javak körét. Mohács előtt szűkebb körben gabonából, borból, bárányokból, méhkasból vettek ~részt. A 16. századtól szélesedett a ~ alá eső javak köre. A nemesi jogok kikristályosodása vezetett a jobbágytalan, kuriális nemesek mentesüléséhez a konstanzi zsinattól (1414). A ~ a jobbágyság adója lett, ~váltság fejében a zsellérségtől ún. kereszténypénzt (pecunia christianitatis) kezdtek szedni. A 17. századtól a falu pásztorai pásztor- vagy botpénzt fizettek, de divatba jött a bíró-, a molnár- és a bábapénz is. A ~ -et elvben teljesen a püspök vette kézhez, és azt egyházmegyéje intézményeinek fenntartására kellett fordítania. Ennek alapján engedte át a ~ negyedét (quatra) a plébánosoknak. A káptalan közös életének felbomlása után, a 13. századtól a megosztás bonyolódott. ¾ : ¼ vagy fele-fele arányban elosztották a püspök és a kanonokok között. A plébánosok ettől kezdve a quatra negyedét (tizenhatod, sedecima) vagy felét (nyolcadot, octava) kapták. Más esetekben az egyházmegye falvait osztották fel egymás között, teljes tizedelési joggal. Időnként a pápaság is igényt formált a tized egy részére, pl. keresztes hadjáratok céljából. Kezdetben az egyház természetben szedte be, majd az 1300-as évek elejére pénzbeli behajtásra tértek át, noha ezt tiltotta az Aranybulla (1222), sőt az 1351. és 1498. évi törvények is.

Udvari szervezet: Az uralkodó személyi kíséretének intézményesült formája a királyi ~. Az uralkodó környezetének mindennapi életét szervezte, államkormányzati funkciókat töltött be. Előzményei az államalapítás előtti időkre nyúlnak vissza, de formálódásában külföldi hatásokkal is számolni kell. A 11-14. században mind tagoltabbá válik. Feje eredetileg a nádor, az a tisztség viszont a 2. század folyamán fokozatosan elvált, az aranybullában pedig már elkülönülten működő országos bíróként szerepel. Ezt követően előbb az országbíró, majd ennek a királyi udvarban működő országos bíróvá válásával a tárnokmester vette át az ~ irányítását. Végül a 14. században ezt a feladatot az udvarmester látta el. Így jött létre a kuriális bíróságok rendszere. A nádori ítélkezésnek a királyi udvarba történt visszahelyezése (1342) után megszilárdult annak központi igazságszolgáltatási jellege. Más a 12-13. században feltűnő tisztségek megmaradtak, de nem váltak országos méltóságokká (lovász, ajtónálló, pohárnok, asztalnokmester). A királyi ~ írásbeliségének ügyeit előbb a királyi kápolna, majd a kancellária intézte. A királyi udvar az uralkodó mindenkori tartózkodási helyén működött.

Udvarispán: A 11. században gondoskodott az udvar ellátásáról, összegyűjtötte és kezelte az udvari birtokok javait. Innen kapta magyarosan hangzó szláv nevét: „na dovrje zsupan”.

Udvarnok: A királyi udvari szervezet legnagyobb létszámú népeleme. Az ~ szláv eredetű szó. A királyi udvar napi ellátását biztosították. Terménnyel, esetenként munkával adóztak, telekre ültetett házas szervusok voltak. Az uralkodó propriusi hatalma alá tartoztak. Vezetőjük és bírájuk a nádor volt. Tízes és százas csoportokba tömörültek. Mentességet kaptak a királyi adók, a collecta (rendkívüli adó) és a kamara haszna alól. Később ez a réteg is fokozatosan eljobbágyosodott. 1351-től ők is fizették a kilencedet. Még a 14. század folyamán is jelen voltak. Helyi vezetőik, az udvarnokok szabadjai liberek voltak, akik katonáskodási kötelezettséggel tartoztak.

Ugar: A nyomásos gazdálkodásban a szántóföld azon része, amelyet az előző évi termény betakarítása után egy egész esztendőn át vetetlenül hagytak, és közösen állatok legeltetésére használtak. Az ugart az különbözteti meg a parlagtól, hogy nem maradt műveletlen. A legeltetési időszakot követően többször (általában háromszor) felszántották, hogy a talaj laza maradjon. Az ugar lényege, hogy megőrzi a föld termőképességét, pihenteti azt, a rajta legelő állatok pedig természetes módon látják el trágyával.

Új berendezkedés (novae institutiones): II. András uralkodásának szinte az Aranybulláig tartó szakaszát új birtokpolitika jellemezte. András ezt egy 1217-es oklevelében ~ -nek nevezte, 1208-ban pedig így idokolta meg: „a királyi felség bőkezűségét semmi sem szoríthatja határok közé, és az uralkodó számára az adományozás legjobb mértéke a mértéktelenség.” Ez a korona javak örökletes eladományozását jelentette. II. András – tévesen – úgy ítélte meg, hogy lemondhat a királyi birtokok jövedelmeiről, és számára pusztán a királyi jogon szedett jövedelmek (regále) is elegendőek lesznek. Mindez a királyi jövedelmek rohamos csökkenéséhez vezetett, ami rendkívüli adók (collecta vagy exactio) szedésére kényszerítette a királyt, amely első ízben 1217-ben fordult elő Magyarországon. A jövedelmek pótlására szolgált a szintén újdonságnak számító határvám, a nyolcvanad. II. András a pénzrontás eszközéhez folyamodott, kevés sikerrel. Ekkor alakult ki a tárnokmester tisztsége is. Az intézkedéssorozat, amely II. András belpolitikájának első másfél évtizedét átfogta, egy archaikus, de eddig stabilan működő, még Szent Istvánra visszamenő struktúrának a lebontását jelentette.

Urbura (bányabér): Királyi kiváltságokkal bíró bányavállalkozók által fizetett bányabér, az aranynak tizedrésze, az ezüst nyolcada. Magára a bányavállalkozóra azért volt szükség, mert a bányászat rendkívül komoly befektetést jelentett, amihez a szükséges erőforrások nem feltétlenül álltak az uralkodó rendelkezésére. A birtokok tulajdonosainak kezdetben semmiféle haszna nem volt a birtokukon lévő lelőhelyek felfedéséből. Károly Róbert, hogy érdekelté tegye őket, az urbura egyharmadát átengedte a földesúrnak.

Úriszék: Az ~ a földesúri jogszolgáltató törvényszék a földesúr birtokán élő jobbágyok és a telekkel nem rendelkező jobbágyrendűek (mezővárosi polgárok, zsellérek) felett. Más földesurak jobbágyaira viszont nem terjedt ki. Ez alól kivétel a szabadispánság kiváltsága. Az ~ jogát egyházi főméltóság, világi úr, szabad város, vagy földet bérlő nemes is gyakorolhatta. A pallosjogú ~ -ek kivételével kisebb ügyeket tárgyaltak. Pallosjog hiányában az ~ csak első fokon ítélt, és az ügy a megye elé került. Az ~ jogát a földesúr általában közvetve, várnagyán, udvari bíráján vagy egyéb, erre a feladatra kijelölt tisztjén keresztül gyakorolta. A kirótt bírságok nagy része a földesurat illette. Az ~ helye kezdetben a jobbágy lakhelye, de a 14. századtól a helyszín állandósult. Jobbágy elleni keresetet ahhoz az úriszékhez kellett benyújtani, melyhez az alperes tartozott. Az ~ feltehetőleg már a 11. században is létezett valamilyen formában. Végleges hatásköre a 13. század végére kristályosodott ki, a 14. századtól pedig már minden birtokos tarthatott ~ -et.

Útkényszer: A városok árumegállító jogával és a vámszedőhelyekkel összefüggő gazdasági és jogi kényszerintézkedés, mely megállapította a megyében az utak és vámhelyek pontos helyét, a kereskedőket pedig kötelezte ezek használatára. A külföldi kereskedőkre már a 12. századtól szigorú ~ vonatkozott. A belföldi kereskedőket érintő első előfordulása 1347-re tehető.

Vadtalajváltó gazdálkodás: Földhasznosítási forma, amely abból állt, hogy a műveletlen földet feltörték, éveken át, pihentetés nélkül gabonatermesztésre használták, kimerülése után pedig parlagon hagyták, és újat szántottak föl. A parlagoló rendszer síkvidéken hamarabb fejlődött abba az irányba, hogy az elhagyott parlagon legeltető gazdálkodást folytassanak, bár eleinte teljesen szabálytalanul végezték.

Vallonok: Francia származású vagy nyelvű telepesek. Első csoportjuk Magyarországra a 12. század elején érkezett, leszármazottaik pedig helyenként még a 16. században is használták nyelvüket. Zömében földművesek, szőlősgazdák, városi polgárok. Jelentős szerep jutott nekik a magyar városfejlődésben. Emlékük személy- és helynevekben is őrződik. Ilyen például Mecsedekfalva és Gyán nevű községeink, az egykori Gehenfalva, Olaszi, de vallon eredetű még a furmint, a kilincs, a szekrény, a zománc és a lakat szavunk is. Hozzájuk kötődik a Tokaj vidéki szőlőművelés meghonosítása is.

Váradi regestrum: A váradi káptalan 1208 és 1235 között készült jegyzőkönyve a váradi székesegyházban tartott istenítéletekről, és a káptalan előtt bevallott jogügyletekről. 389 bejegyzést tartalmaz, főleg Várad környékéről érkező peres felek ügyeiről. 600 hely és 2500 magyar személynév szerepel benne. 1550-ban, Kolozsváron kinyomtatták, így ez a rendkívül értékes forrás fennmaradhatott, de maga a kézirat elveszett.

Várispánság: A 18-19. században érvényben lévő magyarázat szerint Szent István kettős igazgatási rendszert vezetett be Magyarországon. Eszerint a létezett egy közigazgatási megye, a megye, és egy várispánság, egy tulajdonképpeni katonai megye. A vár birtokai szórtak voltak, lehettek egy másik megyében is, de nem az adott megye megyésispánja, hanem a várispán kezelése alá tartoztak. A megye és a várispánság tehát csak részben fedték egymást. Pauler Gyula cáfolta, hogy külön megye és várispánság létezett volna. Szerinte egyetlen, egységes vármegye létezett. A ~ -ot ettől kezdve a megye szinonimájaként használták. Kristó Gyula később a két fogalom azonosítása ellen érvelt. Eszerint az álláspont szerint a királyi vármegye a vár határait jelenti, vagyis a megyén belül lévő minden birtokot, a ~ pedig a vár birtokait, melyek néha a királyi megyén kívül is eshettek. Területileg tehát nem fedik egymást. Várispánság lehetett megye nélkül, egy vagy több megye területén, de megye nem lehetett várispánság nélkül. A megye egyéb népelemei immunitást kaptak az ispáni hatalommal szemben, így az ispán jogköre csak a vár birtokaira terjedt ki. Egy várispánság átlagosan 400 katonát állított hadba, az összes együtt véve pedig 30 ezret. A 13. században bekövetkezik az intézmény válsága a birtokok eladományozásával. A megye nélküli várispánságok eltűnnek – magánkézre jutnak, vagy már korábban új megye szerveződött köréjük. A megyével álló várispánságok pedig szép lassan beolvadtak a nemesi megyébe.

Várjobbágy: A királyi várszervezet kedvező helyzetben lévő tagjai. A 11. századi milesek nagy része a ~ -ok elődjének tekinthető. Nem közszabadok, a várszervezethez tartoznak, azon belül voltak kiváltságaik. Királyi szerviensé tételük, illetve nemesítésük előtt kötelező volt a szabadságuk megadása. Fejenkénti hadkötelezettséggel tartoztak, külföldön is. Az ispánok segédbírái és segítői a közigazgatási és gazdasági feladatok ellátásában. Ítélkezhettek a várnép felett, közülük kerültek ki a várnépek századosai és a várispánság tisztségviselői. Részesedtek a vár birtokainak jövedelmeiből, illetve a várnépek adójából, de a rendelkezésükre bocsátott földeket és jövedelmeket nem idegeníthették, és nem zálogosíthatták el. Aki önként állt várjobbágynak, addigi tulajdonosi jogait megőrizte. Az előkelő várjobbágyok jogaikat Szent Istvántól származtatták (lásd: Szent király szabadjai). A várak és az azokhoz tartozó királyi birtokok eladományozása súlyosan érintette őket. Többségük jobbágysorba süllyedt, de a szerencsésebbek (főként az előkelőbbek) nemesítés útján megőrizték szabadságukat.

Várnép (civilis, civis, castrensis): A királyi várszervezet ellátására rendelt szolga jogállású népesség. A ~ zömét agrár- vagy kézműves szolgáltatások terhelték. Egy részük hivatás-, többségük alkalomszerűen katonáskodott. Speciális feladatköröket is betöltöttek, mint például börtönőr. Tizedekbe és századokba rendezve éltek, elöljáróik a várjobbágyok voltak. A várbirtokok eladományozásával jobbágyparaszti függésbe kerültek. (Megjegyzés: 1. Ugyanez a várjobbágyok számára sokkal nagyobb visszaesést jelentett, de a ~ -nek is kedvezőtlen. 2. A civis később polgárt jelentett.)

Vérdíj (homagium): A megölt személy rokonainak a gyilkos által fizetett összeg. Eredetileg a büntetési szereppel szemben a kártérítési funkció volt a fontosabb, ezért a ~ nagysága az áldozat társadalmi státusához igazodott. Vagyis egy szolgarendű ember vérdíja alacsonyabb volt, mint egy liberé. A törvények szabályozták a ~ összegét, de az érintettek másképp is megegyeztek. A későbbiekben inkább a büntetés funkció erősödött, ezért a továbbiakban nem az áldozat, hanem az elkövető társadalmi státusához igazították a vérdíj összegét. A ~ megjelenésével a vérbosszú visszaszorult.

Vitéz (lovag, miles): A lovag eredetileg lovas katona, teljes vértezettel, lándzsával, karddal, pajzzsal. Maga a lovag elnevezés utólagos és nem egykorú elnevezés. Az egykorú elnevezés a ~. Meglétük a Karoling-kortól eredeztethető, a kengyel és az európai típusú lovas harcmodor elterjedésével. Felszerelése rendkívül drága volt, ezért a 11. századi hűbéri társadalom elitjéhez tartozott. A lovagi rendhez tartozás szimbóluma a címer volt. Tágabb értelemben a teljes elitre értették, így a fejedelemre is. Szűkebb, a mi igényeinkhez közelebb álló értelemben az elit alsóbb, kisbirtokos, katonáskodó rétege. A tipikus magyar lovagkor az Anjou-kor. A ~ közé sorolták az előkelő nemeseket, a kisebb bárókat, az ispánokat, várnagyokat, valamint az udvari ~ -eket. Megkülönböztető címük a magister vagy az egregius.

Vlachok (blakok): Először Anonymusnál tűnnek fel, mint népnév. Valószínűleg más az Ősgesztában és a Nyesztor-krónikában is szerepeltek. Az elnevezés a kárpát-medencei 9. századi frank népességre vonatkozik. Eredetileg keltát vagy romanizált keltát jelentett. A románokat (romanizáltakat) jelöli Anonymusnál is. A bolgár-vlach-kun összefogásból megszületett Aszenida birodalmat (1186) helyezi vissza Anonymus a honfoglalás korába.

Zászlósúr: Országos világi főméltóságok a magyar feudalizmusban, akik főhivataluk, valamint birtokaik nagysága, ill. familiárisaik száma alapján a 14. század első felétől önálló bandériumot tartottak, és saját zászlajuk alatt vonultak a királyi hadba. Ők voltak az első igazi bárók, másképpen országbárók (veri barones regni). A ~ -at a 15. századtól két csoportra osztották. A nagyobb ~ -ak a nádor, az országbíró, a horvát-szalvón bán, az erdélyi vajda, a székely ispán valamint a szörényi és a macsói bán voltak. A kisebb ~ -ak közé tartozott a királyi és királynéi tárnokmester, a király ajtónállómestere, pohárnokmestere, asztalnokmestere, lovászmestere és végül a temesi és a pozsonyi ispánok. Mohács után a tárnokmester a nagyobbak közé lépett elé, méghozzá a negyedik a rangsorban. A macsói bánság már 1526 előtt megszűnt, csakúgy, mint Mohács után az erdélyi vajdai, a székely ispáni és a szörényi báni méltóságok. Werbőczy István Tripartiuma szerint a korábbi gyakorlattal ellentétben csak méltóság alapján tartozhat valaki a ~ -ak közé, a személyhez kötött ~ -aságot, mely korábban nagyon is élő gyakorlat volt, pedig nem ismeri el. Elsősorban ezért történt, hogy a jelentős bárók ellenállása miatt a Tripartium sohasem emelkedett törvényerőre. Noha az országgyűlés megszavazta, a király erős nyomás hatására nem szentesítette.

Zsellér (inquilinus): A ~ német eredetű kifejezés. Kialakulása a jogilag egységesülő jobbágyságon belül a 14. századtól érzékelhető. A népszaporulat miatt a telekaprózódás és árutermelés hatása akkor ért el olyan fokot, hogy aki ¼-nél kisebb telekkel, vagy még azzal sem rendelkezett, azok a ~ nevet kapták. (Megjegyzés: A jobbágytelkek mérete a termesztett növényektől és a föld termőképességétől függően országosan eltért, de falunként egységes volt.) Megint más meghatározás szerint az igásállatok száma döntötte el, hogy valaki ~ -nek számít-e. A ~ -ség számának becslése a 18. századig igen bizonytalan. Az egyes ~ -ek anyagi helyzete nagyon eltérő volt, ezért nem szilárdult meg egységes ~fogalom. Mivel kisebb földet műveltek, volt idejük egyéb megélhetési módok után nézni: vadászhattak, halászhattak, dolgozhattak bérmunkásként, vagy akár iparosként is. Utóbbi lehetőséget adott számukra, hogy akár az egésztelkes jobbágyénál is jobb életszínvonalat érjenek el, ráadásul kevesebb adót fizettek. Az 1514. évi 15. tc. inquilininek azokat tekintette, akiknek nem volt saját házuk sem, azaz a későbbi subinquilinusokat (háztalan ~ -ek). Ők vagy rokonoknál, vagy gazdag parasztoknál laktak. Az 1514-es törvények telekhányadra, gazdasági fejlettségre és terményre való tekintet nélkül egységesen egy forintban határozták meg minden jobbágy és jobbágy rendű által fizetendő adó nagyságát, így a ~ -ekét is. A ~ -ek nem voltak teljes jogú tagjai a faluközösségnek, bár a közös erdőhöz és legelőhöz nekik is volt jussuk. A ~ -ség adózása ez előtt, és ezt követően is többször átrendeződött. Többségük az egyházi tized fejében ún. kereszténypénzt (pecunia christianitatis) adott. A telkes jobbágynál kisebb földesúri szolgáltatások terhelték őket. A 17. században az ún. második vagy örökös jobbágyság idején a jobbágyok tömegesen adták fel telkeiket és szándékosan keresték a ~ állapotot.

 

Egyetemes újkor

 

Magyar újkor

 

Egyetemes modern kor

 

Magyar modern kor

 

Évszámok

 

Ókori Egyiptom és Ókori Izrael

 

Egyiptom

kb. 700000-7000 BP            Paleolitikum

kb. 8800-4700                    Szaharai neolitikum

 

kb. 5300-3000   Predinasztikus kor

Neolitikum-Nagada III.

Alsó-Egyiptom                    Felső-Egyiptom

5300-4000 Neolitikum

4400-4000                                        Badári-kultúra

4000-3200 Maadi-kultúra

4000-3000                                        Nagada-kultúra:

4000-3500                                        Nagada I (amrai)

3500-3200                                        Nagada II (gerzei)

3200-3000 Nagada III/0. dinasztia, egész Egyiptom. 0. dinasztia: vitatott kronológiai és területi megosztás. A korszak végének jelentősebb uralkodói közé tartozik Zehen, Szerek (Skorpió) és Narmer. Az egyesítés ideje és módja vitatott. Az írás kifejlődése a IV. évezredben.

 

kb. 3000-2686   Korai dinasztikus kor

I-II. dinasztia

3000-2890         I. dinasztia

Aha, Dzser, Dzset, Den, Merneith, Anedzsib, Szemerhet és Ka uralkodása. Az írás széleskörű elterjedése. Memphisz megalapítása, ettől kezdve székhely és adminisztratív központ.

2890-2686         II. dinasztia

Hetepszehemui, Ráneb, Ninetjer, Uneg, Szened, Peribszen, Haszehemui uralkodása. Valószínűsített lázadás Peribszen idején, majd az erősen centralizált állam kialakulásának nyomai.

kb. 2686-2160   Óbirodalom

III-VIII. dinasztia

2686-2613         III. dinasztia

2686         Nebka (2686-2667) trónralépése.

2667         Dzsószer (2667-2648) trónralépése.

2648         Szehemhet (2648-2640) trónralépése.

2640         Haba (2640-2637) trónralépése.

2637         Huni (2637-2613) trónralépése.

A nagy építkezési programok kezdete.

2613-2494         IV. dinasztia

2613         Sznofru (2613-2589) trónralépése.

2589         Hufu (Kheopsz, 2589-2566) trónralépése.

2566         Dzsedefré (2566-2558) trónralépése.

2558         Hafré (Khephrén, 2558-2532) trónralépése.

2532         Menkauré (Mükerinosz, 2532-2503) trónralépése.

2503         Sepszeszkaf (2503-2498) trónralépése.

A nagy építkezések hatnak a gazdaság és az adminisztráció fejlődésére. Nomoszközpontok kialakulása. Államilag szervezett távolsági kereskedelem és expedíciók (nyersanyag-behozatal). A király halotti kultusza már egyszerre több központban is.

2494-2345         V. dinasztia

2494         Uszerkaf (2494-2487) trónralépése.

2487         Szahuré (2487-2475) trónralépése.

2475         Noferirkaré Kakai (2475-2455) trónralépése.

2455         Sepszeszkaré Ini (2455-2448) trónralépése.

2448         Ránoferef (Noferefré, 2448-2445) trónralépése.

2445         Neuszerré Iszi (2445-2421) trónralépése.

2421         Menkauhór (2421-2414) trónralépése.

2414         Dzsedkaré Iszeszi (2414-2375) trónralépése.

2375         Unisz (Unasz, 2375-2345) trónralépése.

Ré felemelkedése állami istenné. A Piramisszövegek megjelenése Unisz idején. Az Ozirisz-vallás széleskörű elterjedése.

2345-2181         VI. dinasztia

2345                 Teti (2345-2323) trónralépése. Uralkodása alatt a székhely Teti piramis-városába, Dzsed-iszutba helyeződik, majd utódai még délebbre helyezik.

2323         Uszerkaré (2323-2321) trónralépése.

2321         I. Pepi (Meriré, 2321-2287) trónralépése.

2287         Merenré (2287-2278) trónralépése.

2278                 II. Pepi (Noferkaré, 2278-2184) trónralépése. Uralkodásának második felében krízis, a helyi hivatalnokok függetlenedése.

2184         Nitikret (Nitókrisz, 2184-2181) trónralépése.

Expedíciók. Núbiaiak alkalmazása határőrségekben és expedíciókban. II. Pepi uralkodásában gazdasági hanyatlás, a hatalom meggyengülése. V-VI. dinasztia: a nomoszi hivatali funkciók örökletessé válnak. A hangsúly eltolódása a fővárosról a többi központ felé.

2181-2160         VII-VIII. dinasztia

Számos uralkodó rövid uralkodási idővel, köztük több Noferkaré. A korszakra vonatkozóan az Abüdoszi királylista ill. a koptoszi Min-dekrétumok szolgálnak forrással. Királyok Herakleopolisz Magnából, de hatalmuk nem terjed ki Felső-Egyiptomra. Klímatikus változások nyomai.

kb. 2160-2055    I. Átmeneti kor

IX-X. dinasztia (herakleopoliszi)

XI. dinasztia Thébában

2160-2025         IX-X. dinasztia (herakleopoliszi)

I. Heti (Meriibré), II. Heti (Nebkauré), III. Heti (Uahkaré) és Merikaré uralkodása. A kronológia nem tisztázott.

2125-2055         XI. dinasztia (thébai)

 

(Antef kormányzó.)

(I. Mentuhotep, az Ős [Tepy-a] uralkodása.)

2125         I. Antef (Szehertaui, 2125-2112) trónralépése.

2112                 II. Antef (Uahanh, 2112-2063) trónralépése. Uralkodása alatt összetűzés a herakleopolisziakkal.

2063         III. Antef (Nahtnebtepnofer, 2063-2055) trónralépése.

A Koporsószövegek megjelenése. A helyi vezetők hatalmukat több nomoszra is kiterjesztik, és a helyi isten főpapjaivá válnak. Théba felemelkedése.

kb. 2055-1650    Középbirodalom

XI. dinasztia (egész Egyiptom)

XII-XIV. dinasztia

2055-1985         XI. dinasztia (egész Egyiptom)

2055                 II. Mentuhotep (Nebhepetré, 2055-2004) trónralépése. Uralkodása alatt Egyiptom újraegyesítése, a székhely és vallási központ Théba, Memphisz adminisztratív központként funkcionál tovább egészen a Ptolemaiosz-korig. Hadjáratok Núbiába.

2004                 III. Mentuhotep (Szanhkaré, 2004-1992) trónralépése. Regnálása idején expedíció Puntba.

1992                 IV. Mentuhotep (Nebtauiré, 1992-1985) trónralépése. Valószínűleg uszurpátor, mert hiányzik a királylistákról. Expedíció Wadi Hammamatba (Amenemhat vezír vezetésével).

1985-1773         XII. dinasztia

1985                 I. Amenemhat (Szehotepibré, 1985-1956) trónralépése. Uralkodása alatt a központ áthelyezése Amenemhat-itj-tauiba. Harcok az ázsiaiak ellen, hadjárat Núbiába és uralkodásának végén Líbia területére. Ez utóbbit fia, Szeszósztrisz vezette, aki társuralkodó is volt. Valószínűleg meggyilkolták.

1956                 I. Szeszósztrisz (Szenuszert, Heperkaré, 1956-1911) trónralépése. A 10. és 18. évben hadjáratok Núbiába, az új határ Buhen. Valószínűleg ő alapítja a karnaki templomot.

1911                 II. Amenemhat (Nebkauré, 1911-1877) trónralépése. Expedíció Kusba és Puntba regnálása idején.

1877                 II. Szeszósztrisz (Szenuszert, Haheperré, 1877-1870) trónralépése. Békés uralkodás. A fajjúmi öntözőrendszer kialakítása.

1870                 III. Szeszósztrisz (Szenuszert, Hakauré, 1870-1831) trónralépése. Hadjáratok Núbiába a 6., 8., 10., 16. és 19. évben, legalább egy hadjárat Palesztinába. Közigazgatási refom.

1831                 III. Amenemhat (Nimaatré, 1831-1786) trónralépése. Békés uralkodás, kulturális virágzás.

1786         IV. Amenemhat (Maaheruré, 1786-1777) trónralépése.

1777         Szobeknoferuré (Szobekkaré, 1777-1773) trónralépése.

A társuralkodói rendszer (korégencia) bevezetése. A korszakra vonatkozó legfontosabb források: Noferti próféciái (I. Amenemhat), Amenemhat tanításai, Hekanaht-levelek, átokszövegek (I. Szeszósztrisz), évkönyvek (II. Amenemhat), valamint Merikaré intelmei, Szinuhe története, az illahuni papiruszok. A túlvilági élet „demokratizálódása”.

1773-1650 utánig      XIII. dinasztia

Kb. 70 király rövid uralkodási idővel. Közülük az ismertebbek: Ugaf (Hutauiré), II. Szobekhotep, Ihernofret Noferhotep (Szanhtaui Szehemré), Ameni Antef Amenemhat (Szanhibré), Hór (Auibré), Hendzser (Uszerkaré), III. Szobekhotep (Szehemré Szuadzstaui), I. Noferhotep (Haszehemré), Szihathor, IV. Szobekhotep (Haneferré), V. Szobekhotep, Ay (Merneferré). A főváros Itj-taui maradt. IV. Szobekhotep uralkodására Núbia függetlenedik az egyiptomi ellenőrzés alól, a birodalom lassan széthull.

1773-1650         XIV. dinasztia

Kisebb királyok, valószínűleg párhuzamosan uralkodtak a XIII. és XV. dinasztia királyaival.

kb. 1650-1550    II. Átmeneti kor

XV. dinasztia (hükszósz)

XVI-XVII. dinasztia

1650-1550         XV. dinasztia (hükszósz)

Szalitisz/Szekerher

1600 körül Hian (Szeuszerenré) trónralépése.

1555 körül Apepi (Apóphisz, Aauszerré) trónralépése.

Hamudi

A hükszósz főváros Avarisz. A Széth-kultusz felemelkedése. A II Átmeneti korra vonatkozó főbb források: Torinói kánon, Sallier I papirusz, Rhind matematikai papirusz.

1650-1580         XVI. dinasztia (thébai)

Thébai királyok egyidejűleg a XV. dinasztiával (a korszak elején a központ Itj-tauiból Thébába kerül). Harcok a hükszószokkal. Halottak könyve (Mentuhotep királyné koporsójában először).

1580-1550         XVII. dinasztia

Rahotep, I. Szobekemszaf, VI. Antef (Szehemré), VII. Antef (Nebheperré), VIII. Antef (Szehemré Herihermaat), II. Szobekemszaf, Sziamon (?)

1560 körül  Taa (Szenahtenré/Szekenenré) trónralépése. Uralkodása alatt harc a hükszószokkal, az egyik csatában esett el.

1555         Kamosze (Uadzsheperré, 1555-1550) trónralépése. A 3. év körül expedíció Buhenbe és Avariszba, háború a hükszószokkal (Apepi).

kb. 1550-1069    Újbirodalom

XVIII-XX. dinasztia

1550-1295         XVIII. Dinasztia

1550                 I. Jahmesz (Amószisz, Nebpehtiré,1550-1525) trónralépése. Uralkodása alatt a Két Ország egyesítése. Expedíció Buhenbe. A 18-22. év között foglalják el Avariszt, a hükszószok végleges kiűzése. Hadjárat Palesztinába, Saruhen ostroma (3 évig). Az utolsó 5 évben építkezési programok.1525          I. Amenhotep (Amenóphisz, Dzseszerkaré, 1525-1504) trónralépése. Hozzá kötik a Deir el-medinei munkásfalu megalapítását. 8. év: expedíció Núbiába a 2. kataraktáig. Uralkodásának végére kialakulnak a XVIII. dinasztia főbb karakterjegyei.1504             I. Thotmesz (Thutmószisz, Aaheperkaré, 1504-1492) trónralépése. 2/3. év: a núbiai hadjárata jelenti Kus és Kerma végét, sikerek a 3-4. kataraktánál. Az első hadjárat Szíriába, de kerüli a Mitannival való összeütközést.1492              II. Thotmesz (Aaheperenré, 1492-1479) trónralépése. Déli lázadás megtorlása az 1. évben.1479        III. Thotmesz (Menheperré, 1479-1425) trónralépése. Mivel kiskorú volt, mostohaanyja, Hatsepszut uralkodott helyette régensként.1473              Hatsepszut (Maatkaré, 1473-1458) trónralépése (korégenciában III. Thotmesszel). Minden korábbit felülmúló építkezései program. Hadjáratok Núbiába, a 9. évben expedíció Puntba.1458           III. Thotmesz önálló uralkodásának kezdete. A megiddói csata a Mitanni-koalíció ellen. A 42. évig folyamatos háború a palesztinai, libanoni, dél-szíriai területekért Mitanni (Naharin) és vazallusai ellen, összesen 17 hadjárat. A leghíresebb a megiddói csata és 33. évben a 8. hadjárat, amelyben Thotmesz átkel az Eufráteszen. Ajándékok a nyugat-ázsiai uralkodóktól, Egyiptomot elismerik nagyhatalomként.  Núbiai hadjárat, valószínűleg Napata alapítása. Az 51. évben fiát, II. Amenhotepet társuralkodóvá tette.

1427                 II. Amenhotep (Aaheperuré, 1427-1400) trónralépése. 7. és 9. év: hadjárat Szíria-Palesztinába. Uralkodása alatt stabilitás és kulturális virágzás.

1400                 IV. Thotmesz (Menheperuré, 1400-1390) trónralépése. Béke Mitannival, és diplomáciai házasság (Artatama lányával). Hadjáratok Dél-Palesztinába. Azonosítja magát a napistennel.

1390                 III. Amenhotep (Nebmaatré, 1390-1352) trónralépése. Béke, jólét, bőség, a dinasztia csúcsa. 5. év: núbiai hadjárat. Már életében megistenült. Hangsúlyozott szoláris teológia. Diplomáciai házasságok (Babilón, Mitanni). A legfőbb forrás a külpolitikai kapcsolatokra az Amarna-levelek (382 levél).

1352                 IV. Amenhotep (Ehnaton, Noferheperuré Uaenré, 1352-1336) trónralépése (a társuralkodás vitatott). Uralkodása az Amarna-kor. 5. év: nevét Ehnatonra változtatja, szakít a fővárossal és a hagyományos vallással, elkezdi építtetni az új központot, Ahet-Atont (El-Amarna). 9. év: az Aton-kultuszt kizárólagossá teszi, megkezdődik a többi isten nevének eltüntetése, a templomaik bezárása és a kultuszaik felszámolása a hadsereg segítségével. 12. év: núbiai lázadás leverése. Konfrontációk Előázsiában, a hettiták térhódítása az egyiptomi vazallusok között (I. Suppiluliuma). Horemheb felemelkedése.

1338                 Szemenhkaré (Anhheperuré, 1338-1336) trónralépése. Személye és uralkodási ideje vita tárgya.

1336                 Tutanhamon (Tutanhaton, Nebheperuré, 1336-1327) trónralépése. Az első évben elhagyja Amarnát, Memphiszt teszi fővárossá, és nevét Tutanhatonról Tutanhamonra változtatja. Régense Horemheb. Háború a hettitákkal a szíriai-palesztinai területekért. A restaurációhoz a legfontosabb források: Restaurációs sztélé, Horemheb Koronázási szövege és a Karnaki ediktum.

1327                 Ay (Heperheperuré, 1327-1323) trónralépése. A Zannanza-epizód, a hettita herceg halála miatt komoly megtorlás, harcok Szíria-Palesztinában, egyiptomi vereség és pestisjárvány kitörése, ami aztán a hettita király és a trónörökös halálát okozza.

1323                 Horemheb (Dzseszerheperuré, 1323-1295) trónralépése. Katonafáraó. 10. év: Kades és Amurrú sikertelen visszahódítási kísérlete. Politikai, vallási és gazdasági konszolidáció. A XIX. dinasztia fáraói őt tekintették a dinasztiájuk alapítójának.

1295-1186         XIX. dinasztia

1295                 I. Ramszesz (Menpehtiré, 1295-1294) trónralépése. Katonafáraó, a szilei erőd parancsnoka. Uralmával megkezdődik a Ramesszida-kor, amely a XX. dinasztia végéig tart.

1294                 I. Széthi (Menmaatré, 1294-1279) trónralépése. 1. év: hadjárat Dél-Palesztinába. A további hadjáratok északabbra nem érnek el tartós sikert. Líbiai törzsek hatolnak be a Deltába. A Horemheb által megkezdett restauráció folytatása. Abüdoszi királylista (III. Amenhotepet Horemheb követi). Uralkodásának végén kinevezi Ramszeszt társuralkodóvá, aki az utolsó évben hadjáratot vezet Núbiába.

1279                 II. Ramszesz (Uszermaatré 1279-1213) trónralépése. 4. év: 1. szíriai hadjárat (Amurrúért). 5. év: a kádesi csata. További harcok a szíriai-palesztinai területek visszaszerzéséért, átmeneti sikerekkel. 16. év: hettita trónviszály, Urhi-Tesup Egyiptomba menekül. 21. év: hettita-egyiptomi békeszerződés. Erődépítés a Deltában a líbiaiak ellen. 34. év: diplomáciai házasság Hattival. 44. év: núbiai akció. Kulturális virágzás, gyümölcsöző kereskedelem. Uralkodása alatt a főváros Per-Ramszeszbe kerül.

1274         A kádesi csata.

1213                 Merneptah (Baenré, 1213-1203) trónralépése. Uralkodásának első éveiben számos katonai expedíció Núbiába és Palesztinába. Az Izrael-sztélé. 5. év: líbiaiak és a tengeri népek betörése. Halála után örökösödési vita II. Széthi és Amenmessze között.

1203         Amenmessze (Menmiré, 1203-1200?) trónralépése.

1200         II. Széthi (Uszerheperuré, 1200-1194) trónralépése.

1194                 Sziptah (Akehnré Szetepenré, 1194-1188) trónralépése. Gyerekként kerül trónra, anyja, Tauszert volt a régens.

1188                 Tauszert (Szitré Meritamon 1188-1186) trónralépése. A hatalmat Bay ragadja magához.

1186-1069         XX. dinasztia

1186                 Széthnaht (Uszerhauré Meriamon, 1186-1184) trónralépése. Polgárháborús időszak Bay uralma alatt, akit Széthnaht űz el.

1184                 III. Ramszesz (Uszermaatré Meriamon, 1184-1153) trónralépése. 5. év: a líbiai törzsek betörnek a Nyugat-Deltába és eljutnak a központi Nílus-ágig. 8. év: csata a tengeri népek ellen. 11. év: újabb líbiai harcok. Uralkodása alatt expedíció Puntba. Nagy földadományok a papságnak. Gazdasági krízis. 29. év: a történelem első szervezett sztrájkja. Uralkodásának végén hárem-összeesküvés.

1153                 IV. Ramszesz (Hekamaatré Szetepenamon, 1153-1147) trónralépése. További gazdasági hanyatlás, az Amon-papok befolyása nő.

1147                 V. Ramszesz (Uszermaatré Szeheperenré, 1147-1143) trónralépése. Himlőben fiatalon elhunyt.

1143                 VI. Ramszesz (Nebmaatré Meriamon, 1143-1136) trónralépése. Zavargások.

1136                 VII. Ramszesz (Uszermaatré Szetepenré Meriamon, 1136-1129) trónralépése. A gabonaárak a magasba szöknek.

1129                 VIII. Ramszesz (Uszermaatré Ahenamon, 1129-1126) trónralépése.

1126                 IX. Ramszesz (Neferkaré Szetepenré, 1126-1108) trónralépése. Növekvő instabilitás. 8-15. év: a líbiaiak fosztogatják Thébát, zavargások, sztrájk, a sírrablások első hulláma.

1108                 X. Ramszesz (Hepermaatré Szetepenré, 1108-1099) trónralépése.

1099                 XI. Ramszesz (Menmaatré Szetepenptah, 1099-1069) trónralépése. Uralkodásának utolsó 10 évére hatalma Alsó-Egyiptomra csökken. Éhség, fosztogatások, sírrablások, civil háború. A núbiai alkirály és csapatainak behívása a helyzet stabilizálására, de Panehszi konfliktusba kerül Amenhoteppel, a thébai Amon-főpappal. A 17-19. évre a konfliktus eldurvul, Panehszi kifosztja Közép-Egyiptomot. A fáraó csapatai Pianh vezetésével kiűzik Egyiptomból. Pianh államcsínyt követ el, és Ramszesz 19. évétől az éveket saját uralkodása szerint számozza. Ramszesz 28. évében Pianh meghal, örököse Herihór, aki XI. Ramszesz halála után fáraói címeket vesz fel. Ramszeszt északon Szmendész követi, és megalapítja a XXI. dinasztiát.

III. Ramszesz után Egyiptom elveszíti az ellenőrzést Szíria-Palesztina és Núbia fölött. Az Amon-theokrácia megerősödése. A XIX-XX. dinasztia alatt válik jellemzővé a személyes vallásosság. A korszakra vonatkozó legfontosabb források: Torinói jogi papirusz, Torinói sztrájkpapirusz, Harris-papirusz (IV. Ramszesz), „Necropolis Journal”, sírrabló akták (IX. Ramszesz).

 

1069-664           III. Átmeneti kor

XXI-XXIV. dinasztia (Líbiai kor)

XXV. dinasztia (etióp uralom)

1069-945  XXI. dinasztia

1069                 Szmendész (Neszubanebdzsed, Hedzsheperré Szetepenré, 1069-1043) trónralépése. Központ: Tanisz. Herihór központja délen Théba.

1043                 Amenemniszu (Noferkaré, Nepherkerész, 1043-1039) trónralépése.

1039                 I. Pszuszennész (Paszebahaemniut, Aaheperré Szetepenamon, 1039-991) trónralépése. Ő a thébai parancsnok, I. Pinudzsem fia, akinek másik fia, Menheperré Felső-Egyiptomot ellenőrizte. Házasságok a thébai és taniszi ág között, de a megosztottság megmarad.

993           Amenemope (Uszermaatré Szetepenamon, 993-984) trónralépése.

984           Oszorkon, az Idősebb (Aheperré Szetepenré, 984-978) trónralépése. Új uralkodócsalád sarja a Deltában, a maswasák vezetőjének, Sesonknak a fia (líbiai).

978                   Sziamon (Netjerheperré Szetepenamon, 978-959) trónralépése. Egyik lányát Salamonhoz adta.

959                   II. Pszuszennész (Titheperuré Szetepenré, 959-945) trónralépése. Thébai főpap (thébai ág)

A líbiaiak egyre jelentősebb és már megkerülhetetlen erőt képviselnek az egyiptomi vezetésben. A dinasztia elejére vonatkozó forrás a Wenamon utazása.

945-715    XXII. dinasztia

945                   I. Sesonk (Hedzsheperré, 945-924) trónralépése Taniszban. A maswasák vezetője (líbiai). Expanzionista külpolitika, építkezési program. Fiát, Juputot teszi meg Amon-főpapnak Thébában, hogy egész Egyiptomot ellenőrizhesse. 925 körül katonai hadjárat Gáza, Megiddó, valamint Izrael és Júda ellen (1Kir 14:25-6, 2Krón 12:2-9), Jeruzsálem kifosztása. Fontos forrásul szolgálnak a Bubasztiszi kapu feliratai (Karnak).

924                   I. Oszorkon (Szehemheperré, 924-889) trónralépése. Decentralizációs folyamat. Thébában Harsziésze Amon-főpap kikiáltja magát királynak. Az északi törekvések a Théba feletti uralomra erőszakba torkollnak.

890 körül   II. Sesonk (Hekaheperré) trónralépése.

889           I. Takelóth (889-874) trónralépése.

874           II. Oszorkon (Uszermaatré, 874-850) trónralépése.

850           II. Takelóth (Hedzsheperré, 850-825) trónralépése. Fontos forrás az Oszorkon herceg krónikája (Karnak, Bubasztiszi kapu).

825                   III. Sesonk (Uszermaatré, 825-773) trónralépése. A deltai fejedelemségek önállósodása.

773           Pimay (Uszermaatré, 773-767) trónralépése.

767           V. Sesonk (Aaheperré, 767-730) trónralépése. (IV. Sesonk: XXIII. dinasztia.)

730                   IV. Oszorkon (Aaheperré, 730-715) trónralépése. (III. Oszorkon: XXIII. dinasztia.)

Decentralizáció, először Théba szakad ki az átmeneti egységből, majd északon is kiválnak fejedelemségek. 730-ra függetlenedik Bubasztisz, Leontopolisz, Hermopolisz, Herakleopolisz, Szaisz. Főbb forrás: Gebel Barkal sztélé (Peye, Núbia, 747-716). A VIII. század második felére a kusi uralkodók felemelkedése. Peye elfoglalja Felső-Egyiptomot, és Memphiszig jut

818-715    XXIII. dinasztia

Párhuzamosan a XXII., XXIV. és XXV. dinasztiával. Központja Théba. A korszakban a főbb központokban (Théba, Hermopolisz, Herakleopolisz, Leontopolisz, Tanisz) egyidejűleg más-más uralkodókat ismertek el. A kronológia vitatott, a főbb királyok: I. Petubasztisz (Uszermaatré), I. Juput, IV. Sesonk, III. Oszorkon (Uszermaatré), III. Takelóth (Uszermaatré), Rudamon (Uszermaatré), Peftjaauibaszt, II. Juput (Uszermaatré).

727-715    XXIV. dinasztia

 

727                   Tefnaht (Sepszeszré, 727-720) trónralépése (központ: Szaisz). Hatalmát kiterjeszti a Nyugat-Deltára és Memphiszre.

720           Bokkhórisz (Bakenrenef Uahkaré, 720-715) trónralépése.

747-656    XXV. dinasztia (etióp uralom)

(Baines-Málek korszakolása szerint a Későkorhoz tartozik)

747                   Peye (Pianhi, Menheperré, 747-716) trónralépése. Núbia és a thébai terület. Kivonulása miatt a korábbi egyiptomi helyzet virtuálisan változatlan marad.

716                   Sabaka (Neferkaré, 716-702) trónralépése. Új inváziót indít, uralom Núbia és egész Egyiptom felett. A központ Memphisz. Thébában az Amon-főpap uralma csökken, felemelkedik az Amon isteni felesége cím politikai jelentősége.

702                   Sabataka (Sebitku, Dzsedkauré, 702-690) trónralépése.

701           Az egyiptomi csapatok és Taharka herceg személyes jelenléte az eltekei csatában (Asszíria vereséget mér a szövetségesekre, [Szín-ahhé-eriba]).

690                   Taharka (Nofertumhuré, 690-664) trónralépése. Egyiptom érdekeinek védelme Asszíria terjeszkedésével szemben.

674           Assur-ah-iddina (Asszíria) kísérlete Egyiptom meghódítására.

671                   Assur-ah-iddina második egyiptomi hadjárata, amelyben kifosztja Memphiszt és kiűzi Taharkát Egyiptomból. Az asszír sereg kivonul, de a deltai fejedelmeket hűségesküre kötelezik, hogy meggátolják a kusiták újbóli uralmát. A szaiszi Nekó fiát, Pszammetiket Ninivébe hurcolják, majd vazallusként visszaengedik Athribiszba. Taharka visszanyeri az uralmat Egyiptom felett.

667           Assur-bán-apli egyiptomi hadjárata, Taharka ismét Núbiába menekül.

664                   Tanutamon (Tanutamani, Bakaré, 664-656) trónralépése. Legyőzi a deltai asszír vazallus fejedelmeket.

663           Assur-bán-apli behatol Egyiptomba és kifosztja Thébát. Tanutamani Núbiába menekül. A kusita hatalom meggyengül, az asszír vazallus, Pszammetik Szaiszból veszi át az irányítást.

664-332             Későkor (Shaw)

más korszakolás (pl. Baines-Málek) szerint 712-332 (XXV.dinasztiától)

XXVI. dinasztia (Szaiszi kor)

XXVII. dinasztia (I. Perzsa kor)

XXVIII-XXX. dinasztia (független dinasztiák)

II. Perzsa kor

664-525    XXVI. dinasztia (Szaiszi kor)

 

(672-664   I. Nekó uralkodása.)

664                   I. Pszammetik (Pszammétikhosz, Uahibré, 664-610) trónralépése. Uralmáról fontos forrás a Nitókrisz adoptációs sztélé. Építkezések, expanziós külpolitika. Uralkodásának végére előázsiai hódításai messzebbre nyúlnak, mint I. Thotmesz vagy III. Thotmesz idején. A káldok miatt uralkodásának végén Asszíria és Egyiptom összefog. Fontos forrás a Szakkara sztélé (11. év, líbiai kapcsolatok).

663           Asszír invázió (ld. feljebb).

658           Gügész (Lüdia) segítsége az asszírokkal szemben.

656 körül   Egyiptom egyesítése szaiszi irányítással.

655-630     Asdód ostroma (sikeres).

616           Egyiptom a mai Irak területén harcol a káldok ellen.

610                   II. Nekó (Uhemibré, 610-595) trónralépése. Uralkodása alatt csatorna a Nílus és a Vörös-tenger között.

609           Hadjárat a káldok ellen az Eufrátesztől keletre, Jósiás (Júda) legyőzése.

605           Karkemisi vereség, majd Egyiptom visszavonul a keletről.

595                   II. Pszammetik (Noferibré, 595-589) trónralépése. Harmadik évében núbiai expedíció. Negyedik évében hadjárat Palesztinába.

589                   Apriész (Haaibré, 589-570) trónralépése. Zedékiás (Júda) és a föníciaiak segítségével a káldok elleni támadás. A káldok betörnek Egyiptomba az 580-as évek végén.

574-570     Hadjáratok Fönícia és Ciprus ellen.

570                   II. Jahmesz (Amaszisz, Hnumibré, 570-526) trónralépése. Negyedik évében visszaveri a káldok egyiptomi invázióját. Uralkodása alatt kisebb expedíció Núbiába.

559                   Kürosz trónralépése. Szövetség a perzsák ellen Egyiptom, Spárta, Lüdia és a káldok között.

526           III. Pszammetik (Anhkaenré, 526-525) trónralépése.

525                   Perzsa invázió Kambüszész vezetésével. A péluszioni csatában III. Pszammetik fogságba esik

525-404    XXVII. dinasztia (I. Perzsa kor)

525                   Kambüszész (525-522) trónralépése. A források ellentmondásosak az egyiptomi tevékenységét illetően.

522                   Kambüszész halálát követően egyiptomi lázadás a perzsa uralom ellen. I. Dareiosz (522-486) trónralépése.

519-518     Dareiosz visszaszeri az ellenőrzést Egyiptom felett. Templomépítés és restauráció.

510-497     A II. Nekó által megkezdett csatorna befejezése.

486           Felkelés Egyiptomban.

I. Xerxész (486-465) trónralépése.

484           Megszilárdul a perzsa ellenőrzés egész Egyiptom felett.

465           I. Artaxerxész (465-424) trónralépése.

460 körül   Az Inarósz-felkelés.

424           II. Dareiosz (424-405) trónralépése.

405           II. Artaxerxész (405-359) trónralépése.

404           Amürtaiosz lázadása.

404-399    XXVIII. dinasztia

404           Amürtaiosz (404-399) trónralépése.

399-380    XXIX. dinasztia

399           I. Nepheritész (Nefaarud, 399-393) trónralépése. Építkezések.

393                   Hakórisz (Hnummaatré, 393-380) trónralépése. Fontos forrás a Démotikus krónika.

385-383     Khabriasz háborúja.

380 körül   II. Nepheritész trónralépése.

380-343    XXX. dinasztia

380           I. Nektanebosz (Heperkaré, 380-362) trónralépése. Látványos építkezések.

362           Teósz (Irmaatenré, 362-360) trónralépése.

360                   II. Nektanebosz (Szenedzsemibré Szetepenanhur, 360-343) trónralépése. Egyiptom utolsó nemzeti fáraója.

351           Artaxerxész támadása Egyiptom ellen.

343           Péluszion elesik. Nektanebosz Meroéba menekül.

343-342     Egyiptom perzsa inváziója.

343-332    II. Perzsa kor

343           III. Artaxerxész Ókhosz (343-338) trónralépése.

339-338     A Hababas-felkelés.

338           Arszész (338-336) trónralépése.

336           III. Dareiosz Kodomannosz (336-332) trónralépése.

332           Nagy Sándor elfoglalja Egyiptomot.

332-Kr. u. 395   Görög-római kor

Makedón dinasztia

Ptolemaiosz dinasztia

római császárok

332-305    Makedón dinasztia

332           III. Alexandrosz (Nagy Sándor, 332-323) elfoglalja Egyiptomot.

331                   Nagy Sándor megalapítja Alexandriát, ami a Ptolemaiosz Egyiptom központja lett.

323                   Philipposz Arrhidaiosz (323-317) trónralépése. Nagy Sándor szellemileg visszamaradott féltestvére. Perdikkasz lett a kormányzó és felosztották a birodalmat: Ptolemaiosz, Lagosz fia kapta Egyiptomot, Líbiát és Arábia egy részét.

323           Ptolemaiosz mint szatrapa kormányozza Egyiptomot 323-305-ig. Fontos forrás: Szatrapa-sztélé (312-311).

321-301     Az örökösödési háború (Diadokhoszok háborúja) első szakasza az egység-pártiak (pl. Perdikkasz) és az elszakadni akarók (köztük Ptolemaiosz) között.

317                   IV. Alexandrosz (317-310, csak névlegesen: 310-305) trónralépése.

312                   Gázai csata.

305-30 Ptolemaiosz dinasztia

305           I. Ptolemaiosz I. Szótér (305-285) trónralépése.

301                   Az ipszoszi csatával (Antigonosz halála) véget ér a Diadokhoszok háborújának első szakasza.

301-280     A Diadokhoszok háborújának második szakasza. Területbővítés. Egyiptom a kelet-mediterráneumi görög központok felé és Szíria-Palesztina térségében hódít. 301-ben Ptolemaiosz az Eleutherosz-folyóig hódít.

285                   II. Ptolemaiosz Philadelphosz (285-246) trónralépése. Ő kezdi meg a dinasztiára jellemző testvérházasságok sorát. Reformok. Egyiptom ekkor a leggazdagabb és a legstabilabb.

274-271     Az első szíriai háború I. Antiokhosz (Szeleukida) ellen.

273           Egyiptom követeket küld Rómába.

260-253     A második szíriai háború II. Antiokhosz ellen.

246           III. Ptolemaiosz I. Euergetész (246-221) trónralépése. A reformok folytatása.

246-241     A harmadik szíriai háború.

221                   IV. Ptolemaiosz Philopatór (221-205) trónralépése. Uralkodásának elején véres események, kegyencek kerülnek hatalomra (Szoszibiosz és Agathoklész).

219-217     A negyedik szíriai háború III. Antiokhosz ellen.

217 jún. 22.       Rafiai csata: a szíriai háború döntő csatája, amelyben a szorult helyzetben levő Ptolemaiosz fordítani tudott, és amelynek köszönhetően Egyiptom visszaszerezte Koilé-Szíriát.

206-200     Dél-Egyiptom: nagyszabású felkelések Théba központtal. Vezető Harvennofer (ellenkirály).

205                   V. Ptolemaiosz Epiphanész (205-180) trónralépése. Kiskorúsága miatt zavaros helyzet. Uralma alatt a birodalom külső területeinek nagyrésze (beleértve Koilé-Szíriát) elveszett. Megmérgezték. Fontos forrás: Rosette-i kő (196).

203                   Felkelés Alexandriában. Meggyilkolják Agathoklészt és családját.

202-195     Az ötödik szíriai háború.

200-186     A déli felkelés folytatása Aahvennofer ellenkirály vezetésével.

196           V. Ptolemaiosz nagykorú lett, koronázás ősi rítusok szerint.

195           Béke a Szeleukidákkal. Dinasztikus házasság.

180                   VI. Ptolemaiosz Philometor (180-164, 163-145) trónralépése. Kiskorúsága miatt helyette anyja, Antiokhosz lánya, I. Kleopátra kormányzott régensként 176-ig. Ezután két régens kormányozza Egyiptomot.

170                   Egyiptom megtámadja a Szeleukida-birodalmat, de alulmarad IV. Antiokhosszal szemben (hatodik szíriai háború).

VIII. Ptolemaiosz II. Euergetész (Phüszkón, 170-163, 145-116) trónralépése. Hármas társuralkodás: VI. Ptolemaiosz, neje, II. Kleopátra, és VIII. Ptolemaiosz.

IV. Antiokhosz csapataival elárasztja a Deltát, a két régens megbukik. Alexandria ostroma.

169                   Belpolitikai nehézségek miatt Antiokhosz feladja a Deltát és csapataival kivonul Egyiptomból.

168                   IV. Antiokhosz ismét elfoglalja a Deltát és Fajjúm környékét, lehet, hogy meg is koronázzák. Róma beavatkozik Egyiptom javára. Egyiptom külpolitikailag Róma vazallusa lesz, a római befolyás az actiumi csatáig folyamatosan erősödik, szűkül Egyiptom mozgástere.

165           Dionüszosz Petoszarapisz lázadása.

Felkelés Thébában és Panopoliszban. A felkelések miatt a gazdaság súlyos helyzetbe kerül.

164           VIII. Ptolemaiosz elűzi VI. Ptolemaioszt és II. Kleopátrát

163                   A nép visszahívja VI. Ptolemaioszt. VI. Ptolemaiosz Philometor (180-164, 163-145) trónralépése.

156-155     Gyilkossági kísérlet VIII. Ptolemaiosz ellen. A száműzetésben végrendeletet készít, hogy amennyiben nincs trónörökös a halálakor, Egyiptomot Rómára hagyja.

145                   Hetedik szíriai háború. Koilé-Szíria visszafoglalása. VI. Ptolemaiosz halála.

VII. Ptolemaiosz Neósz Philopatór trónralépése. Személyéről kevés adat, valószínűleg kiskorú volt és VIII. Ptolemaiosz ölette meg.

VIII. Ptolemaiosz II. Euergetész (Phüszkón, 170-163, 145-116) trónralépése. Feleségül veszi az özvegy II. Kleopátrát és annak lányát is, megöleti VI. Ptolemaiosztól származó fiait.

141-140     Hármas uralom: VIII. Ptolemaiosz – II. Kleopátra – III. Kleopátra.

140           Puccs-kísérlet (Kalaisztész).

132                   VIII. Ptolemaiosznak menekülnie kell, III. Kleopátra követi, a hatalom Alexandriában II. Kleopátra kezében marad. Hamarosan VIII. Ptolemaiosz visszatér Egyiptomba, délre, és II. Kleopátra elmenekül Szíriába.

127-126     VIII. Ptolemaiosz visszatér Alexandriába.

124           Egyezség: ismét hármas uralom (VIII. Ptolemaiosz – II. Kleopátra – III. Kleopátra). Nyugodt időszak VIII. Ptolemaiosz haláláig (nem jelöl meg trónörököst, a két várományos Ptolemaiosz Szótér és Ptolemaiosz Alexandrosz).

116                   IX. Ptolemaiosz II. Szótér (116-107, 88-81) trónralépése. Ismét hármas uralom: II. Kleopátra – III. Kleopátra – IX. Ptolemaiosz. 116 végétől kettős uralom, mert II. Kleopátra 57 év uralkodás után elhunyt.

114-113     Ptolemaiosz Alexandrosz kikiáltja magát Ciprus királyának. Ciprus elszakad Egyiptomtól.

107                   III. Kleopátra puccsa, amelyben elűzi Ptolemaiosz Szótért. Ptolemaiosz Alexandrosz csapataival bevonul Alexandriába. X. Ptolemaiosz I. Alexandrosz (107-88) trónralépése. Kettős uralom: III. Kleopátra – X. Ptolemaiosz. IX. Ptolemaiosz Ciprus uralkodója lett.

104           Egyiptom beleavatkozik a szíriai polgárháborúba annak reményében, hogy sikerül visszaszerezni Koilé-Szíriát. Átmeneti sikerek, de X. Ptolemaiosz fenyegetése miatt a csapatokat ki kell vonni és a háború eredménytelen.

101                   Feszült lesz a viszony X. Ptolemaiosz és III. Kleopátra között. III. Kleopátra halála.

96            Egyiptom elveszíti Kürénét. (Végleges csatolása Rómához 75-74-ben történik.)

91            Felkelés Thébában.

88                    Az alexandriaiak elűzik X. Ptolemaioszt. X. Ptolemaiosz a későbbiekben végrendeletében Rómára hagyja Egyiptomot. IX. Ptolemaiosz II. Szótér (116-107, 88-81) trónralépése. Keményen lesújt a lázadókra, 3 év alatt leszámol Thébával, amely ezután elveszíti politikai jelentőségét és csak kisebb falvak formájában él tovább.

81                    IX. Ptolemaiosz II. Szótér halála. Kleopátra Bereniké (81-80) trónralépése, egy évig egyedül uralkodik.

80                    Róma beavatkozása: Sulla Egyiptom trónjára Kleopátra Bereniké mellé X. Ptolemaiosz fiát, Alexandroszt ülteti. XI. Ptolemaiosz II. Alexandrosz trónralépése. A kettős uralom 18-19 napig tart, és Kleopátra Bereniké halálával végződik. Alexandriában lázadás tör ki, amelyben megölik XI. Ptolemaioszt.

XII. Ptolemaiosz Neósz Dionüszosz (Aulétész, 80-58, 55-51) trónralépése.

76                    XII. Ptolemaioszt egyiptomi rítusok szerint is fáraóvá koronázzák Memphiszben.

65            Róma: Crassus hivatalosan javaslatot tesz Egyiptom bekebelezésére. A javaslatot nem fogadják el, Egyiptom független marad.

63            Egyiptom bekebelezése ismét napirenden Rómában, de nem történik lépés.

59            Róma bekebelezi Ciprust, ezzel elvész Egyiptom utolsó külső birtoka is.

58                    Ciprus bekebelezése miatt az alexandriaiak elűzik XII. Ptolemaioszt. Ptolemaiosz Rhodoszra, majd Rómába ment. IV. Bereniké (58-55) trónralépése. Társuralkodója férje, Pontosz uralkodója, Arkhelaosz lett.

55                    Arkelaosz halála. XII. Ptolemaiosz Neósz Dionüszosz (Aulétész, 80-58, 55-51) trónralépése. Római légiók Alexandriában.

51                    XII. Ptolemaiosz halála. VII. Kleopátra Philopatór (51-30) trónralépése.

50                    XIII. Ptolemaiosz (50-47) trónralépése, kettős uralom nővérével. Kettejük belviszálya miatt Kleopátra elhagyja Egyiptomot.

48            Caesar Alexandriában. XIII. Ptolemaiosz és VII. Kleopátra látszatkibékülése. Az alexandriai háború a rómaiak ellen, amelyben leég az alexandriai könyvtár. XIII. Ptolemaiosz halála.

47                    XIV. Ptolemaiosz (47-44) trónralépése, társuralkodás VII. Kleopátrával. Kaiszarion születése.

46-44        VII. Kleopátra Rómában.

44            Caesar meggyilkolása.

XIV. Ptolemaiosz halála. XV. Ptolemaiosz Kaiszarion (44-30) trónralépése.

41-40                Antonius Alexandriában.

35            Antonius és VII. Kleopátra házassága.

34                    Az arméniai háború után diadalmenet Alexandriában. A birodalom felosztása Kleopátra és gyermekei között. Egyiptom utolsó fénykora (34-31), ismét nagyhatalom.

31 szept. 2        Az actiumi csata Octavianus ellen. Egyiptom veresége.

30                    Antonius öngyilkossága. Kleopátra öngyilkossága. Egyiptom elveszíti függetlenségét.

 

30-Kr.u. 395      római császárok

Egyiptom római provincia lett. Uralkodók és évszámok a Római-birodalom történetének megfelelően.

Kr. u. 395-640   Bizánci uralom

Kr. u. 640  Arab foglalás.

Kislexikon

Actiumi csata     31 szept. 2. Az ókor leghíresebb tengeri ütközete Octavianus, valamint Antonius és VII. Kleopátra között. Ez az ütközet döntötte el a két nagyhatalom, Róma és Egyiptom harcát Róma javára.

Ahet-Aton          Tell el-Amarna. Főváros a XVIII. dinasztiában Ehnaton idején, az új államvallás központja. Innen kerültek elő 1887-ben az ún. Amarna-levelek: III. Amenhotep, Ehnaton és Tutanhamon levelezései a közel-keleti uralkodókkal.

Kádesi csata      1274. Direkt összecsapás Egyiptom (II. Ramszesz) és a II. Muwatalli vezette hettiták között. A leghíresebb ókori közel-keleti csata, Ramszesz heroikus küzdelme. Az eredmény Egyiptomra nézve a legjobb esetben döntetlen. Egyiptom területeket veszít Szíriában.

Megiddói csata   1458. III. Thotmesz harca a kádesi koalíció ellen. Taktikai csellel Egyiptom legyőzi a szövetségeseket, óriási zsákmány. Megiddó ostroma végül 7 hónapig tartott. III. Thotmesz hódításainak nyitánya.

Memphisz          Az I. dinasztiától kezdve fontos közigazgatási központ, ebben a funkciójában később, a Ptolemaioszok alatt Alexandria váltotta fel. Főváros a XVIII. dinasztia második felében.

Théba               A legfontosabb vallási központ. Főváros a XVIII. dinasztia első felében. Felemelkedése az I. Átmeneti korban kezdődött és a Későkorig nagy befolyással bírt. A végső csapást IX. Ptolemaiosz II. Szótér mérte rá.

Zannanza-epizód        1327 körül. (Dahamunzu-epizód) Tutanhamon halála után özvegye, Anheszenamon, hogy Egyiptom megmeneküljön a hettita fenyegetéstől, a hettita uralkodótól, I. Suppiluliumától kért férjet magának. Hosszas tanácskozás után Suppiluliuma elküldte egyik fiát Egyiptomba, akit az odavezető úton meggyilkoltak. Az incidens súlyos következményeket vont maga után, Hatti újult erővel támadta Egyiptom szíriai birtokait.

 

Izrael

XIX. század Ősatyák (Ábrahám, Izsák és Jákob) kora

XVIII. század Egyiptomi fogság kezdete?

1279 II. Ramszesz (i.e. 1279—1213) egyiptomi fáraó trónralépése. Exodus, a héber törzsek egyiptomi kivonulásának és 40 éves vándorlásának (Szinai-félsziget) kora. Mózes élete.

1213 Merneptah (i.e. 1213—1303) egyiptomi fáraó trónralépése. Izrael sztéléje már Kanaán földjén említi Izrael törzseit. A honfoglalás kora

1200—1020 Izrael törzseinek megtelepedése Kanaán városaiban, a terület fokozatos megszállása. A filiszteusok megtelepedése az egyiptomi határ mentén fekvő öt városban: Gáza, Asdód, Asqelón, Ekrón és Gát.

Bírák kora. Otniél (Bír 3:7-11) visszaveri Kúsán-Risátaim támadását. Éhud (Bír 3:12-30) legyőzi Moábot. Samgár (Bír 3:31), aki talán nem is volt bíra és izraeli, visszaveri a filiszteusok támadását. Debóra és Bárák (Bír 4-5) győzelme Sisera fölött. Gedeon (Bír 6-8) legyőzi a sivatagi tevehajtó nomádokat (midjániták és amálekiták). Gedeon fia Abimelek királyságot állított fel anyja városában, de ez nem terjedt ki Izraelre és nem is volt tartós. Jefte (Bír 11-12) gileádi zsoldos volt, aki legyőzte az ammónitákat . Sámson (Bír 13-16) története a filiszteusokkal víívott harcokat írja le a nyílt háború kitörése előtt.

1050 körül A filiszteusok Afék mellett legyőzik az izraeli törzsszövetség seregét, megszerzik a Frigyládát, lerombolják a törzsi liga kultuszhelyét Silónál és megszállják sz ország nagy részét. A Frigyládát egy járvány miatt visszaadják (1Sám 5-7).

1020 Saul (i.e. 1020—1000) uralkodásának kezdete. Sámuel próféta az Ammón felett aratott győzelme után felkeni királlyá az ősi gilgáli szentélyben. Saul a Mikmász-hágónál győzelmet arat a filiszteusok felett. Legyőzi Amáleket is. Dávid a Terebinth-völgyben legyőzi Góliátot. Saul azonban féltékeny lesz rá és Dávidnak menekülnie kell: a pusztában és a filiszteusoknál bújkál. A Gilboa melletti csatában a filiszteusok legyőzi Saul seregét. Saul és fiai elesnek.

1000 Dávid (i.e. 1000—961?) uralkodásának kezdete.

Elfoglalja a jebuziták által lakott Jeruzsálemet, megteszi fővárosává és a türoszi Hirám embereivel palotát építtet magának. A Frigyládát Jeruzsálembe (Dávid városába) hozatja. Dávid kétszer is legyőzi a filiszteusokat, és hódoltatja Ammónt, Moábot és Edómot is. Legyőzi Damaszkusz királyát, Hadadezert is. Amikor templomot akar építtetni az Úrnak, Nátán próféta isteni sugallatra lebeszéli róla. Adónijával szemben Salamon követi őt a trónon.

961 Salamon (i.e. 961—931) uralkodásának kezdete. Jeruzsálemben megépítteti a Templomot, és egy palotaegyüttest is építtetett ( királyi palota, Libanon erdei palota, trónterem és a fáraó lányának palotája). A Biblia szerint egész kereskedelmi flottája járta a tengereket, közigazgatási reformja eredményeként körzetekre osztotta az országot (adózási és közigazgatási körzetek), központi sereget állított fel arzenálokkal és istállókkal. Gazdagsága mesés lett (Sába királynőjének látogatása) és uralkodása idején Izrael regionális hatalommá nőtte ki magát. Jerobeám (Jeroboám) lázadása.

931 Salamon halála után az ország kettészakad, az északi Izrael és a déli Júda államára. Jeruzsálem Júda fővárosa marad.

931 Rechabeám (Roboám) (i.e. 931—913) Júda királya, Salamon örököse uralkodásának kezdete.

931 I. Jerobeám (Jeroboám) (i.e. 931—910) Izrael királya uralkodásának kezdete. Azzal igyekezett megakadályozni, hogy Izrael népe minden ünnepre átmenjen a szomszédos állam, Júda fővárosába, Jeruzsálembe, hogy csináltatott két aranyborjút, amelyeket Bételben illetve Dánban állíttatott fel. Ezzel akarta pótolni a hiányzó kultuszt. A léviták és a többi pap is átköltözik Júdába, hogy a Templomban folytathassák a szolgálatot.

925 Rechabeám uralkodásának 5. évében Sisák (I. Sesonk) fáraó betört Júdába és Izraelbe. Kirabolta a Templomot, és végigdúlta az országot.

913 Abijam (Abijjá) (i.e. 913—911) Júda királya uralkodásának kezdete. Folytatta a már apja, Rechabeám idején megkezdett háborút Izrael királyával, I. Jerobeámmal, és a Cemarájim-hegynél legyőzte az izraeli sereget.

911 Aza (Ászá) (i.e. 911—870) Júda királya uralkodásának kezdete. Erre Bása, Izrael királya elvonult Júda határáról. Aza Maresa mellett legyőzi a kúsita Zerachot. Vallási reformjai során bálványokat döntetett le és megújította a jeruzsálemi Templom oltárát. Háborút vívott Izrael királyával Básával, aki a két ország határán megerődítette Ráma városát. Erre Aza szövetséget kötött Benhadaddal, Damaszkusz királyával, aki megtámadta Izraelt.

910 Nadab (Nádáb) (i.e. 910—909) Izrael királyának trónralépése. Nadab I. Jerobeám fia volt.

909 Bása (Baasá) (i.e. 909—889) Izrael királya uralkodásának kezdete. Bása úgy került trónra, hogy fellázadt Nadab ellen, Gibbetónnál legyőzte, majd Jerobeám egész családját és nemzetségét kiírtotta.

886 Ela (Élá) (i.e. 886—885) Izrael királya, Bása fia uralkodásának kezdete. Zimri, a harciszekerek felének parancsnoka azonban összeesküvést sző ellene és Tircában megöli őt. Ezután Bása egész családját kiírtja.

885 Zimri uralma Izraelben. Zimri uralma mindössze hét napig tart, mert Izrael hadserege éppen hadbaszállt a filiszteusok által megszállt Gibbeton ellen. Amint a sereg meghallotta, hogy Zimri megölte Elát, királlyá választotta a sereg fővezérét, Omrit.

885 Omri (i.e. 885—874) Izrael királyának trónralépése. Hat évig uralkodik Tircában, majd megvesz egy dombot és ott felépíti Szamaria városát.

873 Jehosafát (Jósáfát) (i.e. 873—849) Júda királyának trónralépése. Apja, Aza után foglalja el Júda trónját. Uralma alatt Júda megerősödik. Bírósági reformjaival és a nép közé küldött tanítóival népszerűségre tesz szert. Szövetséget köt Achábbal, Izrael királyával Arám (Damaszkusz) ellen. Részt vesz a Rámótnál az arámiakkal vívott csatában, ahol Acháb, Izrael királya életét veszti. Győzelmet arat Moáb és Ammón felett. Acháb halála után szövetségre lép annak fiával Achaszjával is.

874 Acháb (Aháb) (i.e. 874—853) Izrael királya uralkodásának kezdete. Szidón királyának, Etbaalnak a lányát, Izebelt veszi feleségül és Szamariában épít egy templomot Baálnak. Az ő uralkodásának idejére tehető a bálványimádást ostorozó Illés próféta működése. Szövetséget köt Júda királyával, Jehosafáttal Arám (Damaszkusz) ellen, de a Rámótnál vívott csatában halálos sebet kap.

853 Qarqari csata. III. Sulmánu-asarédu (i.e. 858—824) asszír király seregei Qarqar mellett legyőzik a Hadad-ezer (Benhadad) damaszkuszi király által vezetett koalíció („12 királ szövetsége”) seregét, amelybe Acháb is küldött harcikocsizó alakulatokat.

853 Achaszjá (Ahazjá) (i.e. 853—852) Izrael királya uralkodásának kezdete. Beteg volt, két évig uralkodott.

852 Jorám (Jórám) (i.e. 852—841) Izrael királya uralkodásának kezdete. Benhadad, Damaszkusz királya megtámadja Izraelt és ostrom alá veszi Szamariát. Elizeus próféta megjövendöli Szamaria megmenekülését, majd amikor ellátogat Damaszkuszba, megjövendöli, hogy Benhadad halála után Házáél, Damaszkusz királya meg fogja támadni Izraelt. Mesa, Moáb királya fellázadt ellene, de az izraeli és júdai koalíciós sereg győzelme ellenére is sikerült megőriznie hatalmát. Miután Achaszjával, Júda királyával szövetségben Rámót-Gileádnál vereséget szenved a damaszkuszi Házáéltól és a csatában megsebesül, hazatérve Jéhu, az egyik katonai parancsnoka Jiszreelben megöli.

848 Jorám (Jórám) (i.e. 848—841) Júda királyának trónralépése. Miután apjától Jehosafáttól megörökli a trónt, minden fiútestvérét megöleti. Edóm elszakad Júdától, és a filiszteusok is kifosztják az országot, sőt, egész családját elhurcolják, csak legkisebbik fia, Achaszja maradt életben.

841 Achaszja (Ahazjá) (i.e. 841) Júda királyának uralkodása. Szövetséget köt Jorámmal, Izrael királyával és együtt vonulnak a Házáél damaszkuszi király serege ellen. Rámót-Gileádnál azonban Jorám megsebesül és így csatát veszítenek. Amikor elmegy, hogy Jiszreelben meglátogassa a sebesült Jorámot, ő is áldozatul esik Jéhu hatalomátvételének: Jorámmal együtt őt is lenyilazzák.

841 Jéhu (i.e. 841—814) Izrael királyának trónralépése. Jorám megölése után Jiszreelben megölette Acháb feleségét, Jorám anyját, Izebelt, majd Szamariában Acháb mind a hetven fiát. Ezután a Baál-templomban lemészároltatja Baál összes hívét. Házáélnak, Damaszkusz királyának sikerül elszakítania Izraeltől minden a Jordántól keletre fekvő területét.

841 Ataljá (i.e. 841—835) júdai királynő uralkodásának kezdete Jeruzsálemben. Amikor Jéhu megölte fiát, Jorámot, Ataljá (Acháb izraeli király lánya) kiírtatta az egész királyi családot, és csak egyvalaki menekült meg közülük, Jorám legkisebb fia, Joás. Uralkodásának hetedik esztendejében azonban Jehojáda főpap trónra segíti Jóást és megöleti Atalját.

 

841 III. Sulmánu-asarédu asszír királynak a damaszkuszi Házáél ellen vezetett hadjárata során Jéhu is behódol az asszíroknak.

835 Jóás (i.e. 835—796) Júda királyának trónralépése. Jéhu fia volt. Felújíttatja a jeruzsálemi Templomot. Amikor Házáél Jeruzsálem ellen vonul, akkor Jóás kiüríti a palota és a Templom kincstárát és hadisarcként Házáélnek adva hárítja el a veszedelmet. Emberei azonban összeesküvést szőnek ellene és megölik.

814 Joachász (Joáház) (i.e. 814—798) Izrael királyának trónralépése. Uralkodása idején Házáél Damaszkusz királya, majd fia Benhadad is hódoltatja Izraelt.

798 Joás (i.e. 798—783) Izrael királyának trónralépése. Joachász fia volt, és sikerül háromszor is legyőznie Benhadadot, Damaszkusz királyát és visszafoglalni tőle Izrael városait. Uralkodása alatt hal meg Elizeus próféta.

796 Amacjá (i.e. 796—781) Júda királya uralkodásának kezdete. A Só-völgyben legyőzi Edómot. Amacjá háborúba keveredik Jóással, Izrael királyával, de Bét-Semesnél vereséget szenved és maga is fogságba esik. Joás ezután kirabolja Jeruzsálemet. Amacjá uralmának egy felkelés vet véget, amely elől Lákisba menekül, ahol megölik.

783 II. Jerobeám (i.e. 783—743) Izrael királyának trónralépése. Joás fia volt és helyreállítja Izrael határait.

781 Uzija (Uzzijja, Azarjá) (i.e. 781—740) Júda királya uralkodásának kezdete. Amacjá fia volt. Sorozatos hadi sikereivel hírnevet szerzett magának. Legyőzte a filiszteusokat és lerombolta Gát és Asdód falait, legyőzte az arabokat, Ammónt és visszaszerezte Elátot. Hatalmas sereget tartott fegyverben. Leprás lett, külön házban élt és fia Jótám kormányzott helyette.

740 Jotám (i.e. 740—736) Júda királyának trónralépése. Uralma idején Recin, Damaszkusz királya és Pekach Izrael királya is támadást indított Júda ellen. A háború közben Jotám meghalt. Trónját fia Acház foglalja el.

743 Zecharja (Zakariás) (i.e. 743) Izrael királyának uralkodása. Hat hónapig uralkodott, mivel Sallum Jibleámnál megölte.

743 Sallum (i.e. 743) Izrael királyának uralkodása. Egy hónapig volt király, mert Menahem felvonult ellene Tircából és Szamariában megölte őt.

743 Menachem (Menahém) (i.e. 743—738) Izrael királyának trónralépése. I.e. 738-ban III. Tukulti-apil-Ésarra (bibliai Pul, vagy Tiglatpilezer) asszír király (i.e. 745—727) seregei a tengerparton egészen Türoszig nyomulnak előre. Menachem 100 talentum ezüstöt fizet neki hadisarcként.

738 Pekachja (i.e. 738—737) Izrael királyának trónralépése. Fegyverhordozója, Pekach Szamariában megölte őt

737 Pekach (i.e. 737—732) Izrael királyának trónralépése. III. Tukulti-apil-Ésarra asszír király seregei i.e. 734—732 között egészen az egyiptomi határig jutnak és egészen Damaszkuszig hódoltatják a Levante királyságait. Izraelről leválasztanak és asszír tartománnyá szerveznek három területet: Dórt, Megiddót és Gileádot. Izrael lakosságának jelentős részét áttelepítik az Asszír Birodalom más területeire (a 10 elveszett törzs).

736 Acház (Áház) (i.e. 736—716) Júda királya uralkodásának kezdete. Az Asszíria levantei térhódítása ellen egyiptomi támogatással koalícióra lépő Recin damaszkuszi és Pekach izraeli király Acházt is rá akarja kényszeríteni a koalícióhoz való csatlakozásra. Amikor Acház ezt megtagadta Damaszkusz, Izrael, a filiszteusok, Ammón, Moáb és Edóm is rátámadt. Acház az asszír királyhoz fordult segítségért és hatalmas hadisarcot fizet neki. Az asszírok i.e. 734 és 732 között hódoltatták az egész Levantét.

732 Hósea (i.e. 732—724) Izrael királyának trónralépése. V. Sulmánu-asarédu (i.e. 726—722) asszír király uralkodása idején Hósea fellázadt Asszíria ellen és Egyiptommal szövetkezett. Az asszírok felvonulnak Szamaria ellen és három éven keresztül ostromolják.

722 Szamaria eleste. Az asszírok elfoglalják a várost.

721 V. Sulmánu-asarédu asszír király halála után Szamaria egy a szíriai Hamattól egészen Egyiptomig formálódó asszír ellenes koalíció tagjaként fellázadt Asszíria ellen. Az új asszír király, II. Sarrukín (i.e. 721—705) 721-ben és 720-ban a Levantéba vezetett hadjáratán elfoglalta Szamariát, majd Izrael lakosságának (a tíz északi törzs) jelentős részét a birodalom más területeire telepítette át. Helyükre idegen népeket hozott (a szamaritánusok eredete). Izrael területének maradékából Szamaria központtal tartományt szervezett.

716 Hiszkija (Ezékiás) (i.e. 716—687) Júda királya trónralépése. Uralkodásának idején vallási megtisztulási reformot indít: leromboltatja a vidéki áldozóhelyeket, megszünteti a bálványimádást, megreformálja az ünnepeket és még a Templomról is leszedeti azokat a bronzkígyókat, amelyeket még Salamon rakatott fel rá.

705 II. Sarrukín asszír király halála után Hiszkija asszír ellenes koalíciót szervez Egyiptommal, a föniciai városokkal, a filiszteus városokkal, sőt, még a babilóni II. Marduk-apla-iddinával (Merodach-baladán), Asszíria ellenségével is felveszi a kapcsolatot. A várható asszír támadás kivédésére erődíteni kezdi Jeruzsálemet és a város vízellátását a Siloám-alagúttal (földalatti vízvezetékkel) teszi biztonságosabbá.

701 Szín-ahhé-eriba (Kr.e. 704—681) asszír király, II. Sarrukín fia Júdába vonul, hogy leverje a lázadást. Táborát Lákis alatt állítja fel. Innen küld ki egy sereget, amely Elteke mellett legyőzi a Hiszkija megsegítésére érkező egyiptomi haderőt. Innen küldi ki azokat a seregeket, amelyek királyfeliratai szerint Júda 46 megerődített városát ostromolják meg és rombolják le. Innen küldi ki azt a sereget, amely a ráb saqé (főpohárnok), a ráb sa-rési (főeunuch) és a turtánu (tábornok) vezetésével ostromgyűrűbe fogja Jeruzsálemet. A város a tárgyalások ellenére sem adja meg magát és a Biblia szerint azon az éjjelen leszállt az Úr angyala és elpusztított az asszír táborból 185.000 embert (2Kir 19:35). Innen ered a Jeruzsálem csodálatos megszabadulása hagyomány. A történtek hátterében egy pestisjárvány kirobbanása állhatott. Maga Hiszkija is megbetegszik (2Kir 20:1-12), de felépül. Izajás próféta tevékenységének kora.

 

687 Manassze (i.e. 687—642) Júda királyának trónralépése. Manassze az asszírok hűséges vazallusa, és bár a Biblia szerint visszatér a bálványimádáshoz, országában az asszír uralom alatt béke és jólét honol.

642 Ámon (i.e. 642—640) Júda királyának trónralépése. A Biblia szerint ő is folytatja apja, Manassze bálványimádó hagyományát. Szolgái ölik meg, de a föld népe minden gyilkosát megöli.

640 Jozija (Jósiás) (i.e. 640—609) Júda királya uralkodásának kezdete. Felújíttatja a Templomot és a munkálatok közben, uralkodásának 18. esztendejében rábukkannak a Törvénytekercs egy régi példányára. Ezzel kezdetét veszi vallási megújulási mozgalma. Valmikor az ő uralma idején vonulnak ki az asszírok Júdából (i.e. 640 és 609 között, legvalószínűbb, hogy a 620-as évek vége felé). Ennek biztos jele, hogy Jozija vallási megújulási mozgalmát az egykori északi királyságra, a 732-től illetve 722-től asszír tartományokra osztott Izraelre is ki tudja terjeszteni. Ez minden bizonnyal az asszír kivonulás után, és azután történhetett meg, hogy Jozija Júdához csatolja ezeket a területeket is.

609 Jozija Megiddónál megütközik az Asszíria megsegítésére vonuló II. Nékó egyiptomi fáraó seregével és a csatában életét veszti.

609 Joachász (Joáház) uralma Júdában. Három hónapig volt mindössze király, mert II. Nékó a szíriai Riblába kérette és ott foglyul ejtette. 10 talentum arany és 100 talentum ezüst hadisarcot követelt tőle. Trónjára Eljákimot, Jozija fiát ültette, aki Jojakim néven foglalta el a trónt. Joachászt Egyiptomba hurcolta aki ott is halt meg.

609 Jojakim (i.e. 609—598) Júda királya trónralépése.

603 Asszíria bukása után a babilóni uralkodó, II. Nabú-kudurri-uszur (Nebukadnezar) (i.e. 605—562) legyőzi az egyiptomi sereget (i.e. 605) és i.e. 603-ra az egyiptomi határig visszafoglalja Asszíria egykori területeit. Jojakim babilóni vazallus lesz.

598 Jojakim fellázad Babilón ellen. II. Nabú-kudurri-uszur sereget küld Jeruzsálem ellen. A királyt elfogják és Babilónba hurcolják.

598 Jojakin uralkodása Júdában. 18 esztendősen mindössze 3 hónapig uralkodott, mivel II. Nabú-kudurri-uszur babilóni király elfoglalta Jeruzsálemet és Babilónba hurcolta őt családjával, az ország előkelőivel és mesterembereivel együtt. A hadisarc kifizetéséhez még a Templom kincstárát is ki kellett üríteni.

598 Cidkija (i.e. 598—587) Júda királya trónralépése.

589 Cidkija, Jeruzsálem babilóniák által kinevezett király is fellázad. Ebben talán Egyiptom II. Pszammetikoszt (Kr.e. 594—589) követő új fáraója, Apriész (Kr.e. 589—570) támogatta, de Szíriában csak Türosz állt mellé és Ammón.

588 II. Nabú-kudurri-uszur babilóni serege azonnal Júdába vonul (2Kir 25:1; Jer 52:4) és ostrom alá veszi Jeruzsálemet (Jer 21:3-7). Az ország minden városát elfoglalja. Az év végére már csak Lákis és Azéká áll (Jer 34:6). Az év nyarán egy egyiptomi felmentő sereg érkezik Júdába, így az ostrom is szünetel, de ezt a sereget a babilóniak gyorsan visszaverik.

587 Az év nyarán (júliusban), egyévi ostrom után a babilóniak áttörik Jeruzsálem falait, és egy hónapon belül az egész város elesik (2Kir 25:2; Jer 52:5). Cidkijjá menekülni próbál, de a Jordánnál elfogják, Riblába, II. Nabú-kudurri-uszur főhadiszállására hurcolják és megvakítják. Jeruzsálemet és a Templomot lerombolják, az ország lakosságának nagy részét Babilóniába hurcolják („babilóni fogság”). Az ország élére a babilóni király Gedalját, aki Cidkijjá uralkodása alatt „első miniszter” volt. Őt azonban Jiszmáél, a királyi család rokona meggyilkolta.

582 Júdai zsidó lakosság újabb deportálása.

539   Nagy Kürosz dekrétuma lehetővé teszi az elhurcolt zsidók hazatelepülését, amely folyamat azonban csak késéssel és több hullámban zajlik le.

 

Középkori Magyarország

 

• 830 után: a forrásokban megjelennek a magyarokra vonatkozó írott adatok
• 862: a magyarok megjelennek a Kárpát-medencében (a keleti frank területeken)
• 880 körül: a muszlím földrajzi irodalom képviselői leírják a magyarságot
• 892: a magyarok a keleti frankok szövetségeseként Szvatopluk morva fejedelem Kárpát-medencei területeit dúlják
• 895–896: a honfoglalás első szakasza
• 899–900: itáliai kalandozás
• 900: a honfoglalás második szakasza (a Dunántúl elfoglalása)
• 902: a magyarok megdöntik a morva fejedelemséget
• 907: a pozsonyi csata
• 911: az első Rajnán túli kalandozás
• 926: a magyarok kalandozásaik során elérik az Atlanti-óceánt
• 933: a magyarok merseburgi (riadei) veresége
• 942: a magyarok kalandozásaik során elérik az Ibériai-félszigetet
• 955: a magyarok augsburgi (Lech-mezei) veresége
• 963: a pápa püspököt próbál küldeni a magyarokhoz
• 970: az arkadiupoliszi vereség, a kalandozások lezárulta
• 972: az első nyugati kísérletek a magyarság megtérítésére
• 973: quedlinburgi követjárás
• 996: Gizella és Vajk-István házassága
• 996 körül: a pannonhalmi apátság alapítása
• 997: Koppány felkelése
• 1000–1001: István nagyfejedelem megkoronázása
• 1001: az esztergomi érsekség felállítása
• 1003: az erdélyi gyula legyőzése
• 1028 körül: Ajtony legyőzése
• 1030: német támadás Magyarország ellen
• 1031: Imre herceg halála
• 1044. július 5.: ménfői csata
• 1045: Orseolo Péter német hűbérbe adja Magyarországot
• 1046: Vata pogánylázadása
• 1048 körül: a hercegség (dukátus) alapítása (fennáll 1107-ig)
• 1051–1052: német támadások Magyarország ellen (vértesi csata, Pozsony ostroma)
• 1055: a tihanyi apátság alapítása
• 1060–1100 körül: a magyar ősgesta (őskrónika) születése
• 1068: kerlési csata
• 1075 körül: I. Géza koronát kap Bizáncból
• 1083: István király, Imre herceg, Gellért püspök és a zobori remeték szentté avatása
• 1091: Szent László horvátországi hadjárata
• 1097: Kálmán király visszaállítja a magyar uralmat Horvátországban
• 1100 körül: megszületik Szent István Hartvik püspök által írt legendája
• 1102: perszonálunió Magyarország és Horvátország között
• 1105: Dalmácia elfoglalása
• 1115: Álmos herceg megvakítása
• 1131: leszámolnak II. (Vak) Béla hívei a Kálmán-párti előkelőkkel (aradi országgyűlés)
• 1142: az első ciszterci apátság (Cikádor) alapítása
• 1148–1152: II. Géza oroszországi hadjáratai
• 1149–1155: II. Géza bizánci háborúi
• 1163: Béla herceg Bizáncba kerül
• 1164–1167: magyar–bizánci háborúk Dalmácia, Horvátország, Bosznia és a Szerémség birtoklásáért
• 1180–1181: III. Béla visszaveszi a Bizánc által elfoglalt területeket
• 1192: László király szentté avatása
• 1193–1196: III. Béla jövedelem-összeírása
• 1210 körül: megszületik Anonymus Gesta Hungaroruma
• 1213: Gertrúd királyné meggyilkolása
• 1217: a forrásokban megjelenik a királyi szerviens elnevezés
• 1221: a domonkos rend megjelenése Magyarországon
• 1222: az Aranybulla kiadása,  egyházi kiváltságlevél kiadása
• 1224: az erdélyi szászok kiváltságait rögzítő Andreanum kiadása
• 1229: a ferences rend megjelenése Magyarországon
• 1231: az Aranybulla megújítása
• 1232: a zalai szerviensek ítéletlevele
• 1233: a beregi egyezmény
• 1235: Julianus domonkos szerzetes a keleti magyarok felkutatására indul
• 1239: a kunok első beköltözése Magyarországra
• 1241–1242: a tatárjárás (1241. április 11.: muhi csata)
• 1243–1244: Rogerius mester Siralmas énekének megszületése
• 1245–1246: a kunok visszatérése Magyarországra
• 1246–1261: IV. Béla küzdelme a Babenberg-örökség megszerzéséért
• 1262: István herceg ifjabb királyi címet kap
• 1264–1265: IV. Béla és István ifjabb király belháborúja
• 1267: dekrétum kiadása, a királyi szerviensek nemességének elismerése
• 1269: István ifjabb király és Anjou Károly nápolyi király szövetsége
• 1270–1272: Ákos mester gestájának megszületése
• 1278. augusztus 26.: a morvamezei (dürnkruti) ütközet
• 1279–1281: Fermói Fülöp püspök pápai követsége Magyarországon
• 1279. augusztus 10.: a kun törvény megszületése
• 1282: a Hód-tavi csata
• 1282–1285: Kézai Simon mester Gesta Hungarorumának megszületése
• 1290: az óbudai gyűlés dekrétuma
• 1298: a pesti országgyűlés dekrétuma, a rendiség magyarországi jelentkezése
• 1300. augusztus: Károly (Róbert) nápolyi herceg partra száll Dalmáciában
• 1301. január 14.: az Árpád-ház fiági kihalása (III. András halála)
• 1301–1304: Vencel király uralkodása
• 1305–1308: Ottó király uralkodása (1312-ig viseli a királyi címet)
• 1308–1311: Gentilis bíboros, pápai legátus missziója Magyarországon
• 1308: Kékesi egyezség I. Károly és Csák Máté között
• 1310: I. Károly király harmadik, törvényes megkoronázása
• 1312. június 15: Rozgonyi csata: I. Károly győz Csák Máté és Aba Amadé fiai hadai felett
• 1320: I. Károly házassága Łokietek Erzsébet lengyel királyleánnyal
• 1321: Csák Máté halála
• 1325: Az aranyforint verésének kezdete. A királyi nemesérc-monopólium bevezetése
• 1326: A Szent György-lovagrend megalapítása
• 1327: I. Károly intézkedése az ércbányászat fejlesztésére. A bánya birtokosa a királyi bányabér (urbura) egyharmadát is megkapja
• 1330: Zách Felicián sikertelen merénylete a királyi család ellen
• 1330: A posadai csatában Basaráb havasalföldi vajda legyőzi I. Károlyt
• 1333: A magyar király látogatása Nápolyban. I. Károly fia, András herceg és Bölcs Róbert nápolyi király unokája, Johanna közötti eljegyzés (a házasságra 1342-ben kerül sor)
• 1335: A magyar, cseh és lengyel király visegrádi találkozója
• 1339: III. (Nagy) Kázmér lengyel király és I. Károly közötti szerződés: Kázmér törvényes fiúutód nélküli halála esetén a lengyel trónt Károly valamelyik fia örökli
• 1345. szeptember 18/19.: András herceget megölik az itáliai Aversában
• 1347–1348: Első nápolyi hadjárat
• 1350: Második nápolyi hadjárat
• 1351: Országgyűlés Budán. Az ősiségről és a kilencedről szóló törvények. Az Aranybulla megerősítése
• 1353: I. Lajos házassága Kotromanics Erzsébettel, a boszniai bán leányával
• 1356–1358: Magyar–velencei háború
• 1358: A zárai béke: Dalmácia magyar uralom alá kerül
• 1359: Háború Szerbia ellen. A kruseváci csata.
• 1365: Bulgáriai hadjárat. Vidin elfoglalása, Felső-Bulgária magyar uralom alá kerül (1469-ig)
• 1367. szeptember 1.: A pécsi egyetem megalapítása (1390 tájáig működött)
• 1370: I. Lajost lengyel királlyá koronázzák. Magyar-lengyel perszonálunió
• 1372–1373, 1378–1381: Velencei háborúk
• 1378: A tárnokmester megkapja a királyi városok feletti bíráskodást
• 1381: A torinói béke, a velencei-magyar háborúk lezárása. Remete Szent Pál hamvainak Magyarországra szállítása
• 1382: Mária királynő megkoronázása (1385 végén lemond, 1386-tól névleges, uralkodik 1395-ig)
• 1384: A lengyelek Mária húgát, Hedviget választják lengyel királynővé. A magyar-lengyel perszonálunió vége
• 1385: Károly nápolyi király partra száll Dalmáciában. Luxemburgi Zsigmond brandenburgi őrgróf feleségül veszi Mária királynőt
• 1385: Károly-párti országgyűlés Budán. Mária királynő lemond, Zsigmond Csehországba menekül
• 1386: II. Károly volt hívei foglyul ejtik Mária királynőt és anyját, Erzsébetet
• 1389: Rigómezőn a törökök szétverik a délszláv fejedelmek seregét. Szerbia török vazallusállam lesz (első rigómezei ütközet)
• 1390: Az első török betörés Magyarország területére
• 1395: Az óbudai egyetem alapítása (1410-ben újjáalapítják, véglegesen 1418 után szűnik meg)
• 1396: Nikápolynál Zsigmond király serege vereséget szenved I. Bajezid szultán csapataitól
• 1397. október: Temesvárott országgyűlést tart a király, az első valódi rendi országgyűlés. Többek között a telekkatonaságról és a jobbágyköltözés szabályozásáról intézkedik
• 1401: Az országnagyok Visegrádon letartóztatják Zsigmondot. Utóbb a király Garai Miklós közvetítésével kiszabadul fogságából
• 1403: Sikertelen felkelés Zsigmond ellen: az országnagyok egy része László nápolyi királyt (II. Károly fiát) ismeri el uralkodónak
• 1404. április 6.: Zsigmond királyi hozzájáruláshoz (placetum regium) köti a pápai bullák kihirdetését. Beleegyezése nélkül pápai bulla alapján senki nem foglalhat el egyházi javadalmat
• 1405. április 15.: Zsigmond király ún. városi (I.) dekrétuma
• 1408: A Sárkányrend megalapítása
• 1410: A német választófejedelmek egy része Zsigmondot német királlyá választja (1411: a választófejedelmek egyhangúlag választják meg őt)
• 1411–1413, 1418–1420: Háború Velence ellen
• 1412: A 16 szepesi város elzálogosítása a lengyel királynak
• 1403/1404–1421: a Budai Jogkönyv nagyobbik része elkészül
• 1417: A konstanzi zsinaton a bíborosok ígéretet tesznek arra, hogy a jövendő pápával elismertetik a magyar király főpap kinevezési jogát.
• 1420-tól: Háborúk a cseh husziták ellen.
• 1420: Dalmácia nagy részén megszűnik a magyar uralom
• 1426: A tatai szerződés. Zsigmond elismeri Brankovics Györgyöt Szerbia örökösének, de kiköti, hogy Nándorfehérvár, Galambóc s több más észak-szerbiai vár magyar kézre kerüljön. Ám Galambóc árulás miatt a töröké lesz (1427)
• 1428: Galambóc sikertelen ostroma
• 1428–1434: A husziták hadjáratai Észak-Magyarországon
• 1433: Rómában IV. Jenő pápa Zsigmondot német-római császárrá koronázza
• 1435: Zsigmond király két törvénykönyve. A telekkatonaság újbóli szabályozása: általános felkeléskor 33 jobbágytelek után kell egy lovas íjászt kiállítani
• 1437: Az erdélyi parasztfelkelés
• 1439: Szendrő eleste, Szerbia nagy része török kézre kerül
• 1440: Albert özvegye, Erzsébet királyné a Visegrádról ellopott Szent Koronával megkoronáztatja utószülött fiát, Lászlót
• 1440. június 29.: Országgyűlés Budán. A rendek érvénytelenítik V. László megkoronázását és hűséget esküsznek I. Ulászló királynak
• 1440. november 22.: Erzsébet királyné Bécsújhelyen III. Frigyes római király felügyeletére bízza V. Lászlót és átadja neki a  szent koronát
• 1443. július–1444. január: I. Ulászló és Hunyadi János erdélyi vajda ún. hosszú hadjárata a török ellen
• 1444. augusztus 15.: Váradon titokban békét kötnek a szultán követeivel: Szerbiát a török kiüríti
• 1444. november 10.: A várnai csatavesztés. I. Ulászló halála
• 1445: V. László névleges uralma mellett az ország élére hat főkapitányt választanak.
• 1446. június: Hunyadi Jánost a rákos országgyűlés kormányzóvá választja (tisztségét 1453. január 1-ig viseli)
• 1448. október 17–19.: A második rigómezei csatában Hunyadi János kormányzó vereséget szenved II. Murád szultántól
• 1453. január: Országgyűlés Pozsonyban. A rendek hűséget fogadnak V. Lászlónak, aki átveszi az uralkodást. Hunyadi az ország főkapitánya lesz, a király Beszterce örökös grófi címével ruházza fel
• 1456. július 22.: Hunyadi János főkapitány és a Kapisztrán János vezette keresztes csapatok felmentik Nándorfehérvárt, nagy győzelmet aratnak a török felett
• 1456. augusztus 11.: Hunyadi János halála
• 1456. november 9.: Hunyadi László meggyilkoltatja a király rokonát, Cillei Ulrik főkapitányt
• 1457. március 16: V. László és az országnagyok kivégeztetik Hunyadi Lászlót. Öccsét, Mátyást fogságban tartják. Az országban polgárháború tör ki
• 1458. január 24.: Az országgyűlés Budán királlyá választja Hunyadi (I.) Mátyást. Nagybátyját, Szilágyi Mihályt kormányzóvá választják (lemond 1458. július–augusztus folyamán)
• 1459: Pártütő urak III. Frigyes császárt ellenkirállyá választják Németújvárott
• 1458–1459: A török elfoglalja Szerbiát.
• 1459. április 7.: Körmendnél a király serege vereséget szenved a pártütőktől
• 1462: Mátyás király kiegyezik a felvidéki husziták vezérével, Jiskra (Giskra) Jánossal
• 1463. július 19.: Bécsújhelyi béke Mátyás és III. Frigyes császár között. A császár 80 ezer forintért visszaadja Sopront és a nála lévő szent koronát. Mátyás törvényes fiúörökös nélküli halála esetén a császár vagy fia örökli a magyar trónt
• 1463–1464: A török elfoglalja Boszniát, Mátyás Jajcát és több észak-boszniai várat visszafoglal
• 1464. március 29: Mátyás megkoronázása Székesfehérvárott
• 1467: Mátyás pénzügyi reformjai
• 1467. július 20.: Megalakul a pozsonyi egyetem (néhány évig áll fenn)
• 1467. szeptember: Mátyás leveri az erdélyi felkelést
• 1468: Mátyás megtámadja Csehországot
• 1469: A cseh katolikus rendek Olmützben Mátyást cseh királlyá választják. (Podjebrád halála után, 1471-ben a lengyel királyfit, Ulászlót választják Mátyás ellenfelei cseh királlyá)
• 1471: A Vitéz János vezette összeesküvés és bukása
• 1473: Hess András Budán kinyomtatja a Chronica Hungarorumot
• 1473: Megszületik Corvin János
• 1476. február 15.: Mátyás elfoglalja a töröktől Szabács várát.
• 1476. december 22.: Mátyás és Aragóniai Beatrix nápolyi királyleány esküvője Budán
• 1477: Háború III. Frigyes császár s Mátyás között (december 1.: gmunden–korneuburgi béke. Mátyás visszaadja az elfoglalt területeket, a császár kárpótlást fizet, és beiktatja Mátyást cseh királynak)
• 1479. július 21.: Mátyás és Ulászló cseh király Olmützben békét kötnek
• 1479. október 13.: Bátori István országbíró és Kinizsi Pál temesi ispán győzelme Kenyérmezőnél a betörő törökök ellen
• 1482: Mátyás király hadat üzen III. Frigyesnek
• 1485: Mátyás király bevonul az elfoglalt Bécs városába
• 1486. január 25.: Budai országgyűlésen elfogadják az ún. Nagy törvénykönyvet (Decretum maius), illetve a nádori cikkelyeket
• 1488: Megjelenik Thuróczy János Chronica Hungaroruma
• 1490. július 4.: Bátori István és Kinizsi Pál serege megveri Corvin János csapatait Csont-mezőnél. Corvin így  végleg kiesik a trónjelöltek közül
• 1490. július 31.: II. Ulászló a határszéli Farkashidán elfogadja a hatalmát korlátozó választási feltételeket.
• 1491: Pozsonyi béke II. Ulászló és a Habsburgok között. A magyar király elismeri a Habsburgok örökösödését
• 1492: Budai országgyűlés kezdete. Törvénykönyvet fogadnak el.
• 1498: Budán országgyűlés: a törvényben név szerint felsorolják a bandériumtartásra kötelezett bárókat, döntenek 16 nemes bírósági ülnökké választásáról. Ők lesznek a királyi tanács nemesi ülnökei
• 1505. október 13.: Az ún. „Rákosi végzés” szerint külföldi nem választható királynak
• 1510: Magyarország csatlakozik a Cambrai-i ligához
• 1512–1513: Bakócz Tamás esztergomi érsek Rómában tartózkodik, ahol részt vesz a lateráni zsinaton, majd 1513 elején a pápaválasztó konklávén
• 1514. április 9.: Bakócz Tamás esztergomi érsek kihirdeti Budán a keresztes hadjáratot
• 1514. július 15.: Székely Dózsa György parasztserege Temesvárnál megadja magát Szapolyai János erdélyi vajdának (A vajda nem sokkal később kivégezteti Dózsát)
• 1514 ősze: Országgyűlés Budán. A megtorlás jegyében jobbágyellenes törvényeket hoz, amiket a király részben megváltoztat
• 1514: Elkészül a Werbőczy István által összeállított törvénykönyv, a Tripartitum (1517-ben adják ki)
• 1515: A bécsi királytalálkozón II. Ulászló és I. Miksa német-római császár megállapodnak, hogy II. Ulászló gyermekeit, Annát és Lajost a császár unokáival, Ferdinánddal és Máriával házasítják össze. Magyarország Habsburg-érdekszférába kerül
• 1521. augusztus 29.: Nándorfehérvár török kézre kerül
• 1522: II. Lajos király és Habsburg Mária házassága
• 1523: Tomori Pált nevezik ki kalocsai érsekké és alsó-magyarországi főkapitánnyá. Nyáron Szávaszentdemeter–Nagyolaszi körzetében győzelmet arat a török felett
• 1525 nyara: Megalakul az ún. „Kalandos szövetség”, amely a királyi hatalom helyreállítását tűzi ki célul
• 1526. április 23.: Szülejmán szultán csapataival elindul Magyarország ellen
• 1526. augusztus 29.: A mohácsi csata, II. Lajos király halála

 

Személyek

 

Középkori Magyarország

 

Kán László: tartományúr, erdélyi vajda, szolnoki ispán, nádori címét használta fel, Déva központtal, 10-15 vár, 100-150 birtok 4-8 megyében

Csák Máté: tartományúr, nádori címét használta fel, Trencsén a székhelye, kb. 50 vár, 500 magánbirtok 20 megyében

Aba Amadé: tartományúr, nádori címét használta fel, Gönc székhellyel, 10-15 vár, 100-150 birtok 4-8 megyében

Ákos István: tartományúr, nádori címét használta fel

Borsa Kopasz: tartományúr,  nádori címét használta fel, Adorján székhely, 10-15 vár, 100-150 birtok 4-8 megyében

Kőszegi Henrik: tartományúr, szlavón báni címet használta fel, 500 magánbirtok 20 megyében

Kőszegi Iván: tartományúr,  nádori címét használta fel, 500 magánbirtok 20 megyében

Babonics István: tartományúr, szlavón báni címét használta fel, 10-15 vár, 100-150 birtok 4-8 megyében

Babonics János: tartományúr, szlavón báni címét használta fel, 10-15 vár, 100-150 birtok 4-8 megyében, az utolsó oligarcha, 1323-ban győzte le Károly Róbert

Subics Pál: tartományúr, horvát báni címét használta fela

Subics Mladen: tartományúr, horvát báni címét használta fel

Bicskei Gergely: választott esztergomi érsek, Károly Róbert első megkoronázója

Rátót nembeli Domokos: III. András tárnokmestere

Niccoló Boccassini: pápai legátus, VIII. Bonifác küldte Magyarországra Károly Róbert megsegítésére

Werner fia László: budai rektor, II. Vencel cseh király vitte magával túszként, amikor 1304-ben fiával együtt elhagyta az országot

Peturmann: II. Vencel állította Buda élére, amikor túszul ejtette Werner fia Lászlót, és fiával együtt távozott az országból

Gentilis bíboros: az első avignoni pápa, V. Kelemen küldte Magyarországra Károly Róbert érdekében, 1308-ban érkezett meg, a tartományurakkal tárgyalásba kezdett. 1308-ban Pestre országos gyűlést hívott össze

Druget Vilmos: 1333-1342-ig nádor, hatalmas birtokokkal rendelkezett

Vásári Tamás: Vásári Miklós esztergomi érsek testvére, KárolyRóbert udvari lovagja

Balassa családbeli Doncs mester: ő kapott először sisakdíszadományt (cymer) Károly Róberttől 1327-ben

Zách Felicián: 1330-ban merényletet követett el a király ellen, leányát ért sérelem miatt követette el, őt és rokonságát is megölték tettéért

Druget Fülöp: 1322-1327 között Mo. nádora

Druget János: 1327-1334-ig nádor

Hermány nembeli Lampért: 1313-1324-ig országbíró

Hermány nembeli Lack: 1328-1344-ig volt székely ispán

Lackfi István: tárnokmester, erdélyi vajda

Lackfi András: székely ispán, macsói bán, erdélyi vajda

Lackfi Dénes: kalocsai érsek

Héder nembeli Köcski Sándor: országbíró 1324-1328 között, részt vett az 1319-es szalafői csatában

Nagymartoni Pál: 1328-1349-ig volt országbíró, harcolt a tartományurak ellen

Csák Ugrin: Károly Róbert bizalmi embere 1301-11 között, hűséges szolgálataíért cserébe tárnokmesterséget kapott

Nekcsei Dömötör: 1315-1338-ig volt tárnokmester, Károly Róbert gazdaságpolitikájának egyik kidolgozója és támogatója volt, számára készült a Nekcsei Biblia

Kácsik nembeli Tamás: erdélyi vajda volt 1312-1342, harcolt a rozgonyi csatába, néhány évig tárnokmester volt, 1349-54 között országbíró

Ákos nembeli Mikcs: szlavón bán 1323-1343-ig, részt vett a rozgonyi csatában, a tartományurak ellen sokat harcolt

 

Magyar Pál: gyimesi várnagy, több alkalommal királyi megbízott a birtokvisszavételes ügyekben, ő volt az első kincstartó

Erzsébet anyakirályné: Károly Róbert özvegye, Nagy Lajos anyja, 1375-76 táján magához vette a királyi nagypecsét hátlapját

Martell Károly: Károly Róbert fiának, Andrásnak és Johannának a gyermeke

Gilétfi Miklós: nádor I. Lajos uralkodása alatt

Tarantói Lajos: Johanna új férje András meggyilkolása után

Lackfi István: erdélyi vajda, részt vett Nápoly ostromában Nagy Lajos oldalán

Kont Miklós: az Újlaki család őse, ő kapta meg a magyar csapatok vezetését Lackfi helyett, nádor volt 1356-67 között, 5-7 vármegye ispánja

Toldi Miklós: itáliaia zsoldosvezér, Magyarországon érdemeiért ispánságot kapott

Kotromanics István: boszniaia bán, lánya Lajos felesége lett

Dragos: máramarosi román vajda, Moldvában telepedett meg

Opuliai László: orosz vajda, 1372-től Halics és Lodoméria kormányzója

Szepesi Jakab: jómódú középnemes, országbíró 1372-től (1380-ig), 1375-ben megkapta a „Lajos király összes városának bírája” címet

Szentgyörgyi Tamás: szerepet játszott Lajos reformjainak kidolgozásában, 1380-ban magát királyi tárnokmesternek és az összes mo-i szabad város bírájának címezte

Telegdi Csanád: 1330-1349 között esztergomi érsek

Vásári Miklós: 1350-1358-ig esztergomi érsek

Telegdi Tamás: 1367-76-ig esztergomi érsek

Demeter: esztergomi érsek 1378-87

Gilétfi (Zsámboki) Miklós: nádor, 1342-1356, Trencsénb környékén voltak birtokai

Opuliai László: herceg, 1367-72 között nádor, a lengyel királyi család tagjaként Lajos közeli rokona volt

Lackfi Imre: nádor 1372-1375

Garai Miklós: nádor 1375-1385-ig

Szécsényi Tamás: 1349-54 között országbíró

Druget Miklós: Druget János nádor fia, 1354-55 között országbíró

Szécsi Miklós: 1355-58 országbíró, majd 1369-72 között is

Csák nembeli Újlaki Miklós: Csák Ugrin tárnokmester fia, 1359-ben országbíró

Bebek István: országbíró 1360-69 között

Küküllei János: Nagy Lajos történetírója, eredeti neve Tótsolyosi Apród László, később egyházi pályára lépett, kanonok majd főesperes

Névtelen Minorita: 1345-55 közötti évekről írt, azonos lehet a Kétyi család János nevű tagjával, Lajos anyjának gyóntatója, később ferences rendfőnök, majd Lajos gyóntatója

 

Mária: Lajos időseb lánya, Mo. trónját ő örökölte anyja, a boszniaia Erzsébet gyámsága alatt

Hedvig: Lajos kiesebbik lánya, 1384-ben lengyel királynővé koronázták, 1386-ban férjhez ment Jagelló litván nagyfejedelemhez

III. ( Kis vagy Durazzói) Károly: nápolyi király, Lajos oldalági rokona, Horvátország és Dalmácia kormányzója, lehetséges trónörökös, 1385 december 31-én végül királlyá koronázták, mindössze 39 napig uralkodott, merénylet áldozata lett

I. Tvrtko: bosnyák király, a Zsigmond ellene fellépő Horvátiakat támogatta, megszállta a dalmát és a horvát területek nagy részét

I. Murád: Oszmán unokája, 1362-89-ig török uralkodó, hatalmas terülteket hódított meg, 1389-ben Rigómezőnél győzött Észak-Szerbia uralkodója, Lázár Kenéz fölött

I. Bajezid: 1389-1402 között török trónon, egészen az Eufratészig, másik irányban Havasalföldig terjeszkedett, nikápolyi győző

Stiborici Stibor: Lajos egykori lenygel lovagja, erdélyi vajda lett, pozsonyi ispán és Mo. egyok legnagyobb földesura

Cillei Hermann: stájer főúr, Zsigmond szolgálatába állt, Vrasd megyét kapta örökbirtokként

Eberhard: a király délnémet származású bizalmasa, zágrábi püspök lett, főkancellár 1419-ig

Bebek Detre: nádor, 1401-ben letartóztatta a király, Kanizsai János esztergomi érsekkel együtt, és követelte az idegenek eltávolítását az országból, a Zsigmond ellen kitört felkelés egyik vezetője

Cillei Borbála: Cillei Hermann lánya, Zsigmond felesége

Garai Miklós: az azonos nevű nádor fia, ő is nádor 1402-1433 között, Zsigmond feltétlen híve, szolgálataiért cserébe hatalmas birtokokat kapott

Ozorai Pipo: eredeti nevén Filippo Scolari, a firenzei bankház alkalmazottja, 1401-ben a sókamarák élén, 1404-1426-ig temesi ispánként funkcionált

Pálóci Máté: országbíró, nádor, korábban diósgyőri várnagy, kancellár

Rozgonyi János: tárnokmester, korábban főkincstartó és sárosi ispán

Berzevici Péter: tárnokmester, szepesi várnagy és ispán

Aranyi István: pénzügyi és gazdasági szakember, 1423-33-as hadügyi reform egyik kidolgozója

Nürnbergi Márk: kezdeményezője és kidolgozója az 1405-ös városi reformoknak

Albeni János: pécsi, majd zágrábi püspök, 1433-ig magyar fő- és titkoskancellár, továbbá a birodalom és a királyné kancellárja is egyben

Gatalóci Mátyás: 1433-tól Albeni utódja főkencellárként

Jakab „mester”: polgári származású jogász, 1395-1428-ig a „különös jelenlét” pereit vezette ítélőmesterként (diffinitor)

Timur Lenk: Dzsingisz kán nyomdokaiba lépve ki akarta terjeszteni hatalmát a Közel-Kelet országaira is. 1402-ben Ankaránál győzelmet aratott az oszmánok felett.

I.Mehmed: 1413-1421-ig török szultán, az oszmánok megfogyatkozott tekintélyét próbálta visszaszerezni.

II. Murád: 1421-1451-ig uralkodott, a hódítások újabb hulláma.

Lazarevic István: 1389 óta Szerbi élén áll, 1402-től a bizánci eredetű despota címet viseli, eredetileg a szultán vazallusa, később Zsigmond szolgálatába állt, tagja volt a Sárkányos Társaságnak, hatalmas terülteket kapott Mo-n is, és 1427-es haláláig hű maradt a magyarokhoz.

Mircse: Havasalföld uralkodója, 1395-től Zsigmond vazallusa. 1418-ig élt.

Hervoja: Boszniai „nagyvajda”. 1409-ben hódolt meg Zsigmondnak, birtokokat kapott Mo-n, tagja lett a Sárkányrendnek, de már 1413-ban fellázadt Zsigmond ellen.

II. Tvrtko: 1421-43 között Bosznia királya, 1425-ben elismerte Zsigmondot urának.

Tallóci Matkó: Zsigmond vezére, 1435-ben Jajcát magyar uralom alá helyezte, a Szörénytől Adriáig terjedő végvárrendzser élén állt, pénzember és katona egy személyben, 1429-ben Nándorfehérvár és Keve kapitánya, testvéreivel együtt kormányozza a boszniaia Szereberniket, Jajcát, a szlavón, a dalmát.horvát és a szörényi bánságot.Ők kezelték a királyi sójövedelmet, a kamarahasznát, valamint a délvidéki főpapi jövedelmeket. Zsigmond halála után ők védték meg Nándorfehérvárt.

Brankovics György: Lazarevits István unokaöccse, a tatai szerződés szerint ő követi majd despotaként Istvánt. 1427-ben el is foglalta a szerb trónt.

V. Márton: 1417-ben a bíborosok által választott új pápa, ezzel véget ért a nyugati egyházszakadás

John Wyclif: XIV. Századi angol teológus, a huszitizmus kialakulására volt hatással, eredetileg az avignoni pápák ellen lépett fel, később elvetetta a katolikus egyház számos intézményét és alaptételét, angolra fordította az Újtestamentumot, tanai csak Csehországban találtak termékeny talajt.

Husz János: Jan Hus, prágai teológiatanár és prédikátor, továbbfejlesztette Wyclif tanításait, nagy hangsúlyt fektetett a cseh nyelvre az egyházban és az oktatásban is, a papi kiváltságok eltörlését és a kolostrok megszüntetését kívánta, követelte a kétszínalatti áldozást. A pápa 1411-ben kiátkozta, 1415-ben máglyán elégették. 1416-ban harcostársa, prágai Jeromos is erre a sorsra jutott.

Zsiska János: Jan Zizka, taborita vezér 1419 óta, 1424-es haláláig diktátori hatalmat gyakorolt, forradalmasította a rettegett huszita hadsereget.

Nagy Prokop, Kis Prokop: Prokop Holy, Prokouepek, Zizka halála utána taborita vezérek

Budai Nagy Antal: az 1437-es parasztfelkelés vezetője, kolozsi kisnemes

Lépes György: erdélyi püspök, három évi tizedet követelt a parasztoktól visszamenőleg az új, jobb pénzben, kívánságát nem teljesítették, kiátkozta őket; ezért robbant ki a parasztfelkelés

Csáki László: erdélyi vajda, kivégeztette a felkelők követeit, később azonban megkötötte a kolozsmonostori egyezményt (1437. július 6.)

Tari Lőrinc: írni-olvasni tudó főúr, 1408-11 között zarándokolt el Santiago de Compostelába, és onnan Írországba. Hazatérte után turistának álcázva Velencében járt, hogy Zsigmond nevében béketárgyalásokat folytasson.

Szécsényi Miklós: vagy „Salgói” Miklós, Tamás vajda dédunokája, az előkelő ás gazdag főurat 1424-ben jószágvesztésre ítélték hamis pénzverés vádjával, később azzal gyanúsították, hogy megmérgezte nagybátyját, Garai Jánost, akinek a feleségével viszonyt folytatott. Velencében halt meg 1438-ban száműzetésben, hagyatékában tiltott könyveket és szerelmes leveleket találtak.

Hédervári „Kont” István: népballada született róla, a Horváti-párt egyik vezére volt, Zsigmond 1338-ban lefejeztette

Pálóci György: szepesi prépostként a bécsi egyetemen tanult, hazatérva érdélyi püspök, majd esztergomi érsek lett.

Órévi Lukács: az 1395-ben alapított óbudai egyetem kancellárja, váradi püspök. Részese volt az 1403-as bárói felkelésnek, ezért az egyetem megszűnt.

Kolozsvári Tamás: a garamszentbenedeki oltárképe a kor egyik legkiválóbb művészti alkotása.

 

Erzsébet: Zsigmond egyetlen leánya, 1409-ben született Cillei Borbálától, 1421-ben házasodott össze V. Alberttel, Ausztria hercegével

Kottaner Ilona: Erzsébet udvarhölgye, V. László koronázásához járult hozzá  a korona „ellopásával”

Giskra János: Jan Jiskra z Brandysa, Erzsébet cseh kapitánya

Hunyadi János: szörényi bán, egyszerű lovagként kezdte pályafutását, apja, Vojk Havasalföldről telepedett át Mo-ra, fiatal éveit különböző nagyurak váraiban töltötte, Zsigmond kíséertében eljut Itáliába, a milánói herceg szolgálatába lép 2 évre, hazatérte után a déli végekre került, de még nem számított jelentős úrnak. A bátaszéki ütközet jelentetta a fordulópontot, I. Ulászló fontos katonai feladatokkal látta el, amiket sikeresen teljesített. Újlakival együtt erdélyi vajda lett, számos megye ispánja, déli végvárrendszer ura, szörényi bán. A Tiszától keletre nagy hatlama volt, ez jelentette az alapot fiának, Mátyásnak. 1446-52 között Mo. kormányzója

Cesarini: pápai legátus, az 1444-es váradi „hamis béke” megszegését eszelte ki, de tervei nem jártak sikerrel

Carvajal: az új pápa. V. Miklós (1447-1455) küldte Mo-ra pápai legátusként, egy újabb keresztes hadjárat reményében.

Vitéz János: művelt és tehetséges kancelláriai hivatalnokként kzdte, lelkes híve volt Hunyadinak, 1445-től váradi püspök és Mátyás nevelője, 1453-tól titkos kancellár, 1465-ben Mátyás az esztergomi érsekséget adta neki

III. Callixtus: pápa 1455-58-ig, az egyház egész erejét a keresztes háborúk érdekében mozgosította

Kapisztrán János: Giovanni de Capestrano, 70 éves ferencesként Hunyadi számára jelentős sereget toborzott

Szilágyi Mihály: Hunyadi feleségének, Erzsébetnek a testvére, Nándorfehérvár védelmezője Hunyadi nevében

Geszti János: Újlaki nevében volt Nándorfehérvár védője

 

Rozgonyi Sebestyén: Hunyadiak rokona, ő volt a főkapitánya a Giskra ellen meginduló háborúnak, erdélyi vajda lett

Tamás István: boszniai király, Mátyás jóváhagyásával megszállta a szerv államtöredéket, s ezzel egyesítette a 2 délszláv államot

Szentmártoni Nagy Simon: 1459 április 7-én Körmenden vívott csata vesztes vezetője, 12-én azonban már győzelemre vitte Mátyás csapatait III. Frigyessel szemben

Szapolyai Imre: 1459-ben főkincstartó lett, részt vett a felvidéki harcokban testvérével, Istvánnal együtt, Tokaj, Szepes és Késmárk várát kapták cserébe, 1465-ben Szepes megye örökös főispánjai lettek

Dengelegi Pongrác János: székelyispán, 1463-tól vajda, a király apai unokatestvére

Vitovec János: Újlakival együtt Szlavónia kormányzója, 1464-ben Mátyás megerősítette korábban szerzett zagorjei grófságát

Lamberger Frigyes: Cillei volt familiárisa, Mátyás átengedte neki a csáktornyai uradalmat

Szécsi Dénes: bíboros prímás, Mátyást koronázta meg 1464. március 29-én

Csezmicei János: Janus Pannonius, költő, a különös jelenlét helytartója és a bírói pecsét kezelője

Sári Péter: Hunyadi egykori kancellárja, 1459-64 között átveszi Csezmicei tisztségét

Várdai István: kalocsai érsek, a fő- és titkoskancellárai élére állította Mátyás, a kencellária adminisztrációját egyedül irányította

Besenyői Bertalan: 1464-ben horvát-szlavón bánná kinevezett Szapolyai Imre helyére állította Mátyás, de nem főkincstartóként, hanem csak kincstartóként

Estei Hipolit: Mátyás feleségének unokaöccse, prímás

Farkas Tamás: Mátyás asztalnokmestere, tisztsége elvesztése után báróságáról visszasüllyedt a nemességbe

Tuz János: Mátyás által felemelt báró és bizalmas, Vitovec ellenőrzésére a bánságba helyezte, az udvarmesterséget is ellátta

Magyar Balázs: Mátyás Szlavónia élére állította Horvát Damjánnal egyetemben

Parlagi György: Tuz János helyére ő lépett udvarmesterként

Beckensloer János: Mátyás királyi titkára

Ország Mihály: Mátyás nádora

Rozgonyi János: országbíró Mátyás alatt, 1470-ben kapta meg a tisztet

Ernuszt János: Mátyás kincstartója

Rozgonyi Rajnald: Rozgonyi János öccse, 1470-től tárnokmester

Matucsinai Gábor: a királyhoz hű új kalocsai érsek

Rangoni Gábor: volt pápai legátus, Mátyás által kinevezett új titkos kancellár 1474-től kezdve

Váradi Péter: prépost, titkos kancellár, 1481-től kalocsai érsek, 1484-ben bebörtönzik

Filipec János: cseh származású, 1486-90-ig a titkos kancellár

Drági Tamás: volt macsói vicebán, 1486-ban egyedülálló módon világiként vette át a személynöki tisztet

Ernuszt János: kikeresztelkedett zsidó kereskedő, zseniális pénzügyi szakember, a kincstári adó (volt kamarahaszna) és a koronavám (volt harmincad) kezelője, 1473-ban szlavón bán lett, megkapta a csáktornyai uradalmat

Handó György: volt alkencellár, 1476-tól kincstartó, 1478-ban kalocsai érsek, valamint fő és titkoskancellár

Nagylucsei Orbán: prépost, Ernuszt volt helyettese, győri, egri, majd a bécsi egyházmegyét is kormányozta, kétszer tárnokmester, 1487-től nádor, az 1490-es királyválasztáson ő elnökölt

Marienwerder Jakab: Mátyás  porosz származású főágyúmestere, ágyúöntéssel is foglalkozott, jutalmul Rohonc várát kapta

Bocskai Péter: Ernuszt halála után rövid ideig szlavón bán

Egervári László: Bocskai Péter utóda szlavón bánként

Edelpeck Borbála: osztrák polgárnő, Mátyás törvénytelen fiának, Corvin Jánosnak az anyja

Cecei Kis Máté: a Felvidéken két tömbben 8 megyét is kormányzott

Ráskai Tamás: udvarbíró, a Beregtől Komáromig húzódó hosszú csíkban 6 megyét irányított

Podjebrád Katalin: Mátyás felesége, 1464-ben halt meg

Rüdesheim: pápai legátus, Boroszlóból szervezte a katolikusok ellenállását a huszitákkal szemben

Bonfini: Mátyás király itáliai történetírója

Bernhard von Rohr: salzburgi érsek, III. Frigyes császár ellenfele, Mátyás megpróbált vele kapcsolatot kiépíteni

Baumkircher András: félig magyar félig osztrák származású, a volt pozsonyi ispán, Szalónak ura, a császárral szemben álló osztrák urak egyike

Ulrich von Grafeneck: Lánzsér ura, császári főkapitány, lázadást robbantott ki a Frigyes ellen, később azonban a császár lefizette

Zeleni János: Mátyás zsoldosa, harcolt az 1477-es háborúban

Cernahora: Mátyás zsoldosa, harcolt az 1477-es háborúban

Tettauer: Mátyás zsoldosa, harcolt az 1477-es háborúban

Uzun Haszán: türkmén fejedelem, Irán ura, zsidó származású udvari orvosát, Európába küldte, hogy tárgyalásokba kezdjen a török kétoldali megtámadására

Brankovics Vuk: címzetes rác despota, 1481-ben hadjáratot vezetett Szerbia ellen

II. Bajezid: 1481-1512-ig török szultán, Mátyás 1481-ben ötéves fegyverszünetett kötött vele

Székely Jakab: regedi kapitány, Mátyás 1489-ben a császárhoz küldte tárgyalásra Corvin János ügyében

Söptei Péter: kúriai jegyző, birtokában volt több könyvnek, valamint a Magyarok Krónikájának

Thuróczy János: krónikaíró, személynöki ítélőmester

Magyi János: a Formuláskönyv szerzője, Pest város főjegyzője, könyvébe elsősorban saját maga által másolt oklevélminták kerültek, valamint latin versek és magyar nyelvű jogi szabályok

Marsilio Ficino: firenzei származású, platonista akadémiát létesített

Francesco Bandini: 1476-ban került Budára, neoplatonista kört hozott létre

Taddeo Ugoleto: Mátyás firenzei könyvtárosa

Petrus Nigri: domonkod rendi szerzetes, a késő skolasztika jeles képviselője

Chimenti Camicia: reneszánsz építőmester

Giovanni Dalmata: Johannes Duknovich de Tragurio, szobrász

 

Heinz Dompnig: Mátyás boroszlói városkapitánya, Mátyás halála után azonnal kivégeztették

Georg von Stein: alsó-sziléziai helytartó, Mátyás halála után elmenekült

Bielicz: felső-sziléziai helytartó, elfogták

Miksa: római király, a császár fia, Mátyás halálakor számításba jöhetett trónörökösként

János Albert: IV. Kázmér lengyel király másodszülött fia, magyar trónra igény tartott, a magyar nemesség körében is népszerű volt jó hadvezéri képességei miatt

Aragóniai Beatrix: az özvegy királyné, ő is igényt tartott a trónra

VI. Sándor: pápa 1492-1503, a horvát bán 1493-as töröktől elszenvedett veresége után nunciust küldött Zenggbe, és anyagi segítséget ígért

Szelim: 1512-1520-ig török császár, agresszívabb volt apjánál, folyamatos támadások a végek ellen

Bélai Barnabás: magyar követ Isztambulban, a szultán házi őrizetben tartotta és magával vitte ázsiai hadjárataira is

Bakócz Tamás: győri, majd egri püspök (1491-98), esztergomi érsek (1498-1521), és bíboros (1500-tól). II. Ulászló trónra lépésekor ő lett az új kancellár.
Szatmári György: 1499-től kancellárnak nevezik, királyi titkár, hivatalosan csak 1503-ban nevezte ki a király és adta át neki a titkos pecsétet

Frangepán Gergely: 1515-ben őt nevezik ki titkos kancellárrá, kalocsai érsek

Szatmári Bakócz Ferenc: kancelláriai titkár

Thurzó Zsigmond: 1500-tól második királyi titkárként működött

Telegdi István: az 1511-es országgyűlésen a bárók részéről országos kincstartónak választották

Szentpéteri László: a nemesek részéről választották meg kincstartónak 1511-ben

Szobi Mihály: a Jagalló-kori köznemesség egyik erdélyi vezetője

Szapolyai István: II. Ulászló első nádora, az országgyűlés 1492-ben választotta meg. 1499 végén halt meg

Vingárti Geréb Péter: az 1500-as országgyűlésen választották meg nádornak, korábban országbíró volt

Székely Dózsa György: a nándorfehérvári várban szolgáló lovastiszt, Bakócz ő bízta meg a keresztes hadak vezetésével, később a parasztfelkelél élére állt

Kis Gergely: bánhegyesi jobbágy, földesurát, Ravazdi Pétert karóba huzatta, mert korábban marhákat és pénzt vett el tőle az ura

Szakolyi János: Becse vár ura, együttműködött a parasztokkal, később ezt tagadta

Werbőczy István: országbíró és erdélyi ítélőmester, a Tripartitum szerzője, kisnemesi családból származott, krakkói egyetemre járt, Szobi Mihály fogadott fia volt, jegyzői majd ítélőmesteri pályafutása alatt alaposan megismerte a korabeli jogszokásokat

Tomori Pál: egykori katonából lett obszerváns ferences, 1523-ban megkapta a kalocsai érsekséget, és ugyanekkor az Alsó-részek főkapitánya lett

Szalkai László: váci püspök, királyi titkár, korábban alkincstartó, 1516-ban kincstartó lett

 

Egyetemes Középkor

 

Abélard (Petrus Abelardus) (1079-1142): francia filozófus és költő. Dialektikát és teológiát tanított Melunben, Corbeilben, majd Párizsban. 1121-ben elítélték a Szentháromságról írt munkáját. Nogent mellett Paracletus néven remeteséget alapított, amely később női kolostor lett, Héloïse vezetésével. ~ a Saint-Denis, majd a Szent Gildas kolostorban töltött rövid idő után újból Párizsban tanított. 1141-ben ismét elítélték a Theologia christiana című munkáját. Fellebbezésére Rómába menve halt meg. Legfontosabb fennmaradt művei a prédikációi, himnuszai és a Sic et non című dialektikai értekezése.

 

Adalbert (Szent) (955/58-997): a cseh arisztokrata Slavnik családból származó Vojtech prágai püspök volt. A Přemysl-dinasztiából kikerülő herceg hatalma kiterjesztése során kiirtotta ~ családját, ez kényszerítette római, franciaországi zarándoklatokra. Poroszországban a pogányok közti missziós úton vértanúhalált szenvedett 997-ben. Kultusza a kereszténység kelet-közép-európai kiterjesztésének szimbóluma lett itáliai, német, németalföldi, lengyel, cseh és magyar földön.

 

Aëtius, Flavius (390?-454): római hadvezér, a hun királyok barátja, az ő segítségükkel nyeri el a fővezéri rangot (magister utriusque militiae) és tartja sakkban Galla Placidia ravennai régenskormányzatát. A barbárokat egymás ellen kijátszva Galliában sikereket ér el a római hatalom ellen lázadókkal szemben. 436-ban a hunokat küldte a burgundok ellen. 448-ban az alánokat küldi az Eudoxius vezette bagaulázadás leverésére Bretagne-ba. ~ 451-ben gót, burgund és frank szövetséget szervez, amivel visszavonulásra kényszeríti Attilát a mauriacumi csatában. A Prokopiosz bizánci történész által „az utolsó rómainak” nevezett ~t a féltékeny Valentinianus császár saját kezével ölte meg.

 

Ágoston (Szent) (354-430): hippói püspök. Szerény észak-afrikai családból származott, apja pogány, anyja, Monica, keresztény volt. Anyjához fűződő kapcsolata egész életét meghatározta. A racionális érvelést mindennel többre tartó ~, a kiváló rétor, manicheus lett, ágyast tartott, akitől fia született. 384-ben Rómába utazott, majd manicheus barátai megszerezték számára a milánói városi rétori állást. Itt Ambrus beszédeit hallgatta, 386-ban megkeresztelkedett, és visszautazott Afrikába, ahol előbb egy szerzetesi közösséget alapított barátaival, majd Hippo püspökévé választották. 397-ben írta Vallomásait (Confessiones), a keresztény lélek remekművét. Rengeteget írt, műveiben körüljárta és meghatározta a kereszténység legfontosabb kérdéseit (De Trinitate; De Genesi contra Manicheos). A 410 után megkezdett Isten városa (De civitate Dei) a keresztény filozófia alapműve, melynek később döntő hatása volt a latin kereszténységre.

 

Albertus Magnus (1193-1280): a Domonkos-rend provinciálisa. Filozófiát és teológiát tanított Regensburgban, Kölnben, Párizsban. (Tanítványainak nagy száma miatt Párizsban a téren tanított, amit róla neveztek el rövid időre place Maubert-ak, vagyis Maîtr Albert-nak). Korának leggazdagabb és nyitott szellemiségű tudósa. Hatalmas munkásságát nagy rendszerezettség és pontosság jellemzi.

 

Albornoz, Egidio de (1310-1367): toledói érsek, Kasztília kancellárja volt, Kegyetlen Péter király száműzte, Avignonba ment, ahol a pápától 1350-ben bíborosi hivatalt kapott. IV. Ince legátusaként Itáliában harcolt a pápai állam visszaszerzéséért, (1353-1357, majd 1358-1364 között). Rómában kiadta a Constitutio Aegidianaet, a pápai területek î rendelkezését. Bolognában spanyol kollégiumot alapított.

 

Alcuin (730-806): York püspöki iskolájában, a Beda-tanítványa Egbert, majd utódja Aethelbert irányítása alatt nevelkedett. Itáliában találkozott Nagy Károllyal, amikor új püspöke számára palliumért Rómába ment. Károly a neves tudóst meghívta udvarába. ~ 782-től a frank uralkodó fő tanácsadója lett külpolitikai és vallási kérdésekben. A palotában működő akadémia vezetője, nemcsak az ifjú klerikusok és laikusok, de az idősebb hivatalnokok tanítója volt, sőt magának Nagy Károlynak is. Idős korában Tours-ba vonult vissza, ahonnan továbbra is küldte a császárhoz tanácsadó leveleit.

 

Ambrus (Szent) (339?-397): milánói püspök. Az előkelő szenátori családból származó ~ Aemilia-Liguria tartomány kormányzója, amikor 374-ben az ariánus Auxentius halála után Milánó püspökévé választják. Remek szónok volt és számos teológiai munkát írt, melyekben nemcsak a görög egyházatyák (különösen Baszileiosz), hanem a pogány görög filozófusok (Plótinosz) gondolatait, a Biblia spirituális, platonikus értelmezését is közvetítette a latin Nyugat felé. Ágoston részben ~ rendkívüli műveltségéről tanúskodó szónoklatai hatására tért meg és 386-ban ~ keresztelte meg. Ugyanebben az évben vívta meg ~ első nagy küzdelmét a világi hatalommal, az ariánus Justina császárnővel. Életrajzát diakónusa, a milánói Paulinus írta meg Ágoston kérésére.

 

Anzelm, Canterburyi (Szent) (1033-1109): lombard nemesi családból származó skolasztikus teológus, Bec apátja, Canterbury érseke, egyházdoktor. Vándorévek után 1059-ben ért el a bec-i apátságba, ahol szerzetesi fogadalmat tett és 1063-ban Lanfranc után őt választották perjellé, majd az alapító Herluin halála után 1078-ban apáttá. 1093-től Canterbury érseke. Ágoston és Tamás között ~ a legnagyobb keresztény filozófus, aki a hitet racionális érveléssel akarta megvédeni. A Monologionban (1078) Isten létét az igazság és jóság fogalmából vezette le, a Proslogionban (1079) bevezeti az ontológiai Istenérvet; legnagyobb művében, a Cur Deus Homo-ban (Miért lett az Isten emberré?) (1098) a bűnbánat teológiája alkotta meg. Számos más értekezése (De veritate; De libero arbitrio; De casu diabo  0li; De grammatico) és levele is fennmaradt.

 

Arnold, Bresciai (†1155): eredetileg kanonok Bresciában, a pataria követeléseinek jegyében bírálja városa „méltatlan” papjait, s ezért menekülnie kell. Párizsban Abélard lelkes tanítványa lesz, annak távozása után egy ideig maga is oktat, diákjaival az apostoli szegénység jegyében követelményét a pápaságra vonatkoztatva a pápaság világi hatalmát ellenző városi mozgalom egyik vezetője lesz, részt vesz a renovatio senatus-hoz és III. Jenő pápa elűzéséhez vezető felkelésben, mely Rómát városköztársasággá alakította (1145). I. Frigyestől remél támogatást IV. Adorján pápával szemben, de az 1154-ben mint eretneket kivégezteti. Követői, az arnoldisták később beolvadnak az itáliai valdensek, a „lombardiai szegények” közé.

 

Athanasziosz (296-373): alexandriai püspök. A nicaeai ortodoxia védelmezőjét az ariánus II. Constantius császár ötször száműzte székhelyéről. A császárral folytatott küzdelemben maga mellett tudta Róma püspökét és a nyugati püspökök nagy részét. Száműzetéseinek egy része az Alexandria melletti sivatagban töltötte, ahol megismerkedett a szerzetesekkel, illetve a remetékkel és őket is bevonja a nicaeai ortodoxiáért vívott küzdelembe. 356-ban írta meg Szent Antal életrajzát, az első hagiográfiai művet, mely óriási hatással volt a nyugati szerzetesség kialakulására is.

 

Averroës (Abu-al-Walid Muhammed ibn Ahmad ibn Rusd): arab filozófus (1126-1198). Fizikát, orvosi ismereteket, asztronómiát, matematikát és filozófiát tanított Cordobában. Arisztotelész-kommentárja racionális és materialista elemeket tartalmaz. ~ filozófiai tézisei (averroizmus) hatottak az európai egyetemeken. Neki tulajdonították az értelem egysége tanát és a kettős igazság (veritas duplex) tételét. Párizsban Siger de Brabant 1266-1277 között tanította, Itáliában a padovai iskolában a XIV. században is voltak nézeteinek hirdetői.

 

Avecinna (Ibn Szina) (986-1037): közép-ázsiai eredetű iráni orvos, természettudós, filozófus. Arisztotelészig visszanyúlva összegezte a kora középkor tudományát (Az orvostudomány kánonja; A gyógyulás könyve; A tudás könyve).

 

Beda Venerabilis (673-735): a „tiszteletre méltó”, angol szerzetes, történetíró. Gyermekkorától mint oblatus Wearmouth kolostorában nevelkedett. Egész életében ki sem mozdult Northumbriából. Bibliamagyarázatokat, dogmatikai és kozmográfiai értekezéseket írt, Sevillai Izidor munkáját jól ismerte; emellett megírta a jarrow-i kolostor apátjainak és Szent Cuthbert-nek az életrajzait. Főműve a Historia ecclesiastica gentis Anglorum, az angol nép     egyháztörténete, a korai történelem legfontosabb forrása.

 

Belizár (Beliszariosz) (†565): I. Jusztinianosz hadvezére, a keleti, perzsa fronton parancsnokkal, 530-ban győz, 531-ben vereséget szenved, a Nika-felkelés leverője; 533-ban Szicíliában és Észak-Afrikában harcol, és 534-ben diadalmenettel ünneplik a vandálok feletti győzelméért, 535-ben beveszi Szicíliát, 536-ban a keleti gót Itáliában hódít, 540-ben elfoglalja Ravennát, 541-542-ben a keleti fronton parancsnok, 542-től kegyvesztett, 544-ben visszatér Itáliába, 547-ben beveszi Rómát, 548-ban Jusztinianosz visszahívja, 559-ben a kutrigurok ellen harcol.

 

Benedek, Nursiai Szent (480-550?): szerzetes, Európa védőszentje. Nursiában született, Rómában tanult, majd remeteként egy barlangba vonult vissza Subiacóban. A köréje gyűlő szerzeteseket tizenkét kolostorba szervezte, melyek apátjait ő nevezte ki. 525 táján Montecassinóba volt a szerzeteseivel, ahol korábbi keleti és nyugati szerzetesi szabályzatokból merítve megírta Reguláját, a róla elnevezett bencés közösségek alaptörvényét. Testvérével, Szent Skolasztikával együtt itt temették el, de miután 581-ben a kolostort a longobárdok feldúlták, a frankföldi Fleury (Saint-Benoît-sur-Loire) szerzetesi saját kolostorukba szállították földi maradványait, e becses ereklyéket. Benedek életrajzát Nagy Szent Gergely pápa írta meg.

 

Bernard de Chartres (†1124-1130 között): 1114-től tanított Chartres püspöki iskolájában, filozófiáját főleg Platón Timaiosza inspirálta.

 

Bernát, Clairvaux-i Szent (1090-1153): nemesi családból származik, 1012-ben harmincad magával csatlakozik a Cîteaux-ban új szigorú szabályok szerint szerveződő reform-szerzetesrendhez, a ciszterciekhez, melynek ezután ő lesz a vezéregyénisége. 1115-ben tizenkét társával együtt megalapítja a clairvaux-i apátságot, ennek vezetőjeként további hetven kolostort alapít, s ezek a filiáléival együtt élete végén már 164 ciszterci kolostor életét irányítja. Saint-Thierry-i Vilmos számára írt „apológiája” (Apologia ad Guillelmum) a ciszterci rend Clunynél sokkal szigorúbb vallási eszményeit fejti ki. De diligendo Deo (Isten szeretetéről) című traktátusa, az Énekek énekéről és a Szűz Máriáról írt prédikációi a középkori misztikus gondolkodás alapszövegei. Jelentős szerepet játszott a nagypolitikában: tanácsait elfogadta a pápaság és a francia király, ő volt az újonnan alakult templomos lovagrend mentora, ő lett a második keresztes hadjárat fő szervezője (1146-1147). Harciasan fellépett az általa eretneknek ítélt törekvések ellen: 1140-ben Sens-ban elítéltette Abélard tanait, 1144-ben Bresciai Arnoldot, prédikált a kathar eretnekek és más vándorprédikátorok ellen, a pápaság-császárság vitái kapcsán erőteljesen síkraszállt az utóbbi primátusa mellett. Karizmatikus hatású prédikátor volt, akit már életében szentként tiszteltek és gyógyító erejéért ostromoltak.

 

Kasztíliai Blanka (1188-1252): francia királynő, VIII. Alfonz kasztíliai király lánya, VIII. Lajos francia király felesége. 1223-ban férjével együtt megkoronázzál, és Blanka valóban részt vesz az ország kormányzásában. Amikor VIII. Lajos meghal 1226-ban, kiskorú fia, IX. (Szent) Lajos mellett régensként ő kormányoz, és úrrá lesz az ellene (III. Henrik angol király támogatásával) szerveződő főnemesi ellenzéken. Politikájában az egyház és a párizsi egyetem támogatása központi helyre kerül, és ilyen értelemben befolyásolja fiát, Lajost is, aki 1235-ben veszi át a kormányzást. Továbbra is részt vesz a politika irányításában, és amikor IX. Lajos 1248-ban Egyiptomba megy keresztes hadjáratra, másodszor is régens lesz belőle, ekkor neki kell megoldania a „pastoureaux” népi keresztes hadjárat okozta felfordulást. Halála előtt, 1252-ben belép a ciszterci rendbe, s az általa alapított Maubuisson kolostorában temetik el.

 

Boëthius (480?-524?): római államférfi, filozófus. A szenátori családból származó ~ Theodorik osztrogót király barátja és bizalmasa, az 510. év konzulja volt. Lefordította és magyarázta Arisztotelész Kategóriáit és Porphüriosz Isagogéját. A XIII. századig csak ezekből a művekből művelték Arisztotelészt. Árulással vádolták meg és kivégezték. A börtönben írta A filozófia vigasztalása (De consolatione philosophiae) című művét, amely a léleknek a bölcseleten keresztül Istenhez vezető útját írja le. Vitatták, vajon ~ keresztény volt-e: a Szentháromságról és a khalkedóni hitvallás védelmében írt művei alapján e kérdés ma már eldöntött. Az ariánus osztrogótok által kivégzett ~t a katolicizmus mártírjaként Szent Severinus néven kanonizálták, sírja a páviai San Pietro in Ciel d’Oróban zarándokhely.

 

Bonaventura, Szent (1217/21-1274): Bagnoregióban születik, egy orvos gyermekeként. Párizsban tanul teológiát, Alexander Halensis tanítványa, és mesterét követve 1243-ban lép be a ferences rendbe. Az egyetemi magiszterek és koldulórendek között 1252-ben kirobbanó vita aktív résztvevője. 1257-ben a ferences rend minister generalisává választják, ahol a spirituális-joachimita irányzat kiváltotta sikerül úrrá lennie. Az 1260-as narbonne-i generális káptalangyűlésen az ő irányításával dolgozzák ki a ferences rend új statútumait, és ő írja meg a korábbi, egymásnak ellentmondó Ferenc-legendák helyett a szent két (maior és minor) „hivatalos” életírását, amelyek elfogadásával minden korábbi legenda megsemmisítését határozták el. Misztikába hajló teológiai munkái közül a „Lélek zarándokútja Istenbe” (Itinerarium mentis in Deum) című a legfontosabb, melyet Ferenc stigmatizációjának helyén, az Alverna hegyén írt. 1482-ben szentté avatják, 1588-ban pedig doctor seraphichus néven egyházdoktorrá.

 

Bonifác, Szent (680-754): angol szerzetes, „Németország apostola”. Devonban született, 716-ban Frízföldre indult mint misszionárius, de nem ért el sikereket; ezután Rómába ment. Pápai támogatással felfegyverezve a bajorok és a türingiaiak között térített. Egyre nagyobb tekintélyre tett szert, különösen amikor kivágta Thor (Þór) szent tölgyét Geismarban, s ezután lefektette a germán egyházszervezet alapjait. 741 után a frank egyház megreformálását kapta feladatul a pápától. A reformot egyházi zsinatokon igyekezett elfogadtatni. A fuldai kolostor megalapítása után Mainz érseke lett, de lemondott tisztéről, hogy ismét megkísérelje a frízek megkeresztelését: itt halt mártírhalált.

 

Brigitta, Svédországi Szent (1302-1373): politikus, misztikus, rendalapító. Ulf Gudmarson királyi tanácsos felesége, nyolc gyermeke született, Katalin lányát is szentté avatták. Amikor férje a ciszterci rendbe lépett, kolostorba vonult. Az 1350-es Szentévre utazott Rómába és haláláig a Campo dei Fiori mellett lévő kolostorban élt. Színes, sőt bizarr látomásait és élettörténetét svédül és latinul is megírta. Ostorozta a korabeli kereszténység bűneit és az avignoni pápaság visszaéléseit, ekképp igyekezett rábeszélni a pápákat, hogy költözzenek vissza Rómába. Kinyilatkoztatásai éles zsinati vitákat váltottak ki. A Vadstena-kolostornak 1363-ban új szabályzatot adott, amely 1370-ben megerősítést nyert, ezáltal rendalapító (Brigittinák). Támogatta a rendi nemességet Magnus Eriksson királlyal szemben.

 

Cassiodorus (485-580): szenátor és szerzetes. Sikeres világi pályát futott be: quaestor, consul, praefectus praetorio volt a keleti gót királyságban. Az ő rábeszélésének köszönhető, hogy az ariánus Thedorich király békepolitikát folytatott a katolikus rómaiakkal szemben. Variae című munkájában gyűjtötte egybe a császári rendeleteket, kinevezési formulákat, és az osztrogót udvarban saját maga által fogalmazott törvényeket, melyek a későbbi kancelláriák számára az oklevelezés mintáiul szolgáltak. 536-ban visszavonult családi birtokára (Scylaceum), kolostort alapított (Vivarium), gazdag könyvtárral, scriptoriummal, ahol klasszikus és keresztény műveltséget tanítottak. Szerzetesei számára írta az Institutiones divinarum et saecularium litterarum és a De orthographia című műveket.

 

Chaucer, Geoffrey (1340-1400): angol író; apja jómódú borkereskedő volt, de ő már a Fekete Herceg seregében küzdött Franciaországban, ahol megismerkedett Deschamps és Machaut műveivel és a Rózsa regényével, melyet angolra fordított. A királynő egyik udvarhölgyét veszi feleségül és III. Edward kamarása lesz, majd a király fia, John of Gaunt lancasteri herceg veszi pártfogásába, akinek harmadik felesége, Chaucer sógornője volt A diplomata Chaucer művészetében a fordulópontot itáliai utazásai, Dante és Petrarca hatása jelentették;  fő műve, a Canterbury mesék Boccacciót követi.

 

Chrétien de Troyes (XII. század): epikus költő, az európai szegény regény megteremtője, 1160-1190 között írt. Marie de Champagne, majd Philippe de Flandres pártfogoltja.

 

Cid Campeador (†1099): kasztíliai nemes, felváltva arab és keresztény szolgálatban álló zsoldosvezér.

 

Dante Alighieri (1265-1331): firenzei császárpátri (gibellin, „fehér”) politikus, költő. 1290-ben a „feketék” száműzik Firenzéből. Platonikus Convivio (Szeretetlakoma) című műve a kor legizgalmasabb filozófiai problémáit először fogalmazza meg népnyelven. Ennek dicséretét a De vulgari eloquentia (A népnyelven való ékesszólásról) zengi. A hazafi ~ szerint csak a császár egyesítheti Itáliát (De Monarchia). Divina Commedia (Isteni színjáték) című toszkán nyelven Ravennában írt allegorikus látomásában kora egész keresztény tudását és filozofikus bölcseletét összefoglalta. A jubileumi 1300-as év nagycsütörtökjén indul el Vergilius, majd Beatrice vezetésével földöntúli útjára, melynek során feltérképezi a Poklot, a Purgatóriumot és a Paradicsomot, feltárulnak előtte a földöntúli lét titkai és megvilágosodik előtte, hogy az emberi élet célja Isten boldogító színlátása, de ide eljutnunk csak a kegyelem erejéből lehet.

 

Domonkos, Szent (†1221): A Guzmán nevű nemesi családból származott, az osmai katedrális kanonokjaként 1206-ban püspökével, Diegóval a pogány kunok térítésére keltek útra, de ehelyett Dél-Franciaországban bekapcsolódtak a ciszterci legátusok albigensek ellen folytatott missziójába, s ettől kezdve ~ itt tevékenykedett az apostolok mintáját követő vándorprédikátorként. 1206 végén Prouille-ban alapított egy női közösséget a kathar eretnekségről visszatérített nők számára. Prédikációját folytatta az 1208-ban megkezdődött albigens keresztes háború idején is, 1210-1211-ben főleg Toulouse-ban, ahol Foulques püspök támogatásával 1215-ben megalapította a Prédikátor Testvérek első közösségét, amit a IV. lateráni zsinaton III Ince pápa jóváhagyott. A Prédikátor Testvérek képzése céljából követőit ~ 1217-ben Párizsba és Bolognába, a két legnagyobb egyetemi városba küldi konventeket alapítani. 1219-ben a pápa megbízásából Rómában alapít apácaközösséget a Santo Sistóban. Az új rend 1220. május 17-én tartja első generális káptalangyűlését Bolognában, ahol újabb provinciák megalapítását határozták el. Maga ~ is intenzív prédikáló tevékenységet folytatott, és ez felőrölte energiáit, 1221. augusztus 6-án halt meg.

 

Eckhart mester (1260-1237): türingiai nemes lovag, Domonkos-rendi misztikus, filozófus. Nagy Szent Albert tanítványa Kölnben, 1300-1302-ben Párizsban tanul és tanít, később szászországi provinciális, 1307-ben a csehországi kolostorokat reformálja, majd Strassburgban prédikál.1327-ben feljelentik tanaiért, ekkor feltételesen visszavonja „tévedéseit”. XXII. János pápa 1329-ben az In agro domini kezdetű bullában 28 tételét ítéli gyanúsnak. ~ skolasztikus filozófus, mint Tamás, misztikája is intellektualista, Istent tiszta létnek (esse purum) fogja fel, de ennek dinamikus töltetet is ad. Istenleírásában a negatív teológia kifejezéseit használja. Legfontosabb tanítása, hogy az ember csak úgy juthat el Istenhez, ha mindenről lemond és mindentől függetleníti magát. Prédikációival megteremti a német irodalmi nyelvet. „Rajnai misztikusoknak” nevezett tanítványai – Johann Tauler, Heinrich von Suso – az istenbarátság (Gottesfreund) öröméhez Krisztus követésével (imitatio Christi) igyekeztek elérni.

 

Eleonóra, Aquitániai (1132-1204): IX. Vilmos aquitániai gróf és trubadúr unokája, VII. Lajos francia, majd II. Henrik angol király felesége, Oroszlánszívű Richárd és Földnélküli János anyja. A művelt, társaságkedvelő Eleonórát nem elégítette ki a „papos” VII. Lajos, akivel beutazta a Szentföldet, de meghódította Anjou fiatal, tüzes grófja. Amikor fiai fellázadtak II. Henrik ellen, az intrikus Eleonóra a pártjukra állt, ezért Henrik börtönbe vetette. Férjével és Richárd fiával a Loire-menti Fontevraud apátságban nyugszik.

 

Ferenc, Assisi Szent (1181/82-1226): Pietro di Bernardone posztókereskedő eredetileg Giovanni névre keresztelt fia. 1206-ban látványos megtéréssel szakít családjával, lemond vagyonáról, önkéntes szegénységben élő vallási közösséget alapít. Életmódjához 1210-ben szóbeli jóváhagyást kap III. Ince pápától. Rendje népszerű lesz, nemcsak Itália városaiban térít, hanem 1214-ben Marokkóban, 1219-ben Egyiptomban és valószínűleg a Szentföldön is. A rend növekedése során ~ konfliktusba kerül az eredeti szigorú ideáltól eltérő rendtársaival, 1220-ban lemond a rend vezetéséről, amit előbb Cataniai Péter majd 1221-ben Cortonai Illés vesz át tőle. 1223-ban pedig ennek pápai jóváhagyását nyerő átdolgozása (Regula bullata). 1223-ban karácsonykor a Greccióban épített jászollal alapozza meg a gyermek Krisztus újszerű tiszteletét. A renden belül háttérbe húzódó ~cel ezután történik legnagyobb csodája, 1224-ben Alverna hegyén megjelennek testén Krisztus szent sebei (stigmatizáció). 1225-ben, súlyosbodó betegsége idején, amikor Szent Klára kolostorában San Damianóban ápolják, írja legszebb irodalmi alkotását, a Naphimnuszt. 1226-ban Porciunkulában hal meg, 1228-ban szentté avatják.

 

Fülöp (Jó) (1419-1467): burgund herceg. Apját, Félelemnélküli Jánost Károly francia trónörökös gyilkoltatta meg. ~t nemcsak politikai, hanem gazdasági érdekei is V. Henrik angol király szövetségesévé tették, hiszen a flandriai textiliparnak szüksége volt a jó angol gyapjúra. 1435-ben Arrasban mégis kibékült VII. Károllyal, aki ennek fejében elismerte a burgundi hercegség függetlenségét. Burgundia a „Nyugat nagyhercegének” nevezett művészetpártoló ~ uralkodása alatt élte virágkorát, aki a Szentföld felszabadítását is célul tűzte ki és 1429-ben megalapította az Aranygyapjas-rendet.

 

Galla Placida (388 v. 392-450): I. Theodosius lánya, Honorius császár húga, a Nyugatrómai Császárság régense fia, III. Valentinianus kiskorúsága idején (425-437). 414-ben Athaulf vizigót királlyal, 417-ben a későbbi III. Constantinus császárral kötött házasságot. ~ páratlan szépségű mozaikjairól híres ravennai „mauzóleuma” eredetileg Szent Lőrinc templomának épült.

 

Gerbert d’Aurillac (940 k.-1003): II. Szilveszter pápa (999-1003). Az egyszerű származású aurillac-i bencés szerzetest Borrell barceloniai gróf pártfogásába veszi, és a katalóniai Vich kolostorába képezteti tovább. Itt ismerkedik meg az arab-vizigót tudományossággal; matematikai tanulmányokat fordít és asztronómiai szerkezeteket (asztrolábium) készít: az ő hatására terjednek el az arab számok Európában. 970-ben Rómában találkozik I. Ottó császárral, akit megragad a tudós szerzetes személye. Ettől kezdve sokat köszönhet az Ottóknak, akik a császárság hű emberének tartják. 972-től 983-ig Reimsben a katedrális iskolájának mestere, triviumot és quadriviumot tanít. A logica vetus tananyagát ő állította össze és ő használta először Arisztotelész és Boëthius logikai műveit az iskolában. Tanítványai voltak Fulbert de Chartres és Abbo de Fleury. 983-984: Bobbio apátja; 991-997-ig Reims érseke. 998-ban III. Ottó császár Ravenna érsekévé, majd pápává nevezi ki. ~ és Ottó a pápaság és császárság viszonyát I. Szilveszter és Nagy Konstantin kapcsolatának mintájára akárták alakítani, és segítették az új közép-európao keresztény államok európai integrálódását.

 

Gerson, Jean (1363-1429): teológus, hittudós, hitszónok. 1377-től Pierre d’Ailly tanítványa, 1395-től a párizsi egyetem kancellárja. ~ az ockhami nominalizmus híve, a gyakorlati pasztorációt és misztikus teológiát is a skolasztika fölé helyezi (De parvulis trahendis ad Christum; Opus tripartitum című műve az első katekizmus). A concilium sapra papam elve hirdetője, Konstanzban a zsinati mozgalom vezéralakja (De unitate Ecclesiae; De auferibilitate papae ab Eccleasiae; De potestate Ecclesiae). Noha a női szentség iránt némi fenntartással viseltetett, a doctor christianissimus mégis mindig a nők pártján állt: Christine de Pisannal együtt ítélte el a Rózsa-regényt a Montreuil vezette francia humaista csoporttal szemben folytatott első irodalmi vitában, s amikor élete végén Jeanne d’Arc felől faggatták, hitelesnek tartotta a Szűz küldetését.

 

Gottfried, Bouilloni (kb. 1061-1100): Alsó-Lotaringia hercege (1089-1095). A keresztet 1095-ben fűzte vállára és lett a keresztes had egyik vezére. 1096-ban Könyves Kálmán magyar királlyal megállapodott Pannonhalmán a lovagi had békés átvonulásában. Kiemelkedő szerepe volt Jeruzsálem elfoglalásában (1099), királlyá választották, de csak a Szent Sír őrzője címet viselte.

 

Henrik (Tengerész) (1394-1460): portugál herceg. I. János portugál király (1385-1433) és az angol Lancaster-házból származó Philippa királyné harmadik fia. Sagresben bázist hozott létre a portugál felfedezőutak támogatására (1416), amely később tengeri arzenállal, obszervatóriummal és hajózási iskolával bővült. A rendelkezésére álló anyagi és tudományos erőforrásokat az „Atlanti Mediterráneum” és Afrika nyugati partvidékének megismerésére fordította. A támogatásával elért eredmények alapozták meg az 1470-es és 1480-as évek portugál felfedezéseit.

 

Hildegard von Bingen (1098-1179): nagyhatású vízionárius apáca 1113-tól Disibodenbergben és, 1135-től magistraként, majd 1147-52 táján átköltözik Rupertsberg új kolostorába, és ezt vezeti haláláig. Prófétaként tisztelik, fontos teológiai, kozmológiai kérdéseket tárgyaló látomásait Clairvaux-i Szent Bernát tanácsára III. Jenő pápa is jóváhagyja 1147-ben. Az első kötet: Liber Scivias (Ismerd az utat), az 1141 után évtizedben születik. A Liber viate meritorum (Könyv az élet erényeiről) és a Liber divinorum operum (Könyv Isten műveiről) 1158 és 1163 után. A látomásokhoz az ő közreműködésével dolgozó miniatúrafestők Pazar illusztrációkat készítettek.

 

Hincmar (806-882): a Saint-Denis kolostor szerzeteseként kapcsolatban állt Jámbor Lajos udvarával, később Kopasz Károly főminisztere lett. 845-től Reims érseke, a frank egyház feje. Az uralkodó mellett több küldetést látott el. Korának legnagyobb politikus főpapja. Fő művei: Miracula Sancti Dionysii, Gesta Dagoberti Regis, Vita Sancti Remigii, De ordine palatii.

 

Hugó (Szent): Cluny hatodik, az apátságot leghosszabban és legnagyobb dícsőséggel irányító apátja (1049-1109). Az ő irányítása alatt teljesül ki a clunyi ordo (congregatio) és válik rutinszerűvé kapcsolattartás az anyakolostor és a neki alárendelt perjelségek között. Ezt segítik az ő apátsága alatt írásba foglalt szokások (consuetudines). A kolostor befolyása az ő idejében terjed ki igazán Anglia területére, ahol 1077-ben alapítják Lewesben a Clunyhez tartozó angol kolostorok kiváltságos perjelségét. Ő kezdi el a harmadik apátsági templom (Cluny III) építését 1088-ban VI. Alfonz spanyol és I. Henrik angol király anyagi támogatására támaszkodva. A templom első elkészült részének (a szentélynek) a felszentelésére 1095-ben az ugyancsak Clunyből kikerülő II. Orbán pápa jelenlétében kerül sor. Befejezését Hugó nem éri meg (1115-re készül el a nyugati homlokzat, 1121-re a boltozat). Itt avatja szentté 1120-ban II. Callixtus pápa.

 

Husz János (1369-1415): cseh pap, reformer. Prágában tanult, 1400-ban az itteni Betlehemkápolna népszerű prédikátora lett. Ekkor ismerkedett meg Wyclif tanaival, melyeket már Prágai Jeromos is hirdetett. Az eleve elrendelés (predesztináció) és a „választottak egyháza” gondolatát fejlesztette tovább, és támadta a klérus erkölcseit. Sbinko von Hasenberg prágai érsek eleinte támogatta, majd amikor ~ mindinkább a cseh nemzeti érdekeket hangsúlyozta, ellene fordult. Amikor 1409-ben az egyetemi nemzetek közt a csehekre esett a vezetés és ~ lett a rektor, a Károly Egyetem a wycliffita tanok központjává vált. 1410-ben Sbinko érsek pápai bulát eszközölt ki ~ ellen, akit 1411-ben XXIII. János pápa kiátkozott, de IV. Vencel cseh király továbbra is támogatot. ~ 1411-1413 között írta meg a De Ecclesiae címen főművét, melynek első tíz fejezete szó szerinti átvétele Wyclif munkáiból. 1414-ben Zsigmond császár menlevelével utazott Konstanzba, ahol – Zsigmond erőfeszítései ellenére – mint eretneket máglyán elégették. A cseh nemzeti egyház mártírként tiszteli.

 

Irnerius (1050 k.-1130 előtt): itáliai jogtudós. Rómában római jogot tanított, 1084 körül Bolognában nyitott iskolát, amely Ravenna riválisa lett. A jogot önálló tudományággá tette. Formula és Summa Codicis című munkái az első római jogi értekezések.

 

István, Harding Szent (†1134): Cîteaux harmadik apátja. Angol származású szerzetes, zarándokútja során kerül a burgundiai Molesme apátságába 1075-ben. Amikor az ottani belső viták nyomán Róbert apát 21 társával együtt elhagyta a kolostort és megalapította a bencés regula szigorú betartását célul kitűző Cîteaux-t, ő is ott volt a követői között. 1109-ben, Alberich után lesz apát, s a ciszterci rend neki köszönheti igazi fellendülését. Az ő apátsága idején, Clairvaux-i Szent Bernát aktív közreműködésével épül ki az új rend szervezete, a conversusok bevonásával történő gazdálkodási módja. Az első generális káptalanra készül a rend életvitelét, elveit III. Callixtus pápa jóváhagyásával rögzítő Carta Caritatis („a szeretet levele”). Neki köszönhető az is, hogy Cîteaux az angliai hagyományokra támaszkodó kódexfestészet központja lesz. Kevéssel halála előtt lemond apátságáról.

 

Izidor, Sevillai (560-636): szerzetes, érsek, enciklopédiaíró. Előkelő családban született. Kolostorban nevelkedett, itt tett szert óriási műveltségére. Bátyja, Szent Leander halála után 600-ban őt választották Sevilla érsekévé. Az ariánus gótokkal szemben a katolicizmus ügyét védelmezte és szorgalmazta a zsidók megkereszteltetését. Műve, az Etymologiae minden tudás tárháza. A vészterhes barbár időkben ~ könyveibe menekítette a civilizációt, az antikvitás tudományos örökségét. Ez a kivonatos antológia, melyben a matematikától a teológiáig, a grammatikától a retorikáig és az orvostudományig minden benne foglaltatott, a középkori tudományosság alapműve lett.

 

Jacobus de Voragine: domonkos barát, Genova püspöke (1226-1298). Legjelentősebb alkotása az 1263-67 között összeállított Legenda Aurea, melyben prédikációs segédeszközként egy kötetbe gyűjtötte össze, egységes formára fogalmazta át és a naptári éve sorrendjébe rendezte a legfontosabbnak tartott szentek legendáit. E gyűjtemény a késő-közékor egyik legnépszerűbb olvasmánya lett. Többször egészítették ki és gyakran le is fordították. Négy kötetben jelent meg a Szentekről és Máriáról szóló, további vasárnapi és nagyböjti prédikációinak gyűjteménye.

 

Jeromos (Szent) (342?-420): aszkéta, bibliatudós. A dalmáciai Stridónban született, Rómában tanult, ahol meg is keresztelkedett. 374 táján Palesztinába utazott, hogy meglátogassa a szent helyeket, majd öt évig a szír sivatagban élt remeteként. 382-385-ig Rómában Damasus pápa titkára és gazdag, de aszkéta hajlamú szenátori örökösnők barátja és lelki vezetője volt. 386-ban Betlehemben telepedett le Paulával és Eustochiummal, ahol a Biblia teljes latin szövegét átvizsgálta és újrafordította a héber eredeti alapján. A jeromosi latin Biblia – a Vulgata – a VI. századtól a latin Nyugaton általánosan használt bibliafordítás.

 

Johannes Cassianus (360-435): szerzetes, a nyugati szerzetesség egyik alapító atyja. Egy betlehemi kolostorban, majd egyiptomi szerzetesek között élt, ahol Evagrius Ponticus műveit olvasta; később Konstantinápolyban lett diakónus, innen ment követségbe Nyugatra, ahol letelepedett és 410 körül két kolostorközösséget is alapított Marseille környékén. Itt írta De institutis coenobiorum és Conlationes című műveit. ~ élesen bírálta Ágoston kegyelemtanát, ezért a fél-pelagianizmus alapítójának tartják. A keleti egyház szentként tiszteli, de Nyugaton nem kanonizálták, csak Marseille-ben tartják ünnepét.

 

John of Salisbury (?1115-1180): Canterburyben Theobald érsek titkára, 1176-tól Chartres püspöke. Párizsban Abélard, Guillaume de Conches és Gilbert de la Porrée iskolájában tanult; a pápai Kúriában is dolgozott; Rómából visszatérve Becket Tamás canterbury érsek szolgálatába állt, akit önkéntes száműzetésébe is elkísért, sőt a gyilkos merényletnél is mellette volt. 1170 után visszamenekült Franciaországba és Chartres püspöke lett. A kiváló latinista fő műve a Policraticus, filozofikus államelméleti munka, melyben kedvelt klasszikusai mellett Arisztotelész Organonját. idézi; a Historia pontificalis a pápaság története 114-1151-ig.

 

Károly (Merész) (1476-1477): burgund herceg, Terve a régi burgund királyság helyreállítása volt. 1465-ben csatlakozott a XI. Lajos francia király elleni ligához. Lajos 1470-ben felségsértés miatt halálra ítéltette. ~ III. Frigyes német-római császárral, majd IV. Edward angol királlyal szövetkezett a francia uralkodó ellen, mikörben XI. Lajos a svájciakat nyerte meg. A svájciak 1476-ban megverték ~ büszke nemesi seregét, mire a következő évben újra rájuk támadt, és a Nancy mellett csatában életét vesztette. Egyetlen örököse, Mária burgund hercegnő Habsburg Miksa osztrák herceghez ment feleségül, országát azonban XI. Lajos örökölte.

 

Katalin, Sienai Szent (1347-1380): harmadrendi domonkos, misztikus szent. Benincasa sienai kelmefestő 25. gyermeke a pestisjárvány pusztítása idején nőtt fel: már kislány korában látomásai voltak, aszkéta életet élt, betegeket ápolt, és bűnösöket térített meg. Lelki nagysága óriási hatást gyakorolt környezetére. A Jézussal szívet cserélt ~ misztikus elragadottságában elnyerte Krisztus stigmáit. A domonkosok gyanakodva fogadták a természeti feletti élményeit, ezért 1374-ben a firenzei Santa Maria Novella „Spanyol kápolnájában” megvizsgálták kinyilatkoztatásait és Capuai Rajmund atyát rendelték mellé lelkivezetőnek, aki azután életrajzát is megírta. ~ csak felnőtt korában tanult meg írni, de levelei Dante és Petrarca műveivel egyenrangúak. A legenda szerint az ő látomásai bírták rá XI. Gergelyt arra, hogy visszatérjen Rómába. ~ a római Sance Maria sopra Minerva templom főoltára alatt nyugszik.

 

Klára, Assisi Szent (1193/94-1253): Favarone di Offreduccio Assisi nemesember lánya. 1211/12-ben csatlakozik Szent Ferenc kolduló-barátainak közösségéhez, s a családja rangját, gazdagságát elvető ~ látványos „beköltözését” követően 1215-ben a ferences barátok által helyreállított San Damiano templomában önálló közösséget alapít, a ferencesek női ágát, mely 1215/16-ban III. Ince pápa által számukra adott Privilegium paupertatis és a Ferenc által számukra írt Forma vivendi szerint folytatta életét. ~ közösségébe belép anyja, Ortolana és testvérei Ágnes és Beatrix is. IX. Gergely 1228-ban adott megerősítése után csak halála előtt hagyja jóvá IV. Ince pápa az újszerű női rend ~ által írt szigorú reguláját. 1255-ben IV. Sándor pápa avatja szentté.

 

Kolumba, Szent (521 k.-597): ír szerzetes Clonardban, 563-ban Iona szigetén alapít monostort, amely az észak-angliai kelta kultúra és térítés kiindulópontja lett. Életrajza szerint hosszú órákat töltött írással, másolással, olvasással. Műveltségét tanúsítja a neki tulajdonított Altus prosatur című himnusz.

 

Kolumbán, Szent (543-615): ír szerzetes és misszionárius. 590 táján Galliába utazott a keresztény életmód és a bencés kolostorok megreformálására és híresen szigorú rend szerint közösséget alapított a Vogézek rengetegében Luxeuil-ben és Burgundiában, majd a pogány alemannok megtérítésére indult a mai Dél-Németország területére, végül, megalapította az észak-itáliai Bobbio kolostorát, mely a műveltség és a tudományok korabeli központja lett. ~, a vándor szerzetes kezdettől fogva a Meroving királyi udvart és az arisztokráciát igyekezett megnyerni és tevékenységét az ő pártfogásukkal folytatta.

 

Lajos, Toulouse-i Szent (1274-1297): II. Károly nápolyi király második fia. Gyerekkorában két fiatalabb testvérével 1288 és 1295 között apjuk helyett túszként az aragón király fogságában voltak Ebben az időben került a ferencesek és azok között is a Petrus Iohannes Olivit követő spirituálisok befolyása alá. Kiszabadulása után kérte felvételét a ferences rendbe, lemondva trónörökösi jogairól öccse Róbert javára, s ez hosszas viták után, pápai engedéllyel sikerült is neki. Egyúttal kinevezték Toulouse püspökévé, ahol egy rövid békemisszió után, lemondási szándékkal a pápához útjában érte a halál. Marseilles-i sírjánál hamarosan kultusz alakult ki, 1317-ben szentté avatják.

 

Maimonidész (1135-1204): hispániai zsidó orvos, teológus, filozófus. Több orvosi munka szerzőjének tartják. A tévelygők útmutatója című (1190 k.) munkájában a hit és az értelem összeegyeztetésére, a Biblia és Arisztotelész közelítésére törekedett. Nagy hatással volt Aquinói Tamás és Albertus Magnus gondolkodására.

 

Maiolus: Cluny negyedik apátja (954 k.-994). 943-ban lépett be Clunybe, ahol hamarosan ő lett a bibliothecarius. 954-ben coaditur lett a beteg apát, Aymard (†965) mellett. Az ő idejéhez köthető Cluny első nagy gazdasági fellendülése, ennek segítségével ő kezdeményezi az új apátsági templom megépítését (Cluny II). Ugyancsak ő az, aki a clunyi congregatio befolyását kiterjeszti Franciaország és Itália számos nagy múltú kolostorára.

 

Marsilius, Páduai (1275/1280-1342): orvos és filozófus, 1313-ban a párizsi egyetem rektora Főműve az 1324-ben írt Defensor pacis (A béke védelmezője) című politika-filozófiai munka, amelyben az arisztotelészi közjó (bonum commune) fogalmára alapozza a laikus állam létjogosultságát és a „totális állam” modelljét szegezi szembe a pápai teljhatalom elméletével. XXII. János 1326-ban kiátkozza a könyvet, ezért ~ Jean de Jandun párizsi filozófussal Bajos Lajos császár udvarába menekül, 1328-ban elkíséri Lajost Rómába, részt vesz a császárkoronázáson és XXII. János letételén. A császár vicarius in spiritualibus (szellemi helytartó) címet adományoz neki, az 1329-es római lázadást követően azonban már inkább William Ockham és Cesenai Mihály kerül előtérbe tanácsadóként. ~ 1342-ben írt Defensor minor című művében folytatja egyházellenes polémiáját.

 

Márton, Szent (316/335?-397): tours-i püspök, szerzetes. Pannóniai pogány katonacsaládban született, így akarata ellenére neki is a római hadseregben kellett szolgálnia. Már fiatalon keresztény lett. Amiens-ben megszánt egy meztelen koldust, félbevágta hát katonaköppenyét, hogy betakarja vele a téli hidegben didergő embert. Aznap éjjel Krisztus jelent meg álmában, vállán a katonaköppeny. Miután sikerült kieszközölnie, hogy elbocsássák a seregből, Galliába ment Hilarius poitiers-i püspökhöz és a város melletti Ligugében megalapította az első galliai kolostort. 372-ben választották meg Tours püspökének. Nagyhatalmú ördögűző és csodatevő volt. Életrajzát a szenátori arisztokrata, Sulpicius Severus írta meg rögtön halála után: ez a latin hagiográfia első remekműve.

 

Matild, Toscanai (1046-1115): a toscanai őrgróf leánya, férje előbb Púpos Godofréd lotaringiai, majd I. Welf bajor herceg. A pápai politikát támogatta. Canossa birtokosa volt.

 

Narszész (480-575): keletrómai hadvezér, 538-389-ben Itáliában harcol, 550-ben parancsnok lesz, 552-ben visszaveszi Rómát, 561-ben az utolsó keleti gót bázist, Veronát foglalja el. II. Jusztinosz alatt kegyvesztett lett.

 

Norbert, Szent (1080 k.-1134): vándorprédikátor, kanonok, a premontrei rend megalapítója. Fiatal korában kerül Xantenben a Szent Viktor apátságba, majd az egyházreform szellemében aszketikus-remete életmódot választva szakít velük 1113 körül. 1118-ban II. Gelasius pápától vándorprédikátori engedélyt kap és férfiakból és nőkből összetevődő követőinek csapatával együtt bejárja Észak-Franciaországot. 1120-ban a burgundiai Prémontrében egy reformszellemiségű kanonokközösséget alapít, mely nőket is befogadó kettős kolostorként működik haláláig. A férfiak az Ágoston-regula, a nők a Benedek-rendi regula szerint élnek benne.

 

Ockham, William (1285?-1349): oxfordi szerzetes, nominalista filozófus. Az evangéliumi szegénység védelmében rendtársaival együtt küzd XXII. János pápa ellen, aki 1325-ben Avignonba rendeli, hogy az eretnekség vádja alól tisztázza magát. Háromévi fogság után Cesenai Mihály ferences generálissal együtt Bajor Lajos császár udvarába menekül. A ferences filozófus voluntarista erkölcsi tani a metafizika alapját ássák alá. ~ a tomista racionalizmussal szemben azt tartja, hogy a megismerés intuíció, az univerzáliák, az elvont fogalmak nem valóságok (realia), hanem pusztán jelek (nomina). Politikai filozófiájában tagadja a földi hatalom abszolút voltát (potestas absoluta), mint amely az isteni mindenhatóságon ejt csorbát, a társadalmat az emberek közötti feladatok kiosztásának (ordinatio) és szerződések sorozatának (pacta) képzeli el. Az Egyházzal aló kibékülésre törekszik, de a pápai feloldozás előtt pestisben meghal.

 

Odilo, Szent (962-1049): Cluny ötödik apátja. 962-ben született egy lovagi családban. 990-ben Volpianói Vilmos dijoni apát beszélte rá a kolostorba lépésre, 993-ban Majolus apát coadiutora lett, majd hamarosan utóda. Az ő apátsága idején teljesedik ki Cluny kizárólagos pápai hatalom alá rendeltsége, s a környezet egyházi és világi hatalmaitól való függetlensége. Ugyancsak neki köszönhető, hogy az egyre nagyobb számú kolostort egybefogó Cluny-congregatio (apátsága végén már több, mint 70 kolostor tartozott ide) egy új típusú szerzetesrendként kezd működni, melyben szigorú hierarchia, az anyakolostor és a kiváltságos perjelségek rendszeres felügyelete érvényesül. Ugyancsak hozzá köthető Cluny érdeklődése a compostelai zarándoklatok támogatásában, a reconquista pártfogolásában, s a lovagságot az egyház szolgálatába állítani próbáló „Isten békéje” mozgalomban.

 

Oresme, Nicolas (1325-1382): skolasztikus filozófus, Arisztotelész népszerűsítője és kritikusa, a tudomány területén a humanizmus korai képviselője. V. Károly francia király számára lefordította és kommentálta Arisztotelész Politikáját. De moneta című munkája bizonyára befolyásolta a XIV. századi uralkodók pénzpolitikáját.

 

Pakhómiosz, Szent (290-346): egyiptomi szerzetes, a közösségi szerzetesség (coenobitizmus) megalapítója, a tabenniszi kolostor apátja.

 

Patrik, Szent (?390-460): szerzetes, az írek apostola. Britanniában született, apja városi tisztségviselő, egyben a keresztény egyház diakónusa is volt. ~t 16 éves korában ír rabszolga-kereskedők elrabolták, Írországba hurcolták. Visszaszökött Britanniába, ahol papi tanulmányokat folytatott és mint „püspök” ment vissza Írországba, ahol élete végéig terjesztette a kereszténységet, keresztelt, tanított, kolostorokat alapított, békítette egymással állandó háborúságban álló törzsfőket, és foglyokat váltott ki. Élete végén latinul írta meg szellemi és lelki zarándokútját. ~ purgatóriuma (a Donegal grófságbeli Station Island Lough Derg nevű szigetén), ahol ~ látomásban értesült arról, hogy a szentélyt felkereső vezeklők teljes bűnbocsánatot nyernek, a XIII. század óta híres zarándokhely.

 

Petrarca, Franceso (1304-1374): humanista, költőfejedelem. Avignon környékén él, hatalmas latin eposzokat (Africa), olasz szerelmes dalokat (Canzoniere) és keresztény elmélkedéseket (Secretum, De vita solitaria, De remediis) ír, kolostorokban Cicero-kéziratokat gyűjt. Rómát a világ fejének tartja, de Dantéval ellentétben eleinte nem a császárság, hanem a köztársaság híve, a pápaság visszatérését Rómába viszont már azzal indokolja, hogy a pápának kell a császári Róma örökébe lépnie. A „szép latinság” újjászületését megteremtő költő állandó feszültséget érez keresztény hite és a pogány irodalom iránti vonzódása között és ezzel elsőként újfajta életérzést fogalmaz meg 1347 után Milánóba, majd Velencébe költözik, Páduában hal meg.

Petrus Comestor (1100 k.-1187): párizsi kanonok, egyetemi kancellár, teológus magiszter Historica scholastica című munkája az egyháztörténet kézikönyve, az egyetemi tanítás egyik alapkönyve volt.

 

Petrus Lombardus (1100 k.-1160): párizsi püspök, Liber Sententiarum című munkája a hit és a dogmák minden kérdésének módszeres kifejtése, a teológiai oktatás kézikönyve.

 

Petrus Venerabilis: Cluny kilencedik apátja (1122-1156). 1092/1094-ben született, nemes családban, anyja a Szent Hugó apát által alapított, Clunyhez tartozó apácakolostorban, Marcignyben fejezte be életét. Akkor lesz apát, amikor Cluny már túljutott virágzása tetőpontján, noha súlya még igen jelentős: a ~ által rendezett generális káptalanokon (1132, 1146) mintegy 200 prior és több mint 1200 szerzetes vesz részt. Számot vet azokkal a kritikákkal, amelyek Clunyt a ciszterciak oldaláról érték, és fényűzést korlátozó reformintézkedéseket hoz. Az új vallási törekvések során felvetődő vitában toleráns, megértő közvetítőként lép fel. Ő fogadja be élete végén az üldözött Abélard-t. Noha fontosnak tartja a keresztény álláspontról folytatott hitvitát a zsidó és a muzulmán vallási tételekkel, szót emel azok megismerése mellett is, kezdeményezi a Korán latinra fordítását. De miraculis (A csodákról) írt traktátusában védelmébe veszi az ereklyekultuszt a racionalista kritikákkal szemben. Contra Petrobrusianos haereticos című vitairatában fellép az „apostoli életmód” nagyhatású kortárs hirdetője, Pierre de Bruys ellen.

 

Aeneas Sylvius Piccolomini: humanista, író, részt vett a konstanzi zsinaton, a pápai udvarban diplomáciai feladatokat látott el, később püspök, majd kardinális, 1458-ban II. Pius néven pápa (†1464)

 

Robert de Sorbon (1201-1274): francia teológus, párizsi kanonok, IX. (Szent) Lajos udvari papja. A Sorbonne kollégium és könyvtár megalapítója.

 

Rutebeuf (†1285): francia költő. Szatirikus költeményeket és misztériumjátékokat egyaránt írt, elvetette az udvari költészet hagyományait.

 

Simon de Monfort: 1208 táján született, az île-de-france-i Montfort-L’Amaury hasonló nevű grófjának, az albigensek elleni keresztes hadjárat vezetőjének negyedik fiaként. 1230-ban ment Angliába, ahol felfigyelt rá a helyi bároktól független támogatói kört szervező fiatal III. Henrik király 1238-ban megkapta a királytól Leicester grófságát, és feleségül vehette a király húgát, Angliai Eleonórát. 1258-ban ott találjuk a bárói liga tagjai között, de vezető szerepet a reformmozgalomban csak annak radikalizálódása során szerez. 1259 végétől a reformpárt meghatározó alakja, és ezt a jelentőségét a franciaországi száműzetése (1261. december – 1263. április) idején is meg tudja őrizni. Lewes után szinte diktátori hatalommal állt az ország élén az eveshami csatában 1265-ben bekövetkezett haláláig.

 

Stilichio (360?-408): vandál származású hadvezér, I. Theodosius fiainak gyámja, Honorius kiskorúsága idején a Nyugatrómai Birodalom régense. Céljául a birodalom egységének megőrzését tűzte ki, de vetélytársai, Rufinus és Eutropius áskálódásai miatt ez nem sikerült. 402-ben Pollentiánál legyőzi a vizigót Alarikot, 408-ban a keleti gót Radagaisust. Ekkor Alarik is újra támad, de ~ nem lép fel ellene kellő eréllyel, ezért az udvari barbárellenes pár meggyilkoltatja.

 

Suger (1081 k.-1151): Saint-Denis apátja, VI és VII. Lajos francia királyok fő tanácsadója. Utóbbi keresztes hadjárata idején jelentős szerepe volt a királyság kormányzásában. A Saint-Denis apátság újjáépítője.

 

Szaniszló, Szent (1030-1079): Gnieznóban és Párizsban tanult teológiát. Krakkói püspök. Minthogy belekeveredett a II. Boleszló elleni főúri összeesküvésbe, a király misézés közben saját kezűleg ölte meg. Ez óriási népszerűségett szerzett ~nak, kb. ugyanaz a helye a lengyel történelemben, mint a magyarban Szent Gellértnek, azzal a különbséggel, hogy ő lengyel nemzetiségű volt. 1254-ben avatták szentté.

 

Tamás, Aquinói Szent (1227-1274): domonkos, egyházdoktor, párizsi egyetem magisztere, teológus, filozófus, műveit öt kategóriába csoportosították: bibliakommentárok, teológiai kommentárok, egyetemi disputák, különböző témájú kisebb művek, 2 summa: Summa contra gentiles és a Summa theologiae, amely a XIII. század legjelentősebb filozófiai munkája.

 

Tamás, Becket Szent (1117?-1170): a párizsi egyetemet végzett hittudós, 1155-től Anglia kancellárja, 1162-től Canterbury érseke. A királyi hatalommal szemben élesen védte az egyház jogait 1164-ben, száműzetésben volt 1170-ig, ahonnan kiátkozta II. Henriket. Visszatérve saját templomába lett királyhű lovagok áldozata. Sírjánál csodák történtek, ami később Anglia legnagyobb zarándokhelyévé vált; III. Sándor pápa 1173-ban avatta szentté.

 

Theodora (508?-548): színésznőből lett császárné, Jusztinianosz felesége, a monofizita keleti tartományok pártfogója.

 

Theophanu (955?-991): bizánci hercegnő. II. Ottó császár befolyásos felesége, bizánci udvari szokások terjesztője, majd társrégensnő.

 

Valdes (†1204 k.): lyoni kereskedő, a valdens eretnekmozgalom megalapítója. 1170 körül, a Szent Elekről készített francia nyelvű ének hallatára és a franciára fordított evangéliumok hatására határozta el, hogy vallásos életet kezd. Szétosztja vagyonát, koldulásból, önkéntes szegénységből él híveivel. Prédikációs engedélyt szeretne kapni, de 1183-ban eretneknek bélyegzik, de mozgalma, a „lyoni szegények” és a „lombardiai szegények” tovább folytatja tevékenységét. Az üldözések ellenére az általuk szervezett kis-egyház mind a mai napig fennmaradt.

 

Villon, François (1431-1463): francia költő, igazi neve Montcorbier vagy des Loges; egy Villon nevű kanonok nevelte Párizsban. Alvilági életet él, gyilkossá és betörés miatt többször tömlöcbe vetik; 1457-ben részt vesz Blois-ban s Charles d’Orléans által szervezett költői versenyen, melynek témája: „szomjan halok a forrás mellett”. 1463-ban akasztás általi halálra ítélik: ekkor eltűnik.

 

Walther von der Vogelweide (1170 k.-1230 k.): német trubadúr, költészete világirodalmi rangú.

 

Wulfila (311-383): a gótok apostola, kappadókiai származású görög misszionárius, akit 341-ben Nikomédiai Euszébiosz szentelt püspökké. Moesiában térítette a gótokat, még a Bibliát is lefordította nyelvükre (csak a Királyok könyvét hagyta ki, nehogy az ebben foglalt háborús történetek fokozzák újsütetű híveinek amúgy is olthatatlan harci tüzét). A gótok évszázadokig az általa tanított arianizmust vallották.

Jan Žižka: kisnemesi származék, katona, huszita felkelő, hadvezető, hozzá hasonlót el nem ismerő hívei az „árvák irányzata”.

 

Források

 

Hammurapi törvénygyűjteménye

„1. Ha egy awelum ( szabad ember) gyilkossággal vádol egy szabad embert, de nem bizonyít: a vádló ölessék meg.

2. Ha egy szabad ember tanúként jelentkezik egy pörben, és kimondott szavát nem bizonyítja: ha a per élettel kapcsolatos, az illető ölessék meg.

8. Ha egy szabad ember akár ökröt, akár juhot, akár disznót lopott, ha a templomé vagy a palotáé, harmincszorosan térítse meg, ha egy muskénumé (félszabad), tízszeresen térítse meg. Ha a tolvaj nem tudja megtéríteni: ölessék meg.

15. Ha egy szabad ember a városkapun kiviszi a palota rabszolgáját vagy rabszolganőjét: ölessék meg.

21. Ha valakit betörésen kapnak rajta: a tett színhelyén öljék meg,és kaparják el az illetőt.

22. Ha valakit lopáson kapnak rajta: az illető ölessék meg.

25. Ha egy szabad ember házában tűz üt ki, s az, aki oltani siet oda, a ház gazdájának holmijára szemet vetvén, bármit is eltulajdonít: az illetőt ugyanabba a tűzbe vessék.

53. Ha valaki hanyagságból nem erősíti meg földjén a gátat, és a gáton rés nyílik, úgy, hogy a megművelt föld a víz alá kerül: az elpusztult gabonát az fizesse meg, akinek a gátja átszakadt. Ha nem képes a gabonát megtéríteni, öt magát és vagyonát pénzért eladván, a pénzen osztozzanak meg azok, akiknek a víz elsodorta a gabonáját.

117. Ha egy szabad embert az adóssága szorongatja, s ezért feleségét, fiát vagy lányát kénytelen pénzért eladni vagy szolgálónak küldeni: annak házába, aki megvette őket, vagy gazdájuk lett, három évig dolgozzanak. A negyedik évben fel kell, hogy szabaduljanak.

195. Ha egy fiú megüti az apját, vágják le a kezét.

196. Ha egy szabad ember kiszúrja bárkinek a szemét a szabadok rendjéhez tartozók közül, szúrják ki az ő szemét is.

197. Ha egy szabadember szabad embernek csontját töri, törjék el az ő csontját is.

198. Ha egy muskénum szemét szúrta ki, vagy egy muskénum csontját törte el: egy mina (500 gramm) ezüstöt fizessen.

199. Ha egy szabadember rabszolgájának (wardum) szúrta ki a szemét, vagy egy szabad ember rabszolgájának törte el a csontját: fizesse meg a vételára felét.

200. Ha egy szabad ember kiveri egy szabad ember fogát: üssék ki az ő fogát is.

202. Ha egy szabad ember arcul üt valaki olyant, aki nála előkelőbb helyzetű: a nyilvánosság előtt mérjenek rá hatvanat a bikacsökkel.

205. Ha egy szabad ember rabszolgája arcul üt valakit, aki a szabadok rendjéhez tartozik, vágják le az ő fülét.”

 

A salamisi tengeri ütközet (8, 49–51; 79–86)

A perzsa ármádia, melyet maga a király, Xerxés vezetett, 480-ban támadta meg Hellast, s Észak-Görögországot és a lakosaitól kiürített Athént is elfoglalva, az Athénhez közel elterülő salamisi öbölben csapott össze az egyesült görög sereg hajórajával. Hérodotos beszámolója felvonultatja az eseményekben legfontosabb szerepet játszott görög politikusokat: a spártai Eurybiadést, athéni részről pedig a két nagy politikai ellenfelet, a veszély láttán összefogó Aristeidést és Themistoklést (utóbbi politikai éleslátását bizonyítja, hogy a jóslatot, mely szerint Athént "fából való falak mentik majd meg", ő metaforikusan értelmezte és így építette ki a salamisi győzelemhez legtöbbel hozzájáruló athéni hajóhadat).

 

49. Összegyűltek tehát Szalamisznál a hadvezérek a felsorolt városokból, és haditanácsot tartottak. Eurübiadész felszólította őket, mondják meg, hogy szerintük a még hellén kézen lévő helyek közül melyik lenne a legalkalmasabb a tengeri csatára. Attikáról már nem lehet szó – tette hozzá –, a többi hely között kell választani. A többség véleménye az volt, hogy menjenek az Iszthmoszhoz, s ott próbáljanak meg megütközni, és megvédeni a Peloponnészoszt. A javaslatot a következő érveléssel támasztották alá. Ha Szalamisznál szenvednek vereséget, az ellenség bezárná őket a szigetre, és sehonnan sem várhatnának segítséget. Ha viszont az Iszthmosznál, meglenne rá a lehetőség, hogy visszavonuljanak a hazájukba.

50. A peloponnészoszi hadvezérek tanácskozásának a kellős közepén beállított egy athéni ember azzal a hírrel, hogy a barbárok betörtek Attikába és tűzzel-vassal pusztítják. A Xerxész vezetésével Boiótián keresztülvonuló sereg felégette Theszpiai városát, amelynek lakói a Peloponnészoszra menekültek, továbbá Plataiait, majd megtámadta Athént és ott is mindent elpusztított. Theszpiait és Plataiait azért perzselte fel az ellenség, mert megtudta a thébaiaktól, hogy a két város lakói nincsenek a médek pártján.

51. A barbárok a hellészpontoszi átkelés megkezdése után egy hónapot töltöttek a sereg Európába szállításával, és három hónap múlva értek el Attikába. Athénban akkor Kalliadész volt az arkhón. A barbárok elfoglalták a kiürített várost, amelyben csak néhány ember lézengett a szentélyben – a kincsek őrei, valamint szegény emberek –, ezek aztán deszkákból és szálfákból torlaszokat emeltek, hogy megvédjék az Akropoliszt az ellenségtől. A városban maradtak vagy azért nem menekültek Szalamiszra, mert olyan szegények voltak, vagy mert úgy gondolták, ők értelmezik helyesen a Püthia jóslatát: hogy a fából készült védőfal bevehetetlen lesz – amit a jóslat állított –, azt jelentené, hogy ez a torlasz fogja megvédeni őket, nem a hajók.

…

79. S miközben a hadvezérek vitatkoztak, megérkezett Aigináról Ariszteidész, Lüszimakhosz fia, akit a nép cserépszavazással száműzött Athénból. Amit megtudtam felőle, annak alapján bizonyosan állíthatom, hogy ő volt az egyik legderekabb és legigazabb ember Athénban. Megérkezvén elment a gyűlés helyére, kihívatta Themisztoklészt, akinek nem barátja, hanem éppen hogy ellensége volt, de a nagy bajban félretette a régi haragot, és beüzent Themisztoklésznak, hogy beszéde van vele. Hallott róla már, hogy a peloponnészosziak az Iszthmoszhoz akarnak hajózni. Amikor Themisztoklész kiment hozzá, Ariszteidész így szólt: „Folytassuk tovább a versengést, mint mindig, és lássuk, hogy melyikünk tesz nagyobb szolgálatot a hazájának. Kijelentem neked: teljesen mindegy, hogy a peloponnészosziak hosszan vagy röviden vitatkoznak-e arról, hogy elhajózzanak-e vagy sem. Mert saját szememmel láttam valamit, ezért állíthatom, hogy hiába akarnának elhajózni a korinthosziak vagy akár maga Eurübiadész is, nem lenne már módjuk rá. Az ellenség ugyanis teljesen bekerített bennünket. Most menj be, és add tudtukra ezt a hírt.”

80. Erre Themisztoklész így válaszolt: „Buzdításod igen hasznos, és kitűnő hírt hoztál. Mert szemtanúként bizonyítod azt, aminek a bekövetkezését reméltem. Tudd meg, hogy a médek az én kezdeményezésemre cselekedtek. Mert amikor a hellének önként nem akartak vállalkozni az ütközetre, kénytelen voltam akaratuk ellenére rákényszeríteni őket. De ha már te hoztad a jó hírt, mondd el nekik te magad. Mert ha én mondom el, azt gondolnák, hogy én találtam ki az egészet, és nem hinnék el nekem, hogy a barbárok ilyen hadműveletet hajtottak végre. Eredj be hát te magad, s mondd meg nekik, hogy áll a helyzet. Jó lenne, ha hinnének neked, de az se számít, ha nem hisznek, hiszen – mint állítod – minden oldalról be vagyunk kerítve, ennélfogva nem gondolhatnak már menekülésre.”

81. Ariszteidész tehát bement, és elmondta, hogy Aigináról érkezett, és csak nagy nehezen tudott keresztülvergődni az ellenség gyűrűjén, mert Xerxész hajói bekerítették az egész hellén hajóhadat. Azt tanácsolta, hogy most már a hellének is készüljenek fel a védekezésre. így beszélt, majd nyomban eltávozott. A hadvezérek között pedig újra fellángolt a vita, mert a többség nem akart hitelt adni bejelentésének.

82. Miközben hitetlenkedtek, megérkezett egy háromevezősoros gálya ténoszi szökevényekkel, Panaitiosz, Szószimenész fia vezérletével. Ők aztán teljes egészében feltárták az igazságot. Ezért a tettükért később a Delphoiban felállított tripuszra a ténosziak nevét is felvésték azok közé, akik legyőzték a barbárokat. Ezzel a Szalamiszra átszökött hajóval, továbbá azzal a lémnoszi hajóval, amely korábban, még az Artemiszionnál állt át a hellénekhez, a hellén hajók száma háromszáznyolcvanra emelkedett, addig ugyanis kettővel kevesebb volt.

83. A hellének a ténosziak híradását végül elhitték, és megkezdték az előkészületeket az ütközetre. Kora hajnalban összehívták a hajók legénységét, és Themisztoklész buzdító beszédet intézett hozzájuk. Szavainak a lényege az volt, hogy szembeállította az emberben rejlő kiváló és hitvány tulajdonságokat, arra biztatva hallgatóit, hogy mindig a jobbat válaszszák, majd beszédét befejezve felszólította őket, hogy szálljanak fel a hajókra. Már mindenki a hajókon volt, mikor megérkezett Aigináról az a háromevezősoros hajó, amelyet az Aiakidákért küldtek.

84. Ezután a hellének valamennyi hajójukkal kimentek a tengerre, s alighogy kiértek, a barbárok megindultak ellenük. A legtöbb hellén erre viszafelé kezdett evezni, hogy hajója a part mellett biztonságban legyen, de az egyik athéni, a Pallénéról való Ameiniasz előrerontott és megtámadta az egyik perzsa hajót. A két hajó összegabalyodott, nem tudtak egymástól elválni, mire a többi hellén sietve odaevezett, hogy segítsen Ameiniasznak, és belekapcsolódott a küzdelembe. Az athéniak szerint így kezdődött el a tengeri csata. Az aiginaiak szerint viszont az a hajó kezdte meg a küzdelmet, amely az Aiakidákat elhozta Aigináról. Azt is mesélik továbbá, hogy megjelent egy asszonyalak, és olyan hangosan buzdított a csatára, hogy szavait az egész hellén hajóhad meghallotta. A jelenés először szidalmazta őket: „Boldogtalanok! Meddig akartok még visszafelé evezni?”

85. Az athéniakkal szemben a phoinikiaiak sorakoztak fel (mert ők alkották az Eleuszisz felé nyúló nyugati szárnyat), a lakedaimóniakkal szemben pedig az iónok (ők képezték a sereg keleti szárnyát a Peiraieusz felé). Az iónok közül csak kevesen harcoltak rosszul, Themisztoklész felszólítása szerint, mert a többség lendületesen harcolt. Sok olyan kapitányt sorolhatnék fel, akik hellén hajókat foglaltak vagy pusztítottak el, de most csak kettőt említek: Theomésztórt, Androdamasz fiát és Phülakoszt, Hisztiaiosz fiát, akik mindketten szamosziak voltak. Azért nevezem meg őket, mert Theomésztór haditettéért Szamosz türannosza lett, Phülakoszt pedig a király jótevői közé sorolták, és nagy földbirtokot kapott adományul. A király jótevőit perzsául oroszangának mondják. Ennyit erről a kettőről.

86. Szalamisznál rengeteg hajó elpusztult. A legtöbbet az athéniak és az aiginaiak semmisítették meg. Mert a hellének szigorú hadrendben küzdöttek, de a barbárok rendje felbomlott, nem volt semmi haditervük, sorsuk tehát törvényszerűen alakult úgy, ahogy alakult. De azon a napon sokkal elszántabban küzdöttek, mint Euboiánál, mindenki összeszedte minden erejét, mert attól rettegett, hogy a király éppen őt nézi.

A periklési Athén (2, 34–46)

 

A következő szemelvényben megszólaltatott Periklés (kb. 490-től 429-ig) volt az 5. századi Athén vitathatatlanul legjelentősebb politikusa, a halálát megelőző néhány évtizedet, míg Athén ügyeit ő irányította, egyszersmind az athéni demokrácia fénykoraként tartja számon az egyetemes történettudomány. Thukydidés ebben a korszakban nevelkedett, s az itt Periklés szájára adott, az elesettek ténylegesen igen csekély számához képest aránytalanul nagyra méretezett beszéddel voltaképpen a Periklés-korabeli Athén egy fajta ideálképét rajzolja fel, s valójában nagy munkája is arra keres (és talál) választ, miért volt politikailag és erkölcsileg egyaránt szükségszerű, hogy fiatalon oly lelkesítően nagyszerűnek érzett szülővárosa a peloponnésosi háború megalázott vesztese legyen.

 

34. Ugyanebben a téli időszakban az athéniak ősi szokás szerint megrendezték az ebben a háborúban először elesettek állami temetési szertartását, amelynek rendje a következő. Egy sátrat állítanak fel, s ebben három nappal a temetés előtt elhelyezik az elhunytak csontjait, és mindenki, aki akarja, idehozhatja a hozzátartozójának szánt kegyes adományát. Mikor a temetés napja elérkezik, szekereken viszik ki a ciprusfából készült koporsókat, annyit, ahány törzs van, s mindegyik elhunyt csontjai saját törzse koporsójában vannak elhelyezve. Visznek egy befedett üres ravatalt is az eltűntek számára, akiket a holttestek összeszedésekor nem találtak meg. A temetési menetben részt vehet, aki csak akar, polgár és idegen egyaránt, s megjelennek, hangosan gyászolva, az elhunytakhoz tartozó asszonyok is. A holtakat a legszebb külvárosban található állami síremlék alatt helyezik el – mindig is ide szokták eltemetni a háború áldozatait, kivéve a Marathónnál elesetteket, akiknek hősiességét oly rendkívülinek találták, hogy ott helyben emeltek számukra síremléket.

Miután a holtakat elföldelték, egy férfi, akit a polgárság jelölt ki, úgy tartva, hogy nem hiányzik belőle a kellő bölcsesség, s aki különös megbecsülésnek is örvend, az elhunytak tiszteletére hozzájuk méltó emlékbeszédet tart, majd hazatérnek. Ilyen náluk a temetési szertartás, s a háború folyamán végig, valahányszor ilyen alkalom adódott, felújították ezt a hagyományt. Periklészre, Xanthipposz fiára bízták a feladatot, hogy a háború első áldozatai felett az emlékbeszédet megtartsa. Ő, mikor a megfelelő pillanat elérkezett, a síremlék mellett egy magas emelvényre lépett fel, amelyet azért készítettek, hogy szava a tömegben lehetőleg mindenkihez eljusson, és a következő beszédet mondta:

35. „Az előttem ezen a helyen szónoklók többsége már dicsérte azt, aki szertartásunkat ezzel a beszéddel kiegészítette, mert helyesnek találták, hogy a háborúban elesettek tiszteletére ünnepélyes megemlékezés hangozzon el. Én a magam részéről elegendőnek tartanám ugyan, ha azok iránt, akik cselekedetekkel igazolták kiválóságukat, mi ugyanúgy cselekedetekkel nyilvánítanánk ki megbecsülésünket, olyanokkal, mint amilyeneknek ezen az állam által megrendezett mai temetésen is tanúi vagytok, s így annyi sok ember kiválóságának megítélése nem függene egyetlenegyétől, akinek aszerint adnak hitelt, hogy jól vagy rosszul beszél-e. Mert nehéz a beszédben a helyes mértéket megtartani olyan esetben, mikor alig lehetséges az embereknek az igazságról való véleményét szilárdan megalapozni. Hiszen könnyen megeshet, hogy a tárggyal ismerős és jóindulatú hallgatónak az lesz a véleménye, hogy kevesebb hangzott el ahhoz képest, amit ő óhajtott és tudott, a kevésbé tájékozott viszont, ha olyasmit hall, ami az ő képességeit felülmúlja, azt, már csak irigységből is, túlzásnak tartja. Mert csak addig tudjuk elviselni a másról elhangzott magasztalást, amíg ki-ki meg van győződve róla, hogy ő is képes annak a véghezvitelére, amiről hallott, de ami ezen felül van, azt irigységből azonnal kétségbe vonja. De mivel őseink dicséretesnek tartották ezt a szokást, nekem is meg kell próbálnom, hogy követve a hagyományt, szavaimmal, amennyire csak lehetséges, kielégítsem valamennyiőtök várakozását és felfogását.

36. Először is őseinkkel fogom kezdeni, mert így méltányos, egyszersmind úgy is illik, hogy a jelenlegi alkalommal a megemlékezésnek ezzel a tiszteletadásával adózzunk nekik. Ők mindig ezen a földön éltek, amelyet az egymást váltó nemzedékek során az ő vitézségük őrzött meg mindmáig szabadnak. Méltók a dicséretre ők is, de még sokkal jobban a mi atyáink, akik megnövelve, amit kaptak, nem csekély küzdelem árán hagyták ránk, mai nemzedékre a birodalmat, amelyen ma uralkodunk. Ezt azonban a legnagyobb mértékben mi magunk, a most érett férfikorban lévők gyarapítottuk! Mi minden szükségessel felszereltük városunkat, úgyhogy sem háborúban, sem békében nem szorul semmiféle külső segítségre. Nem akarok hosszabban beszélni arról, amit amúgy is jól tudtok, hogy mindezt milyen haditettekkel szerezték meg, vagy hogy ti magatok és atyáitok milyen hősiesen vertétek vissza akár a barbárok, akár a görögök támadásait. Én elsősorban azt szeretném kifejteni, hogy milyen gyakorlat alapján értük el mindezt, s hogy milyen az az alkotmány és az az életmód, amely naggyá tette államunkat, s azután térek rá az ő dicséretükre. Úgy vélem, a mostani alkalommal nem lesz fölösleges ezekről beszélnem, s a jelenlévőknek – polgároknak és külföldieknek – egyaránt hasznára válik, ha végighallgatják.

37. Mi olyan alkotmány szerint élünk, amely nem szomszédaink törvényeit veszi mintául, s inkább mi szolgálunk példaképül másoknak, mint hogy mi utánoznánk más népeket. A neve pedig, mivel az uralom nem néhány ember, hanem a többség kezében van, demokrácia. A magánügyekben a törvény mindenkinek egyenlő jogot biztosít, ami pedig a tekintélyt és azt illeti, hogy egyesek miért örvendenek jó hírnek, a megbecsülés nem a közéletben elfoglalt helyzetüktől, hanem az érdemeiktől függ, s ha valaki képes rá, hogy városának valamilyen szolgálatot tegyen, ezt akkor is megteheti, ha szegénysége miatt társadalmi rangja jelentéktelen. A közösség ügyeit mi a szabadság jegyében intézzük, de a mindennapi életben sem figyeljük gyanakodva egymást, s nem érzünk haragot szomszédunkkal szemben sem, ha olykor saját tetszése szerint cselekszik, s nem nézünk rá szemrehányó tekintettel, ami, ha nem okoz is neki kárt, sértő a számára. De ha az egymás közti érintkezésben még olyan türelmesek vagyunk is, az állami életben, elsősorban erkölcsi aggályból, tartózkodunk a törvénytelenségek elkövetésétől, s mindig engedelmeskedünk hivatalban lévő polgártársainknak s a törvényeknek, főképpen azoknak, amelyek az igazságtalanságok áldozatait oltalmazzák, s azoknak, amelyeknek megsértését, még ha nincsenek is írásba foglalva, mindenki szégyennek tekintené.

38. Továbbá sokféle alkalmat nyújtunk szellemünknek a felfrissülésre a fáradalmak után: versenyjátékokat s évenként megismétlődő áldozati ünnepeket rendezünk, s életünket otthon is olyan tetszetős módon intézzük, hogy ennek naponként megújuló öröme messze űzi a szomorúságot. Hála városunk nagyságának, az egész földről minden mihozzánk özönlik, s olyan szerencsések vagyunk, hogy az itthon termett javakat, élvezésük közben, egyáltalán nem
érezzük jobban magunkénak, mint a más népek termékeit.

39. A hadügyek intézésében is különbözünk ellenfeleinktől abban, hogy városunk mindenki előtt nyitva áll, és még sohasem fordult elő, hogy egy idegent kiutasítottunk volna, megakadályozva őt olyasminek a megismerésében vagy megtekintésében, aminek a megfigyelése, ha nem rejtjük el, valamelyik ellenségünknek esetleg hasznára lehet. Mert mi nem annyira a felkészülésben és a cselfogásokban bízunk, hanem abban a hősiességben, amire mindenki képes, ha tettre kerül a sor.

Az ő nevelésüket az jellemzi, hogy már kora ifjúságuktól fogva szüntelenül fáradságos gyakorlatokkal edzik magukat a férfias helytállásra, mi viszont szabadabb módon élünk, de nem csekélyebb elszántsággal tudunk ugyanolyan veszélyekkel szembenézni. Ezt az is bizonyítja, hogy a lakedaimoniak sohasem egymagukban, hanem mindig valamennyi szövetségesükkel együtt szokták megtámadni a mi területünket, ha viszont mi törünk be valamelyik szomszédunk földjére, rendszerint idegenben, egyedül is biztosan győzünk a saját otthonukat védők ellen. Valóban igaz, hogy egyesült haderőnkkel még egyetlen ellenségünk sem állott szemben, nemcsak azért, mert hajóhadunkról is gondoskodnunk kell, hanem mert csapatainkat a szárazföldön is sokfelé kell megosztanunk. Ők aztán, ha seregünk egy kis részével megütközve néhány emberünket legyőzik, azt híresztelik, hogy egész seregünket megfutamították, ha viszont a miénk lesz a győzelem, azt állítják, hogy teljes haderőnkkel szemben maradtak alul. S ha mi inkább könnyebb életmóddal, mint fáradságos gyakorlatokkal, és nem a törvények által belénk oltott, hanem elsősorban a velünk született bátorsággal készülünk a veszedelmek leküzdésére, ez azzal az előnnyel is jár, hogy nem ízleljük meg már előre a még csak közelgő megpróbáltatásokat, ha viszont már bennük vagyunk, nem tanúsítunk kisebb hősiességet azoknál, akiknek egész élete fáradozásban telik. Ezért is megérdemli tehát városunk a csodálatot, és még sok egyéb dolog miatt is.

40. Mert mi szeretjük az egyszerűséggel párosult szépséget, s szeretjük a bölcsességet, ha elpuhultság nélküli. Nekünk gazdagságunk megfelelő cselekedetek végrehajtására, nem pedig nagyzoló dicsekvésre ad lehetőséget. Nem tartjuk szégyennek, ha valaki megvallja szegénységét, sokkal inkább szégyennek, ha munkájával nem igyekszik kikerülni belőle. Mindenki egyformán törődik otthona és az állam ügyeivel, s bármilyen elfoglaltsága van is, nem kevésbé tájékozott a közügyekben sem. Mert mi vagyunk az egyetlenek, akik a közélettel szemben teljesen közönyös embert nem visszahúzódónak, hanem semmirevalónak tartjuk, s amiként ez helyes is, mi magunk döntünk és tanácskozunk ügyeinkben, abban a meggyőződésben, hogy nem a vita akadályozza meg a cselekvést, hanem – ellenkezőleg – éppen az, ha előzőleg megtárgyalva nem tisztázzuk, hogy mit is kell tennünk. Mert egy másik megkülönböztető tulajdonságunk az is, hogy mi a legmerészebben vágunk bele a cselekvésbe, ugyanakkor alaposan megfontoljuk, hogy mihez fogjunk hozzá, míg másokat a tájékozatlanság tesz elszánttá, a megfontolás pedig ingadozóvá. Joggal tarthatjuk tehát a legszilárdabb lelkeknek azokat, akik, noha teljes mértékben különbséget tudnak tenni a félelmes és a kellemes között, mégsem hátrálnak meg a veszedelmek elől. Ami a nagylelkűséget illeti, itt is különbözünk a többiektől, mert mi barátainkat nem szolgálatok elfogadásával, hanem megtételével szerezzük. Márpedig biztosabb barát az, aki szolgálatot tesz, mert ez a jótéteményért járó hálát igyekszik lekötelezettjében jóindulatával ébren tartani, és sokkal megbízhatatlanabb, aki hálával tartozik, mert ez tudja, hogy nem szívességből viselkedik nagylelkűen, hanem csupán adósságát rója le. Mi vagyunk az egyetlenek, akik nem a várható hasznot mérlegelve, hanem a szabadságból fakadó bizalommal eltelve, aggodalmaskodás nélkül segítünk meg másokat.

41. Összefoglalva kimondhatom: városunk, úgy, ahogy van, Hellasz nevelő iskolája, s nekem úgy tűnik, hogy minden egyes polgárunk olyan egyéniség, aki kedvességgel párosult rendkívüli sokoldalúsága révén meg tudja állni a helyét az élet minden területén. Hogy ez pedig nem csupán a mostani alkalomra szóló üres dicsekvés, hanem a tényekből következő igazság, azt maga városunk hatalma igazolja, amelyet ezekkel a jellemvonásokkal szereztünk. Mert ez az egyetlen a mostani államok közül, amely, ha próbatételre kerül a sor, hírénél nagyobbnak bizonyul, az egyetlen, amelynek rátámadó ellenségei nem háborodnak fel, hogy kiktől szenvedtek vereséget, s alattvalói sem tiltakozhatnak, hogy méltatlanok uralkodnak felettük. Nagy és nem megalapozatlan bizonyítékokkal igazolhatjuk hatalmunkat, amelyet a jelen és a jövő egyaránt megcsodál. S nincs szükségünk még egy Homéroszra sem, hogy tetteinket dicsőítse, sem másra, akinek éneke pillanatnyilag elgyönyörködtet ugyan, de akinek az eseményekről nyújtott ábrázolását a valóság meghazudtolja. Mi minden tengert és szárazföldet arra kényszerítettünk, hogy nyisson utat merészségünk előtt, s mindenütt otthagytuk szigorunk vagy jóságunk maradandó emlékjeleit.

Íme, ilyen ez a város, s ezért estek el hősies küzdelemben ezek a férfiak, mert kötelességüknek érezték, hogy ne engedjék idegen kézre jutni, s természetes, hogy a még életben lévők közül is mindenkinek vállalnia kell ezt a küzdelmet.

42. Ezért is foglalkoztam ilyen hosszan városunk dolgaival, mert szerettem volna bebizonyítani, hogy nem ugyanazért a célért küzdünk mi, mint azok, akiknek semmi ilyesmi nem jutott osztályrészül, egyszersmind világos tényekkel akartam megmutatni azoknak a dicsőségét, akiknek a temetésén most beszélek. S ezzel az ő dicséretük lényegében már el is hangzott. Mert amit én városunkban magasztaltam, mindazzal ezeknek és a hozzájuk hasonlóknak a kiválósága ékesítette fel, s kevesen vannak a hellének között, akiknek tettei ennyire megfelelnének a róluk elmondott szavaknak. Mert úgy vélem, hogy ez a halál, amit ők most elszenvedtek, világosan bizonyítja férfihoz illő hősiességüket, akár ennek első próbatételéről, akár végső megpecsételéséről volt szó.

Sőt méltányos, hogy azokat is, akik egyéb téren nem voltak különösen kiválók, a háborúban hazájukért tanúsított férfias helytállásuk alapján ítéljük meg, mert jóval feledtették a rosszat, s többet használtak a köznek, mint amenynyit magánemberként ártottak. Közülük egyiket sem tette elpuhulttá a gazdagság nyújtotta élvezetekhez való ragaszkodás, s egy sem akadt olyan, aki a szegényekre jellemző reménnyel eltelve – hogy ebből a helyzetből kijutva talán egyszer még gazdaggá lehet – igyekezett volna kitérni a veszélyek elől. Mindezeknél jobban vágytak az ellenség megbüntetésére, s minthogy a veszélyek között ezt tartották a legszebbnek, elhatározták, hogy ilyen módon büntetik meg az ellenséget, s így törekednek ama javak megszerzésére. Vállalkozásuk bizonytalan kimenetelét a reményre bízták, de abban a meggyőződésben, hogy a szemük előtt lévő feladatokat saját maguknak kell tettekkel elvégezniük. S minthogy többre becsülték a helytállást és tűrést, mintsem hogy meghátrálással mentsék életüket, megmenekültek a megszólás gyalázatától, a cselekvés terén életük árán is teljesítették kötelességüket, s mikor a sors döntő pillanatában eltávoztak, ez a perc életükben sokkal inkább a dicsőség s nem a félelem beteljesedése volt.

43. Ezek az emberek tehát ilyennek bizonyultak, méltóvá válva városunkhoz. Az életben maradottaknak joga van ugyan az istenektől biztonságosabb életet kérni, de el kell szánniuk magukat arra is, hogy nem kevésbé bátor magatartást tanúsítsanak az ellenséggel szemben. És nemcsak a szavakból kell tudomásul vennetek, hogy mi szolgálja a haza érdekét – hiszen akárki hosszan beszélhetne előttetek erről, amit ti éppen olyan jól tudtok, kifejtve, hogy milyen előnyös, ha szembeszállunk az ellenséggel –, hanem naponta figyelemmel kell kísérnetek az állam hatalmának jeleit, s így eltelni a város szenvedélyes szeretetével. S ha ennek hatalmát nagynak látjátok, gondoljátok meg, hogy ezt olyan bátor férfiak alapozták meg, akik jól tudták, mi a kötelességük, akiket cselekvés közben a becsület érzése vezérelt. S ha olykor valamelyik vállalkozásuk kudarcba fulladt, akkor se jutott eszükbe, hogy ne bocsássák képességeiket városuk rendelkezésére, hanem meghozták érte a legnagyobb áldozatot is. Mert a köz érdekében odaadták életüket, s mindegyikük halhatatlan dicsőséget s valamenynyi közül kiemelkedő síremléket szerzett magának – nem annyira azt az emlékművet, amely alatt fekszenek, hanem azt, ami, valahányszor a szó vagy cselekedet alkalmat ad rá, maradandóan megőrzi múlhatatlan dicsőségüket.

Mert kiváló emberek sírja az egész föld, s nemcsak a hazájukban felállított sztélé felirata emlékeztet rájuk, hanem idegen földön is, felirat nélkül is mindenki őrzi nem is annyira cselekedeteiknek, mint inkább szellemüknek az emlékét. Lelkesítsen benneteket az ő példájuk, s abban a meggyőződésben, hogy a boldogság a szabadságon, a szabadság pedig a biztonságon alapul, ne féljetek a háború veszélyeitől.

Hiszen nem azoknak kötelessége kockára tenni életüket, akik szegények, és nem is remélhetik helyzetük javulását, hanem azoknak, akiknek sorsában még történhet kedvezőtlen fordulat, s akiknek az életében, ha szerencsétlenség éri őket, a legnagyobb lesz a változás. Mert az önérzetes férfi szemében fájdalmasabb a gyávasága miatt elszenvedett megaláztatás, mint a közös célért megfeszített erővel folyó küzdelemben a szinte észrevétlenül bekövetkező halál.

44. Így én nem is annyira szánakozni akarok az elesettek jelenlévő szülein, hanem inkább enyhíteni szeretném fájdalmukat. Hiszen ők, akik annyiféle viszontagság közt nőttek fel, tudják, hogy azok a boldogok, akiknek a dicsőség olyan teljessége jut osztályrészül, mint ezeknek ez a
halál, s mint nektek ez a gyász, s akik számára a boldog élet egyenértékű a szép halállal. Tudom, milyen nehéz erről meggyőzni benneteket, hiszen még gyakran eszetekbe jutnak, mikor másokat láttok olyan boldog helyzetben, amilyennel egykor magatok is dicsekedtetek. S a bánat nem a sosem ismert javak elvesztésekor szokta elfogni az embert, hanem akkor, ha olyasmitől fosztják meg, aminek az örömét már megízlelte.

Mindamellett azokat, akik olyan életkorban vannak, hogy még gyermekeik születhetnek, erősítse meg az új gyermekek születésének reménye. Az újonnan születettek ugyanis nemcsak közületek nem eggyel feledtetik el azokat, akik már nincsenek, hanem az államnak is kettős előnyt jelentenek: egyrészt nem néptelenedik el, másrészt meglesz a biztonsága is. Hiszen lehetetlen, hogy a gyűlésben ugyanolyan igazságos és méltányos tanácsot adjon az olyan ember, aki a többiekkel együtt nem a saját gyermeke életét is kockáztatva veszi ki részét a veszedelmekből. Ti viszont, akik már előrehaladottabb korban vagytok, tekintsétek nyereségnek életeteknek azt a szakaszát, amelyben boldogok voltatok, s azt, hogy csak rövid időtök van hátra, s találjatok vigasztalást az elhunytak dicsőségében, mert egyedül a becsvágy nem öregszik, s nem áll az, amit egyesek mondanak, hogy a tétlen öregkorban nagyobb gyönyörűséget jelent a gazdagság, mint a megbecsülés.

45. Nektek pedig, az elhunytak jelenlévő gyermekeinek és testvéreinek, úgy látom, nehéz versenyben kell helytállnotok. Azt ugyanis, aki már nincs életben, mindenki magasztalni szokta, benneteket azonban, jussatok el bár a tökéletesség legmagasabb fokára, nehezen fognak nemhogy velük egyenlőnek, de kevéssel alattuk állónak is ítélni. Mert az élőt versenytársai irigysége övezi, annak azonban, aki már nem áll szemben velük, jóindulatú tisztelettel adóznak.

Ha most azoknak az asszonyoknak az erényéről is meg kell emlékeznem, akik ezentúl özvegységben élnek, nekik szóló mondanivalómat néhány szóban összefoglalhatom. Az szolgál majd nagy dicsőségetekre, ha nem lesztek gyengébbek, mint ahogy a természet megkívánja tőletek, s ha a férfiak között erényeitekről és hibáitokról egyaránt a legkevesebb szóbeszéd esik.

46. Most elmondtam én is beszédemben, eleget téve a hagyománynak, amit szükségesnek tartottam. Az eltemetettekkel szemben egyrészt nemes cselekedetekkel is kifejeztük tiszteletünket, másrészt gyermekeiket az állam mostantól kezdve egészen felserdült korukig saját költségén fogja felneveltetni, s nem haszontalan koszorút tűz ki az ilyen küzdelmek díjául nekik és az életben maradottaknak. Mert ahol a legnagyobb jutalom jár az érdemnek, abban a városban a legkiválóbbak a polgárok.

Most pedig, miután ki-ki elsiratta a maga halottját, távozzatok.”

legjobb államforma (Történeti könyvek 6, 10, 1–11 és 6, 11, 11–13)

 

A legendás spártai törvényhozóra, Lykurgosra visszavezetett alkotmány szerint Spártában két király uralkodik, mellette működik a gerusia, vagyis az öregek tanácsa, de fontos szerepet kap a népgyűlés is, azaz az alkotmánynak egyszerre vannak monarchikus, arisztokratikus és demokratikus elemei.

 

10. Most pedig röviden kitekintünk a lükurgoszi törvényhozásra, hiszen ez szorosan összefügg vizsgált kérdésünkkel. Lükurgosz átlátta, hogy az említett fejlődési szakaszok mindegyike szükségszerűen és a természet rendje szerint alakul ki, és arra következtetett, hogy minden egyszerű, egyetlen hatalmon nyugvó államforma ingatag, mivel gyorsan bekövetkezik sajátos, természetéből következő elfajulása. Ahogyan ugyanis a vasnak a rozsda, a fának meg a szú és a féreg veleszületett kártevője, s ez a veleszületett kártevő elpusztítja akkor is, ha mindenfajta külső ártalom elkerüli, ugyanígy minden egyes államformával a természet rendje szerint együtt születik és együtt él egyfajta elfajulás: akirálysággal az úgynevezett monarchikus forma, az arisztokráciával az oligarchikus, a demokráciával pedig az állatias, ököljogon alapuló hatalom, és elkerülhetetlen, hogy az említettek idővel az imént leírt módon át ne alakuljanak ezekbe. MivelLükurgosz ezt előre látta, nem egyszerű, egyetlen elven nyugvó államot szervezett, hanem valamennyi előnyét és sajátosságát egyesítette, hogy egyik tényező se csaphasson át a veleszületett elfajulásba, ha a kelleténél jobban megerősödik, és hogy az egyes tényezők kölcsönös versengése közben sohase jusson egyik se túlsúlyra és ne is szoruljon túlzottan háttérbe, hanem az állam hosszú időn át mindig kiegyensúlyozott legyen és egyensúlyban maradjon, az ellenszélben való hajózás módján, azáltal, hogy a királyi hatalom elbizakodását megakadályozza a néptől való félelem, miután az is megfelelő részt kapott az állam irányításában, viszont a nép sem meri semmibe venni a királyokat, mivel fél a vének tanácsától, melynek minden tagja, érdem szerint gondosan kiválogatva, mindig az igazságossággal kell hogy törődjék. Így azután mindig az a rész lesz erősebb és tekintélyesebb a vének támogatásával és súlya révén, amelyik a hagyományos értékekhez való ragaszkodása miatt hátrányba került. Ennek a rendszernek a megteremtésével Lükurgosz olyan hosszú időre biztosította a spártaiak szabadságát, amilyenre más példát nem ismerünk.

Lükurgosz tehát bizonyos elméleti ismeretek alapján tisztában volt az egyes változások okával és módjával, s így alakította ki sikeresen az említett alkotmányt. A rómaiak pedig ugyanezt érték el sajátos berendezkedésükkel, csak nem elméleti megfontolás nyomán, hanem sok küzdelem és nehézség árán, úgy, hogy a válságos időben szerzett tapasztalatokból okulva mindig a jobbik megoldást választották, s ezáltal ugyanahhoz a célhoz jutottak el, mint Lükurgosz: korunk legjobb államrendszeréhez.

…

11. Az államok életében az a három tényező érvényesült, amelyekről az előbbiekben beszéltem. Ezek azonban (a római államban) oly arányosan és megfelelően ötvöződtek egybe, hogy még a római állam polgárai közül sem tudná valaki biztosan megmondani, vajon arisztokratikus-e államszervezetük, vagy demokratikus, vagy éppenséggel monarchikus-e. Ez a helyzet teljesen érthető. Ha valaki ugyanis csak a consulok hatalmára tekint, azt teljességgel monarchikus, sőt: királyi jellegűnek fogja tekinteni. Ha a senatus hatalmára gondol, az államot arisztokratikusnak fogja tartani. Ha pedig arra gondol, mennyi hatalom van a nép többségének kezében, nyilván azt fogja mondani, hogy Róma demokratikus állam. Hogy ez a három államhatalmi tényező miként érvényesült ebben az időben – de még most is, néhány apróságtól eltekintve –, a következőkben foglalható össze.

 

De bello Gallico 5.40–48.

40. Cicero mindjárt a kezdet kezdetén levelet küldött Caesarnak. Busás jutalmat helyezett kilátásba, ha jelentését eljuttatják hozzá, de az utakat mindenütt az ellenség tartotta megszállva, s így összes küldöncét elfogták. Az éjszaka folyamán katonáink hihetetlenül gyors iramban nem kevesebb, mint százhúsz tornyot ácsoltak össze abból a faanyagból, melyet a készülő védőművek számára halmoztak fel, s azokon a pontokon, ahol az erődítések hiányosnak mutatkoztak, befejezték az építés munkáját. Másnap az ellenség még nagyobb erőkkel rohanta meg a tábort: sikerült is az árkokat betemetniük. A mieink ugyanolyan nehéz körülmények között védekeztek, mint előző nap, s a helyzet a következő napon sem változott. Éjszakánként percnyi szünet nélkül folyt a munka a táborban. Sem a betegek, sem a sebesültek nem pihenhettek. Mindazt, amire a másnapi ostromnál szükségük volt, éjszaka készítették elő: tömegestül gyártották az égetett végű karókat meg a hosszú ostromdárdákat, felépítették a tornyokon az emeleteket, mellvédeket fontak vesszőből a tornyokra és a falakra. Cicero, ez a gyenge szervezetű ember, még éjnek idején sem tért nyugovóra, míg végül maguk a katonák sereglettek köré, és kérésükkel szinte kényszerítették, hogy kímélje magát.

41. A nerviusok parancsnokai és vezető emberei, akik bizonyos fokú ismeretségben, sőt, baráti viszonyban álltak Ciceróval, tudomására hozták, hogy szeretnének beszélni vele. Mikor Cicero megadta rá a lehetőséget, rendre felsorolták neki mindazt, amit Ambiorix Tituriusnak mondott: hogy fegyvert fogott egész Gallia; hogy a germánok átkeltek a Rhenuson; s hogy Caesar és a többi parancsnok téli táborait ostrom alá vették. Beszéltek Sabinus haláláról is, és hogy Cicero higgyen szavaiknak, büszkén utaltak Ambiorix jelenlétére. Tévedés azt hinni – jelentették ki –, hogy bármi segítség is érkezhet olyan csapatoktól, melyeknek maguknak is válságos a helyzetük, de hát ők nem is viseltetnek barátiatlan érzülettel Cicero és a római nép iránt, csupán a téli tábor ellen van kifogásuk, nem szeretnék, ha a rómaiak állandósítanák náluk ezt a szokást; megengedik, hogy a legio épen és sértetlenül elhagyja téli táborát, bántatlanul vonuljon oda, ahová neki tetszik. Szavaikra Cicero csak annyit válaszolt, hogy a római népnek nem szokása fegyveres ellenségtől feltételeket elfogadni; ha békés megoldást kívánnak, küldjenek követeket Caesarhoz, ő maga is szószólójuk lesz; és Caesar igazságosságát ismerve, bizton reméli, hogy kieszközölhetik tőle, amit kérnek.

42.A reményükben csalódott nerviusok tíz láb magas sáncot és tizenöt láb széles árkot húztak a tábor körül. Az ostromműveknek ezt a fajtáját az előző években, a velünk való egykori találkozások során ismerték meg, de felhasználták a seregünkből foglyul ejtett katonák tanácsait is. Az ilyesféle munkához alkalmas vasszerszámok nem álltak rendelkezésükre, s így kardjukkal hasították ki a gyeptéglákat, a földet pedig tenyérben vagy a köpenyükben hordták el. Épp ebből került ki, milyen sokan vannak: nem egészen három óra alatt tizenötezer láb kerületű ostromvonalat építettek meg. A következő napokon sáncunkkal egyenlő magas tornyok, valamint teknősbékák és ostromhorgok készítésébe fogtak, ugyancsak a foglyok útmutatása szerint.

43. Az ostrom hetedik napján dühöngő szélvihar támadt. A nerviusok agyagból gyúrt, izzó parittyalövedékeket és áttüzesített lándzsákat szórtak a kunyhókra, melyek tetejét katonáink gall szokás szerint szalmával fedték be. A szalma hamar tüzet fogott, a lángokat a tomboló szél a tábor egész területén széthordta. Az ellenséges harcosok tüstént előrevontatták a tornyokat meg a teknősbékákat, s ostromlétráik segítségével igyekeztek felhágni sáncainkra: mindezt harsány diadalüvöltések közepett, mintha máris megszerezték volna a győzelmet. Csakhogy katonáink bátran, hidegvérrel küzdöttek. Bár innen is, onnan is perzselték őket a lángok, záporoztak rájuk az ellenséges lövedékek, és tudták, hogy felszerelésük, összes holmijuk a tűz martaléka lesz, egyikük sem húzódott vissza a sáncról, senki sem keresett menedéket, sőt jóformán a fejüket sem fordították hátra: valamennyien éppen most harcoltak a leghősiesebben. Ez volt a mieink messze legmelegebb napja, de végül is megérte: ezen a napon sebesült meg, illetve esett el a legnagyobb számú ellenséges harcos, mert összetorlódtak a sánc előtt, és a hátsó sorok nem adtak teret az elöl küzdőknek, hogy visszavonulhassanak. Mikor a tűzvész ereje némileg alábbhagyott, a tábor egyik pontján tornyot toltak a sánc mellé. A harmadik cohors centuriói elhagyták helyüket, övéiket is visszakoztatták, aztán szóval és taglejtésekkel hívogatták az ellenséget, hogy jöjjenek csak, ha akarnak – de egyikük sem mert közeledni. Ekkor katonáink minden oldalról kőzáport zúdítottak feléjük, elűzték őket, és lángba borították a tornyot.

44. Volt a legióban két rendkívül bátor centurio, T. Pullo és L. Vorenus, akik már nem álltak messze attól, hogy a rangidős centuriók közé kerüljenek. Örökké vetélkedtek, melyikük tesz túl a másikon, versengve törtek évről évre mind magasabb rang felé. Mialatt a védőműveknél elkeseredett küzdelem folyt, Pullo egyszer csak felkiáltott:

– Mire vársz még, Vorenus? Hát találhatsz vitézséged bizonyítására jobb alkalmat? Ma dőljön el a verseny kettőnk között!

E szavakkal kiugrott a védőművek elé, s odarontott, ahol az ellenség sorai a legsűrűbbnek látszottak. Most már Vorenus sem maradt a sánc mögött, hanem követte Pullót, nehogy a sereg gyávának tartsa. Közben Pullo közepes távolságba ért, az ellenségre hajította dárdáját, s a tömött sorokból előrefutó egyik harcost el is találta vele. A többiek siettek pajzsukkal fedezni halálra sebzett bajtársukat, lándzsájukkal pedig mind Pullót vették célba; nem engedték, hogy tovább nyomulhasson. Az egyik lándzsa, Pullo pajzsán átfúródva, a kardja markolatában akadt meg. A lökés ereje a hüvelyt hátrataszította, időbe telt, míg Pullo kitapogatta a helyét jobb kezével, hogy kardot ránthasson; ezalatt harcképtelenné vált és körülfogta az ellenség. Vetélytársa, Vorenus rohant oda, hogy segítsen neki. Pullo támadói abban a hitben, hogy előbbi ellenfelük testét amúgy is átjárta már a lándzsa, tüstént ellene fordultak. Közelharc fejlődött ki, melyben Vorenus a kardját használta. Egy harcost már leterített, a többieket némileg hátraszorította, de a küzdelem hevében gödörbe lépett, és elterült a földön. Most őt vették körül, neki meg Pullo sietett a segítségére. Még számos ellenséges harcost terítettek le, s a dicső haditett után mindketten sértetlenül tértek vissza a védőművek mögé. Fortuna szeszélyes játékot űzött a két versengő harcossal: vetélytársak voltak, mégis egymást támogatták, egymás életét mentették meg, igazán nem lehetett eldönteni, melyikük bátrabb a másiknál.

45. Az ostrom napról napra nyomasztóbbá és súlyosabbá vált, elsősorban azért, mert legtöbb katonánk megsebesült, a védők száma maroknyira olvadt. Cicero mind sűrűbben küldte el hírnökeit írásos jelentéssel Caesarhoz. Csakhogy legtöbb küldöncét elfogták, s katonáink szeme láttára kínozták halálra. A táborban mindössze egyetlen nervius tartózkodott, egy Verico nevű, jó családból származó férfi, aki már az ostrom kezdetén Cicerónál keresett menedéket, és többször bebizonyította, milyen odaadó hűséggel viseltetik iránta. Ez a Verico rávette a szolgáját, hogy juttasson el egy levelet Caesar kezébe. Megígérte, hogy viszonzásul felszabadítja, és nagy jutalmat ad neki. A szolga lándzsájába rejtette az írást, úgy távozott a táborból. Maga is gall lévén, nem keltette fel a gallok gyanakvását, mikor áthaladt közöttük, s meg is érkezett Caesarhoz. Neki végül sikerült megvinnie a hírt, milyen veszélyben forog Cicero és legiója.

46. Caesar délután öt óra tájban kapta meg a levelet. Azonnal hírnököt küldött a bellovacusok földjére M. Crassus quaestorhoz, akinek téli tábora tőle huszonöt mérföldnyi távolságban terült el. Megparancsolta neki, hogy éjfélkor kerekedjen fel legiójával, és sürgősen csatlakozzék hozzá. Crassus az üzenet hallatára nyomban útnak indult. Egy másik küldöncöt C. Fabius legatushoz menesztett, azzal a paranccsal, hogy vezesse legióját az atrebasok földjére, melyen, mint tudta, neki is keresztül kell vonulnia. Ugyancsak írt Labienusnak is: jöjjön legiójával a nerviusok földjére, ha az állam érdekeit nem veszélyezteti. Hogy a sereg többi, kissé távolabb táborozó részére várjon, azt Caesar nem tartotta szükségesnek. Lovasokat a szomszédos táborokból hívatott, szám szerint körülbelül négyszázat.

47. Kilenc óra felé az elővéd katonái jelentették, hogy Crassus közeledik. Mivel Samarobrivában hagyta a sereg málháját, a különféle törzsek túszait, a hivatalos okmányokat meg a télire összegyűjtött teljes gabonakészletet, kinevezte Crassust a város parancsnokává, és melléje adta a legióját is, ő maga pedig aznap húsz mérföldet haladt előre. Fabius és legiója parancs szerint útközben csatlakozott hozzá, bár némi késéssel. Labienus már tudott Sabinus haláláról és cohorsainak felkoncolásáról, de épp akkor ellene vonult az egész treverus hadsereg: attól tartott, hogy menekülésnek hatna, ha téli táborát elhagyná, s nem tudná visszaverni az ellenség támadását, különösképpen olyan ellenségét, melyet legutóbbi győzelme – jól tudta – határtalanul fellelkesített. Ezért válaszul megírta Caesarnak, mekkora veszélyekkel járna, ha kivezetné katonáit a téli táborból jelentette neki, mi játszódott le az eburók földjén, végül tudomására hozta, hogy a treverusok valamennyi gyalogos és lovas csapata táborától három mérföldnyi távolságban helyezkedett el.

48. Caesar helyeselte Labienus döntését, s bár a remélt három legio helyett kettővel kellett beérnie, a sereg megmentésének egyetlen eszközét továbbra is a gyors cselekvésben látta. Erőltetett menetben jutott el a nerviusok földjére. Ott a foglyok elbeszéléseiből megtudta, mit történik Cicero tábornál, milyen szorongatott helyzetben van a legatus. Ekkor nagy jutalommal rábírta az egyik gall lovast juttasson el egy levelet Ciceróhoz. A levél görög nyelven íródott, hogy az ellenség, ha netán kezébe kerül, ne ismerhesse meg belőle terveinket. Lelkére kötötte emberének, ha nem tud Cicero elé jutni, erősítse a levelet lándzsája hajítószíjához, és dobja be fegyverét a tábor védőművei mögé. A levélben megírta, hogy legióival útban van, hamarosan odaér: buzdította a legatust, küzdjön ugyanolyan bátran, mint eddig. A gall félt a kockázattól, parancs szerint csak a lándzsáját hajította be. A lándzsa véletlenül egy tornyot talált el; a mieink két napig észre sem vették. Harmadnap megakadt rajta valamelyik harcos szeme, kihúzta, és átadta Cicerónak. A legatus átfutotta az üzenetet, utána felolvasta a katonák előtt is, akiket a levél tartalma ujjongó örömmel töltött el. Közben gyújtogatásból eredő füstoszlopok tűntek fel a távolban, ami végleg eloszlatott minden kétséget: a legiók közelednek!

De bello civili 3.89–97.

89. Caesar, korábbi szokásához híven, a tizedik legiót a jobbszárnyon, a kilencediket, noha a dyrrachiumi csatában erősen megfogyatkozott, a balszárnyon állította fel. Kiegészítette a nyolcadikkal úgy, hogy a kettőből majdnem egyet alkotott, és megparancsolta, hogy egyik segítse a másikat. Nyolcvan cohorsot, azaz összesen huszonkétezer katonát állított csatasorba, hét cohorsot a tábor védelmére tartott vissza. A balszárnyon Antonius, a jobbszárnyon P. Sulla, az arcvonal közepén Cn. Domitius vezényelt, ő maga Pompeiusszal szemközt foglalt állást. Tehát, mint említettük, megfigyelte az arcvonalakat; ekkor attól tartván, hogy a nagyszámú lovasság bekeríti a jobbszárnyat, a harmadik arcvonalból gyorsan kivont néhány cohorsot, egy negyediket alkotott belőlük, hogy a lovassággal szembeállítsa; megmagyarázta nekik elképzelését, majd hangsúlyozta, hogy a nap győzelme ezeknek a cohorsoknak a vitézségén múlik. Egyben utasította a harmadik vonalat és az egész hadsereget, ne támadjanak az ő határozott parancsa nélkül; ha elérkezettnek látja az időt, majd zászlóval jelt ad.

90. Caesar, a katonai szokásoknak megfelelően, csapataihoz intézett buzdító beszédében utalt rá, hogy állandóan érdekükben tevékenykedik, mindenekelőtt pedig arra emlékeztette őket, hogy maguk is tanúsíthatják, mennyire meg akarta teremteni a békét (részint Vatinius megbeszéléseivel, részint Aulus Clodiusnak Scipióval folytatott tárgyalásaival), miképpen iparkodott Oricumban Libónál elérni, hogy követeket küldhessen. Mindig kímélte katonái vérét, és nem akarta, hogy a köztársaság akár az egyik, akár a másik hadsereget elveszítse. E beszéd után, harcvágytól égő katonái követelésére, a kürttel jelt adott.

91. Volt Caesar seregében egy Crastinus nevű önkéntes továbbszolgáló katona, aki az elmúlt évben mint a tizedik legio primus pilusa szolgált alatta, és rendkívül bátor ember volt. Amikor ez a Crastinus meghallotta az adott jelt, így kiáltott: „Kövessetek, volt manipulusom harcosai, és teljesítsétek, amit fővezéreteknek megígértetek! Már csak ez az egy csata van előttünk: ha megnyerjük, visszaszerezzük az ő becsületét, magunknak pedig a szabadságot.” Azután Caesarra tekintve így szólt: „Imperator! Ma úgy küzdök, hogy nekem, akár életben maradok, akár meghalok, köszönetet mondj!” E szavak után a jobbszárnyról elsőnek indult rohamra, és centuriójának mintegy százhúsz válogatott önkéntese követte.

92. A két arcvonal között akkora területet hagytak, hogy mindkét hadsereg rohamának elegendő legyen. Pompeius azonban megparancsolta katonáinak, fogják fel Caesar rohamát, ne mozduljanak el helyükről, és hagyják, hogy az ellenség csatarendje felbomoljék. Azt mondják, C. Triarius figyelmeztetésére cselekedett így: ha az első roham és az ellenség lendülete meggyengül, csatarendjük pedig fellazul, akkor az ő arcvonalban álló katonái megtámadják a szétszóródó ellenséget. Azt remélte, hogy a helyükön kitartó katonák hajítódárdáikkal könnyebben találnak célba, mintha belefutnának a reájuk dobott hajítófegyverekbe, Caesar katonái viszont a kettős távolságtól kifulladnak, és a fáradtság következtében erejüket vesztik. Mi mégis úgy gondoljuk, hogy Pompeius nem határozott ésszerűen, mert minden emberben szunnyad egyfajta lelkesedés, természetes hév, amit a harci vágy fellobbant. Ezt a hadvezéreknek nem elnyomniuk, hanem fokozniuk kell. Nemhiába ősi rendelkezés, hogy mindenütt harsanjanak fel a kürtjelek, és zúgjon fel a csatakiáltás; mindig tudták, hogy ez megrémíti az ellenséget, és lelkesíti a katonákat.

93. Katonáink az adott jelre, dárdáikat dobásra készen tartva, rohamra lendültek, de észrevették, hogy a pompeianusok nem nyomulnak előre, ezért korábbi tapasztalataik és az előző csatákban szerzett gyakorlatuk alapján önként lelassították futásukat, s mintegy a terep közepén megálltak, nehogy megfogyatkozott erővel közelítsék meg az ellenséget: kisvártatva újból rohamra indultak, az ellenségre hajították dárdáikat, és Caesar utasításának megfelelően kardot rántottak. Természetesen a pompeianusok sem nézték ezt tétlenül. A rájuk hajított dárdákat felfogták, ellenálltak a legiók rohamának, s csatarendjüket megtartva, a mieinkre dobták dárdáikat, majd ők is kardot rántottak. Ugyanakkor a balszárnyon Pompeius egész lovassága, parancs szerint, rohamra indult, és egész tömeg íjász fejlődött csatasorba. Lovasságunk nem tudott ellenállni e rohamnak, egy kicsit visszavonult; Pompeius lovassága annál hevesebben indult támadásba, és szakaszokra oszolva, arcvonalunkat a fedezetlen oldalrólakarta bekeríteni. Amint ezt Caesar észrevette, jelt adott a hat cohorsból alakított negyedik vonalnak. Ez hirtelen előrontott, és olyan erővel támadta meg Pompeius lovasait, hogy senki nem tudott nekik ellenállni, valamennyien megfordultak, és nemcsak a csatateret hagyták ott, hanem vadul elvágtattak, és a hegy gerincére menekültek. Katonáink ezután felkoncolták a cserbenhagyott s fedezetlenül maradt íjászokat és parittyásokat. Ugyanezzel a rohammal bekerítették a pompeianusok még mindig harcoló és ellenálló balszárnyát, s hátba támadták.

94. Ugyanakkor Caesar rohamra indította a harmadik vonalat, amely ez ideig nyugodtan a helyén állott. így friss és pihent katonák váltották fel a fáradtakat, mások viszont hátulról támadtak, a pompeianusok nem tudtak ellenállni, és valamennyien megfutamodtak. Caesar tehát nem tévedett, amikor a katonáinak tartott buzdító beszédében kijelentette, hogy azok a cohorsok, amelyeket a lovasság ellen a negyedik vonalba helyezett, indítják majd el a győzelmet. Mert ők verték vissza először a lovasságot, majd ugyanők vágták le az íjászokat és parittyásokat, ez a hadoszlop kerítette be a pompeianusok balszárnyát, és elsőnek ők futamították meg az ellenséget. Pompeius azonban, mikor meglátta, hogy lovasságát visszaverték, és seregének azt a részét, amelyben a leginkább bízott, rémület fogja el, kételkedni kezdett a többiekben, otthagyta a csatateret, azonnal a táborba vágtatott, és azoknak a centurióknak, akiket a praetori kapu mellé állított, fennhangon, hogy a katonák meghallják, odaszólt: „Őrizzétek és védjétek lelkiismeretesen a tábort, ha valami súlyosabb baj történnék. Én magam végigjárom a többi kaput, és lelket öntök a tábor őrségeibe.” E szavak után visszavonult a hadvezéri sátorba, nem bízott már a győzelemben, mégis várta a végkifejletet.

95. Mikor a menekülő pompeianusok a sáncok között összezsúfolódtak, Caesar úgy gondolta, hogy ebben a pánikban nem szabad nekik időt adni, és biztatni kezdte katonáit, éljenek a kedvező szerencsével, s ostromolják meg a tábort. A katonák a nagy hőségtől kifáradtak, hiszen a harc délig húzódott el, mégis minden megerőltetést vállalva, engedelmeskedtek parancsának. Az ellenséges tábort a biztosításul hátrahagyott cohorsok hevesen védelmezték, még elszántabban a thrák és más barbár segédcsapatok, mert a csatasorból elmenekült katonák rémülten, teljesen kimerülten eldobálták fegyvereiket és hadijelvényeiket, és inkább a menekülésre, mint a tábor védelmére gondoltak. A sáncok védelmezői sem tudtak már ellenállni a lövedékek tömegének: sebeiktől elgyengülve elhagyták a tábort, és a centuriók, valamint a tribunusok vezetésével azonnal a közeli magas hegyekbe menekültek.

96. Pompeius táborában mesterséges lugasokat, felterített ezüst asztalneműk tömegét lehetett látni, a sátrak padlózatát friss gyeptégla burkolta, Lucius Lentulus és mások sátrát borostyán borította, és sok más is utalt a túlzott fényűzésre, a diadalba vetett hitre, egyszóval könnyen el lehetett képzelni, hogy azok, akik ilyen fölösleges gyönyöröket hajszoltak, nem tartottak ennek a napnak a kimenetelétől. Mégis éppen ők voltak azok, akik szemére hányták a fényűzést Caesar szűkölködő és mindent tűrő seregének, amely pedig minden szükségesnek híján volt. A mieink már behatoltak a sáncokba, amikor Pompeius lóra kapott, s levetvén főparancsnoki jelvényeit, a decumana kapun át elvágtatott a táborból, s lovát hajszolva azonnal Larisába igyekezett. Itt sem állapodott meg, hanem ugyanilyen gyorsan, néhány menekülő hívével együtt, útját éjjel sem szakítva meg, harminc lovas katona kíséretében a tengerhez érkezett, és egy gabonaszállító hajóra menekült; mint elmondták, folyton panaszkodott, menynyire csalódott: éppen azok az emberek futamodtak meg elsőnek, akiktől a győzelmet remélte, ami már szinte árulásnak minősíthető.

97. A tábor elfoglalása után Caesar rábírta katonáit, hogy a prédálás közben gondoljanak a hátralévő feladatokra is. Katonái hallgattak szavára, mire elrendelte, hogy sáncolják körü1 a hegyet. A pompeianusoknak nem tetszett ez a hely, mivel nem volt vize, ezért elvonultak, és a hegy gerincén átkelve Larisába hátráltak. Amint Caesar ezt észrevette, csapatait több részre osztotta: néhány legiót Pompeius táborábanhagyott, másokat a maga táborába küldött vissza, négy legiót magával vitt, és kényelmesebb úton a pompeianusok elé került, majd mintegy hatezer lépésre harcállásba helyezkedett. Erre a pompeianusok megállapodtak egy hegyen, amelynek lábát folyó mosta. Noha katonái az egész napi megerőltetéstől kimerültek, és az éjszaka már közeledett, Caesar felszólítására a hegyet sánccal vágták el a folyótól, hogy a pompeianusok éjjel ne hozhassanak vizet. Ennek eredményeképpen Pompeiusék máris követeket küldtek, hogy a megadásról tárgyaljanak. Csupán néhány hozzájuk csatlakozott senatori rendű férfiú keresett éjjel a futásban menekülést.

Hannibal jellemzése

4. Amikor Hannibalt Hispániába küldték, megérkezésekor tüstént az egész sereg figyelmét magára vonta. Az öreg katonák azt hitték, hogy Hamilcar tért vissza megifjodva közéjük: ugyanazt az elevenséget, ugyanazt az energikus tekintetet, ugyanazokat az arcvonásokat fedezték fel benne. De rövidesen elérte, hogy apja lett a legkisebb oka népszerűségének. Soha még tehetség alkalmasabb nem volt a legkülönbözőbb dolgokra: az engedelmeskedésre és a parancsolásra. Így azután nem is lehetett volna egykönnyen eldönteni, hogy kinek volt kedvesebb, a fővezérnek-e, vagy a hadseregnek. Hasdrubal sem szívesen jelölt ki bárki mást, ha valami bátorságot és talpraesettséget igénylő vállalkozás vezetéséről volt szó, de a katonák sem tanúsítottak olyan bizalmat és vakmerőséget, ha más keze alatt voltak. Hihetetlen merészséggel vágott bele a legveszedelmesebb feladatokba, ugyanakkor bölcs körültekintéssel járt el a veszedelmek között. Nem volt olyan fáradságos munka, amely testét kimerítette, vagy lelkét gyengének mutatta volna. Egyformán tűrte a hőséget és a hideget; ételének és italának mértékét nem az élvezetvágy, hanem a természetes szükséglet szabta meg. Az ébrenlét és az alvás idejét nem a nappal, vagy az éjszaka írta elő számára: annyit pihent, amennyi ideje az ügyek elintézése után még maradt. De még erre sem keresett puha ágyat, csöndes pihenőhelyet; sokan láthatták nem egyszer, amint katonai köpenyébe burkolózva ott hevert a földön az őrhelyek és a tábor között. Ruhája semmiben sem különbözött társainak viseletétől; annál inkább meg lehetett nézni fegyvereit és lovait. Lovasok és gyalogosok között egyaránt a legelső volt: elsőnek ment a csatába, utolsónak távozott a harctérről. Ezekkel a tiszteletreméltó férfierényekkel roppant hibái álltak szemben: embertelen kegyetlensége, még a punok között is feltűnő szószegése, az, hogy semmibe sem vette az igazságot, a legszentebb dolgokat, nem volt benne istenfélelem, lábbal taposta az esküt és a vallás parancsait. Ilyen erényekre és hibákra hajlamos lélekkel szolgált három esztendeig Hasdrubal fővezérsége alatt, közben pedig semmit el nem mulasztott, amit egy jövendő nagy hadvezérnek tennie és látnia kell.

Hérodotosz leírása a piramisok építéséről

Kheopsz királysága alatt minden roszra fordult. Minden templomot bezáratott, és az áldozatokat beszüntette. Azután minden egyiptomira ráparancsolt, hogy neki dolgozzék. Egy rszüknek ki volt jelölve, hogy az Arab-hegység kőbányáiból a Nílusig húzzák a köveket. Másoknak meghagyta, hogy a folyamhoz szállított köveket átvigyék, és az úgynevezett lübiai hegységig húzzák. Állandóan százezer ember dolgozott, háromhavonként felváltva. A nép sanyargatása közben tíz év alatt készült el az út, amelyen át a köveket húzták, oly munka, mely nézetem szerint nem sokkal kisebb, mint a piramis felépítése… Tíz évig tartott tehát ez és azon domb körül végzett munka, amelyen a piramisok állanak, meg a föld alatti épületek, amelyeket maga számára sirboltul építetett a szigeten… Magának a piramisnak az építése 20 évig tartott…

Hérodotosz leírása a mumifikálásról

A legünnepélyesebb balzsamozás a következőképpen történt: először az orrlikakon keresztül görbevassal kiveszik az agy egy részét, a többit pedig beöntött gyógyszerekkel eltávolíttják. Azután egy éles kővel felvágják a lágyékot, és kiveszik az összes beleket. Mikor a hasüreget kitisztították és pálmaborral kimosták, összetört füstölőszerekkel újra kitisztítják, s az altestet összetört és tiszta mürrhával, kasziával és tömjén kivételével mindenféle füstölőszerrel megtöltve, újra bevarrják. Ezután nátronnal bevonják, és hetven napra elrejtik. Tovább nem szabad bevonva hagyni. Ha a hetven nap elmúlt, megmossák a holttestet, azegész testet vászonszalagokkal körültekerik, és gumival bekenik. Ezt az egyiptomiak enyv helyett használják. A rokonok ezután átveszik, ember alakú fakoporsót csináltatnak. Ebbe teszik a holttestet, és bezárva, kincs gyanánt őrzik egy sírkamrában, egyenesen állítva a fal mellett.

Egyiptomi orvostan (Ebes papírusz i. e. 16. század)

A szívből ágaznak a véredények az összes tagokba. Amely tagokra tehát az orvos az újját teszi, a fejre, a koponyára, a kezekre, az ütőérre, a karra vagy a lábakra, mindenütt a szívet érzi, mivel edényei az összes tagokba vezetnek.

A zsidók babilóni fogsága

Abban az időben Babilon királyának, Nabukodonozornak a szolgái felvonultak Jeruzsálem ellen, és a város ostrom alá került. Aztán Nabukodonozor, Babilón királya maga is hadba vonult a város ellen, melyet közben szolgái ostrom alatt tartottak. Elhurcolta az Úr templomából az összes kincset, ugyanígy a királyi palota kincseit is. Az összes aranyedényt összetörte, amit Salamon, Izrael királya az Úr temploma számára csináltatott úgy, ahogy az Úr előre elmondta. Egész Jeruzsálemet fogságba hurcolta, az összes parancsnokokat és fegyverforgatásra alkalmas férfit, tízezer foglyot, ezenkívűl az összes kovácsot és lakatost, nem maradt ott senki, csak a föld egyszerű népe. Ugyanígy fogságba hurcolta Jeruzsálemből Bábelbe a király anyját, a király asszonyait és tisztségviselőit, valamint az ország előkelőit is. Ezenkívűl az összes tekintélyes embert elvitte fogolynak Babilón királya Bábelbe.

A főníciaiak körülhajózzák Afrikát

Libüa (Afrika) víztől körülvett földrésznek mutatkozik, kivéve azt a részt, ahol Ázsiával határos. S tudásom szerint Nékhosz (Nekhó) Egyiptom királya volt az első, aki ezt bebizonyította. Ő ugyanis abbahagyván azon csatorna ásatását, mely a Nílustól az arab öbölig húzódik, föníciai embereket küldött el hajókon, s meghagyta, hogy visszafelé Héraklész oszlopain (Gibraltár) át hajózzanak be az északi tengerbe (Földközi-tenger), és így térjenek vissza Egyiptomba. A föníciaiak tehát a Vörös-tengerből kiindulva a déli tengerbe hajóztak. Amikor az ősz beállt, kikötöttek és bevetették a földet, ahol épp útjukban Libüában voltak, s aratásig ott maradtak. A gabona learatása után pedig továbbhajóztak úgy, hogy két éve lefolyása után a harmadik évben Héraklész oszlopainál befordulván, Egyiptomba érkeztek. Azt is állították, amit ugyan én nem hiszek, de más talán igen, hogy Libüa körülhajózása alatt nekik a nap jobb kézról esett.

Drakón törvényei

A drakóni törvények értelmében halálbüntetéssel sujtótták a legcsekélyebb bűncselekményeket is. Így a munkakerülők, a zöldség és gyümölcstolvajok ugyanolyan büntetést szenvedtek el, mint a templomrablók, és a gyilkosok. Későbbsokszor idézték Démadész bírálatát, hogy Drakón nem tintával, hanem vérrel írta törvényeit. Mikor megkérdezték tőle, miért sújtott halálbüntetéssel oly sok vétséget, Drakón állítólag azt felelte, hogy szerinte a kis bűnök is megérdemlik a halálbüntetést, a nagyobbakra pedig nem talált súlyosabbat. (Plutharkhosz)

Thermophülai felirat

Itt fekszünk, Vándor, vidd hírül a spártaiaknak: megcselekedtük, amit megkövetelt a haza.

Periklész Athén demokráciájáról

Olyan alkotmánnyal élünk, amely nem igazodik szomszédaink törvényei után, s inkább mi magunk szolgálunk például, mintsem hogy utánoznánk másokat. A neve pedig, mivel nem kevesekre, hanem a többségre támaszkodik: demokrácia. Törvényeink szerint a személyes ügyeket tekintve mindenki egyenjogú, de ami a megbecsülést illeti, hogy a közösség előtt kinek miben va jó híre, itt nem a társadalmi helyzet, hanem a kiválóság ér többet, és ha valaki olyasmire képes, ami a város javára van, szegény sorsa és így jelentéktelen társadalmi rangja nem áll útjában. A szabadság szellemében intézzük el közügyeinket.

Máté evangélima 16. rész

De én is mondom neked, hogy te Péter vagy, és én ezen kősziklán építem fel az anyaszentegyházamat, és a pokol kapui sem vesznek rajta diadalt. És néed adom a mennyek országának kulcsait, és amit megkötsz a földön, a mennyekben is kötve lészen, és amit megoldasz a földön, a mennyekben os oldva lészen. (E bibliai idézettel indokolták a pápák, világuralmi törekvéseiket)

 

4.2. Rendelet a katonabirtokok védelméről

 

VII. Kónstantinos (945–959) katonabirtokokról szóló novellájának célja a birodalom hadseregének megerősítése, a bolgár és arab támadások ellen. Mivel sok katonatelek birtokosa tönkrement, az uralkodó biztosítani kívánta a bizánci haderő alapját képező földek elidegeníthetetlenségét.

 

Ius Graecoromanum, I., 22–223. o.

 

Ami a testnek a fej, az az államban a hadsereg: aszerint, hogy ezek milyen állapotban vannak, szükségképpen velük együtt megváltozik az egész, és aki ezekre nem fordít nagy gondot, az a maga jólétében szenved kárt, ha ugyan a közjót a magáénak tarthatja. És mivel idő múltával a katonák birtokai, amelyek létüknek és megélhetésüknek voltak forrásai, gyengülni kezdtek és állapotuk súlyosabbra fordult, istentől megszentelt császári felségünk a gyógyulás és a javulás útjára vezette át ezeket, közös haszonnal ajándékozván meg az összességet.

 

1. Ennélfogva elrendeljük ugyanazt, amit a szokás íratlanul már előbb is jogérvényessé tett, hogy a katonáknak ne legyen szabad eladniuk azokat a birtokokat, amelyekből a hadjáratokon katonai szolgálatot teljesítenek, hanem őrizzenek meg minden hadbavonulásra a lovaskatonák 4 litra16 értékűt ingatlanvagyont. Elrendeljük, hogy ezek közé kell számítani az Aigaion Pelagos- (Égei-tenger) themának, a Samos-themának, és Kibyrrhaióton-themának a flottákhoz beosztott tengerészkatonáit is, mert ezek is maguk szerelik fel magukat a hadi szolgálatra, evezősök és tengerészkatonák egy személyben, és nehéz szolgálatot teljesítenek. Ami a császári hajókon zsoldért szolgálatot teljesítőket és a többi tengerészkatonákat illeti, már most is érvényben van az a jogszokás, hogy ezeknek két litra értékű ingatlanvagyont kell megőrizniük minden hadbavonulásra, s ez véleményünk szerint is elegendő. Tehát, ha a kétféle katonai szolgálatra besorozottak ekkora ingatlanbirtokon élnek, s azt elidegenítetlenül megőrizve megtartják, ám származtassék is át természetes örököseikre akármilyen törvényes módon, de a velük járó kötelezettséggel együtt… Elrendeljük, hogy az örökség hozamával egyenes arányban álljon a kötelezettség terhe is.

 

(A továbbiakban a rendelet a katona ingó vagyonának, a katonabirtokok megvásárlóinak a kérdését taglalja, és leírja mind a parasztok, mind a katonák nyomorúságos helyzetét.)

 

Tudni való, hogy a lovaskatonáknak 5 litra vagy legalább 4 litra értékű ingatlanvagyonnal, azaz földparcellával kell rendelkezniük. Tudnivaló, hogy a császári tengerészkatonának 3 litra értékű ingatlanvagyonnal, vagyis földdel kell rendelkeznie.

Tudni kell, hogy egészen a mai időkig érvényben maradt az az eljárási szabály, hogy amikor hadjáratra kerül sor, a katonakötelesek mellé, ha jómódúak, nem szabad velük együtt adózó újoncokat adni, hanem teljesítsék egyedül és saját személyükben katonai szolgálatukat. Ha azonban elszegényedtek, akkor velük együtt adózókat kell melléjük adni, hogy ezek révén meglegyen az elégséges vagyonuk, s le tudják szolgálni a maguk katonai szolgálatát. Ha pedig teljesen elszegényedtek, és még a melléjük adott együtt adózók segítségével sem tudják teljesíteni katonai szolgálatukat, akkor el kell őket bocsátani a szolgálatból, és a portyázókhoz kell beosztani őket, akik közül pl. a csekonokat17 az erődökbe szokták különíteni. Az ilyen katonák földparcellái elidegeníthetetlenek maradnak, ezeket a kincstár számára határolják el és különítik ki abból a célból, hogy – ha esetleg az elbocsátottak valamelyike anyagilag újból összeszedné magát –, visszakapja a maga parcelláit és visszahelyezzék a maga katonai szolgálatába.

Tudnivaló, hogy Theodóros főkardhordozó, Pankratés fia, magára vállalta azt, hogy elmegy Anatolikon-themába és besorozza a platiniatákat,18 és hogy belőlük s a thema többi lakóiból kiállít 500 válogatott, íjásznak alkalmas katonát, s ha vannak köztük erre alkalmasak, akár tisztek, akár közemberek, akkor néhány lovaskatonát is. És ha ezek közül a közkatonák teljes zsoldot kapnak, akkor a maguk költségén állítsák ki lovasfelszerelésüket. Ha azonban zsoldjuk nem teljes, akkor a beszállásolást megváltó adókból kapjanak lovat vagy azok illetékéből, akik Anatolikon-themában egyes katonák kiállítására kötelesek.

 

Gregorius Turonensis: Historia Ecclesiastica Francorum.

 

Gregorius Turonensis (539–593) Tours város püspöke volt. Tíz könyvből álló munkája az V–VI. századi frank állam történetének a legfontosabb forrása.

 

MGH, SRM, T I., 1885.

 

Bevezetés

 

Kezdődik Gergelynek a turonesi177 egyház püspökének előszava. Mivelhogy lehanyatlott, vagy még inkább kiveszett Gallia városaiban a szabad tudományokkal való foglalatoskodás éppen akkor, mikor sok minden ment végbe, jó is, meg helytelen is; mikor a pogányok szilajsága tombolt, a királyok dühösködése élesre fenve sújtott, mikor az eretnekek igyekeztek hatalmukba keríteni az egyházakat, míg a katolikusok védelmezték azokat; sokakban lángolt még Krisztus hite, némelyekben bizony ellanyhult; a jámborok gazdagították az egyházakat, a hittől szakadtak meg kifosztották – és nem találkozott a dialektika mesterségében járatos grammatikus178 egy sem, ki mindezeket vagy prózai stílusban, vagy mértékes versben betűkkel írta volna meg. Sokan felsóhajtottak hát mondván: „Jaj a mai napjainknak! mert íme, kiveszett közülünk a tudományok ismerete, és nincs a népek között, ki e jelenben történt dolgokat a könyvek lapjain tovább hirdetné!”

 

Ezeket, meg hozzájuk hasonlókat mindenkor szem előtt látván, az elmúltakra emlékeztetőül mondottam el, hogy a majdan következők ismeretére jussanak. Beszédem műveletlen ugyan, de feledéssel takarni mégsem hagyhattam a gazok és az igazéletűek küzdelmeit.

 

Főként pedig az bátorított, amin, mieink beszédét hallván gyakorta csodálkoztam: hogy a filozófusok módjára beszélő rétort kevesen értik meg, de sokan azt, aki paraszti szóval él.

 

Tetszett továbbá elmémnek, hogy az éveket a világ kezdetével számláljam elő, és ez szolgáljon az első könyv kezdetéül is melynek részeit ím alább írtam meg…179

 

II. könyv, 27. Mindezek után Childericus meghalt és fia Chlodovechus vette át helyette a királyságot. Uralkodásának ötödik évében Syagrius római király, Aegidius fia Sessionae (Soissons) városában tartózkodott. Ez a város az említett Aegidius birtokának volt része. Clodovechus Ragnecharius nevű rokonával együtt, aki szintén király volt, ellene vonult és felszólította, hogy küzdjön meg vele. De az nem tért ki és nem félt ellenszegülni. Tehát mikor ütközetre került sor Syagrius látja, hogy alulmarad, ezért meghátrál és gyors futással Alarichushoz, Tolosa királyához menekül.180 Chlodovechus pedig követeket küld Alarichushoz, hogy adja ki neki, mert különben vegye tudomásul, hogy haddal támad rá Syagrius visszatartása miatt. Az pedig félt, hogy miatta magára zúdítja a frankok haragját – a gótokra jellemző a gyávaság – és megkötözve kiadja a követnek. Chlodovechus úgy rendelkezett, hogy (Syagriust) vegyék őrizetbe; királyságát a magáénak jelentette ki, őt pedig titokban kivégeztette.

Ebben az időben Chlodovechus serege számos egyházat kifosztott, mivel ő maga ekkor még a pogány tévelygéseknek volt a rabja. Tehát valamelyik templomból egy csodálatosan nagy és szép kelyhet ragadott el az ellenség az egyházi szolgálat egyéb ékességeivel együtt. Ennek az egyháznak a püspöke181 pedig a királyhoz küld, és azt kéri, hogyha már mást nem kaphat vissza a szent edényekből, legalább azt a kelyhet kaphassa vissza az egyház. Mikor a király ezt hallotta, így szólt a követhez: „Gyere utánunk Sexonae-ba, mert ott fogjuk szétosztani mindazt, amit szereztünk. És ha a sors nekem juttatja azt az edényt, teljesítem a szentatya kérését.” Szavaival az előbbi kehelyre célzott. Mikor a király ezeket mondotta, a józanabb gondolkodásúak így válaszoltak: „Mindaz, amit itt látunk, a tied dicső királyunk, de még mi magunk is uralmad alá tartozunk. Most tehát tégy tetszésed szerint, hiszen senki sem szegülhet ellen hatalmadnak.” Mikor pedig ezek így beszéltek egy könnyelmű, gyűlölködő, hirtelen haragú ember hangos kiáltással magasba emelte harci bárdját, belevágta a kehelybe és így szólt: „Ebből ugyan nem kapsz, csak amit igaz úton kisorsolunk.” Erre mindenki elámult, de a király szelíd tűréssel magába fojtotta a sérelem miatt érzett neheztelését. Fogta a kelyhet, visszaadta az egyházi küldöttnek, de lelke mélyén nem feledkezett meg a sértésről.

Egy év elteltével megparancsolta, hogy egész serege teljes fegyverzetben vonuljon fel és Mars mezején mutassa meg fegyvereinek csillogását. Miközben végigjárta a sorokat és odaért a kehely széthasítójához, így szólt hozzá: „Senki sem hanyagolta el fegyvereit úgy, mint te. Nem is jó a te dárdád, kardod meg bárdod semmire!” Ezzel kikapta kezéből harci bárdját és a földhöz vágta. Mikor az egy kissé lehajolt, hogy (bárdját) felvegye, a király magasba lendítette karját és csatabárdjával széthasította a fejét. „Ezt tetted te is Sexonae-ban (Soisson) azzal a kehellyel” – mondotta. Így pusztult (megsértője), a többieket pedig hazaparancsolta, de tettével nagy félelmet keltett maga iránt.

 

Sokat háborúskodott, sok győzelmet aratott. Uralkodásának tizedik évében182 haddal támadt a thoringusokra183 és fennhatósága alá kényszerítette őket.

 

II. könyv 30. A királyné184 pedig nem szűnt meg sürgetni férjét, hogy ismerje meg az igaz Istent és tagadja meg a bálványokat. De (Chlodovechus) semmiképpen sem akart az igaz hitre térni, mígnem egyszer háborúba keveredett az alamannokkal; amikor a szükség arra kényszerítene, hogy megvallja azt, amit korábban szántszándékkal tagadott. Az történt, hogy amikor a két hadsereg hevesen összeütközött és nagy vérontás támadt, Chlodovechus katonái már ingadozni kezdtek. Amikor ő ezt látta, szemeit az ég felé emelte, szívét elszorította a felindulás, szemei megteltek könnyel és így szólt: „Jézus Krisztus Chlotchildis azt mondja te az élő Isten fia vagy és segítséget adsz a szorongatottaknak és győzelmet azoknak, akik benned bíznak, alázatosan könyörgök a te hatalmas segítségedért. Ha győzelmet adsz nekem ezen ellenségeim felett és megmutatod hatalmad, amellyel a nevedet viselő nép dicsekszik, hinni fogok benned és megkeresztelkedem a te nevedben. Mert imádkoztam isteneimhez, de azok, amint látom cserbenhagytak engem, azért úgy vélem, hogy tehetetlenek, mert nem tudják azokat megsegíteni, akik nekik szolgálnak. Hozzád fordulok tehát és hinni akarok benned, de előbb ragadj ki ellenségeim kezéből.” És midőn ezt mondta, az alamannok hátat fordítottak és futni kezdtek. Midőn pedig látták, hogy királyuk elesett, meghódoltak Chlodovechusnak, és így szóltak: „Ne engedd, hogy népünkből több elpusztuljon, hiszen a tieid (a te alattvalóid) vagyunk.” Akkor Chlodovechus beszüntetvén a harcot, a népet (az alamannokat) hatalma alá vetette és békében hazatért. A királynénak pedig elbeszélte, hogy miként hívta segítségül Krisztus nevét és nyerte el a győzelmet. Ez uralkodásának tizenötödik évében történt.185

 

II. könyv 31. Akkor a királyné titokban odahívatja szent Remigiust, Reims város püspökét és kéri, hogy ismertesse meg a királlyal a megváltás igéjét. A pap magához kérette (a királyt) és négyszemközt kezdte rábeszélni, hogy az igaz Istenben, mennynek és földnek teremtőjében higgyen, a bálványokkal pedig ne törődjék, hiszen azok nem lehetnek hasznára sem neki, sem másnak. (A király) pedig így szólt: „Szívesen hallgatnék szavadra, szentséges atyám, csak az tart vissza, hogy a nép, amely engem követ, nem tűri, hogy elhagyjuk az ő isteneit. De megyek és beszélek velük a te igéid szerint.” Mikor pedig együtt volt népével, még mielőtt szólt volna, Isten hatalmának sugalmazására az egész nép egyhangúlag így kiáltott fel: „Halandó isteneinket elvetjük magunktól, jámbor király, és készek vagyunk követni a halhatatlan istent, akit Remigius prédikál.”

Hírül adják ezt a püspöknek, aki nagy örvendezve mindjárt előkészítteti a keresztelő medencét. Tarka szőnyegekkel díszítik az utcákat, a templomokat fehér függönyökkel ékesítik, keresztelőhelyiséget rendeznek be, illatszereket hintenek, csillognak az illatot árasztó gyertyák, és az egész templomot a keresztelőhelyiséggel együtt isteni szagok töltik be. Isten a megjelentekkel annyira éreztette kegyelmét, hogy szinte a Paradicsom illatai között képzelték magukat. A király pedig azt kérte a főpaptól, hogy őt keresztelje meg elsőnek. Odajárul az új Constantinus186 a keresztvízhez, hogy megszabaduljon a bélpoklosság régi betegségétől, és hogy régi tetteinek szennyes foltjait a megújító vízzel lemossa. Mikor odalépett a keresztelőmedencéhez, Isten szentje ezeket mondta ékesszóló szájával: „Megszelídülve hajtsd le fejed, sigamber;187 imádd, amit eddig felgyújtottál, gyújtsd fel, amit eddig imádtál!”

A szent életű Remigius püspök pedig kiváló tudású és főleg a szónoklat tudományában járatos férfi volt, de szentség dolgában is annyira kimagaslott, hogy Szilveszter (pápa) erényeivel vetekedhetett. Mert van most könyv, amely életét ismerteti188 és elmondja, hogy halottat is támasztott fel. Tehát a király vallást tett a mindenható isteni Szentháromságról, megkeresztelkedett az Atya a Fiú és a Szentlélek nevében, és felkenték a szent kenettel, Krisztus keresztjének jelével. Seregéből pedig több mint háromezren keresztelkedtek meg. Megkeresztelkedett az ő nővére Albofledis, aki nem sok idő múltán elköltözött az Úrhoz… Megtért Lanthechildis nevű másik nővére is, elhagyta az ariánus eretnekséget, megvallotta az egylényegű Atya Fiú és Szentlelket…189

 

II. könyv. 37. Tehát a Chlodovechus király így szólt övéihez: „Nagy bánat számomra, hogy ezek az ariánusok190 hatalmukban tartják Gallia egy részét. Menjünk Isten segítségével és ha legyőzzük őket, vessük országukat fennhatóságunk alá.” És mivel mindenkinek tetszett ez a beszéd, összegyűjtötte seregét és Pictavi (Poitiers) ellen vonult. Alarichus akkoriban itt tartózkodott. De mivel az ellenség egy része Turoni (Tours) határán vonult keresztül (Chlodovechus) Szent Martinus iránti tiszteletből191 úgy rendelkezett, hogy erről a vidékről a füvön és vízen kívül senki se vigyen el semmit. Egy katonája pedig ráakadt valami szegény ember szénájára és így szólt: „Hát nem azt mondta-e a király, hogy csak füvet vehetünk el semmi egyebet? De hiszen ez is fű! Nem hágjuk át tehát parancsolatát, ha ezt elvesszük.” Mikor aztán erőszakkal elvette a szegény ember szénáját, a dolog a király fülébe jutott. Kardjával a szónál is gyorsabban megölte (a tilalma ellen vétő katonát), és így szólt: „Hogyan is reménykedhetünk a győzelemben, ha szent Martinust megbántjuk?” Ez elegendő volt ahhoz, hogy serege ezentúl semmihez se nyúljon ezen a vidéken. A király pedig követeket küldött a szent bazilikájához, ezekkel a szavakkal: „Menjetek és a szent helytől talán kaptok valami jóslatot győzelmünkre.” Majd ajándékokkal látta el őket, hogy adják át a szent helynek és így szólt: „Ha te, uram, segítőm vagy, és úgy határoztál, hogy ezt a hitetlen és veled mindig ellenkező népet a kezembe adod, szent Martinus bazilikájába való bevonulásomkor mutasd meg kegyes jóakaratodat, hadd tudjam, hogy méltónak tartod kegyelmedre szolgádat.”

Igyekeztek tehát a szolgák, és a király parancsa szerint a (szent) helyhez járultak. Mikor éppen beléptek a bazilikába, a karvezető váratlanul ebbe az antifónába kezdett: „Te öveztél fel engem erővel a harcra, alám görbeszted az ellenem felkelőket. És megadtad, hogy ellenségeim meghátráltak, és az én gyűlölőimet elpusztíthattam.”192 Mikor ezt a zsoltárt hallották, hálákat adtak az úrnak és ajándékokat fogadtak a szent hitvallónak, majd boldogan tettek jelentést a királynak.

 

Ezután, mikor a (király) a Vigenna (Vienne) folyóhoz ért seregével, végképp nem tudta, hogy hol keljen át rajta, mert megáradt az esőzésektől. És amikor ezen az éjszakán könyörgött az Úrhoz, hogy mutassa meg kegyesen a gázlót, ahol átkelhetne, reggel Isten akaratából egy csodálatos nagyságú szarvas gázolt bele a folyóba, és léptei nyomán a nép megtudta, hol kelhet át.

Megérkezik tehát a király Pictavi (Poitiers) városához, és amikor sátrán kívül tartózkodik, úgy látja, mintha egy tűzoszlop lépett volna ki szent Hilarius193 bazilikájából és mintha feléje tartana. Ez is csak azt jelentette, hogy Hilariusnak, a szent hitvallónak a fénye segíti, és így annál buzgóbban harcoljon az eretnekek tábora ellen, amellyel ez a főpap is oly sokszor összecsapott a hit védelmében. Meg is parancsolta egész seregének, hogy sem ott, sem útközben ne fosszanak ki senkit, és senkinek vagyonát szét ne hurcolják. Eközben Chlodovechus király Alarichusszal, a gótok királyával Voullié mezején194 tíz mérföldnyire Pictavi (Poitiers) városától megütközött. Az egyik fél távolról hajigálta dárdáit, a másik közelharcban, karddal védekezett. És mikor a gótok – szokásuk szerint – meghátráltak, Isten segítségével Chlodovechus királyé lett a győzelem. Segítőtársa volt (az ütközetben) a sánta Sigibertus195 fia, név szerint Chloderichus. Ez a Sigibertus azóta sántított, hogy Tolbiacum196 mellett, az alemannok ellen vívott ütközetben a térdén megsebesült. Ezután a király a gótok menekülése közben Alarichus királyt is megölte. Ekkor hirtelen két ellenség támadt rá, és lándzsájával mindkét oldalán megsebesítette. De mellvértje és gyors lova megmentette a pusztulástól (Chlodovechust). Sokan elhullottak itt az arvernusok népéből,197 akik Apollinarisszal198 jöttek, és sokan a legelőkelőbb senatorok közül.

Amalarichus, Alarichus fia, Hispániába menekült a csatából, és apja királyságát bölcsen kormányozta. Chlodovechus pedig fiát, Theuderichust Albici és Rutina városán keresztül az arvernusok ellen küldte. (Theuderichus) el is ment, és ezeket a városokat a gótok országától egészen a burgundok határáig apja fennhatósága alá hajtotta.

Alarichus huszonkét évig uralkodott. Chlodovechus pedig a telet Burdigala (Bordeaux) városában töltötte, majd Alarichus minden kincsét elszállíttatta Tolosából és Ecolisna (Angoulême) alá vonult. Az úr oly kegyes volt hozzá, hogy a (város) falai szeme láttára maguktól omlottak össze. Ekkor a gótok kiűzése után a várost uralma alá vetette. Mindezek után győzelmesen tért vissza Turoniba és sok-sok fogadalmi ajándékkal gazdagította Szent Martinus bazilikáját.

II. könyv. 38. Tehát (Chlodovechus) Anastasius császártól consuli oklevelet kapott.199 Ekkor Szent Martinus bazilikájában bíbortunicát és chlamyst öltött, fejét pedig diadémával övezte. Majd lóra szállott, és a bazilika kapujától a városi templomig terjedő úton az öszszegyűlt népeknek saját kezével szórta az aranyat és ezüstöt. Jóakaratával és bőkezűségével elérte, hogy ettől a naptól kezdve consulnak és augustusnak szólították.

Turoniból eltávozván Parisii200 városába ment és itt rendezte be királyi székhelyét. Ide ment utána Theuderichus is…201

II. könyv 40. Mikor Chlodovechus király Paris városában tartózkodott, titokban Sigibertus fiához üzenetet küldött: „Íme atyád elaggott és beteg lábával sántikál. Ha meghalna – üzente – barátságunkkal együtt jog szerint nyernéd el királyságát.” (Chlodericus) lelkét csábította az uralom vágya és elhatározta, hogy megöli apját. Mikor (Sigibertus) kiment Colonia (Köln) városából, átkelt a Rajnán és úgy intézte dolgát, hogy a buconiai erdőben sétálhasson, majd déltájban elszunnyadt sátrában. Fia orgyilkosokat küldött ellene, és itt az említett sátorban meg is ölette. (Azt hitte, hogy) most már majd övé lesz a királyság. De Isten akaratából abba a verembe hullott bele, amelyet apjának ásott ellenség módjára. Követeket küldött ugyanis Chlodovechus királyhoz, hogy jelentsék neki apja halálát és ezeket mondják: „Atyám meghalt és most kincseivel együtt enyém a királysága. Gyere el hozzám, hogy kincseiből azt, ami tetszik, szíves jóakarattal átadjam.” Ő pedig így válaszolt: „Köszönöm jóakaratodat és arra kérlek, hogy odaérkező embereimnek mutasd meg mindazt, ami ezután a tied lesz. (A király követeinek) megérkeztével megmutogatja apja kincseit. Mikor a követek megtekintették a különféle (drágaságokat), (Chlodericus) így szólt: „Apám ebbe a ládikába szokta az aranypénzeket rakni.” „Dugd csak bele a kezed – mondják a (király követei) – egészen a fenekéig és kerítsd elő mindet!” Mikor ezt megtette és mélyen lehajolt, az egyik felemelte a karját és szekercéjével széthasította az agyvelejét. Így (Chlodericus) ugyanarra a sorsra jutott, mint amit méltatlanul ő művelt az apjával.

Mikor Chlodovechus tudomást szerzett Sigibertusnak és fiának megöletéséről, ő maga is megjelent (Kölnben), összehívatta az egész népét és így szólt: „Halljátok, mi történt. Mikor én Scaldis (Schelde) folyón hajóztam, Chlodericus, rokonom fia nem tágított apja mellől és folyton azt hajtogatta, hogy én meg akarom ölni. Mikor aztán (Sigibertus) a buconiai erdőben járt, (fia) gyilkosokat bérelt fel ellene és megölette. De miközben apja kincseit kutatta, valaki őt is leszúrta. Ami engem illet, semmiképpen sem vagyok részes a dologban, mert én nem volnék képes rokonaim vérét ontani, ilyen istentelenségre vállalkozni. De ha már így történt, azt tanácsolom nektek, hátha elfogadhatónak találjátok: térjetek énhozzám, hogy az én védelmem alatt legyetek.” Mikor ezt hallották, összeverték pajzsaikat, helyeslőleg kiáltoztak, majd pajzsra emelték és így királyukká választották…

 

II. könyv 41. Ezután Chararichus202 ellen vonult. Amikor (Chlodvig) Syagriusszal háborúskodott, ezt a Chararichust is segítségül hívta, de az távol maradt: egyik felet sem támogatta, hanem az ügy kimenetelét várta. Az volt a szándéka, hogy a győztes féllel fog szoros barátságot kötni. Ezért neheztelt rá Chlodovechus, és most ezért támadt ellene. Csellel fogságba ejtette fiával együtt, majd megkötözve mindkettőt megnyíratta: Chararichust a presbiterek, fiát pedig a diaconusok közé rendelte. Mikor Chararichus a megaláztatás miatt panaszkodott és siránkozott, fia állítólag ezeket mondta: „Zöldellő fáról vagdosták le ezeket a lombokat,203 nem is fognak elszáradni, hanem mihamar kihajtnak, sőt még gyarapodnak is. Bárcsak pusztulna el az is ilyen hamar, aki (velünk) ezt tette.”

Ezek a szavak úgy jutottak el Chlodovechus fülébe, mintha azzal fenyegetőztek volna, hogy hosszúra növesztik hajukat, őt pedig meg akarják ölni. (A király) erre mindkettőt lefejeztette. Haláluk után övé lett királyságuk, minden kincsükkel és népükkel együtt.

 

II. könyv 42. Ebben az időben Ragnacharius király Camaracumban (Cambraiban) oly féktelen módon élt, hogy alig tűrte még tulajdon rokonait is. Volt neki egy Farro nevű tanácsadója, akit ugyanilyen mocskos bűnök szennyeztek be. Ez, ha valami ételt, ajándékot vagy bármit is hoztak a királynak, állítólag azt szokta mondogatni, hogy épp jó lesz neki meg Farrójának. Ezért aztán a frankokat majd szétvetette a nagy méltatlankodás.

Ezután történt, hogy Chlodovechus aranyból való pereceket és öveket osztogatott embereinek (persze az egész csak hasonlított az aranyra, mert megtévesztésül csak bearanyozott réz volt), azért, hogy magához édesgesse őket. Majd mikor seregét ellene indította, az is kiküldte többször felderítőit, hogy kémleljék ki (az ellenség) erejét. Mikor a hírnökök visszatértek, megkérdezte tőlük, milyen az (ellenséges) sereg. Azok így válaszoltak: „Nagyon is elegen lesznek neked, meg Farródnak.” Mikor Chlodovechus odaért, felsorakoztatta seregét. Ez a (Ragnacharius), mikor látta serege legyőzetését, el akart menekülni, de katonái megragadták, hátrakötözték a kezét és Richarius nevű testvérével együtt Chlodovechus király színe elé vezették. (Chlodvig) ezt mondta neki:

„Miért aljasítottad le nemzetségünket azzal, hogy engedted magad megkötözni? Jobb lett volna meghalnod” és magasra emelt bárdjával széthasította fejét. Majd testvéréhez fordult és így szólt: „Ha te segítségére lettél volna testvérednek, biztosan nem tudták volna megkötözni” – és szekercéjével ezt is ugyanúgy megölte.

Haláluk után árulóik észrevették, hogy az arany, amit a királytól kaptak, nem valódi. Mikor ezt megmondották a királynak, az állítólag így szólt: „Méltán kapott ilyen aranyat az, aki urát saját jószántából halálra juttatta.” (Azt is mondta még), elégedjenek meg azzal, hogy élnek, nehogy uraik elárulásáért gyalázatosan bűnhődve, kínos halállal haljanak. Mikor ezt hallották, iparkodtak kegyeit elnyerni, és bizonygatták, mennyire elég nekik az is, ha életben maradhatnak. Az előbb említettek pedig rokonai voltak a királynak. Rignomeris nevű testvérüket Chlodovechus parancsára gyilkolták meg Cenomanni (Le Mans) városában. Haláluk után egész királyságukat és minden kincsüket Chlodovechus nyerte el.

De még sok más királyt tétetett el láb alól, sőt közeli rokonait is, akiktől félt, hogy kiragadják kezéből a királyságot. Így terjesztette ki uralmát egész Galliára. Mégis, mikor egyszer összehívta övéit állítólag úgy nyilatkozott azokról a rokonairól, akiket ő emésztett el: „Jaj nekem, úgy maradtam itt, mint valami idegen csupa idegen között, és nincs senki rokonom, aki segíthetne rajtam, ha valami bajom támadna.” Ezt sem azért mondta, mintha fájlalta volna halálukat, inkább cselből, hátha találna még valakit, akit megölethet…204

 

VI. könyv. 46. Chilperich, ez a mi időnkben élő Nero meg Heródes Calensis (Calais) helységébe ment, amely Paris városától mintegy 100 stádiumnyira van,205 és ott vadászgatott. Egy napon pedig, midőn a vadászatból visszatérvén – már erősen sötétedett – a lóról levették, s kezét a lovászlegény vállára tette, odajött valaki s tőrével hónaljába döfött, majd a szúrást megismételve a hasát döfte át. Mind szájából, mind hasának sebéből bőven omló vérrel együtt gonosz lelkét is kiadta.

Hogy mily gonoszságokat művelt, a következők olvasásából tudhatjuk meg. Mert igen sok vidéket pusztított el és égetett fel, miközben semmi bánatot nem érzett, hanem inkább örömet, miként hajdan Néró, midőn palotájának égése közben verseit szavalta. Vagyonuk miatt az embereket gyakorta büntette. Az ő idejében kevés klerikus szolgálta meg érdemeivel a püspökséget. Falánk volt, istene a hasa, és állította, hogy nálánál nincs okosabb. Két könyvet is írt, mintha Saedulius206 lett volna, bár gyenge versecskéi semmi verslábra nem állíthatók. Ezekben, minthogy nem értett hozzá, a hosszú szótagok helyett rövideket rakott, a rövidek helyébe meg hosszúakat. Más művecskéket, himnuszokat, meg miseimádságokat207 is küldött, melyek azonban teljességgel elviselhetetlenek.

A szegények ügyes bajos dolgai előtte gyűlöletesek voltak. Az úr papjait szakadatlanul káromolta, és szűk körben senki máson nem gúnyolódott, csúfolódott inkább, mint az egyházak püspökein. Ezt könnyelműnek tartotta, amazt gőgösnek, azt dúskálónak, emezt bujának, fennhéjázónak vagy önteltnek. Semmit jobban nem gyűlölt, mint az egyházakat gyakran hajtogatta: „Ímhol szegényen maradt kincstárunk, íme gazdagságunk az egyházakhoz ment át, teljességgel nem mások, de csak a püspökök uralkodnak. Tisztségünk veszendőbe ment, s a városok püspökeire szállt.” Ilyeneket mondogatván az egyházaknak hagyott testamentumleveleket gyakorta széttépte és atyjának intézkedéseit is (mert úgy vélte, különben senki sem marad, ki akaratát teljesítse) gyakorta lábbal tiporta.

Ami a bujaságot meg a gonosz ösztönöket illeti, ki sem gondolható olyasmi, amit tényleg végbe nem vitt. A nép bántalmazására meg mindig új dolgokat agyalt ki. Akiket ugyanis ez időben bűnösnek talált, azoknak szemét kivájatta, parancsszóval. Rendeleteiben, melyeket a maga ügyeiben a bírákhoz intézett, mindig hozzáfűzte: „Ha valaki rendelkezésemet megvetné, szeme kivájásával bűnhődjék.”

Senkit sem szeretett őszintén, de őt sem szerette senki. Ezért, midőn lelkét kilehelte, mindenki elhagyta. Mallulf silvanectumi (Senlis) püspök azonban, ki már harmadnapja várakozott sátorában, de látására nem juthatott, amint meghallotta, hogy megölték, oda járult, lemosatta és jobb öltözékeibe öltöztette. Éjszaka énekelve virrasztott mellette, azután hajóba tétette és szent Vince bazilikájában, mely Parisban van, eltemette…208

 

VIII. könyv. 28. Fredegunda209 két vastőrt készíttetett, melyekbe csatornát vésetett, elég mélyet ahhoz, hogy mérget lehessen beléjük helyezni, mégpedig azért, hogy ha a szúrás nemesebb szerveket nem érintene, a méreg hatása pusztítsa el az életet. A tőröket két klerikusnak adta át a következő utasítással: „Vegyétek e kardokat, és amilyen gyorsan csak lehet, siessetek Childebert királyhoz koldusnak öltözve. Vessétek magatokat lábaihoz, mintha alamizsnát kérnétek tőle, aztán döfjétek kardotokat mindkét oldalába. Mégpedig azért, hogy Brunhilda, ki oly fennhéjázó módon uralkodik rajta, halála után hatalmamba jusson. Ha a fiatalembert oly jól őrzik, hogy nem juthattok közelébe, öljétek meg magát az ellenségemet, Brunhildát. E tettekért a jutalom az lesz, hogy ha ott halálotokat éritek, javakkal halmozom el rokonaitokat, ajándékokkal gazdaggá, és királyságom első embereivé teszem őket. Űzzetek el magatoktól minden félelmet és a haláltól való rettegés meg ne rendítse szíveteket, hiszen tudjátok, hogy minden embernek meg kell halnia. Férfiassággal fegyverezzétek fel lelketeket, gondoljatok arra, hogy minden bátor ember sietve indul a csatába. Amiből az következik, hogy rokonaitok nemesek lesznek, és mindenki mást felülhaladnak mérhetetlen gazdagságukkal és mindenki más fölé emelkednek.” Míg azonban az asszony így beszélt nekik, a klerikusok reszketni kezdtek, mert túlságosan nehéz feladatnak találták azt, amit az parancsolt. Látván ingadozásukat, italt rendelt nekik, aztán megparancsolta, hogy menjenek oda, ahová küldte őket. Bártorságuk erre hirtelen megnőtt, és megígérték, hogy mindazt végrehajtják, amit parancsolt. Mindazonáltal meghagyta nekik, hogy vigyenek magukkal egy, amaz itallal teli edényt, és ezt mondta: „Midőn már meg akarjátok tenni azt, amit parancsoltam nektek, reggel, mielőtt a dologhoz láttok, igyatok ebből az italból. Ez meg fogja adni nektek azt a határozottságot, ami feladatotok megoldásához szükséges.” Miután ily módon utasításokkal látta el őket, búcsút vett tőlük.

Útnak indultak, de midőn Suessionumba (Soissons) érkeztek, Rauchingis herceg elfogta és vallatóra fogta őket. Bevallották, hogy mi volt a céljuk; láncra verve börtönbe vetették őket. Néhány nappal később Fredegunda, ki már nyugtalankodott, meg akarta tudni, hogy a parancsát végrehajtották-e. Elküldte egy szolgáját, hogy tájékozódjon mit beszélnek nyilvános helyeken, és próbáljon elfogni egy hírvivőt, ki már Childebert halála hírével jár. A szolga elindult és Suessionum városába ment. Ott meghallotta, hogy a klerikusok börtönben vannak. Eljutott annak kapujához, de midőn ott beszédbe elegyedett az őrökkel, őt magát is elfogták és börtönbe vetették. Ekkor azután mindnyájukat Childebert királyhoz vezették. És miután vallatásra kerültek, elmondták az igazságot és kijelentették, hogy Fredegunda küldte őket, hogy meggyilkolják a királyt. „A királyné – mondották – azt parancsolta, hogy koldusként jelenjünk meg és döfjünk beléd egy tőrt abban a pillanatban, midőn lábaidhoz borultunk, hogy alamizsnát kérjünk tőled. Ha a döfés nem esett volna biztos kézzel, a méreg, amelyet a tőrbe helyeztek, gyorsabban kioltotta volna életedet.” Miután így szóltak, különféle kínzásoknak vetették alá őket: levágták kezüket, orrukat és fülüket, és mindegyik különböző módon halt meg…210

 

VIII. könyv 41. Mindenfelé elterjedt a hír, hogy Praetextatus püspököt211 Fredegunda parancsára gyilkolták meg. Hogy a gyilkosság vádja alól tisztázza magát, egyik szolgáját előhívatta, erősen megverette és így szólt: „Te vagy, aki miatt a gyanú rám esett, mert te döfted le kardoddal Praetextatust, Rhotomagum (Rouen) város püspökét.” Kiszolgáltatta őt a főpap unokaöccsének, aki kínzásnak vetette alá. Ez az ember azután az egész gaztettet kivallotta: „Fredegunda királynétól száz aranypénzt kaptam, hogy megtegyem azt, amit tettem. Ötvenet kaptam Melantius püspöktől és másik ötvenet a város főesperesétől. Ezenkívül megígérték, hogy szabad ember leszek és velem a feleségem is.” E szavakra a püspök unokaöccse kardot rántott és a bűnöst darabokra vagdalta. Fredegunda pedig Melantiust tette püspökké, mert őt már kezdettől fogva a püspöki székre szánta…212

 

IX. könyv. 33. Rigontha, Chilperich leánya, szavaival gyakran megsértette anyját, Fredegundát. Azt mondta neki, hogy ő az úrnő és anyjának szolgálni kell őt.213 Ennek következtében gyakran ököllel mentek egymásnak és egymást arcul verték. Az anyja így szólt hozzá egy napon: „Miért vagy hozzám oly rossz, lányom? Íme itt vannak atyád kincsei, melyeket én őrzök, vedd azokat és tégy velük, amit akarsz.” És miután beléptek a kincseskamrába, kinyitott egy ládát, mely tele volt nyakláncokkal, meg más ékszerekkel. Miután jó ideig szedegette elő az értékes tárgyakat a ládából és mutogatta leányának, végül is így szólt: „Már elfáradtam, nyúlj bele a ládába és vedd ki belőle azt, amit benne találsz.” S miután ez belenyújtotta karját a ládába, hogy az ékszereket kivegye, anyja a láda tetejét fejére nyomta és minden erejéből annyira ránehezedett, hogy a leány szeme már kifordult helyéből. Egy szolgáló, ki a szobában volt, elkezdett kiáltozni, mondván: „Segítség, könyörgök, segítség! Íme, úrnőmet anyja megöli.” Azok, kik az ajtó előtt voltak, amint ezt meghallották berontottak és kiszabadították Rigonthát veszélyes helyzetéből és magukkal vitték. Mindez heves ellenségeskedés oka lett és a veszekedések meg a verekedések meg nem szűntek közöttük.

 

1.5. Kelták és germánok harca Britanniáért

 

Beda (673–735), angol történetíró és tudós. Életének nagyobb részét a jarrow-i, apátságban töltötte mint szerzetes. Írásai nagy műveltségéről és szerénységéről tanúskodnak. De Natura Rerum c. munkája a kor temészettudományának eredményeit foglalta össze. Számos Biblia-kommentárt is készített. Fő műve, a Historia Ecclesiastica gentis Anglorum… – amit 731-ben fejezett be – legfőbb forrásunk Anglia korai politikai történetére vonatkozóan.

 

C. Plummer, 1896, I.

 

XI. fejezet…215 Rómát az alapítástól számított 1164. évben megostromolták a gótok, ez időtől szűnt meg a rómaiak uralma Britanniában; ez csaknem 470 évvel azután történt, hogy Caius Julius Caesar erre a szigetre érkezett. A rómaiak azon a sáncon belül éltek, amit, mint említettük, Severus emelt a szigeten végig.216 Lakóhelyük ennek déli oldalán volt, amint ezt az általuk épített őrtornyok, városok, hidak és kövezett utak bizonyítják napjainkban; mégis uralmuk kiterjedt mind Britannia más, távolabbi vidékeire, mind olyan szigetekre, amelyek messze esnek Britanniától.

XII. fejezet. A skótok és a piktek által végigpusztított britonok segítséget kérnek a rómaiaktól, akik másodszor is bejönnek és egy falat építenek a szigeten keresztül; de amikor ezt a nevezett ellenség azonnal áttöri, a britonok még nagyobb veszedelembe kerülnek.

Ettől fogva Britanniának, amelynek egy részét a britonok lakták, nem volt többé felfegyverzett harcosa, katonai ereje, s hiányzott az életerős ifjúság lelkesedése, egyszóval mindaz, amitől a tyrannusok217 meggondolatlansága megfosztotta, s amit sohasem nyert vissza. Britannia a rablásnak volt kitéve, mintha egyáltalán nem ismerné a harc művészetét. Különösen két igen vad tengerentúli nép keltett nagy rémületet, s okozott hosszú évekig tartó szenvedést: északnyugatról a skótok és északról a piktek. „Tengerentúlinak” hívjuk őket, nem azért, mintha Britannián kívül éltek volna, hanem mert messze laktak attól a részétől, amit a britonok bírtak, s tőlük két nagy tengeröböl választotta el őket, egyik keletről, másik nyugatról mélyen és szélesen benyúlt Britannia földjébe, bár nem értek oly messze, hogy találkozzanak. A keleti öböl közepén van Giudi városa,218 a nyugatin, annak jobb partján Alcluith városa,219 amely nyelvükben a Clyde szikláját jelenti, mert közel esik ehhez a folyóhoz.

E népek pusztításai miatt a britonok követeket küldtek Rómába, levelekkel és könnyfakasztó fohászokkal kérték segítségüket, s örökös engedelmességet ígértek, ha a fenyegető ellenséget visszaverik. Azok tüstént küldtek egy felfegyverzett légiót, amely – a szigetre érkezve – szembeszállt az ellenséggel, belőlük sokat levágott, s a többieket elűzte szövetségeseik földjéről. Miután a rómaiak megszabadították őket a legkegyetlenebb zsarnokságtól, azt a tanácsot adták, hogy építsenek falat a szigeten keresztül, a két tenger között, amely, az ellenség távoltartásával meg tudja védeni őket, s ezután nagy diadallal hazatértek. A sziget lakói felépítették a falat, de nem kőből, mert ilyen munkához nem volt hozzáértő mesterük, hanem földből, ami miatt ez hasznavehetetlenné vált. Mégis, sok mérföldnyit építettek meg belőle azon két öböl, más szóval tengerbeszögellés között, amiről már szóltunk,220 hogy ott, ahol hiányzott a víz védelme, ennek a sáncnak segítségével védhessék meg magukat az ellenség támadásaitól. A munka biztos nyomait – hogy mennyire széles és magas is volt ez a sánc – még ma is láthatjuk. Körülbelül két mérföldnyire keződik Abercorn apátságtól, nyugatra attól a helytől, amelyet a piktek nyelvében Peanfahelnek neveznek, angolul viszont Penneltunk a neve: innen fut nyugatra, s nem messze Alcluith városától ér véget.

De amikor korábbi ellenfeleik észrevették, hogy a római katonák elmentek, tüstént átkeltek a tengeren, betörtek a határokon s mindent leromboltak és letiportak, és keresztülgázoltak mindenen, ami előttük állt, mintha érett gabonát kaszáltak volna le. Ezért ismét követek mentek Rómába… egy légiót küldtek ismét, amely váratlanul érkezett ősszel, s nagy mészárlást végzett az ellenség között, s mindazokat, akik menekülni tudtak, átűzték a tengeren…

Ekkor a rómaiak a britonok tudomására hozták, hogy a jövőben nem vállalhatnak ilyen fáradságos utat a védelmükre, és azt tanácsolták nekik, hogy inkább fegyverezzék fel magukat s gyakoroljanak, hogy harcolhassanak elleneikkel, kik nem bizonyulnának erősebbnek náluk, ha ők nem lennének elpuhultak a lustaságtól. Továbbá… egy erős kőfalat építettek a tengertől a tengerig, éppen azon városok mellett, amelyeket az ellenségtől való félelem következtében, az egykor Severus által emelt sánc mögött alapítottak. Ezt a falat, ami még ma is híres és látható, köz- és magánköltségén építették, s a britonok is segédkeztek benne. Nyolc láb szélesen és tizenkét láb magasan,221 egyenes vonalban emelkedett, ma is megcsodálható. Mikor ezt gyorsan befejezték, jó tanácsokat adtak az elcsüggedt népnek, s még a fegyverkészítés módszereit is megmutatták nekik. Emellett meghatározott távolságonként tornyokat emeltek a tengerparton dél felé, ahol a hajóik voltak, hogy a tengert figyelhessék, mert onnan is várható volt a barbárok támadása, s úgy távoztak onnan, hogy soha vissza nem térnek.

Amint hazájukba tértek, a skótok és a piktek, akik tudták, hogy nem jönnek többé viszsza, újra megjelentek s magabiztosabban mint valaha, elragadták az ottlakóktól a sziget minden északi és távoli területét egészen a falig. Támadásaikat a sánc tetején félénk őrség várta, ott aggódtak éjjel és nappal, kábultan és remegő szívvel. A másik oldalon az ellen gyilkos fegyverei nem henyéltek, s a gyáva védőket nyomorultul leszorítva a falról, földre teperték. Mit is mondhatunk még? Elhagyva városaikat és a falat, menekülni kezdtek és szétszóródtak. Az ellenség üldözte őket, s hamarosan még kegyetlenebb mészárlás következett mint bármikor előbb, a szerencsétlen lakosságot úgy szaggatták darabokra, mint a bárányokat valamilyen vadállat. Azok pedig, otthonuktól és vagyonuktól fosztottan az éhség szörnyétől úgy próbálták menteni magukat, hogy egymást rabolták és fosztogatták, saját torzsalkodásukkal tetézve a kívülről jött bajt, míg végül az ország élelem nélkül maradt, s azt csak vadászattal lehetett szerezni.

XIII. fejezet. Theodosius, az ifjabb idejében, amikor Palladiust küldték a Krisztus-hívő skótokhoz, a britonok Aetius consultól kérnek segítséget, amit az nem ad meg.

Urunk megtestesülésének 423. évében Honorius után Theodosius az ifjabb szerezte meg a hatalmat, s azt – mint a 45. uralkodó Augustus után – 26 évig gyakorolta. Uralmának nyolcadik évében Celestinus, a római egyház pápája Palladiust küldte a skótokhoz, akik Krisztus hívei voltak, hogy legyen az első püspökük. És uralmának 23. évében Aetiusnak, egy ismert embernek, aki patrícius is volt, lejárt a harmadik consulsága Symmachussal együtt. Hozzá küldtek egy levelet a britonok szerencsétlen maradékai, amely így kezdődött: „Aetiusnak, a háromszori consulnak, a britonok panaszai”, s a levélben így tudatták nyomorúságukat: „A barbárok beszorítanak a tengerbe, a tenger visszahajt a barbárokhoz; közöttük a halál két fajtája vár reánk: vagy lemészárolnak bennünket vagy vízbe fúlunk.” De hiába tették mindezt, nem kaphattak segítséget, mivel a rómaiakat ebben az időben a hunok királyaival, Blaedlával és Attilával folytatott igen súlyos háborúskodásaik foglalták le; s bár éppen a megelőző évben történt, hogy Blaedlát öccse, Attila ármányosan megölette, mégis egymaga oly tűrhetetlen ellensége maradt a köztársaságnak, hogy szinte az egész Európát végigpusztította, megtámadott és pusztává tett városokat és erődöket…

XIV. fejezet. A britonok, akiket a nagy éhínség sarkall, kiűzik a barbárokat földjükről, de ezt hamarosan – a gabona bőségével együtt – szabados életmód, pestis és a nép pusztulása követi.

…Ezért tanácsot tartottak, hogy mit tegyenek, hol keressenek segítséget, hogy megakadályozzák vagy elhárítsák az északi népek kegyetlen és gyakori támadásait; s mindannyian megegyeztek Vortigern királyukkal, hogy a tengerentúlról a szászok népét hívják segítségül…

XV. fejezet. Az angelek népe, miután behívták Britanniába, szövetkezve annak lakosaival, először kiűzi az ellenséget, majd fegyvereit szövetségesei ellen fordítja.

Urunk megtestesülésének 449. évében Marcianus következett a trónon Valentinianusszal, mint a 46. uralkodó Augustus után, s hét évig volt hatalmon. Ekkor az angelek vagy szászok, akiket a fent nevezett király hívott be, megérkeztek Britanniába három hadihajóval, és ugyanezen király parancsára letelepedtek a sziget keleti partvidékén, mintha az ország megmentéséért akarnának harcolni, de valójában azért, hogy meghódítsák azt. Ennek megfelelően megtámadták az ellenséget, amely északról jött a harcba, s a szászok győzelmet arattak. Mikor ezt hazájukba hírül vitték, csakúgy, mint a sziget termékenységét és a britonok gyávaságát, jelentősebb flottát indítottak el, felfegyverzett harcosok erős csoportjával, amely csatlakozva a korábban érkezettekhez, legyőzhetetlen sereget alkotott. A britonok engedélyével az újonnan jöttek közöttük lakhattak, azzal a feltétellel, hogy hadat viselnek ellenfeleikkel az ország békéjének és biztonságának védelmében, s a britonok katonákhoz illő fizetséggel látták el őket.

Ezek a germánok három igen hatalmas néptől származtak, nevezetesen a szászoktól, angelektől és a jöttöktől. A jöttök törzséből származik Kent és Wight lakossága, vagyis az a nép, amely Wight szigetét bírja, továbbá, akiket a nyugati szászok tartományában mind a mai napig jöttöknek neveznek, s ugyanezen Wight szigettel szemközt laknak. A szászoktól, vagyis arról a vidékről, amelyet Ős-Szászországnak neveznek, származnak a keleti szászok, a déli szászok és a nyugati szászok. Végül az angelektől, vagyis abból az országból, amelyet Angulusnak222 neveznek és amelyről azt mondják, hogy attól az időtől egészen a mai napig lakatlanul áll a jöttök és a szászok tartományai között, származnak a keleti angelek, a középső angelek, a merciaiak, a northumbriaiak egész népe – azaz azok az emberek, akik a Humber folyótól északra laknak – és az angelek más népei. Az első vezetőik úgy mondják, két testvér, Hengest és Horsa voltak, közülük Horsát később a britonok egy csatában megölték, s Kent keleti részén ma is emlékmű áll nevével jelölve. Mindketten Wihtgils fiai voltak, aki Witta fia, aki Wecta fia, aki Woden fia volt, akitől sok ország királyi családja veszi eredetét.

Rövid idő alatt, amint a nevezett népek csapatai mohón beáramlottak az országba, az újonnan jött népek száma oly nagyon megnőtt, hogy félelmet keltettek ugyanazokban, akik behívták őket. S ekkor egyszerre szövetségre léptek a piktekkel, akiket mostanáig háborúkban űztek, s fegyvereiket szövetségeseik ellen kezdték fordítani. És először arra kényszerítenék azokat, hogy az élelmiszerek nagyobb tömegével lássák el őket, és keresve az alkalmat a vitára, fenyegetőztek, hogyha a több élelmet nem kapnák meg, felbontják a szövetséget, s elpusztítják az egész szigetet. Nem mulasztották el, hogy fenyegetéseiket beváltsák. Valóban, hogy röviden szóljunk, a tűz, amit a pogányok keze élesztgetett, Isten bosszúját nyilvánította ki a nép bűnei miatt, hasonlóan ahhoz, ahogyan egykor a káldeusok által meggyújtva elpusztította Jeruzsálem falait és épületeit. Mert itt is, a könyörtelen győző kezétől – vagy még inkább a legfelsőbb Bíró szándékától – pusztultak a szomszédos városok és földek, s folyt a pusztítás keletről nyugatra, tengertől tengerig, bármi ellenállás nélkül, megszállva a halálra ítélt sziget egészét. Lerombolták mind a köz-, mind a magánépületeket; a papokat oltáraik előtt vágták le; nem voltak tekintettel rangra. A főpapokat nyájukkal együtt pusztították, tűzzel és vassal; s nem volt senki, aki eltemette volna azokat, akiket így kegyetlenül lemészároltak. És az életben maradottak közül azokat, akiket a hegyekben fogtak el, halomra ölték, mások az éhségtől űzetve előjöttek és alávetették magukat az ellenségnek, hogy örökös szolgasággal szolgálják meg élelmük biztosítását, ha éppen meg nem ölték őket azon nyomban; egyesek szomorú szívvel túl a tengeren kerestek lakhelyet, míg megint mások, saját hazájukban maradva, nyomorult életet folytattak félelemmel teli s remegő szíwel a hegyek, erdők és meredek sziklák között.

 

A száli frankok törvénykönyve

 

A népvándorlás kori germánok társadalom- és jogtörténetének egyik legbecsesebb forráscsoportját alkotják a barbár törvénykönyvek, amelyek között jelentőségben kiemelkedik a Lex Salica, a tengermelléki frankok törvénykönyve.

 

A törvénygyűjteményt minden valószínűség szerint az V. század végén Chlodvig uralkodása alatt foglalták írásba, de amint a később keletkezett bevezetés is utal rá, a már kialakult szokásjogot jegyezték le s nem új törvényeket alkottak.

A Lex Salica hatása a germán jogban az egész középkorban érezhető volt, egy meghatározott terület lakossága még hosszú évszázadokon át alaptörvényének tekintette, s miként a további szemelvényekből is kitűnik, az uralkodók csak kiegészítették, helyenként a társadalmi körülmények változásai miatt átalakították, de nem szüntették meg a száli törvénykönyvet.

 

Geffcken, 1898.

 

Bevezetés.

 

A frankok jeles nemzete, amelyet Isten teremtett, a hadakozásban vitéz, a béke megőrzésében szilárd, mélységesen bölcs a tanácskozásban, nemes és ép testű, különösképpen fehér színű és kiváló alakú, bátor, gyors és kemény, katolikus hitre térve mentes az eretnekségtől, s míg barbárnak tartották is, Isten sugallatára kereste a bölcsesség kulcsát, és mert olyan igazságszolgáltatást akart teremteni, amely magas rendű erkölcseinek megfelel, e nép előkelői, akik ebben az időben vezetői voltak, a kegyesség szabályait megőrizve alkották meg és hirdették ki a száli törvényt. Sok férfiú közül négyet választottak: Wisogastot, Bodogastot, Salogastot, Wendogastot, a Salogheve, Bodogheve és Widogheve nevű vidékekről. Miután háromszor egymás után összegyűltek, hogy a dolgok eredetét megvitassák, végső döntéseiket úgy foglalták össze, amint következik. Ámde mikor Isten kegyelméből nagyhajú226 Chlodwig, a frankok királya lelkesen és nemesen elsőként vette fel a katolikus227 kereszténységet, mindazt, ami e törvénykönyvben a kereszténységgel ellenkezőnek látszott a kiváló királyok: Chlodwig, Childebert és Chlothar fényesen kijavítottak…

 

Éljen Krisztus, aki szereti a frankokat. Oltalmazza meg országukat. Őrizze és töltse el vezetőiket kegyelme világosságával. Védelmezze seregüket, erősítse hitüket. Jézus Krisztus, az uralkodók ura jóságában engedje meg nekik a béke örömét és boldogságát, mert ez az a nép, amely bátran és vitézül rázta le magáról a rómaiak kemény igáját. A kereszténység felvétele után pedig a szent vértanúk testét, akiket a rómaiak tűzzel égettek meg, karddal pusztítottak el vagy vadállatokkal tépettek szét, arannyal és drágakövekkel ékesítette. Krisztus nevében kezdődik a száli frankok törvénykönyve.

 

I. A perbehívásról

1. §. Ha valakit perbe hívnak,228 a király törvénye szerint és nem jelenik meg, 600 dénárra, vagyis 15 solidusra büntessék.229

3. §. Az, aki mást perbe hív, tanú kíséretében menjen el az illető házához, és ha (az illető) nem lenne otthon, hívja fel feleségét vagy bárkit a famíliából (házanépéből),230 közöljék vele, hogy ő perbe hívta.

4. §. Ha pedig (a perbehívott) a király szolgálatával lenne elfoglalva, nem lehet perbe hívni.

II. A sertéslopásról

1. §. Ha valaki szopós malacot lopott, és ez rábizonyul, 120 dénárra, vagyis három solidusra büntessék.

4. §. Ha valaki éves malacot lopott, és ezt rábizonyították, 120 dénárra, vagyis három solidusra büntessék a jóvátételen és a feljelentési díjon kívül.

S. §. Ha valaki kétéves sertést lop, 600 dénárra, vagyis 15 solidusra büntessék a jóvátételen és a feljelentési díjon kívül.

6. §. Két sertésig hasonlóképpen ezt az összeget kell fizetni.

11. §. Ha valaki kandisznót vagy vezérkocát lop, 700 dénárra, vagyis 17 és fél solidusra büntessék a jóvátételen és a feljelentési díjon kívül.

III. A marhalopásról

1. §. Ha valaki szopós borjút lop, és rábizonyul, 120 dénárra, vagyis három solidusra büntessék.

2. §. Ha egy- vagy kétéves marhát lopott, és rábizonyították, 700 dénárra, vagyis 17 és fél solidusra büntessék.

3. §. Ha valaki ökröt vagy tehenet lopott borjúval, 1400 dénárra, vagyis 35 solidusra büntessék.

4. §. Ha valaki bikát lopott, amely gulyát vezet és soha igában még nem volt, 1800 dénárra, vagyis 45 solidusra büntessék

5. §. Ha pedig három villa231 teheneihez szolgáló bikát, úgynevezett trespiliust lop valaki, háromszor 45 solidusra büntessék.

5. §. IV. Ha valaki királyi bikát lop 90 solidusra büntessék az ellopott érték megtérítésén kívül.

IV. A juhok lopásáról

1. §. Ha valaki szopós bárányt lop el, és rábizonyul, 100 dénárra, vagyis 2 és fél solidusra büntessék.

3. §. Ha valaki hármat lopott el, 1400 dénárra, vagyis 35 solidusra büntessék, s ez az összeg érvényes 40 bárány ellopásáig.

4. §. Ha pedig negyvenet vagy többet lopott volna el, 2500 dénárra, vagyis 62 és fél solidusra büntessék.

V. A kecskék lopásáról

1. §. Ha valaki három kecskét lop el, és ez rábizonyult, 120 dénárra, vagyis 3 solidusra büntessék.

VI. A kutyák lopásáról

1. §. Ha valaki betanított vadászkutyát lopott el vagy ölt meg, 600 dénárra, vagyis 15 solidusra büntessék.

2. §. Ha pedig pásztorkutyát lopott el vagy ölt meg, 120 dénárra, vagyis 3 solidusra büntessék.

VII. A madarak lopásáról

1. §. Ha valaki a fáról egy sólymot lop el, és rábizonyult, 120 dénárra, vagyis 3 solidusra büntessék.

3. §. II. Ha valaki kakast lopott, 120 dénárra, vagyis 3 solidusra büntessék.

3. §. III. Ha valaki tyúkot lopott, 120 dénárra, vagyis 3 solidusra büntessék.

4. §. Ha valaki libát lop, és rábizonyult, 120 dénárra, vagyis három solidusra büntessék.

VIII. A méhek lopásáról

1. §. Ha valaki zárt helyről lopott el egy méhkast, 1800 dénárra vagyis 45 solidusra büntessék.

IX. A vetésben vagy bármiféle zárt területen okozott károkról

1. §. Ha valaki (idegen) állatokat, azaz lovat vagy bármi más barmot talált a vetésében, nem szabad megölnie, és ha ezt mégis megtenné, de tettét bevallotta, azonnal tegye jóvá, és ha az állat csak megsérült volna, fogadja magához. Ha azonban tettét nem vallotta be, de rábizonyult, a jóvátételen és a feljelentési díjon kívül 600 dénárra, vagyis 15 solidusra büntessék.

2. §. Ha valaki vetésében őrizetlenül hagyott állatokat talált, és azokat befogta úgy, hogy erről senkit sem értesített és az állatok közül akár csak egy is elpusztult, azonnal adjon jóvátételt, azonfelül még 1400 dénárra, vagyis 35 solidusra büntessék.

4. §. Ha valakinek a sertései vagy más állatai idegen vetésbe rontottak és az állatok gazdája ezt tagadja, de rábizonyítják 600 dénárra, vagyis 15 solidusra büntessék.

5. §. Ha valaki a kárt okozó állatokat akár a karámban leütni, akár pedig, amikor már hazafelé hajtják őket elhajtani merészelné, 1200 dénárra, vagyis 30 solidusra büntessék.

5. §. II. Ha a kárt okozó állat már a karámban van, tulajdonosa az okozott kárt azonnal tegye jóvá, és ezenkívül 10 dénárra büntessék.

5. §. III. Ha valaki ellenséges indulattól vagy fennhéjázástól vezettetve más sövényét megnyitja és vetésébe, rétjébe, szőlejébe vagy bármi más megművelt földjére állatait bocsátja, a tettes a kárt tegye jóvá, és azonkívül 1200 dénárra vagyis 30 solidusra büntessék.

X. Rabszolgák lopásáról

1. §. Ha valaki rabszolgát, hátaslovat vagy igáslovat lopott,232 1200 dénárra, vagyis 30 solidusra büntessék.

2. §. Ha egy szabad ember más rabszolgájának vagy rabnőjének segítségével a szolgák urának vagyonából valamit ellopott, azonkívül, hogy a rabszolgákat és a lopott dolgokat vissza kell adnia még 600 dénárra, vagyis 15 solidusra is büntessék.

2. §. I. Ha valaki más rabszolgáját megöli, eladja vagy szabaddá teszi, 35 solidusra büntessék.

2. §. II. Ha valaki más rabnőjét ellopja, 30 solidusra büntessék.

XI. A szabadok lopásáról és betöréséről

3. §. Ha szabad ember olyan betörést követ el, amelynél két dénár a kár, ha rábizonyult, 30 solidusra büntessék.

XIII. A szabadok elrablásáról

1. §. Ha három férfi elrabol egy szabad leányt, 300 solidust fizessenek.

2. §. Azok, akik e hármon kívül részesei voltak a rablásnak, 5 solidust fizessenek.

3. §. Akik nyíllal vettek részt a rablásban 3 solidust fizessenek.

4. §. A rablók pedig 2500 dénárt vagyis 62 és fél solidust kötelesek fizetni.233

5. §. Ha pedig a leányt zárt helyiségből vagy női munkaszobából ragadták el, szintén az előírt módon kell a váltságot fizetni.

6. §. Ha a leány, akit elraboltak a király védelme alatt állt, a fredus,234 amit érte fizetni kell 2500 dénár, vagyis 62 és fél solidus.

7. §. Ha egy királyi szolga vagy litus235 szabad nőt rabol, életével fizessen.

8. §. Ha egy szabad leány saját akaratából ment rabszolgához, szabadságát elveszíti.

9. §. Ha egy szabad ember idegen rabnővel kezd viszonyt, hasonlóképpen bűnhődik.

10. §. Ha valaki más menyasszonyát elviszi és feleségül veszi, 2500 dénárra, vagyis 62 és fél solidusra büntessék.

XIV. A rablókról és útonállókról

1. §. Ha valaki szabad embert váratlanul rátámadva kifoszt, ha rábizonyult, 2500 dénárra, vagyis 62 és fél solidusra büntessék.

2. §. Ha pedig római rabolt ki száli barbárt, a fenti törvényt szigorítva kell alkalmazni.236

3. §. Ha ellenben frank rabolt ki rómait, 35 solidusra büntessék.

5. §. Ha valaki költözőkre támad, ahányan társaságában237 voltak (mindannyiukat) büntessék 2500 dénárra, vagyis 62 és fél solidusra.

6. §. Ha valaki idegen villára rontott, valahányan társaságában voltak büntessék meg 2500 dénárra, vagyis 62 és fél solidusra.

6. §. Ha valaki idegen villára rontott, és ott betörte az ajtókat, megölte a kutyákat és megsebezte az embereket, vagy pedig valamit szekérrel elvitt onnan, 200 solidusra büntessék.

XV. Az emberölésről, vagy ha valaki más feleségét elviszi

1. §. Ha valaki szabad embert megöl vagy élő férfi feleségét elviszi, 8000 dénárra, vagyis 200 solidusra büntessék.

XVI. A gyújtogatásról

1. §. Ha valaki alvó emberek feje felett a házat meggyújtja, és ezt a bentlevők mindanynyian tanúsították, s ha valaki megégett, a bűnöst 2500 dénárra, vagyis 62 és fél solidusra büntessék.

2. §. Ha valaki házat, rácskerítést vagy kunyhót gyújt fel, és ez rábizonyul, 2500 dénárra, vagyis 62 és fél solidusra büntessék.

3. §. Ha valaki a hombárt vagy csűrt a gabonával együtt felgyújtja, 2500 dénárra, vagyis 62 és fél solidusra büntessék.

4. §. Ha valaki felgyújtja az ólat a disznóval együtt, vagy az aklot az állatokkal, és rábizonyul, 2500 dénárra, vagyis 62 és fél solidusra büntessék a jóvátételen és a feljelentési díjon kívül.

XVII. A sebekről

1. §. Ha valaki egy másik embert meg akar ölni, de elhibázza, ha rábizonyul, 2500 dénárra, vagyis 62 és fél solidusra büntessék.

2. §. Ha valaki egy másik embert mérgezett nyíllal akart megölni, de nem találta el, ha rábizonyult, 2500 dénárra, vagyis 62 és fél solidusra büntessék.

3. §. Ha valaki egy másik embert úgy vág fejbe, hogy az agyveleje kilátszik, és onnan három csont, ami az agyvelő felett van, kijön, 1200 dénárra, vagyis 30 solidusra büntessék.

4. §. Ha pedig a bordák közé vagy a hasba ütött úgy, hogy a seb látszik, és az ütés a belső részekig hatolt, 1200 dénárra, vagyis 30 solidusra büntessék, ezenkívül az orvosságra adjon 5 solidust.

5. §. Ha valaki úgy sebesített meg egy embert, hogy vér folyt a földre, ha rábizonyult, 600 dénárra, vagyis 15 solidusra büntessék.

6. §. Ha egy szabad ember egy másik szabadot úgy üt meg bottal, hogy vér nem folyik, három ütésig minden egyes csapásért 120 dénárra, vagyis 3 solidusra büntessék.

7. §. Ha pedig vér folyt ki, az ilyen ütést úgy kell számítani, mintha fegyverrel történt volna a sebesítés.

8. §. Ha valaki zárt ököllel ütött meg egy másik embert, 360 dénárra, vagyis 9 solidusra büntessék úgy, hogy minden egyes ütésig 3 solidust fizessen.

9. §. Ha valaki egy másik embert az úton próbált kirabolni, de az megszabadult, mivel elfutott, ha rábizonyult, 2500 dénárra, vagyis 62 és fél solidusra büntessék.

XVIII. Arról, aki ártatlan embert vádol a királynál

1. §. Ha valaki egy távol levő ártatlan embert vádol be a királynál, 2500 dénárra, vagyis 62 és fél solidusra büntessék.

XIX. A kártevésekről

1. §. Ha valaki egy másik embernek mérges növényből készült teát ad inni, és az meghal, 200 solidusra büntessék.

2. §. Ha valaki egy másik ember ellen ilyen merényletet követ el, de az megmenekül, ha a tettesre a vétket rábizonyítják, 2500 dénárra, vagyis 62 és fél solidusra büntessék.

2. §. II. Ha egy asszony egy másik asszonnyal olyan gonoszságot művelt, hogy annak nem lehet gyermeke, 62 és fél solidusra büntessék.

XX. Arról, aki szabad asszony kezét, karját vagy ujját megérinti

1. §. Ha szabad férfi egy szabad nőnek kezét, karját vagy ujját megérinti, és rábizonyítják, 15 solidusra büntessék.

XXI. A hajók ellopásáról

1. §. Ha valaki gazdája engedélye nélkül egy idegen hajó horgonyát felszedi, és azzal hajózik, 120 dénárra, vagyis 3 solidusra büntessék.

2. §. Ha pedig valaki egy hajót elrabol, 1400 dénárra, vagyis 35 solidusra büntessék.

XXII. A malomban elkövetett lopásokról

1. §. Ha szabad ember a malomban más ember gabonáját ellopja, és az rábizonyul, a molnárnak 600 dénárt, vagyis 15 solidust fizessen. Annak pedig, akié a gabona, szintén 15 solidust fizessen.

1. §. I. Ha valaki idegen malomból szerszámokat lopott, 45 solidusra büntessék.

1. §. II. Ha valaki idegen malom zsilipjét átszakította, 15 solidusra büntessék.

XXIII. Arról, aki gazdája engedélye nélkül ül fel egy lóra

1. §. Ha valaki gazdája engedélye nélkül lovagol idegen lovon, 1200 dénárra, vagyis 30 solidusra büntessék.

XXIV. A gyermekgyilkosságról

1. §. Ha valaki egy 10 éves kort be nem töltött fiút megöl, és rábizonyult, 24 000 dénárra, vagyis 600 solidusra büntessék.

2. §. Ha valaki hosszú hajú fiút ölt meg, 600 solidusra büntessék.

3. §. Ha valaki terhes szabad asszonyt úgy megütött, hogy meghalt, 28 000 dénárra, vagyis 700 solidusra büntessék.

3. §. Ha pedig a magzatot anyja méhében megölte még mielőtt megszületett volna, és rábizonyult, 4000 dénárra, vagyis 100 solidusra büntessék.

XXV. A rabszolganők paráznaságáról

3. §. Ha valamely szabad férfi más rabnőjével paráználkodott, és rábizonyult, a rabnő urának 600 dénárt, vagyis 15 solidust fizessen.

5. §. Ha valamely szabad férfi idegen rabnővel nyilvánosan viszonyt kezdett,238 maradjon vele együtt a szolgaságban.

6. §. Hasonlóképpen ha szabad nő más rabszolgáját vette házastársul, maradjon szolgaságban.

XXVI. Az (illetéktelen) szabadon bocsátásokról

1. §. Ha egy szabad ember idegen litust ura megkérdezése nélkül a király előtt per denarium239 szabadon bocsátott, és ez rábizonyult, 4000 dénárra, vagyis 100 solidusra büntessék. A litus vagyonát azonban a törvény szerint előbb urának adja vissza.

2. §. Ha valaki egy (idegen) rabszolgát a király előtt per denarium szabadon bocsátott, és ezt rábizonyították, a szolga árát urának fizesse meg, és azonkívül 35 solidusra büntessék.

XXVII. A különféle lopásokról

5. §. Ha valaki más vetésébe ereszti nyáját, és ez kiderül, 600 dénárra, vagyis 15 solidusra büntessék.

6. §. Ha valaki idegen kertben lopott, a jóvátételen és a feljelentési díjon kívül 600 dénárra, vagyis 15 solidusra büntessék.

7. §. Ha valaki répa-, bab-, borsó- vagy lencseföldre ment lopni, 120 dénárra, vagyis 3 solidusra büntessék.

8. §. Ha valaki idegen földről lopott lent, és azt lovon vagy szekéren elszállította a jóvátételen és a feljelentési díjon kívül 600 dénárra, vagyis 15 solidusra büntessék.

9. §. Ha a (tolvaj) annyit lopott el, amennyit a hátán el tudott vinni, 3 solidusra büntessék.

10. §. Ha valaki idegen réten kaszált, munkája eredményét veszítse el, ha pedig a szénát már haza is szállította, a jóvátételen és a feljelentési díjon kívül még 1600 dénárra, vagyis 40 solidusra büntessék.

11. §. Ha csak annyit lopott, amennyit a hátán szállított haza, 3 solidusra büntessék.

12. §. Ha valaki más szőlejét leszüretelte, és ez rábizonyult, 600 dénárra, vagyis 15 solidusra büntessék.

13. §. Ha pedig a bort is saját házához szállította, 1800 dénárra, vagyis 45 solidusra büntessék.

14. §. Ha valaki idegen kerítést240 rombolt szét, 15 solidusra büntessék. 17. §. Ha valaki más fáját idegen erdőből ellopta, 3 solidusra büntessék.

18. §. Ha valaki olyan fát vett el, amelynek megjelölése óta több mint egy év telt el, nem lehet büntetni.

19. §. Ha valaki rekesztőhálót lopott, 1800 dénárra, vagyis 45 solidusra büntessék.

20. §. Ha valaki állítóhálót, hármashálót vagy varsát lopott, 6 dénárra, vagyis 15 solidusra büntessék.

23. §. Ha valaki más mezején szántott gazdája engedélye nélkül, 15 solidusra büntessék.

24. §. Ha pedig be is vetette, azt 1800 dénárra, vagyis 45 solidusra büntessék.

25. §. Ha valaki egy rabszolgával ura beleegyezése nélkül ügyletet kötött, 600 dénárra, vagyis 15 solidusra büntessék.

25. §. X. Ha valaki női karkötőt lopott, 3 solidusra büntessék.

25. §. XI. Ha valaki egy házat a tulajdonos tudta nélkül máshová visz, 30 solidusra büntessék.

XXIX. A testcsonkításról

1. §. Ha valaki egy másik embernek a kezét, lábát eltöri, a szemét kiveri vagy az orrát levágja, 4000 dénárra, vagyis 100 solidusra büntessék.

2. §. Ha pedig valakinek a karját töri el, 2500 dénárra, vagyis 62 és fél solidusra büntessék.

5. §. Ha valaki mások (mutató) ujját töri el valakinek, vagyis azt, amellyel a nyilat kilövi, 1400 dénárt fizet, vagyis 35 solidust.

6. §. Ha pedig az ezután következő három ujját vágja le valaki, 50 solidusra büntessék.

7. §. Ha pedig kettőt vágna le, 35 solidusra büntessék.

XXX. A rágalmazásokról

4. §. Ha valaki egy másik embert rókának nevez, 3 solidusra büntessék.

6. §. Ha valaki azt mondja egy másik emberről, hogy a csatában eldobta a pajzsát, és ezt nem tudja igazolni, szintén 3 solidusra büntessék.

7. §. Ha valaki egy másik embert besúgónak vagy csalónak nevez és ezt nem tudja bizonyítani, 600 dénárra, vagyis 15 solidusra büntessék.

XXXIII. A vadászattal kapcsolatos lopásokról

2. §. Ha valaki jellel ellátott szelíd szarvast, amelyet vadászatra tanítottak be, ellopott vagy megölt és tanúk bizonyították, hogy gazdája vadászatra használta, és segítségével már három vadat is megölt, 1800 dénárra, vagyis 45 solidusra büntessék.

XXXIV. A kerítések megrongálásáról

2. §. Ha valaki a már sarjadó vetésbe beleszántott vagy szekérrel keresztülhajtott rajta, 120 dénárra, vagyis 3 solidusra büntessék.

3. §. Ha valaki a már kalászát hányó vetésen út és ösvény elkerülésével átgázolt, 600 dénárra, vagyis 15 solidusra büntessék.

XXXV. A rabszolgák meggyilkolásáról vagy kifosztásáról

1. §. Ha egy rabszolga egy másik úr szolgáját megöli, a gyilkost az urak osszák meg egymást közt.241

2. §. Ha valamelyik szabad ember más rabszolgáját kirabolja és rábizonyul, hogy az elrabolt érték meghaladta a 40 dénárt, 1200 dénárra, vagyis 30 solidusra büntessék.

3. §. Ha pedig nem érte el a 40 dénárt, 600 dénárra, vagyis 15 solidusra büntessék.

4. §. Ha valamelyik szabad ember más litusát rabolta meg, és ezt rábizonyították, 1400 dénárra, vagyis 35 solidusra büntessék.

5. §. Ha idegen úr rabszolgája vagy litus szabad embert öl meg, a fele vérdíj ellenében adják a gyilkost a megölt ember rokonainak, a vérdíj másik felét a (gyilkos) rabszolga ura fizesse.

6. §. Ha valaki szolgálattevő vassust,242 kovácsot, aranyművest, kondást, szőlőművest, lóidomítót meglopott vagy megölt, és ez rábizonyult, 1200 dénárra, vagyis 30 solidusra büntessék.

XXXVIII. Hátas- és igáslovak lopásáról

1. §. Ha valaki olyan lovat lopott, amely szekeret húz, és ez rábizonyult, a jóvátételen és a feljelentési díjon kívül 1800 dénárra, vagyis 45 solidusra büntessék.

2. §. Ha valaki csődört lopott, és azt rábizonyították, 1800 dénárra, vagyis 45 solidusra büntessék.

2. §. I. Ha valaki herélt lovat lopott, 35 solidusra büntessék.

3. §. Ha valaki a csődört ménesével együtt, vagyis általában 12 kancával lopta el, a jóvátételen és a feljelentési díjon kívül 2500 dénárra, vagyis 62 és fél solidusra büntessék.

4. §. Ha a ménes kisebb volt, de a csődörrel együtt legalább hét tagból állott, a büntetés a jóvátételen és a feljelentési díjon kívül akkor is 62 és fél solidus.

7. §. V Ha valaki igáslovat vagy igásmarhát lopott, 35 solidusra büntessék.

XXXIX. Az emberrablásról243

1. §. Ha valaki más rabszolgáját el akarta csábítani és rábizonyították, 600 dénárra, vagyis 15 solidusra büntessék.

3. §. Ha valaki rómait akar elrabolni, 2500 dénárra, vagyis 62 és fél solidusra büntessék.

XLI. A szabadok megöléséről

1. §. Ha valaki szabad frankot vagy olyan barbárt öl meg, aki a száli törvény alá tartozik,244 és rábizonyult, 8000 dénárra, vagyis 200 solidusra büntessék.

3. §. Ha valaki királyi védelem alatt állót245 vagy szabad nőt ölt meg, 24 000 dénárra, vagyis 600 solidusra büntessék.

5. §. Ha valaki a királyi udvarban élő rómait öl meg, és ez rábizonyul, 12 000 dénárra, vagyis 300 solidusra büntessék

6. §. Ha pedig a római birtokos nem élt a király udvarában, gyilkosát 4000 dénárra, vagyis 100 solidusra büntessék.

7. §. Ha pedig (a gyilkos) adófizető rómait ölt meg, 62 és fél solidusra büntessék.246

XLII. A kíséretben elkövetett gyilkosságról

1. §. Ha valaki társaságban összegyülekezve, egy szabad emberre házában ráront, és ott megöli őt, ha a meggyilkolt királyi védelem alatt álló volt, 72 000 dénárra, vagyis 1800 solidusra büntessék.

2. §. Ha pedig a meggyilkolt nem tartozott a király kíséretéhez, 24 000 dénárra, vagyis 600 solidusra büntessék a gyilkost.

3. §. A rómaiak, litusok és gyermekek esetében az előbbiek felét kell fizetni.

XLIV. A reipusról247

1. §. A szokás szerint, ha a férj halálával megözvegyült feleséget valaki (ismét) el akarja venni, mielőtt elvenné, a thunginus vagy centennarius248 tűzzön ki törvényszéket, és ezen a törvényszéken legyen pajzsa s három férfi indítson keresetet. Annak, aki az özvegyet el akarja venni, legyen három egyforma solidusa és egy dénárja. Hárman mérlegeljék a solidusokat. Mindez megtörténvén, ha egyetértenek, a férfi elveheti (az özvegyet).

2. §. Ha pedig mindezt nem teszi meg, és úgy veszi el az özvegyet, 2500 dénárt, vagyis 62 és fél solidust fizessen annak, akit a reipus illet.

3. §. Ha pedig mindent teljesített a törvény szerint, amit előbb mondottunk, (csak) három solidust és egy dénárt kapjon az, kit a reipus illet.

3. §. Így kell megkülönböztetni, kit illet a reipus.

XLV. A vándorlókról

1. §. Ha valaki egyik faluból egy másikba akar költözni, és ha egy vagy többen is azok közül, akik a faluban élnek, be akarják fogadni, beköltözhet, ha azonban csak egy valaki is akad, aki beköltözését ellenzi, nem szabad ottmaradnia.

2. §. Ha pedig egy vagy két falubeli tiltakozása ellenére a faluban mégis letelepedni merészel, akkor testadós eljárást kell indítani ellene, és ha nem akarna távozni, a testatio megindítója így szólítsa fel tanúk jelenlétében: „Közlöm veled, hogy ezen az éjszakán e helységben, mely a száli törvény szerint él, még megmaradhatsz, azonban felszólítalak, hogy tíz éjszaka elteltéig249 távozzál a faluból.” Azután a tíz éjszaka elteltével ismét menjen el hozzá, és szólítsa fel, hogy további tíz éjszaka elteltéig távozzék. Ha még akkor sem akar távozni, újabb tíz éjszakát engedjenek neki, hogy így a harminc éjszaka kiteljen. És ha még ezután sem távoznék el, akkor hívja a törvénykező gyűlés elé és tanút a különböző vádpontokra nézve tartsa készenlétben. Ha pedig az, aki ellen a testatio megindult, nem menne el, jóllehet törvényesen akadályozva nem volt, és a testatio úgy, amint előbb leírtuk, törvényes formában megtörtént, a panaszos tegye le vagyonát biztosítéknak, és kérje meg a grófot,250 hogy menjen el vele a helyszínre és űzze el az illetőt. Továbbá, mivel a törvénnyel nem törődött, egész termését veszítse el, és azonkívül 1200 dénárra, vagyis 30 solidusra büntessék.

3. §. Ha azonban úgy költözik be, hogy 12 hónapon belül senki sem szólalt fel ellene, maradjon ott minden háborgatás nélkül, mint a többi falubeli.

XLVIII. A hamis tanúskodásról

1. §. Ha valaki hamisan tanúskodik, 600 dénárra, vagyis 15 solidusra büntessék.

L. Az adóslevelekről

Ha egy szabad vagy litus adóslevelet adott, akkor az, akinek tartozik 40 éjszaka elteltével, vagy amilyen határidőben az adóslevél kiállításakor megegyeztek, a hitelező a tanúkkal és az ellenértéket felbecsülőkkel menjen el az adós házához. Ha ez az adósság kifizetését megtagadná, adósságán felül még 15 solidusra büntessék.

LI. 1. §. Ha valaki a grófot kellő jogalap híján zálogolásra szólítja fel és végrehajtat anélkül, hogy a másik felet törvényesen felszólította és törvénybe hívta volna és adóslevele sincs, 8000 dénárra, vagyis 200 solidusra büntessék.

2. §. Ha a gróf ilyen felszólításnak enged és a törvény előírásainak mellőzésével vagy az adósság mértékén túl zálogol, fizessen váltságot vagy életével bűnhődjön.

LII. A kölcsönről

Ha valaki valamely dolgát másnak kölcsönadta és az visszaadni nem akarja, így járjon el ellene: Menjen el tanúkkal annak a házához, akinek kölcsönt adott, és így szólítsa fel: „Mivel te azokat a dolgokat, amelyeket neked kölcsönadtam nem akarod visszaadni, tedd meg a következő éjszakán azt, amit erre vonatkozóan a száli törvény rendel.” És a következő napnyugtáig adjon határidőt. Ha még akkor sem akarná a kölcsönt visszaadni, még hét éjszakán tegye meg azt, amit a száli törvény rendel. És ha még akkor sem adná meg tartozását, még hét éjszaka elteltével tanúkkal menjen el, és kérje meg, hogy adja meg adósságát. Ha még ekkor sem tudnának megegyezni, adjon határidőt napnyugtáig, és ha három alkalommal tűzött ki határidőt napnyugtára, minden alkalommal 120 dénárral, vagyis 3-3 solidusszal növekedjék az adósság. Végül, ha még ekkor sem akarná megadni tartozását, az eredeti adósságon felül és a három figyelmeztetésért járó 9 solidus leszámításával 600 dénárra, vagyis 15 solidusra büntessék.

LIII. A kéz megváltása a hineumtól251

Ha valakit hineumra ítéltek, esetleg megválthatja a kezét, mégpedig úgy, hogy az esküsegédekkel252 esküt tesz. Ebben az esetben, ha az ügy olyan, hogy a büntetés tömény szerint 600 dénár, vagyis 15 solidus lenne, ha a bűnösség rábizonyulna, a büntetésen felül még 120 dénárral, azaz 3 solidussal megválthatja a kezét.

LIV. A gróf megöléséről

1. §. Ha valaki grófot ölt meg, 24 000 dénárra, vagyis 600 solidusra büntessék.

2. §. Ha valaki sacebarót vagy obgrafiót253 ölt meg, aki királyi szolga is volt, 12 000 dénárra, vagyis 300 solidusra büntessék.

3. §. Ha valaki olyan sacebarót ölt meg, aki szabad volt, 24 000 dénárra, vagyis 600 solidusra büntessék.

LVII. A választott bírákról254

1. §. Ha a választott bírák a törvényhelyens ülve két ember közt folyó ügyben nem akarnak ítéletet mondani, a felperes mondja ezt nekik: „Felszólítalak benneteket lássatok törvényt a száli törvény szerint.” Ha azok ezután sem akarnak ítélkezni, a határidő kitűzése után a bírák közül legalább hetet 120 dénárra, vagyis 3 solidusra büntessenek.

2. §. Ha ezután sem akarnak törvényt tenni, és a 3 solidus kifizetését sem vállalják, napnyugtától számítva 600 dénárra, vagyis 15 solidusra büntessék őket.

3. §. Ha pedig a választott bírák nem a törvény szerint ítélnek, az, aki ellen az ítéletet hozták, indítson keresetet ellenük, és ha be tudja bizonyítani, hogy nem a törvény szerint ítéltek, mindegyiket külön-külön 600 dénárra, vagyis 15 solidusra büntessék.

3. §. I. Ha pedig a választott bírák törvényt tettek, és az, akivel szemben a törvényt meghatározták, azt mondja, hogy nem szolgáltattak neki igazságot, hasonló módon mindegyikkel szemben 15 solidusra büntessék.

LVIII. A földdobásról255

1. §. Ha valaki embert ölt, és egész vagyona árán sem tudja megfizetni azt, amit ezért a törvény követel, 12 társával együtt meg kell esküdnie, hogy sem a föld színén, sem a föld alatt nincs már semmije, amit még odaadhatna. Azután menjen be a házába, és annak négy sarkából vegyen a kezébe földet, álljon a küszöbre úgy hogy a ház belseje felé tekintsen, bal kezéből a válla fölött dobjon arra, aki legközelebbi rokon. Ha pedig atyja és testvérei már fizettek (de nem eleget), akkor más rokonai következnek a földdobásban: három legközelebbi rokona anyai és apai ágról. Azután pedig ingben, öv nélkül, mezítláb, bottal a kezében ugorja át a sövényt, és a jóvátételből, ami még fennmaradt, olyan arányban, ahogyan a törvény megállapítja, fizesse ama három (az anyai ágról), és hasonlóképpen cselekedjék az a három is, aki apai ágról következik. Ha pedig akármelyiklik annyira szegény lenne, hogy nem tudná megfizetni a ráeső adósságrészt, az a rokon következzék a földdobásban, akinek több van, és a törvény szerint az fizessen. Ha még annak sem lenne annyija, amiből az egészet kifizethetné, a gyilkoság elkövetőjét az, akinek a vérdíjjal tartozik, állítsa a törvénykező gyűlés elé, és négy egymás után következő gyűlés idejére adjon neki további hitelt. De ha ekkor sem lenne senki, aki annyit hitelezne neki, hogy fizethessen, és így magát megválthassa, életével bűnhődjön.

LIX. Az allodiumokról256

1. §. Ha valaki meghalt, és fiai nem maradtak utána, ha anyja még él, az lesz az örököse.

2. §, Ha az anyja már nem él, de fivére vagy nővére még él, azok lesznek az örökösei.

3. §. Ha pedig már ők sem élnének, anyja nővére lesz az örökös.

4. §. Azután az legyen az örökös, aki a rokonság rendjében közelebb áll.

5. §. A földbirtokot azonban nő nem örökölheti, ezért a férfinemhez tartozó atyafiakat illeti az egész földbirtok.

LX. Arról, aki nemzetségétől el akar szakadni

A törvénykező gyűlésben járuljon a thunginus elé, és ott három égerfa vesszőt törjön össze a feje felett, a darabokat a gyűlés helyén négyfelé szórja szét és jelentse ki, hogy lemond az esküsegítségről, az örökösödésről és mindarról, ami őt nemzetségéhez kapcsolja. És ha ezután valamelyik rokonát meggyilkolják, őrá sem az örökség, sem a jóvátétel nem tartozik. Öröksége a fiscust illeti.

LXII. Az emberölés kártérítéséről (vérdíjáról)

 

1. §. Ha egy atyát megöltek, a kártérítés (vérdíj) felét fiai vegyék fel, a másik felét pedig azok, akik atyai és anyai ágon legközelebbi rokonai.

2. §. Ha valamelyik részen, apai vagy anyai ágon egy rokon se volna, a vérdíj a fiscust illeti.

LXIII. Arról a szabad emberről, akit a hadseregben ölnek meg

1. §. Ha egy szabad embert megölnek a hadseregben, és nem volt a király kíséretének tagja, a gyilkost 24 000 dénárra, vagyis 600 solidusra büntessék.

2. §. Ha pedig a király kíséretének tagja volt, akit megöltek, a gyilkost, ha rábizonyult, 1800 solidusra büntessék.

LXV. Arról, aki egy döglött lovat gazdája engedélye nélkül megnyúz

1. §. Ha valaki egy döglött lovat gazdája engedélye nélkül megnyúz és tettét bevallja, adja át a ló értékét.

2. §. Ha tagadja, de rábizonyul 1800 dénárra, vagyis 35 solidusra büntessék.

 

Capitulare de litteris colendis

 

Karolus, Isten kegyelméből a frankok és langobardok királya és római patrícius, Baugulfus (fuldai) apátnak és egész gyülekezetének, a te gondozásodra bízott hűséges igehirdetőinknek a mindenható Isten nevében szerető üdvözletünket küldjük.

 

Váljék tehát ismeretessé Istennek tetsző kegyelemességed előtt: híveinkkel együtt hasznosnak ítéltük, hogy a Krisztus kegyelméből a mi kormányzásunkra bízott püspökségek és monostorok a szerzetesi élet rendjén és a szent vallás gyakorlásán kívül azoknak, akik az Úr adományából tanulni tudnak, kinek-kinek képessége szerint a tudományokban is oktatást nyújtsanak, mert amiképpen a szerzetesi életszabály a tisztes erkölcsöket, úgy díszíti és ékesíti a tanítás és a tanulás szorgalmazása a szavak rendjét. Tehát, akik Istennek tetszeni vágynak helyes életükkel, ne hanyagolják el azt se, hogy tessenek helyes beszédükkel. Mert meg vagyon írva: „A te beszédidből ismertetel igaznak, és a te beszédidből ismertetel hamisnak.” Mert bár jobb a jó cselekedet, mint az ismeret, mégis előbbrevaló az ismeret, mint a cselekedet. Tehát mindenkinek meg kell tanulnia, amit cselekedni óhajt, hogy a lélek annál tökéletesebben megértse, mit kell cselekednie, minél inkább a hazugságok gátjai nélkül siet a nyelv a mindenható isten dicséretére. Mert ha minden ember kötelessége, hogy kerülje a hazugságokat, mennyivel inkább el kell kerülniük lehetőség szerint azoknak, akik csakis arra vannak kiválasztva, hogy kizárólag az igazságot szolgálják.

Mikor az utóbbi években több kolostor küldött hozzánk nem is egyszer olyan írásokat, amelyekből kiviláglik, hogy érettünk az ott lakozó testvérek szent és jámbor beszédekkel küzdenek, ugyanezeknek egynémely említett írásaiban nemcsak helyes gondolatokat olvashattunk, hanem faragatlan kifejezéseket is, mivel amit az istenes jámborság belülről híven diktált, azt kívülről a csiszolatlan nyelv a tanulmányok elhanyagolása miatt nem tudta kifogástalanul kifejezésre juttatni.

Így azután attól kezdtünk tartani, hogy amiképpen kisebbedett az írásban való jártasság, azonképpen sokkal kisebb lesz a szentírások megértéséhez szükséges tudás is, mint amekkorának lennie kellene. Jól tudjuk mindannyian, hogy bár veszedelmesek a szavakban való megtévedések is, még sokkal veszedelmesebbek az érzésekben mutatkozó megtévedések.

Ezért serkentünk benneteket, hogy ne hanyagoljátok el a tudományok tanulmányozását, hanem inkább alázatos és Istennek tetsző szándékkal azért vetélkedjetek a tanulásban, hogy a szent írások misztériumaiba annál könnyebben és helyesebben tudjatok behatolni. Mivel pedig a szent könyvek lapjain mindenütt találunk schemákat és tropusokat és hasonló dolgokat, senki előtt sem lehet kétséges, hogy ezeket olvasás közben mindenki annál gyorsabban megérti, minél bővebben élvezte előzőleg a tudományokban való oktatást. Erre a feladatra pedig olyan férfiakat kell kiválogatni, akikben egyaránt megvan a tanulásra és a mások tanítására irányuló akarat, képesség és vágyakozás. Es ezt csakis olyan jóakarattal lehet véghezvinni, mint amilyen jámbor szándékkal mi elrendeljük. Mert mi azt óhajtjuk, hogy amiképpen az az egyháznak belülről jámbor és kívülről tudós, helyes életükkel tisztaságukat és helyes beszédükkel tanultságukat bizonyító katonáihoz illik, ha benneteket az Úr nevében és a szent életmód nemessége miatt bárki is látni óhajt, nemcsak látástokon épülve, hanem az olvasásban vagy az éneklésben megmutatkozó bölcsességtekről is meggyőződve hálát adhasson a mindenható istennek és örvendezve térhessen otthonába.

 

Capitulare de villis

 

Az egyetlen irat a IX. század első harmadából, mely hosszú előírásokat tartalmaz a királyi birtok tisztviselői számára. Vitatott, hogy Nagy Károly adta-e ki az egész birodalomra vonatkozó érvénnyel vagy fia, Lajos aquitániai király (794–813), s ez esetben csak e tartományra korlátozódó érvénnyel. Mindenesetre az okirat a kor gazdaságtörténetének igen fontos forrása.

K. Gareis, 1895.

1. Akarjuk, hogy falvaink, melyeket szolgálatunkra rendeltünk, kizárólag csak nekünk szolgáljanak és ne másnak.

2. Mindazok, akik hozzánk tartoznak [a família], kedvező körülmények közt éljenek, és senki őket szegénységbe ne döntse.

3. A bírák szolganépünket saját szolgálatukra kényszeríteni ne merészeljék, hogy ti. robotot teljesítsenek, fát vágjanak vagy bármiféle ajándékot legyenek kötelesek adni: lovat, ökröt, tehenet, sertést, juhot, malacot, bárányt vagy más dolgot, kivéve egy kevés italt, kerti veteményeket, gyümölcsöt, baromfit és tojást.

4. Ha szolgáink közül valaki javainkban tolvajlással vagy hanyagsággal kárt tett volna, tegye azt jóvá; azonban törvény szerinti büntetését is nyerje el, és verjék meg, feltéve, ha nem emberölésről vagy gyújtogatásról van szó, mert akkor még freudát is tartozik fizetni. Ami a többi embert illeti, úgy ítélkezzenek fölöttük, amint a törvény rendeli, de szolgáink, mint mondottuk, a nekünk okozott kárért veréssel bűnhődjenek. A szabadok [frankok] pedig, akik birtokainkon vagy falvainkban tartózkodnak, bármit követtek is el, törvényük szerint tartoznak elégtétellel, de amit freudaként adtak, minket illet, akár állat, akár más érték.

5. Amikor bíráink nekünk dolgoznak: vetés vagy aratás, a termés begyűjtése, kaszálás vagy szüret idején mindenfajta munka helyén személyesen ügyeljenek fel, és úgy irányítsák a dolgokat, hogy minden rendben menjen. Ha pedig a bíró nem lenne otthon, és olyan helyen tartózkodnék honnét haza sem jöhet, valakit a famíliából, vagy bárki más megbízható embert jelöljön ki a munkálatok vezetésére, hogy azok jól menjenek. Különösen arra ügyeljen a bíró, hogy akire ezeknek a dolgoknak intézését bízza, hűséges ember legyen.

6. Akarjuk, hogy bíráink minden termésből a teljes tizedet adják meg azoknak a templomoknak, melyek birtokainkon vannak, más templomnak azonban csak akkor adjanak tizedet, ha ez már régtől fogva így szokás, továbbá más klerikus, mint aki famíliánkból származik vagy udvari papunk, birtokainkon nem juthat templomhoz.

7. Minden bíránk szolgálatát teljesen és úgy végezze el, amint azt neki előírták, és ha valami szükség folytán többet kell teljesítenie, számítsa ki, mire van inkább szüksége: több emberre-e vagy hosszabb időre?

8. Bíráink szőlőinket, melyek gondjukra vannak bízva, jól műveltessék, a bort jó edényekbe töltsék, és gondosan ügyeljenek, hogy semmi kárba se vesszen; más idegen bort pedig ott vásároljanak, ahonnét az falvainkba szállítható; ha pedig esetleg több bort vásároltak volna, mint amennyire falvainkban szükség van, közöljék ezt velünk, hogy megfelelőképpen intézkedhessünk. – Szőlőoltványokat is küldjenek szükségletünkre szőlőinkből. – Akik falvainkban borral adóznak, adójukat pincéinkbe szállítsák.

9. Akarjuk, hogy minden bíró tisztkedése közben a vékának, sextariusoknak, situláknak egyet – nyolc sextariussel számítva – és a corbusnak395 olyan mértékével éljen, mint az palotánkban szokás.

10. Majorosaink, erdőkezelőink, lovászaink, pincemestereink, tizedeseink, vámszedőink és más tisztségviselőink szántassanak és hízókat adjanak telkeik után, kézi munka helyett pedig tisztüket lássák el jól. Majorosaink közül az, akinek hűbére van, állítson helyettest, aki a kézi munkát és más szolgáltatásokat elvégzi.

11. Bíráink közül senki magának vagy akár kutyáinak szállást ne foglaljon embereink vagy [a birtokon élő] idegenek kárára.

12. Egy bíró se bízza másra falvainkban őrizetére adott kezest.

13. A méneket, azaz waraniókat, jól gondozzák és semmiképpen egy helyben sokáig ne hagyják, nehogy ez a legelőnek ártson. Ha már valamelyikük nem lenne használható vagy kiöregedett, vagy éppen kimúlt volna, megfelelő időben jelentsék ezt nekünk, hogy [az első két esetben] az igavonók közé helyeztessük.

14. Igás lovainkat jól gondozzák, a csikókat idejében különítsék el, és ha sok kancacsikó lenne köztük, ezeket is külön nyájba gyűjtsék.

15. A nekünk szánt csikókat Szent Márton téli ünnepére juttassák el palotánkhoz.

16. Akarjuk, hogy amit mi vagy a királyné, vagy a mi meghagyásunkból az udvarnagy vagy pohárnok elrendeltünk, úgy, amint a parancs szól, teljesítsék, ha pedig valamit hanyagul végeztek volna el, tartózkodjanak az italtól mindaddig, amíg mi vagy a királyné magunk elé nem hívatjuk, hogy bocsánatot kérjen. Ha pedig a bírák háborúban vagy határőrzésben, követjárásban alárendeltjeikkel együtt nem úgy jártak volna el, amint parancsunk szólt, gyalogosan jelenjenek meg a palotában, és mindaddig tartózkodjanak az italtól és hústól, amíg hanyagságukról számot nem adtak. Akkor kapják meg büntetésüket: verjenek a hátukra és büntessék őket más módon is, amint mi vagy a királyné jónak látjuk.

17. Kinek hány falu van gondjaira bízva, annyi embert tartson a használatunkra szánt ménesek gondozására.

18. A csűröknél a nagyobb falvakban nem kevesebb mint 100 csirkét és 30 libát, a kisebbekben nem kevesebb mint 50 csirkét és 12 libát tartsanak.

19. A malmoknál a malom milyensége szerint minél több, lehetőleg jó libát és csirkét tartsanak.

20. Minden bíró elegendő mennyiségben küldessen terményeket az udvarba, és háromszor, négyszer vagy még ennél is többször vizsgálja felül a küldeményeket.

21. Azokban a majorokban, melyekben már azelőtt is voltak halastavak, a bíró továbbra is tartsa fent, és ha növelhetők, növelje azokat; ahol pedig eddig nem voltak és most már lehetnek, újonnan létesítsen ilyeneket.

22. Akik szőlőket művelnek [esetleges] használatunkra legalább három-négy szőlőkoszorút tartsanak.

23. Minden falunkban minél nagyobb számban legyenek tehénistállók, disznóólak, juh-, kecske-, és kosaklok és ezek sem hiányozhatnak. Ezenkívül pedig legyenek tehenek szolgáink gondozásában, szolgáltatásaik teljesítésére, hogy a földesúri szükségletre tehenek vagy igásállatok soha ne hiányozzanak. Hússzolgáltatásaik teljesítésére a lesántult ökröket használják fel, ha azok egyébként nem betegek, hasonlóképpen teheneket és lovakat is, olyanokat, melyek nem fekélyesek, ezeket és más állatokat is csak akkor, ha egészségesek. Az ilyen szolgáltatások teljesítése érdekében azonban, mint már mondottuk, a tehenek vagy igásjószágok számát csökkenteni nem szabad.

24. Minden bíró kötelességszerűen ügyeljen arra, hogy mindaz, amit asztalunkra adni tartozik jó, sőt igen jó legyen, gondosan, tisztán elkészítve. Amikor pedig ő áll asztalunk szolgálatára,396 a gabonából kétszeri érkezésre kapjon: a használatunkra szánt élelmiszerek minden tekintetben jók legyenek, mind a tésztafélék, mind pedig a húsfélék.

25. A makkoltatásról szeptember 1-jén tegyenek jelentést, hogy megtörténik-e vagy sem.

26. A majorosokra pedig ezentúl nagyobb terület ne legyen bízva, mint amit egy nap alatt bejárhatnak, és amire fel tudnak ügyelni.

27. Házaikban mindig legyen tűz, és azokra vigyázzanak, hogy baj ne történjék. Amikor küldött vagy követség jön a palotánkba, vagy onnét távozik, majorjainkban szállást ne követeljen, csak akkor, ha mi vagy a királyné ezt külön engedélyeztük. Az a comes pedig, akinek ez tisztjéhez tartozik, és azok az embereink, akiknek ez régtől fogva kötelességük, küldötteinket és a követségeket úgy gondozzák, vezetéklóval és minden szükségessel úgy lássák el a szokott módon, hogy jól és tisztességesen ellátva juthassanak el a palotánkhoz és térhessenek onnét vissza.

28. Akarjuk, hogy – rendelkezésünk szerint – a nagyböjtben virágvasárnap, amit Hozsannának mondanak, a termények eladásából származó jövedelmet – miután tudomásunkra hozták, hogy milyen volt a termés – szállítsák be.

29. Ha embereink közül valamelyiknek peres ügye lenne, a bíró intézze el, hogy ne legyen kénytelen panaszával elénk járulni, és így azokat a napokat, melyeken szolgálni tartoznék elmulasztani. Továbbá, hogy ha egy szolgának kívülállókkal támadna peres ügye, közvetlen felettese támogassa igaza elnyerésében teljes igyekezettel, ha pedig ez nem sikerülne, szolgánk az üggyel tovább ne törődjék, hanem feljebbvalója saját maga vagy küldöttje útján a helyzetet velünk közölje.

30. Akarjuk, hogy ami szolgálattal és terménnyel palotánknak tartoznak, házanként és pásztoronként külön jegyezzék fel, hasonlóképpen azt is, hogy háború idején milyen szállításokkal tartoznak. Minden évben előre különítsék el azt, amit a béreseknek vagy a nők munkahelyeire tartoznak adni, és kellő időben hiánytalanul osszák szét, nekünk pedig adjanak számot: hogyan intézték el ezt, és honnan vették a kiosztandó dolgokat és járandóságot.

31. Azt pedig, amit a béreseknek [provendarii] és a munkaházban [genicia a görög gynaikeionból] dolgozó nőknek ki kell adni, [a termésből] különítsék el és kellő időben, hiánytalanul adják ki; velünk pedig tudassák, hogyan hajtották ezt végre és mennyit fordítottak erre a célra.

32. Minden bírónak gondja legyen arra, hogy jó, sőt igen jó vetőmag álljon rendelkezésre, még akkor is, ha máshonnan kellene vásárolni.

33. Miután az említett dolgokat mind elkülönítették és a vetést elvégezték, mindazt, ami a termésből még fennmaradt, további intézkedésünkig őrizzék, és azután parancsunk szerint vagy adják el, vagy tartalékolják.

34. Nagyon ügyeljenek arra, hogy mindazt, amit kezük munkájával készítenek: szalonnát, sonkát, kolbászt, sózott húst, bort, ecetet, eperpálinkát, borpárlatot, halpástétomot, mustárt, sajtot, vajat, malátát, sört, méhsört, viaszt, lisztet – a legnagyobb tisztasággal készítsék.

35. Akarjuk, hogy a kövér juhokból éppúgy zsírt nyerjenek, mint a sertésekből; azonkívül minden birtokon legyen legalább két hízott ökör, akár azért, hogy ott helyben levágják és zsírjához jussanak, akár pedig azért, hogy hozzánk szállítsák.

36. Erdőségeinket és cserjéseinket jól őrizzék, és ahol jónak látszik, irtványt csináljanak, ahol viszont szükséges, arra ügyeljenek, hogy a szántóföldeket be ne nője az erdő; ne engedjék azt sem, hogy az erdősítésben kárt tegyenek vagy a fákat kivágják; vadjainkat az erdőkben jól őrizzék; a sólymokkal és karvalyokkal vadászást, amennyiben hasznunk van belőle, engedélyezzék, és az ezért járó díjakat szorgosan hajtsák be. A bírák, ha sertéseiket hizlalásra erdőnkbe bocsátják, hasonlóképpen a majorosok és embereik is, az ezért járó dézsmát jó példaadás okából elsőkként adják, hogy így mások is hiánytalanul leróják dézsmájukat.

37. A szántóföldeket és más ültetvényeket jól gondozzák, a réteket pedig, mikor annak ideje van, gondosan őrizzék.

38. A hízott libákat és csirkéket, mikor azzal szolgálni tartoznak, szükségletünkre elegendő mennyiségben küldjék.

39. Akarjuk, hogy a baromfit és tojást, amit szolganépeink és telepeseink évenként beszolgáltatnak, vegyék át, és amennyiben nem lenne rá szükségünk, adják el.

40. Méltóságunkra való tekintettel minden bíró tartson falvainkban pávákat, fácánokat, kacsákat, galambokat, fürjeket, gerléket.

41. Majorjainkban az épületek és az azokat körülvevő kerítések jó karban legyenek, hasonlóképpen az istállók, konyhák, sütőházak, présházak gondosan legyenek megépítve, hogy ott szolgáink munkájukat rendesen végezhessék.

42. Minden birtokon legyenek a raktárban hálózsákok, matracok, pehelypárnák, lepedők, asztalterítők, asztalkendők, réz-, ólom-, fa- és vasedények, vasrudak, láncok, vaskampók, kádárgyaluk, bárdok vagy fejszék, ékek, nagy kések és mindenféle más felszerelés olyan menynyiségben, hogy ne legyen szükséges azt máshonnét beszerezni vagy kölcsönkérni. Szigorúan tartsák kötelességüknek, hogy azok a szerszámok, amelyeket háború idején katonai célokra küldenek, jó állapotban legyenek, és amikor visszakerülnek, újra a raktárba jussanak.

43. A nők munkahelyeire, miként erre már van rendelkezés, a szükséges dolgokat idejében adják ki, azaz: vásznat, gyapjút, kék festéket, piros festéket, kártolót, bogáncsot, szappant, kenőcsöt, edényeket és egyéb kisebb dolgokat, amik ott szükségesek.

44. A böjtös eledelekből minden évben két részt küldjenek, mind a főzelékféléből, mind a halfélékből, sajtból, vajból, mézből, mustárból, ecetből, kölesből, lencséből, száraz vagy még zöld gyógyfüvekből, gyökerekből, ezenkívül karalábéból, viaszból, szappanból és más dolgokból, és írásban közöljék velünk, hogy mi maradt ott. Ezt semmiképpen se mulasszák el, mint eddig tették, mert a beküldött két rész alapján akarjuk megtudni, hogy mi maradt ott.

45. Minden bíró működése területén jó mesterembereket tartson: vaskovácsokat, aranyműveseket, ezüstműveseket, vargákat, asztalosokat, ácsokat, fegyverkészítőket, halászokat, madarászokat, azaz madárfogókat, szappanfőzőket, szeszfőzőket, azaz olyanokat, akik sört, alma- vagy körtepálinkát, vagy bármi más ivásra alkalmas [szeszes] italt tudnak készíteni, pékeket, akik használatunkra zsemlét sütnek, hálókészítőket, akik mind vadászatra, mind halászatra, mind madarak fogására alkalmas hálókat készítenek, hasonlóképpen más szolgákat is, akiket felsorolni hosszas lenne.

46. Vadaskertjeinket, melyeket a nép brogilusnak nevez, jól karban tartsák, a [kerítéseket] időről időre javítsák ki, és semmiképpen addig ne várjanak, míg teljes újjáépítésük válik szükségessé. Ugyanígy cselekedjenek minden más épülettel.

47. Vadászaink, solymászaink és más szolgálattevőink, kik a palotában állandóan szolgálatunkra vannak, mikor valami ügyünk elintézésére küldjük, vagy az udvarnagy pohárnok valamivel megbízza őket, aszerint, amint mi vagy a királyné levelünkben megállapítjuk, birtokainkon ellátást kapjanak.

48. Birtokainkon a szőlőpréseket jól készítsék elő, és ügyeljenek a bírák arra, hogy a szőlőt senki meztelen lábbal ne tapossa, hanem mindent tisztán és tisztességes módon végezzenek.

49. A nők műhelyei jól legyenek rendezve. Legyenek lakó-, sütő, és fonóházaik, mind ezek jól körülkerítve és erős kapukkal ellátva, hogy zavartalanul dolgozhassanak nekünk.

50. A bíró állapítsa meg, hogy hány ló lehet egy istállóban és hány lovász szükséges. Azok a lovászok, akik szabadok, a birtokon kapjanak hűbért és a hűbérből éljenek. Ugyanígy a fiscalinusok, akiknek telkeik vannak azokból, akinek pedig nincs telke, a földesúri részből kapjon ellátást.

51. Vigyázzon arra minden bíró, hogy a vetőmagot a gonosz emberek ne rejtsék föld alá vagy máshová, nehogy így gyöngébb legyen az aratás. Hasonlóképpen más varázslatoktól is tartsák vissza őket, hogy ilyeneket ne tegyenek.

52. Akarjuk, hogy a [bírák] a fiscalinusoknak, szolgáinknak, és azoknak a szabadoknak, akik a birtokon vagy falvainkban tartózkodnak, másokkal szemben felmerült ügyeikben, amint megérdemlik, de mindenesetre teljes és tökéletes igazságot szolgáltassanak.

53. Minden bíró ügyeljen arra, hogy a tisztsége alá tartozó embereink semmiképpen ne váljanak rablókká vagy varázslókká.

54. Minden bíró ügyeljen arra, hogy szolganépünk jól végezze munkáját, és dolgát elhanyagolva vásárokra ne járjon.

55. Akarjuk, hogy mindazt, amit a bírák a mi szükségletünkre adtak vagy szolgáltak, vagy tartalékoltak, jegyzékbe foglalják, és amit egyébként felhasználtak egy másikba: ami pedig ezenkívül még maradt, nekünk írásban jelentsék.

56. Minden bíró hatósága területén gyakran lásson törvényt és szolgáltasson igazságot: gondoskodjék arról, hogy embereink tisztességesen éljenek.

57. Ha valaki szolgáink közül felettese ellen panaszt akarna tenni, ne tiltsák meg neki, hogy hozzánk jöjjön. Ha pedig egy bíró megtudná, hogy alárendeltjei a palotánál ellene akarnak panaszt tenni, a panasz okát maga a bíró juttassa el a palotához, mert így akarjuk megtudni, hogy szükséges-e saját magunknak személyesen megjelenni, hogy panaszukkal feleslegesen ne alkalmatlankodjanak.

58. Mikor bíráinknak kutyakölyköket küldünk nevelésre, maga a bíró sajátjából táplálja azokat, vagy segédeinek, azaz a majorosoknak, tizedeseknek, pincemestereknek adja ki gondozásra, akik [szintén] a sajátukból lássák el azokat, kivéve, ha mi vagy a királyné úgy intézkedünk, hogy birtokunkon a mi részünkből nyerjék táplálékukat; ebben az esetben ugyanis a bíró állítson egy embert, aki gondozásukat jól ellátja, és ez már előre különítse el táplálékukat, hogy ne legyen kénytelen mindennap a raktárból kikérni.

59. Minden bíró, amíg nekünk szolgál, minden időben adjon három font viaszt és a szappanból 8 sextariust; ezenkívül, bárhol vagyunk is udvarunkkal, Szent András napjára hat font viaszt adjon, ugyanígy a böjt közepén is.

60. Soha ne a tehetősebbek közül válasszák a majorosokat, hanem a szegényebbek közül, ha azok hűségesek.

61. Minden bíró szolgáltatásai közt a palotához malátát (is) szállítson, hasonlóképpen mestereket is küldjön, hogy itt jó sört készítsenek.

62. Minden bíró évenként karácsony táján külön-külön, pontosan és világosan közölje velünk, hogy az egész jövedelemből mennyi esik igaállításra, mennyi szántó-vető munkákra, mennyi a sertéshizlalásra, a legeltetési pénzekre, az adóslevelekre, a freudákra, az erdeinkben engedély nélkül szerzett [és elkobzott] prémekre, a jóvátételekre, malmokra, erdőkre, mezőkre, hajókra, hidakra, [rév- és hídpénzekre], a szabad emberekre [szolgáltatásaikra], a centenusokra, akik birtokukon dolgoznak, a vásárokra, szőlőkre, azokra, akik borban adóznak, szénára, fára, fáklyákra, deszkákra, és más épületfákra, parlagföldekre, arra, hogy mennyi főzelékféle van, köles, lencse, gyapjú, vászon, gyümölcs, dió és mogyoró, gyümölcsoltvány, hogy mi van a kerti veteményekkel, répákkal, halastavakkal, mennyi különféle bőr van, szőrme, szaru, méz, viasz, zsír, szappan, eperpálinka, borpárlat, méhsör, ecet, sör, új és régi bor, új és régi gabona, mennyi csirke és tojás, kacsa és lúd van, mi van a halászokkal, fegyverkészítőkkel, vargákkal, a kenyértartó- és ládakészítőkkel, asztalosokkal, nyergesekkel, kovácsokkal, a vas- és ólombányászokkal, adózókkal, a csikókkal és lovakkal, hogy így megtudhassuk: mi és mennyi van a különböző jószágokból.

63. Bíráink ne tekintsék túlzott szigorúságnak, hogy mindezeket számon kérjük, mert azt akarjuk, hogy alárendeltjeiktől ők is ugyanígy számon kérjenek mindent, és ezek se méltatlankodjanak; a bírák gondoskodjanak arról, hogy mindaz, ami egy házban vagy faluban meg szokott lenni, falvainkban is meglegyen.

64. A szekerek, melyeket hadicélra küldenek, jól megépített basternák legyenek: az ernyők jól be legyenek bőrrel borítva, és úgy összevarrva, hogy egész terhükkel, ami bent van, ha vízen kell átkelni, a folyón átjussanak, s a víz ne hatolhasson be, és így, mint mondottuk, bennük levő dolgaink épen maradjanak. Akarjuk továbbá, hogy ezeken szükségletünkre lisztet is küldjenek, mégpedig 12 vékányit, azokon pedig, amelyeken bort szállítanak, 12 modius397 bort küldjenek, a mi mértékünk szerint: [végezetül] minden szekér még pajzzsal, lándzsával, tegezzel és íjjal is el legyen látva.

65. Halastavainkból a halakat adják el, [de] helyükre másokat tegyenek, hogy a tavakban mindig legyen hal, továbbá, ha mi nem megyünk ki a birtokra, a halakat adják el, és bíráink azokból a mi hasznunkra nyerészkedjenek.

66. A kecskékről és kosokról, azok szarváról és bőréről évenként adjanak számot, és ugyancsak évenként zsíros, sós húsokat is szállítsanak belőlük.

67. Jelentsék nekünk, hogy hány üres mansus398 van, és hány mancipium,399 akiket nem tudnak elhelyezni.

68. Akarjuk, hogy a bírák mindig tartsanak készen háborúba és a palotához szállításra jól megabroncsozott hordókat; bőrtömlőket ne készítsenek.

69. A farkasokról állandóan jelentsék, hogy mennyit fogtak meg közülük, és a bőrüket mutassák be. Május havában a farkaskölyköket kutassák fel és fogják meg, akár méreggel és vadászhálóval, akár pedig csapdával és kutyákkal.

70. Azt akarjuk, hogy a kertekben mindenféle növény meglegyen: liliom, rózsa, görögszéna, bazsalikom, zsálya, ruta, üröm, uborka, tök, lopótök, bab, borsoskömény, rozmaring, konyhakömény, csicseriborsó, csillagjácint, gladiolus, kígyófű, ánizs, vadtök, napraforgó, medvetalp, árticsóka, saláta, fekete kömény, borsmustár, torma, lapu, bolhafű, mirhafű, petrezselyem, zeller, lestyán, boróka, kapor, édeskömény, köles, cikória, szarvasgyökér, mustár, borsfű, vízi menta, kerti menta, erdei menta, gilisztahajtófű, macskafű, ezerjófű, mák, répa, vadgyömbér, fehérmályva, mályvarózsa, sárgarépa, paszternák, paraj, kenőfű, karalábé, káposzta, hagyma, metélőhagyma, póréhagyma, retek, mogyoróhagyma, vöröshagyma, fokhagyma, festőbuzér, bogáncs, lóbab, borsó, koriander, karaboly, nadragulya, muskátzsálya. A kertész háza tetején kövirózsát termesszen.

Ami a gyümölcsfákat illeti, azt akarjuk, hogy bíráink különféle fajta almafákat, körtefákat, szilvafákat, továbbá berkenyét, naspolyát, gesztenyét, különféle fajta barackfákat, birsalmát, mogyorót, mandulát, babért, fenyőt, fügét, diót és különféle cseresznyét tartsanak.

Az almák nevei: rozmaringa, geroldinga, crevedella, spirauca, egyesek édesek, mások savanyúak, de mind eltehető, viszont legyen olyan is, amit rögtön leszedése után el kell fogyasztani, mert nem áll el. Az eltevésre alkalmas körte három- vagy négyfajta: édes, aszalni való és kései.

A királyi capitulare vége.

 

Szemelvények a Domesday Bookból

 

A Domesday Book Hódító Vilmos rendeletére készült katasztergyűjtemény (1089). A hatalmas munka területi felmérés alapján készült. A felülvizsgálat célja, hogy a királyi jogokat stabilizálja, így feljegyzésre került a földek értéke, birtokosa, a bérletek, jogok stb. „Utolsó Ítélet könyvének” nevezték az eskü szövege után.

 

Douglas, T. II., 1953, 879. o.

 

Kennett majort Edward király idejében 3 és 1/2 ekényire becsülték: most 3 és 1/2 ekényire. 10 ekének való föld van. Miklós bírja Vilmostól. 5 ekéje van az uraságnak, és 7 paraszt meg 5 zsellér bír 5 ekét. Van 12 rabszolga; egy malom mely semmit sem hoz; rét 2 ekényi, és legelő a falu állatainak. Az egész 12 fontot ér; amikor megkapta, 9-et, Edward király idejében 12 fontot. Tochil, Edward király thegnje, bírta ezt a majort Edward király idejében és egy sokemannek volt 1 virgátja az ő fennhatósága alatt. A sokeman fuvarozást végzett vagy 8 pennyt fizetett, de átadhatta és eladhatta a földjét.

 

Cambridgeshire leírása

 

Cambridgeshirben. Staploe században a következők tettek eskü alatti vallomást: Kennetti Miklós; Heselingesi Hugó; Chippenhami Vilmos; Sohami Warin; Fordhami Róbert; Badlinghami Ormar; Burwelli Alan; Snailwelli Aluric, Picot a sheriff, valamint az összes franciák és angolok.462 Ebben a században Miklós bírja Kennettet Warenne-i Vilmostól. Edward király idejében 3 és 1/2 ekényire becsülték, most 2 és 1/2 ekényire. 10 ekének való föld van. 5 ekéje van az uraságnak, 5 a parasztoknak. 6 paraszt van, 1 pap és 12 rabszolga. Van malom is, de semmit sem hoz. Rét van 2 ekényi. Az uradalom állatállománya 8 szarvasmarha, 480 juh, 10 sertés, 4 pulyka, Van legelő is a falu állatállománya számára. Az egész 12 fontot ér; amikor megkapta 9 fontot, Edward király idejében 12 fontot ért. Thobillus, Edward király thegnje, birtokolta ezt a majort s ebben a majorban volt egy Gordirc nevű sokeman,463 s ez rendelkezhetett a földjéről ura engedélye nélkül. Edward király idejében ugyanez a fóld mindig fuvarozással szolgált egy évente 57 penny szokásszerű őszeget fizetett.

 

Eudes blois-i gróf levele Róbert királyhoz

Bouquet Variorum epistolae XX. t. X., 1874, 501–502. o.

 

Urának, Róbert királynak, Eddes gróf

 

Keveset kívánok szólni hozzád, Uram, ha meghallgatni méltóztatnál. Richard gróf, a te hűbéresed, felszólított, hogy jelenjek meg előtted igazságszolgáltatás, vagy egyezkedés végett, azokkal a panaszokkal kapcsolatban, melyeket te ellenem hangoztattál. Én az egész ügyet az ő kezébe tettem le. Ő azután, a te beleegyezéseddel határidőt tűzött ki nekem a tárgyalásra. Amikor azonban az idő igen közel volt, és én már felkészültem ennek a dolognak az elintézésére, azt üzente nekem, ne fárasszam magamat azzal, hogy a bejelentett placitumra (ítélkezésre) elmegyek; mivel Neked nincs szándékodban más igazolást vagy egyezkedést elfogadni, csak azt, hogy megtiltsad nekem, hogy mint méltatlan, Tőled bármiféle hűbért birtokomban tarthassak. Illetéktelennek mondta magát továbbá arra, hogy engem a pairek482 meghallgatása nélkül ilyen ítélkezés elé állítson. Ez az oka annak, hogy a placitumon nem jelentem meg előtted.

 

De azon nagyon csodálkozom, Uram, hogy Te engem annyira sietve, az ügy megvitatása nélkül, a hűbérre alkalmatlannak ítéltél. Mert, hogy származásomra tekintünk, Isten kegyelméből valóban képes vagyok az örökösödésre. Ha pedig az általad nekem adott hűbér milyenségét nézzük, nyilvánvaló, hogy azt a Te kegyelmed nem a királyi birtokból, hanem az őseimtől örökjogon rám szállt birtokokból juttatta. Ha szolgálataim érdemére vagyunk tekintettel, Te magad is tudod, hogy amíg kegyelmedben voltam, hogyan szolgáltam Neked otthon, háborúban és idegenben. Azonban, miután kegyelmedet elfordítottad tőlem és arra törekedtél, hogy azt a megtiszteltetést, amelyben eddig részeltettél, elvedd tőlem, ha Neked becsületem védelmében véletlenül valami kárt okoztam, ezt a jogtalanságoktól fölingerelve és a szükségtől kényszerítve tettem. Mert becsületem megvédését hogyan is mulaszthatnám el? Istenre és lelkemre mondom, inkább akarok becsülettel halni, mint becstelenül élni. Ha azonban ezentúl nem bántod becsületemet, semmi a világon nem lesz, amit inkább óhajtanék, minthogy kegyelmedet vagy megtartsam, vagy kiérdemeljem. Mert a Veled való egyetlenkedés nekem ugyan igen kellemetlen, de Tőled is Uram, kormányzásod gyökerét és gyümölcsét veszi el; az igazságot és a békét mondom. Ezért könyörögve kérem kegyességedet, ami benned a természet szerint megvan, ha gonosz tanács el nem veszi, hogy hagyj fel végre üldözésemmel, és engem vagy udvari embereid által, vagy az előkelők által engeszteltess ki. Vale.

 

Éhínség

Raoul Glaber francia krónikás (szül. a X. század végén, megh. 1050). Kedve ellenére lett szerzetes, kolostorról kolostorra járt Clunytól Saint-Germain d’Auxerres-ig. Itt írta meg Historiarum libri quinque c. munkáját. A 900–1046-ig terjedő évek eseményeit jegyezte fel.

 

M. Prou, 1866, lib. IV. ch. 4. 98–100. o.

 

A következő időben (1032-ben) az egész földkerekségen éhínség támadt, és csaknem az egész emberi nemzetség pusztulása fenyegetett. Ugyanis az időjárás annyira viharossá vált, hogy sem a vetésre, sem az aratásra nem volt alkalmas idő, főként a felhőszakadások miatt. Az elemek egymás közt szinte azon versengtek, hogy az emberi gonoszság elnyerje büntetését: az állandó esőzés miatt a föld annyira sáros lett, hogy három év folyamán egyetlen mag befogadására alkalmas barázdát sem lehetett találni. Aratás idején viszont a különféle dudva és gaz a szántóföldek egész felületét ellepte: egy modiusnyi elvetett mag, ahol még a legjobban fizetett, aratáskor egy sextariust adott, ez a sextarius azonban legföljebb egy marokra való lisztet jelentett. Ez a pusztító terméketlenség Keleten kezdődött. Görögország elpusztítása után Itáliába jutott, innét elárasztotta Galliát és kiterjedt Anglia minden vidékére is. Akkor az egész nép az élelemhiány következtében mintegy összeaszott, a nagyok és középrendűek a szegényekkel együtt éhségtől sápadoztak: a gazdagok ragadozó kedve is megszűnt az általános nyomorúságban. Ha véletlenül valami élelmiszer eladásra került, az eladó belátása szerint szabadon lehetett méltányos árat kérni vagy azt messze túllépni: sok helyen a modius ára 60 solidus volt vagy másként: egy sextarius 15 solidus. Ezenközben, miután a vadállatokat és a szárnyasokat is megették az emberek a kegyetlen éhségtől hajtva – még elmondani is borzalmas – mindenféle dögöt megettek. Voltak, akik, hogy a halált elkerüljék – erdei gyökereket és vízinövényeket rágtak, de hasztalanul, mert az Isten bosszuló haragját nem lehet másként elkerülni, csak ha ő akarja. Borzalom elbeszélni, hogy akkoriban az emberi nem mennyire megromlott. Amit azelőtt csak nagyon ritkán lehetett hallani, a mardosó éhség arra kényszerítene az embereket, hogy emberhúst faljanak fel: az úton járókat a náluk erősebbek elragadták, darabokra vágták és tűzön megsütve, felfalták. Olyanokat, akik az éhség elől menekülve egyik helyről a másikra vándoroltak, és valahol szállást kaptak, vendéglátóik éjjel legyilkolták és megették, sokan mások pedig almával vagy tojással félreeső helyekre csalták a gyermekeket, ott meggyilkolták és megették őket, sok helyen a földből ásták ki a holttesteket, így akarták éhségüket csillapítani. Végül is ez az őrjöngés annyira fokozódott, hogy sokkal biztosabban élt valahol magányosan valami állat, minden ragadozástól mentesen, szabadon, mint az ember: mert minthogy már szokásba jött, hogy emberhúst esznek, valaki sült húst vitt eladni a tournous-i vásárra, mintha az valami állat húsa lenne; amikor felfedezték, ezt a borzasztó bűnt nem is tagadta: végül is agyba-főbe verték és megégették. Földbe temetett testét valaki más kiásta és éjjel megette; azt is hasonló módon megégették.

Abban az időben ugyanezeken a tájakon olyasmire is történt kísérlet, amiről eddig még sohasem hallottunk, hogy valaki is megcselekedte volna. Sokan ugyanis agyaghoz hasonló fehér földet ástak ki, ezzel ami lisztjük, korpájuk még volt, összekeverték és ebből sütöttek kenyeret, hogy az éhhaláltól megmeneküljenek. Igyekezetüket az életben maradás reménye sarkallta, de teljesen eredmény nélkül. Sápadtság és soványság látszott mindenki ábrázatán, sokak bőrét viszont gyulladás püffesztette meg. Az emberek hangja annyira elvékonyult, hogy halódó madarak csicsergéséhez vált hasonlatossá.

Akkoriban a farkasok már beleuntak a nagy tömegük miatt temetetlenül heverő holttestek lakmározásába, és az emberek közül ragadoztak zsákmányt, amire pedig hosszú idő óta példa nem volt. Mivel pedig, mint már mondottuk is, a halottakat éppen nagy sokaságuk miatt egyenként eltemetni nem lehetett, némely helyeken az istenfélő emberek csontházakat (carnariun) építettek, ahová ötszáz vagy több holttestet vetettek félmeztelenül vagy teljesen ruhátlanul – amennyi csak elfért bennük. Az útkereszteződések és a szántóföldek barázdái is temetőszámba mentek. Ha pedig valaki úgy hallotta, hogy jobb dolga lenne, ha más földre költözne és útnak is indult, útközben pusztult el az ínségtől.

 

Az „Isten békéje” intézmény szerveződése

A X. század végétől az egyház a magánháborúk korlátozására, olyan békemozgalom szervezésére törekedett, amelynek általános tekintélyt szerezhetett. A mozgalom Dél-Franciaországból indult el, egész sor területi zsinat tartásával. Felhívásokat bocsátottak ki az egyház, a szerzetesek és parasztok védelmére, s meghatározott napokra fegyvernyugvást hirdettek.

 

Raoul Glaber Historiájából

Uo. lib. IV. ch. 5. 103–106. o.

 

Az Úr szenvedésétől számított ama ezres évben, amely az említett csapás nyomorúságait követte, az esőzések megszűntek, és az Isten jóságának és irgalmának ránk tekintése folytán az ég vidám orcával kezdett tündökölni. Kedvező szelek fújtak, hirdetve szelíd békéje által a Teremtő nagylelkűségét. Az egész föld vidám zöldbe öltözött, s termésének bőségével teljesen elűzte az ínséget. Ekkor kezdtek először Aquitania részein a püspökök, apátok és az egész népből a szent vallás ájtatos férfiai gyűléseket tartani, amelyekre sok szent testét és számtalan ereklyetartót vittek el. Ezután az arles-i és lyoni tartományokban, majd egész Burgundiában, egészen Franciaország határáig, az összes püspökségekben kihirdették, hogy az egész ország főpapjai és előkelői tartsanak zsinatokat a béke és a szent hit megújítására. Ezt hallva, az egész ország népe örvendezett és beleegyezett abba, a legnagyobbak, közepes állapotúak és a legkisebbek is, hogy készségesen fognak engedelmeskedni mindannak, amit az Egyház pásztorai parancsolnak, ugyanúgy, mintha az emberekhez itt a földön égből jövő szózat hangzana. Mert még mindenkit riadalomban tartottak az elmúlt idők általános csapásai: attól féltek, hogy a bőségesnek ígérkező termés gazdagságát esetleg elveszítik. Okiratot állítottak ki, melyben pontról pontra felsorolták, hogy mit nem szabad ezentúl tenniük, és azt is, hogy ájtatos ígéretükkel mit ajánlottak fel Istennek. Ezek közül a legfontosabb volt az, hogy a békét sértetlenül meg fogják őrizni, hogy ti. mindkét rendhez tartozó férfiak, bármiféle bűnt követtek el azelőtt, ezentúl félelem nélkül és fegyvertelenül járhatnak: a rablót vagy más vagyonának pusztítóját a törvény szigorával sújtják, mert vagy vagyonát vették el, vagy testi büntetéssel fenyítették. Azonban minden egyházi szent helynek oly nagy tiszteletet és hódolatot mutattak, hogy ha valaki bármiféle bűntől terhelve hozzájuk menekült, onnét sértetlenül távozhatott, kivéve azt, aki az említett békére vonatkozó megállapodást megsértette; ezt ui. még az oltárnál is elfogták és az előre megállapított módon bűnhődött; hasonlóképpen minden klerikust, szerzetest és apácát is annyira tiszteltek, hogy ha valaki velük utazott, senkitől sem szenvedhetett bántódást. Ezeken a zsinatokon még igen sok olyan dolgot határoztak el, amit igen hosszas lenne elmondani. Azt azonban érdemes megemlíteni, hogy mindenkinek tetszésével elhatározták, hogy minden hét péntekjén a bortól örökre szóló érvénnyel tartózkodnak, szombaton pedig a hústól, kivéve, ha súlyos betegség az ellenkezőre nem kényszeríti őket, vagy valami igen nagy ünnep közbe nem jön; ha pedig valami folytán megtörténnék, hogy ez a szigorú fogadalom meglazulna, három szegényt kell étellel ellátni. Akkoriban a szenteknek ezeken az összejövetelein számtalan beteg meggyógyult. Azonban nehogy bárki is könnyelműen gondolkozzék ezekről, sokakban a már szétmállott bőr, a lábaknak és karoknak szétesett húsa eredeti állapotába tért vissza, és igen sokszor még a vér is folyt. Ez sok kételkedőben is megerősítette a hitet. Ennek következtében mindenki annyira föllelkesült, hogy a püspökök kezüket és pásztorbotjukat az ég felé emelték és az Isten felé tárt kezekkel valamennyien ezt kiáltották: béke, béke, béke; s ebben az Istennel való egyezség jelét, az ígéret megújítását látták. És a béke megszilárdításáért folytatott öt év eltelte után minden megújult, az egész világon csodálatos ragyogással megújult a béke… Ebben az évben a gabona, a bor és egyéb termés is olyan bőséges volt, amennyit az eljövendő öt évre sem remélhettünk… miként a régi mózesi nagy jubileum idején. A következő második, harmadik és negyedik évben sem lett kevesebb a termés…

 

lib. IV., ch. 1. Ugyanazon időben történt az isteni kegyelem ihletésére, hogy először az aquitaniai részeken, később lassanként Gallia egész területén egyezséget kötöttek az Isten szeretete és félelme által egyként vezettetve; eszerint szerda estétől hétfő hajnalig senki a halandók közül más emberen nem erőszakoskodhatik, sem bosszút nem állhat, sem adósától a vadimoniumot (zálogot) nem követelheti. Ha pedig valaki e közösen hozott határozat ellen mégis tenne valamit vagy életével fizessen, vagy a keresztények közösségétől kiűzetve, hazáját is hagyja el. Ezenkívül mindenki tetszésével találkozott az is, hogy ezt a megállapodást mintegy köznyelven Treuga Domininak (az Úr békéjének) nevezzék.

 

10.9. A templomok újjáépítése

Raoul Glaber Historiájából

 

M. Prou, 62. o.

 

III. könyv 4. Amint közeledett az ezredik év utáni harmadik esztendő, majd az egész Fóldön, de főleg Itáliában és Galliában a templomok újjáépítését lehetett látni. Jóllehet nagyrészük igen jól épített volt, s nem volt szükséges felújításuk, minden keresztény közösséget valóságos versengés sarkallt, hogy temploma még ragyogóbb legyen. Mintha a világ megrázta volna magát, hogy levetve régi ruháját, a templomok új fehér ruhájába öltözzön. A püspöki székhelyek majd minden temploma, a különböző szentek tiszteletére alapított monostorok egyházai, hasonlóképpen a falvak kis kápolnái a hívők által felújítva, nagyobbak és sokkal szebbek lettek.

 

10.10. Ereklyék feltalálása

III. 5.

 

Miután az egész világ mint mondottuk magát az új templomok fehérségével ékesítette, az Úr megtestesülésének ezredik évét követő nyolcadik esztendőben történt, hogy különböző jelek lehetővé tették számos szent ereklyéjének fellelését, azokon a helyeken, ahol hosszú idő óta rejtve voltak. Mintha vártak volna dicső feltámadásukra, az isteni jelre, hogy elmélkedés céljából átadassanak a híveknek, hatalmas vigaszt árasztva szívükbe.

 

A tulujes-i zsinat (1046) határozatából

 

A béke megtartásáról a legmesszebbmenő határozatokat a Roussillon tartományban fekvő Tulujes-ben tartott zsinat hozta.

 

Bouquet, T. XI., 1875, 510–511. o.

 

I. Ez az a béke, amelyet megerősítettek a püspökök, apátok, grófok és őrgrófok és a többi istenfélő mágnások a narbonnei püspökségben, hogy ti. ettől a naptól kezdve senki templomot fel nem törhet, sem annak kerítését, sem a temetőt, sem azokat a házakat, amelyek a templom környékén vannak vagy lesznek 30 egyházi lépés távolságra.

II. Azokat a templomokat azonban nem értjük bele ebbe a tilalomba, amelyekből erődöket csináltak vagy fognak csinálni; sem azokat a templomokat, amelyekben a rablók vagy a tolvajok a zsákmányt vagy a lopott holmit összegyűjtötték, vagy ahonnét gonosztettek elkövetésére kijárnak, vagy ahová visszatérnek; azonban még ezeknek is bántatlanságot biztosítunk mindaddig, amíg az elkövetett gonosztett miatti panasz ennek a helynek a püspökéhez vagy ugyanazon szék kanonokjainak testületéhez el nem jut. Ha pedig a püspök vagy az említett kanonokok ugyanazon püspöki székhelyen a gonosztevő miatt valami kárt szenvedtek, és az nem akar elégtételt adni, azután az említett püspöknek vagy az említett kanonokoknak a parancsa alapján a gonosztevő és holmija abban a templomban tovább biztonságban nem maradhat. Az az ember pedig, aki valamely templomra rontott, vagy pedig az említett gonosztevőkön kívül ott mások ellen valami rosszat követett el, vagy pedig a templom környékén 30 egyházi lépés távolságra levő házakat megrohanta, az említett szentségtörés jóvátételét és a gonosztettek miatt a panaszosoknak járó kártérítést kétszeresen köteles megadni.

III. Hasonlóképpen helyesnek látták, hogy azokat a klérikusokat, akik nem viselnek fegyvert, vagy a szerzeteseket és apácákat senki meg ne rohanja, sem jogtalanságot vagy valami gonosztettet ellenük el ne kövessen. Kanonokoknak, szerzeteseknek vagy apácáknak házait, vagy azokat az egyházi majorokat és birtokokat, amelyeket a mi püspökségünk egyházai vagy fegyvertelen klérusai, esetleg szerzetesek és apácák tartanak birtokukban, senki fel ne törje, onnét semmit el ne ragadjon: ha ilyet tenne, kétszeres jóvátétellel tartozik.

IV. Hasonlóképpen megerősítették azt is, hogy senki ebben a püspökségben kancát vagy csikót az elkövetkező félévben el ne raboljon, se ökröt, se tehenet, se szamarat, se nőstényszamarat, se juhot, se bárányt, se kecskét vagy bakot, se ezeknek kicsinyeit.

V. A pagensiseknek485 vagy a fegyveres klérikusoknak házait, baromfióljait, csűrjeit senki fel ne gyújtsa és el ne pusztítsa. Parasztot vagy parasztasszonyt, fegyvertelen klerikusokat, szerzeteseket vagy apácákat senki ne merészeljen megölni, megsebesíteni vagy bántalmazni, sem elfogni vagy megkötözni, legfeljebb akkor, ha ellenük valami bűnt követtek el. Akkor se kötözzék meg őket mással, csak egyszerű kötéllel, de ez is csak akkor történhetik, ha már előzőleg hiába panaszkodtak rájuk, mint előbb mondottuk. A parasztoktól ne vegyék el ruháikat, az ekevasat vagy az ásókat, olajligeteket ne gyújtsák fel és ne égessék el, és azok termését ne pusztítsák el.

VI. Hasonlóképpen megállapodtak abban is, hogy senki ne foglalja le zálogba másnak a holmiját kezesség vagy bárkivel kötött üzlet miatt, különösen, ha az már fizetett. És ha bárki ezt a békét, amit az előbbiekben előadtunk, megszegné, és annak, akinek kárára megszegte, 15 napon belül egyszeri összeggel azt jóvá nem tette, 15 nap elmúltával a kétszeresét fizesse, az összeg kétszerese pedig azt a püspököt vagy comest illeti, aki az ügyben ítéletet hozott.

VII. Az Úr békéjét pedig igen nyomatékosan megerősítették az említett püspökök, hogy ti. azt az összes keresztények minden időben tartsák meg szerda, azaz Mercurius napjának napnyugtától a hét második napja, azaz hétfő napfelkeltéig. Hasonlóképpen állandóan tartsák meg az Úr ádventjének első napjától kezdve vízkereszt octavájáig (nyolcadáig), amikor Szent Hilarius ünnepét ülik. Hasonlóképpen tartsák meg állandóan attól a hétfőtől kezdve, amely a böjt kezdete előtt van, addig a hétfőig, amelyik közvetlenül pünkösd octavájának vasárnapja után következik. Ugyanez vonatkozik az Úr keresztje feltalálásának és felmagasztalásának vigíliájára és ünnepeire, Szent Mária három vigíliájára és ugyananynyi ünnepére, minden apostol vigíliájára és ünnepeire, Szent Lőrinc vigíliájára és ünnepére; ennek a vallásos kötelezettségnek a megtartását kiterjesztették még a következő ünnepekre vigíliákkal együtt: Narbonne-i Szent Pál, Keresztelő Szent János, a szent Apostolok, Szent Mihály arkangyal, Szent Márton hitvalló, továbbá mindenszentek vigíliája és ünnepe. Hasonlóképpen a kántorböjtöket is e rendelkezés alá vonták. Az említett napokat, amelyek az Úr treugájában vannak, megerősítették a püspökök a megelőző és követő éjszakákkal együtt, vagyis a napnyugtától, amikor a treuga domini kezdődik, annak a napnak a napfelkeltéig, amikor megszűnik. Ha pedig valaki az említett treuga domini idején valahol valami bűntettet követett volna el, kétszeres kártérítéssel tartozik, azután pedig a hideg víz büntetésével tegye jóvá azt, amit az Úr békéje ellen vétett. Ha pedig valaki e treuga tartalma alatt szándékosan embert ölt, a keresztény emberek helyeslésével határozatba ment, hogy egész élete tartamára számkivetésre ítéljék, ha ezt szándékosan tette; ha pedig véletlenül történt, hagyja el a földet akkora távolságig, amekkorát a püspök és a kanonokok jónak látnak kijelölni. Ha valaki egy másik ember meggyilkolása vagy elfogatása céljából lest vetett, vagy pedig másnak a várát el akarta foglalni, még akkor is, ha ez nem sikerült, a püspök és a kanonok ítélete szerint az Úr békéjére való tekintettel úgy adjon elégtételt, mintha sikerült volna az, amire törekedett.

Ugyanígy megtiltották azt is, hogy e folyamatos treugák, azaz ádvent és nagyböjt idejének kezdetétől senki vár vagy erősség építését elkezdeni ne merje, kivéve, ha már a folyamatos treugák kezdete előtt 15 nappal elkezdte. Az említett Úr békéjével és treugájával kapcsolatban bármikor lehet panaszt emelni a püspök és kanonokjai előtt. Azok pedig, akik fölött a püspök vagy az említett szék kanonokjai már bíráskodtak az Úr békéjének, vagy treugájának helyreállításának dolgában, amennyiben a mellettük tanúskodók vagy kezesek hamis esküt tettek az Úr békéjére, vagy treugájára vonatkozóan az említett püspök vagy kanonokok előtt, a püspök és ugyanazon szék kanonokjai támogatóikkal és segítőikkel együtt közösítsék ki őket mindaddig, amíg makacskodnak, mint az Úr békéjének és treugájának megszegőit; ők maguk és vagyonuk nem tartoznak az Úr békéje és treugája alá.

 

 

V. Vilmos, Aquitánia hercege (990–1030)

Adhémar de Chabannes Krónikájából

J. Chavanon, 1897, lib. III. ch. 4.

Ebben az időben Aquitánia hercege, Poitiers grófja, a hatalmas és dicsőséges Vilmos volt, aki mindenkivel szemben szeretetre méltó, csodálatos bölcsességgel megáldott okos tanácsadó, nemeslelkűséggel és bőkezűséggel teli, a szegények oltalmazója, a szerzetesek atyja, templomok építője és a római szentegyház igaz barátja. Már ifjúkorától szokása volt évente Rómába menni, az Apostolok székvárosába, és részt vett egy jámbor zarándokúton is a galíciai Szent Jakab sírjához.

Mindenütt, ahová ment, ahol megjelent, nyilvános gyűlések alkalmával, személyét olyan dicsőség és tisztelet övezte, hogy nem annyira egy herceg, mint inkább egy király benyomását keltette. Nemcsak egész Aquitániát vette hatalma alá, úgy; hogy senki sem merte kezét emelni ellene, de még a frankok királya486 is nagy barátsággal viseltetett iránta s palotájában minden más hercegnél nagyobb tisztelettel fogadta. Továbbá Alfonz,487 a spanyolok királya a navarrai Sancho,488 éppúgy, mint a dánok és angolok királya, Kanut oly nagyra becsülték, hogy minden évben drága ajándékokat küldtek hozzá követeikkel, amelyeket ő még értékesebbekkel viszonzott. Elénk barátság kötötte össze Henrik császárra,489 az egymás iránti kölcsönös tiszteletet ajándékokkal erősítették meg. Többek között Vilmos herceg egy szép arany kardot küldött a császárnak, amelyre a következőket vésette: HENRIK CSÁSZÁR, Caesar AUGUSTUS. Mikor Rómába ment, a pápák dicső uralkodóhoz méltóan fogadták, és az egész szenátus mint atyját éltette. Fulko, Anjou grófjának, aki vazallusa volt, Loudun várát és több erődített helyet engedett át hűbérbe, így Saintes városát is várakkal együtt.

A nevezett herceg, ha tudomást szerzett egy kiváló klerikusról, azonnal pártfogásába fogadta. Így Renaut szerzetest is, akit bölcsessége miatt Platónnak neveztek, a Saint-Maixent-monostor fejévé tette. Franciaországból meghívta a híres tudományú Chartres-i Fulbertet, neki adta a Saint-Hilaire kincstárát s az iránta tanúsított nagy tiszteletét nyilvánosan kimutatta. Társaságában majd mindig volt legalább egy püspök.

A limoges-i Saint-Martfal-monostornak adományozta az Aunis mellett fekvő parókiát, amit egyébként korábban apja is ennek a monostornak adományozott, továbbá a Szent Péternek ajánlott Ainas parókiát. A clunyi monostornak, az itáliai clusai Szent Mihály-monostornak, s több más templom javára Burgundiában és Aquitániába számos adományt tett, s tengerparti birtokok járadékaival növelte Krisztus szolgáinak jövedelmét. A szabályozott szerzeteseket és apátokat elhalmozta figyelmességével és államának kormányzatában igénybe vette tanácsaik segítségét.

Gazdag ajándékokkal kereste fel Odilo clunyi apátot, akiben a Szentlélek igazi templomát tisztelte, magát vazallusává tette és autoritása alá helyezte hercegségének több monostorát.

A nemes herceg újjáépítette a híres Maillezais-kolostort Poitou-ban, a nevezetes bourgueil-i apátságot Anjou-ban lévő birtokán, anyjával Emmával, Odo champagne-i gróf nővérével egyetértésben. Ebben a monostorban nagyszámú szerzetest gyűjtött össze, akik itt éjjel-nappal Isten dicsőségét énekelték. Élükre a szent élet iránti buzgósággal telt Theudelin apátot választották, az égi disciplinák megingathatatlan oszlopát, aki a zsidó vallásból tért át. Az aquitániai seniorokat, akik több ízben is lázadni akartak ellene, mindig megfékezte és letörte. Mikor a Saint-Charroux melletti Rochemaux vár ostrománál Boso gróf nagy csapat merész lovaggal szállt szembe vele, s a harcban Boso előnyre tett szert, végül is a herceg lett a győző, és Boso elmenekült…

 

A társadalom három rendje

 

Adalberon, 977-től Laon püspöke, Carmen ad Robertum regem című versében a társadalom hármas, funkciók szerinti felosztásának ideáját fogalmazta meg, a király és a püspök közti dialógus formájában (1030 kör.).

 

G. A. Hückel, 1901, 148–156. o.

 

(Isten országának lakóiról, a király kérdésére válaszolva)

 

Püspök:

 

Kérdezd az Areopagitának nevezett Dionysinost, aki két könyvet írt e témáról.490 A szent atya Gergely, ugyancsak szólt erről a Moralia-jóban, amelyben a boldog Jób hitét elemzi, s igen világosan értekezik róla a Homéliában és Ezékiel könyvéhez írt kommentárja végén.491 Írásait elküldte Galliába is. Ezek a dolgok azonban nem könnyen érthetők az emberek számára. Kifejtem tehát számodra, a szavak szimbolikus értelmével együtt…

Az ég lakói több rendet alkotnak, s ennek mintájára rendeződött a föld népessége is. A régi egyház népének törvényében, amely egyház a Zsinagóga szimbolikus nevet viseli, Isten Mózes közvetítésével állította fel papjait és szabályozta hierarchiáját. A szent történetek elmondják, milyen papi rendeket létesített. A mi egyházunk rendje, az égi királyság nevet viseli és Isten maga rendezte itt be folt nélküli papságát, és az új törvény Krisztus uralkodása alatt él. A hit által ihletett főpapok döntése határozta meg, hogyan milyen rangban és ki által kell a papság rendjét felállítani.

Hogy az állam élvezhesse az egyház nyugodt békéjét, az szükséges, hogy két különböző törvénynek vesse alá magát, amelyek mindegyikét, a bölcsesség, minden erény anyja, határozta meg.

Az egyik az isteni törvény, mely nem tesz semmi különbséget szolgái között, valamenynyien egyenlő feltételekkel bírnak, legyenek bár születésük, rangjuk vagy természetük szerint különbözők, a paraszt fia nem alábbvaló a király örökösénél. Számukra ez a kegyelmes törvény megtilt minden durva világi foglalatosságot. Nem hasítják az ekével a földet, nem hajtanak ökröket, alig foglalatoskodnak a szőlőskertekkel, a gyümölcsössel, a kertekkel, nem lesznek mészárosok, sem fogadósok, sem disznókat, sem kecskéket, sem juhokat nem pásztorolnak. Nem rostálják a gabonát, s nem ismerik a zsíros fazekak melegét, nem foglalkoznak a ruhák fehérítésével, méltatlan hozzájuk a vászonneműek főzése. Ugyanakkor feladatuk, hogy megtisztítsák lelküket és testüket, hogy erköcseikkel megbecsülést szerezzenek maguknak és mások erkölcsei felett is őrködjenek. Isten örök törvénye úgy intézkedett, hogy folt nélküliek legyenek, s minden szolgai feltételtől szabadnak nyilvánítja őket. Isten magához fogadta őket, az ő szolgái lettek, ő egyedüli bírájuk, aki az ég magasságából inti, hogy egyszerűek és tiszták legyenek. Parancsolatában rájuk bízta az egész emberi nemet, ami alól egyetlen fejedelem sem kivétel. Azt rendelte nekik, hogy őrizzék és tanítsák az igaz hitet, s azokat, akiket megtanítottak rá, mártsák meg a keresztelés szent vizében, a lélek orvosaivá tette őket, hogy szavaikkal égessék ki a lelket megfertőző sebeket. Rájuk bízta azt a fenséges feladatot, hogy testének és vérének szentségét kiszolgáltassák, amit csak papjai végezhetnek, akiktől azt kéri, hogy életüket neki ajánlják. Megígérte, hogy nem lesznek elutasítva, miként azt tudjuk és hisszük, hacsak saját vétkeik nem űzik el őket, ezek a papok első helyre kerülnek majd a mennyben. Őrizkedniök kell tehát, hogy megtartóztassák magukat az ételben és a javakban, s szüntelen imádkozniok kell a nyomorult népért és önmagukért. Keveset mondtam ugyan az egyházi szervezetről, de mindenesetre minden egyházi személy feltételeit tekintve egyenlő.

 

A király:

 

Isten háza tehát egy, és egyetlen törvény szabályozza?

 

Püspök:

 

A hívők társadalma ugyan egyetlen testet alkot, de az állam három részből áll. Mert a másik törvény az emberi törvény két rendet különböztet meg: a nemesekét és a szolgákét, akik nem azonos állapotúak. Két személyiség az első rangot foglalja el: az egyik a király a másik a császár, az ő kormányzásuk biztosítja az állam szilárdságát. Vannak olyanok, akiknek feltételei nem szenvedik semmiféle hatalom kényszerét, amennyiben tartózkodnak a királyi igazságszolgáltatás által elítélt bűnöktől. Ezek a katonák, az egyház védelmezői, a nép oltalmazói, nagyokéi és kicsikéi, vagyis mindenkié s egyidejűleg saját biztonságuk őrei. A másik csoport a szolgáké. Ez a szerencsétlen rész semmivel sem rendelkezik, csak amit szenvedése árán szerez. Ki tudná megszámlálni abakusz segítségével a terheket, amelyeket a szolgák viselnek? A hosszú eljárásokat, a kemény munkájukat. Pénzt, ruhát, táplálékot ők szolgáltatnak mindenki számára. Egyetlen szabad ember sem élhetne meg a szolgák nélkül. Es a szolgák nem látják végét könnyeiknek és sóhajaiknak.

Isten háza tehát, amelyet egynek hiszünk három részre oszlik: egyesek imádkoznak, mások harcolnak, és ismét mások dolgoznak. Ez a három rész, mely együtt létezik, nem szenvedheti a szétválasztást. A szolgálat, amit egyik végez, a másik kettő munkájának a feltételét adja, mindenki a maga részéről köteles az együttest segíteni. Így ez a hármas összetétel valójában egységet alkot, s ezáltal győzedelmeskedhet a törvény és örvendezhet a békének a világ. De napjainkban a törvények romokban vannak, a béke elmenekült, az emberek erkölcse megromlott, az állam szerkezete meggyengült. Király, te nem tartod egyenesen az igazság mérlegét, nem kormányozod a világot, ha azoknak a törvénye szerint tartod a gyeplőt, akik a bűn lejtőjén csúsznak.

 

A velenceiek kiváltságai a jeruzsálemi királyságban

Szerződés a frankok és a velenceiek között

 

(1124) Continuateurs de Guillaume de Tyr.

 

RHC Hist. occid., T. I., 473–475. o.

 

„…Mi azért Gormund, Isten kegyelméből Jeruzsálem szent városának patriarchája, a mi egyházunk alá rendelt püspök testvéreinkkel, Guillaume de Bury connetable-lal és Pagano kancellárral, valamint az egész jeruzsálemi királyság báróival és lovagjaival Acconban a szent Kereszt templomában összejöttünk és Balduin királynak543 a velencei doge követei által Velencébe küldött szerződéstervezetét levele és a követek kijelentései alapján saját kezünkkel, valamint a püspökök és a kancellár kezével, békecsókot váltván, ahogyan a rend kívánja, írásba foglaltuk és megerősítettük…

Az említett királynak és minden utódjának, valamint összes báróinak uralma alatt levő városokban a velenceieknek templomuk, egy teljes utcájuk, egy terük, fürdőjük és pékségük lehet, amit örök jogon birtokolhatnak mindörökké és minden adókivetésből ugyanúgy szabadon, mint a király a maga tulajdonát. Azonban jeruzsálemi városrészükben csak anynyit birtokolhatnak, amennyit a király. Ha a velenceiek acconi városrészükben pékséget, malmot, fürdőt, mérlegházat, továbbá bor, olaj vagy méz mérésére modiust akarnak készíteni, vagy létesíteni, mindazok, akik ott laknak, minden ellentmondás nélkül ugyanott süthetnek, őröltethetnek, fürödhetnek, mint a király jószágain szokás. Azonban a modiusokkal, a sztatérának és búzának mértékével a következő módon élhetnek. Ha velenceiek egymás közt kötnek üzletet, saját, azaz velencei mértékeiket használhatják, ha dolgaikat másoknak adják el szintén a saját, azaz velencei mértékeiket használják az eladásnál, azonban akkor, ha idegentől vásárolnak valamit, a király mértékével és az általa megállapított áron kössék meg az üzletet.

 

Ezenkívül a velenceiek semmiféle illetéket sem tartoznak fizetni, amit szokás folytán vagy más okból tőlük megkövetelhetnének, sem akkor, mikor megérkeznek, itt tartózkodnak, eladnak, vesznek, letelepednek, sem amikor eltávoznak, csakis akkor, ha zarándokokat szállító hajókon érkeznek vagy távoznak, akkor ugyanis a király szokásjoga szerint harmadrészt tartoznak a királynak adni.

Önnek pedig, Velence dogéja, és az Ön népének azt is megígérjük, hogy azoktól a népektől, melyek Önökkel kereskedést folytatnak, nem követelünk többet, mint amennyit egyébként is adnának, és amennyit azoktól szoktunk kapni, akik másokkal kereskednek. Ezenkívül az acconi területnek vagy utcájuknak azt a részét, amelynek egyik vége Pietro Zanni telkén van, a másik vége viszont Szent Demeter monostoránál, és ugyanezen utcának másik részét is, ti. ahol egy fából és két kőből épült lakóház van, és ahol valamikor csak nádkunyhók állottak, és amely részt Balduin, Jeruzsálem királya valamikor Sidon elfoglalása alkalmával Szent Márknak és utódainak adományozott, tehát mondom ezeket az utcarészleteket Szent Márknak,544 és Önnek, Domenico Micheli, Velence hercegének, és az Ön utódainak birtokában ezen okiratunkkal megerősítjük, és felhatalmazást adunk Önnek arra, hogy ezeket megtartsa, birtokolja, és amit jónak lát, velük mindig megtehesse. Ugyanezen utcának pedig egy másik részét, mely Bernardo de Castelnuovo (egykor Giovanni di Giuliani) házától egészen Guibert de Joppen, Landa vejének házáig egyenes vonalban húzódik, ugyanolyan módon, mint azt a király tette, teljesen az Ön hatalmába adjuk, még pedig olyan módon, hogy amikor velencei ember a királynak, vagy báróinak hatalma alatt álló területre érkezik, ott tartózkodik vagy onnét távozik, semmiféle címen illetéket adni nem tartozik, hanem éppolyan szabad marad, mint amilyen Velencében volt.

Ha pedig egy velenceinek valami peres ügye, vagy bármiféle elintéznivalója lenne velencei ellenében, a velenceiek törvényszéke előtt intézzék el, úgyszintén, ha valakinek velencei ellen kell panaszt emelnie, ez ugyanazon velencei törvényszék előtt történjék. Azonban, ha egy velencei idegennel szemben emel vádat, a király törvényszéke elé tartozik az ügy.

Ezenfelül, ha egy velencei végrendelettel vagy végakarat nélkül, ahogy nálunk mondják: „nyelv nélkül” halt meg, minden vagyonával a velenceiek rendelkezhetnek. Ha továbbá egy velencei hajótörést szenved, vagyonában semmi bántódás ne érje,545 amennyiben pedig a hajótörés alkalmával elpusztult, megmaradt dolgait, örököseinek vagy más velenceinek adják át. Ezenkívül bármiféle más néphez tartozzanak is azok a polgárok, kik a velenceiek negyedében vagy házaiban laknak, a velenceiek fölöttük is ugyanazt a joghatóságot gyakorolják, mint a király az övéi felett.

Végül Tyrus és Ascalon városok harmadrészét tartozékaival együtt és az összes hozzájuk tartozó földek harmadrészét, amelyek jelenleg a szaracénok kezében, és nem a frankok birtokában vannak, ha ezeket a Szent Lélek Isten segítségével és az ő támogatásával a keresztények hatalmába fogja adni, a velenceiek a harmadrészt is ugyanúgy, mint a másikat, mint a király a neki jutó kétharmadrészt, szabadon és királyi módon, minden ellentmondás kizárásával, örökös jogon mindörökre birtokolják.

Mi valamennyien, különösen mi, Gormund, Jeruzsálem patriarchája arra kötelezzük magunkat, hogy a királyt, ha Isten segítségével valamikor kiszabadul fogságából, e levél megerősítéseként az Evangéliumra megesketjük. Ha pedig valaki más akarna a jeruzsálemi királyság trónjára jutni, mielőtt trónra emelnők, kötelezni fogjuk, hogy e fenti feltételeket és megállapodásokat megerősítse, egyébként nem egyezünk bele királyságába. Hasonlóképpen ugyanennek megerősítésére kötelezzük e bárók utódait és a jövőben báróságra jutókat. Ami pedig az Antiochiával kapcsolatos ügyeket illeti, amelyről jól tudjuk, hogy II. Balduin király ugyanazon szerződéstervezetében Önöknek ígérte, azaz, hogy az antiochiai fejedelemséget Önöknek, velenceieknek fogja átadni, mégpedig úgy, hogy Antiochiában éppen úgy, mint a király többi városában a királynak, az antiochiaiak a hűségesküt Önöknek fogják letenni, mi tehát, ugyanazon Gormund, Jeruzsálem püspöke, a papsággal, bárókkal és Jeruzsálem népével Önöknek ezekben az ügyekben tanácsot és segítséget adunk, amint erre vonatkozólag a pápa úr nekünk írásban utasítást küldött, ez utóbbiaknak jóhiszeműen igyekszünk megfelelni, és mindannak a teljesítését, amit itt fent megírtunk, a velenceiek javára megígérjük.

 

 

I. Henrik megválasztása német királlyá (919. május)

 

Widukind (v. Wittekind) német krónikás (925–1000 körül) a corveyi apátság szerzetese. Rerum gestarum Saxonicarum libri III című 967 körül írt munkájában a szászok történetét mondja el. A mű klasszikus reminiszcenciákkal és bibliai idézetekkel tűzdelt. Jóllehet a szerző korának művelt embere volt, forrásként számos esetben legendát használt.

 

MGH, SS, 1904., 32–33. o.

 

A király559 pedig elment a bajorok földjére, csatát vívott Arnulffal560 s vannak, akik azt beszélik, hogy onnan sebesülten tért vissza hazájába. Midőn pedig úgy érezte, hogy e mellé az előző baja mellé még betegség is gyötörni kezdi, magához hívatta fivérét, ki azért kereste őt fel, hogy meglátogassa, s így kezdett hozzá beszélni: „Úgy érzem – mondotta –, hogy tovább már nem tarthatom meg e földi életemet; Isten parancsolja így, aki így rendezte ezt el, de erre kényszerít engem súlyos betegségem is. Ezért legyen gondod önmagadra, s ami elsősorban reád tartozik: a frankok egész országáról gondoskodj, figyelmezve az én tanácsaimra, ki fivéred vagyok. Mert testvér, megvan nekünk a módunk arra, hogy hadsereget toborozzunk, s annak élére álljunk, s vannak városaink s vannak fegyvereink, királyi jelvényeink is, és minden egyebünk is megvan, amit csak megkövetel a királyi méltóság – de szerencsénk, de erkölcsi tekintélyünk – az bizony nincs. A szerencse, testvér, a legnemesebb erkölcsökkel együtt Henriknél van, s a közügyekben a szászok a legszerencsésebbek. Fogd tehát e jelvényeket, a szent lándzsát, az arany karkötőket, a régi királyok köntösével, kardjával s koronájával együtt, s menj el velük Henrikhez, köss békét vele, hogy örök szövetségét biztosítsd a magad számára. Mire lenne jó az, ha frankok népe veled együtt az ő kezétől esne el? ő ugyanis minden bizonnyal király lesz, és sok nép ura s parancsolója.” – E szavaira fivére könnyes szemmel azt válaszolta, hogy egyetért vele. Ezután pedig meghalt a király.561

26. Úgy is történt, ahogy a király megparancsolta, elment Evurhard Henrikhez, s átadta neki önmagát, a királyi kincsekkel együtt, megkötötte vele a békét, megszerezte Henrik barátságát, s ezt mindvégig híven s jó baráthoz méltóan meg is tartotta. Összehívta ezután a fejedelmeket és a frankok seregnagyjait arra a helyre, amelyet Fridislerinek neveznek;562 s a frankok és a szászok népe előtt királynak jelölte őt. És amidőn felajánlotta Henriknek a szent kenetet a koronával együtt, a legfőbb pap, aki abban az időben Hiriger volt,563 vissza ugyan nem utasította, de el sem fogadta, mondván: „Elég nekem az, ha főrangú alattvalóim királynak neveznek s ki is jelölnek erre a méltóságra, Isten kegyelmének segítségével s a ti jámborságotok folytán. De legyen a kenet és a korona azé, aki jobb, mint mi vagyunk, mi saját magunkat méltatlannak tartjuk ekkora megtiszteltetésre.” Tetszett ez a beszéd az egész sokaságnak, s jobbjukat az ég felé emelve messzehangzó kiáltással kiáltva ki az új király nevét, odasiettek hozzá mind, hogy köszöntsék őt.

 

I. Ottó német királlyá választása és megkoronázása (936. aug. 7.)

Uo. 53–54. o.

 

1. Elhalálozván tehát a haza atyja, a királyok legnagyobbika és legjobbika: Henrik, a frankok és a szászok egész népe, az apa által trónutódként már régen kijelölt fiút, Ottót választotta meg királyává. Úgy döntöttek, hogy az egyetemes választás színhelye az aacheni palota legyen. Miután ott összegyülekeztek a fejedelmek és az előkelők, s a fejedelmek katonáinak seregei is, a Syxtus kápolnában, mely Nagy Károly bazilikájával egyben van építve, emelték az ott megépített trónra az új uralkodót, kezüket adván neki, hűséget is fogadtak, megígérve, hogy támogatni fogják minden ellenséggel szemben, egyszóval szokásuk szerint tették őt királlyá. Míg a fejedelmek és a többi rangbeli úr ezzel voltak elfoglalva, a főpap564 az egész papsággal és az egybegyűlt néppel odalent a bazilikában várta az új király kivonulását. És amikor előlépett, a főpap eléje ment, baljával megérintette a király jobbját, saját jobbjában a pásztorbotot hordozva, miseingbe, stólába, miseruhába öltözötten, fején infulával565 elhaladt egészen a szentély közepéig, s visszafordulva a körülálló nép felé, mert erre az alkalomra a bazilikában körben, fent is, lent is dobogókat építettek, úgy hogy az egész nép láthassa, így szólt: „Íme, elétek vezetem az Istentől kiválasztott, és Henrik király által már régen kijelölt Odot, kit most választottak meg a fejedelmek együttesen királlyá. Ha helyeslitek e választást, jelezzétek ezt az ég felé emelt jobbotokkal!” Erre az egész nép az ég felé emelve jobbját erős szóval felkiáltva kért minden áldást az új uralkodóra. Ezt követőleg a főpap a királlyal együtt – aki a frankok szokása szerint körülövezett, egyszerű köntösbe volt öltözve – az oltár mögé vonult. Az oltárra már ki voltak rakva a királyi jelvények, a kard az övvel, a mente a selyeminggel, a bot a jogarral és a korona. Az érsek pedig az oltárhoz menve, felemelte a kardot az övvel együtt, s a királyhoz fordulva így szólt: „Vedd e kardot, s űzd el vele Krisztus minden ellenségét, a barbárokat és a rossz keresztényeket, a reád ruházott isteni felhatalmazás s a frankok egész birodalmának hatalma által, valamennyi keresztény hívő legszilárdabb békéje érdekében.” Aztán vette a selyeminget a mentével, reá öltötte mindkettőt e szavakkal: „Büszkeségedet a földig meghajtva, legyen e ruházat figyelmeztetőd arra, hogy el kell telned a hitbeli buzgósággal, s a béke megoltalmazásában életed végéig ki kell tartanod.” Majd így szólva nyújtotta át neki a botot és a jogart. „E jelvények arra intsenek, hogy alattvalóidat atyai fegyelmező szóval kell feddned, s irgalmasságod kezét elsősorban Isten szolgái, az özvegyek és árvák felé nyújtsd ki; és soha ne hiányozzék fejedről az irgalom olaja, hogy most is és a jövőben is örök értékű jutalom legyen a koronád.” Ezután Hildebert és Wielfrid566 nyomban olajat öntöttek a fejére, s megkoronázták őt aranykoronával. S miután így a törvényesen előírt felkenési szertartás befejeződött, a két főpap a trónszékre vezette őt fel, melyhez csigalépcső vezetett, s a trónszék csodálatos szépségű két márványoszlop közé volt felépítve, ahonnan ő is láthatott mindenkit, de őt is láthatta mindenki.

2. Miután pedig dicséretet mondtak Isten tiszteletére, s az ünnepélyes szentmisét is bemutatták, a király leszállott s a palotába ment, odajárult a királyt megillető ékességgel feldíszített márványasztalhoz, melléült a főpapokkal és az egész néppel, a fejedelmek pedig felszolgáltak az asztalnál. Izilbert, a lotaringok fejedelme gondoskodott mindenről, hiszen a hely maga az ő felségjoga alá tartozott, Evurhard567 vezette az asztal körüli szolgálatot, a frank Herimann568 volt a főpohárnok. Arnulf569 pedig az egybegyűlt lovagi rendnek parancsolt, s intézte a táborhelyek kiválasztását, s a táborvezetést… Ezt követőleg pedig a király minden egyes előkelőt királyi bőkezűségéhez mért ajándékkal tisztelt meg, s nagy vidámságban bocsátotta el az egybegyűlt sokaságot.

 

Knut dán király elfoglalja Angliát

Florence of Worcester: Krónikák krónikája

 

Florence of Worcester (megh. 1118.), angol krónikaíró, a worcesteri kolostor szerzetese. Életét teljes homály borítja. Chronicon ex chronicis című műve a teremtéssel kezdődik, s a szerző a bibliai történetekhez kapcsolja Anglia történetét, s dolgozza fel egészen 1117-ig. Bár csak az 1106-ot követő időszakra vonatkozó rész tekinthető önálló műnek, a korábbi szakaszokban is jól egészíti ki az egykorú angol krónikák adatait. Fő érdeme a pontosság, a költött elemek mellőzése.

 

B. Thorpe, T. I., 1948, 178–179. o.

 

1016: …Mikor néhány nap eltelt ezen események570 után, és Vasbordájú Edmund király571 még mindig harcolni kívánt Knuttal, a galád Eadric ealdorman és néhányan mások, akik semmi esetre sem akarták ezt eltűrni, azt tanácsolták neki, hogy kössön békét Knuttal és ossza fel a királyságot. És mikor – bár vonakodva – beleegyezett, követek indultak a két fél között, és túszokat cseréltek, és a két király találkozott azon a helyen, amit Deerhurstnek neveznek; Edmund seregével tábort ütött a Severn nyugati partján és Knut övéivel a keleti parton. Ekkor a két királyt csónakon egy Alney nevű szigetre vitték – ez a folyó közepén fekszik – és ott, amikor a békét, barátságot és testvériséget mind fogadalommal, mind esküvel megerősítették, a királyságot felosztották. Edmund kapta Wessexet, Kelet-Angliát és Essexet Londonnal, Knut kapta Anglia északi részeit; a királyság koronája azonban Edmundé maradt. Ezután kicserélve fegyvereiket és öltözéküket, s megállapodva a sarcban, ami a hajósoknak járt, elváltak. De a dánok visszatértek hajóikhoz a szerzett zsákmánnyal, s London polgárai békét kötöttek velük, fizettek nekik s megengedték, hogy a telet falaik között töltsék.

Ezen események után Vasbordájú Edmund király Szt. András apostol ünnepe táján572 a 15. indictióban, Londonban meghalt, de Glastonburyben temették el nagyapja, Edgar, a Békeszerető mellé. És halála után Knut király megparancsolta, hogy mind a püspökök és ealdormanek és vezető emberek és az angol nép valamennyi nemese gyűljenek össze Londonban. Amikor azok eléje gyűltek, mintha nem tudná, ravaszul megkérdezte azokat, akik tanúi voltak neki és Edmundnak, mikor a barátsági egyezményt kötötték és az országot maguk között felosztották, hogyan szóltak – ő és Edmund – egymással az utóbbi fivéreire és fiaira vonatkozóan; vajon fivérei és fiai megkaphatják-e az uralmat atyjuk halála után a nyugati szászok királyságában, ha Edmund még Knut életében meghalna. És ők azt mondták, hogy kétségen kívül tudják, Edmund király nem bízta kiráyságának egyetlen részét sem fivéreire, sem életében, sem halála után; és azt is mondták, hogy tudják, Edmund Knutot akarta fiai támogatójának és védelmezőjének megtenni, amíg eléggé érettek nem lesznek az uralkodásra. Valójában – Isten a tanú rá – hamis vallomást adtak, s álnokul hazudtak, úgy gondolván, hogy egyrészt kegyesebb lesz hozzájuk hazugságuk miatt, és másrészt nagy jutalmat kapnak tőle. De ugyanez a király nem sokkal ezután többet a hamis tanúk közül halállal sújtott…573

1017: Ebben az évben Knut király megszerezte az uralmat egész Anglia felett, s azt négy részre osztotta, Wessexet magának tartotta, Kelet-Angliát Thorkel earl, Merciát Eadric ealdorman, Northumbriát Eric earl kapta. Egyezményt is kötött a vezető emberekkel és az egész néppel, és azok vele, s esküjükkel szilárd barátságot fogadtak, s félretettek és véget vetettek minden régi ellenségeskedésnek. Azután az álnok Eadric ealdorman tanácsára Knut király száműzte Eadwig herceget, Edmund király fivérét, és Eadwiget, akit a „ceorlok királyának” neveztek. Később ez az Eadwig mégis kibékült a királlyal, de Eadwiget, a herceget, akit ugyanazoknak az árulása veszejtett el, akiket ez idáig leghűbb barátainak tekintett, ártatlanul ugyan, még ugyanebben az évben Knut király parancsára és kérésére meggyilkolták. Eadric azt tanácsolta neki, hogy ölesse meg a fiatal hercegeket is, Edwardot és Edmundot, Edmund király fiait; de mert nagy szégyenére vált volna, ha Angliában pusztulnak el, rövid idő múlva a svédek királyához küldte őket, hogy ott gyilkolják meg mindkettőjüket. Az azonban nem nyugodott bele ebbe a kérésbe, bár szerződés volt közöttük, mégis elküldte őket a magyarok királyához, akit Salamonnak hívtak, hogy viselje gondjukat és neveltesse őket.574 Egyikük, Edmund, idővel ott is halt meg, de Edward a házasságban Agathának, Henrik császár fivére leányának kezét nyerte el, s tőle született Margaret, a skótok királynője, és a szent szűz Krisztina és Edgar herceg.

Július hónapban Knut király feleségül vette Ethelred király özvegyét, Aelgifu királynét. És az Úr születésének napján,575 amikor Londonban tartózkodott, parancsot adott, hogy az álnok Eadric ealdormant gyilkolják meg a palotában, mert félt attól, hogy ő is árulása áldozata lesz, mint annak korábbi urai, Ethelred és Edmund; s megparancsolta, hogy testét hajítsák ki a város falán, hagyják temetetlenül…

 

Parasztok felkelése Normandiában

Guillaume de Jumiège Normandiai krónikájából

 

Guillaume, a Calculusnak nevezett, Benedek-rendi szerzetes (megh. 1090) Jumièges-ben. Gesta Normannorum ducum című munkáját Hódító Vilmosnak ajánlotta.

Marx, 1914, 123–124. o.

Mikor tehát II. Richárd479 oly feltűnően kiváló jó tulajdonságokkal bővelkedett, még ifjúságának első idejében kárhozatos viszálykodás burjánzott fel a normann hercegségben. Ugyanis az összes parasztok az egész normann föld minden grófságában gyakran összegyülekeztek és gyűléseiken elhatározták, hogy ezentúl úgy fognak élni, ahogyan nekik tetszik: mind az erdők, mind a vizek használatában a régen megállapított joggal mit sem törődve, csak a saját maguk szabta törvényekre lesznek tekintettel. És hogy ezek az elgondolások szilárd formát öltsenek, az eszét vesztett tömeg minden csoportjából két férfit választottak követnek, hogy határozataikat az országos nagygyűlés elé vigyék. Amikor a herceg ezt megtudta, Raoul grófot nagyszámú katonával ellenük küldötte, hogy azokkal a parasztok szilajságát megfékezze, és a parasztok tömegeit szétverje. Ez nem is késlekedett, hanem a követeket és még néhány mást közülük elfogadott, kezüket, lábukat levágatta, és miután már semmi hasznukat sem lehetett venni, övéikhez visszaküldte azért, hogy azok a többieket élő példakép gyanánt visszatartsák hasonló dolgoktól és figyelmeztessék őket, hogy még náluknál is rosszabbul járhatnak. Miután ezt a parasztok megtudták, a lázongással tüstént felhagytak és visszatértek az eke szarvához.

 

. A Clarendoni Konstitúciók, 1164

 

II. Henrik korlátozni kívánta az egyházi személyeknek a királyi igazságszolgáltatás alóli függetlenségét. Az 1163. októberi westminsteri gyűlésen Becket elutasította a súlyos bűnökkel vádolt klerikusok világi bíróság elé állításának jogosságát. Az 1164. január 30-án Clarendonban összegyűlt királyi tanács döntésének engedett ugyan, de az okiratra nem tette rá pecsétjét, és visszavonult az udvartól.

 

Douglas T. II., 1953, 718–722. o.

 

Urunk megtestesülésének 1164. évében, mely Sándor654 pápaságának negyedik, II. Henrik, az angolok felséges királyának pedig tizedik éve volt, a nevezett király jelenlétében készült. Elődei, nevezetesen nagyatyja: Henrik király szokásai, szabadságai és kiváltságai bizonyos részének és más dolgoknak – amelyeket meg kell tartani és őrizni az országban – feljegyzése és kijelentése. És azok miatt az ellentétek és viszályok miatt, amelyek a klérus, a király úr bírái655 – és az ország bírói között a szokások és az országos kiváltságok dolgában keletkeztek, ez a kijelentés az ország érsekei, püspökei és papsága, valamint earljei, bárói és mágnásai jelenlétében történt. S ugyanezeket a szokásokat elismerték az ország érsekei, püspökei, valamint earljei, bárói, nemesei és öregjei.656 Tamás, Canterbury érseke; és Roger, York érseke; Gilbert, London püspöke; Henrik, Winchester püspöke; Nigel, Ely püspöke; Robert, Lincoln püspöke, Hilary, Chichester püspöke; Jocelyn, Salisbury püspöke; Richard, Chester püspöke; Bertalan, Exeter püspöke; Róbert, Hereford püspöke, Dávid, Szent Dávid püspöke; Roger, Worcester választott püspöke, hozzájárultak és élőszóval állhatatosan, az igazság szavával jóhiszeműen és gonosz szándék nélkül megtartják és követik. Jelen voltak: Róbert, Leicester earlje;657 Reginald, Cornwall earlje; Conan, Bretagne grófja; János, Eu grófja; Clarei Roger, az earl;658 Manneville-i Geoffrey, az earl;659 Hugh, Chester earlje; Vilmos,660 Arundel earlje; Patrick earl;661 Ferrieres-i Vilmos, az earl;662 Lucéi Richard; Saint-Valeryi Reginald; Bigot Roger; Reginald de Warenne; Laigle-i Richer663 Briouzi Vilmos; Richard de Camville; Nigel de Moubrai; Simon de Beauchamp; Humprey de Bohun; Herefordi Máté; Mayenne-i Walter; Bissett Manasser, a sáfár; Malet Vilmos; Courcyi Vilmos; Dunstaville-i Róbert; Jocelyn de Balliol; Vilmos de Lanvalis; Vilmos de Chesney; Geoffrey de Ver; Hastingsi Vilmos; Morville-i Hugh; Alan de Neville; Simon fitz Peter; Maudit Vilmos, a kamarás; Maudit János; János, a lovász; Petrus de Mara, és az ország sok más mágnása és nemese, klerikusok és laikusok egyaránt.

 

Az ország elismert szokásainak és kiváltságainak egy része pedig a jelen iratban foglaltatik, s e részben fejezetei a következők:

 

1. Ha vita keletkezik laikusok, klerikusok és laikusok vagy klerikusok között az egyházak kegyuraságát és a prezentáció jogát illetően, a király úr kúriájában tárgyalják le és döntsék el.664

2. A király úr hűbérbirtokán levő egyházakat nem szabad örökbe adományozni az ő beleegyezése nélkül.665

3. Azok a klerikusok, akiket bármilyen ügyben megidéznek és vádolnak, a királyi bíró idézésére a király kúriájába fognak jönni, s ott felelnek azokban az ügyekben, amelyet a királyi kúria oda tartozóknak talál és az egyházi bíróság elé fognak állni olyan ügyekben, amelyek oda tartozóknak látszanak, de úgy hogy a király bírája kiküld valakit a szentegyház bíróságára, hogy meglássa: milyen módon folyik ott a per. Ha pedig a klerikust elítélik vagy beismerő vallomást tesz, azontúl az egyház ne védje meg őt.666

4. Az érsekek, püspökök és az ország (egyházi) személyei667 nem hagyhatják el az országot a király úr engedélye nélkül. Ha pedig kiutaznak, a király kívánsága szerint biztosítékot kell adniuk, hogy sem mentükben, sem kint tartózkodván, sem jöttükben nem törekszenek a királynak vagy az országnak kárt vagy sérelmet okozni.668

5. A kiközösítetteknek nem kell biztosítékot adniuk a jövőbeni jó magatartásukra,669 sem esküt tenniük, csak arra kell kezességet és biztosítékot nyújtaniuk, hogy alávetik magukat az egyházi bíróságnak, s ennek alapján feloldozást nyernek.

6. A világiakat csak hiteles és törvénytisztelő vádlók és tanúk vádolhatják a püspök bírói jelenlétén, mégpedig úgy, hogy a főesperes joga vagy bármilyen ebből származó jövedelme ne csorbuljon általa.

És ha olyanokat vádolnak be, akik ellen senki sem akar vagy mer vádlóként fellépni, a sheriff a püspök kérésére a szomszédságból vagy a községből való tizenkét jogtisztelő embert eskessen meg arra a püspök előtt, hogy az ügyben legjobb tudomásuk szerint670 az igazságot fogják vallani.

7. Sem a király közvetlen hűbérese, sem uradalmainak tisztviselője nem sújtható kiközösítéssel, s az ilyenek birtokai sem vethetők interdiktum alá, amíg nem fordultak a királyhoz, ha az országban van, vagy fő bírájához, ha külföldön tartózkodik, hogy tegyen igazságot: úgy, hogy a királyi kúriát illető ügyeket ott kell eldönteni, az egyházi bíróságot illetőket pedig oda kell átküldeni, és ott tárgyalni.671

8. Ami a fellebbezéseket illeti, ha ilyenek történnek, a főesperestől a püspökhöz kell menniük, a püspöktől pedig az érsekhez. Ha pedig az érsek nem szolgáltatna igazságot, az ügyet végül is a király úr elé kell vinni, hogy a jogvitát az ő utasítása szerint, az érsek bíróságán fejezzék be, és semmi esetre se kerüljön tovább a király úr beleegyezése nélkül.672

9. Ha egy klerikus és egy laikus, vagy egy laikus és klerikus között vita támad valamilyen birtokról, amelyet a klerikus mint alamizsnát673 igényel, a laikus pedig mint világi hűbért, tizenkét törvénytisztelő ember kijelentése alapján a király főbírája fogja eldönteni, vajon az a birtok alamizsna-e vagy világi hűbér.674 És ha a döntés úgy hangzik, hogy alamizsna, a pert az egyházi bíróságon kell lefolytatni, ha viszont úgy találják, hogy világi hűbér, a király kúriájában, hacsak nem ugyanattól a püspöktől vagy bárótól igénylik mindketten. Ha azonban ezt a hűbérbirtokot mindkét fél ugyanattól a püspöktől vagy bárótól igényli, a pert az utóbbinak bíróságán kell letárgyalni, úgy azonban, hogy aki eredetileg birtokban volt, a (hatásköri) döntéssel nem kerül birtokon kívül, amíg az ügy per útján el nem dőlt.

10. Ha a király úr városának, várának, mezővárosának vagy uradalmi majorjának valamelyik lakosát a főesperes vagy a püspök megidézi egy olyan cselekményért, amelyért előttük kell felelnie, ő azonban nem tesz eleget az ő idézésüknek, szabad őt interdiktum alá vetni; kiközösíteni azonban nem szabad, amíg meg nem keresték a király első tisztviselőjét abban a városban, hogy ítéletével kényszerítse az illetőt elégtételre. Ha azonban a király tisztviselője elmulasztja ezt, (az ő büntetése) a király kegyelmétől függ, s a püspöknek módjában van a bevádoltat az egyházi jogszolgáltatás eszközeivel kényszeríteni.

11. Az érsekek, püspökök és az ország minden egyházi személye,675 aki közvetlen hűbérese a királynak, birtokait báróság módjára bírja a király úrtól, és a király bírái meg tisztjei előtt felel értük; az ilyenek követik és teljesítik a király igényeit és szokásait, és a többi bárók módján kötelesek részt venni a király kúriájának ítélkezésében a bárókkal együtt,676 amíg testcsonkítás vagy halálos ítélet kimondására nem kerül sor.677

12. Ha egy érsekség, püspökség vagy a királyi birtokon fekvő apátság, vagy prépostság megüresedik, az ő saját kezébe kerül és az összes jövedelmet és hasznot678 úgy szedi belőle, mint uradalmának részéből. S amikor eljön a javadalom betöltésének ideje, a király úr hívja össze679 az egyház jelentősebb javadalmasait, s a választás a király úr kápolnájában, az ő hozzájárulásával és az ország papságának a tanácsával történjék, melyet erre a célra öszsze kell hívnia. A megválasztott klerikus ugyanott tegyen homágiumot és hűségesküt a király úrnak, mint közvetlen (lige) urának, ami életét, testét és evilági méltóságát, de nem egyházi rendjét illeti, és csak azután szenteljék fel.680

13. Ha az ország valamelyik mágnása erőszakkal megakadályozza valamelyik érseket, püspököt vagy főesperest abban, hogy a maga vagy alárendeltjei jogait érvényesítse, a király kényszerítse rá arra, hogy igazságot szolgáltasson. Ha pedig valaki erőszakkal megfosztja681 a király urat az ő jogától, az érsekek, püspökök és főesperesek kell, hogy a jog eszközeivel elégtételadásra kényszerítsék.

14. Az olyanok ingóságait, akik elvesztették ezeket a király javára, egyetlen templomban vagy temetőben se tartsák vissza a király bírájától, mert ezek a királyt illetik, akár egyházakban, akár azokon kívül találhatók.682

15. Parasztok fiait ne szenteljék fel annak az úrnak az engedélye nélkül, akinek birtokán születtek.683

 

A nevezett királyi szokások és kiváltságok jelen feljegyzése készült az ország érsekeinek, püspökeinek, earljeinek, báróinak, nemeseinek és öregjeinek (gyűlésében) Clarendonban, a szent Szűz Mária tisztulásának ünnepét megelőző negyedik napon,684 Henrik úrnak685 és atyjának: a király úrnak jelenlétében. Van még az anyaszentegyháznak, a király úrnak és az ország bíróinak sok jelentős szokása és kiváltsága, amelyek nem foglaltatnak ebben az okiratban. Maradjanak meg azok sértetlenül a szentegyház, a király úr örökösei és az ország bárói számára, és tartassanak meg épségben mindörökre.

 

A Clarendoni Assize

 

Assize-nak nevezték Angliában a curia regis által kiadott törvényes oklevelet. Az 1179-ben kiadott assizák a földesúri igazságszolgáltatást nagymértékben korlátozták.

 

Douglas, T. II., 1953, 407–410. o.

 

Itt kezdődik a clarendoni határozat, amelyet II. Henrik király686 egész Anglia érsekeinek, püspökeinek, apátjainak, earljeinek és báróinak beleegyezésével hozott.

 

1.687 Először is az említett Henrik király minden bárójának tanácsára, a békesség megőrzése és az igazságosság megtartása végett elrendelte, hogy az egyes grófságokban és az egyes századkerületekben tartsanak vizsgálatot,688 a századok 12 törvénytisztelő embere és minden község 4 törvénytisztelő embere útján, akik esküdjenek meg, hogy igazán megmondják: van-e századkerületükben vagy községükben valaki, akit azzal vádolnak, vagy közönségesen úgy ismernek, hogy rabló, gyilkos, tolvaj vagy rablók, gyilkosok, tolvajok gazdája, a király úr uralkodásának kezdete óta. S ezt a bírák vizsgálják meg egymás közt, és a sheriffek is egymás közt.

2. S akit az említettek esküje olyannak mutatta, akit azzal vádolnak vagy közönségesen úgy ismernek,689 hogy rabló, gyilkos, tolvaj vagy azok gazdája, a király úr uralkodásának kezdete óta, azt fogják el és vessék alá a vízpróbának, és tegyen esküt arra, hogy nem volt rabló, gyilkos, tolvaj vagy azok gazdája, amióta a király úr uralkodik, öt shilling értékben, amennyire ő tudja.

3. Ha pedig az így elfogott embert ura, ennek asztalnoka vagy emberei az elfogatástól számított harmadnapon belül kezességre kikérik, bocsássák ki őt és ingóságait biztosíték mellett, amíg ő maga törvény elé nem áll.

4. Ha pedig egy rablót, gyilkost, tolvajt vagy azok gazdáját az említett eskü következtében elfogtak, és úgy látszik, hogy a bírák nem fognak egyhamar abba a grófságba jönni, ahol le vannak tartóztatva, a sheriffek adjanak hír a legközelebbi bírónak egy értelmes ember útján, hogy ilyen embereket fogtak el; a bírák pedig üzenjenek vissza a sheriffeknek, hogy hova vezessék elébük azokat; a sheriffek meg állítsák őket a bírák elé. Velük együtt vigyenek két-két törvénytisztelő embert abból a századból és községből, ahol elfogták őket, hogy vigyék meg a grófságnak és a századkerületnek a feljegyzését arról: miért estek fogságba, majd ott a bíró előtt álljanak törvénybe.

5. S azoknak az ügyében, akiket a jelen határozat említett esküje folytán fogtak el, senki sem követelhet bírói széket, joghatóságot vagy ingóságokat, csak maga a király úr az ő kúriájában, bíráinak jelenlétében: minden ingóságuk a király urat illesse meg.690 De azoknak az ügyében, akiket nem ennek az eskünek a következtében fogtak el, történjék az, ami a szokás szerint szükséges.

6. A sheriffek, akik elfogták őket, állítsák a bíró elé, a tőle kapott (utasításon túl) egyéb idézést nem várva. Amikor pedig a rablókat, gyilkosokat, tolvajokat vagy ezek gazdáit, akiket az eskü folytán vagy más módon fogtak el, átadják a sheriffeknek, ezek vegyék át őket rögtön, haladék nélkül.

7. S azokban a grófságokban, ahol nincsen börtön, építsenek ilyet a városban vagy valamelyik királyi várban, a király költségén és az ő erdejéből, ha közel van, vagy valamelyik közeli erdőből, amelyik a király szolgáinak felügyelete alatt áll, avégből, hogy a sheriffek ott őriztessék azokat, akiket az ezt szokás szerint végző tisztek elfognak, az ő szolgáik segítségével.

8. Továbbá azt akarja a király úr, hogy ennek az eskünek a letételére mindenki jelenjék meg a grófság bíróságán úgy, hogy senki se maradjon távol, akármilyen kiváltság, bírói hatóság vagy soke birtoklása címén,691 hanem jöjjön el az esküt letenni.

9. És ne legyen senki a maga várában vagy azon kívül, még a wallingfordi uradalom (honor) területén sem, aki megtiltaná a sheriffeknek, hogy belépjenek bíróságára vagy birtokára annak megvizsgálására, vajon mindenki a szabadok kezessége alatt áll-e,692 s ezeket a frankpledge alatt állítsák a sheriffek elé.

10. S a városokban vagy mezővárosokban senki se tartson embereket, ne fogadjon be olyanokat házába, birtokára vagy soke-ja területére, ha nem tudja őket kézbefogni és a bíró elé állítani, ha ezt kívánják tőle; különben legyenek a frankpledge alatt.

11. És ne legyen senki városban, mezővárosban, várban vagy azon kívül, még a wallingfordi uradalom területén sem, aki megtiltaná a sheriffeknek, hogy belépjenek birtokára vagy soke-ja területére, hogy letartóztassák azokat, akik annak a vádja vagy nyilvános gyanúja alatt állanak, hogy rablók, gyilkosok, tolvajok vagy ezek gazdái, vagy törvényen kívüliek, vagy az erdő elleni cselekménnyel vádoltak;693 a (király) éppen azt parancsolja, hogy segítség őket az elfogatásban.

12. És ha valakinél a rablás vagy lopás zsákmányát találják, és ha rossz hírű és a közvéleményben rossz színben áll, és nincs kezese, nem kell törvény elé állítani.694 De ha nem éri notórius gyanú a birtokában levő ingóságok miatt, menjen vízpróbára.

13. Ha pedig valaki a rablást, gyilkosságot, lopást vagy ezek tetteseinek befogadását törvénytisztelő emberek jelenlétében vagy a századbíróságon bevallotta, azután pedig tagadni akarná, nem kell törvény elé állítani.695

14. Továbbá a király úr azt akarja, hogy akik bíróság előtt állottak és felmentésben részesültek, de rossz hírűek, akiket számos jogtisztelő ember bizonysága nyilvánosan és súlyosan becsmérel, esküvel kötelezzék magukat arra, hogy elhagyják a király országait,696 azaz nyolc napon belül átkelnek a tengeren, ha a szél nem akadályozza meg őket; és hogy az első (kedvező) széllel áthajóznak a tengeren, és nem térnek vissza Angliába, kivéve a király úr kegyelme alapján; és ezek mind most, mind visszatérésük esetén legyenek törvényen kívül, és ha visszajönnek, mint törvényen kívülieket kell elfogni őket.

15. S a király úr megtiltja, hogy csavargónak, azaz vándornak vagy ismeretlen személynek, bárhol szállást adjanak a városokat kivéve, és még ott sem maradhatnak meg egy éjszakánál tovább, kivéve, ha maguk vagy lovuk megbetegszik, s így nyilvánvaló mentségre tudnak hivatkozni.

16. És ha az ilyen egy éjszakánál tovább marad ott, fogják el és tartsák ott, míg ura el nem jön, hogy biztosítékot adjon érte, vagy ő maga nem hoz biztos kezeseket, s azt, aki szállást adott neki, ugyancsak fogják el.

17. És ha valamelyik sheriff üzenetet küld a másiknak, hogy grófságából rablás, gyilkosság, lopás, tetteseik befogadása, törvényen kívül esés, vagy a király erdejét illető cselekmény vádja miatt átszöktek a másik grófságba, az utóbbi fogja el őket; ugyancsak, ha saját magától vagy másoktól tudja, hogy ilyen emberek menekültek grófságába, fogja el őket és őrizze mindaddig, amíg biztos kezeseket nem állítanak elébe.

18. És minden sheriff készítsen jegyzéket mindazokról a szökevényekről, akik elmenekültek grófságából; ezt a grófság bíróságának kell elvégezni, s a jegyzékben foglalt neveket a bírák elé kell terjeszteni, mihelyt abba a grófságba jönnek, hogy egész Angliában keressék őket, s ingóságaikat lefoglalják a király szükségleteire.

19. És azt akarja a király úr, hogy miután a sheriffek megkapták a vándorbírák idézését, mely szerint meg kell jelenniük előttük a megyebeliekkel együtt, gyűjtsék össze őket, és vizsgálják meg mindazokat, akik a jelen Assiza után jöttek grófságukba; ezeket vagy kezesség mellett elbocsátják, hogy álljanak a bírák elé, vagy pedig őrizetben tartják őket, míg a bírák hozzájuk nem érkeznek, s akkor állítják őket a bírák elé.

20. Továbbá a király úr megtiltja a szerzeteseknek, kanonoknak vagy bármilyen szerzetesházaknak, hogy az alsóbbrendű emberek közül szerzetesnek, kanonoknak vagy fráternek fogadjanak be valakit, amíg ki nem derül, milyen magaviseletű ember, kivéve, ha halálos beteg.

21. Továbbá megtiltja a király úr mindenkinek egész Angliában, hogy birtokán, soke-jában vagy a neki alárendelt házban befogadjon valakit azoknak a renegátoknak a szektájából, akiket Oxfordban kiközösítettek és megbélyegeztek.697 És ha valaki befogadja őket, (büntetése) a király úr kegyelmétől függ, a házat pedig, amelyben voltak, ki kell vinni a faluból és elégetni. És minden sheriffnek meg kell esküdnie, hogy ezt megtartja, és hogy minden tisztjét, a bárók asztalnokait, a megyék összes lovagjait és szabad birtokosait megesketik erre.

22. S a király úr azt akarja, hogy ezt az Assize-t tartsák meg országában mindaddig, amíg neki tetszik.

 

Az angol rendiség kialakulása

Párizsi Máté Krónikájából

 

Matheus Parisius angol krónikás és diplomata (1195–1259) Saint Albans-i szerzetes. 1248-ban Haakon norvég királynál járt pápai küldöttként. 1257-ben III. Henrik angol király tanácsosa lett. Művei a Chronica maiora (1235–1259) és a Chronica minora vagy másképpen Historia Anglorum.

 

H. R. Luard, 1884.

 

1214. év

 

Miklós tusculumi püspök és szentszéki követ Péter és Pál apostolok ünnepén a (Szent Pál) székesegyházban ünnepélyesen feloldotta (János királyt) az egyházi átok alól… János angol király miután a tengerentúli részeken teljesen eligazította ügyeit, október közepén visszatért Angliába. Ugyanebben az időszakban Anglia grófjai és bárói Bury St. Edmundsban megbeszélésre gyűltek össze egy kegyes zarándoklat ürügyével, mert hiszen az ok egészen más volt. Mert miután már jó ideje tanácskoztak titokban, I. Henrik király egy oklevelét (carta) hozták a nyilvánosság elé, amelyet ezek a bárók (Langton) István canterburyi érsektől, miként szó volt, London városában kaptak… Tehát valamennyien összegyűltek szent Edmund templomában és a nagy oltár előtt rangsor szerint megesküdtek arra, hogy ha a király a mondott törvényeket és szabadságokat vonakodnék elismerni, akkor ők fölmondják a hűséget iránta, és mindaddig harcolni fognak ellene, amíg saját pecsétjével megerősített oklevélben meg nem erősíti számukra mindazt, amit kértek. Abban is megegyeztek közösen, hogy karácsony után valamennyien együtt mennek a király elé és kérni fogják tőle az írásba foglalt szabadságok jóváhagyását. De addig is úgy ellátják magukat lóval és fegyverrel, hogy tüstént bevehessék várait, és követeléseik kielégítésére kényszeríthessék abban az esetben, ha történetesen visszalépne saját esküjétől, amit kétszínűsége miatt joggal feltesznek róla.

 

1215. év

 

Az említett főurak (magnates) tüntető fegyverdíszben felvonultak a király elé, és kérték tőle (Hitvalló) Edvárd király szabadságainak (libertates) és törvényeinek megerősítését, az angol királyság, valamint az angol egyház számára adott egyéb szabadságjogokkal együtt, miként az írásba foglalva megtalálható I. Henrik király oklevelében s az előbb említett törvényekben… A király meghallgatva őket… a húsvétot bezáró hétig halasztást kért tőlük. Ezalatt pedig a király – a jövőre gondolva – saját maga biztonságáról kívánt gondoskodni: egész Angliában mindenkivel hűséget fogadtatott és megújíttatta a hűbéri köteléket (homagia). S hogy biztonságáról még jobban gondoskodjék, Gyertyaszentelő Boldogasszony napján (február 2.) felvette a keresztet… Húsvét hetében Stamfordnál a főurak összejöttek… A lovas serviensek és a gyalogosok kivételével ezt a haderőt kétezer lovagra lehetett becsülni… István canterburyi érsek pártolójuk volt. Ebben az időben a király Oxfordban tartózkodott… Április 27-én az említett bárók ismét Brackley falu határában gyülekeztek… (A király) elküldte hozzájuk a canterburyi érseket és Vilmos pembroke-i grófot, a főlovászmestert, hogy tudják meg tőlük, melyek azok a törvények és szabadságok, amelyeket követeltek. Amazok a követeknek… jegyzéket nyújtottak át, mely nagyobbik részében az ősi törvényeket és az ország szokásait tartalmazta… Ekkor az érsek társaival együtt elvitte ama jegyzéket a királyhoz, és – semmit ki nem felejtve – pontról pontra felolvasta előtte… Midőn tehát az érsek és Vilmos főlovászmester semmiképpen sem tudták a királyt beleegyezésre bírni, a király parancsára visszatértek a bárókhoz… a főurak… Róbertet, Walter fiát tették meg a sereg fejének, s hadrendben… Northampton (vára) ellen fordultak… London városából követek jöttek hozzájuk és tudomásukra hozták nekik, a legnagyobb titokban, hogy ha be akarnak jutni a városba, úgy nagy sietséggel menjenek oda… (Egy csapatjuk) Ware-ig előre lovagolt… és május 17-én… benyomultak London városába (civitas) nagyobb csatazaj nélkül… Miután a lovagok segítséget kaptak a polgároktól, leveleket küldtek ama grófokhoz, bárókhoz és lovagokhoz, akikről úgy látszott, hogy Angliában, noha színlelve, a királyhoz csatlakoztak… Mindezek, miután megkapták a bárók felszólítását, nagyrészt Londonba mentek, és szövetkezve a nevezett főurakkal, a királyt teljesen cserben hagyták… A királynak napot tűztek ki, hogy jelenjék meg előttük megbeszélésre a Staines és Windsor közt fekvő réten, június 15-én… Végre, miután… János király, látva hadrendjének egyenlőtlenségét, a bárókéhoz képest, nehézség nélkül elfogadta a törvényeket… és a szabadságokat.

 

 

. A Magna Charta Libertatumból

 

1215. június 17-én a felkelt bárók kötelezték Földnélküli János királyt az általuk javasolt szöveg aláírására. Az okiratban szabályozták a feudálisok jogkörét egyidejűleg visszaállítva a normandiai királyok és II. Henrik által adott szabadságok jogérvényességét. A XIII. század folyamán az uralkodói önkény elleni harc a Magna Chartára támaszkodott, amely így alkotmányos jogforrás lett. Az alábbiakban szövegének egyes részleteit közöljük.

 

Ch. Bémont, 1892, 26–39. o.

 

János, Isten kegyelméből Anglia királya, Skócia fejedelme, Normandia és Aquitania hercege, Anjou grófja, üdvözletet az érsekeknek, püspököknek, apátoknak, grófoknak, báróknak, bíráknak, erdőmestereknek, sheriffeknek, elöljáróknak (praepositi), közegeknek (ministri), valamennyi megbízottnak (ballivi) és hívének. Tudjátok meg, hogy mi, isteni sugallatra és a mi magunk, valamint elődeink és utódaink lelki üdvére, Isten ékességére és a szentegyház felmagasztalására, királyságunk megjavítására…

 

1. Mindenekelőtt megadtuk és jelen levelünkkel megerősítettük Isten, mi magunk és örököseink nevében mindörökké, hogy az angol egyház legyen szabad, bírja teljes jogait és sértetlen szabadságait…

12. Hadmegváltási és más adót (scutagium vel auxilium) csakis királyságunk közös tanácsával lehet kivetni, kivéve azt az esetet, amikor miértünk váltságdíjat kell fizetni, vagy amikor elsőszülött fiunkat lovaggá ütik, vagy amikor idősebbik lányunk első ízben férjhez megy, de ezekben az esetekben is a követelt adó mértéktartó legyen. Hasonlóképpen kell eljárni London város adóival (auxilia) is.

13. London városának (civitas) legyen meg minden ősi szabadsága és szabad szokása, mint a többi város, mezőváros, község és kikötő (civitates et burgi, et villae, et portus) éljen összes szabadságával és szabad szokásával.

14. Ha nem az említett három adóról van szó, hanem más adó (auxilium) kéréséről vagy a hadmegváltási adó (scutagium) kivetéséről, úgy a királyság közös tanácsának megtartása végett (névre szóló) pecsétes meghívólevelünket fogjuk küldeni az érsekekhez, püspökökhöz, apátokhoz, grófokhoz és a nagy bárókhoz. Továbbá általánosságban, a sheriffek és a mi ballivusaink útján fogjuk meghívni mindazokat, akik közvetlen hűbéreseink (de nobis tenent is capite), de meghívásuk meghatározott napra, mégpedig legalább negyvennapos határidőre és meghatározott helyre szóljon. Mindezekben a meghívólevelekben a meghívás okát meg fogjuk jelölni. Ha ilyenformán megtörtént a meghívás, a kitűzött napon kerüljön az ügy tárgyalásra a megjelentek tanácsával, még akkor is, ha nem mindegyik meghívott jön el.

15. Egyébiránt nem engedjük meg, hogy valaki saját szabadjaitól adót (auxilium) szedjen, kivéve azt az esetet, midőn életéért kell váltságdíjat fizetni, avagy elsőszülött fiát ütik lovaggá, avagy elsőszülött leányát első ízben kiházasítja, de ilyenkor az adó ne haladja meg a mértéket.

16. Senkit sem lehet arra szorítani, hogy a lovagi hűbér, avagy más szabad hűbér (liberum, tenementum) után nagyobb szolgálatot teljesítsen, mint amennyivel az előbbiek alapján tartozik.

17. Az udvari bíróság, ha közös perekben (communia placita) ítélkezik, ne kövesse udvarunkat vándorlásában, hanem valamilyen meghatározott helyen tartózkodjék…

20. Szabad ember (liber homo) kis vétek esetében engesztelési díjat csak a vétek mértéke szerint fizessen (amercietur). Nagy vétek esetében az engesztelési díj is a vétek nagyságához igazodjék, de ne érintse létfenntartását (contenementum suum). Ugyanígy fogják büntetni a kereskedőt, de áruja érintetlen marad, s ugyanígy büntetik a villanusokat, akiknek sértetlenek maradnak munkaeszközeik (wainnagium). S a nevezett büntetéseket nem fogjuk másként kiróni, mint a szomszédságból származó becsületes esküdtek vallomása alapján…

35. Az egész királyság területén csak egyféle mértéke legyen a bornak, a sörnek (cervisia), a gabonának (blad), mégpedig a londoni fertály. A festett kelméknek, a közönséges rőtszínű szöveteknek (russetum) és a páncélingre való anyagnak (halbergettum) szélessége is egy legyen, a szélétől számított két rőf (ulna). A súlyokra ugyanaz vonatkozzék, ami a többi mértékekre…

39. Egyetlen szabad embert se fogjanak el, vessenek tömlöcbe, fosszanak meg javaitól, helyezzenek törvényen kívül vagy száműzzenek, vagy más módon ne tegyenek tönkre, s mi sem fogunk ellene támadni, se mást nem fogunk ellene küldeni törvényes ítélet nélkül, melyet a vele egyenlők (pares sui) hoztak hazája törvényei alapján.

40. Igazságot és bírói ítéletet (justicia) senkinek eladni, senkitől megtagadni vagy senki számára elnapolni nem fogunk.

41. Az összes kereskedők épségben és biztonságban utazhatnak ki Angliából, jöhetnek be Angliába és tartózkodhatnak vagy közlekedhetnek bent az országban, szárazföldön és vízen egyaránt, akár venni, akár eladni akarnak, az ősi helyes szokások alapján, anélkül, hogy mindenféle jogtalan vámot követelnének tőlük, kivéve a háborús időket, ha olyan területről valók, amely háborús állapotban van velünk. Hogyha ilyen kereskedőket találnak területünkön a háború kezdetén, törvényes őrizetbe kell venni őket testi épségük és javaik károsítása nélkül mindaddig, amíg tudomásunkra vagy főbíráink (capitalis justiciarius) tudomására nem hozzák, hogy miképpen bánnak a mi területünk kereskedőivel, akik a velünk háborúban álló területen tartózkodnak. És ha a mieink épségben megvannak ott, az övéik is sértetlenek legyenek a mi területünkön…

52. Akit mi megfosztottunk birtokaitól, váraitól, kiváltságaitól vagy jussától a vele egyenlők törvényes ítélete nélkül, annak mindazt tüstént vissza fogjuk juttatni. És ha emiatt viszály támadna, az ügyben az a huszonöt báró ítélkezzék, akikről a béke biztosításával kapcsolatban alább történik említés. Mindazoknak az ügyében pedig, akiket a vele egyenlők ítélete nélkül, akár a mi atyánk, Henrik király, akár a mi testvérünk, Richárd király valamijüktől megfosztott, ami a mi kezünkre szállt vagy mások birtokába jutott, de amiért nekünk kell kezeskednünk, haladékot fogunk kapni, úgy amint ez általában a kereszteseknek jár. Kivételt képeznek azok ügyei, akiknek javára már bírósági eljárás indult meg, vagy parancsunkra eljárást foganatosítottak a keresztnek általunk történt felvétele előtt. Ezeknek tüstént teljes igazságot fogunk szolgáltatni, mihelyt visszatérünk zarándoklatunkról, vagy pedig most azonnal, ha zarándoklatunk történetesen elmaradna…

61. Mindezeket az elmondottakat megengedtük Isten kedvéért, királyságunk megjavítása céljából, valamint a köztünk és a bárók közt keletkezett viszály kedvező lecsendesítése végett. Mindörökre örvendezni kívánván ezek teljes és szilárd tartósságának, az alább leírt biztonságot engedélyezzük nekik. Ti. azt, hogy a bárók válasszanak tetszésük szerint huszonöt bárót az országból, akik saját erejükhöz képest tartoznak őrizni, megtartani s őriztetni a békét és a szabadságokat, amelyeket nekik adtunk és jelen oklevelünkkel megerősítettünk, mégpedig olyképpen, hogy ha mi vagy udvarbíránk (justiciarius), vagy ballivusaink, vagy valaki közegeink (ministri) közül hibázni fog valamiben és valaki ellen, vagy a béke és biztonság valamelyik cikkelyét át fogja hágni, és a vétek a huszonöt báró közül négynek tudomására jut, akkor e négy báró keressen fel bennünket, vagy távollétünkben udvarbíránkat és jelentse nekünk a sérelmet s kérje tőlünk egyúttal késedelem nélküli orvoslását. És ha mi – vagy ha országon kívül vagyunk, a mi udvarbíránk – a bejelentéstől számított negyven napon belül nem orvosolná a sérelmet, abban az esetben a négy báró ismertesse az ügyet a többi báróval a huszonöt közül. Ezek huszonöten pedig az egész ország közösségeivel (cum communa totius terrae) nyugtalanítsanak és sanyargassanak bennünket minden módon, ahogyan csak bírják: vegyék be várainkat, foglalják el földjeinket, birtokainkat, amíg véleményük szerint az orvoslás meg nem történt. Személyünk, a királyné és gyermekeink személye azonban épségben maradjon. Mihelyt az orvoslás megtörtént, ragaszkodjanak ismét hozzánk, miként előbb tették. Az országból, aki akar, esküdjön meg arra, hogy a nevezett huszonöt báró parancsát teljesíteni fogja a felsorolt megtorlások végrehajtására, és hogy velük együtt fog bennünket sanyargatni, amennyire csak bír. Mi pedig nyilvánosan és szabadon engedélyt adunk eskü letételére annak, aki esküdni akar, és senkit se fogunk valaha is ebben megakadályozni. Az országból mindazok, akik vonakodnak maguktól és önként esküdni a huszonöt bárónak arra, hogy velük együtt nyugtalanítsanak és sanyargassanak bennünket, parancsunkból esküdjenek meg, a mondottak szerint. Ha valamelyik a huszonöt báró közül meghalna, vagy eltávozna az országból, vagy más módon lenne akadályozva és ezzel a megtorlásokat kevéssé tudnák végrehajtani, úgy azok, akik megmaradtak a huszonöt báróból, szabad elhatározással válasszanak mást az illető helyére, aki azután hasonlóképpen tegyen esküt, mint a többiek. Minden dologban, melynek végrehajtására a huszonöt báró összegyűlik, ha történetesen a huszonöt jelen van, de egymás közt valamiben nincs meg az egyetértés, vagy közülük egyes meghívottak nem akarnak vagy nem képesek részt venni, úgy az jusson szilárd érvényre, amit a jelen levő többség el fog határozni és meg fog parancsolni, mintha mind a huszonöten egyetértettek volna. A nevezett huszonöt esküdjön meg arra, hogy minden fent elmondott dolgot híven meg fog tartani és minden erejével meg fogja tartani. Mi pedig semmi olyat nem fogunk követelni más valakitől, sem személyesen, sem más által, ami ezekből az engedményekből és szabadságokból valamit is visszavonna vagy kisebbítene. És ha ilyesvalamit sikerülne kieszközölni, úgy az legyen érvénytelen és hiábavaló, soha senki fel ne használhassa, sem mi, sem más.

13.7. Meghívás a parlamentbe, 1265

A XIII. század politikai harcai során, amelyekben a bárók mellett a lovagok és a városok képviselői is részt vettek, kialakult az angol rendi képviseleti szerv, a parlament.

a) Főúr személyére szóló meghívás

A király üdvözletét küldi kedves és hűséges atyafiának, Edmondnak, Cornwall grófjának. Minthogy intézkedéseket kell foganatosítanunk azokkal a veszedelmekkel szemben, amelyek ezekben a napokban egész királyságunkat fenyegetik, önnel, valamint országunk többi főuraival tanácskozást és értekezést akarunk tartani, azon hűségnek és szeretetnek nevében, amellyel ön irányunkban van. Szigorú utasítással meghagyjuk önnek, hogy a téli Szent Márton-nap705 után következő legközelebbi vasárnapon személyesen jelenjék meg a Westminsterben, hogy velünk, a főpapokkal és a többi főurakkal, valamint királyságunk egyéb lakosaival együtt megvitassa, elrendelje és végrehajtsa mindazt, aminek segítségével elháríthatjuk ezeket a veszedelmeket. Láttamoztatott a király által Canterburyben, október első napján.

b) A grófságok és városok képviselőinek meghívása

A király Northamptonshire sheriffjének. Minthogy tanácskozást és értekezést kívánunk tartani a grófokkal, bárókkal és királyságunk egyéb főuraival, hogy intézkedéseket foganatosítsunk azon veszedelmek ellen, amelyek ezekben a napokban fenyegetik a királyságot, ez okból meghagyom nekik, hogy Szent Márton téli ünnepe utáni legközelebbi vasárnapon jelenjenek meg előttünk, a Westminsterben, hogy megvitassuk, elrendeljük és végrehajtsuk azt, aminek segítségével elháríthatjuk ezen veszedelmet. Neked is szigorú utasítással meghagyom, haladéktalanul rendeld el, hogy a nevezett grófságból két lovagot, ugyanazon grófság minden városából két városi polgárt, minden mezővárosból két lakost, olyanokat, akik legalkalmasabbak a feladatra, válasszanak ki és a jelzett napra és helyre küldjenek el, úgy, hogy a nevezett lovagok a maguk és a nevezetes grófság közössége nevében, és a nevezett polgárok és lakosok a maguk és a nevezett városok és mezővárosok közössége nevében, azoktól távol teljes és elegendő hatalommal rendelkezzenek, hogy mindazt megtehessék, amiről előbb szó volt, olyan módon, hogy a nevezett felhatalmazás hiánya miatt a megnevezett ügy semmiképpen se szenvedjen halasztást. És tenálad is meglegyenek itt a lovagok, polgárok és lakosok nevei, valamint ezen parancs. Láttamoztatott a király által Canterburyben, október 3-án.

 

Tanácsok a jó kormányzáshoz

 

IX. Szent Lajos (1226–1270) francia király fia, a későbbi III. Fülöp számára írt intelmei („Enseignement”) a korabeli királytükrök mintájára a jó és igazságos uralkodáshoz kívánnak útmutatót adni.

 

Ch. V. Langlois, t. IV 1928, 35–42. o.

 

(15) Kedves fiam, midőn király leszel, őrizd meg azokat az erényeket, amelyek a királyhoz illőek, vagyis légy igazságos, s ne hajolj el az igazságtól semmi dologban. Ha egy szegény és egy gazdag között viszály támadna, inkább a szegény mellé állj mindaddig, míg a teljes igazságot meg nem ismered, és csak ennek ismeretében cselekedj a jog szerint.

(18) Gondosan őrködj az országodban élő különböző feltételek között élő emberek felett és különösen óvd az egyházhoz tartozókat, védelmezd őket, hogy se személyeiken, se javaikon ne kövessenek el erőszakot. Emlékeztetni kívánok ezzel kapcsolatban elődöm, Fülöp710 király szavaira, amelyet tanácsának egyik tagjától hallottam. Egy nap a királyi tanácsban azt mondták neki, hogy az egyház emberei sokat ártanak neki, és csodálkoznak azon, hogy ő ezt elszenvedi. Mire a király így válaszolt: „Elhiszem, hogy az egyháziak sok jogtalanságot követnek el ellenem, de ha azokra a javakra gondolok, melyeket a mi Urunk nekem adott, szívesebben elszenvedem a károkat, mintsem hogy olyan dolgokat tegyek, ami botrányt váltana ki köztem és a Szentegyház között.” Azért emlékeztetlek erre, hogy ne higgy könnyen azoknak, akik az egyházi személyek ellen vannak, mert feladatod az, hogy tiszteld és oltalmazd őket, hogy békében szolgálhassák a Mi urunkat.

(23) Kedves fiam, tanácsolom, hogy amennyire tőled függ, őrizkedj a keresztények közti háborúskodástól. Ha igazságtalanságot tesznek ellened, próbálj meg olyan utat találni, ami által visszaszerezheted jogaidat, mielőtt erővel vennéd el. Az a szándék vezessen, hogy elkerüld a bűnt, amit a háború által elkövetnél. Ha mégis úgy adódik, hogy indokolt háborút viselned – akár mert egyik embered eltávolodott udvarodtól, akár mert kárt okozott valamelyik egyháznak, vagy a szegényeknek, vagy bárki másnak, és megtagadta a kártérítést –, legyen bár, de légy óvatos és figyelmes a vezetésben, nehogy a szegény emberek, akiknek nem volt részük a bűntettben, kárt szenvedjenek, őrizd meg őket a tűzvésztől és minden más kártól. Jobb ha te kényszeríted a gonosztevőt elvéve javait, vagy megostromolva várát vagy városát. De mielőtt kitörne bármilyen háborúskodás, bizonyosodj meg róla, hogy az ok nagyon igazságos és ésszerű, s a delikvens a megfelelő mértékben bűnhődjék.

(25) Kedves fiam, ügyelj arra, hogy jó baillik és jó prévôt-k711 legyenek földjeiden és gyakran ellenőriztesd, hogy jogosan cselekszenek-e, hogy ne kövessenek el semmi jogtalanságot, s ne okozzanak kárt semmiben. Ugyancsak óvatos légy mindazokkal, akik udvarodban vannak, ügyelj, hogy ne kövessenek el semmi jogtalant, mert gyűlölnöd kell másokban a rosszat, de leginkább azokban, akik tőled kapták hatalmukat, őrködj azon, hogy ilyesmi ne következhessék be.

(26) Kedves fiam, add szívesen a hatalmat a jóakaratú, bölcs embereknek, akik helyesen tudnak élni vele. Nagy gonddal ügyelj arra, hogy a bűn legyen kivetve földedről; a hamis eskü, s mindaz, amit Isten, a Miasszonyunk, vagy a szentek ellen mondanak, vagy tesznek, a test bűnei, a kockajáték, a kocsma és minden egyéb vétség. Nyomd ezeket el bölcsen, okosan, helyes módszerekkel. Az eretnekeket és más rossz embereket amennyiben tőled telik, űzd el földedről a jó emberek tanácsa szerint.

(29) Kedves fiam, figyelmezz arra, hogy dénárjaidat jól és igazságosan kamatoztasd. őrizkedj az esztelen költekezéstől és a jogtalan beszedéstől, hogy a te dénárjaid jól legyenek beszedve és kiadva, a Mi Urunk tanítása szerint, legyen helyes az, ami hasznos is.

 

IV. Szép Fülöp ellenzéke

 

IV. Fülöp adópolitikája a városokon kívül, amelyeket az úgynevezett „maltôt” terhelt (a kereskedelmi forgalomban minden livra után 1 dénár), a társadalom egyéb rétegeit is sújtotta. Hadiadó fizetésére kötelezte mindazokat, akik nem vettek részt hadjárataiban (az egyháziaktól tizedet, a nemességtől ötvenedet, huszadot vagy századot, a lovagoktól „taille”-t, vagyis füstpénzt szedett). 1314-ben egy újabb hadiadó kivetése miatt a nemesség ligát alkotott és a királyt – két nappal halála előtt – az adó beszedésének megszüntetésére kötelezte.

 

Uo. 177. o.

 

Mindazoknak, akik látni vagy hallani fogják jelen levelünket, Champagne nemeseinek és közrendűinek, nekünk, továbbá Vermandois, Beauvaisis, Ponthieu, La Ferre, Corbie vidékének s Bourgogne minden nemesének és közrendűjének, valamint a francia királyság határain belül a mi valamennyi szövetséges és csatlakozó társunknak üdv. Tudjátok meg mindnyájan, hogy igen jeles és hatalmas fejedelmünk, az igen szeretetreméltó és tiszteletet parancsoló Fülöp úr, Isten kegyelméből Franciaország királya, hogyan vetett ki és hajtott be többféle adót, miképpen váltott be pénzt, s mi más dolgot művelt még, amik mind sokszor nyomták és szegényítették a nemeseket és a közrendűeket… Nem világlik ki, hogy mindezek a király és a királyság becsületére és javára, vagy a közjó védelmére lennének. Az elszenvedett károkat több alkalommal szóvá tettük a király úrnak, s többször kértük őt alázattal és hódolattal, hogy hagyjon fel velük és szüntesse meg őket, de mindhiába, mert nem tett semmit. Sőt még a folyó évben, 1314-re, a mi király urunk jogtalan adókat vetett ki a királyság nemeseire és közrendűire, s igyekezett segélypénzeket behajtani. E dolgokat nem szenvedhetjük és nem viselhetjük el jó lelkiismerettel, mert így elveszítenők becsületünket, szabadságunkat és kiváltságainkat, nemcsak mi, hanem utódaink is. Mi, megnevezett nemesek és közrendűek, ezek miatt a dolgok miatt és a magunk, rokonságunk, szövetségeseink s mások javáért, a francia királyság határain belül ez elmondott módon, megesküdtünk és eskü alatt, szabályszerűen és jó szándékkal megfogadtuk magunk és örököseink érdekében az auxerre-i és a tonnerre-i grófságoknak, e grófságok nemeseinek és közrendűinek, a velük szövetkezőknek és a velük tartóknak, hogy mi nekik segíteni fogunk, saját költségünkre és kiadásunkra, a jelen év rendkívüli adójával s minden más teherrel és jogtalan adóval kapcsolatban, melyet a francia királyok, uraink vagy mások, kivetettek, kivetnek és kivetni fognak… Mindezt elhatározva, leszögeztük és leszögezzük, akartuk és akarjuk, hogy minden eskü alatt és eskü nélkül fogadott engedelmességet, hűséget, hódolatot és hűbérfogadalmat, valamint minden egyéb kötelességet, mellyel urainknak, a francia királyoknak, valamint többi urainknak és ezek utódainak tartozunk, épen megőrzünk és fenntartunk.

 

. II. Frigyes kiváltságlevele az egyházfejedelmek számára

 

Miközben a császár Itáliában centralizált hatalmának kiépítésén fáradozott, birodalma másik felében Németországban számos engedményt tett mind a világi, mind az egyházi fejedelmeknek. Uralkodása alatt szilárdult meg a feudális széttagoltság német területen. Hogy elérje fiának, Henriknek német királlyá választását, a frankfurti gyűlésen elhalmozta kedvezésekkel az egyházfejedelmeket.

 

MGH, Const., 1896, T. II., 86. o.

 

Méltó figyelemmel megfontolván azt, hogy kedvelt híveink, a mi egyházi fejedelmeink mindeddig milyen hathatósan és híven állottak mellettünk, a birodalom élére segítve bennünket, s amikor már odajutottunk, birodalmunk megszilárdításában is, végül pedig Henriket, a mi fiunkat jóakarattal s egyetértéssel királyukká és urukká választva; ezért úgy véltük, hogy őket, akik bennünket segítettek, nekünk is mindenkor segítenünk kell, s akik által erősekké lettünk, őket egyházaikkal (egyházmegyéikkel) együtt nekünk is mindenkor meg kell erősítenünk a mi védelmünkkel minden bajjal szemben. Tehát, mivel az ő sérelmükre bizonyos szokások, vagy hogy helyesebben mondjuk, a birodalom hosszan tartó zűrzavaraiban – melyek most Isten kegyelméből lecsillapodtak, és nyugodalomban is fognak maradni – visszaélések burjánoztak el az új vámok és az új pénzérmék körül, mely utóbbiak a rajtuk levő képek hasonlósága miatt egymás értékét kölcsönösen rontani szokták, az ügyvivők egymás közötti pereskedései és a számtalan egyéb baj közepette e visszaélések ellen néhány határozatot hoztunk, éspedig:

 

1. Először is megígérjük, hogy az elhunyt egyházfejedelmek hagyatékát a jövőben nem foglalják le a királyi kincstárnokok… hanem legyenek azok utódáé akkor, ha az előd végrendelkezés nélkül halt meg; ha azonban végrendelkezett, akkor végrendeletét érvényesnek tartjuk.

2. Hasonlóképpen: a jövőben az ő területükön vagy joghatóságuk területén nem rendelünk el megkérdezésük nélkül, vagy akaratuk ellenére új vámokat, sem új pénzérméket nem veretünk, hanem épségben és szilárdan megtartjuk és meg is óvjuk régi vámszedési jogaikat s egyházmegyéiknek engedélyezett pénzverési jogukat.

3. Hasonlóképpen: azokat az embereiket, akik hozzájúk tartoznak a szolgálat bármiféle fajtája által, bármilyen okkal hagynák is el e szolgálatukat, nem fogjuk befogadni városainkba, nehogy nekik ezzel jogsérelmet okozzunk.

4. Hasonlóképpen: elhatároztuk, hogy senki se károsítsa meg egyik egyházat sem javaiban akkor, amikor ugyanazon javakban az ügyvivői teendőket látjuk el…

5. Hasonlóképpen: ha valaki közülük vazallusát (hűbéresét) – ki esetleg megbántotta őt – a hűbér jogán perbe hívja, s a hűbért (hűbérbirtokot) ez úton megnyeri, e hűbért mi meg fogjuk védeni az ő használatára. – Ha bármilyen módon, avagy a hűbér birtokosának halála folytán megüresedett hűbérbirtok jut az egyházfejedelem birtokába, azt sem önhatalmúlag, még kevésbé erőszakkal soha meg nem támadjuk…; hanem azon leszünk, hogy hatékonyan megvédelmezzék őt annak használatában.

6. Hasonlóképpen: az egyházfejedelmek által kiközösítetteket – így kívánja meg ezt az igazságosság is – el fogjuk kerülni…, s mindaddig nem szolgáltatunk számukra igazságot, amíg feloldozást nem nyernek.

7. És minthogy az anyagból készült kard a lelki kar megsegítésére rendeltetett, azoknak a kiközösítetteknek kiközösítését, kik ebben az állapotukban két hetet meghaladó ideig megmaradnak…, ha erről tudomást szerzünk, kövesse az általunk kimondandó száműzetési és birtokfosztási ítéletünk is…

8. Szilárdan megígérjük, hogy így és minden egyéb módon is ti. igazságos ítélkezésünkkel is az egyházfejedelmek javára leszünk, és így járunk majd előttük; ők viszont hitük letételével (esküvel) megígérik, hogy minden olyan emberrel szemben, aki az ilyen, nekik szolgáltatott igazságnak erőszakkal ellene szegülne, teljes erejükkel segítségünkre lesznek.

9. Hasonlóképpen elhatároztuk, hogy egyházi birtokon senki se építhessen semmiféle épületet, ti. se várat, se várost, sem azon a címen, hogy ő az egyházi javak ügyvivője, sem pedig más ürüggyel. Ha pedig épültek volna ilyenek azok akarata ellenére, akiké a birtok, királyi hatalommal kell valamennyit lerombolni.

10. Hasonlóképpen megtiltjuk azt, hogy tisztségviselőink bármelyike is az egyházfejedelmek városaiban bármiféle joghatóságot tulajdonítson magának akár a vámügyekben, akár a pénzérmék ügyében, akár bármiféle más, hivatalos dologban.

 

A Mainzi Konstitúciókból

 

1235-ben a mainzi birodalmi gyűlésen II. Frigyes kísérletet tett a németországi intézmények megreformálására; de óvakodott a fejedelmek és az egyház kiváltságainak csorbításától.

 

MGH, Const., II., 241. o.

 

Második Frigyes, az isteni kegyelem kedvezése folytán a rómaiak mindenkor dicső császára, Jeruzsálem és Szicília királya.

 

Az isteni gondviselés jóváhagyásával elnyervén a császári méltóság trónját, alattvalóink kormányzásában gondoskodtunk arról, hogy szándékainkat a béke és az igazságosság kettős köteléke erősítse meg, hogy ezáltal öregbíthessük hírnevünk dicsőségét, és alattvalóink jólétét fokozhassuk. Hiszen különösképpen az erősíti meg az uralkodó tekintélyét, ha a béke megőrzésében s az igazság szolgáltatásában annyira rettegnek tőle a gonoszok, amennyire szeretik őt az igaz emberek. Minthogy pedig a reánk bízott ország kormányzásában az a legfőbb gond sürget bennünket, hogy a mi uralkodásunk szerencsés körülményei között, a hatalmunk alatt álló népek körében a béke és az igazság rendje virágozzék…, kedvelt egyházi és világi fejedelmeink tanácsa folytán, a Mainzban ünnepélyesen megtartott gyűlésünkben bizonyos konstitúciókat hirdettünk ki, ugyanazon fejedelmek, igen sok nemes és birodalmunkbeli más híveink jelenlétében. E konstitúciókat közhitelű oklevélbe foglalva, megparancsoltuk, hogy azokat sértetlenül őrizze meg mindenki, együttesen és egyenként, s megszabtuk azt a büntetést is, ami a szent konstitúciók megszegőire vár úgy, ahogyan azt megsértett felségünk tekintélye s a bűn elkövetőjének könnyelműsége egyaránt megköveteli.

 

1. Elhatároztuk…, szilárdan és nyomatékosan megparancsoljuk, hogy a városokban, mezővárosokban, falvakban s a mi szent birodalmunk valamennyi helységében igazságtalanul senki ne merészeljen szembe szegülni a püspökök, illetve a főesperesek egyházi joghatóságával, hanem az egyházi ügyekben kiadott rendelkezéseiket, törvényes ítéleteiket mindenki tartsa tiszteletben…

3. Gyakran megesik, hogy a fegyvernyugvás előírásainak kötelmeivel különösen a katonaemberek közt támadt viszályokat le lehet csendesíteni… Ezért szilárdan és szigorúan megparancsoljuk, hogy ha az, aki a fegyvernyugvás megsértését elszenvedte, két szabad, tanácsbeli emberrel együtt, saját illetékes bírája előtt a fegyvernyugvás megsértéséről eskü alatt vallomást tesz, a sértő felet törvényen kívül kell helyezni… Ha pedig a fegyvernyugvást valakinek az erőszakos halála által sértik meg, s a megölt ember vérrokona teszi le a bizonyító esküt…, az elmarasztalt sértő fél legyen mindörökre becstelen (erenlos) és jogfosztott (rehtlos).

4. Úgy határoztunk…, hogy a mi fejedelmeink s mindazok, akik tőlünk kapják közvetlenül ítélőbírói joghatóságukat, az eléjük tárgyalásra kerülő ügyeket országuk bölcs szokásjoga szerint zárják le ítéletükkel; s ők is ugyanezt parancsolják meg azoknak a bíráknak, akik alárendeltjeik, s kik bírói joghatóságukat tőlük kapták… Ha akadna valaki, aki nem így cselekednék, azt törvényes szigorral meg fogjuk büntetni.

5. E hatóságokra van bízva a törvénykezés is, és senki se legyen saját sérelmének boszszulója, mert ahol a törvénykezés tekintélye megszűnik, ott felemeli fejét az önkény szabad tombolása. Úgy akarjuk tehát, hogy senki se legyen saját sérelmének megtorlója, bármiben szenvedett is kárt vagy jogsérelmet, hanem panaszát vigye az abban illetékes bíró elé, s a törvényes út betartásával vigye azt végig a perdöntő ítéletig; csak az az egyetlen eset a kivétel, ha saját testi épsége vagy javainak oltalmazása hirtelen azt követeli meg, hogy az erőszakot erőszakkal verje vissza, amit köznyelven – kényszerű önvédelemnek (nothwere) nevezünk.

6. Ha pedig valaki úgy, amint arról előbb szóltunk, bíró előtt indít eljárást peres ügyében, de ott nem kapott igazságot, s a szükség arra kényszeríti, hogy óvást jelentsen be ellenfelével szemben, amit köznyelven – ellentmondásnak – (widersage) neveznek, akkor azt még aznap tegye meg, s attól kezdve a negyedik napig, azaz három egész napon át az is, aki az óvást bejelentette, s az is, akivel szemben ezt megtette, őrizze meg kölcsönösen a teljes békét, mégpedig személyre is, vagyonra is kiterjedően.

7. …úgy döntöttünk, hogy minden szárazföldi és vízi vámszedőhely, amelyet bárki, bárhol a mi boldog emlékezetű apánk, Henrik császár halála után állított fel, teljes egészében szűnjön meg; csak azokét nem kell megszüntetni, akik a császár színe előtt bebizonyítják, hogy vámszedőhelyüket jogosan, törvényes alapon bírják. Hasonlóképpen megparancsoljuk, hogy minden vámemelés szűnjön meg, teljességgel semmis legyen, és az eredeti, alapításkori állapot maradjon érvényben. Ha pedig valaki megsértené ezt az intézkedésünket, avagy a jogos és törvényes vámnál többet csikarna ki vagy bitorolna, avagy ha jogtalan helyen követelne vámot… éppen úgy bűnhődjék nyilvánosan, mintha zsivány vagy útonálló lenne. Mind a szárazföldi, mind a vízi vámok szedőit megfelelő módon kötelezni kell arra, hogy tartsák karban a hidakat és az utakat, s a legjobb tudásukhoz mérten gondoskodjanak az átutazók, illetve átkelők békéjéről, biztonságáról, nyugodt átvonulásukról, hiszen tőlük kapják a vámot; és saját körzetük területén mindebből semmit el ne mulasszanak.

11. Kemény paranccsal úgy határoztunk, hogy a boldog emlékezetű Henrik császár, a mi apánk halála óta vert minden pénzérme érvénytelen legyen teljességgel, bárhol is vezette azt be bárki; kivéve azokat, akik előttünk bebizonyítják, hogy pénzverési joguk törvényes, s a császártól származik. Aki pedig törvénytelenül forgalomban tartana pénzérméket, azt úgy kell megbüntetni, mintha pénzhamisító lenne. A régi veretű pénzérméket pedig a kellő módon, törvényesen és magától értetődően meg kell tartani a forgalomban. A pénzérmék körüli minden csalást és fondorlatot a legszigorúbban eltiltva, mindezen felül elhatároztuk még azt is, hogy pénzhamisítókként kell mindazokat is megbüntetni, akik idegen veretű pénzt használnak, vagy idegen pénzérme veréséhez való formát tartanak birtokukban.

12. Szigorúan megtiltjuk, hogy bárki pénzért zsoldost toborozzon, hacsak a birodalomtól (a birodalmi gyűléstől) hűbérúri jogán nem kapott e toborzásra jogot.

13. Megparancsoljuk, hogy a „phalburgar”-ok713 intézményét mind a mi városainkban, mind másokéiban teljességgel szüntessék meg, s őket e tisztüktől mozdítsák el. A „muntmann”-ok714 is teljességgel szűnjenek meg mindenütt.

14. Senki se merészeljen a területileg illetékes bíró ítélete nélkül másvalakin zálogot venni; ha mégis akadna olyan, aki megtenné ezt, úgy kell megbüntetni, mintha rabló lenne…

23. Hasonlóképpen úgy határoztunk, hogy mindaz, aki egy éven és egy napon át megmarad a császár által proskribáltak jegyzékében… ítéletünk által nyilváníttassék „erenlos”-nak és „rehtlos”-nak…

25. Szigorúan megtiltjuk, hogy bárki menedéket adjon a proskribáltaknak, vagy éppen tudatosan vendégül is lássa őket; ha valaki mégis így cselekedne…, ugyanaz legyen a büntetése, mint a proskribáltaké… Ha a proskribáltakat bárhol tilalom alá helyeznék vagy megtámadnák őket, senki se vegye védelmébe egyiküket sem; ha pedig valaki tudatosan védelmébe venné az ilyen személyt… vele, illetve az övével azonos legyen a bűne, és proskribáltként ítélkezzenek felette.

26. Egyetlen város, egyetlen mezőváros se fogadja be tudatosan a proskribáltat; senki se védje meg, ha valami baj éri; semmit se adjanak neki szívességből; senki se társuljon vele sem vételi, sem eladási ügyletben, ellenben: mindenki kerülje el őt…

28. A birodalom kormányzása s a különböző területek és tartományok ügyei lekötik a mi gondoskodásunkat, és mivel gyakorta fordul elő az, hogy ezeket az ügyeket személyes szorgoskodásunkkal kellene megoldani, úgy akarjuk, hogy a pereskedők olyan ügyeit, melyek feletti bíráskodást saját személyünkben nem vezethetjük, kipróbált hűségű, tisztes hírnevű legfőbb bíró zárja le helyettünk. Úgy rendelkezünk tehát, hogy királyi kúriánknak legyen ítélőbírója… ő… vezesse a törvénykezést… igazságot szolgáltatva minden pereskedőnek, kivéve a fejedelmek és más főrangú személyek olyan pereit, amelyek személyüket, jogaikat, becsületüket, hűbérbirtokaikat, tulajdonukat és örökségeiket illetik; továbbá: igen fontos tárgyú perek tárgyalását is és az ezekben való ítélkezést is saját felségünknek tartjuk fenn.

 

A birodalom általános békéjének érdekében adtuk ki, és tettük közhírré ezeket a konstitúciókat… Az Úr megtestesülésének 1235. esztendeje augusztus havában, a nyolcadik indikcióban, amikor második Frigyes úr uralkodott, és Isten kegyelméből ő volt a rómaiak mindenkor dicsőséges, legyőzhetetlen császára, Jeruzsálem715 és Szicília királya, szerencsés uralkodásának tizenötödik, jeruzsálemi királyságának tizedik, szicíliai királyságának harminchetedik esztendejében. Amen.

 

A ciszterci rend 1134. évi szabályzatából

 

A ciszterci rendet 1098-ban Molesme-i Robert alapította, Citeaux-ban (latin neve Cistercium). A rend széles körű elterjedése és tekintélyének növekedése Clairvaux-i Szent Bernát nevéhez fűződik.

 

Statuta capitulorum generalium Ordinis Cisterciensis. T. I., 1933, 12–32. o.

 

A Charta caritatis748 többek között tartalmazza, hogy valamennyi monostor apátja, akik Isten kegyelméből a különböző provinciákban vannak, évente egyszer a citeaux-i apátságban gyűljenek össze, és itt a Szent Regula megtartásáról a legnagyobb gonddal továbbá, az egész szerzetesi életvitelről és a köztük lévő megbonthatatlan béke fenntartásáról tanácskozzanak… Ez okból hozta létre a fent említett helyen tartott gyűlés, a kongregációnk testvéri egységét fenntartó káptalanokat.

 

I. Milyen helyen kell a kolostort felépíteni.

Egyetlen kolostor se épüljön városokban, várakban, külvárosokban, csakis az emberekről távoli, kevéssé látogatott helyen.

II. Az életmód egysége az isteni és emberi dolgokban.

Hogy az apátságok között a megbonthatatlan egység ne szűnjön meg, és állandóan fennmaradjon, elrendeljük mindenekelőtt, hogy Szent Benedek Regulája legyen mindenki számára közös és azonos módon tartsák be. Kötelesek ugyanazokat a könyveket használni az isteni officiumoknál. Végül mindenkire azonos étkezési és öltözködési, továbbá életviteli előírások vonatkoznak.

IV. Az öltözetről

Az öltözet egyszerű, durva, festetlen anyagból, prém nélkül készüljön. Alatta vászoning (estamin), ahogyan a szabályzat előírja.

V. Honnét származzék a szerzetesek tápláléka.

Rendünk szerzeteseinek tápláléka a kétkezi munkából, azaz a földművelésből és állattenyésztésből származzék. Ezért megengedett, hogy saját szükségletünkre vizeket, erdőket, szőlőskerteket, legelőket, szántókat birtokoljunk a világiaktól lakott területekről távol eső helyeken, továbbá, hogy állatokat tartsunk, kivéve olyanokat, mint az őzek, szarvasok, darvak és más hasonlóak, amelyeket sokkal inkább különleges érdekességként, vagy hiúság tárgyaként szokás tartani, semmint hasznosságuk miatt. A mezei munkák végzése, az állatok tenyésztése és a termékek tárolása céljából grangiákat létesíthetünk a conversusok őrizetére bízva, akár a közelünkben, akár távolabb, de egynapi járóföldnél nem messzebbre.

VIII. Conversusok.749

A grangiákban a munkákat a conversusok végzik és az általunk igénybe vett munkások. Utóbbiakat a püspök engedélyével a szükséges segítség mértékéig vesszük igénybe és mint conversusokat tekintjük őket. A munkás testvérek miként a szerzetesek, velünk egyenlőek, a mi testvéreink, akik osztoznak velünk minden javainkban, a lelki és anyagi javakban egyaránt.

IX. Nem rendelkezünk járadékokkal.

Rendünk intézménye kizárja a templom, az oltár, a temetőhely, a munka, vagy állatok tizedét, a falvak, a jobbágyok földjáradékát, a kemence és a malomjövedelmet és minden más hasonlókat, amelyek ellentétesek a szerzetesi tisztasággal.

XXXII. A grangiák750 szomszédsága.

Az egyes apátságok grangiáinak egymástól legalább két mérföld távolságra kell lennie.

XXXIV. A filiálék évente egyszer látogassák az anyakolostort. A keresztény alázatosság szellemének megfelelően, a Gondviselés bölcsességéből és az ésszerűség alapján úgy rendelkeztünk, hogy a filiálék legalább egyszer évente, az apát személyében látogassák meg az anyakolostort.

14.5. Clairvaux

XIII. századi névtelen szerzetes leírása a clairvauxi-i kolostorról. Descriptio positionissen situationis Clarae Vallae.

Ha a clairvaux-i kolostor fekvését akarod megismerni, vedd ezt az írást kezedbe tükör helyett. A kolostortól nem messze két hegyvonulat kezdődik, melyeket előbb csak egy szűk völgy választ el egymástól, mely minél közelebb ér a kolostorhoz, annál szélesebbre tárul, az egyik vonulat az apátság egyik szárnyának felét, a másik pedig a másik szárny egészét foglalja el. Az egyiken szőlő terem, a másikon pedig gyümölcs érik, szemet gyönyörködtetőek és hasznos szolgálatot tesznek: mert az egyiknek lankáin megterem, amit megesznek, a másikén, amit megisznak. A hegyekben gyakran akad munkájuk a szerzeteseknek, bár kellemes és a pihenésnél is kedvesebb: az elöregedett gallyakat összeszedni, összekötözni őket nyalábokba az égetéshez, az elvadult bozótot kiirtani, a hasznavehetetlen gallyakat elégetni, a tövises csipkebokrot kiszedni, (hogy Salamon szavát idézzem) fattyúhajtását elpusztítani (Bölcs, IV. 3), mely vagy a növekvő facsemeték ágait fonja körül vagy a gyökereit fojtja meg, hogy a kemény tölgyet ne akadályozhassa meg abban, hogy magasba nyúló koronájával a csillagoknak intsen vagy hogy a puha hárs kiterjeszthesse karjait, a könnyen hasadó, törő kőrist hogy szabadon nyújtózkódjék a magasba, a terebélyes bükkfa meg széltében terjeszkedjék.

 

Az apátság hátsó része egy széles síkságra fut ki, melynek nagy részét bekeríti az apátságot körülvevő hosszú fal. A körülkerített területen számtalan sokféle gyümölcsfa egész kis gyümölcsös erdőt alkot. Ide néz a betegek hálóterme, és komoly enyhülést nyújt a beteg barátok bajára vigasztaló ajándékaival, mert azoknak, akik járni képesek, tágas teret nyújt a sétákra, és még a súlyos betegeknek is jó ott kifeküdni. Leül a beteg a zöld gyepre, és még akkor is a kellemesen hűvös árnyékban kivédheti a nap hevét a fák lombkoronája alatt, és még akkor is illatoznak a virágok fájdalmai enyhítésére, amikor a kánikula csillagkép kegyetlen hőséggel perzseli a földeket és kiszárítja a folyókat. Szemeiket gyönyörködteti a virágok és a fák üde zöldje, az elébük táruló és a szemük láttára növekedő kimondhatatlan szépség; nem hiába mondja az írás: Az ő árnyékában felette igen kívánok ülni; és az ő gyümölcse gyönyörűséges az én ínyemnek (Én 2,3.). A tarka madarak édes dala tölti meg a szellőt; és egyetlen betegség gyógyítására az isteni könyörületesség sokféle enyhülést kínál: míg a tiszta égbolt derűsen mosolyog, a föld termékenységet áraszt és az ember szemével, fülével és orrával élvezheti a színek, hangzatok és illatok gyönyörűségét.

A gyümölcsös végében kezdődik az a kert, melyet a benne futó patakocskák külön részekre osztanak. Mert úgy tűnhet bár, hogy vize szundikál, lusta folyással mégis halad medrében. Szép látvány tárul itt is a gyengélkedő szerzetesek szeme elé, amint a tiszta víz zöldellő partján ülve nézik a halacskák játékát a kristályos habokban, és harcos csatájukat, ha szemben úsznak egymásnak. Ez a víz kettős célt szolgál: halat tenyésztenek benne és veteményes kertjeiket öntözik vele. A hírneves Alba (Aube) folyó kiapadhatatlan hullámai táplálják. Az apátság különböző üzemein áthaladva mindenütt hűséges szolgálatának áldásait hagyja maga után: nem kis munka árán jut fel ide, de nem is haszontalanul henyélve halad át a területen. A kanyargós völgy közepén húzódik a medre, melyet nem a természet, hanem a barátok szorgos keze épített, csupán a felét küldi az apátságba a patak, mintegy a barátok üdvözlésére, s hogy mentegesse magát, amiért nem teljes egészében érkezik, minthogy nem akadt olyan mederre, amelyik magában tarthatná egész tömegét. Ha ez a folyó kiáradva pusztító sodrással tör előre, az útjába állított fal visszatartja, és oda tereli, ahol folynia kell, a visszafolyó áradást így ismét magába fogadja eredeti medre.

Miután tehát bejut annyi, amennyit a fal mint valami portás beenged, elsőként a malomba veszi útját, ahol igen sok feladat vár rá, és alaposan megdolgoztatják: először a malomkövekkel megőrli a gabonát, majd finom szita segítségével elválasztja a lisztet a korpától.

A következő épületben megtölti a fazekakat, átengedi magát a tűz hevének, amikor italt ad a barátoknak, ha a satnya termés nem hálálja meg a szőlőműves fáradozásait, s a szőlő vérveres levének hiányát az árpa ajándékával kell pótolni. De itt sem enyészik el. Innen a ványolómalom hívogatja magához, mely rendeltetését tekintve a malom rokona: amott azért dolgoztatták, hogy legyen a barátoknak mit enniük, itt azért szolgál, hogy legyen mit felvenniük is. Nem ellenkezik tehát, s nem tagad meg semmit, amit tőle kérnek: emelgeti a súlyos ütőket, vagy ha tetszik, nevezzük őket pörölynek, vagy talán még inkább falábaknak (ez az elnevezés ugyanis, úgy tűnik, még jobban illik az ugráló ványolódorongok munkájára), melyeket váltakozva hol felemelve, hol leengedve nehéz munkától váltja meg a ványolókat; ha szabad mókát csempészni a komoly szavak közé: megváltja őket a bűneik büntetésétől. Jóságos Istenünk, mily nagy vigaszt nyújtasz Te a szegényeknek, hogy ne nyelje el őket a bánat árja! A bűnhődőknek mekkora enyhítést adsz büntetésükben, nehogy gyakran mértéktelen szenvedésük elpusztítsa őket! Hány ló inait szakítja meg, hány ember karját lankasztja el a küszködés, melytől minket munka nélkül megvált ez a drága folyó, mert nélküle sem ruházatunk, sem élelmünk nem lenne? Részt vállal munkánkból, s nem vár más jutalmat szolgálataiért, melyeket szakadatlan végez, mint hogy, ha mindent serényen elvégzett, szabadon folytathassa útját. Számtalan sebes kereket hajt forogva, és olyan habosan kerül ki közülük, mintha őt is megőrölték és megpuhították volna.

Innen a cserzőműhelyhez folyik, ahol szorgos tehetségét olyan dolgok elkészítésére fordítja, melyek a barátok lábbelijéhez szükségesek. Majd elaprózva magát sok ágra válik szét, szorgos folyással különféle munkákhoz veszi útját, mindenütt fáradhatatlanul azt keresve, miben hogy segíthet; vonakodás nélkül felajánlja segítségét a főzéshez, rostáláshoz, mozgatáshoz, csiszoláshoz, öntözéshez, mosdáshoz, őröléshez. Végül pedig, nehogy bármi híja legyen áldásos tevékenységének vagy nehogy bármely tekintetben is befejezetlenül maradjon munkája, a szemetet magával viszi, és mindent tisztán hagy maga mögött. Miután szorgalmasan elvégezte, amiért érkezett, sietős gyorsasággal fut a folyóhoz, hogy minden jótéteményéért köszönetet mondjon neki Clair Vaux nevében, s hogy köszöntését méltóképpen viszonozhassa: tüstént visszaönti belé vizét, melyet hozzánk elhozott, és úgy egybeforrasztja ismét a kettőt, hogy semmi jele nem marad újraegyesülésüknek, és mit kiválásával meggyengített, elerőtlenített, most hozzávegyülve újult lendületre ösztökéli.

Minthogy folyónkat a helyére vezettük, térjünk vissza a medrecskékhez, melyeket hátunk megett hagytunk, és amelyek a folyóból leágazva szerteszét bebarangolják a szántót, hogy a föld szomját oltsák, öntözzék és sarjadásra serkentsék: nehogy a tavasz érkeztével, amikor a várandós föld világra hozza sarját, az újszülött magoncok nedvesség hiányában elsorvadjanak, ne legyenek kiszolgáltatva a felhőkből koldult vízcseppek öntözésének, mert kellőképpen táplálja őket rokonuk, a folyó gondoskodása. Ezeknek a kis medreknek vagy inkább árkoknak a vizét, betöltvén hivatását, ismét felszívja a folyó, amely az imént magából kibocsátotta őket, s máris ismét a teljes Alba folyó fut meredek medrében lefelé a völgyön át. De minthogy egy kissé hosszabban elkísértük útján, s ő maga már Salamon szavaival a maga helyére már visszatért (Préd. 1,7), térjünk hát mi is vissza oda, ahonnan elkalandoztunk és a mező tágas síkját szavunkkal nekirugaszkodva ugorjuk át.

 

Sok szépséget tartogat ez a hely, sok olyasmit, ami a megfáradt lelket felemeli, oldja a fojtogató bánatot, sok olyat, ami az istenkeresőket hitre gyújtja, és a mennyei gyönyörűségre emlékeztet, amely után áhítozunk, míg a földnek mosolygó orcája változatos színekkel, a tavasz képével gyönyörködteti szemünket, édes illatokkal tölti el orrunkat. De amíg látom a virágokat, amíg érzem illatukat, régenvolt napok történeteit idézi elém a mező. Amikor ugyanis teleszívom magam az illatok gyönyörűségével, felötlik lelkemben, hogy az ősapának, Jákobnak a ruhái illatát a teli mező illatozásához hasonlították. Míg szemeimet a színeken pihentetem, eszembe jut, hogy ez az, amelynek nagyobb becsületben volt része, mint Salamon bíborkelméje, aki legnagyobb dicsőségében sem kelhetett versenyre a mező liliomaival, jóllehet sem bölcsességéből az ízlés, sem gazdagságából a szükséges anyag nem hiányzott; ezért, amíg a külső adományokban gyönyörködöm, ugyanúgy a rejtett misztériumban is örömömet lelem. Ez a mező a rajta keresztülhaladó folyó vize miatt virul, gyökereit egészen a nedvességig mélyeszti, így nincs mitől félnie akkor sem, ha jön a nyár. Ez a mező olyan messzire elnyúlik, hogy amikor a fű levágott gyapját a nap szénává szárítja, begyűjtése kétszer tíz napon át emészti fel a szerzetesek erejét. De nemcsak a szerzetesekre vár ez a feladat, hanem a barátokkal együtt éppúgy gyűjti a levágott füvet a sok laikus testvér és oblátus, mint a számtalan napszámos, és ritka gereblyével fésüli a lenyírt földet.

Ezen a mezőn két majorság, (grangia) gazdasági épület osztozik, melyek közt az Alba folyik pártatlan bíróként és földmérőként, hogy elejét vegye a vitáknak; kinek-kinek kijelöli a maga részét szinte mérőzsineggel, és önmagát olyan határrá teszi, melyet átlépni, hogy a másik területére behatoljon, egyik sem merészel. Ezekről a gazdasági épületekről azt gondolhatná az ember, hogy nem is a laikus testvérek szállásai, hanem a szerzetesek kolostora, ha az ökrök igái, az ekék és egyéb mezőgazdasági munkához szükséges szerszámok le nem lepleznék a lakókat, és még az, hogy itt könyvekkel nem foglalatoskodnak. Ugyanis ami az épületeket illeti, azokról bizton állíthatjuk, hogy a szerzetesek nagy kolostorához hasonlítanak fekvésükben, ahhoz illenek szépségükkel és nagyságukban felveszik vele a versenyt.

A mezőnek a kolostor falával szomszédos részén a termőföldet bővizű tóvá változtatták: ahol korábban az izzadó munkás éles kaszájával vágta a szénát, ott a vízhez rendelt szerzetes ül ma mozgékony falován a víz ragyogó, sima mezőjén, sarkantyú helyett vékony rúd az, amivel futásra készteti, és mellyel irányítja a gyeplő helyett. Kibontja hálóját a víz alatt, amelybe belegabalyodik majd a halacska, és már készíti neki a csalétket, mit különösen szeret, de horog bújik meg benne, amelyen fennakad óvatlanul. Ez a példa is arra int minket, hogy ne engedjünk az élvezetnek: mert ártalmas a gyönyör, melyért fájdalom a fizetség; csak az feledkezhetik meg az ilyesmi szomorú végéről, aki vagy nem vétkezik, vagy bűnét nem jól vezekli le. Az Isten tartsa távol tőlünk a gyönyört, amelynek kapujában a halál vár, aki a bölcs leírása szerint:

Olyan ő, akár a kis méh

Finom ízű mézet ad, s már

Tovaröppen, és a szívbe

Beletört fullánkja éget.

A tó partját körbe teljes magasságban fonott ágakkal és gyökerekkel erősítették meg, nehogy a föld az odacsapódó hullámoktól leomoljon. A mellette folyó patak táplálja a tavat, mely alig hatszor hat láb távolságban halad tőle, kanyarogva beleönti kevéske tápláló vizét, és ugyanolyan keveset ki is önt belőle. Változatlan marad tehát a tó, és sem a beömlő víztől nagyobb, sem pedig a kifolyótól kisebb nem lesz, minthogy egymaga fogadja és méri meg a vizet majdpedig engedi tovább.

De miközben repülve futok át a síkságon, kifulladva lihegek a hegyek között, és a mező bíbor felszínét magának a Bölcsesség szerzőjének kezével festem le, míg leírom a hegyek fáktól borzas gerincét, hálátlansággal vádol a finom vizű kis patak amelyből sokszor ittam, amely sok jót tett velem, s én nem háláltam meg neki. Vádolva szememre veti, hogy sokszor segített szomjomat eloltanom, és magát megalázta nemcsak kezem, de lábam mosására is, jóindulatának és barátságának számtalan ajándékával halmozott el, én pedig a jóért csupa rosszal fizettem: a hely leírásában csak az utolsó hely jutott neki, s majdnem még az sem, aki pedig szerénységéért az elsőt érdemelné. Valóban nem tagadhatom, hogy későn jutott eszembe, amikor előtte mást idéztem fel. A föld alatt jő le és folyik el oly hangtalanul, hogy útját a leghalkabb morajlás sem árulja el, mint a Siloe vize, amely csendben folyik, mintha lelepleződni félne, elfedi forrását és láthatatlan marad. Mit gondoljak, mit akar elhallgatni, aki – látom – csak fedett helyen akar megmutatkozni. Ez a forrás tehát (ami állítólag a jó forrás jele) a kelő nappal ellentétes oldalról fakad, így nyári napfordulónál a vörös hajnal rózsaarcát szemből köszönti. Egy kunyhó, vagy hogy nagyobb tisztelettel szóljak róla, egy szép kis pavilon fedi és zárja magába, nehogy bárhonnan is piszok érje. Ahol a hegy kilöki, a völgy elnyeli: azon a helyen, ahol megszületik, szinte meg is hal és eltemettetik. De nem kell Jónás próféta jelére várni, hogy három éjjel és három nap rejtezve bujdosson: ezer lépésnyire, a kolostoron belül, szinte a föld szívéből előtörve fölbuzog, és valamiképpen ismét életre kelve megjelenik, látni is és hasznosítani is engedi magát a testvéreknek, hogy ezután sorsa ne máshoz, csak a szentekhez kösse.

 

További források! :

 

Valamint lásd még: Lékai Lajos, Ciszterciek. Eszmény és valóság. Budapest, 1991, 414-432. és Redl Károly (szerk.), Az égi és földi szépről. Források a későantik és középkori esztétika történetéhez. Budapest, 1988, 275-284.

 

Eretnekek elleni  törvény

 

A negyedik lateráni zsinat határozatából. 1214. nov. 11–30.

 

Weissembach, 1913, 188–190. o.

 

Kiközösítünk és átokkal sújtunk minden eretnekséget,757 mely e szent, igaz és katolikus hit ellen támad…, kárhoztatva valamennyi eretneket, bármilyen névvel nevezzék is őket…

 

1. §. Az eretnekségben elmarasztaltakat pedig a mindenkori világi hatalmak legfőbb képviselőinek vagy azok megbízott ügyvivőinek kell megbüntetés céljából átadni, a kellő figyelmeztetéssel; ha egyházi rendűek, akkor meg kell fosztani őket papi rendjüktől; az így elmarasztaltak javait pedig, ha világi személyek voltak, el kell kobozni, ha egyházi rendbeliek, akkor azoknak az egyházaknak kell átadni, amelyektől előzőleg javadalmaikat kapták.

2. §. Azokat pedig, akiket az eretnekségnek csak gyanújával is meg lehet bélyegezni, abban az esetben, ha a gyanú jellege és személyük minősége szerint saját ártatlanságukat kellő tisztázással be nem tudnák bizonyítani, az egyházi átok kardjával kell sújtani, s mindaddig, míg kellő elégtételt nem szolgáltatnak, kerülje el mindenki; és ha egy éven át megmaradnak kiközösített állapotukban, akkor eretnekekként kell ítélkezni felettük.

3. §. A világi hatalmasságokat pedig figyelmeztetni kell és rá is kell venni, sőt: ha szükséges, akár rá is kell kényszeríteni arra…, hogy ha azt kívánják, hogy hívőknek tartsák és tekintsék őket, akkor a hit védelmében tegyenek nyilvánosan esküt arra, hogy a saját joghatóságuk alá tartozó területekről mindazokat az eretnekeket, akiket az egyház megbélyegez, a legjobb tudásukkal és teljes erejükkel el fogják űzni… Ha pedig a világi úr – bár az egyház felkérte és figyelmeztette is őt erre – elmulasztaná földjeit az eretnek szennytől megtisztítani… a kiközösítés büntetésének bilincsével kell őt megbéklyózni. És ha még ezt is semmibe véve, egy éven át nem szolgáltatna elégtételt, e tényt jelenteni kell a pápának, hogy az egy esztendő leteltétől kezdődően az ilyen úr vazallusait mentse fel hűségesküjük alól, a területet pedig foglaltassa el a katolikusokkal, hogy kiűzve onnan az eretnekeket, azt a földet ellentmondás nélkül birtokolhassák… A földesúri jog épségben tartása mellett, de csak addig, míg az az ügy sikere elé akadályt nem gördít…

4. §. Azok a katolikusok pedig, akik felvéve a kereszt jelét, harcba indulnak az eretnekek üldözésére, nyerjék el ugyanazon búcsúkat, és kapják meg ugyanazt a kiváltságot, amit azok kapnak, akik a Szentföld védelmére kelnek útra.

5. §. Úgy döntöttünk, hogy az eretnekségben levőket, de azokat is, akik befogadják, védelmezik őket, avagy kedveznek nekik, kiközösítéssel kell sújtani; szilárdan elhatározva azt is, hogy ha az ilyenek közül valakit a kiközösítés büntetése sújtott, és ő ezt semmibe véve, egy éven belül nem szolgáltatna elégtételt, akkor jogkövetkezményként legyen gyalázatba esett, azaz ne legyen se köztisztségre, se tanácsba választható, de még bizonyságtételre se legyen bocsátható. Ne legyen jogképessége és lehetősége a tanúzásra sem, de örökösként se lehessen senkinek jogutóda. Ezenkívül: senki ne tartozzék neki felelősséggel semmiféle ügyben, őt viszont kényszeríteni kell a felelősségvállalásra. Ha esetleg bíró lenne, ítélete ne legyen jogerős, sőt: peres ügyet se lehessen eléje vinni, hogy azt meghallgassa. Ha ügyvivő lenne, nem szabad megengedni, hogy bármilyen ügyben is védő lehessen. Ha közjegyző lenne, az általa készített oklevelek semmisek legyenek, átkozott szerzőjükkel együtt legyenek azok is átkozottak. Megparancsoljuk, hogy az ezekhez hasonló esetekben ugyanígy kelljen eljárni. Ha pedig egyházi személy lenne, minden egyházi tisztétől és javadalmától meg kell fosztani őt… Ha pedig akadnának olyanok, akik semmibe vennék azt a parancsot, hogy az efféle embereket – azt követőleg, hogy az egyház megbélyegezte őket – el kell kerülni, őket is kiközösítéssel kell sújtani mindaddig, míg megfelelő elégtételt nem adnak. Az egyházi rendbeli személyek pedig semmiképpen se szolgáltassák ki ezeknek a pestiseseknek az egyház szentségeit, ne merészeljék őket keresztény temetéssel eltemetni, ne fogadják el sem alamizsnáikat, sem megajánlásukat, mert ha az ellenkezőjét tennék, őket is meg kell fosztani egyházi tisztüktől…

6. §. Minthogy pedig sokan jámborságot színlelve… a prédikálás jogát bitorolják maguknak, holott az Apostol azt mondja: „Hogyan fognak prédikálni, ha nincs rá küldetésük?”758 Éppen ezért mindazokat, akik számára ez tilos, avagy, akik erre az Apostoli Széktől vagy a megyéspüspöktől származó küldetést nem kaptak, nyilvánosan, vagy magánhelyen bitorolni merészelnék a prédikálás tisztét, a kiközösítés bilincsével kell megbéklyózni, és ha gyorsan nem térnének észre, más, megfelelő büntetéssel is sújtani kell őket.

7. §. Mindehhez hozzáfűzzük még azt is, hogy minden érsek és minden püspök, személyesen vagy főesperese, avagy erre alkalmas tisztes személyek útján évente kétszer, de legalább egyszer járja be saját egyházmegyéjében azt a területet, amelyről az a hír járja, hogy ott eretnekek laknak, és ott három vagy több közhitelű férfiút, de ha hasznosnak látszik, akár az egész szomszédságot eskesse meg arra, hogy ha közülük bárki tudomást szerezne arról, hogy ott eretnekek vannak, avagy olyanok, akik titkos összejöveteleket tartanak, illetve olyanok, akik a hívek szokásos életmódjától eltérő életet élnek, és szokásaikban is elütnek tőlük, akkor az ilyeneket sietve fel fogja jelenteni a püspöknél. A püspök pedig idézze saját személyes jelenlétének bírósága elé a bevádoltakat, s ha ezek nem tudnák magukat tisztázni az ellenük emelt vád alól, avagy ha tisztáznák ugyan magukat, de visszaesnének a régi eltévelyedésükbe, az egyházjog előírásai szerint büntesse meg őket. Ha pedig akadna köztük bárki, aki átkos makacssággal semmibe véve az eskü szentségét, nem akarna esküt tenni, ez önmagában véve elegendő ahhoz, hogy eretneknek tekintse mindenki.

 

I. Gelasius pápa levele Anastasios császárhoz

 

A pápának az egyházi és világi hatalom kérdésében, a két hatalom megosztásáról és viszonyáról kifejtett nézete egészen a XI. századig általánosan elfogadott volt.

 

A. Weissenbach, Bd. I., 1913, 13–14. o.

 

2. Dicsőséges császár, két olyan intézmény van, amely elsősorban kormányozza ezt a világot: az egyik a legfőbb papok megszentelt tekintélye, a másik pedig a királyi hatalom. A papok viselte teher annyiban nehezebb, amennyiben az Isten ítélőszéke előtt az embereken uralkodó királyokért is nekik kell számot adniuk. Hiszen jól tudod magad is, te legjámborabb fiunk, hogy ha az emberi nembeliek előtt jársz is méltóságoddal, azok előtt, akik az Isten dolgaiban elöljárók, magad is alázatosan meghajtod a fejedet, s te is tőlük várod saját üdvözülésed útját-módját, s az égi eredetű szentségek felvétele tekintetében, s azok illendőképpen való kiosztásában a vallás rendje szerint el kell ismerned azt, hogy neked kell magadat alájuk rendelned, s nem te állsz az ő élükön; egyszóval: ezekben a dolgokban te függsz az ő ítéletüktől, s nincs is szándékodban az, hogy te rendeld őket a saját akaratod alá. Ha pedig – már ami a közrendet illeti – az egyházi elöljárók, tudván azt, hogy hatalmadat felső rendelésből kaptad, törvényeidnek maguk is engedelmeskednek, annak érdekében, hogy még a világi dolgokban se támadjanak külön vélemények, akkor tehát – azt kérdem tőled – milyen odaadással kell azoknak engedelmeskedni, akik a mindenekfelett tiszteletre méltó misztériumokkal vannak felruházva? – És ha illendő dolog az, hogy a hívek általában véve valamennyi olyan papnak, aki a szent dolgokkal igaz módon törődik, alárendeljék szívüket, mennyivel inkább egyet kell érteni a legfőbb papi széknek azzal a betöltőjével, akikről úgy rendelte a legfelsőbb isteni akarat is, hogy valamennyi pap élén álljon, de ezt a akaratot követve, az egyetemes egyház áhítata is mindenkor ezzel a tisztelettel övezte?!

3. Amint a te jámborságod is világosan felismeri: soha nem történhet meg az, hogy akárki is, az emberi elmére támaszkodva, föléje akarjon kerekedni ama kiváltságos személynek, avagy annak a hitvallásnak, akit és amelyet Krisztus szava helyezett mindenki fölé, s akit és amelyeket az egyház mindenkor tisztelettudóan megvallott, illetve ama is elöljárójaként tisztel. Az emberi vakmerőség támadhatja ugyan az isteni döntés alapította intézményeket, de nincs olyan emberi hatalom, amely legyőzhetné őket.

 

 

Constantinusi Adománylevél

 

Az Adománylevél (Constitutum constantini) valószínűleg a 750-es években a pápai kancelláriában készült hamisítvány. A középkorban hitelesnek tartott okirat első kritikáját a XV. századi humanista, Lorenzo Valla, pápai levéltáros adta.

 

Fontes Iuris Germanici Antiqui in usum scholarum, 55–98. o.

 

A szent és oszthatatlan háromság, az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Imperator Caesar Flavius Constantinus Krisztus Jézusban, e Szentháromságból való egyetlen üdvözítő Urunkban és Istenünkben hű, szelíd, hatalmas és jóságos, alamann, gót, szarmata, germán, brit, hun, kegyes boldog győzedelmes, diadalmas és örökké fenséges, az atyák legboldogabb atyjának, Szilveszternek, Róma város püspökének és pápájának, s valamennyi utódának, akik boldog Péter székében ülnek az idők végezetéig, nemkülönben az egész földkerekségen ezen császári rendeletünkkel a szentséges római egyház alá rendelt valamennyi tiszteletre méltó főpapnak és Isten előtt kedves katolikus püspöknek, akik most és minden hátralevő időben hivatalukban lesznek, kegyelem, békesség, szeretet, öröm, hosszú türelem, irgalom mindnyájatokkal a Mindenható Atyaistentől, az ő fiától Jézus Krisztustól és a Szentlélektől.

Mindazt, amit üdvözítő és megváltó Urunk és Istenünk, Jézus Krisztus, a legmagasztosabb Atya fia, szent apostolai Péter és Pál révén, a mi Szilveszter atyánk, a legfőbb pap és egyetemes pápa közbenjárásával csodálatosan megcselekedni jónak látott, legkegyesebb felségünk ezen császári rendeletünk levelével érthetően elbeszélve igyekszik az egész földkerekség valamennyi népének tudomására hozni. Kinyilvánítva pedig elsőként hitünket, melyre legboldogabb dicső atyánk és mesterünk, Szilveszter egyetemes főpap tanított bennünket, szívünk mélyéről jövő vallomástétellel valamennyiőtök lelkének épülésére s így Istennek ránk árasztott irgalmát hirdetve.

Tudatni akarjuk ugyanis veletek (miként korábbi szent ünnepélyes rendeletünkkel kinyilvánítottuk), hogy a bálványok imádását, a néma, érzéketlen, emberkéz alkotta képmásokat, az ördögi alkotásokat és a Sátán minden hivalkodását elhagytuk, s a keresztények tökéletes hitére tértünk meg, mely igaz világosság és örök élet, és aszerint, amire ezen legdicsőbb atyánk és tanítónk, Szilveszter főpap oktatott bennünket, hiszünk a mindenható Atyaistenben, ég és föld, minden láthatók és láthatatlanok teremtőjében, Jézus Krisztusban, az ő egyetlen fiában, a Mi Urunkban és Istenünkben, aki létrehozott mindent, és a Szentlélekben, az egész teremtett világ urában és éltetőjében. őket, az Atyát, a Fiút és a Szentlelket valljuk, ily módon a tökéletes háromság magába foglalja mind az istenség teljességét, mind a hatalom egységét: Atyaisten, Fiúisten, Szentlélekisten, s e három egy Jézus Krisztusban. Így három forma egy hatalom.

Az öröktőlfogva bölcs Isten ugyanis kibocsátotta igéjét, mely által mindig voltak s lesznek megszülető korszakok, és bölcsességének egyedüli igéjével a semmiből formálta meg egykoron az egész teremtett világot, megalkotva mindent – minthogy belőle van – a maga rejtélyes titkával. A mennyek tökéletes erényeiből és a föld minden anyagából, bölcsességének kegyes akaratából s a föld porából a saját képére és hasonlóságára teremtette meg az első embert, a boldogság paradicsomába helyezte őt – kit az ősi kígyó, az irigy ellenség, az ördög, a tiltott fa keserű megízleltetésével száműzötté tett ezen örömökből, s annak kiűzése után sem szűnik meg sok módon lődözni mérgezett nyilait, hogy az emberi nemet az igazság útjáról letérítve a bálványok szolgálatára csábítsa, minthogy általuk azokat, akiket csalárdságának hálójába ejt, magával együtt örök büntetéssel teszi elégetendővé.

De Istenünk szánva teremtményét, elrendelte szent prófétáit, akik által hírül adva a jövendő élet fényét, tudniillik fiának, Urunknak és Istenünknek, Üdvözítőnknek Jézus Krisztusnak eljövetelét, elküldte ezen egyszülött fiát és a bölcsesség igéjét. Aki leszállva az egekből, megszületett a Szentlélektől és Szűz Máriától a mi üdvünkért, „az Ige testté lett és lakozzék miközöttünk”.768

Semmit sem veszített el abból, ami korábban volt és kezdett lenni, ami még nem volt: tökéletes Isten és tökéletes ember; Istenként csodákat végbevive, emberként szenvedéseket elviselve. Úgy ismertük meg az igaz embert és igaz Istent Szilveszter főpap atyánk tanításából, hogy semmi módon nem kételkedünk: igaz Isten, igaz ember volt, és tizenkét apostolt kiválasztva színük a megszámlálhatatlan nép sokasága előtt csodákkal ragyogott. Valljuk, hogy urunk Jézus Krisztus beteljesítette a törvényt és a prófétákat, hogy szenvedett, keresztre feszíttetett és az írások szerint a harmadik napon feltámadott, az égbe jutott és ül az atya jobbján, egy napon eljön majd ítélni élőket és holtakat és királyságának nem lesz vége.769

Ez a mi igaz hitvallásunk, amit legboldogabb atyánk, Szilveszter főpap adott át nekünk, buzdítunk ezért minden népet és a pogányok különféle nemzeteit, hogy e hitvallást tartsa meg, ápolja és hirdesse, a Szentháromság nevében vegye magához a szentség kegyelmét, és a mi Üdvözítőnkhöz, Urunkhoz, Jézus Krisztushoz, aki az Atyával és a Szentlélekkel együtt él és uralkodik örökkön örökké, s akit a mi legboldogabb Szilveszter egyetemes főpap atyánk hirdet, ájtatos szívvel imádkozzon. A mi urunk Istenünk tehát, szánván engem, a bűnöst, elküldte szent Apostolait, hogy látogassanak meg bennünket,770 fénylő világosságra ránk ragyogott és mi hálát adunk, hogy elvonva a sötétségtől a valódi fényhez és az igazság megismeréséhez vezetett engemet. Mivel mikor a lepra súlyos szennye egész testemet megtámadta, és a számos odasereglő orvos kezelésétől nem nyertem egészséget, akkor eljöttek a Capitolium papjai, mondván: medencét kell készítenem a Capitoliumon, megtölteni az ártatlan ifjak vérével, s abban megfürödve tisztulhatok meg a láztól. Ám mikor a pogányok istentelen papjai meg akarták őket ölni és vérükkel a medencét megtölteni, a mi felségünk látva az anyák könnyeit, megrémültem nyomban a gaztettől, és szánván őket megparancsoltuk, hogy kapják vissza fiaikat, kocsikat adtunk és ajándékokkal elláttuk őket, s örvendezve megpihentünk.

Miután a nap végeztével éjjeli csönd támadt és eljött az álom ideje, megjelent nekem Szent Péter és Pál apostol mondván: „Mivel a gaztetteknek határt szabtál és az ártatlan vér kiontásától visszariadtál, Krisztus a mi Urunk és Istenünk elküldött bennünket, hogy tanácsot adjunk neked egészséged visszanyeréséhez. Hallgasd tehát intésünket és tedd, amit mondunk neked.

Szilveszter Róma város püspöke üldözésed elől a Seraptis hegyhez menekülve a sziklák barlangjaiban rejtőzködik papjaival. Mikor magad elé hívatod majd, ő neked a kegyesség medencéjét nyújtja, melyben midőn harmadszor megmerít, a lepra minden fertője elhagy téged. Ami akkor történik majd, viszonozd a te üdvözítődnek: parancsodra minden egyház állíttassék helyre az egész földkerekségen, magadat pedig uszítsd meg oly módon, hogy elhagyva a bálványok babonás tiszteletét, az élő igaz Istent, ki egyedüli és valóságos, imádd, s tiszteld, hogy az ő akaratához eljuss.”

Felébredvén tehát az álomból, rögvest elvégeztem azt, amire a szent apostolok intettek, s előhívatván eme kitűnő és dicső atyát, a mi elménket megvilágosító Szilveszter egyetemes pápánkat, minden szót, amit a szent apostolok nekem átadtak, elmondtam és megtudakoltam tőle, kik ezek az istenek: Péter és Pál? Erre ő: „Őket nem isteneknek, hanem a mi Urunk és Istenünk, Jézus Krisztus apostolainak kell mondani.” Majd újra kérdezni kezdtük ezen igen boldog pápát, vajon ezen apostolok képmását birtokolja-e, hogy a képből megtudjuk, ők-e, akiket a kinyilatkoztatás megmutatott. Akkor a tiszteletre méltó atya elrendelte diakónusának, hogy ezen apostolok képmásait mutassa meg, melyeket mikor megpillantottam, és arcukat, melyeket az álomban megjelenni láttam, a képmásokban felismertem, hatalmas kiáltással minden helytartóm színe előtt megvallottam, hogy ők azok, kiket az álomban láttam.

Ezek után ezen igen boldog Szilveszter atyánk, Róma város püspöke kiszabta ránk a bűnbánat idejét, hogy mindent, amit istentelenül elkövettünk és igazságtalanul intéztünk, virrasztásokkal és böjtölésekkel, könnyekkel és imádságokkal lateráni palotánk hálószobájában vezeklőövben rójuk le a mi Urunknál és Istenünknél, üdvözítőnknél, Jézus Krisztusnál.

Majd a papok kézrátételeivel e főpaphoz mentem, ahol lemondva a Sátán díszeiről és műveiről, s minden emberkéz alkotta bálványról, szabad akaratomból kinyilvánítottam az egész nép színe előtt, hogy hiszek a mindenható Atyaistenben, és a föld, láthatók és láthatatlanok teremtőjében, Jézus Krisztusban, az ő egyetlen fiában, a mi Urunkban, aki a Szentlélektől és Szűz Máriától született, és harmadik megmerítésre az áldott forrásban az üdvösség hulláma megtisztított engem.

Ott pedig miután a forrás közepébe helyeztek, saját szememmel láttam, hogy az égből kéz érint meg, s általa tisztán felemelkedve a lepra minden szennyétől megtisztultam. Miután kiemeltek engem a csodálatos forrásból, fehér ruhába öltöztettek, s a hétformájú Szentlélek bizonyságával az áldott keresztség olaját és a szent kereszt zászlaját kenve homlokomra mondta: „Megjelöl téged Isten az ő hite pecsétjével az Atya, a Fiú, a Szentlélek nevében a hit bizonyságával.” Az egész papság válaszolt: „Ámen.” Hozzátette a főpap: „Béke veled.”

Azon a napon, amikor a szent keresztség szertartásában részesültem és testem kigyógyult a lepra szennyétől, beláttam, hogy nincs más isten, mint akit az igen boldog Szilveszter pápa hirdet: az Atya, a Fiú és Szentlélek, hármasság az egységben, egység a hármasságban. Mivel a pogányok minden istenei, akiket addig tiszteltem, ördögi lényeknek, emberkéz alkotásainak bizonyultak, hiszen igen világosan elmondta nekünk e tiszteletre méltó atya, hogy mekkora hatalmat adott a mi üdvözítőnk az ő boldog Péter apostolának és mennyben és a földön, mikor megkérdezve s hűnek találva őt, így szólt: „Te Péter vagy és ezen a kősziklán építem fel anyaszentegyházamat, és a pokol kapui sem vesznek rajta diadalmat.”771 Figyeljetek hatalmasok, és nyissátok ki szíveteket, mit tett hozzá tanítványának a jó mester és úr: „És néked adom a mennyek országának kulcsát; és amit megkötsz a földön, a menynyekben is kötve leszem és mit megoldasz a földön, a mennyekben is oldva lészen.”772 Bizony csodás és dicsőséges kötni s oldani a földön és kötve s oldva lenni a mennyben.

És hogy ezt boldog Szilveszter szavaiból beláttam, s felismertem, hogy egészségünket boldog Péter jótéteményei által nyertem vissza, hasznosnak ítéltük együtt minden helytartónkkal, az egyetemes szenátussal, valamint a főemberekkel és az egész római néppel, mely dicsőséges uralmunk alatt áll, hogy amiként kitűnik róla: Isten fiának vikáriusa ezen a földön, úgy a főpapok, akik az apostolok eme fejedelmének helyettesei, az uralkodói hatalmat, melyet a mi császári felségünk evilági kegyelmessége látszik méltán birtokolni, a továbbiakban tőlünk és a mi hatalmunkból birtokolják, kiválasztva nekünk az apostolok ezen fejedelmét avagy az ő megbízható vikáriusait, hogy Istennél pártfogóink legyenek. És mivel e világi császári hatalom a miénk, úgy határoztunk, hogy szentséges római egyházát hódolattal megajándékozzuk – inkább, mint a mi hatalmunkat s földi trónunkat – és boldog Péter szentséges székét dicsőségesen felmagasztaljuk, juttatván neki hatalmat, a dicsőség kiváltságát császári hatáskört és tiszteletet.

Elrendeljük, hogy a főséget tartsa meg a kiemelkedő négy szék, tudniillik az antiochiai, az alexandriai, a konstantinápolyi és a jeruzsálemi, az egész földkerekségen Isten minden egyháza fölött; és a főpap, aki ezen szentséges római egyház élén fog állni, emelkedjék ki a földkerekség minden papja közül, legyen elöljárója azoknak és az ő döntésére intézzék mindazon dolgokat, melyek Isten tiszteletét és a keresztény hit állandóságát szolgálják. Jogos, hogy ott tartsa fenn a törvény a hatalom fejét, ahol a szent törvények elrendelője, a mi Üdvözítőnk megparancsolta boldog Péternek, hogy az apostoli széket foglalja el, ahol a kereszt kínjait kiállva a dicső halál serlegét ürítette, mestere és ura követőjeként jelent meg; s ott hajtsák fejüket a pogányok Krisztus nevének megvallásával, ahol tanítójuk Pál apostol Krisztusért nyakát hajtva, vértanúsággal koronáztatott meg, s ott keressék mindvégig a tanítót, ahol szent teste nyugszik, és ott szolgáljanak az égi király Jézus Krisztus, a mi Istenünk és Üdvözítőnk előtt meghajolva és megalázkodva, ahol a gőgös földi király hatalmára szolgáltak.

Akarjuk, hogy a pogányok és minden nemzetek népe tudja az egész földkerekségen, hogy lateráni palotánkban felépítettük a mi üdvözítő urunknak és istenünknek, Jézus Krisztusnak az egyházát, keresztelőkápolnával, és tudjátok meg, hogy annak alapzatából a tizenkét apostol száma szerint tizenkét földdel teli kosarat saját vállainkon kihordtunk; s elrendeltük, hogy ezen szentséges egyházat minden egyház legfőbb fejének mondják, tiszteljék és hirdessék az egész földkerekségen, miként más császári rendeleteinkkel megparancsoltuk. Felépítettük tehát az apostolok fejedelmeinek, boldog Péternek és Pálnak egyházait,773 amelyeket arannyal és ezüsttel gazdagon elláttunk és ahol legszentebb testüket a legnagyobb tisztelettel elhelyeztük, koporsóikat borostyánból – melyen semmi nem képes erőt venni – készíttettük el, keresztet is színaranyból, értékes drágakövekkel ellátva a koporsókra helyeztük, aranyszegekkel rögzítettük, s nekik az égi birtokok megalapozásaként prédiumokat adományoztunk, ezeket különböző javakkal gazdagítottuk s császári rendeleteink levelével úgy keleten, mint nyugaton, valamint északi és déli területeken, ti. Iudeában, Graeciában, Asiában, Thraciában, Africában és Itáliában s a különböző szigeteken adományokat engedtünk át nekik abból a megfontolásból, hogy a mi igen boldog Szilveszter főpap atyánk és utódai rendelkezzenek valamennyi felett.

Örüljön velünk együtt az egész nép és a pogányok nemzetei az egész földkerekségen, buzdítjuk mindannyiukat, hogy istenünknek és üdvözítőnknek, Jézus Krisztusnak velünk egyetemben mérhetetlen sok hálát adjanak, mivel ő az az Isten fenn az egekben és lenn a földön, aki bennünket szent apostolai által meglátogatva méltóvá tett arra, hogy a keresztség szentségében és testünk egészségében részeltessünk. Ezért a szent apostoloknak, a mi urainknak, a legboldogabb Péternek és Pálnak és általuk boldog Szilveszter atyánknak, Róma város egyetemes pápájának és minden főpap utódjának, akik a világ végezetéig Szent Péter székében ülnek majd, adományozzuk és ezennel átadjuk hatalmunk lateráni palotáját, mely az egész földkerekségen első helyen áll és felülmúl minden palotát, továbbá a koronát, fejdíszünket, süvegünket és felsőruhánkat is, a szalagot, mely császári nyakunkat szokta övezni, a bíbor köpenyt, a skarlát tunikát és minden császári öltözetet, s a legfőbb császári lovasok méltóságát, a császári jogart, egyszersmind a zászlókat, jelvényeket, különféle császári díszeket, a császári fenség valamennyi velejáróját és hatalmunk dicsőségét.

Az igen tiszteletreméltó férfiaknak, a szentséges római egyháznak szolgáló papi rendeknek azt a tekintélyt, kiváltságot, hatalmat rendeljük birtokolni, melynek dicsőségével a mi legfőbb szenátusunk ékesíttetik, azaz, legyenek patríciusoknak és konzuloknak nyilvánítva, s ezenfelül rendelkezzenek különféle császári méltóságokkal, s miként a császári hadsereget, úgy díszítsék a római egyház papságát is. És amint a császári hatalmat is különféle tisztségek, kamarások, ajtónállók és őrök szolgálata veszi körül, ugyanígy a szent római egyházat is részeltetni akarjuk ezekben, s hogy a főpapi dísz a leginkább ragyogjon, azt is elrendeljük, hogy ugyanezen egyház papjai hófehér kelméből készült kendőkkel díszítsék lovaikat, s úgy lovagoljanak, amiként a mi szenátusaink, ők is nemezből készült fehér sarukat használjanak, hogy amint az égi, úgy a földi dolgok is Isten dicséretére ékesíttessenek; mindenekelőtt pedig szabadságot adván szenátusunktól legszentebb atyánknak, Szilveszternek, Róma püspökének és pápájának, s minden boldog főpapnak, aki örökébe lép az eljövendő időkben, Krisztus a mi Urunk és Istenünk eme nagy és katolikus apostoli egyházában hogy akit saját akaratából pappá akar majd szentelni és az egyháziak közé felvenni, mindenekben helyesen cselekszik.

Elrendeltük továbbá azt is, hogy tiszteletre méltó Szilveszter atyánk, a legfőbb pap és minden utódja színaranyból és drágakövekből készült fejdíszt, azaz koronát – amit neki ajándékoztunk – viseljen Isten dicsőségére, boldog Péter tiszteként; azonban a legszentebb pápa a papság koronája774 fölé semmiképpen sem akart aranyból készült koronát, ezért fehér fényű süveget helyeztünk saját kezünkkel az ő legszentebb fejére – az Úr feltámadásának ragyogását jelezve – és lovának gyeplőjét tartva, boldog Péter tisztéhez méltóan lovászként szolgáltunk neki, s elrendeltük, hogy minden főpapi utódja egyként ezen süveget használja hivatalában a mi hatalmunk hasonlatosságára.

Azért, hogy a papi föveg ne értéktelenedjen, hanem ékesebb legyen, mint az elvilági császárság méltósága és dicsőségének hatalma, úgy palotánkat, mint Róma városát, egész Itália és a nyugati területek provinciáit, vidékeit és városait a mondott legboldogabb főpapnak, a mi Szilveszter atyánknak, egyetemes pápának és az ő főpapi utódai hatalmának és uralmának adományozzuk, szilárd császári döntéssel, ezen levelünk és ünnepélyes rendeletünk által a római szentegyház fennhatóságában való állandó megmaradásra.

Ezért illőnek láttuk, hogy uralmunkat és királyságunk hatalmát keletre helyezzük át, s Bizánc vidékén a legmegfelelőbb helyen nevünkre várost építtessünk, s ott alapítsuk meg uralmunkat – mivel nem jogos, hogy ott a földi uralkodó hatalmat bírjon, ahol a papok főségét, a keresztény vallás fejét az égi uralkodó elrendelte.

Mindezeket pedig, miket ezen császári levelünk és más rendeleteink által megparancsoltunk és megerősítettünk, csorbíthatatlannak és háboríthatatlannak rendeljük, ezért az élő Isten színe előtt, aki uralkodni rendelt bennünket, az ő félelmetes ítélete előtt megtiltjuk minden császári utódunknak, főemberünknek, helytartónknak, legdicsőbb szenátusunknak és az egész földkerekség minden népének, amely most és a még hátralévő időben uralmunk alatt áll, hogy közülük valaki is bármilyen módon ezekkel szembeszegülni merészeljen, megsemmisítse, vagy bármiben elpusztítsa. Ha pedig valaki – amit nem hiszünk – ebben szembeszegülőnek vagy becsmérlőnek bizonyulna, örök ítélet sújtsa és Isten apostolainak szent fejedelmeit, Pétert és Pált jelen s jövendő életében ellenségeinek tudja, s a pokol mélyében égve az ördöggel és minden istentelennel pusztuljon.

Ezen császári rendeletünket megerősítve saját kezünkkel boldog Péternek, az apostolok fejedelmének tisztelendő teste fölé helyeztük, s ott ígéretet téve kijelentettük, hogy mindent sértetlenül megőrzünk, s rendelkezéseinkben ezek megóvását hagyjuk császári utódainkra, s a legboldogabb főpapnak, Szilveszter atyánknak és egyetemes pápánknak s általa valamennyi főpapi utódának az Úristen és üdvözítőnk, Jézus Krisztus jóváhagyásával örökös és áldásos birtoklásra engedjük át.

Császári aláírás: az istenség tartson meg benneteket számos évig, legszentebb és legboldogabb atyák.

 

Kelt Rómában, április Kalendájának harmadik napján, Flavius Constantinus császárságának negyedik, az ő és Gallicanus, e tiszteletre méltó férfiak konzulságának évében.775

 

I. Ottó kiváltságlevele a római egyház számára

 

Az oklevél (962) pontosan felsorolja a pápai állam, illetve a pápai főhatóság alá eső területeket, tartományokat és városokat, ide értve Dél-Itáliát is. A császár biztosítja a pápának Toszkána és Spoleto adóját, magának tartva fenn e két terület feletti főhatalmat. A pápaválasztást illetően hangsúlyozza a kánoni választást, de azt is, hogy beiktatásához a császári jóváhagyás szükséges.

 

A. Weissembach, I., 1913, 119–122. o.

 

A mindenható Istennek, az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevében.

 

Én Ottó, Isten kegyelméből dicsőséges császár, a mi fiunkkal Ottóval, a dicső királlyal779 együtt, az isteni gondviselés rendeléséből odaígérjük és odaadjuk, jelen megerősítő levelünk által, neked, Szent Péter, te apostolok fejedelme, s a mennyország kulcsának őrzője, és általad a te helyettesednek, XII. János úrnak, a főpapnak,780 s az egész egyház pápájának, úgy amint ő és elődei veled együtt a mai napig saját hatalmatokban és uralmatok alatt bírtátok és rendelkeztetek vele, Róma városát, a város fejedelmi székével együtt, a hozzá tartozó alsóvárossal, valamennyi faluval és területi tartozékokkal, hegyvidékekkel, tengeri területekkel, tengerpartokkal és kikötőkkel együtt. Vagyis: Tuscia valamennyi városával, várkastélyával, mezővárosával és falujával együtt, tehát: Portót, Civitavecchiát, Cerveterit, Biedát, Monteranót, Bomarzót, Sutrit, Nepit, a Gallesei várat, Ortét, Ameliát, Todit, Perugiát, a három szigettel együtt, vagyis a nagyobbat is, a kisebbet is ideérte, Pulvensét, Namit, Otricolit, a felsorolt városok határaival és a határvonalaikon belüli területeikkel együtt. Továbbá a ravennai exarchatust teljes egészében a nagyvárosokkal, városokkal, mezővárosokkal, várkastélyokkal együtt, melyeket a kegyes emlékezetű Pippin úr781 és Károly úr,782 a legkiválóbb uralkodók, a mi elődeink egykor adománylevélben783 adományoztak Szent Péter apostolnak és a ti elődeiteknek, nevezetesen Ravennát, valamint Emiliát, Sarsinát, Cesenát, Forlipopolit, Frolit, Faenzát, Immolát, Bolognát, Ferrarát, Comacchiót, Adriát, melyet Cavellónak is neveznek, ezek valamennyi határvonalát, határaival, szigeteivel, mindazzal, ami a szárazföldön és a tengeren a felsorolt városokhoz tartozik. Hasonlóképpen a Pentapolist is, mégpedig Riminit, Pesarót, Fanót, Senigalliát, Anconát, Osimót, Numanót, Jesit, Fossombronét, Montefeltrót, Urbinót, s a valvai területet, Caglit, Luciolit, Gubbiót e városok valamennyi határvonalával és határterületeivel együtt. Ugyanígy a Sabin földet is, amint azt Károly császár úr, a mi elődünk Szent Péter apostolnak írásos adománylevélben teljes egészében átengedte. Hasonlóképpen a lombard Tusciában Citta di Castellót, Orvietót, Bognoreát, Ferentit, Viterbót, Orchét, Marcát, Toscanellát, Soanát, Populoniát, Rosellát, az alsóvárosokkal, valamennyi faluval, területekkel, tengerpartokkal, tengerparti falvakkal, egyszóval mindazzal, ami határaikon belül van. Hasonlóképpen a Lunától kezdődő területet Korzika szigetével együtt, továbbá a sarzanai területet, nemkülönben a La Cisa-it, a bercetóit, a pármait, a reggióit, majd ettől kiindulva a mantuait, a monselicéit, a velencei és istrai tartományokbelit, továbbá az egész spoletói hercegséget, illetve Beneventumot, Szent Krisztina ama templomával együtt, mely Pavia közelében van, négy mérföldnyire a várostól, a Pó folyó mellett. Hasonlóképpen Campaniában Sorát, Arcót, Aquinót, Arbinót, Teanót és Capuát. Valamint az uralmatok és joghatóságtok alá tartozó örökségeket is, így a beneventumi és nápolyi örökségeket, valamint a felső- és alsó-calabriait – Nápoly városát magát csak annyiban, amennyiben ezekhez az örökségekhez tartozik, a hozzá tartozó várakkal, földekkel, és határvonalakkal, valamint a szigetekkel együtt –, továbbá a szicíliai örökséget akkor, ha Isten azt kezünkbe fogja adni. Hasonló módon Gaeta városát és Fondit tartozékaikkal együtt. Ezenfelül felajánlunk neked, Szent Péter apostol, s helyettesednek János Pápának és az ő utódainak, saját lelkünk üdvéért, valamint a mi fiunk és szüleink lelkének üdvösségéért, a mi saját országunkból is városokat és mezővárosokat, a hozzájuk tartozó halászati joggal együtt, nevezetesen Rietit, Amilernót, Furconét, Norciát, Valvát, Marsicát, s más területen Teramót tartozékaikkal együtt.

Valamennyi felsorolt tartományt, nagyvárost és várost, mezővárost és várat, falvakat és földeket, valamint örökségeket, a mi, a mi fiunk, és a mi szüleink s utódaink lelke üdvéért, továbbá az Istentől eddig megóvott egész frank nép további megoltalmazásáért a te említett egyházadnak, Szent Péter apostol, s általad a te helyettesednek és a mi lelkiatyánknak, János főpap úrnak és egyetemes pápának, valamint az ő utódainak e világ végezetéig olyan formában erősítjük meg birtokaitokként, hogy bírjátok mindezeket saját birtokjogotokba tartozókként, uralmatok és felségjogotok alatt.

Hasonlóképpen ezen átruházási egyezségünk keretében megerősítjük azokat az adományokat is, melyeket a kegyes emlékezetű Pippin király úr, utána pedig Károly úr, a legkiválóbb császár, önként adományoztak Szent Péter apostolnak, továbbá azt az adót, illetve pénzbeli szolgáltatást is, illetve azokat a természetbeni adományokat, melyeket évente be szoktak szolgáltatni a lombardok királyának palotájába, akár Tusciából, akár Spoletóból, úgy, amint az benne van az említett adománylevelekben, s ahogyan a szent emlékezetű Hadrián784 pápa és Károly császár úr egymás között megegyezett akkor, amikor ugyanazon pápa megerősítette a toszkán és spoletói hercegségek feletti császári hatalmát, de olyképpen, hogy az említett pénzbeli szolgáltatást minden esztendőben Szent Péter egyházának kell kifizetni, fenntartva azonban a két hercegség felett mindenben a mi főségünket, és a mi fiunk főségét is, valamint e hercegségek irántunk köteles alattvalói viszonyát.

Egyébként, mind mondottuk, a felsoroltakat úgy erősítjük meg a ti javatokra, jelen megerősítő levelünkkel, hogy azok a ti birtokjogotokban, főségetek és uralmatok alatt maradjanak, és sem általunk, sem utódaink által semmiféle érveléssel avagy mesterkedéssel bármilyen tekintetben se legyen megkisebbíthető a ti hatalmatok, s ne legyen tőletek bármelyik is megvonható a leírt tartományokból, nagyvárosokból, városokból, mezővárosokból, várakból, falvakból, szigetekből, földekből, örökségekből, szolgáltatásokból és adóktól; olyképpen, hogy sem mi nem teszünk, sem azok szándékához nem adjuk beleegyezésünket, akik ilyesmit, készülnek tenni: sőt magunkat, amennyire ez csak hatalmunkban áll, Szent Péter apostol és az ő szent székén ülő pápák védelmezőinek valljuk mindannak tekintetében, ami fentebb olvasható, tehát a tartományok, nagyvárosok, városok, mezővárosok, várak, földek, örökségek, szigetek adók és szolgáltatások tekintetében annak érdekében, hogy mindezek a szentszék birtokában, használatában és rendelkezési joga alatt szilárdan megmaradhassanak.

 

Épségben tartva mindenben saját hatalmunkat, fiunkét és utódainként is aszerint, amint az megtalálható Jenő pápa egyezségében785, határozatában és ígéretében, valamint az ő utódaiéban is, azaz hogy az egész klérus, s az egész római nép nemessége, különféle szükségszerűségek folytán, továbbá a pápáknak a nekik alárendelt néppel szembeni túlzott szigorúsága megfékezése érdekében esküvel kötelezze magát arra, hogy a pápák megválasztása a jövőben kinek-kinek saját belátása szerint, de kanonikusan786 és törvényesen történjék; és hogy azt a főpapot, akit erre a szent és apostoli kormányszékre kiválasztanak, senki se merészelje beiktatni mindaddig, míg a mi fiunk küldöttei, avagy nemeseink egyetemessége előtt meg nem fogadja, hogy mindannak eleget tesz a jövőben, s mindazt betartja, amit nekünk a mi urunk és tisztelendő lelkiatyánk, Leó pápa – mint azt mindenki tudja – önként megígért.

Ezeken kívül még néhány kisebb jelentőségű dolgot is bele akarunk foglalni ebbe az oklevelünkbe; így azt is, hogy a pápaválasztásra sem szabad, sem szolga ne merészeljen eljönni azzal a céllal, hogy azoknak a rómaiaknak, akiknek a választáson való megjelenését a szentatyák döntése nyomán az ősi szokás lehetővé teszi, valamiféle akadályt támasszon, és ha bárki e rendelkezésünkkel szembeszegülne, száműzetéssel bűnhődjék. Ezenfelül azt is megtiltjuk, hogy a mi küldötteink bármelyike is akadályt támasztó kifogást merészeljen kitervelni az említett választás ellen.

Miután azt is általános érvénnyel elrendeltük, hogy akit egyszer az apostoli úr avagy magunk különleges oltalmunkba fogadtunk, törvényesen élhessen is ezzel az oltalommal; éppen ezért, ha bárki meg merészelne sérteni bárkit is azok közül, akik ezt az oltalmat kiérdemelték, a sértő fél tudja meg, hogy e tettével saját életét tette ki veszélynek. Azt is megerősítjük, hogy az apostoli úrnak mindenki mindenben engedelmeskedjék, éppen úgy, mint ki-ki a saját fejedelmének vagy bírájának, ha azok bíráskodnak felette. Úgy ítéltük meg, hogy ehhez a rendelkezéshez még azt is hozzá kell fűzni szükségképpen, hogy mind az apostoli úr, mind pedig mi, mindenkor ki fogunk jelölni küldötteket arra, hogy azok nekünk, vagy a mi fiunknak évente jelenthessék, hogyan tesznek igazságot az egyes fejedelmek és bírák a saját népük között, s hogyan tartják be ezt a császári konstitúciót. Úgy akarjuk, hogy ezek a küldöttek valamennyi panaszt, melyet a fejedelmek vagy bírák hanyagsága okozott, először az apostoli úrnak jelentsék, s a rendelkezésre kiküldendő két küldött egyikét ő választja ki, s vagy a helyszínen orvosolják a bajokat ezek az újabb kiküldöttek maguk, vagy ha a mi kiküldöttünk nekünk jelentést tesz, akkor mi rendelünk ki olyanokat, akik majd rendbehozzák a bajokat.

Annak érdekében, hogy az Isten szent egyházának hívei és a mi híveink is ezt a mi megerősítő oklevelünket jogerősnek ismerjék el, megerősítettük azt saját kézjegyünkkel, s a mi nemeseink legelőkelőbbjei is megerősítették aláírásaikkal, s megjelöltük azt bullánk lenyomatával.

 

A legfelségesebb császárnak, Ottó úrnak, valamint püspökeinek, apátjainak, grófjainak kézjegye. (Következnek a nevek.)

 

Az Úr megtestesülésének 962. esztendejében az ötödik índikcióban, február hónapban, ugyanezen hónap 13. napján, Ottó úr, a legyőzhetetlen császár uralkodásának huszonhetedik esztendejében készült szerencsésen ez az egyezség.

 

A pápaválasztást szabályozó dekrétum

 

A pápaválasztással kapcsolatos alábbi dekrétumot II. Miklós pápa (1059–1061) hirdette ki a római lateráni székesegyházban 1059-ben. Ez a dekrétum igen fontos szerepet játszott a katolikus egyház történetében: a pápát az itt szabályzott módon választják a bíborosok mind a mai napig. Ugyanakkor jelentős helyet foglal el ez a dokumentum a pápák és a császárok harcának történetében is.

 

Altmann-Bernheim, 1904, 99–101. o.

 

1. Üdvözítőnknek, Jézus Krisztusnak, Urunknak, Istenünknek nevében. Az ő megtestesülésétől számított 1059. évben, április havában, az indictio 12. évében a szentséges evangéliumokat magunk elé téve, valamint főtisztelendő és boldogságos Miklós apostoli pápa elnökletével a lateráni patriarchium Constantiniának is nevezett bazilikájában összeülve a főtisztelendő érsekek, püspökök, apátok, továbbá a tiszteletre méltó áldozópapok, és diakonusok, ugyanazon tiszteletre méltó főpap a pápaválasztásról apostoli tekintéllyel határozatot hozván így szólt:

2. Boldogságtok előtt ismeretes, legkedveltebb testvéreink és püspöktársaink, de az alsóbb tagok előtt sem titok, hogy elődünk, a kegyes emlékezetű István úr halála után az apostoli szék, melynek Isten rendeléséből szolgálok, mennyi bajt viselt el, különösen pedig a simoniakus eretnekség kovácsai által hány és mily gyakori kalapácsütéseket szenvedett, úgyannyira, hogy az élő Isten oszlopa már szinte megingott, és a legfőbb halász sajkáját a rázúduló viharok csaknem a hajótörés örvényébe sodorták. Ezért testvéreim, ha nektek is úgy tetszik, Isten segítségével az ilyen esetek megismétlődését bölcsen meg kell előzni, az egyház állapotáról pedig előre kell gondoskodni, nehogy a jövőben az újraéledő bajok – távol legyen! – erőt vegyenek rajta: ezért elődeinknek és más szent Atyáknak tekintélyére támaszkodva elhatározzuk és elrendeljük:

3. Hogy emez egyetemes római egyház főpapjának elhunytával mindenekelőtt a bíboros püspökök tárgyalják meg igen szorgos megfontolással az ügyeket, vegyék maguk mellé a bíboros klerikusokat, majd végül az egyéb papság és a nép is járuljon hozzá az új választáshoz.

4. Hogy pedig a kalmárkodás betegsége semmiféle módon ne üthesse fel a fejét, a pápaválasztásban az egyházi férfiak legyenek az irányítók, és a többiek őket kövessék. Ezt a választási rendet valóban helyesnek és törvényesnek kell tekinteni, ha a különféle atyák által adott szabályokra, valamint tetteikre gondolunk és boldog elődünk, Leó szentenciáját emlékezetükbe idézzük: „Semmiféle ok nincs rá – mondja –, hogy püspöknek tekintsék azokat, akiket nem a klerikusok választottak, nem a nép kérelmezett és a tartománybeli püspökök a metropolita intézkedésére föl nem szenteltek.” Miután pedig ez az apostoli szék a földkerekségen minden egyház előtt áll és ezért maga fölött metropolitát nem ismerhet, ezért a püspök bíborosok kétségkívül a metropolita helyett járnak el, amikor ti. a megválasztott főpapot az apostoli méltóság magaslatára emelik.

5. A választás pedig ennek az egyháznak (ti. Rómának) a kebeléből történjék, ha alkalmasat találnak, ha pedig ebben nem találnak, máshonnét vegyenek.

6. (E tekintetben) szem előtt tartottuk a kedvelt fiunknak, Henriknek kijáró tiszteletet és hódolatot, aki jelenleg király, a jövőben pedig, ha Isten engedi, császár lesz, kinek az erre vonatkozó jogot átengedtük, miként azon utódainak is, akik ezt az apostoli széktől személyesen elnyerik.

7. Ha pedig az elvetemült és gonosz emberek aljassága oly nagy lenne, hogy tiszta, őszinte és meg nem vásárolt választás e Városban már nem lehetne, a püspök bíborosok az istenfélő klerikusokkal és katolikus laikusokkal, még ha kevesen vannak is, felhatalmazást nyernek arra, hogy ott válasszák meg az apostoli szék főpapját, ahol legmegfelelőbbnek tartják.

8. Miután a választás megtörtént, azonban háborús zavarok vagy az emberek bármiféle gonosz szándékú törekvései megakadályoznák, hogy az, akit megválasztottak, az apostoli székhelyen, szokás szerint trónra ülhessen, a megválasztott, mint pápa, ennek ellenére hatalmat nyer arra, hogy a szent római egyházat úgy kormányozza és minden vagyonával úgy rendelkezzék, amint Szent Gergely is még felszentelése előtt megtette.

9. Ha pedig valakit ezen zsinati határozattal kihirdetett dekrétumok ellenére pártütő vagy bitorló módon vagy bármiféle mesterkedéssel megválasztanának, vagy akár felszentelnének vagy beiktatnának, ne pápának, hanem sátánnak, ne apostolinak, hanem aposztatának (hitehagyónak) tekintessék, és az Isten, Szent Péter és Pál apostol tekintélye alapján mindazokkal együtt, akik az illetőt megválasztották, neki kedveznek vagy őt követik, az Isten egyházának küszöbétől eltaszíttatva, mint Antikrisztus és a kereszténység támadója és megrontója örökös anathéma (átok) alá essék, és anélkül, hogy neki ezzel kapcsolatban magyarázkodásra időt engednének, mindazon egyházi fokozattól, amelyben előzőleg már volt, haladék nélkül fosszák meg. Mindazok, akik hozzá csatlakoztak vagy neki mint pápának engedelmeskedtek, vagy akármiben védelmezni merészelték, hasonló ítélet alá essenek. Mindazok pedig, akik ezen dekretális szentenciánkat790 megsértik és a szent római egyházat e rendelkezés megvetésével megzavarni és megszégyeníteni merészelnék, ama gonoszok közé számítódjanak, akik az ítélet napján nem támadnak fel. A mindenható Istennek, Atyának, Fiúnak és Szentléleknek haragját érezze, valamint a jövendő életben Szent Péter és Pál apostoloknak, kiknek egyházát felzavarni merészelte, neheztelésével találkozzék. Legyen a háza elhagyott, és hajlékában senki se lakjék. Árvákká legyenek fiai, özveggyé a felesége. Szanaszéjjel kóborolva kolduljanak fiai, s űzzék ki őket hajlékukból. Uzsorás kutassa fel minden vagyonát, idegenek prédálják fel jószágát. A föld kereksége harcoljon ellene, és minden elem támadjon ellene, minden békén nyugvó szent érdeme legyen gyalázatára és már ebben az életben nyilvánvaló bűnhődésére.

10. Ezen mi dekrétumunk megtartóit pedig a mindenható Isten kegyelme oltalmazza, és Szent Péter és Pál apostoli tekintélyével minden bűnének bilincsétől oldozza fel.

Én, Miklós, a szent római katolikus és apostoli egyház püspöke ezen általunk kihirdetett dekrétumot, mint fent olvasható, aláírtam. Bonifác, Isten kegyelméből albanói püspök aláírtam. Humbert, Silva Candida szent egyházának püspöke aláírtam. Péter, az ostiai egyház püspöke aláírtam. És mind a többi püspökök, szám szerint hetvenhatan, az áldozópapokkal és diakonusokkal együtt aláírták.

 

 

VII. Gergely a pápai hatalomról

 

A pápai autoritásra vonatkozó határozatok gyűjteményének hitelességét korábban vitatták; ma elfogadott VII. Gergely szerzősége, de nem tudjuk pontosan, milyen alkalomból került sor összeállítására.

 

K. Hofmann, 1933.

 

Dictatus Papae

 

1. Egyedül a római egyházat alapította maga az Úr.

2. Egyedül a római pápát mondják joggal egyetemesnek.

3. Püspököket egyedül ő tehet le és helyezhet székükbe vissza.

4. Követe a zsinaton minden püspököt megelőz, mégha ő maga alacsonyabb rendű is; ugyancsak a püspökök elmozdítására ítéletet is hozhat.

5. A pápa távollevőket is letételre ítélhet.

6. Az általa kiátkozottakkal egyebek közt még ugyanabban a házban sem tartózkodhatunk.

7. Egyedül neki szabad a korszükségletnek megfelelően új törvényeket hozni, új püspökségeket alapítani, káptalant apátsággá alakítani, és fordítva, gazdag püspökségeket feloszlatni és szegényeket egyesíteni.

8. Egyedül ő használhat császári jelvényeket.

9. Egyedül a pápa lábait kötelesek az összes fejedelmek megcsókolni.

10. Egyedül az ő nevét említik az egyházakban.

11. Az egész világon csak őt illeti meg a pápa név.

12. Jogában áll császárokat letenni.

13. Jogában áll, ha a szükség úgy kívánja, püspököket az egyik püspöki székből a másikba áthelyezni.

14. Bármely egyház klerikusát tetszése szerint felszentelheti egy másik részére.

15. Az, akit a pápa szentelt fel, bármelyik egyház elöljárója lehet, és nem bízható rá alacsonyabb tisztség; azt, akit a pápa szentelt fel, más püspök magasabb rendre nem szentelheti fel.

16. Rendelete nélkül nem lehet egyetemes zsinatot összehívni.

17. Tekintélyének támogatása nélkül semmiféle capitulum és semmiféle könyv nem tekinthető kánoninak.

18. Ítéletét senki meg nem változtathatja, míg ő egyedül minden ítéletet megmásíthat.

19. Senki fölötte nem ítélkezhetik.

20. Senki ne merészeljen az apostoli székhez fellebbezőt elítélni.

21. Minden egyház fontosabb ügyét eléje kell terjeszteni.

22. A római egyház még soha nem tévedett, az írás tanúsága szerint örökké tévedhetetlen lesz.

23. A római pápa, ha a kánonoknak megfelelően választották, Szent Péter érdemeire való tekintettel kétségkívül szent lesz, mint ezt Szent Ennodius paviai püspök bizonyítja, kivel ebben sok szent atya egyetért és amint Szent Symmachus pápa dekrétumaiban található.

24. Az ő parancsára és felhatalmazásával az alacsonyabb rendűek is vádat emelhetnek.

25. Püspököket zsinat egybehívása nélkül is letehet vagy visszahelyezhet.

26. Nem tekinthető katolikusnak az, aki a római egyházzal nincs egységben.

27. A gonoszoknak tett hűségeskütől az alattvalókat feloldozhatja.

 

A császár és a pápa közötti küzdelem IV. Henrik felhívása VII. Gergely elmozdítása ügyében

 

Amikor a pápa az alighogy engedelmességre kényszerített, de megint fellázadó szászországi püspökök mellett foglalt állást, IV. Henrik azzal válaszolt, hogy 1075–1076 telén Wormsba zsinatra hívta össze a német püspököket és arra kényszerítene őket, hogy VII. Gergelyt mozdítsák el a pápai trónról, majd ezt Rómával is közölte. Bruno, De bello Saxonico.

 

MGH, SS. Wattenbach, 1880, T. V., 352. o.

 

Henrik, Isten kegyelméből király, az egész szent római egyház papságának és népének kegyelmet, üdvöt és minden jót. Azt a hűséget tekintjük szilárdnak és rendíthetetlennek, amit a jelenlevővel és távollevővel szemben egyaránt megtartanak, amit sem a hosszas távollét, sem az idő hosszúságának unalma meg nem változtat. Mi tudjuk, hogy Ti irányunkban ilyen hűséget őriztek, ezt meg is köszönjük és arra kérünk, hogy ez továbbra is maradjon meg, hogy ti. amint ezt meg is teszitek, barátainknak állandóan barátai, ellenségeinknek pedig ellenségei legyetek. Ez utóbbiak között különösen Hildebrand szerzetest (a pápát) említjük és Titeket ellene ellenségeskedésre buzdítunk, mivel megállapítottuk, hogy ez az egyház megtámadója és elnyomója, a római államnak és a mi országunknak álnok kártevője, amint ez a neki küldött levelünkből azonnal kitűnik:

 

„Henrik, Isten kegyelméből király, Hildebrandnak. Minthogy mind ez ideig Tőled azt vártam, amit egy atyától szokás, és Neked híveinknek nagy méltatlankodására mindenben engedelmeskedtem, Tőled olyan viszonzást kaptam, aminő csak olyan valakitől telhet ki, aki életünknek és országunknak legveszedelmesebb ellensége. Ugyanis, amikor mindenekelőtt azt az örökölt méltóságot, amely engem ama (ti. pápai) széktől megillet, gőgös merészséggel elragadtad, azon még messze túlmentél és Itália királyságát is a leggondosabb mesterkedéssel elidegeníteni próbáltad. De még ezzel sem elégedtél meg, hanem a főtisztelendő püspökökre sem féltél kezet emelni, akik velünk, mint legkedvesebb tagjaink egyek, és őket, mint ők maguk mondják, gőgös jogtiprással, az isteni és emberi jog keserű bántalmazásával zaklattad. Mikor én mindezt türelmesen elnéztem,Te ezt nem türelemnek, hanem gyávaságnak vetted és maga a fő ellen merészeltél támadni.801 Azt üzented, mint magad is tudod, hogy – a Te szavaiddal – vagy Te fogsz meghalni, vagy életemet és országomat elveszed. Ezt a hallatlan konokságot én nem szavakkal, hanem inkább tettel akartam megtörni, tehát az ország minden előkelőjének kérelmére általános gyűlést hívtam egybe. Itt mindazt, amit eddig félelemből vagy tiszteletből elhallgattak, most nyilvánosságra hozták. Igaz állításaik alapján, melyeket leveleikből Te is meg fogsz tudni, nyilvánvaló lett, hogy Te az apostoli széken semmiképpen nem maradhatsz. Mivel véleményük igaznak és helyeselhetőnek látszott Isten és az emberek előtt, én magam is csatlakozom hozzá és a pápasághoz való eddig élvezett jogodat Tőled megtagadom és megparancsolom, hogy távozzál ama városból,802 melynek patríciussága803 Isten adományából és a rómaiak esküvel támogatott hozzájárulása alapján engem illet.”

 

Ez tehát Hildebrand szerzeteshez írt levelünk tartalma. Ezt azért írtuk meg Nektek is, hogy akaratunk egyetértésre találjon köztetek, szeretetetek pedig örömöt okozzon nekünk, vagy inkább Istennek és nekünk. Keljetek fel tehát ellene híveim, és aki a hűségben első, legyen az kárhoztatásban is az első. Nem azt mondjuk, hogy vérét ontsátok, mert hiszen letevése után nagyobb büntetés számára az élet, mint a halál, hanem, ha ő akarná, kényszerítsétek, hogy távozzék, majd valamennyi püspök és a Ti tanácsotok alapján tőlünk választott másvalakit fogadjatok be az apostoli székbe. Az majd meg akarja és meg is tudja gyógyítani azokat a sebeket, amelyeket amaz (Hildebrand) az egyháznak okozott.

John of Salisbury Bresciai Arnoldról

A pápa úr826 s a rómaiak közt a békéről folyt a tárgyalás, s mindkét fél sűrűn küldözte egymáshoz követeit. Ám a békét abban az időben sok minden akadályozta, főképpen pedig az, hogy nem akarták számkivetésbe küldeni Bresciai Arnoldot; azt beszélték ugyanis róla, hogy esküvel kötelezte el magát a Város és a rómaiak állama dicsőségének szolgálatára, viszonzásul pedig a római nép segítséget és támogatást ígért neki mindenkivel szemben, de mindenekelőtt a pápa úr ellen; őt ugyanis kiközösítette a római egyház, és megparancsolta, hogy mint eretneket, mindenki kerülje el őt. Ez a férfiú a papi méltóságot hordozta, állapota szerint kanonokrendbeli szerzetes volt, testét pedig durva öltözékkel és böjttel sanyargatta. Elméje éles volt, a szentírást kitartóan tanulmányozta, mint hitszónok ékes szavú volt, s a világ megvetésének szenvedélyes prédikátora. De – legalábbis így beszélik – lázadó természetű ember volt, s hitszakadás szerzője, s amerre csak megfordult, sehol sem tűrte, hogy békés maradjon a polgárok s a klérus közötti viszony. Bresciai apát volt, s mikor az ottani püspök Rómába utazott és egy ideig ott is időzött, Arnold ezalatt úgy átformálta a polgárok lelkét, hogy a visszatérő püspököt alig akarták újra maguk közé fogadni. Emiatt Ince pápa827 úr elcsapta Arnoldot, ki Itáliából száműzöttként Franciaországba utazott828 s ott Abélard Péterhez829 csatlakozott, s az akkoriban bíbornoki méltóságot betöltő Jácint úrral együtt Abélard pártján állva, a clairvaux-i apát830 ellen szállt síkra. Azt követőleg pedig, hogy Péter mester Clunybe utazott, ő Párizsban maradt, s a Szent Genovéva hegyén a tanulóifjúságnak magyarázta a szentírást Szent Hilarius monostortemplomában, ott, ahol előzőleg már az említett Péter is vendégként lakott. Ám hallgatói kivétel nélkül olyan szegények voltak, akik ajtótól ajtóra kopogtatva, nyilvánosan koldultak alamizsnát, hogy mesterükkel együtt abból tengessék életüket. Arnold arról beszélt, ami a keresztények törvényeivel leginkább egyező, de amitől nagyon erősen elütő volt a valóságos élet. Nem kímélte ő a püspököket sem kapzsiságuk, bűnös úton szerzett vagyonuk, de elsősorban erkölcstelen életmódjuk miatt, és azért is, mert az Isten egyházát vérontás árán igyekeznek gyarapítani. Az apátot, kinek nevét egyébként sok érdeme tette híressé, azzal vádolta meg, hogy hiú dicsőséget hajhászik, s mindenkire irigy, aki valamire vitte a tudományban s a hitvallásban, ha nem az ő iskolájából került ki. Az apát emiatt azután ki is eszközölte azt, hogy a legkeresztényibb király száműzze Arnoldot a frankok országából.831 Ezután, Ince pápa úr halálát követően, visszatért Itáliába, s miután megfogadta, hogy elégtételt ad a római egyháznak és engedelmes fia lesz a jövőben, Jenő pápa úr visszafogadta őt Viterbónál. A pápa kiszabta reá a penitenciát, s ő nyíltan vallotta: teljesíteni is fogja azt mindvégig, böjtöléssel, virrasztással s a Város területén levő szent helyeken elvégzendő imádságokkal; az engedelmesség betartására pedig ünnepélyes, nyilvános esküt tett. Ámde mialatt bűnbánattartás ürügyén Rómában időzött, ismét megnyerte magának a Várost, s mialatt a pápa úr Franciaországban tartózkodott, szabadabban prédikálhatott, s az emberekből szektát gyűjtött maga köré, melyet mai napig is lombard eretnekségnek neveznek. Követői önmegtartóztató életet éltek, s azért tetszettek meg a népnek, mert a tisztesség látszatát keltették, s életmódjuk is igen szigorúnak tűnt, és főként a szerzetesnők körében leltek lelkes támogatókra. Őt (Arnoldot) magát sűrűn lehetett hallani a Capitoliumon s nyilvános hitszónoklatai alkalmával. Már nyíltan lehordta a bíbornokokat is, odamondván nekik, hogy testületük a gőg, a kapzsiság, a képmutatás, a sokfajta gyalázatos bűn miatt már nem az Isten egyháza, hanem kereskedés (kalmárkodás) háza,832 és a latrok barlangja,833 ők maguk pedig az írástudók és a farizeusok szerepét töltik be a keresztény nép körében. A pápa sem az, akinek magát mondja, tehát nem apostoli férfiú, s nem is a lelkek pásztora, hanem a vérontás embere, aki tűzvész támasztásával és emberek legyilkolásával teremt magának tekintélyt,834 az egyházak kínzója ő, s az ártatlanság megtiprója, aki mást sem tesz e világban, mint a testi gyönyöröket hajhássza, s miközben jól teletömi saját szuszékait, a másokét fenékig üríti. Arról beszélt, hogy úgy „apostoli” a pápa, hogy sem az apostolok tanítását, sem életmódjukat nem követi, éppen ezért senki sem tartozik neki sem engedelmességgel, sem tisztelettel, továbbá: nem szabad maguk között megtűrniük olyan embereket, akik a birodalom székhelyét, a szabadság forrását: Rómát, a világ úrnőjét akarták rabszolgasorba dönteni.

 

A „Venerabilem” kezdetű bulla III. Ince pápa V. Bertold zähringeni herceghez (1202. március)

Baluze, T. I., 180–181. o.

 

Azt a levelet, …amelyet… a fejedelmek intéztek hozzánk, gondosan felolvastattuk és jól megjegyeztük mindazt, amit tartalmaz. A többi közt, amit a mondott fejedelmek ebben a levélben tudomásunkra adtak, főként azzal az ellenvetéssel éltek, mondván, hogy tisztelendő testvérünk, a praenestei püspök, az apostoli szék követe vagy a választó, vagy a bíró tisztében lépett fel; ha választóként viselkedett, más vetésébe vágott sarlójával és a választásba avatkozva, megsértette a fejedelmek méltóságát, ha pedig bíróként, akkor úgy látszik, hogy az ellenfél távollétében szabálytalanul járt el, mert nem idézték meg, és így nem lehetett volna makacsságban elmarasztalni. Mi azonban, akik apostoli szolgálatuk feladatai szerint kinek-kinek adósai vagyunk az igazságban, nem szándékszunk magunknak igényelni a fejedelmek jogát, amint nem akarjuk azt sem, hogy más bitorolja azt, ami igazság szerint a miénk. Ezért, amint kötelességünk, elismerjük ama fejedelmek jogát és hatalmát arra, hogy megválasszák az utóbb császárrá teendő királyt, akiket ez jog és régi szokás alapján köztudomás szerint megillet, különösképpen mivel ez a jog és hatalom rájuk az apostoli széktől háramlott, amely a római császárságot a felséges Károly személyében869 a görögöktől germánokra vitte át. De a fejedelmeknek is el kell ismerniük és el is ismerik, hogy a királlyá választott és a császárságra emelendő személy megvizsgálásának joga és hatalma minket illet, aki őt felkenjük, megszenteljük és megkoronázzuk. Mert általánosan megtartott szabály az, hogy arra tartozik a személy vizsgálata, akit a kézrátétel is illet. Vajon ha a fejedelmek nem pártokra szakadva, hanem akár egyetértésben is királlyá választanának valami szentségtörőt vagy kiközösítettet, zsarnokot vagy félkegyelműt, eretneket vagy pogányt, akkor az ilyen embert is fel kellene kennünk, meg kellene szentelnünk és koronáznunk? Isten mentsen az ilyesmitől! A fejedelmek ellenvetésére válaszul azt mondjuk tehát, hogy követünk, a praenestei püspök választóként sem viselkedett… mármint senkit sem választatott meg, sem nem választott, és így egyáltalán nem avatkozott a választásba, de bírónak sem tolta fel magát, mert a kettő közül egyikük választását sem erősítette meg, sem nem érvénytelenítette, mint a választók dolgát, és így egyáltalán nem bitorolta a fejedelmek jogát és nem szállott szembe vele. Gyakorolta pedig a kinyilvánító tisztét, mert a herceg személyét méltatlannak nyilvánította, a király személyét pedig alkalmasnak mondotta ki a császárság elnyerésére, nem annyira a választók akarata, hanem a megválasztottak érdeme miatt; ámbár tanúsítják, hogy többen azok közül, akiknek jog és szokás szerint hatalmuk van a császárrá emelendő király választására, egyetértenek Ottó királyságában, és Fülöp hívei nyilvánvalóan törvénytelenül jártak el, mert őt a többiek távollétében és megvetésével merték megválasztani, minthogy kétségtelen bizonyosságú jog az, hogy a választásnak inkább akadálya csak egynek a megvetése is, mint a sokak ellentmondása. Ezért, mivel rászolgáltak privilégiumuk elvesztésére, azok, akik visszaéltek a rájuk ruházott hatalommal, méltán belátható, hogy az ilyen jogsérelem nem akadályozhatta a többieket joguk gyakorlásában. S mert az említett herceg a koronát és a felkenést nem nyerte el ott és attól, ahol és akitől kellett volna, a mondott király viszont ott, ahol kellett, ti. Aachenben és akitől kellett, ti. tisztelendő testvérünktől, a kölni érsektől nyerte el mind a kettőt, mi egyáltalán nem Fülöpöt, hanem Ottót tekintjük és nevezzük királynak, így követelvén az igazságosság. Fülöpnek, az előbb mondott sváb hercegnek az elvetésénél pedig, a személyét illető nyilvánvaló akadályok miatt nem vádemelésre, hanem inkább elítélésre volt szükség, mert ami nyilvánvaló, az nem igényel vádemelést, hanem elítélést. Hogy megintés és várakozás után kedvezhetünk az egyik félnek, amikor a választásnál a fejedelmek szavazata megoszlik, főként azután, hogy tőlünk kérik a felkenést, megszentelést és koronázást, amint mindkét fél sokszor kívánta tőlünk, ez a jogból éppoly világos, mint a példából. Mert vajon, ha a fejedelmek figyelmeztetés és várakozás után sem akarnak vagy nem képesek egyetértésre jutni, akkor az apostoli szék nélkülözni fogja gondviselőjét és védelmezőjét, és azoknak a vétke reá hulljék büntetésként? Mi tehát… őket (Fülöp híveit) intjük, hogy amint mi is tartózkodunk az ő joguk megsértésétől, akként ők se viselkedjenek semmiképpen sem jogsértőként a mi jogunkkal szemben, hanem álljanak el az általunk igazságos ítélettel elvetett herceg pártjáról, és ne tagadják meg az előbb mondott Ottó királyhoz való csatlakozást, ha végtére is személyes vagy törvényes ügyben ellene nem hoznak fel és bizonyítanak valamit. A sváb hercegre vonatkozó akadályok ugyanis köztudottak: a nyilvános kiközösítés ti. a nyilvánvaló esküszegés, és az a közismert üldözés, amelyet ősei és ő maga merészkedett az apostoli szék és más egyházak ellen művelni. Ezenfelül, ha az előbb mondott herceg megszerezné a császárságot, amitől Isten mentsen, akkor veszendőbe menne a fejedelmeknek a választásra vonatkozó szabadsága és azután elvennék a többiektől a császárság elnyerhetésének reményét. Mert ha most akár Frigyes úgy lépne Fülöp örökébe vagy Fülöp Henrikébe, amint hajdan Frigyes Konrádéba és azután Henrik Frigyesébe, akkor az volna a látszat, hogy a császárság nem választással, hanem örökségként jár ki. Továbbá, minthogy a birodalom számos fejedelme egyformán nemes és hatalmas, az ő sérelmükre válnék, ha azt látnák, hogy csak a sváb hercegi családból lehet valakit a császári méltóságra emelni. Mivel tehát mi szándékunktól semmi szín alatt sem térhetünk el …nemességedet intjük és buzdítjuk az Úrban, és apostoli iratban meghagyjuk, hogy… ezután a fent mondott Fülöp herceg pártjáról teljességgel állj el, ne gátoljon az az eskü, amelyet esetleg neki a királyság okán tettél, mert az ilyen esküvést nem kell megtartani, miután ő a császárság elnyerésére nézve elvettetett. Csatlakozz, nyíltan és hatalmasan az említett Ottó királyhoz, akit – az Úr engedelmével – szándékunk a császári koronához szólítani.

 

VIII. Bonifác pápa „Unam Sanctam” bullája

 

A bulla (1302. nov. 18.) a teológiai vagy még inkább jogi argumentumokra építve, a korlátlan pápai hatalmat, az egyházi egységet foglalja össze.

 

Marx – Bilkei, 1932, VIII–IX. o.

 

Hitünk sürgető szava arra késztet bennünket, hogy az egy, szent, katolikus, egyben apostoli egyházban higgyünk, s e hitet tartsuk is meg; és mi szilárdan hiszünk is benne, s csak ezt valljuk; kívüle nincs üdvösség, nincs bűnbocsánat, éppen úgy, ahogyan a jegyes kiált fel az Énekek énekében: „Egyetlen az én galambom, s ő a legtökéletesebb lény. Egyetlen szülöttje ő édesanyjának, egyetlen választottja az ő szülőjének!”877 – s ezzel azt az egyetlen misztikus testet jelképezi, melynek feje Krisztus, Krisztusé pedig maga az Isten. Ebben az egyházban egy az Úr, egy a hit, egy a keresztség. A vízözön idején egyetlen bárka volt csak: Noé bárkája, s előképe volt e bárka az egyetlen egyháznak, hiszen egyetlen hajóterének egyetlen kormányosa volt s egyetlen vezérlője: Noé, és – mint olvassuk – minden, e bárkán kívüli lény elpusztult. Egyetlenként tiszteljük ezt az egyházat, aminthogy az Úr is azt mondja a próféta szavával: „Ragadd el a kard elől, Uram, az én lelkemet, a kutya mancsaiból mentsd ki az én egyetlenemet!”878 – Midőn a lelkéért imádkozott, akkor egész önmagáért mondott imát; egyszerre imádkozott fejéért is, testéért is; s ez az egyetlen test az egyetlen egyházat jelenti, amely egyházban egyetlen a jegyes, egyetlen a hit, a szentségek és egyetlen a szeretet. Ez az egyház az Úrnak ama varratlan köntöse, melyet meg nem szaggattak, hanem sorsvetéssel döntötték el, kié legyen.879 Tehát az egy és egyetlen egyháznak egy a teste, egy a feje, nincs két feje, mint valami szörnyszülöttnek. Krisztus ti. ez a fej és Krisztus helytartója: Péter, és Péter apostol utóda; aminthogy az Úr is egyedül Péternek mondotta: „Legeltesd juhaimat.”880 Az „enyémek”-et említette és általánosságban értette, s nem külön-külön egyiket vagy másikat; és úgy kell érteni, hogy valamennyit reá bízta. Ha tehát a görög (keleti) hitűek, avagy mások azt mondják, hogy ők nincsenek sem Péterre, sem az ő utódaira bízva, ezzel szükségképpen azt is megvallják, hogy ők nem tartoznak Krisztus juhai közé, hiszen az Úr azt mondja János evangéliumában, hogy egy az akol és egy a pásztor.881 De az evangélium szavai tanítják nekünk azt is, hogy ezen az egyházon belül s annak birtokában két kard van: a lelki hatalom és a világi hatalom kardja. Mert amikor az apostolok azt mondják: „Íme, a két kard”882 – ti. az egyházban –, az apostolok e szavaira az Úr nem azt mondja, hogy sok, hanem azt: elég. Minden bizonnyal az, aki tagadja, hogy Péter hatalmában világi kard is van, rosszul értelmezi az Úr ama szavait: „Tedd viszsza hüvelyébe kardodat!”883 Tehát mindkét kard, a lelki is, az anyagi is az egyház hatalmában van. Ámde az utóbbit az egyházért kell forgatni, az előbbit pedig maga az egyház forgatja; azaz: a lelkit a papok forgatják, az anyagit a királyok s a katonák ugyan, de csak akkor, ha a papok azt helyeslik vagy megengedik. Mert egyik kardnak a másik alatt kell lennie, s a világi hatalmat alá kell rendelni a lelki hatalomnak. Mert midőn az Apostol azt mondja: „Nincs hatalom, csakis az Istentől, mert minden hatalmat az Isten rendezett el.”884 Ámde: nem jól lenne elrendezve, ha az egyik kard nem lenne a másik alá rendelve, s az alantabb állót nem a másik emelné fel a magasba. Mert, mint Szent Dénes mondja: az istenség törvénye az, hogy ami legalul van, azt a középen álló útján emeli fel a legmagasabbhoz. A rend tehát nem az, hogy minden egyszerre és közvetlenül rendeződjék el, hanem az, hogy a legalsók a közbülsők útján, illetve az alsóbbak a felsőbbek által rendeződjenek. És annyival világosabban kell azt vallanunk, hogy a lelki hatalom mind méltóságban, mind nemességben minden földi hatalomnál előbb való, amennyivel a lelki dolgok megelőzik az evilágiakat. És ezt világosan és szembeötlően szemlélhetjük a tizedek szolgáltatásának kötelezettségében, az áldásosztásban, a megszentelés gyakorlásában, magának a hatalomnak eredetében is, a lelki ügyek kormányzásában is. Mert az igazság arról tesz tanúbizonyságot, hogy a lelki hatalomnak van joga arra, hogy a földi hatalom rendjét vigyázza, s ha az nem bizonyulnék jónak, ítélkezzék is felette. Így igazolódik az egyházról s az egyházi hatalomról szóló jeremiási jövendölés: „Íme, én ma a nemzetek és országok fölé helyeztelek téged!” stb.885 ahogyan következik. Ha tehát a földi hatalom tévútra kerül, ítélkezni a lelki hatalom fog felette; ha az alacsonyabb fokon álló lelki hatalom, akkor saját felettese ítéli majd meg; de ha a legfelső lelki hatalom vétene, felette már csakis az Isten ítélhet, ember ne, mert az Apostol is ilyen bizonyságot tesz. „A lelki ember minden felett ítélkezik, felette azonban senki ne ítélkezzék.”886 Ez a hatalom ugyanis, bár ember kapta, s ember is gyakorolja, nem emberi, hanem bizonnyal isteni, melyet isteni szózat adott át Péternek, személyesen neki, valamint benne az ő utódainak is, amikor erős kősziklának nevezte őt, illetve, midőn az Úr így szólt magához Péterhez: „Mindaz, amit megkötsz…” stb.887 – Mindaz tehát, aki az Istentől így rendelt hatalomnak ellenáll, az Isten rendelésének áll ellen, hacsak azt nem képzeli – mint Manicheus,888 hogy kettős princípium van, ezt azonban hamisnak és eretneknek ítéljük, mert Mózes tanúsítja, hogy Isten az eget és a földet nem a kezdetekben, hanem kezdetben teremtette meg.889 Végezetül kijelentjük, állítjuk és kihirdetjük: mindenképpen szükséges az üdvözléshez minden emberi teremtmény számára, hogy alárendeltje legyen a római pápának. – Kelt a Lateránban, pápaságunk nyolcadik esztendejében.

 

Műveletlen területek termővé tétele

 

Az érsek a terület ura, telepeseket toboroz, a mocsaras területek termősítésére. A németalföldi területekről jött telepesek igen kedvező feltételeket kapnak.

 

Franz, Bd. I., 87–90. o.

 

Frigyes Isten kegyelméből a hamburgi egyház érseke, minden keresztény hívőnek a jelenben és a jövendőben, örökös áldásomat küldöm. Azt akarjuk, hogy mindenki számára legyen ismert ez a szerződés, amelyet mi a Rajnán inneni emberekkel, akiket hollandoknak neveznek, kötöttünk. Ezek az emberek felkeresték felségünket, igen erősen kérve a püspökségünk területén fekvő eddig műveletlen, mocsaras, az ország lakói számára haszontalan földek átengedését, hogy azt termővé tegyék. Híveink tanácsára úgy ítéltük, hogy ez hasznos lenne nekünk és utódainknak, ezért nem utasítottuk el kérelmüket, hanem beleegyezésünket adtuk.

Egyezséget kötöttünk, amelynek értelmében a fent nevezett földbirtok minden mansusáért évenként 1 dénárt fizetnek nekünk. Szükségesnek tartjuk lejegyezni itt a mansus kiterjedését, azért, hogy a jövőben ne legyen semmi viszály a lakosság között: tehát 720 királyi vessző904 hosszúságú és 30 szélességű, a földön áthaladó folyóval együtt, melynek használatát hasonló módon átengedjük nekik. Végül akaratunknak megfelelően elfogadták, hogy a föld gyümölcsének tizedét nekünk adják, tudniillik: a tizenegyedik kévét, a tizedik bárányt, malacot, kecskét, ludat, a mézből, a lenből is egy tizedet; 1 dénárral megválthatják a Szent Mártonig905 felnevelt csikót és 1 obulussal a borjút. Megfogadták, hogy mindenben alávetik magukat a zsinat ítéleteinek a szentatyák dekretáliái szerint, a kánoni igazságszolgáltatásnak és az utrechti egyház institúcióinak. A világi törvények szerinti igazságszolgáltatást és bíróságot illetően, azért, hogy ne szenvedjenek idegenek részéről sérelmet, kötelezték magukat évenként minden 100 mansus után két márka fizetésére, hogy maguk között dönthessenek minden pörben. Ha jelentős ügyben nem tudnak saját bíróságukon dönteni, a püspökhöz fordulnak, hogy ítéljen az esetről. Ez alkalomból őket terheli a püspöki bíróság ellátása az ott-tartózkodás idejére. A büntetéspénzből megkapják a kétharmadot, s csak egyharmada marad a püspöknek. Megengedtük továbbá, hogy templomokat építsenek ott, ahol szükségesnek látszik. Átengedtük ezeknek a templomoknak a plébános használatára a parókiából nekünk járó tized egytized részét. Minden parókiából kötelesek a pap szükségleteire átadni egy mansust.

Azok nevei, akik a szerződés megírására és megerősítésére hozzánk jöttek: Henrik pap, akiknek átengedtük élete végéig ezeket az egyházakat, világiak: Helikinus, Arnold, Hiko, Fordolt, Referic, akiknek és örököseiknek átengedtük a nevezett földeket a törvények és a megegyezés szerint. A megállapodást Krisztus megtestesülésének 1106. évében a 6. indictióban írtunk le IV. Henrik dicsőséges római császár uralkodása alatt.

 

Lucca város kiváltságlevele

 

A charta a földesúr és a polgárok közti megegyezés eredménye. Szankcionálja a közösségi intézményeket, a kormányzatot, a polgári és bűnügyi jogszolgáltatást, és főleg meghatározza a polgárság és a földesúr kapcsolatát az igazságszolgáltatást és az adózást illetően. Az egyes charták különböző mértékben adnak betekintést a municipális szervezet belső életébe.

 

Ficker, 1874, 125. o.

 

A szent és oszthatatlan Háromság nevében. Negyedik Henrik929 király, az isteni kegyelem jóvoltából. Úgy illik a királyi méltóság viselőjének felségéhez – amely méltóság minden más méltóságot megelőz a neki járó tiszteletadásban –, hogy az odaadó és hűséges polgárok méltányosságot érdemlő kérelmeit – mérlegelve tartós hűségük becsületességét s odaadásukat a serény szolgálattételben – meghallgassa, s fel is emelje minél gyakrabban megtisztelő kiváltságokra őket. Ebből következik az, hogy Krisztus minden hívőjének és valamenynyi saját hívüknek, azoknak is, akik eljövendők és azoknak is, akik most élnek, emékezetül akarjuk adni, hogy mi a luccai polgároknak – azért, mert jól megőrizték irántunk való hűségüket, de azért is, mert szorgalmasan szolgáltak nekünk, nemkülönben a mi hívünknek, Burchard lausanne-i püspöknek, egyben kancellárunknak közbenjárására – királyi hatalmunk teljességéből megadjuk, és megadván úgy határoztunk, hogy egyetlen hatalmasság, egyetlen ember se merészelje Lucca városának a várost körülvevő régi vagy új városfalát sem megrongálni, sem lerombolni, s azokba a házakba, amelyek e városfalon belül épültek vagy ezután épülnek majd, avagy környeskörül az alsóvárosban egyetlen halandónak se legyen szabad bármiféle módon, bármiféle ürüggyel – ha nincsen erre törvényes bírói ítélet a kezében – berontani. Ezenfelül megengedjük ugyanazon polgárainknak, hogy sem a városon belül, sem fellegvárukban ne legyenek kötelesek számunkra királyi palotát építeni, s ne merészeljen náluk senki erőszakkal vagy hatalmaskodva ingyen vendéglátást követelni. Megadjuk nekik ezenfelül azt a kiváltságot is, hogy ezentúl senki ne merészeljen tőlük semmiféle katonatartást követelni, se úti ellátást Paviától Rómáig, sem pedig a tengerparti adót Pisa városában, avagy a hozzá tartozó megyében. Azt is elhatároztuk, hogy ha bárki felfelé haladna akár a Sercolo, akár a Motro folyón, akár egy hajóval, akár többel azért, hogy kereskedjék a luccaiakkal, ezeket a kereskedőket avagy a luccabelieket senki se merészelje sem akkor, amikor felfelé haladnak a folyón, sem akkor, amikor visszatérnek, sem akkor, amikor megállnak, zaklatni, avagy bármiféle törvénytelenséget cselekedni velük szemben, se ne merészelje megrabolni őket, avagy valamiféle módon ezt nekik megtiltani. Megparancsoljuk azt is, hogy ha kereskedők jönnének az országúton Luna felől Luccába, senki se tiltsa meg ezek szabad közlekedését, ne merészelje másfelé irányítani, avagy tévútra vezetni őket, hanem ezek biztonságosan közlekedhessenek egészen Luccáig, s ebben senki részéről sem tűrünk ellentmondást. Azt is akarjuk, hogy az említett várostól számított hat mérföldön belül várkastélyok ne épüljenek; ha pedig valaki mégis erődíteni merészelne, építményét parancsunkra és segítségünkkel le kell rombolni. S a város és alsó városa lakói közül senkit se tartóztassanak le törvényes bírói ítélet nélkül. És ha az említett polgárok valamelyikének birtoka vagy falubirtoka lenne, abban az esetben ha bizonyítéka van a birtokszerzésről vagy az adományozóról, akkor nem szabad őt zaklatni sem bajvívással, sem perdöntő párbajjal. Megparancsoljuk azt is, hogy az említett luccaiak szabadon adhassanak-vehessenek a Szent Domninus-i és Szent Comparmulus-i vásáron, azzal a kikötéssel, hogy a firenzeieknek ugyanakkor ne legyen meg ez a kiváltságuk. A Bonifác őrgróf óta terhükre bevezetett helytelen szokásokat teljességgel eltiltjuk, s megparancsoljuk, hogy azok a továbbiakban szűnjenek meg. Ezenfelül megengedjük azt, hogy mindazok a kedvezmények, melyeket akár az őrgrófok, akár más hatalmasságok, velük megegyezve, nekik engedélyeztek, jogerősen és jogérvényesen továbbra is megmaradhassanak, és azt is, hogy a lombardok bírája tetszése szerint ne gyakorolhassa bírói tisztét az említett városban, annak várában, csakis akkor, ha vagy saját magunk személyesen jelen leszünk, avagy személyünkben fiunk vagy kancellárunk vesz részt az ítélkezésben. Ebben az engedmény okiratunkban, vagyis adománylevelünkben úgy határoztunk, hogy egyetlen püspök, herceg, őrgróf, de országuk egyetlen személye se merészelje ezekben a szabadságokban megzavarni, zaklatni vagy azoktól megfosztani az említett polgárokat; és ha – amit ugyan nem hiszünk – mégis akadna valaki, aki ezt vakmerően meg merészelné tenni, az tudja meg, hogy bírságként le kell tennie 100 fontot a legfinomabb aranyból, mégpedig a felét a mi kamaránk javára, másik felét pedig annak a számára, akinek terhére a jogsértést elkövette. – Annak érdekében pedig, hogy mindennek nagyobb legyen a hitele, s minél szorgosabban be is tartsa ezeket mindenki, megparancsoltuk, hogy az erről készült jelen oklevelünket, melyet – mint az alul látható – saját kezű aláírásunkkal erősítették meg, jelöljék meg pecsétünkkel is. – Negyedik Henrik király kézjegye. Hitelesítette Burchrad püspök és kancellár. Urunk emberi testet öltésének 1081. esztendejében, a negyedik indikcióban, június hónap 23. napján. Kelt pedig, Henrik úr uralkodásának 27., királyságának 25. esztendejében, Rómában. Szerencsésen kibocsátottuk. Amen.

 

Fülöp Ágost megerősíti a beauvais-i kommuna szokásjogát

 

Beauvais már 1099-ben kommunajogot nyert, szokásjogainak azonban itt részletes és bővebb kifejtését találjuk.

 

A. Giry, 1855, 6–13. o.

 

A szent és oszthatatlan Háromság nevében. Amen.

 

Mi, Fülöp, Isten kegyelméből a franciák királya, tudtára adjuk mindazoknak, akik ma élnek, s azoknak is, akik eljövendők, hogy mi azt a kommunát, melyet a beauvais-iak a mi atyánktól, Lajostól944 és a mi elődeinktől sok idővel ennek előtte kaptak, s ők odaítélték azokat nekik, megerősítjük és mi is engedélyezzük számukra azokkal a szokásjogokkal együtt, amelyeket ez az oklevél tartalmaz, az irántunk való köteles hűségük fenntartásával.

 

1. Valamennyi lakos, aki csak a város falai alatt, avagy a váralján945 lakik, bárkinek a földjén tartózkodik is, a kommunára tesz esküt, azok kivételével, akik az elöljáró946 (maire), továbbá a tanácsbeliek, avagy a tanácsbeli esküdtek tanácsára ebből kimaradnak.

2. A váralján élő lakosok mindegyike segítse a másikat becsületesen, saját belátása szerint.

3. Ha valaki latorságot követ el olyan emberrel szemben, aki erre a kommunára felesküdött, akkor a kommuna elöljárói és tanácsbelijei – ha e tettről hírt kapnak – ítélkezzenek a lator teste és vagyona felett saját megítélésünk szerint, ha bűntettéért az nem szolgáltatta az általuk megítélt elégtételt.

4. Ha pedig az, aki a latorságot elkövette, menedékhelyre menekül, akkor a kommuna elöljárója és tanácsbelijei a menedékhely urával vagy azzal, aki helyettesíti, megegyeznek az ügyben, s ha az elégtételt ad az ellenfélnek az ő kezükbe, mégpedig ítéletük szerint, akkor rendben van a dolog; ha azonban megtagadná az elégtételt, akkor az ő emberein, illetőleg vagyonán vegyék meg az ítéletük szerinti elégtételt.

5. És ha eljönne egy kereskedő Beauvais-be kereskedés céljából, s valaki a város külvárosában latorságot követne el vele szemben, s ennek híre eljutna az elöljáróhoz és a tanácsbeliekhez, és ha a kereskedő megleli a gonosztevőt a város alatt, akkor az elöljáró és a tanácsbeliek saját megítélésük szerint szolgáltassanak igazságot ebben az ügyben; és ha az a kereskedő nem volt az ellenségeik közül való, továbbá, ha a gonosz elkövető valami menedékhelyre menekülne, és ha a kereskedő vagy a kommuna elöljárója avagy a tanácsbeliek elküldenék hozzá megbízottjukat, és elégtételt adna a kereskedőnek vagy kellőleg bizonyítani tudná azt, hogy nem ő követte el a latorságot, ezzel a kommuna megelégszik. Ha azonban ezek egyike sem állna fenn, akkor – ha a gonosz elkövető elfogható lesz a város területén – az elöljáró és a tanácsbeliek ítélete szerint toroltassék meg tette.

6. Rajtunk és a mi asztalnokunkon kívül senki sem fogadhat be a városba olyan embert, aki a kommuna valamelyik tagjával szemben latorságot követett el, csakis abban az esetben, ha azért jön, hogy gonosztettéért elégtételt adjon. Viszont ha a beauvais-i püspök befogad valakit a városba, akiről nem tudta, hogy a kommuna valamelyik tagjával szemben latorságot követett el, később, amikor már a püspöknek ezt bebizonyítják, semmiképpen sem fogadhatják be, csakis az elöljáró és a tanácsbeliek engedélyével; s ebben az esetben a püspök visszafogadhatja ezt az embert.

7. Minden egyes malomban csak két molnárlegény legyen; ha pedig valaki több legényt venne oda, avagy más rossz szokásokat akarna bevezetni a malmokba, s ennek híre eljutna az elöljáróhoz és a tanácsbeliekhez, akkor ezek saját megítélésük szerint annak szolgáltassanak igazságot, aki a feljelentést ez ügyben megtette.

8. Ezenkívül: ha a beauvais-i püspök a mi három törvénynapunkra akarna utazni, avagy ha hadba akarna vonulni, akkor minden törvénynapra csak 3-3 lovat kapjon, de ezek a lovak semmiképpen sem lehetnek idegen emberéi. Ámde, ha akár ő, akár szolgálattevő embere a kommuna valamelyik tagjától megkapta volna a ló helyett a váltságdíjat, akkor utána püspök már nem kaphat lovat a megváltott ló helyébe. Ha viszont három lónál többet követelne, s ennek híre eljut az elöljáróhoz és a tanácsbeliekhez, akkor ezek mindenkor, becsületesen, saját megítélésük szerinti, segítséget nyújtják majd az ilyen panasztevőnek.

9. Hasonlóképpen: ha a beauvais-i püspök nekünk halat akarna küldeni, ehhez kapjon egy lovat.

10. A kommuna egyetlen tagja se adjon kölcsön pénzt vagy ne juttasson pénzt a kommuna ellenségeinek, míg a háború tart; ha mégis megtenné, akkor ezzel a hitszegés bűntettét követné el. És ha bebizonyosodnék az, hogy bármennyit is hitelezett vagy juttatott volna nekik, akkor az elöljárók és tanácsbeliek ítélkezzenek felette belátásuk szerint.

11. És, ha úgy adódnék, hogy a kommuna kivonul ellenségei ellen a város falain kívülre, a kommuna tagjai közül senki se váltson szót az ellenséggel, csakis az elöljáró és a tanácsbeliek engedélyével.

12. Ezenfelül: ha valaki a kommunából a városiak valamelyikének kölcsönadná pénzét, és az, aki a kölcsönt kapta, elmenekülne valami menedékhelyre, akkor a menedékhely ura, ha hírét veszi ennek vagy adja meg a kölcsönt, vagy vesse ki menedékhelyéről az adóst; ha pedig sem azt, sem az utóbbit nem tenné meg, akkor a menedékhely férfiai felett – mihelyt megtalálják őket – tegyenek törvényt a kommuna elöljárója és tanácsbelijei, saját megítélésük szerint.

13. Hasonlóképpen: ha valaki a kommuna egyik tagjától pénzt vesz el [lop el], és utána bemenekül egy menedékhelyre, és ha erről hírt kapnak az elöljáró és a tanácsbeliek, akkor rajta – mihelyt megtalálható lesz –, valamint a menedékhely urán és emberein tegyenek törvényt az elöljáró és a tanácsbeliek, saját megítélésük szerint, hacsak a pénzt vissza nem adja.

14. A posztók kifeszítésére szolgáló függesztőfákat úgy kell a földbe erősíteni, hogy azok egyforma magasak legyenek; aki pedig ezekben a függesztőfákban vagy a posztóverő műhelyben, avagy a műhely tartozékaiban valamiféle kárt tenne, s ennek híre eljutna az elöljáróhoz és a tanácsbeliekhez, akkor ezek saját megítélésük szerint ítélkezzenek a kártevő felett.

15. Jól vigyázzon a kommuna minden tagja arra, hogy ha idegennek kölcsönözne pénzt, meglegyen rá a megfelelő biztosíték, mert az ilyen kölcsönért az adóson kívül a kezest is fogságra lehet vetni.

16. Ezenkívül: az, aki felesküdött a kommunára, a város falain kívüli helység elöljáróságához ne menjen pereskedni vitás ügyeiben.

17. Hasonlóképpen: ha megtörténnék az, hogy a kommuna egyik tagja örökséget [földbirtokot] vásárolna, és azt egy éven és egy napon át birtokban is tartja, s azon építkezne, bárki jönne is e határidő után, és vádat emelne ellene e vásárlás miatt, akkor a vádlónak már semmit sem kell felelni, hanem a vevő maradjon meg az örökbirtok békés birtoklásában.

18. A kommuna tagjai közül tizenhárom tanácsbelit kell kiválasztani, s e tanácsbeliek, valamint a tanácsbeli esküdtek javaslata szerint egy vagy két elöljárót kell ezek közül megválasztani.

19. Az elöljáró és a tanácsbeliek pedig megesküsznek arra, hogy a kommunából senkit sem részesítenek előnyben azért, mert barátjuk, és senkit sem bántanak meg azért, mert nincsenek vele jó viszonyban, és a legjobb meggyőződésük szerint szolgáltatják mindenben az igazságot. A kommuna többi tagja pedig arra tesz esküt, hogy az elöljáró és a tanácsbeliek ítéletének engedelmeskednek, és azt támogatják.

20. Mi pedig azt az igazságtételt és ítélkezést, mely az elöljáró és a tanácsbeliek által lesz, engedélyezzük és megerősítjük a beauvais-i kommuna számára.

21. Jóváhagyjuk azt is, hogy ezt az oklevelünket semmiféle ok miatt nem fogják kivinni a város falain kívülre. És bárki akarna ellene szót emelni, azt nem hallgatjuk meg, miután mi ezt az oklevelet megerősítettük, és biztosítékot is adtunk felőle.

Annak érdekében, hogy ez a jövőben is hiteles és sérthetetlen maradjon, megparancsoltuk, hogy ezt az oklevelet a mi pecsétünk tekintélyével és alul írott királyi nevünk jegyével is meg kell erősíteni.

 

Így történt ez Fontaineblau-ban, az Úr testet öltésétől számított 1182. esztendőben, uralkodásunk harmadik évében, amidőn jelen voltak palotánkban azok, akiknek neve és pecsétje alant következik: Teobald gróf, asztalnokunk pecsétje; Guido pohárnokunk pecsétje; Máté kamarásunk pecsétje; Rátolf főlovászmesterünk pecsétje. Kiadja Hugo kancellárunk, saját kezével.

 

A rajnai városok szövetsége. A wormsi gyűlés

 

A rajnai városok szövetségének kialakulásában nagy szerepe volt a hűbérurak elleni védekezés szükségességének, különös tekintettel a Németországban az 1254–1273-as években uralkodó anarchiára.

 

Altman–Bernheim, 1895, 227–229. o.

 

Az Úr nevében, Amen. Az Úr ezerkétszázötvennegyedik évében, Szent Mihály oktávján, a béke megőrzésére szövetkezett felső és alsó városok követei Worms városában összegyűltünk, és miután megbeszéltük és megtárgyaltuk mindazt, ami a közbékességgel kapcsolatos, Isten és az anyaszentegyház, valamint a szent birodalom tiszteletére, amely birodalom élén most felséges urunk, Vilmos római király951 áll, a közjó érdekében a határozatok betartását becsületesen és sértetlenül mind gazdagnak, mind szegénynek egyenlő módon elrendeltük…

 

I. Először is úgy intézkedtünk, hogy hadjáratot csakis a városok és községek bölcs elhatározása alapján viselünk, és főként csak olyan helyeken, ahol az valóban szükséges, és ez esetben egymást erőnkhöz képest segítjük és a nehézségeket közösen viseljük.

II. Hasonlóképpen úgy döntöttünk, hogy aki a közbékének és nekünk ellenszegül, semmiféle várostól vagy velünk szövetségben levő hűbérúrtól sem élelmet, sem fegyvert nem kaphat, sem kereszténytől, sem zsidótól segélyben nem részesülhet.

III. Az ilyeneknek városainkban, minthogy a békének és nekünk ellenségeink, hitelezni vagy kölcsönt adni nem szabad.

IV. Ugyancsak elhatároztuk, hogy bármelyik városban egyetlen polgár sem lehet ilyenekkel összeköttetésben, nem szolgálhat nekik tanáccsal, segítséggel, kedvezéssel. Ha ilyesmi kitudódik és nyilvánvalóvá lesz, mint például ha ő saját maga is bevallja, a városból űzzék őt el, ami pedig vagyonát és házait illeti, mások okulására úgy büntessék meg, hogy senkinek se legyen kedve példáját követni.

V. Ha egy katona, irántunk ellenséges urának várán kívül, üldöz minket vagy kellemetlenkedik nekünk, és ily módon urát a közbéke ellen segíti, az ilyen emberre vagy vagyonára, bárki legyen is az, gondunk lesz, főként, hogy magunkat rajta megbosszuljuk. Ha ilyen embert valamelyik városban elfognának, addig tartsák fogságban, míg méltó elégtétellel szolgál. Azokat a falusiakat pedig, kiknek védelmét magunkra vállaltuk, abban az esetben, ha velünk békében élnek, meg is akarjuk védeni és oltalmazni a jogtalanságokkal szemben; ha azonban ilyenek ellenünk támadnának, rajtuk megfelelő módon bosszút állunk, s ha elfogják őket a városban, mint gonosztevőket büntetjük meg.

VI. Azt akarjuk, hogy az összes városok a velük szomszédos révekről a hajókat magukhoz vonzzák és irányítsák, hogy sehol máshol ne legyen révátkelés, csak a szövetséges városoknál, nehogy a béke ellenségei bárhol a Rajnán át tudjanak kelni vagy bármi módon haszonhoz jutni.

VII. Ugyancsak elhatároztuk azt is, ha egy hűbérúr vagy lovag velünk együtt a békét elő akarja mozdítani, erőnk szerint azon igyekszünk, hogy békében élhessen: aki azonban a békét nem támogatja a mi oldalunkon, e közbékéből tartósan ki lesz rekesztve…

XI. Súlyos büntetés terhe alatt megtiltjuk, hogy bárki a polgárok közül a velünk ellenséges viszonyban levő hűbérurakkal viszályba keveredjék, mert nem akarjuk, hogy őmiattuk rajtunk álljanak bosszút, inkább mi figyelmeztetjük előbb az urakat arra, hogy jogtalan eljárásukkal hagyjanak fel, nehogy mi legyünk kénytelenek ellenük eljárni…

XIII. Megígértük azt is, mert erre gyakran szükség van, hogy bárhol is gyülekezzünk öszsze, az urak és városok csak négy meghatalmazott követet küldjenek el vagy ennél kevesebbet, amint az éppen szóban levő ügy tárgyalása megkívánja. Ezek a városaiktól erre vonatkozó teljes felhatalmazással rendelkezzenek, és az ott hozott határozatokat városaiknak tudomására hozzák. Mindazok pedig, akik a városi követekkel utaznak vagy akik hozzájuk jönnek, sérthetetlenek, bírósági eljárás alá nem vonhatók…

XV. Szilárdan megfogadtuk, hogy amennyiben e békeszövetség tagjai közül szegné meg valaki a békét, gyorsabban fogunk ellene eljárni, mint egy idegennel szemben, és őt megfelelő elégtétel adására kényszerítjük.

XVI. Megfogadtuk azt is, hogy a velünk szövetséges urakat és egymást mindarról, amit ellenségeinkkel kapcsolatban megtudtunk, levélben hűségesen tájékoztatjuk, hasonlóképpen másokról is, akik nekünk árthatnak, hogy így idejében intézkedhessünk.

XVII. Úgy határoztunk, hogy világi papoknak vagy bármiféle egyháziaknak, szürkéknek, feketéknek, fehéreknek, szerzeteseknek vagy apácáknak és más egyházi személyeknek majorjait vagy házait senki erőszakosan el ne foglalja, vagy tőlük szállást, élelmet, szolgálatokat vagy bármi mást akaratuk ellenére ki ne kényszerítsen. Ha pedig valaki ezt könnyelműen megkísérelné, úgy kell tekinteni és elítélni, mint a közbékesség megsértőjét.

XVIII. Elhatároztuk azt is, hogy minden város, szomszédaitól vagy a környékbeliektől, kik e béke betartását még meg nem fogadták, követelje és kívánja meg, hogy a béke megtartására megesküdjenek. Ha pedig ezt elmulasztják, a béke reájuk egyáltalán ne vonatkozzék úgy, hogy az, aki őket személyükben vagy vagyonukban bántalmazná, a békét nem sérti és nem zavarja.

 

A firenzei igazságszolgáltatás ordinamentumai, 1293

 

A XIII. század folyamán megerősödött nagy céhek 1293-ban, megtörve a nemesek (magnati) hatalmát, új alkotmányt vezettek be („Ordinamenti di Giustizia”), amely kizárólagos hatalmat biztosított számukra a város kormányzatában. Az alkotmány megkülönböztette az ún. nagy céheket és kis céheket, s a politikai jogokból nemcsak a nemeseket, de a céhen kívülieket is kizárta. Az alkotmányt később módosították, bővítették (1295), a következőkben az első változat szövegét adjuk.

 

G. Salvemini, 1899, 384–432. o.

 

A Szentlélek kegyelme legyen velünk. Amen.

 

A mi urunk Jézus Krisztus, az ő anyja boldogságos Szűz Mária, Keresztelő Szent János, Szent Reperata, Szent Zenobius, akiknek neve és oltalma alatt Firenze várost kormányozzák, s Isten többi szentjeinek és szent asszonyainak tiszteletére, dicséretére a dicsőségére, továbbá a podeszta úr, a kapitány úr s a védő (defensor) úr kormányának, a céhek elöljáró urai, s a vexillifer iustitiae tisztségének tiszteletére, felmagasztalására, megerősödésére és gyarapodására, nemkülönben a mesterek, céhek és az összes néphez tartozó (popularis), a Firenze egész közösségének, városának s területének is igazi és örökös egyetértésére s egységére, békés és nyugodt állapotának megtartására és gyarapítására.

 

Az alább írottak azok a határozatok, amelyeket méltán és nem ok nélkül „Ordinamenta Iustitiae”-nek neveznek a továbbiakban.

 

A céheknek az alábbi „Ordinamentum”-ban kifejezett társulása, egysége, ígérete és esküvései

 

Rubrica I.

 

Minthogy az bizonyul a legtökéletesebbnek, ami minden részében fennállva létezik, s ezt mindenek ítélete igazolja, ezért az előbb említett podeszta, védő (defensor) kapitány és céh elöljáró urak és bölcs férfiak a már mondott tekintéllyel felhatalmazással és érvényességgel elhatározták és elrendelték, hogy a 12 legnagyobb céh, tudniillik: a bírák és jegyzők céhe, a Calimala kereskedők céhe, a pénzváltók céhe, a gyapjús céh, a Szűz Mária kapujánál levő (porta S. Mariae) kereskedők céhe, az orvosok és gyógyszerészek céhe, a szűcsök céhe, a mészárosok céhe, a vargák céhe, a kovácsok céhe, a kő- és fafaragó mesterek céhe, a zsibárusok céhe és Firenze város összes többi alább leírt céhei, amelyek tudniillik a következők: a borkereskedők céhe, a nagyobb vendégfogadósok céhe, a só-, olaj- és sajtárusok céhe, a durva-tímárok céhe, a vért- és kardcsiszárok céhe, a régi és új szeg- és patkolókovácsok céhe, a szíjgyártók és pajzskészítők céhe, a durva-famegmunkálók céhe, a pékek céhe, amelyek Firenze közösségétől öt évnél régebben zászlókkal bírnak s a céhek kézművesei, akiknek és amelyeknek oltalma alatt biztos a védelme Firenze közöségének, az alant elmondott dolgokra nézve utasítással ellátott, megfelelő és alkalmas ügyvivőket kötelesek és tartoznak állítani a törvénynek megfelelően, a védő (defensor) vagy kapitány úr által a céh vezetőinek vagy konzulainak megszabott időn belül. Ezt legyenek kötelesek megtenni a jelen január hónaptól, amelyben vagyunk: tudniillik minden egyes mesterség egyet a saját céhéből. Ezek az ügyvivők elegendő és teljes megbízással jelenjenek meg és tartozzanak megjelenni Firenze város kapitány és védő ura előtt, úgy, hogy meghatalmazásuk a védő és kapitány úrnál fogva marad.

Viseljenek gondot, a könyvet személyesen megérintvén, amint a mondott kapitány úr ugyanazoknak az ügyvivőknek és bármelyiknek közülük esküjét letenni akarja; és a mondott ügyvivők is egymásnak kölcsönösen ígéretet tegyenek céheik nevében, amelyeknek ügyvivői most és lesznek a jövőben. E céhek emberei meg fogják tartani és őrizni a többi előbb említett céhekkel, s azoknak embereivel a jó, tiszta és hű szövetséget és társulást. Egyszersmind kölcsönösen egyetértők lesznek egy szíwel s lélekkel a podeszta, kapitány és védő urak, a céhelöljáró és vexillifer iustitiae982 urak hivatala, Firenze város és grófság (comitatus) céhei és kézművesei és az egész firenzei nép méltóságának, védelmének, felemelkedésének és békés és háborítatlan állapotának dolgában. A mondott ügyvivők egymásnak kölcsönösen arra is meg fognak esküdni és meg fogják ígérni, hogy gondoskodnak arról és úgy cselekszenek, hogy a céhek, melyeknek ügyvivői lesznek, s ama céhek emberei engedelmeskedni fognak a podeszta, kapitány elöljáró és vexillifer iustitiae uraknak mindenben, ami a mondott urak méltóságára s a mondott város közösségének, népének, céheinek és kézműveseinek felemelkedésére, védelmére, jó és békés állapotára fog vonatkozni és ezt fogja illetni. És hogy a mondott céhek és ama céhek jelvényvivői és emberei tanácsot, segítséget, segélyt és jóindulatot fognak tanúsítani és adni a podeszta, kapitány elöljáró és vexillifer iustitiae uraknak, amikor és ahányszor kívánatos lesz. Hasonlóképpen ha hozzájuk fordulnak, szavukat fogadva és engedelmeskedve, fegyverben vagy fegyvertelenül, nekik vagy közülük bárkinek, hivataluk hozzájuk illő, derekas és tisztes gyakorlására, a lentebb írt ordinamentumoknak, azoknak, amelyek abban foglaltatnak s azok bármelyikének sértetlen megtartására és eredményes teljesítésére is. Ezek [az ügyvivők] egymásnak kölcsönösen arra is meg fognak esküdni és ígéretet fognak tenni, amint megmondott, hogy az említett céhek és ama céhek emberei egymást kölcsönösen védeni és segíteni fogják az ő igazságuk és joguk oltalmára és védelmére, úgy és olyan módon, hogy senki és semmi igaztalanul ne sújtsa vagy sanyargassa őket. És hogy ha Firenze városból vagy grófságból, vagy a területéről valaki előkelő vagy hatalmas sújtaná vagy háborgatná a mondott céhek valamelyikét, vagy a céhek kézművesei közül valakit akár személyében, akár vagyonában, akkor annak a céhnek vezetői vagy konzulai, amelyből a sértett való, az ilyen sértettnek vagy jogtalanságot szenvedettnek vagy másiknak, aki helyette kívánja és keresi, a megkeresésére és kívánságára, sőt ha kívánatos, az összes céheknek a vezetői és konzulai tartoznak és legyenek kötelesek a podeszta, kapitány céhelöljáró és vexillifer iustitiae uraknak, és közülük bármelyiknek, vagy Firenze közössége bármely más tisztségviselőjének jelenléte elé járulni, amikor és ahányszor szükséges, és előadni a kézművesnek okozott sérelmet vagy igazságtalanságot, vagy sértést, és törekedni, kérni és eredményesen gondoskodni, hogy a hatóságok, közülük bármelyik és bármely tisztségviselő eredményesen és gyorsan intézkedjék és hasson oda, hogy az ilyen sérelem és jogtalanság megszűnjék és ne legyen, és hogy a [sértett] jogában és szabadságában megmaradjon, s az az előkelő vagy hatalmas, aki az előbb mondott sérelmet, jogtalanságot vagy sértést okozta vagy előidéztette, kihágásának mértéke szerint bűnhődjék személyében és vagyonában; a podeszta, kapitány, céhelöljáró és vexillifer iustitiae urak és Firenze közösségének méltósága, s az irántuk való tisztelet az összes lent és fent írtakban mindig épségben maradván.

Ezek az ügyvivők kifejezetten mondjanak le az összes és bármiféle szövetségekről, társulásokról, szövetkezésekről, ígéretekről, kötelezettségekről és esküvésekről is, amiket és amelyeket a mondott céhek, közülük egyesek vagy azok bármelyikének ügyvivői bármikor vagy bárhogyan egymás közt kölcsönösen és viszonosan kötöttek, ígértek vagy tettek akármi módon vagy okból. És ünnepélyesen fogadják meg egymásnak kölcsönösen, hogy semmi más szövetkezést, ígéretet, kötelezettséget, egyezséget, megállapodást vagy esküvést nem tesznek és meg nem tartanak, csak ezt az összes céhek közt kötendő szövetséget, társulást, esküvést és általános egyesülést, mint az előbb mondott. És hogy a mondott ügyvivők és mindegyikük annak a céhnek a nevében, melynek ügyvivője lesz, ígérje meg, hogy minden egyes fent írt dolgot megtart és szem előtt tart, és céhének tagjaival is eredményesen megtartatja és szem előtt tartatja, ezer font kis forint büntetés terhe alatt és büntetésével; ezt a büntetést a védő és a kapitány úr annyiszor róhassa ki s legyen joga és kötelessége behajtani Firenze közösségének javára, ahányszor a fentebb mondott dolgok vagy közülük valamelyik ellen történik valami, vagy a mondottakat, amint mondatott, bármiben ténylegesen nem tartják meg. És hogy a védő és a kapitány úr a fentebb mondottakban s azok minden dolga felől jogosult és köteles legyen nyomozni és a feltalált vétkeseket megbüntetni, amint jobbnak látják; úgy, hogy minden egyes fent mondott dolognak foganatja legyen és sértetlenül megtartsák. Ezt mind, tudniillik az esküvéseket, ígéreteket és kötelezettségvállalásokat, hajtsák végre az előbb mondott ügyvivők, mindenben s minden tekintetben a védő, kapitány s a tizenkét nagyobb céh elöljáróinak általános és külön tanácsában.

Hogy ígéretek, megállapodások, társaságok, szövetkezések, kötelezettségvállalások és esküvések a céhek részéről ne történjenek és megtartassanak.

 

Rubrica II.

 

Ugyancsak jónak látták és elrendelték, hogy az összes ígéretek, megállapodások, társaságok, szövetkezések, kötelezettségvállalások, szerződések és eskük, amelyek eddig Firenze város bármely céhe vagy céhei, akár a céhek ügyvivői, konzulai, vezetői vagy tagjai, vagy ezek közül valakinek a részéről, írásban vagy írás nélkül történtek, az erről készült okiratok erőtlenek, hiábavalók és érvénytelenek legyenek. És hogy az összes céhek, azok ügyvivői, vezetői és tagjai az ilyenféle szerződésektől, ígéretektől, megállapodásoktól, társulásoktól, szövetkezésektől, kötelezettségvállalásoktól és esküvésektől kell hogy teljesen feloldoztassanak. És hogy a továbbiakban semelyik céh vagy a céheknek sem ügyvivője, konzulja, vezetője vagy tagja ne merészeljen, se ne bátorkodjék bármiféle szerződést, ígéretet, társulást, szövetkezést vagy esküt tenni, kötni és létesíteni se nyíltan, se titokban, se írásban, se írás nélkül, semmiféle elmondható vagy kiagyalható jogcímen se egy vagy több céhével, se azok ügyvivőivel vagy vezetőjével, se senkijével, csak amint fentebb meg van írva, az előző ordinamentumban. És aki az ellen cselekszik vagy kísérel cselekedni, azt a védő és a kapitány úr ítélje el és büntesse meg: az ez ellen cselekvő céh ezer font kis forinttal, az a személy, aki ügyvivőt vagy meghatalmazottat állít vagy fogad ilyesmire, 50 kis forinttal, és az az ügyvivő vagy meghatalmazott, aki ilyesmire képviseletet vagy megbízást fogad el, vagy gyakorol és akárki más is, aki kapitány vagy védő úr létére, bárminek nevezzék is, a fent mondott dolgokba keveredik, fejvesztéssel lakoljon úgy, hogy életét veszítse; és a jegyző, aki erről oklevelet állít ki, ötszáz font kis forinttal bűnhődjék; és a konzulokat és vezetőket, akik konzulságuk vagy vezetői mivoltuk jogcímén cselekednek az előbb mondottak, vagy azok bármelyike ellen, vagy erre csak törekednek is, és akármelyikük ötszáz font kis forintban marasztalják el mindannyiszor. És a védő és kapitány úrnak legyen joga arra, hogy a fent említettekben, s azok bármelyikében nyomozhasson, vizsgálhasson és eljárhasson nyíltan és titokban mindenki ellen, aki az előbb mondott dolgok vagy azok akármelyike ellen tesz, vagy valami módon tenni próbál nyíltan vagy titokban, amint jónak látszik; s legyen joga is arra, hogy akiket bűnösöknek talál, a fenti büntetésekkel sújtsa és elmarasztalja, többé vagy kevésbé megfontolván a céh, a személy s a vétek milyenségét, s legyen joga az ítéletek eredményes végrehajtására. És hogy a mostani kapitány úr, ezen ordinamentumok jóváhagyása és kihirdetése után 13 napon belül és bárki más kapitány és védő, aki akkoron lesz, kormányra lépése után 15 napon belül tartozzék és legyen köteles pontosan ugyanazon védő úr az általános tanácsban a céhek vezetőit és konzulait az Isten szent evangéliumaira személyesen megesketni, hogy a fent mondott ordinamentumot minden részében sértetlenül megtartják, ellene tenni semmi módon nem próbálnak, hanem az ellene cselekvőt feljelentik a kapitány úrnak.

 

A céhelöljáró urak megválasztása és tisztsége

 

Rubrica III.

 

Ugyancsak a céhek elöljáró urainak megválasztásáról és tisztségéről megválasztásuk és tisztségük felől a kézművesek, céhek és népből valók (populares) és a köztársaság érdekében is hasznosan gondoskodni akarva, jónak látták és elrendelték, fontolóra vétetvén az elöljárók választásáról szóló, a kapitány úr által adott rendelet mikéntje, hogy a céhek leendő elöljáróinak választása a továbbiakban az itt leírt formában és módon történjék. Firenze város védő és kapitány ura a céhelöljáró urak tudtával és akaratából arra a helyre, amelyet az elöljárók jónak látnak, az elöljárók hivatalról való lelépése előtt egy nappal, vagy ha az elöljárók jobbnak látják, még előbb, hívassa egybe a 12 nagyobb céh nagyjait (capitudines) és azokat a bölcs és derék kézműves embereket, akiket és ahányat a céhelöljáró urak erre a célra kívánnak választani. És ama elöljáró urak jelenlétében, a mondott védő és kapitány úr a céhnagyoknak és bölcs embereknek adja elő és kérje tanácsukat, milyen módon és formában menjen végbe és kell történnie az előbb mondott közösség érdekében a leendő céhelöljárók választásának, akiknek száma hat kell hogy legyen, minden kerület (sextus) után egy, az akkor következő két hónapra. És azon mód és forma szerint, amelyet a mondott céhnagyok és bölcs emberek ott meg fognak határozni, a leendő elöljárók választását, mielőtt ama céhnagyok és bölcs emberek arról a helyről elmennének, a kapitány és elöljáró urak előtt, tartsák meg és foganatosítsák jó előjellel. Azok hatan tehát, akiket az említett módon meghatározandó forma és mód szerint meg fognak választatni, legyenek kötelesek és tartozzanak Firenze közösségének érdekében a mondott város céheinek és kézműveseinek elöljárói lenni arra a két következő hóra, melyeket ama hónap tizenötödik napjától kell számítani, amikor a mondott választás történni és végbemenni fog. És úgy legyen, és tartsák meg ezentúl minden évben, kéthavonként, a mondott időben, az elöljárók választásának megejtéséről előterjesztést téve, mindig ilyen módon és formában kell a választásnál eljárni. Elsősorban, a leendő elöljáró választásakor, mielőtt erről bármit is javasolnánk vagy tennénk, meghatározandó és eldöntendő a rend, amely szerint az első, a második és így a többi kerület a választást megejteni tartozik. Majd ezután a mondott céhnagyok és bölcs emberek személyesen esküt tesznek, hogy az elöljárók választásának helyes és megfelelő módjáról és formájáról gondoskodnak, nemkülönben a céhek, kézművesek, a néphez tartozók s Firenze közösségének érdekében is, a választás hagyományos formájának megfelelően, helyes és jó elöljárót választanak. Csak olyan személyeket választanak, akiket megfelelőnek és alkalmasnak gondolnak s tartanak az elöljárói tisztség gyakorlására. Olyant nem jelölnek, nem választanak s szavazatukat olyanra nem adják, aki kérelmet nyújtott vagy nyújtatott be, hogy az elöljárói tisztre megválasszák, ha csak valószínűnek nem tartható, hogy az ilyen benyújtott kérések koholtak, mert az illető nem kívánja elöljáróvá választását. Firenze város okosabb, jobb, törvénytisztelőbb és állandó mesterséget folytató kézművesei tartozzanak s legyenek kötelesek megnevezni és írásban beadni, akiket elöljáróvá akarnak választani, de ezek katonák ne legyenek. Kötelesek kinyilvánítani és kihirdetni azt is, melyik céh részéről fogják őket s bármelyiküket nevezni és beadni. Annak a mesterségnek a részéről tartozzanak őket nevezni és beadni, amelyet ténylegesen űznek. És ha történetesen a mondott választók egy valakit vagy többek két vagy több mesterség kézművesei részéről neveznének vagy adnának be, akkor mielőtt a választást folytatnák, a mondott tanácsban intézzék el és határozzák meg, hogy az ilyen egy vagy több, különböző céh részéről feltüntetetteknek melyik céhnél kell megmaradniuk. És hogy a leendő elöljáró választásánál a kellő helyesség és illő méltányosság megmaradjon, senki a 12 nagyobb céh nagyjai vagy az erre összehívott bölcs emberek közül, se aki a választás idején elöljárói hivatalban levő egyén házából vagy hajlékából való, sem aki bármi módon az akkoron legközelebb elmúlt két évi időn belül elöljárói hivatalban volt, sem aki nem űzi folyamatosan mesterségét vagy katona, semmi módon az elöljárói tisztre választandó vagy választható ne legyen, s azt be ne tölthesse. Hasonlóan ugyanebben az időben egyazon céhből két vagy több elöljáró nem lehet, és nem is választható. És, ha ezekkel ellentétben folynék le az elöljárók vagy egyikük választása, akkor érvénytelen és hatálytalan legyen; sőt a védő és kapitány úr esküjénél fogva tartozzék azt mindenképpen érvényteleníteni és érvényteleníttetni; és az összes rendelkezések és határozmányok, amelyek ezekkel a szabályokkal és intézkedésekkel ellentétben vannak s ezekkel ellenkeznek, bármi módon, érvénytelenek és hatálytalanok legyenek. Ha a választás az említett módon megtörtént, a védő és a kapitány úr az elöljárók hivatalba lépésének első napján reggel a tanácsban vagy a gyűlésen, ahol az igazság jelvényét át fogják adni, a jelvény átadása előtt eskesse meg az újonnan megválasztott elöljárókat, hogy tisztségüket gondosan, törvényesen és hűen látják el, esküjük szerint. És az elöljárók közül senkinek, akit a forma szerint választottak meg, ne lehessen vagy ne kelljen már említett tisztéről leköszönni, akármi módon vagy okból. Amit pedig a hat elöljáró és a vexillifer iustitiae vagy legalább közülük öt az elöljáróság tisztében tesz, elhatároz és megerősít, éppoly érvényes és jogerős legyen, mintha az előbb említett hat elöljáró mind és a vexillifer tette vagy cselekedte volna. És az összes elöljárók a vexillifer iustitiaevel egyetemben legyenek kötelesek együtt tartózkodni, időzni, aludni és étkezni egy épületben, ahol akarnak, s amelyet hivataluk jobb gyakorlására alkalmasabbnak találnak. És Firenze városból vagy grófságból senkinek se legyen lehetősége vagy bátorsága az említett elöljárókkal vagy vexillifer iustitiaevel vagy bármelyikükkel beszélni, csak akkor, amikor az elöljárók a vexilliferrel mind vagy nagyobb részük nyilvános kihallgatást tart. És minden egyes, a hivataluk hű, folyamatos, méltó és tisztességes gyakorlásával kapcsolatos dologban tartozzanak a kapitány úr utasítása fejezeteinek rendjét, amelyek kötelességükről s kötelességük betartásáról szólnak, esküjük szerint és sértetlenül megtartani. Jegyzőjük, írnokuk és hat futárjuk kiválasztását a céhelöljáró és vexillifer urak azon személyek közül és úgy tegyék meg, ahogy az elöljáró és vexillifer urak jónak és megfelelőnek tartják a közösség javára s hivataluk előnyös gyakorlására. Az elöljáró és vexillifer urak írnoka és jegyzője tisztében egy éven át bíróság elé állítástól mentességet élvezzen, semmiféle rendelkezés vagy szabály az előbb említett dolgok vagy azok bármelyike tekintetében akadályt nem képezvén, sem a tanácskozásoknak, az elmondottakkal vagy azok bármelyikével ellenkező megváltoztató végzése nem állván meg.

 

A vexillifer iustitiae és az ezer gyalogos megválasztása és hivatala

 

Rubrica IV.

 

Ugyancsak elhatározták, hogy a továbbiakban azon a napon, amelyen a céhelöljáró urakat választják, a védő és kapitány úr és az akkori elöljáró urak hívják maguk elé a tizenkét nagyobb céh nagyjait, oda, ahova az elöljáró urak akarják, és minden kerület részéről két, az elöljáró urak által kiszemelendő derék embert is. Ezek a választás törvényes lebonyolítására tett esküjük után hamarosan válasszák ki és nevezzék meg a kerületet, ahonnan a vexillifer legyen; a kerületet megnevezvén, válasszanak abból a kerületből hat derék, a néphez tartozó kézműves embert, és azután a hat felől tartsanak titkos vizsgálatot. A céhnagyok és választott bölcs emberek, akik abból a kerületből valók, amelyből a vexillifer választásának történnie kell, a vizsgálaton részt ne vegyenek s ott szavuk ne legyen. És aki több szavazatot nyer, legyen a vexillifer iustitiae az akkor kezdődő két hónapra, amely napon az új elöljárók hivatalukat megkezdik. És legyen az a vexillifer Firenze város néphez tartozó nagyobb, (maior) kézművesei közül való, s ne legyen a mondott város előkelői (magnates) közül való. És a vexillifernek legyen tisztsége és szava az elöljárók közt mint az elöljárók egyike, és velük legyen, étkezzék és aludjék, amint és ahogyan az elöljárók vannak és cselekszenek. Legyen érvényes és hatályos, amit közülük öt végez, a vexillifer személyét az elöljárók közé számítván; és ez a vexillifer ne lehessen abból a házból vagy hajlékból, ahonnét ama hat elöljáró valamelyike való, akikkel együtt kell lennie, vagy ahonnét ama elöljárók egyike való, akik az ő választása idején elöljárói hivatalban voltak. Ez a vexillifer az elöljárókkal együtt keresse fel a podeszta és kapitány urakat, s köteles rávenni és buzdítani őket, hogy mindenkinek szolgáltassanak igazságot, és a gonosztevőket büntessék meg, amint a vétek súlya kívánja. Köteles őket buzdítani és rávenni, hogy kormányzásukat gondosan és körültekintően intézzék, úgy és olyan módon, hogy Firenze város békés és nyugodt állapota megmaradjon. Az ő hivataloskodása két hónapig tartson, ezek elmúltával más vexillifer választása történjék, más kerületből, a fenti módon és formában. Ez is az elöljáró urakkal legyen, amint megmondatott s ugyanaz legyen a tiszte; s két hónapig tartson az ő hivatala is. És így legyen és tartsák meg ezután örökké két hónaponként; de mégis úgy, hogy minden évben minden kerületből egyszer legyen vexilliferválasztás, amíg az összes kerületek száma ki nem telik. Ez a vexillifer mentes legyen a felelősségre vonástól, hivatala leteltétől számított egy éven át. És a mondott vexillifernek egy nagy, jó és tartós fehér selyemből (zendadó) való zászlója legyen, közepén az egész zászlót átérő vörös kereszttel, s tartozzék ezt az elöljáró urak házában magánál tartani. A vexillifer Firenze közösségétől tiszteletdíja és költségei fejében a két hónap minden napjára kapjon 10 solidus kis forintot, amit az elöljáró urak tiszteletdíjával együtt kell kifizetni. A zászlót a kapitány úr nyilvános gyűlésen tartozzék átadni a vexillifernek, szerencsés előjelben, a régi és új elöljáró urak előtt azon a napon, amelyen az új elöljáró urak tisztükbe lépnek, azon a helyen, amelyet az elöljáró urak választanak; összehívatván azok is, akiket az elöljáró urak akarnak. Ezt a zászlót vigyék a céhek elöljáróinak házába és tartsák ott, ahogyan megmondatott. Az a két nagy zászló pedig, amelyeket az igazság zászlainak szoktak nevezni, ezután teljességgel legyen érvénytelen; s az a kétezer gyalogos pedig, akiket a mondott két zászló követésére rendeltek, szintén ne legyen ezután. Firenze város céheinek zászlóit ne semmisítsék meg, hanem adják át azokat Firenze város kézműveseinek a szokásos időben és helyen. A vexillifer iustitiae Firenze közösségének költségén tartsa az elöljáró urak házában a mondott zászlót, továbbá 100 pajzsot (pavenses senti, tergiae), 100 vassisakot, melyekre az igazság zászlójának jelvényei vannak festve, 100 lándzsát, s 25 ballisztát a lövedékekkel s más szükséges készletekkel. Ezt a zászlót s a fegyvereket legyen köteles megőrizni és maradéktalanul utódjának átadni, közokirat közbejöttével. És minden évben, február hóban, az említett kapitány elöljáró és vexillifer urak amilyen hamar csak lehet válasszanak vagy választassanak ki, a leghasznosabb módon, 1000 gyalogost a Firenze város népéhez tartozók vagy a kézművesek közül, akik Firenze város békéjének és nyugalmának kedvelői. Akiket így kiszemeltek, esküdjenek meg, hogy az elöljáró s a vexillifer urak házához vonulnak bármely hírre és valahányszor csak a futár harangozó vagy zászló jelzés útján hívják őket, s követik azt a vexillifert, aki akkor e tisztet betölti s együtt lesznek és vele tartózkodnak, s mindazt eredményesen végrehajtják, amit a firenzei közösség és nép becsülete, védelme és felemelkedése érdekében a podeszta és kapitány urak, vagy az elöljáró és vexillifer urak nekik rendelnek. És tartozzanak a mondott palotába vagy házhoz vonulni teljes fegyverzettel vagy fegyver nélkül is, amint nekik azt parancsolják. Eme 1000 gyalogosnak legyen pajzsa, az igazság zászlaja jelével jelölve; és legyenek kötelesek más alkalmas fegyverzetben felvonulni a szolgáltatot teljesíteni, amint mondatott, a firenzei nép és közösség védelme és nyugodt, békés állapota érdekében, 25 font kis forint bírság terhe alatt fejenként és alkalmanként, s ez lehet több vagy kevesebb a kapitány kívánatára.

 

A néphez tartozókon sérelmet elkövető előkelők ellen rendelt és kiszabott büntetések

 

Rubrica V.

 

Elrendelték és jónak látták azt is, hogy ha valaki Firenze város vagy terület előkelői közül bármikor is megölne, megöletne vagy megsebezne, vagy megsebesíttetne Firenze város vagy grófság népéhez tartozó embert, úgy, hogy abból a sebből vagy sebekből halál lenne, akkor a podeszta úr ezt az előkelőt, aki ilyen gonosztettet követett vagy követtetett el, s bárkit közülük, aki ilyet tett vagy tétetett, főbenjáró ítélettel sújtsa, vétesse fejét és fejüket, úgy, hogy halál legyen a végük, ha Firenze közösségének hatalmába kerülnek, és nem kevésbé legyen köteles és tartozzék azoknak s mindegyiküknek minden vagyonát feldúlatni és leromboltatni; s feldúlatván és leromboltatván, koboztassanak el Firenze közösségének javára. Ha pedig az ilyen gonosztevők nem jutnának Firenze közösségének hatalmába, nem kevésbé ítéljék őket fővesztésre; úgy, hogy ha valamikor Firenze közösségének hatalmába kerülnének fejét vagy fejüket veszítsék, és így haljanak meg; és minden vagyonukat dúlják fel és rombolják le és leromboltatván szálljon Firenze közösségére. És nem kevésbé az ilyen előkelő jótállóit, akik a vétkesekért jótálltak, a podeszta úr kényszerítse és tartozzék kényszeríteni, hogy fizessék meg Firenze közösségének azt a pénzösszeget, amelynek erejéig az előkelő vétkéért jótálltak. Az ilyen jótálló a kifizetett pénzmennyiségért kapjon biztosítékot a vétkes feldúlt és lerombolt javaiban, miután gondosan felbecsülték az ilyen vagyont, és az, ami fennmarad, Firenze közösségét illesse.

Ha pedig valaki előkelő valamilyen fajta vaseszközzel vagy fegyverrel sebesítene vagy sebesíttetne meg Firenze város vagy grófság népéhez tartozó embert arcán, úgy, hogy a sebéből vére folynék vagy valamilyen testrészén, úgy, hogy ama tagjában csonkulás maradna vissza, s az azt tevő vagy mással tétető egyén Firenze közösségének hatalmába kerülne, a podeszta úr 2000 font kis forintra ítélje. Ha e bírságot az elmarasztalás napjától számított 10 napon belül nem fizetné meg, vágják le jobb kezét, úgy, hogy karjától elváljék. Ha pedig nem jutna Firenze közösségének hatalmába, a podeszta úr ítélje 2000 fontra, s ha valamikor Firenze közösségének hatalmába esnék és a bírságot 10 napon belül nem fizetné meg, vágják le kezét, hogy teljességgel elváljék karjától. Abban az esetben, ha nem kerül a közösség hatalmába, az ilyen vétkes előkelőnek minden vagyonát dúlják fel és rontsák le, s vagyonuk lerontatván, szálljon a közösségre. Nem kevésbé annak jótállóit, aki nem került a közösség hatalmába, a podeszta úr kényszerítse, hogy fizessék meg Firenze közösségének azt a pénzmennyiséget, amelynek erejéig jótálltak. A fizetett összegért nyerjenek biztosítékot az így lerontott javakban, amint mondatott, miután az említett vagyont felbecsülték; és az e javakból fennmaradó rész Firenze közösségét illesse. Fenntartván, hogy ha az ilyen elítélt kezesei az ítélet napjától számítandó 10 napon belül teljesen megfizetik a mondott bírságot. Az elítéltnek a Firenze város területén, külvárosain és külső jótállók ha fizetnek, amint említtetett, az elítélt vagyonában kapjanak biztosítékot, és azontúl az ilyen jótállók jótállásuk címén, ebből az okból ne kényszerüljenek semmit sem fizetni, ha az említett közösségnek teljesen kifizették azt az összeget, amelyért kezeskedtek, amint megmondatott.

Ha pedig Firenze város vagy grófság valamelyik előkelője úgy sebezne meg vagy sújtana le, vagy sebeztetné meg vagy sújtatna le valamilyen fajta fegyverrel valaki Firenze város vagy grófság népéhez tartozó embert, hogy a sebéből vér folyik, de sem halált sem okoz, sem sebzés az arcon nem történt, sem testrész csonkulása nem következik be, ez esetben a podeszta úr ezer font kis forintot ítéljen meg minden seb vagy csonkulás után; és ha nem vérzik, 500 font kis forintban marasztalják el mind a tettest, mind az ilyet tétetőt. És ha puszta kézzel ütné vagy üttetné meg a néphez tartozó embert, 300 font kis forintra ítéljék, ha Firenze közösségének hatalmába került. Ha nem került a közösség hatalmába, akkor is a mondott összegekben kell elmarasztalni, amint említtetett; és vagyonukat fel kell dúlni, és feldúlatván szálljon a közösségre. Nem kevésbé kezeseik, aki érte vagy értük Firenze közösségénél jótálltak, kényszerüljenek fizetni, Firenze közösségének annak az öszszegnek erejéig, amely összegekért jótállást vállaltak. És kapjanak biztosítékot annak javaiban, akikért fizettek, a fizetett összeg erejéig. Fenntartván, hogy ha az elítélt jótállói a kirótt bírságot 10 napon belül megfizetik, akkor az elítélt javait ne dúlják fel s ne kobozzák el, hanem a jótálló az elítélt ellenében kapjon biztosítékot azért az összegért, amelyet helyette megfizetett. És az előbb említett valamennyi esetben ne használjon semmiféle békesség, amelyet a (sértett) az ilyen sértővel vagy sértést elkövettetővel, vagy elítélttel vagy más, helyette lejáróval bármikor is köt. És az összes előbb említett esetekben s azok bármelyikében a tettes vagy elkövettető előkelőkkel, szemben szolgáljanak elégséges bizonyítékul a köztudomás (publica fama) alapján bizonyító tanúk, vagy ha életben van, a sértett esküje; s ha nem él, akkor fia vagy fiainak esküje, ha fia vagy fiai nincsenek, vagy ha van fia vagy fiai, de azok tizennégy évnél fiatalabbak, akkor a sértett atyjának vagy fivérének esküje, vagy más közeli rokonáé, ha atyja vagy fivére nincs. És az ilyen előkelő, még ha meg is fizette a rá kirótt büntetést, öt éven belül Firenze közösségétől vagy a közösség érdekében hivatalt, hűbért vagy méltóságot ne nyerhessen.

És az előbb említett minden egyes esetben a podeszta úrnak legyen szabadságában és jogában nyomozni, kivizsgálni és kutatni, és tartozzék és legyen köteles a bűncselekményeket s azok mindegyikét kivizsgálni és a tettesek ellen ítéletet hozni, amint mondatott, a bűncselekmény elkövetése után 5 napon belül. Miután jelentették neki vagy tudomására jutottak ti. a halált okozó, arcon sebesítő vagy testrészt megcsonkító bűntettek; ha ezt nem teszi meg, podesztai hivatalától essék el és fosszák meg. A többi jelzett bűncselekményeket nyolc napon belül legyen köteles kivizsgálni és megbüntetni, miután jelentették neki vagy tudomására jutott, s ha ezt nem tenné meg, tiszteletdíjából veszítsen el ötszáz font kis dénárt. És ha az előbb mondottakat a podeszta úr nem hajtja végre, amint megmondatott, az említett időn belül, akkor a határidő után a védő és kapitány úr tartozzék azokat a bűntetteket kivizsgálni és megbüntetni öt napon belül, miután jelentették neki vagy tudomására jutott a fentebb írt módon, ti. a halált okozó, arcon sebet ejtő vagy testrészt csonkító bűncselekményeket. Más, előbb említett bűneseteket pedig nyolc napon belül, amint mondatott; ha ezt nem teszi és hanyagnak bizonyul, a mondott három esetben, ti. halál, az arc megsebesítése és testrész megcsonkítása esetében, fosszák meg joghatóságától és kapitányi tisztétől; és a többi esetekben veszítsen tiszteletdíjából 500 font kis forintot. És ha a podeszta úr a mondott bűncselekményeket nem bünteti meg, ahogyan említtetett, akkor Firenze város összes kézműveseinek műhelyét Firenze város kézművesei legyenek kötelesek leállítva és zárva tartani. És közben semmi munka ne folyjék, hanem a kézművesek felkészülten álljanak fegyverben, és úgy maradjanak, amíg az előbb említett összes dolgok ténylegesen meg nem történnek, amint az előbb mondatott, 25 font kis forint büntetés terhe alatt, amelyet a kapitány úr fog a másként cselekvőtől behajtani. És minden egyes, az előbbieket meg nem tartó kézművessel szemben a kapitányúrnak teljes és tiszta szabadsága legyen a nyomozásban, kivizsgálásban és megtorlásban. És a vexillifer iustitiae tartozzék és legyen köteles eredményesen intézkedni és gondoskodni, hogy minden egyes mondott dolgot véghez vigyenek a mondott időn és időkön belül, 200 font kis forint bírság terhe alatt, amelyet a kapitány úr fog a vexilliferen behajtani. Fenntartván és jelesül hozzátétettvén, hogy Tebaldus de Bruxatis úrnak, Firenze jelenlegi podesztájának, ha az említett bűntetteket nem fogja tudni kinyomozni és kivizsgálni, és az azokat elkövető vagy elkövettető előkelőket a mondott határidőn belül nem bünteti meg, amint mondatott, akkor legyen szabad az említett határidő után is a mondott dolgokban nyomozni, vizsgálni és büntetni, ahogyan mondatott; csak hajtsa végre azokat a közösség statútumai által számára előírt időn belül, úgy hogy Tebaldus úr, a mostani podeszta semmi büntetés alá ne essék az előbbiekben írtak közül, ha az előbb mondottakat a statútumokban foglalt időn belül megteszi.

És hogy azoknak zabolátlan vakmerőségét, akik nem félnek ilyesmit tenni, megfékezzék, ahogyan az helyénvaló, a podeszta úr kormányzatának méltósága és a néphez tartozók szabadságának és jó állapotának megőrzése érdekében elrendelték és jónak látták, hogy ha Firenze város vagy grófság egyik előkelője történetesen valami bűntettet követne vagy követtetne el Firenze város vagy grófság népéhez tartozó ember személye ellen, úgy, hogy a bűncselekmény következtében halál vagy a roppant sebtől az arc elcsúfulása vagy testrész levágása következnék be, úgy, hogy az a tag a test egyéb részeitől elválik, akkor Firenze város podeszta ura legyen köteles és tartozzék esküjénél fogva bármi haladék nélkül, amint csak tudtára jutott, hogy bűncselekmény történt, a város harangját félreveretni és közhírré tétetni a vexillifer tudtával, hogy a kiválasztott ezer gyalog fegyveresen futva gyülekezzék és késedelem nélkül sietve igyekezzék a vexillifer házához. És a vexillifer iustitiae haladéktalanul a gyalogosokkal együtt, fegyverben és az igazság zászlajával menjen a podeszta úr házához vagy palotájához. És akkor a podeszta úr bármi kivétel vagy halogatás nélkül küldjön, s tartozzék és legyen köteles küldeni bírát vagy katonái közül egyet vagy többet, familiárisai közül, azoknak társaságában, akiket akar, a vexilliferrel és gyalogokkal, derekasan és hathatósan, az imént felsoroltak közül valamelyik bűncselekményt elkövető vagy elkövettető előkelő javaira és házára; s ezeket a Firenze város területén, külvárosaiban s külső részein fekvő házakat és javakat teljesen és gyökerestől rontsa és dúlja vagy romboltassa és pusztíttassa el, mielőtt eltávoznának onnét, ahol a mondott vagyontárgyak voltak. Ama többi fentebb írt, az előkelők által a néphez tartozók ellen elkövetett bűneseteknél pedig, amelyekből halál vagy testrésznek a többi tagtól való eltávolítása vagy az arcnak a roppant sebtől eltorzulása nem származik, amelyekért a mondott bűncselekményeket elkövető vagy elkövettető előkelők vagyonát el kellene pusztítani és lerontani az említett módon, a podeszta úr, a vexillifer, a gyalogosok és a podeszta úr familiárisai pontosan ugyanezt tartsák be, és tegyék az ilyen bűncselekményeket vagy azok bármelyikét elkövető vagy elkövettető előkelő bűnös elítélésének napjától számított tíz nap eltelte után, ha a mondott tíz napon belül az előbb említett bírságot Firenze közösségének teljesen meg nem fizetik. És mindig, amikor a vexillifer a podeszta famíliájával és a gyalogokkal az említett javak lerontására indul, amint mondatott, az előbb írt összes céhek zászlóvivői céheik tagjaival kötelesek fegyverben állani, és felkészülten lenni arra, hogy vitézül és hatalmasan a kapitány úr házához vonuljanak, és mindenben engedelmeskedjenek az ő parancsainak szándék és meghagyás szerint.

 

A néphez tartozók házaiban, földjein vagy birtokain erőszakosságot, háborítást vagy jogsérelmet okozó előkelők büntetése

Rubrica VI.

Ugyancsak elhatározták és jónak látták, hogy ha Firenze város vagy grófság valamelyik előkelője Firenze város vagy grófság népéhez tartozó egyén házát, földjét vagy birtokát erőszakos úton elfoglalja vagy megtámadja, akkor a védő és kapitány úr ezer font kis forinttal büntesse és ítélje el. Az így elfoglalt vagy megtámadott házat, földet vagy birtokot pedig adassa vissza, az onnan nyert vagy nyerhető jövedelmekkel együtt, tíz napon belül, miután ez a kapitány úr tudomására jutott. Ha pedig az ilyen előkelő a Firenze város vagy grófság népéhez tartozó egyén házát, földjét vagy birtokát zavarná vagy zavartatná, háborgatná vagy háboríttatná, vagy ott sérelmet okozna vagy okoztatna, vagy a néphez tartozó egyén zselléreinek (inquilini), parasztjainak (coloni) vagy munkásainak (laboratores) megtiltaná, hogy a házat, földet vagy birtokot lakják vagy műveljék 10 napon belül, amint ez a védő és kapitány úr tudomására jutott, marasztalja el őt mindannyiszor Firenze közösségének fizetendő 500 font kis forintban. És az ilyen előkelő a háborgatástól, zaklatástól és sérelemokozástól álljon el, és nem kevésbé ítéljék a károknak a jogsérelmet és háborítást szenvedett egyénnek való megtérítésére. És az említett esetek bármelyikében találjon hitelt és álljon helyt a sértett vagy sérelmet szenvedő és parasztjának, zsellérének vagy munkásának esküje, két, a köztudomás alapján bizonyító tanúval. Ezekben az összes esetekben a védő és kapitány úrnak teljes, tiszta és szabad joga legyen a nyomozásra, vizsgálásra, kutatásra és eljárásra az ilyen előkelő betolakodók, bitorlók, erőszakoskodók és jogsértők ellen, és büntetésre és ítélethozatalra is, amint mondatott, kereseti eljárással s anélkül, ahogyan a kapitány úrnak tetszik és jónak látja.

 

Az olyan ingatlan vagyontárgyat vásárló vagy szerző előkelő büntetése, akinek társtulajdonosa néphez tartozó egyén volt

Rubrica VII.

Ugyancsak jónak látták s elfogadták a védő és kapitány úr határozatának azt a fejezetét, amelynek ez a rubricája: „Hogy az előkelők közül senki ne vásárolja vagy egyéb címen ne szerezze meg más egyén ingatlan jószágának részét, a társtulajdonos híre nélkül” és így kezdődik: „Elrendelték és elhatározták, hogy az előkelők közül senki… stb.” A podeszta úr, s a kapitány úr és bármelyikük tartozzék ténylegesen és egészében megtartani, és ha előfordulna, hogy egy előkelő e fejezet rendelkezésével ellentétben, egy a néphez tartozó egyén ellen cselekednék vagy tétetnék, valamint a Firenze város vagy grófság népéhez tartozó személy ingatlana vagy ingatlanrésze dolgában, akkor ezt az előkelőt a podeszta vagy kapitány úr 500 font kis forintra ítélje mindannyiszor. És kényszerítsék, hogy a mondott fejezet rendelkezése ellenére szerzett, vásárolt vagy bérelt ingatlant s annak birtoklását a néphez tartozó egyénnek adja vissza, s a szerzett jogról mondjon le, a továbbiakban úgy tegyen, amint azt az idézett fejezet bővebben tartalmazza.

 

A néphez tartozó személy büntetése, ha előkelő részéről sérelmet s bántalmat szenved, és a szenvedett sérelmet vagy bántalmat nem jelenti fel

Rubrica VIII.

Ugyancsak elrendelték és jónak látták, hogy minden egyes esetben mindenki, akit sérelem ért, tartozzék és legyen köteles jelenteni a podeszta úrnak, ami az ő hivatalához tartozik s a védő úrnak, ami az ő tisztébe vág, ti. a halott vagy meggyilkolt ember fia vagy fiai, ha 14 évnél idősebbek vagy ha ennél fiatalabbak, akkor gyámjaik, ha gyámjaik nincsenek, akkor fivéreik, és ha fivéreik nincsenek, akkor közeli rokonaik; Firenze városában a bűncselekmény elkövetésétől számított három napon belül, ha pedig a grófság területén történt, 10 napon belül, 100 font kis forint büntetés terhe alatt, amelyet a podeszta vagy kapitány úr fog az ellenkezően cselekvőtől behajtani. És ha a megsebesített vagy személyében sértett egyén életben van, legyen köteles a rajta esett sérelmet a podeszta úrnak jelenteni három napon belül, ha a sértés vagy sebesülés Firenze város területén, külvárosaiban vagy külterületein történt, ha pedig a grófságban, 10 napon belül, 50 font kis forint bírság terhe alatt, amelyet a podeszta úr fog rajta megvenni, mindannyiszor. Azok pedig, akiknek birtoka, háza, földje, munkásai vagy zsellérei vagy parasztjai ellen esett a sérelem, az erőszakosságot vagy háborítást tartozzanak a védő úrnak jelenteni a sérelem erőszakosság vagy háborítás megtörténte vagy elkövetése után 15 napon belül, 50 font kis forint terhe alatt, amelyet a kapitány úr fog tőlük behajtani. És nem kevésbé minden egyes felsorolt bűntettet tartozzék a mondott podeszta és védő úr belátása szerint kinyomozni, megvizsgálni és megtorolni, amint előbb említtetett.

 

Az elítélt előkelő ne léphessen fel acceptusigénnyel

Rubrica IX.

Ugyancsak jónak látták s eldöntötték, hogy Firenze város vagy grófság előkelői közül senki, akit elítéltek vagy el fognak ítélni, a róla kimondott vagy kimondandó ítélet jogcímén ne követeljen s ne követelhessen firenzei polgártól vagy grófságbeli embertől semmi pénzt vagy valamilyen szolgáltatást (acceptus), sem más dolgot pénzben vagy másban elítéltetésért, vagy az elítéltetés jogcímén. Azt az előkelőt, aki másként cselekszik, a podeszta vagy kapitány úr 500 font kis forinttal büntesse; és azt, aki helyette az ilyen szolgáltatás végett jár, vagy helyette felveszi vagy követeli, vagy aki a mondott előkelőnek vagy helyette másnak a mondott okból valamit is küld vagy ad, száz fonttal lakoljon minden esetben és mindahányszor. És a mondott ügyekben az említettek dolgában legyen elég a közhír általi bizonyítás, és a podeszta és kapitány úr vagy akármelyikük, valahányszor elítélnek egy előkelőt, legyen köteles nyomozni és vizsgálatot tartani az elmondottak felől; és az előbb említettek ellen s azok dolgában legyenek kötelesek titkos figyelőket vagy feljelentőket tartani, s ezek fürkésszék ki, nyomozzák s jelentsék fel mindazokat, amilyen módon megfelelőnek találják, akik a mondottak vagy azok bármelyike ellen tesznek. És legyen két zsák; ezek közül az egyik a podeszta úr palotájában álljon, az új loggia alatt, a másik zsák pedig a védő úr palotájában, nyilvános és szabad helyen, s ezekbe a zsákokba mindenkinek legyen szabad olyan cédulát tenni, amely azok nevét tartalmazza, akik e jelen ordinamentumban foglaltak vagy azok bármelyike ellen cselekedtek. És a podeszta és védő úrnak és bármelyiküknek legyen joga, hogy az ilyesmit adó vagy elfogadó, vagy adató vagy elfogadtató előkelők ellen a mondottakat nyomozza, vizsgálja s ez ellentétesen eljárókat megbüntesse, amint mondatott. És ha más cédulákat tennének a zsákokba egyéb ügyekről, akkor tekintsék azokat semmiseknek.

 

Az idegen eredetűeknek ne engedjék meg az ügyvédeskedést

Rubrica X.

Ugyancsak elrendelték és elhatározták avégett, hogy a podeszta és kapitány urak szabadabban és gyanúsítás, fennakadás vagy romlásuk nélkül végezhessék feladatukat, és Firenze város egyes céheibe ne keveredhessenek idegen származású vagy rosszhiszemű emberek, hogy minden egyes személyt, aki jó hírét elveszítette, vagy üzleti csalás miatt (baratterie) nyilvános becstelenség hírében áll, vagy ilyen csalást visz véghez, követ vagy követett el, tartsanak távol s űzzenek messzire a podeszta és kapitány urak és Firenze közösségének más tisztségviselőinek palotáitól. Mivel az idegen születésűek s azok, akik nem Firenze városból, területről vagy grófságból származnak, gyakran követnek el és szoktak elkövetni csalásokat és visszaéléseket, és Firenze közösségének tisztviselőit is megrontják, amint ezt tapasztalásból már megtanultuk; s ez mind a Firenze közössége népéhez tartozóknak, a kézműveseknek kárára és romlására, a firenzei közösség kormányának, Firenze városa ama céhei derék és becsületes tagjainak csúfságára, gyalázatára és átkára válik, amely céhek tagjainak vallják magukat ezek az idegenek, azért jónak látták és eldöntötték, hogy senki, aki idegen, vagy nem Firenze városból vagy grófságból származik, ügyvédi gyakorlatot Firenze városában ne folytathasson, semmilyen címen vagy okból, sem megbízatást maga vagy más személy közbejöttével ne vállalhasson, semmiféle perben vagy ügyben tanácsot ne adjon, szolgálatot ne teljesítsen, sem védelmet, sem tisztséget ne nyújtson vagy el ne lásson, Firenze közösségének egyik tisztviselője előtt sem, bármilyen peres ügyben vagy keresetben. A podeszta, a kapitány úr és bármelyikük, azok bírái és tisztjei és Firenze közösségének egyéb tisztviselői ne tűrjék, hogy előttük ilyen idegenek ügyvédet bízzanak meg vagy keresetet támasszanak. S ha meg is történt, ne legyen érvényes; és Firenze közössége vagy népe statútumainak azon összes fejezetei legyenek semmisek és hatálytalanok, amelyek ezzel az ordinamentummal ellenkeznek vagy valamilyen módon bármely részükben ellentétesek. Épségben maradván és fenntartván mégis, hogy ez az ordinamentum egyik pontjában se okozzon sérelmet annak vagy azoknak a jegyzőknek esetében, s annak vagy azoknak a jegyzőknek ellenében, akinek vagy akiknek eddig a közösség határozatai eldöntötték és megengedték, hogy Firenze városban vagy grófságban jegyzői hivatást, mesterséget és egyebet folytassanak és űzzenek, ama határozatok tartalma és mikéntje szerint; és a mondottakat ne értelmezzék úgy, hogy az a mondott jegyzőknek adott engedély és végzés ártalmára volna bármely részében.

 

Azok, akiket Firenze közössége ellen elkövetett árulás miatt fognak elítélni, ezután a közösségtől semmiféle tisztséget ne kaphassanak

Rubrica XI.

Ugyancsak (elhatározták), hogy bárki, akit ezután bármiféle olyan árulás miatt fognak elítélni, amelyet Firenze közössége ellen Firenze közösségének valamelyik tisztségében, vagy valamelyik vár vagy erődítmény őrzése alkalmával követ el vagy cselekszik, a továbbiakban ne kaphasson s ne kapjon a közösségtől vagy Firenze közösségének érdekében semmiféle olyan hűbért vagy hivatalt, amely hűbér vagy hivatal után valamilyen tiszteletdíjat hasznot vagy jutalmat húzhatna vagy nyerhetne.

 

Azoknak az előkelőknek büntetését, akiket e néphez tartozóknak okozott sérelemért fognak elítélni vagy törvényen kívül helyezni, ne érvénytelenítsék

Rubrica XII.

Ugyancsak azért, hogy a bűnösök, akikről előbb történt említés, eredményesen kellő büntetéssel lakoljanak, jónak látták és elrendelték, hogy senki olyan előkelőt, akit az előbb említett ordinamentumokban vagy azok bármelyikében foglalt okok miatt ítélnek el vagy helyeznek törvényen kívül, ne lehessen vagy kelljen Firenze közösségének ítélete vagy büntetése alól kivenni, vagy mentesíteni békés megegyezés címén sem más okból, hűbér vagy kiváltság alapján, jog vagy ok ürügyén, ha a reá kiszabott bírságot vagy bírságokat teljesen meg nem fizeti; és békés megegyezés, kiváltság vagy hűbér címén vagy okából, vagy más megfontolás, jog vagy ok folytán a róla hozott ítéletet vagy ítéleteket ne lehessen halogatni, késleltetni vagy gátolni abban a tekintetben, hogy a törvényen kívül helyezett vagy elítélt személyén vagy javaiban végrehajtsák. Az is kifejezetten hozzátétetvén, hogy ha egy előkelőt fejvesztésre ítélnek, egy, a néphez tartozó ember személye ellen elkövetett olyan bűntett miatt, amelynek következtében a mondott ordinamentumok szerint fejét kell venni, sem pénzösszeggel sem más módon ne lehessen megváltani azt.

 

Az elítéltek és törvényen kívül helyezettek büntetését ne érvénytelenítsék, csak meghatározott módon

Rubrica XIII.

Ugyancsak jónak látták és meghagyták, hogy Firenze közösségének ítéleteitől vagy büntetéseitől sem személyében sem vagyonában ne menekülhessen meg, s ne mentesülhessen egyik elítélt vagy törvényen kívül helyezett sem, semmiféle kiváltság vagy hűbér jogcímén vagy okából, vagy valami más ok vagy megfontolás alapján, csak azokban az esetekben, amelyeket részletesen és név szerint kifejt Firenze közössége konstitútumának az a fejezete, amelynek Rubricája: „A törvényen kívül helyezettek visszafogadása”, kezdete pedig: „Bárki…” stb., továbbá azokban az esetekben, amelyeket a védő úr határozatának az a fejezete fejt ki és részletez, melynek Rubricája: „A törvényen kívül helyezettek visszafogadása.” Az összes többi esetben pedig, amelyeket a mondott fejezetek név szerint és részletezve nem tartalmaznak, a podeszta és kapitány úrnak, s azok bírái és tisztjei semmi kérést el ne fogadjanak, helyt ne adjanak, elítéltet vagy törvényen kívül helyezettet a büntetéstől való ítélettől ne mentesíttessenek, s ne engedjék azt meg, csak a mondott fejezetekben részletesen kifejezett esetekben, 500 font kis forint büntetés terhelvén mindannyiszor azt, aki ez ellen cselekszik. Ebben a büntetésben kell elmarasztalni mindenkit, aki ilyen kéréseket foganatosít. Fenntartva és kimondva mégis, hogy azon összes egyéneket, akikkel kapcsolatban eddig Firenze közössége oblatiót eszközölt, s a börtönből elengedett, s azokat is, akikkel kapcsolatban a közösség oblatiót fog eszközölni, s oblatio útján fog a börtönből elengedni, szabadon és büntetlenül lehessen mentesíteni és kivenni a büntetések és ítéletek alól, amelyek miatt velük kapcsolatos oblatio történt és kiszabadultak, amint említtetett. Az eddigiekhez azt is hozzátéve és kifejezetten meghagyva, hogy Firenze város vagy grófság olyan előkelőjével kapcsolatban, akit a továbbiakban Firenze közössége valamelyik néphez tartozó egyén személye vagy javai ellen elkövetett vagy véghezvitt sértés vagy bűncselekmény miatt ítél el vagy helyez törvényen kívül, semmi módon ne lehessen vagy ne kelljen oblatiót eszközölni vagy a közösség tömlöcéből elengedni, valamelyik határozat megújításának jótéteményéből vagy kegyéből.

 

Az előkelők ne járulhassanak a kapitány úr tanácsa elé

Rubrica XIV.

Ugyancsak elrendelték és meghagyták, hogy Firenze város előkelői közül senki se legyen jogosult vagy köteles bármi okból is a kapitány úr tanácsa elé járulni vagy menni, a kapitány úr vagy a céhelöljáró urak hivatalának engedelme vagy meghagyása nélkül; 25 font kis forint terhe alatt mindenkire nézve mindannyiszor, amit a kapitány úr fog az előkelőktől behajtani Firenze közösségének javára.

 

A podeszta és kapitány bíráskodása a sértő szavakat mondó előkelők felett

Rubrica XV.

Ugyancsak (elrendelték), hogy, ha Firenze városából vagy grófságából való előkelő a podeszta, kapitány, céhelöljáró vagy vexillifer iustitiae urakra nézve megvetést és tiszteletlenséget eláruló szavakat merészel és bátorkodik mondani vagy szólni, azok és bármelyikük jelenlétében vagy színe előtt, s ezek a szavak az említettek, közül néhány vagy bármelyikük hatóságának vagy hivatalának gyalázatára és becsmérlésére válni látszanak, akkor a podeszta úr és a kapitány úr ezt az előkelőt a határokon túlra küldhesse, a Firenze városon és grófságon kívül tarthassa, ott és akkor, ahol jónak látja, belátása és szándéka szerint ítélhesse el és büntettesse, tekintetbe véve a személy, a szavak s a gőg milyenségét. Ugyanezt tehessék akárkivel, aki a podeszta úr, a kapitány úr vagy a céhelöljáró és vexillifer iustitiae urak által tartott bármely tanácskozáson sértő és csúf szavakat mond az említett tanácskozásokon vagy azok bármelyikén részt vevő akármelyik személyre.

 

Előkelő ne szerezhessen jogot jótállás alkalmával népéhez tartozó egyén ingatlanába, csak bizonyos ünnepélyesség betartásával

Rubrica XVI.

Ugyancsak elrendelték s meghagyták azért, hogy az előkelők ne ragadják el s bitorolják a néphez tartozók ingatlan javait, hogy ha Firenze város vagy grófságbéli előkelő Firenze város vagy grófság népéhez tartozó egyénért kötelezettséget vállal vagy fog vállalni Firenze közösségével, valamelyik közülettel vagy akár egyes személyekkel szemben, jótállás, ígéret (promissio) vagy bármilyen más kötelezettség címén, és az ilyen előkelőnek fizetnie kell, s fizet a mondott közösség, közület vagy egyes személy részére bizonyos pénzösszeget a néphez tartozó emberért, akiért jótállt, vagy más módon kötelezettségét vállalt, az ilyen előkelő semmiféle jog vagy eljárás címén, amit vagy amelyet az ilyen néphez tartozó emberrel vagy javaival szemben az említett fizetés okából támasztott, sem maga sem más révén, sem a saját, sem Firenze közössége vagy a város valamelyik vezetőjének vagy bírájának, vagy tisztségviselőjének hatáskörében ne kaphasson s ne nyerhessen semmi birtoklást vagy birtokot népből való személy ingatlan jószágában s jószága felett, csak az alább írt rend és mód megtartásával ti.: Miután az előkelő a néphez tartozóért fizetést teljesített, a fizetés napjától számított 10 napon belül legyen köteles bejelenteni, tudtára adni, adatni és bejelenteni személyesen közokirat közbejöttével, hogy kifizette érte a teljes pénzöszszeget, s amaz tartozik neki kiegyenlíteni a pénzt, amelyet érte kifizettek, valamint a törvényes, szükséges és helyénvaló költségeket, amelyek a fizetés teljesítése alkalmával felmerültek. Ha a mondott néphez tartozó egyén vagy helyette más az említett pénzösszeget, amelyet érte fizettek, a törvényes és szükséges kiadásokkal együtt, az említett előkelőnek vagy másnak, aki helyette átveszi, megfizeti vagy megfizetteti, vagy valamelyik kereskedőnél a törvénynek megfelelően letesz vagy letéteti a tudtára adás napjától számított 10 napon belül, akkor a mondott előkelő tartozzék és legyen köteles az ilyen néphez tartozó embernek vagy aki helyette átveszi, maga vagy másvalaki révén átadni valamennyi oklevelet, jogot és eljárást, amit neki e néphez tartozó egyén vagy javai ellen vagy javaiban volt, és azokat ünnepélyesen lezárni, mindazzal kapcsolatban, amit csak a mondott néphez tartozóval szemben és javai felől követelhetett vagy igényelhetett, a jótállás, jog és eljárás címén.

És a mondott előkelőnek, ha nem elégítik ki, amint említtetett 10 napon belül, legyen joga, szabadsága büntetlenül és szabadon érvényesíteni minden jogát az említett néphez tartozó személynek javaiban s javai felett, Firenze közössége és népe jogának és statútumainak mikéntje szerint. És, ha ez az előkelő történetesen e tíz nap után a néphez tartozó vagyonában vagy vagyona felett bármilyen birtokot vagy birtoklást szerezne, nyerne, vagy azokat a javakat akárkitől az említett jogon megtenné, legyen köteles ezeket a javakat, birtokot vagy birtoklást és ama vagyon feletti jogokat szabadon és akadály nélkül a néphez tartozó embernek, rokonainak vagy társainak átadni, ha az említett tíz nap utolsójától számítandó egy hónapon belül maradéktalanul megfizetik azt a pénzt, amelyet az előkelő a néphez tartozóért kifizettetett, a törvényes költségekkel együtt, ahogyan megmondatott, vagy akár letétbe helyezik vagy letétbe helyeztetik a mondott előkelőnek az említett pénz és költségek fejében járó kielégítés végett, erre alkalmas kereskedőnél.

És ha előkelők közül valaki az előbb mondottak vagy azok bármelyike ellen tesz vagy tétet, a podeszta úr vagy kapitány úr 500 font kis forintra ítélje és büntesse minden alkalommal. És az ilyen előkelőt a podeszta vagy kapitány úr kötelezze és eredményesen kényszerítse, hogy az említett jogokat és a mondott vagyon birtokát és birtoklását a néphez tartozó félnek vagy annak, aki helyette átveszi, adja vissza, engedje át és származtassa vissza, és mondjon le minden olyan jogról, amelyet a néphez tartozó fél javaiban szerzett, amint megmondatott, a jelzett bírság terhe alatt, amelyet a podeszta vagy kapitány úr fog az ilyen előkelőn behajtani.

 

Néphez tartozó személy ingatlanjavait a közösségtől előkelő ember ne vehesse meg

Rubrica XVII.

Elrendelték és meghagyták azt is, hogy Firenze város vagy grófság egyik előkelője se legyen sem jogosult, sem köteles arra, hogy néphez tartozó ember ingatlanát vagy valamilyen jogot abban Firenze közösségétől megvegyen, megvetessen vagy más módon megszerezzen vagy megszereztessen, ama néphez tartozó embernek Firenze város valamelyik hatósága által történt vagy leendő elítélése alkalmából, hanem csak az előző ordinamentumban foglalt forma szerint. Épségben maradnak mégis az alkotmánynak ama fejezetei, amelyek megengedik, és lehetővé teszik az elítélt személy üzlettársainak az elítélt fél részének megváltását.

 

Firenze város és grófság előkelőinek elégtételadása

Rubrica XVIII.

Ugyancsak, ama számos csalárdság elkerülésére, amelyet Firenze város és grófság nagyon sok előkelője és nemese mindennaposan művel azokkal az elégtételekkel és biztosítékokkal kapcsolatban, amelyeket Firenze közössége határozatai „Firenze város előkelőinek biztosítékadása” Rubrica alatti, és „Hogy különösen az előkelők féktelen…” stb. kezdetű fejezetének értelmében s alapján tartoznak adni, meghagyták és elrendelték, hogy minden a határozat fenti fejezetében felsorolt házból és hajlékból való törvényes vagy természetes (akár csak természetes eredetű, akár általánosan „bastardus”-nak nevezett) születésű 15 és 70 közötti életkorban levő ember legyen köteles, s a podeszta úr ténylegesen kényszerítse, hogy tegyen ígéretet, adjon biztosítékot, s megfelelő és alkalmas kezesekkel tegyen eleget Firenze közösségének vagy a közösség egyik tisztségviselőjének, a mondott fejezetben foglalt mennyiségben minden ott feltüntetett dologgal kapcsolatban, a fejezet tartalma és mikéntje szerint. Nem jelent kivételt az sem, ha ezek a nevezett házakból vagy hajlékokból való személyek, vagy akármelyikük kézműves mesterséget vagy kereskedést folytat vagy folytatott. Kifejezetten elrendelve azonban, hogy ha akadna az említett házak és hajlékok közül olyan, amelyből valamennyi személy a legutóbb eltelt öt esztendőn belül és az öt év tartalma alatt bármilyen módon, akármi ügyben kimentette magát, mentesített, szabad és mentes volt az ilyenfajta elégtételadástól és biztosítéknyújtástól, továbbá ha a mondott időn belül nem kényszerítenék őket elégtételre, a vonatkozó fejezet szerint, vagy az említett elégtétel és biztosíték nélkül voltak és maradtak az öt év alatt, akkor ilyen hajlékból és házból valók mindnyájan s bármelyikük a szóban levő elégtétel és biztosíték nyújtására és teljesítésére a következőkben kötelezve ne legyenek, sem a mondott közösség, sem annak valamely tisztségviselője semmi módon arra ne kényszerítse, s ne kelljen kényszerítenie, akkor sem, ha az a ház vagy hajlék a közösség konstitútumának mondott fejezetében fel van tüntetve. Ezenfelül az ebből a házból és hajlékból valók mindnyájan és egyenként minden tekintetben és szempontból néphez tartozóknak tekintendők, tartandók, s úgy kezelendők. Semmi módon vagy okból ne tekintsék s tartsák őket előkelőknek, s ne kezeljék őket úgy. A kapitány úr határozmányának „Kiket kell nemesnek és előkelőnek mondani s annak tekinteni” Rubrica alatti és „Ugyancsak, hogy a hatalmasok…” című fejezete vagy akármelyik más, ellenkező tartalmú rendelet vagy határozat alapján, ha az az idő szerinti céhelöljáró urak tisztükben úgy látnák, hogy amaz említett hajlékokból és házakból való emberek, akik mint előbb megmondatott, kötelesek elégtételt és biztosítékot adni, szegénységük miatt képtelenek és meg nem felelőek volnának a mondott fejezetben foglalt mennyiség szerint való biztosítékadásra és elégtételnyújtásra, akkor az elöljáró urak szabadon eldönthessék, meghatározhassák és megszabhassák azt a mennyiséget és mértéket, amely szerint azok, akiket az elöljáró urak amint mondatott, képtelennek és helytállni nem tudónak látnak, kötelesek legyenek és tartozzanak a mondott közösségnek elégtételt adni és biztosítékot nyújtani. Az elöljáró uraknak legyen szabad azoknak a kötelezettségvállalásoknak a dolgában is dönteni és határozatot hozni, amelyekre azok kötelesek, akik az említett ígéreteket, elégtételeket és biztosítékokat nyújtották, amint ezt az elöljáró urak helyesnek fogják tartani. Amit pedig a céhelöljáró urak ezekről a dolgokról, amelyeket, mint említtetett, rájuk bíztak, határoznak, végeznek és döntenek, mindaz hatályos és érvényes legyen és ténylegesen tartsák meg; nem képezvén akadályt Firenze közössége vagy a kapitány úr konstitútumának egyik fejezete sem, sem pedig az előbb mondottakkal vagy azok bármelyikével akármiben is vagy bármi módon ellenkező vagy ellentétes más rendelkezés. Épségben maradván, hogy ami a mondott hajlékokból és házakból való egyénekről szól, amelyek elégtételt adni nem kötelesek, ahogyan mondatott, annak helye ne legyen olyan emberekkel vagy személyekkel szemben, akik és amelyek az említett öt esztendőn belül Firenze közössége ellen lázadtak és lázadnak.

 

Azokról, akik monostorok, egyházak vagy ispotályok javait vagy birtokait elfoglalják

Rubrica XIX.

Ugyancsak, mivel az egyházakkal és az egyházat illető birtokokkal kapcsolatban sok botrányos dolog történik és történt a múltban, s ezek közül főleg az előkelők miatt támadhat nézeteltérés viszálya, ezért előrelátó intézkedéssel elhatározták és meghagyták, hogy ha valaki, különösen az előkelők közül monostorokhoz, egyházhoz vagy ispotályhoz tartozó birtokokat, jószágot vagy akár vagyontárgyat igazságtalanul elfoglal vagy birtokban tart, anélkül hogy az őt megilletné, főként ha peres eljárás van folyamatban, a mondott egyházak, monostorok vagy ispotályok miatt olyan egyházi személyek közt, akik azt állítják, hogy az egyházhoz, monostorhoz vagy ispotályhoz joguk van, vagy a mondott egyház javairól egyezséget kötöttek vagy fogadtak el annak sérelmére, akkor a kapitány úrnak legyen teljes joga és felhatalmazása arra, hogy nyomozást indítson és eljárjon ezeknek a javaknak vagy vagyontárgyaknak az elfoglalói vagy bitorlói ellen, s ezeket a foglalókat vagy bitorlókat az ilyen javaknak vagy vagyontárgyaknak a mondott egyházak vagy egyházak birtokosai javára történő visszaszolgáltatásra kötelezze feltéve, ha azok, akiknek birtokában az említett egyházat találják, ezeket a püspök akaratából birtokolják vagy tartják birtokukban. Bármelyik ilyen vagyon- vagy jószágfoglalót vagy bitorlót meg is büntethesse, ha meghagyására azt vagy azokat az említett birtokosnak nem adja vissza; az ilyesmiről készült okleveleket is érvényteleníthesse és visszavonhassa, amint az igazsághoz képest helyesnek fogja látni.

 

Azok büntetése, akik a podeszta, a kapitány, az elöljárók s a vexillifer iustitiae választásáról tárgyalnak vagy kérelmet terjesztenek elő

Rubrica XX.

Ugyancsak jónak látták és eldöntötték, hogy se valamelyik céh, se a céh consulai vagy vezetői sem mások, akármilyen állapotúak legyenek is, a továbbiakban ne merjenek s ne bátorkodjanak egyik helyen se összejönni vagy összegyülekezni abból a célból, hogy Firenze városa podesztájának vagy kapitányának, vagy az elöljáróknak, vagy a vexillifer iustitiae-nek a kinevezéséről, megválasztásáról s megválasztatásáról tanácskozzanak, határozzanak s intézkedjenek, vagy kérelmet nyújtsanak vagy nyújthassanak be egy vagy több személy érdekében, ilyen címen. Azok pedig, akiket az előbb mondott vezetőknek és tisztségviselőknek a kellő mód és rend szerint való megválasztására kiszemeltek és meghívtak, azon a napon és helyen, ahol és amikor az ilyen választások vagy azok bármelyikének lebonyolítása végett összejöttek, kellő gondossággal és ünnepélyes megfontolással végezzenek és döntsenek a választásnak a közösség javára való és üdvös véghezviteléről és megtartásáról, a kapitány úr vagy a közösség statútumának, vagy a határozatok erről kiadandó ünnepélyes megújításának mikéntje szerint. Ha pedig valaki másként vagy az előbb mondott forma ellenére, az előbb említett dolgokról vagy azok bármelyikéről tanácskozást vagy intézkedést folytat vagy tesz, kérelmet terjeszt vagy terjesztett be, száz font kis forintra ítélje a podeszta vagy a kapitány úr, mindannyiszor Firenze közösségének javára, ahányszor ez ellen cselekszik; és a választók minden ilyen választásnál legyenek kötelesek esküt tenni Isten szent evangéliumaira, hogy Firenze közösségének érdekében jó és hasznos választást tartanak, harag, kedvezés, megvesztegetés, közbenjárás és minden más emberi elfogultság kizárásával.

 

Azokkal a perekkel és ítéletekkel szemben, amelyeket és amikor az előbb mondott ordinamentumok alapján folytatnak le és hoznak, ne lehessen fellebbezéssel és semmisségi panasszal (de nullitate) élni

Rubrica XXI.

Ugyancsak azért, hogy a mondott bűncselekmények vagy azok bármelyikének esetében a nyomozás, vizsgálat, eljárás, határozathozatal, ítélkezés és büntetés során ne lehessen a kivételezés vagy halasztgatás semmiféle akadályát közbevetni, elrendelték, hogy ha a podeszta vagy kapitány úr valamilyen eljárást, vizsgálatot, rendelkezést vagy ítéletet hoz a mondottak vagy azok bármelyike ellen tevő vagy tétető előbb említett személyek valamelyike ellen vagy azzal kapcsolatban, akkor a nyomozás, eljárás, ítélet vagy határozat, büntetés vagy elítélés ellen fellebbezni, semmisségi panaszt emelni vagy más módon ellentmondani nem lehet, hanem az ilyen eljárás, nyomozás, meghagyás vagy ítélet hatályos, érvényes és teljes jogerejű legyen. Nem képez akadályt, ha az előbb említettekben vagy bármelyikükben nem tartották be a jog vagy a statútumok által előírt ünnepélyes alakiságot, hanem a mondottakat hajtsák végre és a podeszta vagy kapitány úrnak vagy valamelyik tisztségviselőjüknek ne kelljen vagy ne legyen szabad ezekkel kapcsolatban semmi rendeletet kiadni. Ha megtennék, érvénytelen legyen, s ne akadályozhassa ezt a közösség vagy a kapitány úr statútumának olyan fejezete, amely szerint a mondott tisztviselők vagy azok bármelyike bizonyos egyének kérelmére peres ügyekkel kapcsolatban rendeletet hozni köteles.

 

Az igazságszolgáltatás ordinamentumainak általános zárórésze és megtartásuk

Rubrica XXII.

Elrendelték és meghagyták azt is, hogy minden egyes előbb említett ordinamentumot és határozatot meg kell tartatni, és azok erősebbek legyenek és erősebbeknek kell lenniük minden más olyan rendelkezésnél, statútumnál, törvénymegújításnál vagy intézkedésnél, amelyet Firenze közössége, Firenze közösségének vagy népének tanácskozásai eddig hoztak vagy ezután fognak hozni; és ne lehessen semmi módon, okból vagy alapon eltörölni, megszüntetni, hatálytalanítani, elodázni és csorbítani; és a céhek elöljárói vagy a vexillifer iustitiae ne tarthassanak se nyilvános se titkos tanácskozást, se ne fontolhassák, hogy jó volna tanácsot tartani az említett ordinamentumok vagy azok bármelyikének eltörléséről, elodázásáról, felfüggesztéséről vagy megnyirbálásáról. A podeszta vagy kapitány úrnak, vagy bármelyiküknek ne lehessen és ne kelljen olyan tanácskozást tartani, amelynek következtében a mondott ordinamentumokat vagy bármelyiküket eltörölnék, felfüggesztenék, módosítanák, elodáznák vagy megnyirbálnák. És, ha ez említett urak vagy bármelyikük ez ellen vét, veszítsen el tiszteletdíjából 1000 font kis forintot; ezt a kamarások, akik az idő szerint lesznek, kötelesek a mondott tiszteletdíjból levonni, és semmi módon ne fizessék ki; és nem kevésbé az ez ellen cselekvő podesztát vagy kapitányt hivatalától, ha ez ellen tennének, s bármelyik tanácsost, aki ez ellen szónokol, 500 font kis forinttal büntessék. Bárki más, aki ez ellen vét, 300 font kis forint bírsággal bűnhődjék; és ettől fogva, miként ezelőtt is, tekintsék őket ítélettel sújtottaknak, és ezen felül legyenek becstelenek is. És Firenze közössége és a védő úr constitutumának minden olyan fejezete, s minden más eddigi vagy ezután leendő határozat és rendelkezés, amely ellentétes lenne az előbb elmondottakkal, érvénytelen legyen annyiban, amennyiben az említetteket akadályozza s azokkal ellenkezik. Épségben maradván, hogy a közösség s a kapitány úr constitutumának a mondottakról vagy azok bármelyikéről szólófejezetei, annyiban, amennyiben az említett intézkedésekkel és rendelkezésekkel nem ellentétesek, legyenek továbbra is csorbítatlanul érvényben…

 

A flandriai városok és Franciaország

 

Részlet az Annales Gandensesből. (Szerzője, a genti ferences kolostor szerzetese 1308-ban kezdte írni művét.)

 

H. Johnstone, 1951, 19–31. o.

 

Az Úr 1302. esztendejében elkezdődött az a kíméletlen, kegyetlen és öldöklő háború, mely már hosszú idő óta érlelődött, s mindjárt kitörésekor számtalan ember borzalmas és bőséges vére ontásával indult; és e háborúban az egyik oldalon Fülöp király állott, valamennyi vazallusával, s mindkét országa: franciaország- és navarrabeli alattvalóival,983 valamint Hainaut grófjával984 s mindazzal a harcias, elszánt férfiúval, akiket az említett király zsoldjába tudott fogadni, vagy meg tudott nyerni a maga számára két országán kívül, a különböző grófságokból, hercegségekből, és országokból akár készpénzzel, akár kérő szóval; a másik oldalon pedig Guidónak,985 a fogságban levő grófnak a fia, továbbá a flandriai kommunák – mind a városokban, mind a szántóföldeken, mind a mezőkön települtek kommunáinak – tagjai, továbbá néhány zeelandi nemes – viszonylag kevesen, azok ti., akiket kiűztek földjeikről, mint az a későbbiek során nyilvánvaló lesz majd – állt szemben vele. – Az úgy volt, hogy május eleje táján, miután a brugge-i és a genti városi kommunák megmozdultak, és Jakab, Saint Pol grófja986 mindkét kommunát a végpusztulással és a teljes kiirtással fenyegette meg; ekkor egy hatalmas és bátor szívű ifjú, egyházi férfiú: Jülichi Vilmos utrechti prépost, nagybátyjainak: Jánosnak és Guidónak tanácsára Brugge-be érkezett, s nagyapja helyébe szívesen fogadták őt Brugge, Damme és Ardenburg városok; s midőn befogadta őt kebelébe a brugge-i kommuna, felgyújtotta egy katonának, Zessele úrnak a házát; ez az úr ugyanis ellenfele volt az ő nagyapjának; majd megostromoltatta néhai nagyapja igen szép, Mala nevezetű palotáját; ez a palota valamelyest meg volt erősítve, s benne a király emberei tanyáztak. A brugge-i kommuna népe ezt a palotát – igen nehezen és sok véres seb árán – bevette, s utolsó szálig leöldöstek ott mindenkit a brugge-iek akit csak bent találtak. Mikor erről néhányan értesültek a genti kommuna tagjai közül – kik hívei voltak a grófnak és fiának –, eljöttek Brugge-be, hogy szövetséget kössenek a brugge-i és a genti kommunák között a királyi hatalommal való szembeszállás céljából. És a brugge-iek közül sok olyanra találtak, aki szívesen hajlott erre a szövetségre. Ám midőn a gróf említett barátai visszatértek Gentbe, a kommuna hangulatát már egészen másnak találták, mint amilyenre számítottak. Ugyanis néhány városbeli főember tanácsára – kiket „liliard”-oknak987 neveztek (minthogy a király pajzsán sok liliomot hordozott) –, de a kommunabeli néhány olyan gazdagabb ember szavára is, kik egyrészt a király hatalmától, másrészt vagyonuk elvesztésétől rettegtek, a kommunabeliek többsége nem akart beleegyezni a szövetségbe, hanem kitartott a király pártján. S a liliardok voltak azok, akik arról is gondoskodtak, hogy a hozzájuk közvetítőket küldő Saint Pol-i Jakab enyhébb hangú választ kapjon. A gróf említett barátai mindenek láttán elhagyták városukat, s vállalták a brugge-iekkel együtt a közös veszélyt.

Jakab pedig az idő tájt magához hívatta tanácskozásra az auxerre-i püspököt988 és Pierre Flotte urat,989 ki egyként volt katona és törvénytudó, ezeket a fáradhatatlan, tapasztalt, de rosszindulatú embereket, a király legfőbb tanácsadóit, s tanácsukra Franciaországból, Picardiából, Hainault-ból és Flandriából Courtrai mellett hatalmas nemesi lovashadsereget gyűjtött egybe, de voltak seregében íjászok, és igen sok gyalogos katona is (ezek számát sem az elkövetkező csata, sem az azutáni ütközetek leírásánál nem írom ki pontosan, mert pl. a flandriaiak, ezek az erőteljes, jól táplált, kitűnően felfegyverzett férfiak szinte semmibe veszik a francia gyalogosokat), s elhatározta, hogy akár furfanggal, akár a fegyverek erejével, de vadállati kegyetlenséggel fogja megbosszulni a két kommuna tetteit. Midőn Jülichi Vilmos ezt megtudta, s látta azt is, hogy mind Brugge-ben, mind Gentben valamennyi gazdag polgár nagyon fél a franciák hatalmától és törekvéseitől, és sem az a néhány liliard főember, aki még ott maradt a városban (ugyanis sokan elmenekültek onnan közülük), de még a két városbeli barátai sem éreznek együtt vele, hanem inkább a királyhoz húznak, óvatosan eltávozott Brugge városából, és Flandriának arra a területére húzódott vissza, melyet a Négy Officium (Quatre-Métier)990 földjének neveznek, és itt kereste őt fel Guido nevű nagybátyja. Coninck Péter991 pedig magához véve kb. ötszáz jól felfegyverzett gyalogost és száz íjászt a brugge-i kommunából, Gent városa elé érkezett abban a reményben, hogy szép szóval képes lesz a genti kommunát elfordítani a királytól, és sokaknak bizalmasan tudtára adta, hogy abban az esetben, ha készek lennének a brugge-iekkel testvéri szövetségre lépni, akkor a gróf fia és unokája mindkét kommuna segítségére fog sietni. Ám – mint erről már szólottam – a liliardok és a kommunabeli gazdagok úgy a maguk pártjára vonták a köznépet, hogy már azok sem akartak a királytól elszakadni. Sőt: a liliardok a király helytartójával együtt fegyveresen kivonultak a városból, csatarendbe álltak, s harcra készülődtek, Péter azonban nem, akarván ezúttal harcba bocsátkozni, visszavonult Gent alól. Guido és Vilmos pedig hazatértek.

Alighogy visszaérkezett Péter Gentből Brugge-be, megtudta, hogy az ardenburgi liliardok, annak hallatára, hogy a gentiek nem akarnak velük egyetérteni, (letették) a kommunát, s elvetvén Vilmos felségjelvényeit, a királyi felségjelvényeket tűzték ki. Emiatt (Péter) nagy haragra lobbant, s híveivel együtt megtámadta Ardenburg városát, s bár az jól meg volt erősítve, mégis bevette, helyreállította a kommunát, leszaggatta a királyi jelvényeket, leverte a liliardokat, sőt: jó néhányat meg is ölt közülük.

És miután Ardenburgból visszatért Brugge-be, a brugge-i kommuna, látva azt, hogy az ő tanácsára már igen sok rosszat tett a király ellen, ugyanakkor nem tudta megnyerni magának a genti kommunát, jóllehet ebben erősen bízott, Vilmos pedig már eltávozott tőlük, a kommuna tagjai haragjukban csaknem megölték Pétert. Ő azonban a kommuna kezéből óvatos ügyességgel kisiklott, ideiglenesen el is menekült mind Brugge városából, mind pedig Flandriából. Erre aztán roppant félelem és rettegés fogta el az egész várost. S midőn mind a tehetősebb, mind a szegényebb polgárok látták, hogy súlyos és igen nagy veszedelembe estek, hiszen Jakab Courtrai-ból elindult Brugge ellen seregével, tanácsot tartottak, s közmegegyezéssel kiválasztottak maguk közül néhány közvetítőt, hogy azok menjenek el Jakabhoz, s ajánlják fel neki azt, hogy a kommuna teljességgel alkalmazkodik parancsaihoz, s a király említett tanácsadóiéhoz, s először szorgos bírói vizsgálatot fognak tartani, de azt is felajánlották feltételként, hogy (már e vizsgálatot megelőzően) mindazok, akik tudatában vannak annak, hogy Jakab ellen és a király ellen valamit is vétettek, előre megszabott határidőn belül távoznak mind a városból, mind az országból, s távozásuk után Jakab vonuljon be a városba. Néhány napon át e felett az ajánlat felett szorgos tárgyalások folytak, végül is létrejött a kétoldalú megegyezés, de azzal a kiegészítéssel – s ennek teljesítését Pierre Flotte meg is ígérte a közvetítőknek –, hogy ő és Jakab csak háromszáz lovassal, s barátságos szándékkal vonulnak be a városba, méghozzá fegyvertelenül. – Akkor aztán, egy szerdai napon, ti. a június első napját megelőző 17. napon (május 16.) közhírré tették Brugge városában, hogy mindazok, akiknek félnivalójuk van az említett vizsgálattól, holnap reggel 9 óra előtt hagyják el a várost. S ezt meg is tette kb. 5000 férfi, apródonként még azon a szerdai napon, majd a rákövetkező éjszakán és másnap kora reggel elhagyva a várost; Damme-ba, Ardenburgba, Oostburghba és a Zwin nevű tengeri kikötő feletti partvidékre vonultak át. Azok, akik Damme-ba érkeztek közülük, ott találták Jakab szakácsait és sok szolgálattevőjét, de rábukkantak ott arra a rengeteg borra és élelmiszerre is, amit Jakab azért küldött előre, hogy majd abból biztosíthassa a Brugge előtt álló hadserege ellátását; s a brugge-i menekültek úgy mentek be Damme-ba, és úgy rendezkedtek be ott, mintha otthon lennének, sőt: Jakab szakácsai és szolgálattevői közül néhányat megöltek, sokukat megsebesítettek, a bort és az élelmet elrabolták és felélték.

Csütörtökön, vagyis június első napját megelőző 16. napon (május 17.), az említett Jakab és Pierre Flotte az esti ima órája táján, mit sem törődve ígéretükkel s az egyezséggel (hogy ti. csak háromszáz lovassal jönnek és fegyvertelenül), ezerhétszáz kitűnően felfegyverzett lovaskatonával, valamint az íjászok és gyalogosok igen nagy sokaságával vonult be Brugge városába, az auxerre-i püspököt pedig hátrahagyták Courtrai-ben. Jakab pedig, szemlátomást gőgösen és sértődötten, nem tudta türtőztetni magát, hogy szúrós szavakat ne vágjon oda az eléje jövő néhány kommunabelinek, s tekintete, mellyel végigmérte őket, zord volt és kegyetlen. Ezeknek az előjeleknek nyomán azok közül néhányan, akik a kommunából a városban maradtak, bőrüket féltve – így beszélik azt, de a bekövetkezett eredmény is ezt tanúsítja –, szürkületkor azt tanácsolták azoknak, akik kivonultak a városból, hogy ha meg akarják menteni saját életüket, s feleségeik, fiaik és leányaik, illetve barátaik életét s magát Brugge városát, térjenek vissza hajnalban, hogy megvívjanak a franciákkal; azok erre önként és készségesen vállalkoztak is. Midőn tehát az említett csütörtökön este a gallok, illetve a franciák megvacsoráztak, Jakab elrendezte katonáit, a lovasok és gyalogosok közül egyaránt sok őrt rendelt ki őrszolgálatra, hogy ezek az elkövetkező éjszaka folyamán hajnalig őrizzék a várost; miután pedig ezek őrszolgálatuk idejének leteltével nyugodni tértek, s helyüket más, kirendelt fegyveresek vették át, íme, a rákövetkező pénteki napon, napkelte körül azok, akik elhagyták volt a várost, magukkal hozva sok flandriait Damme-ból is, de más parasztfalvakból is, sőt, a földekről is mindenünnen, amerre csak bújkáltak az eltelt rövid idő alatt – kiket részben könyörgéssel, részben fenyegetéssel vettek rá erre – most már fegyveres kézzel tértek vissza Brugge-be, s néhány helyen betömve a védőárkot, lerombolva a sáncot, a város néhány kapuján át betörtek a városba, s szinte őrjöngve hívták ki harcra az őrségen álló franciákat. S íme, megütköznek velük, legyőzik őket, azok megfordulnak s futásra kényszerülnek; a támadók harc közben két szót kiabáltak, úgy, amint összebeszéltek egymás közt a harcba indulás előtt. Az egyik szó latinul „scutum” vagy „clipeus”, a másik pedig a latin „amicus”-nak megfelelő szó volt; azért, mert a „clipeus” megfelelőjét a flamandban olyan hehezettel ejtik, amit a franciák, illetve gallok képtelenek ejteni, de így kell leírni: „scilt”. Mihelyt minderről tudomást szereztek azok, akik visszamaradtak a városban, s akik közül kevéssel előbb némelyek tényleges, mások pedig csak színlelt ragaszkodással és szeretettel a franciákhoz csatlakoztak, most valamennyien szívvel-lélekkel győztes polgártársaik mellé állva, velük együtt kezdték öldösni s mészárolni a még alvó vagy már felserkent franciákat egyaránt, s beözönlő polgártársaikkal most már együtt kiáltották a két jelszót: „pajzs” és „jóbarát”. Jakab és Pierre Flotte nagy rémülettel menekültek ki a városból, veszni hagyták minden felszerelésüket, hadiszerszámukat s minden holmijukat is, kivéve azokat a lovakat, melyeket saját maguk öltek meg, saját hadinépükből mintegy ezerötszáz halottat és száz foglyot vesztve. Akkora volt felettük a vész, hogy Jakab alatt összerogyott futtában a paripa, s ha fegyverhordozói sebten nem gondoskodtak volna számára egy másik lóról, ott helyben lelte volna halálát. A franciák azt mondják, hogy őket ebben a csatában árulással győzték le és öldösték le; az bizonyos azonban – amennyire én ezt a legszorgosabb nyomozással ki tudtam deríteni –, hogy ha volt is ott valamiféle árulás, akkor arról csak igen kevesen tudhattak, de bizony én még ennek sem találtam biztos nyomát; a franciák inkább saját magukat hibáztathatják, hiszen nem voltak elég óvatosak, de elég okosak sem, amikor bementek ebbe a kevéssé megerősített városba, miközben a város közelebbi és távolabbi környéke egyaránt teli volt a legelkeseredettebb ellenségeikkel, akik erősek is voltak, kitűnően fel is voltak fegyverezve, és a végsőkre el voltak szánva. – Jakab tehát futva menekült Courtrai-ig, s a courtrai-i vár élelmiszerekkel, harcosokkal és hadigépekkel való ellátása volt a sürgős gondja hogy ott védekezhessen a flandriaiak ellen. Pierre Flotte pedig Lille-be ment, s megesküdött az élő Istenre, hogy mindaddig nem lép francia földre, míg a rajta esett gyalázatot és kárt meg nem bosszulja.

Az előbbiekben elbeszélt csata után enyhébbé és barátságosabbá vált a tárgyalások hangja Jakab és a gentiek között; Jakab ugyanis az övéi közül ügyesen tárgyaló férfiakat küldött hozzájuk, akik mindenbe beleegyeztek, amit csak a genfiek kértek, s abban is megegyeztek, hogy sem a gentiek, sem a brugge-iek nem fognak sem a király, sem Jakab ellen lázadni.

És akkoriban megváltozott a genti városszervezet is. Ugyanis már hosszú idő óta 39 esküdtje volt a városnak, s ezek a tehetősebb és előkelőbb polgárokból adódtak, akik igen erősen elnyomták a kommuna népét, s a város vezetését háromévenkénti váltással látták el; de akit egyszer megválasztottak esküdtnek, az az is maradt élete végéig. Most azonban a kommuna kérésére, magából a kommunából s a kommuna által a király részéről 13 esküdtet választottak meg, hogy ők lássák el egy éven át a város vezetését, de az egy esztendő letelte után egyikük sem lehetett esküdt, csakis akkor, ha újra megválasztották. Brugge-ben is a kommunából való esküdtek és elöljárók kerültek a város élére.

A csata utáni harmadik vagy negyedik napon Jülichi Vilmos és Péter Coninck visszatértek, és a brugge-iek barátságosan fogadták őket. Vilmos tehát sereget gyűjtött Brugge-ből és a Brugge környéki területről, mert, ez a környező terület is nyomban azután, hogy elűzték s menekülésre kényszerítették a liliardokat, szívvel-lélekkel csatlakozott hozzá, s e sereggel néhai nagyapjának egykori nemesi falubirtokát, Winendale-t ostromolta meg, illetve a birtok várának ostromzár alatt tartásához hátrahagyott kellő számú harcost a környékből való férfiakból – ezek ezt a megerősített helyet három héten belül be is vették, mégpedig úgy, hogy szabad elvonulást biztosítottak a benne levő királypártiaknak holmijukkal együtt; erőszakkal ugyanis képtelenek lettek volna bevenni ezt az erődítményt, mert jól meg volt az erősítve téglából épített erős várfallal és hatalmas árokkal egyaránt –, ő maga pedig a slype-i, furnesi, bergues-i és bourbourg-i területre indult május vége felé, s e területek köznépe örömmel, sőt: szívvel-lélekkel csatlakozott hozzá, hiszen ezeket a népeket a franciák és a liliardok elnyomás alatt tartották, és már-már szolgasorba döntötték őket. Midőn pedig elérkezett Bergues mellé hatalmas serege élén, az egyébként kitűnően megerősített városban levő, mintegy 700 főnyi francia és liliard lovaskatona, nem bízván a helybeli lakosságban, nem merte megvárni a város ostromát, hanem valamennyien kiszöktek a városból, és St. Omer városába menekültek, így aztán Bergues-t Vilmos kardcsapás nélkül vette be. Bergues-ből Casselnek vette útját, s ez az egész terület s maga Cassel városa is önként megadta magát neki; egyedül Cassel vára – mely egy hegytetőre épült, nagyon erős vár volt, de Jakab is kitűnően ellátta élelmiszerekkel, hadigépekkel s vitéz harcosokkal egyaránt – állt neki ellen; a várat azután hosszú időn át ostromolta, végül ezt is bevette.

Június havának elején Namuri Guido, a gróf fia Brugge-be érkezett, s örvendezve fogadta őt mind a város, mind a terület, egyszóval: hazája népe; ő aztán kellő létszámú hadsereget véve maga mellé, elindult Courtrai-be; mind a város, mind a courtrai-i, mind az oudenardi terület népe önként megadta magát neki; a liliardokat megfutamítva, megostromolta Courtrai várát, ostromzárral véve azt körül. Igen derék, és mindenki számára kedves katonaember volt ez a Guido, s az ő, illetve Vilmos jelenléte azt eredményezte, hogy a flandriaiak, kik Guido apjának jó barátai voltak, kivétel nélkül olyan bátrakká lettek, mint az oroszlánok. Ypres (Ypern) városa is megadta ugyan magát neki, de azért a liliardok maradtak az urak a városban; ezek aligha adták volna át neki a várost, ha nem féltek volna annyira tőle, és ha nem rettegtek volna a Guidóval rokonszenvező kommunától. Ez az oka annak, hogy a courtrai-i vár ostromához sem küldtek többet ötszáz gyalogosnál saját költségükön, s küldtek kevés íjászt is, de mindezt kelletlenül tették.

Gent városa királyhű volt ugyan, de csak a liliardok ösztökélése és tanácsai nyomán, mert egyébként az egész kommuna a grófhoz húzott.

Mikor Jakab látta, hogy Guido is, Vilmos is ilyen sikereket aratnak, s ő nem képes nekik ellenállni, Pierre Flotte-ot a katonai táborban és Lille városában hátrahagyta, azzal a hadsereggel, melyet össze tudott szedni; maga pedig elment a királyhoz és a királynéhoz – utóbbi nővére leánya volt, tehát unokahúga –, és terjedelmes panaszt ontott eléjük arról az igazságtalanságról, szorongattatásról és kárról, amit a flandriaiak okoztak neki, de egyben kimutatta azt is: ami Flandriában történt, ami a királyi felség legsúlyosabb megsértése is volt. Így adódott az, hogy a király, bárói és kamarásai tanácsára (ez a neve ugyanis titkos tanácsosainak), fegyverbe szólította az egész Franciaországot Champagne-t, Normandiát, Picardiát és Poitou-t, s annyi katonát gyűjtött, amennyit csak tudott, sőt: harcedzett katonákat s nemes lovagokat zsoldjába is fogadott idegen országokból, ti. a lotharingiai hercegségből és grófságból, Brabantból és Hainaultból, s így egy nagyon erős és létszámra is hatalmas hadsereget szedett össze, élére pedig Artois grófját: Róbert herceget állította, aki rokona volt, ugyanis a királynénak volt a nagybátyja; ez a főrangú férfiú, bátor és heves természetű ember volt, ki kora ifjúságától gyakorolta a harcot, s tapasztalt bajvívója volt a lovagi tornáknak is; egyébként már addig öt vagy hat öldöklő csatában aratott diadalt.992 Június vége felé Róbert gróf elindult a hadviselésre alkalmas csaknem valamenynyi franciaországi gróffal és báróval együtt, s azzal a hadsereggel, melyet a király össze tudott gyűjteni: kb. tízezer lovassal, s az íjászoknak és gyalogosoknak akkora tömegével, hogy ilyen sokaságot én még nem is hallottam, végül Lille-be érkezett. Mihelyt Guido és Vilmos kémeik útján erről tudomást szereztek, s azt is megtudták, hogy seregét Courtrai alá akarja vezetni, hogy ha tudja, akkor a vár ostromlásának abbahagyására, majd, megfutamodásra kényszerítse a flandriaiakat, ugyanis a várat védő királypárti őrség ellátása csak 2 hónapra volt biztosítva. Vilmos meglehetősen nagy létszámú sereget hagyva hátra a casseli vár ostrománál, hatalmas sereget állított maga mellé Nyugat-Flandriában, s ezzel elindult nagybátyjához, Guidóhoz Courtrai-be.

Ez idő tájt akkora volt a nyomorúság és éhínség Gentben, hogy a közrendű nép általában zabból sütött kenyeret evett; ugyanis Gent városa a király pártján állott, egész környéke pedig Guidóval és Vilmossal tartott, ezért kenyérgabonát és más élelmiszert csak lopva lehetett a városba becsempészni. Gentben nagy volt a belviszály is, hiszen a köznép a gróf hoz húzott, a liliardok s a gazdagabbak pedig a királyhoz, úgyhogy emiatt gyakorta félő volt, hogy kitör a városban a polgárháború a két párt között.

Június havának elején Róbert elindult hadseregével Lille-ből, s Courtrai-nak vette az irányt, s tábort ütött az említett város mellett kb. 4-5 stadiumnyira.993 És a flamand ajkú Flandriába érkező franciák – azért, hogy lelkük vad indulatait megmutassák, s hogy megrémítsék a flandriaiakat – nem kímélték sem az asszonyokat, sem a csecsemőket, sem a betegeket, hanem kardélre hánytak mindenkit, aki csak eléjük került; sőt: a templomokban még a szentek képeit és szobrait is lefejezték, mintha azok is élő emberek lennének, s testük egyéb tagjait is levagdosták. Ám mindez nem rémítette meg a flandriaiakat, hanem csak arra ösztönözte, őket, s arra hívta ki haragjukat s dühüket, hogy kegyetlenek tudjanak lenni a harcban.

Mihelyt Guido és Vilmos tudomást szereztek az annyira gyűlölt ellenség megérkeztéről, frissen és szinte örvendezve gyűjtötték egybe hadseregüket, mintegy hatvanezer főnyi gyalogost, kik kemény s kitűnően felfegyverzett katonák voltak, s a hűséges szívű emberek kivétel nélkül özönlöttek hozzájuk, hiszen mindenki szerette őket, és nemcsak Flandria tájairól, s nemcsak azok, akik az ő pártjukon voltak és a királytól már korábban elszakadtak, hanem jött Gentből is kb. hétszáz jól felfegyverzett férfi, akik titokban szöktek ki a városból, s emiatt az ottani liliardok nyomban száműzték is mindegyiküket; és aki csak összegyűlt köréjük, az kivétel nélkül szinte égett a vágytól, hogy végre harcba szállhasson a franciák ellen. Guidónak és Vilmosnak nem volt több hadvezetésben járatos embere tíznél, kik közt a legjobbak; Henri de Loncin a limburgi hercegségből, Han de Renesse a zeelandi grófságból, Gossuin de Goidenshoven a brabanti hercegségből, s Dietrick de Hondschoote, Robert de Leewerghen, Balduin de Popperode a flandriai grófságból. Guidóval és Vilmossal együtt ezek rendezték, szervezték és lelkesítették a hadsereget, és miután három-négy napon át a két sereg között kisebb összecsapások és megütközések voltak, egyszer csak, egyik szerdán, július havának, idusát megelőző ötödik napon994 Guido és Vilmos, kik kémeik útján megtudták, hogy az egész francia sereg reggel készül nagy csatát állni, ők is felkészültek ugyanúgy, és az ypresieket a vár elé helyezték, hogy szálljanak szembe a várbeliekkel, ha azok a csata tartama alatt ki akarnának törni, s úgy 3 óra tájban kivezették nagyon hosszú és nagyon tömött hadrendjüket, és az ellenséget a mezőn várták be. Hat óra lehetett, amikor a francia fegyveresek megjelentek a mezőn; ők egész hadseregüket, mind a lovasaikat, mind a gyalogosaikat kilenc csatasorba rendezték, de mikor meglátták, hogy a flamandok egyetlen, nagyon hosszú és nagyon tömött hadrendben állanak, s bátran készek a harcra, kilenc csatasorukból hármat csináltak, s egyet hátvédnek hagyva, kettővel készültek a csatába indulni. Kevéssel kilenc óra előtt iszonyú csatazajjal és kavarodással megkezdődött a harc, s mindjárt az elején igen sokan meghaltak; vadul és keményen csatáztak ott, ámde nem hosszú ideig, mert az Isten megkönyörült a flamandokon, s csakhamar megadta nekik a győzelmet, s a franciákat, akik – amint ez később világosan bebizonyosodott – ha győztek volna, előre kitervelt szándékaik szerint iszonyú dolgokat cselekedtek volna Flandriában, semmivé tette.

 

(Itt a csata leírása következik, majd az alábbi összefoglaló):

 

…Így történt, hogy Isten rendeléséből és az ő mindent irányító keze által a takácsok, a posztóványolók s a közönséges flamandok előtt, kik csak gyalogosok voltak – igaz, hogy bátrak, erősek, jól felfegyverzettek s egyet akarók –, összeomlott a hadművészet, elpusztult a katonák színe-virága, kik pedig válogatott lovakon, erős paripákon jöttek ellenük; s a legerősebb hadsereg tündöklő szépsége s hatalma csak arra lett jó, hogy megtrágyázza a földet, s a franciák dicsősége ott szemétté s földbeli féreggé változott. A flandriaiak ugyanis ama kegyetlenség miatt, melyet a franciák Lille és Courtrai közötti területen gyakoroltak, nagy haragra gerjedtek, s nem kegyelmeztek a sebükben összeeső franciáknak, de még a lovaiknak sem, s valamennyit megölték kegyetlen öldökléssel mindaddig, míg teljességgel meg nem bizonyosodtak győzelmükről; ugyanis a flandriaiak seregében a csata előtt hadvezéreik azt a parancsot hirdették ki, hogy aki a csata közben valami értéktárgyat elrabol, avagy az ellenség közül bárkit, még ha nemesember is, élve foglyul ejt, saját bajtársai ölik meg a tetthelyen…

 

A firenzei céhstatútumokból

XIV. század

 

A selyemszövő céh (Arte della Seta) statútuma a céhtagok ligái és szövetségei ellen

 

N. Rodolico, 1899, 131–132. o.

 

A keresztény tanítás apostola mondotta, hogy mindnyájan legyünk testvérek Krisztusban, ezért akik követik és lehetőségük szerint követni óhajtják Pálnak ezen szent szavait, eltávoztatni törekszenek az e céhez tartozó emberek szívéből és eszéből azt, ami az igaz és legkedvesebb szeretet ellen is van és igen közeli dolog, ti. a társulásokat, szövetkezéseket, ligákat és szövetségeket (monopolia posturas ligas et doganas), valamint az eskütételeket és jogtalan sarcolásokat. Ilyenek a mi kézműveseink és mások között különösen azoknak a statútumoknak és rendelkezéseknek következtében szoktak előfordulni, amelyeket ők elvonulva és titkon alkottak meg, amelyek nem foglaltatnak ennek a céhnek vagy más céheknek statútum-köteteiben, amelyek tekintetében Firenze közössége céheinek statútum-vizsgálói (approbatores statutorum) nem egykönnyen tudnak intézkedni. Szabadságot nyújtván minden kézművesnek, hogy saját hivatását azon céh valamelyik vezetőjének (rectoris) vagy bármely néven nevezett tisztségviselőnek (officialis) mindennemű akadályozása, sérelme vagy jogtalansága nélkül gyakorolhassa, elhatározták, hogy ezen céh egyetlen vezetője (rector), konzula, ügyvivője (sindicus) vagy tisztségviselője – bármilyen névvel illessék is – se merjen, merészeljen vagy legyen felhatalmazva bármilyen statútumot, ordinamentumot, határozatot vagy szabályozást (decreta seu reformationes) alkotni vagy létrehozni ennek a céhnek tagjai és kézművesei között, akár be vannak írva, akár nem, szóval tettel vagy kimondottan, hallgatólag vagy kifejezetten, amelynek vagy amelyeknek kapcsán parancsot, ítéletet vagy eljárást lehet (kiadni, hozni vagy indítani) ennek a céhnek tagjai között, ellenük vagy valamelyikük ellen (és ne merjen) joghatóságot gyakorolni másként, mint ahogyan azok a vezetők, konzulok akarják, vagy ahogyan ennek a céhnek vagy másoknak jóvá hagyott statútumai szerint történhetik.

És ha valami az előbb mondott alakiság ellenére és azon túl történnék, amint mondottuk, ipso iure legyen érvénytelen és semmis. És hogy a podeszta, kapitány és bármelyikük, akit az előbb mondottak kapcsán először megkeresnek, legyen köteles és tartozzék megbüntetni az ilyen rektort, konzulokat vagy officialist és bárki mást 200 font kisforintra mindannyiszor és amennyivel (akarja, és) legyen a nevezettek kapcsán teljes hatósága eljárni, és mindenképpen vizsgálatot tartani az előbb mondottak ellen vétkező és tevő személlyel szemben.

A gyapjúfonó céh (Arte della Lana) statútumainak felirata, melyben egyházi intést és kiközösítést akarnak kieszközölni azok ellen a gyapjúfésülők ellen, akik rosszul fonják a gyapjút.

Hogy eszközöljenek ki leveleket azok ellen, akik a gyapjút (stamen) egy szálnál többre fonják. Az ez idő szerinti konzul urak legyenek kötelesek és tartozzanak tíz font büntetés terhével – mindegyikük után – minden esztendőben legalább egyszer hatékonyan úgy eljárni, hogy leveleket szerezzenek és eszközöljenek ki a tisztelendő atyáktól, a firenzei és fiesolei püspök uraktól és mindkettőjüktől vagy azok vikáriusától, amelyeket Firenze grófsága és kerülete minden egyes részébe, és bármelyikük egyházmegyéjébe küldjenek ki a plébánosoknak, perjeleknek, egyházigazgatóknak és káplánoknak az egyes egyházakba. Ezek legalább (négyszer) egy évben, november elején, Karácsony napján, Húsvétkor és Pünkösdkor legyenek kötelesek és tartozzanak valamennyien a maguk templomában népüket és híveiket első, második és harmadik hirdetésként meginteni, s azt követően minden és minden egyes, bármilyen rendű és rangú személyt kiközösíteni, aki a gyapjúfonalat több mint egy szállal fonja meg (inaspaverint). És aki ez ellen cselekednék a mondott hirdetés és kiközösítés után, azt tekintsék kiközösítettnek és legyen az; s ebből a kiközösítésből másként ne menekülhessen ki vagy az alól másként feloldozható ne legyen, csak úgy, hogy előbb a gyapjúnak minden motringja (matassa) után, melyet, egynél több szálra font meg, a maga egyházának oltárára vagy annak a papnak kezéhez, akitől feloldozást kér, a nevezettek után egy solidus kisforintot ajánl fel. És akkor az a pap, akitől az ilyen bűntettesek a bocsánatot és feloldozást kérték, ezek alól feloldozhatja, de súlyos penitenciát kell kiszabnia reájuk. És hogy a konzulok kötelezzék a gyapjúkereskedőket arra, hogy Firenze kerületének minden egyes üzletében (mercato) tartsanak egy mintapászmát (? unum par articulariorum), és nyomoztassanak azon fonónők után, akik több mint egy szálra fonnak, s akit ez ellen vétkezőnek találnak, 40 solidusszal bűnhődjék. És a konzulok legyenek kötelesek minden esztendőben legalább három alkalommal elküldeni poroszlóikat (berroviarios) és futáraikat a nevezett céh emberei közül, hogy a mondottak tárgyában vizsgálatot tartsanak. És ha kívánatosnak látják, küldjenek ezenkívül is, a nevezettek költségén.

 

VIII. Michael Paleiologos és a genovai köztársaság szerződése

 

A szemelvény azokat a kiváltságokat sorolja fel, amelyeket Genova szerzett az 1261 után visszaállított bizánci birodalomban. Minthogy a császár a birodalom helyreállítása érdekében rászorult Genova segítségére, kénytelen volt a szerződés számára súlyos feltételeit is elfogadni.

 

Zepos–Zepos, 1931, T. I., 488–491. o.

 

(Nymphaion, 1261. március 13-án)

 

…Először: császári felségünk és felségünk örökösei a mai naptól fogva a jövőben szeretetben és örök békében fognak élni a genovai köztársasággal és a területén élőkkel, viszont háborút fognak viselni a velencei köztársaság ellen és minden velencei ellen, a mi ellenségeink ellen, s nem fognak békét kötni az említett köztársasággal, sőt fegyverszünetet és egyezményt sem a genovai köztársaság tudta és akarata nélkül. S az említett genovai köztársaság nem fog békét, fegyverszünetet, sem egyezményt kötni az említett velencei köztársasággal császári felségünk tudta és akarata nélkül.

Úgyszintén gondoskodni fog… (ő császári felsége) minden genovai, valamint a genovai területről valók és a genovaiaknak nyilvánítottak épségéről… Minden genovai, valamint a genovai területről valók és a genovaiakká nyilvánítottak legyenek szabadok, valamint mentesek egész előbb említett birodalmunk területén szerte mindennemű vámtól adótól és illetéktől a birodalmunkba történő beutazásukkor és kiutazásukkor, ott-tartózkodásuk alatt és egyik területről a másikra tengeri vagy szárazföldi úton, árukkal vagy azok nélkül történő átmentésükkor, akár oda behozott, akár kivitel céljára ott vásárolt árukról van is szó, mind ők személyükben, mind pedig áruik is…

… (A császár) az alább felsorolt helyeken és mindazokon a területeken, amelyek hozzájuk tartoznak: Anaiában,1027 Szmirnában, Adramyttionban1028 és, Isten irgalmából, Konstantinápolyban.1029 Szaloniki területén és Kassandreia mellett, valamint az alább megnevezett szigeteken és a hozzájuk tartozó területeken, azaz: Mytilenében, Chioson és – Isten irgalmából – Krétán és Negropontén,1030 teljes tulajdon- és birtokjoggal üzlethelyiséget, palotát,1031 templomot, fürdőt, kemencét, kertet és elegendő házat (adományozott) ama kereskedők beszállásolására, akik oda mennek kereskedelmi ügyleteket lebonyolítani; úgy azonban, hogy tőlük nem szabad semminemű bérfizetést kérni és behajtani. Valamennyi említett területen és szigeten s az ezekhez tartozó területeken a genovaiaknak legyenek és kívánságuk szerint lehetnek konzuljaik, kúriájuk s tiszta és vegyes jurisdictiójuk minden polgári és büntetőjogi jogesetben, minden genovai vagy Genova területéről való felett, valamint azok felett, akiket genovaiakká nyilvánítottak.

Úgyszintén megígérte és megállapodott velük abban, hogy egész most meglevő birodalmában és azokon a területeken, amelyeket Isten irgalmából még hozzá szerze, a genovaiak közül… senkit sem tartóztat vagy tartóztattat majd le… másnak a tettéért vagy vétkéért semminemű ügyben, sem személyét illetően, sem vagyonát nem foglalják le, hanem a vétkeseket magukat sújtsa a büntetés úgy, hogy a többiek ne szenvedjenek, semminemű kárt vagy sérelmet más személy vétke, adóssága vagy rablása miatt.

…Nem fogja megengedni császári felségünk birodalmának egyetlen területén vagy szigetén sem… bárminemű olyan flotta felszerelését, amely flotta a genovai köztársaság vagy a genovaiak és genovai területek elleni hadműveletekre készülne, vagy amelyeket arra szánnának.

…A genovaiak ellenségeinek (a császár) nem nyújt semmiféle piacot, kivéve a pisaiakat, akik hű emberei császári felségünknek; és kiűzi egész birodalmunkból mindazokat a kalózokat, (akik) a genovai köztársaság ellen (tevékenykednek). Üldözni fogja őket és a bűnösöket a törvény szerint megbünteti…

… (Arra az esetre, ha sikerül hatalmába kerítenie Konstantinápolyt, a császár megígéri, hogy megerősíti a genovaiak mindazon kiváltságait, amelyeket ott élveztek volt), valamint palotát, lakóhelyiséget és birtokokat ad a genovai köztársaságnak a nevezett városban és területein, s ezenfelül kegyet tanúsít a köztársaság iránt, nevezetesen azzal, hogy odaadja a nevezett köztársaságnak a Szent Mária-templomot, amelyet jelenleg a velenceiek tartanak birtokukban, azokkal az üzlethelyiségekkel együtt amelyek a templom körül vannak, továbbá temetőjét, valamint a velenceiek várkastélyának telekbirtokát, amely magában a városban van. Mindezt akkor, ha a nevezett köztársaság gyors és hathatós hajóhad segítséget küld a nevezett város elfoglalására.

Úgyszintén odaadta és átengedte (a császár) tulajdon- és birtokjoggal, teljes tiszta és vegyes jurisdictióval Szmirna városát és annak kikötőjét, (a városnak alárendelt) felsorolt birtokokkal, területtel, lakossággal s szabad és akadálytalan tengeri és szárazföldi beutazással és kiutazással örökös birtoklásra… (A nevezett város) mindenkinek nagyon alkalmas kereskedés céljára, jó kikötője van, s oda özönlik minden elképzelhető árucikk.

Szintén megígérte és megegyezett arra nézve is, hogy az egész említett birodalomban semmiféle tilalmat sem fog alkalmazni a genovai köztársasággal szemben… semminemű árura, élelmiszerre vagy gabonára sem, hanem meg fogja engedni valamennyi genovainak egyenként és összesen, hogy árukat, élelmiszereket és gabonát szerezhessenek be az említett egész birodalomból, onnan kivihessék szabadon és akadálytalanul… Ugyancsak megígérte (a császár) hogy a jövőben nem engedi meg kereskedelem folytatását, a Nagy- (Fekete-) tenger körzetén belül a latinok közül senkinek, a genovaiak, a pisaiak és azok kivételével, akik pénzt vagy különféle dolgokat hoznak a császári udvar számára. A genovaiakkal szemben nem fog tilalmat alkalmazni a Nagy-tenger körzetében való behajózásban s az onnan történő kihajózásban, akár árukkal, akár áruk nélkül hajóznak is, hanem szabadon, mindennemű vámfizetés nélkül hajózhatnak oda s hajózhatnak onnan ki.

 

A Hanza első közös határozatai (1260–1264)

Az északnémet tengerparti városok wismari gyűlésén hozott első közös határozat, a közös érdekvédelemről és egymás kölcsönös segítéséről.

 

Keutgen, 1899, 522. o.

 

Óhajtjuk, hogy tudomást szerezzetek arról a határozatról, melyet derék és megfontolt férfiak gondos mérlegelés után hoztak mindazon kereskedők támogatására, akik a lübecki joggal élnek.

 

1. Először is minden város – lehetőségei szerint – tisztítsa meg a tengert a kalózoktól és más gonosztevőktől, hogy a tengert járó kereskedők üzleti ügyeiket szabadon intézhessék.

2. Ha valakit bűnei miatt az egyik városból elűztek, más város be nem fogadja.

3. Ha egy polgár fogságba esett, vagyona árán ne váltsák ki, de küldjék el neki övét s egy kést is hozzá.

4. Egy polgár sem vásárolhat meg más embert, s adósság törlesztése fejében nem fogathat el senkit. Ha ezt teszi, sem abban a városban, ahol lakik, sem a lübecki jog alá tartozó többi városban tovább nem maradhat.

5. Ha valakit útonállásért vagy rablásért az egyik városban törvényen kívülinek nyilvánítottak, valamennyi többiben is annak tekintsék.

6. Ha egy úr valamelyik várost ostrom alá veszi, egyetlen más város sem támogathatja az ostromlót, kivéve, ha saját uráról van szó.

7. Ha valahol háború dúlna, nem történhet meg, hogy az ottani városokból származó polgárnak még egy más városunk is testében vagy vagyonában ártalmára legyen, ellenkezőleg, őszinte jóakarattal támogassa.

8. Ha valaki egyik városunkban megházasodik, s ezután megjelenik első felesége és magának követeli őt: amennyiben hitelt érdemlő tanúkkal tudja bizonyítani, hogy valóban a felesége, a férfit fejezzék le.

9. Ha leányát vagy unokahúgát egy polgár férjhez adja, s egy másik férfi azt állítja, hogy az illető már előbb az ő törvényes felesége volt: ha állítását megfelelő tanúkkal bizonyítani nem tudja, fejét vegyék.

E határozatok egy évig maradnak érvényben. Hogy mi történjék azután, azt egyik város a másikkal levélben közölje.

Kelt Keresztelő János napján, Wismarban.

Az 1265. évi határozatokból

2. Évenként egyszer egybe kell gyűlni, mikor is a városok ügyeit megtárgyaljuk.

5. Ha tengeren kalózok verődnének össze, valamennyi város, a ráeső rész arányában, a kiirtásukhoz szükséges költségekhez járuljon hozzá.

 

Hitelügyletek rendezése a champagne-i vásáron

A champagne-i vásárokon kiállított kötelezvények, amelyeket a vásári pecsét, illetve a magisztrátus aláírása hitelesített, különleges bizonyító erővel bírtak, s rendelkeztek mindazokkal a kiváltságokkal, amelyeket a vásárjog magában foglalt.

 

Collection des documents, T. III., 1880, 18–19. o.

 

Az Úr nevében. Amen. Ugyanazon Urunk emberi testet öltésének ezerkétszázkilencvennyolcadik esztendejében, a tizenegyedik indikcióban, pénteki napon, mely szeptember havának ötödik napja. A troyes-i Szent János-napi vásáron, a piacenzai kereskedők házában, Lafranco di Paulo, Janatius de Cugullo, Guilelmus Pastorello, Obertonus de Fonle előtt, kik valamennyien piacenzabeliek, s mint meghívott tanúk jelentek meg Marco di Artengo velencei polgár és kereskedő, saját maga, valamint apja, egyben üzlettársa, Donato di Artengo úr nevében határozott nyilatkozatot tett, s mindkét módon: saját akaratából és biztos tudomásával ígéretet tett és megegyezett Oberto Angusollával, aki piacenzai polgár és kereskedő, s aki jelen volt, és kézadással elfogadta az egyezséget mind saját maga, mind pedig apja, Nicola Angusolla, valamint Conrado Angusolla nevében, hogy ti. általa ugyanazon Nicolának és Conradónak átad és kifizet, odaad, hiánytalanul megad, nekik ti. avagy örököseiknek, avagy, akire engedményezik, avagy közülük akár egyiküknek is, olyképpen, hogy ha a kifizetés megtörténik, ugyanazon Marco és apja ettől az adósságtól legyenek teljességgel mentesek; tehát fizet előbbiek szerint Cremona városában, a most következő november havának Kalendae (első napjáig) kétszáz font imperiálist, 135 livre és 12 sou „petits tournois”-ért cserébe, és ezek értékeképpen, amely pénzt – mint azt az említett Marco saját maga és említett apja nevében szilárdan vallotta – az említett Nicolától átvett és megkapott cserébe, a nemrégiben elmúlt provins-i vásáron, aki a pénzt saját maga és az említett Oberto és Conrado nevében is adta. Nyilatkozattevő pedig lemondott a pénz meg nem számlálása címén tehető kifogásról, valamint arról a kifogásról is, hogy nincs neki tours-i aranya, illetve olyan pénze, amelynek értéke egyenlő lenne a fenti összeggel, továbbá: a csalárdság címén emelhető kifogásról is, de minden egyéb, bármely jogcímen emelhető kifogás jogáról is. Egyébként az említett Marco mind saját, mind apja nevében megígérte az említett Obertónak, és megegyezett vele, aki a maga és az említettek nevében ezt is kézadással elfogadta, hogy ha nem tartaná be fentieket, bírság címén kettőre hármat ad – a megegyezett összegen felül, illetve annak épségben tartásával; ezenkívül megtéríti neki valamennyi kárát és költségét akkor is, ha azokat egyszerűen, élőszóval elsorolja neki, s esküt sem kell tennie, és a bizonyítás terhe alól is mentesül. És afelől is megegyeztek, hogy sem ő maga nem kér, sem más útján nem kéret másik példányt ebből az oklevélből, sem jegyzéket, sem írásbeli panasziratot sem terjeszt elő; továbbá: nem emel kifogást az elmondottak vagy azok valamely része ellen; olyanformán, hogy az adósság megadását egészben vagy részben, ne lehessen másként bizonyítani, csakis ennek az oklevélnek betépésével, avagy másik, új oklevél megszerkesztésével, melyet közjegyőnek kell elkészítenie. Továbbá: az elmondottak egészéért s azok minden részéért elkötelezte Oberto úrnak – aki azt elfogadta az elmondottak nevében is – zálogként mind saját, mind apja vagyonát, e tárgyban is lemondva saját maga és apja nevében szilárdan a csalárdság, a megfélemlítés címén emelhető kifogásról, az ok nélkül vagy törvénytelen ok alapján történő ellentmondásról, az általánosságban vagy részletekre kiterjedően indítandó peres kereset jogáról, kijelentve, hogy az általános ellentmondás is érvénytelen lenne. Továbbá: e megkötött egyezség megtartására mindenütt, minden champagne-i területi bíró, konzul, polgármester, kapitány és vásárnagy színe előtt ténylegesen és személyesen kötelezhetők legyenek a felek.

 

Én, Gerardus Roncharollo, piacenzai közjegyző ott voltam ennél az egyezségnél, és miután a felek erre felkértek, megírtam ezt az oklevelet.

 

A reimsi érseki iskola és Gerbert d’Aurillac

 

Richerius, Gerbert tanítványa, krónikájában részletesen beszámol híres mesterének tanítási módszereiről.

 

Latouche, 1937, T. II., 51–59., 65. o.

 

Gerbert megérkezése Galliába. – Miközben (az érsek) ezeken a dolgokon gondolkodott, a Gondviselés maga küldte hozzá Gerbert-t, a nagy tudású és csodálatos ékesszólású embert, aki hamarosan, mint egy égő fáklya beragyogta fényével egész Galliát. Gerbert Aquitániában született, s gyermekkorától a szent hitvalló Geraldus monostorában1084 nevelkedett, s itt tanulta a grammatikát. Ifjúként is itt folytatta tanulmányait, mikor a véletlen úgy hozta, hogy Borrel az innenső Hispánia hercege1085 érkezett a monostorba, hogy itt imádkozzék. Az apát nagy szívélyességgel fogadta, s a beszélgetés során megkérdezte vendégét, vajon vannak-e Hispániában a szabad művészetekben tudós emberek. A herceg igenlő válaszára az apát megkérte, vigye magával a monostor egyik szerzetesét, hogy ott a tudományokban képezhesse magát. A herceg szívélyesen eleget tett a kérésnek, magával vitte Gerbert-t, a fráterek egyetértésével és rábízta tanítását Hatton érsekre.1086 Ennek irányítása alatt Gerbert elmélyülten tanulmányozta és nagy sikerrel a matematikát.

Mivel a Gondviselés azt akarta, hogy a még sötétségben lévő Galliát nagy fénnyel világítsa meg, az isteni sugallat nyomán a herceg és a püspök Rómába mentek zarándoklatra. Az előkészületek után útrakeltek, s magukkal vitték a gondjaikra bízott ifjút. A Városba érkezve, miután imádkoztak az apostolok sírjánál, felkeresték a szent emlékezetű pápát, magukat bemutatva, felajánlották ajándékaikat.

Az ifjú ember okossága és tanulási vágya nem kerülte el a pápa figyelmét. Mivel Itáliában a zene és az asztronómia teljességgel ismeretlen volt, legátusa által tudatta Itália és Germánia királyával Ottóval, a matematikában oly jártas és a tanításban buzgó ifjú érkezését. A király nem késett javasolni az ifjú visszatartását Rómában. A püspöknek és a hercegnek a pápa kijelentette, hogy a király akaratának megfelelően itt tartja az ifjút, de szívesen visszaküldi, ha a király úgy akarja. A herceg és a püspök tehát visszatért Hispániába, otthagyva az ifjút, akit a pápa bemutatott a királynak.1087 Midőn ismereteiről kérdezték, azt válaszolta, hogy a matematikában előrehaladt, de még tanulni szeretné a logika tudományát. Mivel ebben is eredményt akart elérni, nem sokáig maradt Rómában.

 

G. reimsi archidiakonus1088 nagy tekintéllyel bírt a logika tudományában. Éppen őt küldte ekkoriban Lothár Franciaország királya követként Ottóhoz Itáliába. Érkezése örömmel töltötte el az ifjút, aki felkereste a királyt, és elérte, hogy G.-re bízatott. Csatlakozva hozzá, rövid idő múltán elkísérte Reimsbe. Gerbert a logika tanulásában gyors haladást ért el. Munkájának kiválóságával magára vonta az érsek figyelmét, aki kegyeibe fogadta, s kérésére megbízta az érseki iskolában a diákok tanításával.

Milyen sorrendben tanította Gerbert a könyveket. – A didaktikát világossá tette, sorrendben a következő könyveket magyarázva: kezdte Porphüriosz1089 Isagoge, azaz Bevezetés című munkájával. Victorinus rétor, és Manlius fordítása alapján; majd Arisztotelesz értekezését fejtette ki a Kategoriákról. Ezek után tökéletesen elmagyarázta a Peri Hermeneias1090 azaz Interpretációk tartalmát, és végül megtanította hallgatóságának a Topicákat – vagyis a bizonyítás alapjait –, amiket Cicero fordított görögből latinra és Manlius konzul kommentárt fűzött hozzá 6 könyvben.

…Ezen munkák megtanítása után azt akarta, hogy tanítványait bevezesse a retorika tudományába; de félve attól, hogy lehetetlen lenne számukra felemelkedni a szónoklás művészetéhez a kifejezés módjának ismerete nélkül, amit csak a költőktől lehet megtanulni. Olvasta tehát és magyarázta a költőket. Vergiliust, Statiust, Terentiust, éppúgy a szatirikus Juvenalist, Horatiust, és a történetíró Lucanust. Mikor tanítványai megismerkedtek ezekkel a szerzőkkel és megtanulták a stílus alkotás módját, rábízta őket egy szofistára, hogy a vitatkozást gyakorolja velük, mert azt akarta, hogy úgy tudják magukat kifejezni, mintha a mesterség segítsége nélkül beszélnének, ami a szónok legnagyobb tökéletessége.

Mindaz, amit a logikáról mondtunk jellemző mindarra az erőfeszítésre, amit a matematika elsajátíttatásáért tett. Elkezdte tanítványait bevezetni az aritmetikába, ami az első része a matematika tudományának; majd megtanította nekik a zene alapjait, ami addig teljesen ismeretlen volt Galliában. Érzékelhetővé tudta tenni a különböző jeleket egy monocordon segítségével, felosztva az összhangzatot és akkordokat, hangokra és félhangokra, ditonokra és a hanglejtésekre.

…Gerbert hírneve elterjedt egész Galliában és Itáliában. Szenvedélye a tudományok iránt és tanítványainak száma mindennap növekedett. Egy ilyen nagy doktor hírneve nem korlátozódott Galliára, hanem eljutott Germánia népeihez is, áthatolt az Alpokon, szétáradt Itáliában egészen a Tirrén-tengerig és az Adriáig…

 

 

Robert Courcon pápai követ statútuma (1215. augusztus)

 

Denifle–Chatelain, T. I., 1889, Nr, 20.

 

R. Krisztus keresztjének szolgája, a mennyei könyörületesség folytán a Caelius-hegyi Szt. István-templom tituláris kardinális presbitere, az apostoli Szentszék legátusa minden párizsi oktatónak és hallgatónak üdvözletét küldi. Mindenki tudja meg, hogy a Pápa őszentsége rendkívüli megbízatásában járunk, hogy a párizsi egyetem javító reformjára eredményesen munkálkodjunk. A jóravaló emberek közösségének és a tudományoknak a zavartalanságáról kívánunk gondoskodni és a következőképpen rendelkezünk:

Senki se adjon elő Párizsban a tudományokról életének huszonegyedik éve előtt, és legalább hat évet hallgassa tudományát, mielőtt előadni kezdene, és vállalja, hogy legalább két évig fog előadni, hacsak elfogadható egyéb ok ebben meg nem akadályozza, melyet nyilvánosan az ügyet vizsgáló bírák előtt kell igazolnia; erkölcsi feddhetetlenek legyenek, és mindazokat, akik elő akarnak adni, olyan módon vessék alá vizsgának, ahogyan az rögzítve van a Párizs érseke által kiadott iratban, amely azt a megegyezést tartalmazza, amely a kancellár és a diákok között jött létre, s melyet megerősített és támogatott a Pápa őszentségének megbízottja. Olvassák az intézményben rendszeresen s ne csak alkalmanként Arisztotelész könyveit az új és a régi logikáról. Olvassák rendszeresen Priscianus két művét, de legalábbis az egyiket1092. Ünnepnapokon csakis filozófiát és szónoklatról szóló könyveket, a quadrivium tárgyait, etikát, és ha úgy kívánják, a Topika negyedik könyvét. Ne olvassák azonban Arisztotelész metafizikáról és természetfilozófiáról szóló könyveit, sem az ezekről szóló összefoglalásokat, sem pedig a Dinantból származó Dávid, Amaricus eretnek vagy a hispániai Mauritius tanításait.

A professzorok beiktatása vagy gyűlése illetve az idősebb vagy fiatalabb diákok nyilvános disputáinak idején ne tartsanak mulatságokat. Meghívhatják magukhoz barátaikat, de csak keveset. A szokásos ruha és egyéb adományok legyenek még gyakoribbak, különösen a szegényeknek. A szabad művészetek oktatói csakis kerek fekete fejfedőt hordjanak és talárt, lehetőleg újat. Jó hasznát vehetik a köpenynek is. Ha a szabad művészetek vagy a teológia hallgatói közül valaki elhalálozik, egyszer a hallgatók egyik csoportja menjen virrasztani, máskor pedig a másik, s ne távozzon el a sírtól, amíg a másik meg nem érkezik, hacsak ebben valamely elfogadható indok meg nem akadályozza. Ha a teológia vagy a szabad művészetek tanára halálozik el, minden tanár legyen jelen a virrasztáson, valamelyikük olvasson vagy olvastasson fel zsoltárokat, egészen éjfélig tartózkodjanak abban a templomban, ahol a vigiliát tartják, egészen éjfélig vagy tovább, hacsak elfogadható ok ebben meg nem akadályozza. A temetés napján sem előadást, se vitát ne tartsanak.

A Saint Germains de Près mezejét korábbi tulajdonát megerősítjük, és teljes egészében biztosítjuk számukra…

A teológusok helyzetét a következőképpen rendezzük: senki se adjon elő Párizsban életének harmincadik éve előtt, és mielőtt legalább nyolc évig a tárgyát nem hallgatta, és a műveket diákként alaposan át nem tanulmányozta, és öt évig hallgasson teológiát, mielőtt nyilvánosan magánelőadásokat tartana, de a professzorok előadása előtt három nappal ilyen előadást tartani nem lehet. Párizsban ünnepi előadást és prédikációt csakis kifogástalan jellemű és életvitelű személy tarthat. Ne legyen egyetlen párizsi diák sem, akinek nincsen saját tanára…

 

A poitiers-i csata

 

Az angol–francia úgynevezett százéves háború (1337–1453) első szakaszának egyik legnagyobb ütközete volt a poitiers-i csata, melynek következményei kiélezték a francia társadalom válságát. A következő szemelvény a XIV. századi normandiai krónikákból való.

 

Molinier, 1882, 112. o.

 

I. Tárgyalások a csata előtt

 

János király igen nagy sereget gyűjtött és elindult a walesi herceg1095 ellen… A walesi herceg amikor tudomást szerzett a király megérkezéséről, visszavonulásba kezdett, s a király egészen Poitiers-ig üldözte őt. Ezen üldözés alatt Poitiers és Chauvigny között a herceg emberei összetalálkoztak Joigny gróffal és több mint kétszáz harcosával; a franciákat szétverték, Joigny grófot és sok mást foglyul ejtettek. János király annyira üldözte a herceget, hogy Poitiers közelében utolérte őt, ahol ez és vele együtt összes emberei az erdőben ütöttek tábort. A helyet, ahol a herceg tartózkodott, Maupertuis-nek1096 nevezték… A herceg nyolcezer emberrel rendelkezett, akik közül mindössze háromezer volt nehéz fegyverzetű, a többi pedig íjász. János király serege oly közel ment a herceg seregéhez, hogy látták egymást, és várták a következő napot, a küzdelem napját. Ekkor megjelent Périgord bíboros, akit a pápa küldött, hogy békét közvetítsen kettejük között. És megjelent a bíboros János király előtt, hogy a herceg nevében fegyverszünetet kérjen. A herceg, hogy megkapja a fegyverszünetet, felajánlotta, hogy visszaadja János királynak mindazokat a várakat és erősségeket, amelyeket a francia királyság területén meghódított, és amelyek három év óta kezében voltak, s hogy 10 0000 arany forintot fizet; a herceg abba is beleegyezett, hogy foglyul és túszul adja magát, míg mindezeket nem teljesítik és rendezik, csak az emberei harc nélkül vonulhassanak el. Ezeket az ajánlatokat János király elutasította, és azt felelte a bíborosnak, hogy a herceg és annak minden embere feltétel nélkül adja meg magát, máskülönben erőszakkal ejti foglyul őket. Amikor a herceg értesült erről a feltételről, csatasorba állította társait és nagy aggodalommal várta a csatát, mert János királynak igen nagy serege volt.

 

II. A csata

 

Az angolok a maguk arcvonala mellett két szárnyat alkottak íjászaikból, és hadirendbe álltak egy nagyobb mezőn, melyet szőlőtőkék borítottak és sövény vett körül, rajta számos réssel. János királynak mintegy tizenkétezer nehéz fegyverzetű vitéze volt, de kevés másféle harcosa, mint amilyenek az íjászok és a számszeríjászok, és azután az angol íjászok biztosabban céloztak, amikor sor került az ütközetre. János király több vonalat állított fel, és ezek közül az elsőt a marsallokra bízta, akik annyira siettek összecsapni az ellenséggel, hogy a király arcvonala még messze hátul volt, a marsallok pedig már áthatoltak a sövényen és már felvették az érintkezést az angolokkal az elkerített hely belsejében, ahol ezek hadirendbe állottak. Az angolok nyomban szétverték őket, embereik nagy részét levágták és foglyul ejtették. Clermont marsall elesett, a másik marsall pedig fogságba került. Nyomban ezután ért oda a normandiai herceg, aki igen sűrű nehéz fegyverzetű arcvonal felett rendelkezett, de az angolok a sövény réseinél összegyülekeztek és kissé előrenyomultak. A herceg emberei közül néhányan behatoltak a sövény mögé, de az angol íjászok olyan nyílzáport bocsátottak rájuk, hogy a herceg arcvonala hátrálni kezdett, s ekkor az angolok támadásba mentek át a franciák ellen. A herceg arcvonalából sok ember halt meg és esett fogságba itten, sokan megfutamodtak, egy részük pedig egyesült a királyi hadtesttel, amely éppen csak, hogy közeledett. Az orléans-i herceg katonái szétfutottak, azok pedig, akik megmaradtak, egyesültek a királyi hadtesttel. Az angolok összevonták hadsoraikat és kissé kifújták magukat, a király és emberei azonban nagy és hosszú utat tettek meg, ami igen kimerítette őket. Ekkor a király és hadteste felzárkózott: nagy és kegyetlen csata keletkezett, az angolok közül sokan visszafordultak és megfutottak, de a franciák annyira összezsúfolódtak az íjászok által nyakukba zúdított nyílzápor nyomán, hogy legnagyobb részük el sem jutott a küzdelemig, hanem egyik a másikra hullott. Ekkor már nyilvánvaló lett a franciák veresége. János király és fia, Fülöp fogságba estek … Károly herceget azonban lovagjai elragadták onnan, ugyanígy az Anjou herceget és a touraine-i herceget. A csatában nem annyira a halottak száma volt nagy, mint inkább a súlyos sebesülteké; mindent egybevetve, mintegy 800 nehézfegyverzetű francia esett el. A csata 1356-ban történt.

 

Utána János királyt és fiát, Fülöpöt, valamint a többi foglyot Bordeaux-ba vitték, Károly, Normandia hercege pedig Párizsba vonult és Franciaország kormányzójává lett…

 

A rendi gyűlés összehívása

 

A Grandes Chroniques de France a francia királyság hivatalos krónikája. A kezdetektől a XV. század végéig terjed. Első része a XII. sz. elején a Saint-Denis-apátságban a különböző latin krónikák összegyűjtéséből készült, újabb gyűjteményt fűztek hozzá a XIII. században, VIII. Lajos koráig terjedőt. 1286-ban IX. Lajos és III. Fülöp korával egészítették ki. A szerzők egyike Primat szerzetes volt. A XIV. századtól francia nyelven írták, sőt a korábbiakat is lefordították.

 

Delachenal, 1910, T. I., 75–85., 87–89., 155. o.

 

(1356.) október 15-én, egy szombati napon, a Langue d’oil területéről számos egyházi ember és nemes, valamint a tekintélyes városok sok polgára jött Párizsba; majd az ezt követő hétfőn egybegyűltek a parlament1097 termében a jelen levő normandiai herceg1098 parancsa szerint. Itt, a herceg jelenlétében, Pierre de La Forest, Rouen érseke és Franciaország kancellárja, ismertette a három renddel a király foglyulejtésének történetét: habár derekasan küzdött önkezével, balszerencse folytán fogságba esett. A kancellár felfedte továbbá előttük, miképpen kell mindenkinek a király kiszabadításán fáradoznia, s a rendek kérésére, melyet az említett herceg tolmácsolt, tanáccsal szolgált arra nézve, hogyan lehetne a királyt visszakapni, mi lenne a hadvezetés módja, és e célból milyen segítségre volna szükség.

 

…Következett 15 nap vagy körülbelül annyi. Sokaknak ez fáradságos volt, mivel a három rend hosszú ideig várt e dologban a válaszadással. Mégis, miután több mint tizenöt napon át tanácskoztak és üléseztek, mindenik rend képviselőket választott, akiket meghatalmazott azzal, hogy mindazt rendeljék el, ami a királyság javát látszik szolgálni. A küldöttek mindhárom rendből összesen körülbelül ötvenen – azt üzenték a normandiai hercegnek, hogy szívesen beszélnének vele titokban. Evégett a herceg csupán hatodmagával a minorita barátok rendházába ment a rendek megbízottaihoz, akik közölték vele, hogy többnapi összejövetel után mindenben megegyeztek egymással. Arra szólították fel a herceget, hogy tartsa titokban mindazt, amit neki a királyság megmentése érdekében mondani fognak, mire ő azt felelte, hogy erre sohasem fog megesküdni. Mindazonáltal elmondották neki a következő dolgokat:

 

A rendi gyűlés követelései

 

Először is kijelentették neki, hogy a király az elmúlt időben rosszul kormányozta az országot: ezért pedig azokat kell okolni, akik neki tanáccsal szolgáltak. Általuk tette a király mindazt, amit tett. Ezek a királyságot kifosztották és oly veszélybe sodorták, hogy teljesen tönkrement és elveszhet. Azt követelték továbbá a hercegtől, hogy azokat, akiket ők megneveznek, fossza meg minden tisztségtől, fogassa el és börtönöztesse be őket, vagyonukat pedig vegye zár alá és koboztassa el. Pierre de la Forest, roueni érsek és Franciaország kancellárja szintén ama tisztségviselők közé tartozott, akik ellen a rendek panasszal éltek. Minthogy egyházi személy volt és nem tartozott a herceg joghatósága alá, arra szólították fel a rendek a herceget, hogy saját kezűleg írjon a Szentszéknek és kérjen tőle biztosokat, akiket majd a három rend képviselői fognak megnevezni. Ezeknek a biztosoknak hatalmában állna aztán megbüntetni az érseket mindazon ügyekért, amelyekben a rendi megbízottak bíróilag eljárnak ellene és a többi tisztségviselő ellen.

A rendi megbízottak követelték, hogy biztosokként azokat nevezzék ki, akiket ők neveznek meg s akik eljárnak majd a nevezett tisztségviselőkkel szemben azon ügyekben, melyekben a rendi megbízottak őket vádolják. És ha ezeket a tisztségviselőket vétkesnek találják, büntessék meg őket; azonban még ha ártatlanoknak bizonyulnának is, a rendi megbízottak kívánsága szerint vesszen el egész vagyonuk, és királyi tisztségben sohase legyen részük.

A rendi megbízottak azt is követelték a hercegtől, hogy helyezze szabadlábra a navarrai királyt, akit tömlöcbe vetett a király, a herceg atyja, miként erről már előbb szó volt. Elmondták még, hogy amióta a navarrai király tömlöcben sínylődik, e vétek miatt semmi jó sem származott a királyra és a királyságra.

A rendi megbízottak arra is felszólították a herceget, hogy vegye át az egész ország kormányzását meghatározott tanácsosok segítségével, akiket a rendi megbízottak fognak melléje adni mindhárom rendből, mégpedig négy egyháznagyot, tizenkét lovagot és tizenkét polgárt. Ezek a tanácsosok minden téren ugyanolyan hatalmat gyakoroljanak, mint a király, tehát helyezzék hivatalukba vagy mozdítsák el a tisztségviselőket, s más hasonló dolgot. A rendi megbízottak ezenkívül még sok más nagy és súlyos követelményt támasztottak a hercegnél.

A herceg azt válaszolta nekik, hogy a dolgokat készségesen hozza tanácsa tudomására döntés végett, de mindenképpen szeretné tudni, hogy a három rend minő segítséget kíván nyújtani neki. Erre a rendi megbízottak azt felelték, hogy maguk közt megállapodtak a következő módon: az egyházi emberek fizetni fognak egy tizedet és felet az évi jövedelemből,1099 de erre nézve a pápa engedélye szükséges; a nemesek ugyanannyit; végül a tekintélyes városok polgárai egy katonát állítanak ki minden századik tűzhely után. A rendi megbízottak véleménye szerint ez az adó csodálatosan nagy, felszökhet 30 000 fegyveresre. Miután a herceg megkapta a felvilágosítást az elmondott dolgokra vonatkozólag, eltávozott körükből azzal, hogy másnap ebéd után választ ad nekik. Evégett a herceg rokonságából és a többi lovagok közül sokakat meghívott a Louvre-palotába, meghallgatta véleményüket és döntésüket a tárgyalt dolgokban. Másnap, valamint az azt követő 2-3 napon a herceg több rokonát elküldte a minorita barátok házába a rendi megbízottakhoz, hogy tárgyaljanak velük, hogyan lehetne egynéhány követelésük visszavonására rávenni őket, nevezetesen az említett három pontra vonatkozólag, tudomásukra hozva, hogy ezek a követelések igen közelről érintik atyját,1100 a királyt, s így nem meri őket teljesíteni atyjának kifejezett jóváhagyása nélkül.

Végül is, minthogy a rendi megbízottak nem voltak hajlandók elállni követeléseiktől, se azok egy részétől, a herceg rokonai közül többen, és más lovagok, akik e dolgokban tanácsadói voltak, egy akarattal azt ajánlották a hercegnek, hogy teljesítse azokat. Ugyanis másképp nem tudja megkapni a három rend támogatását, márpedig e támogatás nélkül a hadvezetés tehetetlen. A rendek kérésére, hogy hallják nyilvánosan azt, amit mondani akarnak, egy napot tűztek ki az összejövetelre a parlament termében, mégpedig a Mindenszentek ünnepe előtti hétfő reggelt. A herceget igen felháborították és megzavarták az ismertetett követelések, amelyeket titokban támasztottak a rendek, de amelyeket most a parlament üléstermében nyíltan akartak támasztani. Úgy vélte, ezeket a követeléseket nem tudja teljesíteni anélkül, hogy atyját, a királyt fel ne háborítaná és alaposan meg ne sértené. Meghagyta tehát, hogy jöjjenek hozzá más tanácsosok, akiket ez ügyekben még nem hívott. Előttük aztán élőszóval feltárta a három rend követeléseit, és azt a segítséget is, amelyet felajánlottak neki. Akarta, hogy tanácsosai megmondják neki nézetüket e kérdésben. Ezek pedig, azoknak a jelenlétében, akiket már máskor is meghívott, kimutatták a hercegnek, hogy a közölt követeléseket miért nem szabad teljesítenie. Bebizonyították azt is, hogy a segély melyet felajánlottak neki, nem elegendő a háború költségeinek fedezésére. S noha a rendi megbízottak úgy tüntették fel a herceg előtt, hogy a segély, elegendő 30 000 fegyveres katona felszerelésére és ellátására, azaz katonánként napi fél forintot tesz tallérban, az említett tanácsosok a herceg előtt feltárták, hogy a segély legfeljebb 8-9 ezer fegyveres emberre rúghat, többféle tényből és okból kifolyólag, melyekkel a többiek is egyetértettek a herceg tanácsában, melynek létszáma lehetett jó harminc vagy még annál is több. S habár megelőzőleg a tanácsosok legnagyobb része amellett volt, hogy a herceg teljesítse az említett követeléseket és ilyen értelemben is adtak neki tanácsot, miként azt már mondtuk – most mégis megváltoztatták álláspontjukat és általános lett a nézet, hogy a herceg ne engedjen.

Mivel azonban a parlament termében igen sok nép gyűlt össze, ahol Robert le Coq mesternek, a laoni püspöknek kellett volna élőszóval előadnia a herceggel szemben támasztott követeléseket, a herceg tanácsot kért, hogy miképp lehetne ezt a népet szétoszlatnia, majd a kapott tanáccsal élve, a palota legfelső termébe, ahol tartózkodott, magához kérette a három rend egynéhány tagját, főleg azokat, akik elsősorban irányítják a többieket, és akik a követeléseket tanácsolták. Ide járult elébe Raymond Saquet mester, lyoni érsek, Jean de Craon, reimsi érsek és a már említett Robert le Coq mester, laoni püspök az egyháziak részéről. A nemesek képviseletében jöttek: luxembourgi Waleran, Jean de Conflans, Champagne marsallja és Jean de Picquigny, akkor Artois kormányzója. A tekintélyes városok részéről megjelentek: Étienne Marcel, a párizsi kereskedők elöljárója, Charles Toussac esküdt (échevin) és sok más a többi tekintélyes városból.

Akkor a herceg előadta nekik a híreket, melyeket atyjáról, a királyról, meg nagybátyjáról, a császárról hallott. Tanácsot kért tőlük: helyesnek látják-e, ha a három rend követeléseit és a reájuk adandó választ – aminek meghallgatására a nép összegyűlt a parlament termében egy másik napra halasztanák a herceg által előttük ismertetett okoknál fogva. A követeléseket és a rájuk adandó választ elnapolták a következő csütörtökre, noha észre lehetett venni azt, hogy a rendi küldöttek közül néhányan szívesebben vették volna, ha az ügyet nem halasztják el…

 

. A párizsi zavargások 1357 áprilisában

 

A virágvasárnap utáni szerdán, április 5-én, kikiáltották és kihrdették Párizsban királyi nyílt levéllel és rendelettel az (angolokkal kötött) fegyverszünetet, melyet említettünk. De ugyancsak kikiáltották és közhírré tették, hogy a király nem akarja, hogy a három rend által kivetett segélyt – melyről már szó volt – befizessék. Nemkülönben azt se akarja, hogy a három rend összegyűljön a rendek által kitűzött húsvét utáni 15. napon. De más napon se. Ezen a párizsi nép igen felindult, különösképpen a sens-i érsek ellen, aztán Eu grófja, a király unokatestvére ellen, valamint Tarquenville gróf ellen, akik a király leveleit a fenti tartalommal Bordeaux-ból hozták, és akiket a király megbízott e dolgokat nyilvánosságra hozatalával, valamint még sok egyéb dolog véghezvitelével.

Párizs népének zöme arról beszélt, hogy hamis beszéd és árulás volt kihirdetni, hogy fegyverszünet jött létre, továbbá arról, hogy megakadályozták a három rend gyűlését és a segély beszedését. A városban az izgalom és a zűrzavar oly nagy volt, hogy az említett érseknek és a két grófnak tanácsos volt sietve eltávoznia. S mivel úgy hírlett, hogy ezek felettébb neheztelnek a durva bánásmódért, amelyben részesítették őket, s hogy ezért fegyveres katonákat gyűjtenek össze abból a célból, és azzal a szándékkal, hogy Párizs városának egyes lakóin gyalázatosságokat kövessenek el, a várost igen nagy gonddal őrizték, éjjel és nappal egyaránt, s a Nagy Híd felé eső részben mindössze három kaput tartottak nyitva, de éjjelre valamennyit bezárták.

Húsvét előestéjén, vagyis nagyszombaton, április hó 8-án közhírré tették és kiállították Párizsban, hogy a rendi segélyt ki fogják vetni, és a három rend a húsvét utáni 15. napra össze fog gyűlni, bármit is hirdettek ki az előző szerdán. A normandiai herceg pedig azért rendelte el ennek kihirdetését, mert a három rend tanácsolta, vagy inkább kényszerítette őt erre, azaz a laoni püspök, aki a három rend fővezére volt, a kereskedők elöljárója, s néhányan mások.

 

Felkelés Párizsban 1358 februárjában

 

1358. február 22-én, csütörtökön reggel – ez volt a nagyböjt második csütörtökje – a kereskedők elöljárója összegyűjtötte Párizs valamennyi céhét, felfegyverezve, a Saint-Éloy kolostorban, a palota közelében. Közel háromezerre becsülték a fegyveresek számát. Három óra tájt egy parlamenti ügyvéd, név szerint Regnant d’Acy, elhagyva a palotát, házába tartott, amely a Saint-Landry-templom közelében volt. A Magdolna-kolostor közelében aztán megölték, egy cukrász házában, ahová elbújt, midőn észrevette, hogy életére törnek. Annyiszor és úgy megsebesítették, hogy azonmód, mukkanás nélkül meghalt. Mindjárt ezután az elöljáró s vele együtt többen felsiettek a palotába, a herceg szobájába, amely a bazárosok karzata fölött van. Ott találva a herceget, az elöljáró nagyjából a következő szavakat intézte hozzá: „Sire, ne rémüljön meg azon, amit lát, mert így rendeltetett el és így kell történnie.” Alighogy azután e szavak elhangzottak, néhányan az elöljáró kíséretéből Jean de Conflans-ra, a champagne-i marsallra rontottak s a herceg ágyának közvetlen közelében és a herceg jelenlétében lekaszabolták. Az elöljáró többi társa viszont rávetették magukat Robert de Clermont-ra, a herceg marsalljára, aki próbált eltűnni a herceg másik lakószobájában, de utánairamodtak és leszúrták. A herceg, a látottakon szörnyen megrémülve, kérlelte az elöljárót, hogy mentse meg őt, minthogy valamennyi embere elmenekült a szobából és őt egyedül hagyta. Ekkor az elöljáró azt felelte neki: „Sire, ne féljen.” Ezzel odanyújtotta neki sapkáját, mely a városi sapkák közül való volt, egyik fele piros, a másik – a jobb – kék színű. Ő pedig magára vette a herceg sapkáját, melynek sötétbarna kelméjét aranyhímzés díszítette, s ezt hordta egész nap, míg a herceg az elöljáró sapkáját hordta. Mindjárt ezután egyesek az elöljáró kíséretéből megragadták a két lovag tetemét és embertelenül vonszolták a herceg színe előtt, egészen a palota udvaráig, a márvány kiszögellés elé. Ide tették őket közszemlére, kiterítve, és fedetlenül, hogy mindazok lássák, akik látni akarják. Ebédidő is elmúlt, de senki sem merte elhordani őket.

A kereskedők elöljárója és ennek kísérete elvonult a Grève téren levő házukba, melyet a város házának hívtak. És az elöljáró a városház ablakából beszélt a város Grève téren öszszegyűlt nagyszámú felfegyverzett népéhez. Kijelentette, hogy az, ami történt, a királyság javára történt, s hogy akiket megöltek, azok hamisak, gonoszak és árulók voltak. Felszólította a népet, hogy támogassa őt ebben az ügyében, hiszen ő mindezt a királyság javára tette. Erre többen egyértelműen azt kiáltották, hogy a történteket helyeslik és készek együtt élni és halni az elöljáróval.

Kisváratva ezután az elöljáró visszatért a palotába, de annyi fegyveres néppel, hogy a palota udvara teljesen megtelt velük. Felment abba a szobába, ahol a herceg tartózkodott. Sőt, még a két lovag holtteste is ott feküdt a palota udvarán, a márvány kiszögellés előtt, úgy, hogy a herceg láthatta őket szobája ablakaiból. Amint az elöljáró nagyszámú fegyveres kísérettel a szobába ért, kérte a herceget, hogy ne bánkódjék azon, ami történt, hiszen a nép akaratából következett be, egy rosszabb elkerülése végett. Azok, akik meghaltak, hamisak, gonoszak és árulók voltak. Arra szólította fel a herceget a nép nevében, hogy a történteket hagyja jóvá és legyen mindenben egy ővelük. De ha mégis szükség lenne holmi bocsánatra, amiatt, ami megtörtént, úgy a herceg bocsásson meg mindent nekik. Erre a herceg jóváhagyta a mondott ügyeket, és arra kérte az elöljárót, hogy a párizsiak legyenek az ő jó barátai, miként ő az övéké lesz. E célból az elöljáró egy kék színű és egy piros kelmét küldött a hercegnek, hogy azokból magának és háza népének sapkát csináltasson, olyant, mint amilyent a párizsiak viselnek, nevezetesen kék és piros részre osztva, jobbról a kékkel. S valóban, a herceg készíttetett is ilyen sapkákat, és hordta háza népével együtt. De ugyanígy jártak el a parlament és a többi udvari hivatalok tagjai, s minden tisztségviselő Párizsban…

Ugyanennek a hónapnak 24. napján, szombaton, a herceg megjelent a parlament termében. Vele volt tanácsának néhány tagja, akik mellette maradtak. Ide vonult fel az elöljáró és vele együtt sokan mások, fegyveresek és fegyvertelenek. Felszólították a herceget, hogy töretlenül tartsa meg mindazt a rendelkezést, melyet a három rend az elmúlt évben hozott; s hogy engedje őket kormányozni, úgy, ahogyan azt régebben tette. Azt is követelték a hercegtől, hogy bocsássa el azt a néhányat, akik még megmaradtak tanácsában, mert a nép túlságosan elégedetlen sok olyan dologgal, melyet a nép ellen követtek el a hercegi tanács akaratából. Fogadjon be a herceg a nagytanácsba három vagy négy polgárt, akiket majd megneveznek neki. Mindezeket a dolgokat a herceg megadta nekik.

 

 

Jeanne d’Arc levele az angol királyhoz

 

A levél 1429 tavaszán íródott, amikor Jeanne d’Arc az ostromlott Orléans felszabadítására készülődött.

 

Ch. de Roche–G. Wissler, 1926, 356–359. o.

 

Anglia királya és ön, Bedford hercege, aki a francia királyság kormányzójának mondja magát… adjanak elégtételt az ég királyának az ő királyi véréért. Szolgáltassák ki a Szűznek, akit Isten, az ég királya küldött ide, mindama kiváltságos városok kulcsait, melyeket önök elfoglaltak és erőszakkal bírnak Franciaországban. Azért jött ő ide Isten nevében, hogy visszaköveteljen minden királyi vért.1119 Valóban kész ő a békekötésre, ha önök elégtételt adnak neki azáltal, hogy Franciaországot visszahelyezik jogaiba és megfizetnek azért, amit belőle birtokoltak. Önök pedig íjászok, nemesek és közrendűek hadinépe, akik Orléans városa előtt állnak. Isten hírével menjenek vissza hazájukba, mert ha nem így cselekszenek, úgy hírt fognak hallani a Szűzről, aki csakhamar meglátogatja majd önöket, az önök nagy kárára. Anglia királya! Ha nem így cselekednék, tudja meg, hogy hadvezér vagyok és bárhol Franciaországban találkozom embereivel, meneszteni fogom őket onnan, akár akarják, akár nem. Ha engedelmesek, megkegyelmezek nekik, de ha makacskodnak, megöletem valamennyit. Istennek, az ég királyának akaratából jöttem ide, teljes szívvel és lélekkel avégett, hogy egész Franciaországból kiűzzem önöket, és mindazokat, akik árulást, bajt és kárt akarnának hozni a francia királyságra. Korántse vélekedjék olyaténképpen, hogy a francia királyságot… el fogja nyerni. Károly1120 király az igazi örökös, aki éppen azért fogja bírni, mert Isten, az ég királya akarja így … Károly nagy sereggel vonul majd be Párizsba! Ha nem akar ön hinni Isten és a Szűz kinyilatkoztatásának, majd megütközünk, bárhol is találjunk önre. Ígéri és értésére adja önnek a Szűz, hogy ott oly nagy mészárlást fog véghezvinni, amekkorát ezer esztendő óta nem csináltak Franciaországban. Tudja meg, hogy az ég királya annyi erőt fog a Szűznek küldeni, hogy minden ellenállás hiábavaló lenne ő és jó fegyveresei ellen. És az ütközet alkalmával meglátjuk majd, vajon az ég Istene oldalán-e a jog vagy az önén… Válaszoljon tehát, Orléans városában kíván-e békét. De ha ezt nem tenné, úgy csakhamar emlékeztetni fogom erre, az ön nagy kárára.

 

Íratott kedden, a szent héten.

 

A francia parasztság és a „Jacquerie”

 

Jean de Venette krónikájából

 

Guilelmus de Nangis francia krónikás (megh. 1301 körül). A Saint-Denis-apátság szerzetese. Latin nyelvű művei Gesta Ludovici regis Gesta Philippe III. és a Chronicon. Utóbbi általános egyetemes krónika a kezdetektől 1301-ig. Pontos, száraz elbeszélés, halála után más saint-denis-i szerzetesek folytatták a művet 1368-ig.

 

L. d’Achéry 1723, T. III., 1723, 122., 124., 131., 119. o.

 

Ebben az évben (1358) Franciaországban és másutt sok falu, amely nem volt megerősítve, saját maga erődítette meg templomát. Lakóik így jó erősséget készítettek maguknak. Árkot vontak köréje, s a várak mintájára a tornyokat és a haranglábakat karókból készült sövénnyel vették körül, továbbá kövekkel és hajítógépekkel rakták meg, hogy megoltalmazzák önmagukat, ha netalán ellenség rohanná meg őket, mert ilyesmiről gyakran hallottak. Éjjelre a templomok tornyaiban őrállást rendeztek be, ahonnan azt ott-tartózkodó ifjak messzire láttak és kémlelték az esetleg felbukkanó ellenséget. Mihelyt megpillantották, megfújták a kürtöket vagy félreverték a harangokat, hogy ennek hallatára a falusiak, akik a földeken dolgoztak vagy más módon voltak elfoglalva a házakban, futva meneküljenek a templomba. Megint mások – a Loire felé eső részeken – a szigetekre vonultak s itt töltötték az éjszakát, vagy a partoktól messzire irányított hajókon rendeztek be lakhelyeket, hogy a hajókon és a szigeteken családjaikkal és állataikkal épségben maradhassanak…

Ezután az angolok sok kis falut és tanyát pusztítottak el a beauvais-i egyházmegye területén: felperzselték, kifosztották a házakat, s az embereket fogságba hurcolták vagy megölték. Az a helység is, amelyben születtem, s amelyet a „Compiègne melletti Venette”-nek hívnak, sok más szomszédos faluval együtt tűzvésztől szenvedett. E vidéken a szőlőhegyeket, melyek a szívderítő, olyannyira kívánatos és kellemes nedűt szokták szolgáltatni, parlagon hagyták, s emberi kezek munkája nem művelte meg. A földeken nem vetettek, nem arattak, a legelőkön nem maradt szarvasmarha és juh. A templomok és házak tetői nem mosolyogtak a friss tatarozástól, mint máskor, hanem a falánk lángok gyakorisága miatt inkább füstös, tépett romok szánalmas képét nyújtották. Az emberi szem nem örvendezhetett a viruló legelőknek, a gabonával és más veteménnyel beültetett földek egykori mámorító színpompájának, hanem csak sóhajtozott a felburjánzott csalán és bogáncs láttán. Nem hallatszott mindenhonnan harangok kellemes zúgása Isten dicséretére, hanem csak az ellenség betörése miatt, hogy így – míg odább nem áll – a lakosság a rejtekhelyen meghúzódhassék. De minek beszélni többet erről? Minden nyomorúság mindenütt csak növekedett, főleg a köznép és a falusiak kárára. Ugyanis uraik, amennyire csak lehetett, sanyargatták őket és kicsikarták tőlük mindenüket, egész nyomorúságos életüket. Ha mégis volt nekik valami kis gulyájuk, vagy nyájuk, akkor uraik arra szorították azokat, akiknek állatuk volt, hogy fizessenek nekik minden állat után, úgy hiszem a szarvasmarha után tíz solidust,1128 juh után négyet vagy ötöt. Ennek ellenére azonban az ellenséget nem űzték vissza, s mind ritkábban próbáltak rárontani…

Ekkor (1362) az egész népet, mind a városban, mind azon kívül a környéken, nemcsak az ellenség, hanem a barátok és gyámolítók is súlyosan elnyomták, úgy, hogy beigazolódni látszott a mese a kutyáról és a farkasról. Volt ugyanis valamikor egy igen erős kutya, akiben ura megbízott, abban a reményben, hogy a farkast el fogja űzni, ha a juhaihoz a felfalás szándékával közelednék. Így juhai – azt hitte – erős oltalmazóra találtak. Több ízben így is történt. Idő múltán azonban a farkas igen nagy barátságot kötött a kutyával. Ekkor a kutya azt mondta a farkasnak, hogy merészen támadja meg és lopja el a juhokat, ő majd serényen utánaszalad, hogy úgy lássék, mintha a juhokat visszavenni és gazdájának visszaszármaztatni akarná. De minthogy mindketten a ligethez közel, az ügyelő pásztoroktól viszont távol voltak, egy egész juhot kettesben felfaltak. S ezt gyakran megtették. S ahányszor a kutya visszatért, rászedett gazdája megdicsérte, mert azt hitte, hogy a kutya a farkas után futva, minden tőle telhetőt megtett avégett, hogy a juhot visszaszerezze. A gyalázatos kutya ilyenformán többször tettette magát, a végén annyiszor, hogy a farkassal együttesen urának valamennyi juhát álnokul és gazul felfalta…

Tehát más városokkal és Párizs városával is ily rosszul bántak, és korántsem oltalmazták meg őket. Különben Párizs közelében egy másik hallatlan eset fordult elő. Ugyanebben az 1358. évben, nyáron, Saint-Leu d’ Essérent és a beuvaisis-i Clermont körül a falusiak, látván a rosszat és az elnyomást, amelyet mindenki elkövet rajtuk anélkül, hogy megvédelmeznék őket a nemeseik, sőt, ezek oly súlyosan elnyomják őket, mint az ellenséget – felkeltek és fegyvert ragadtak Franciaország nemesei ellen. Nagy tömegbe verődtek, s aztán maguk fölé egy Mello faluból1129 való, igen eszes paraszt, a Karle-nak nevezett Vilmos személyében kapitányt állítottak. Fegyveresen és zászlók alatt menetelve, keresztül-kasul járták a hazát, s minden nemest, akit útjukban találtak, tulajdon földesuraikat is, megölték, lemészárolták és könyörület nélkül elpusztították. De nem elégedtek meg ennyivel, hanem a nemesek házait és várkastélyait is földig lerombolták. Ami még ennél is sajnálatosabb, a nemes hölgyeket és kisded gyermekeiket is, ahol csak érték, kérlelhetetlenül odavetették a halálnak. Franciaország legerősebb várát, Courville-t, szétrombolták, s a sok nemes urat és asszonyt, akik itt oltalmat kerestek, halálos csapásokkal agyonverték. Ez a támadás annyira erőre kapott, hogy még Párizs környékére is kiterjedt. Ezért nemes ember alig merészelt megjelenni a megerősített helyeken kívül. Ugyanis, mihelyt a parasztok megpillantották, kézre kerítették s vagy megölték, vagy súlyosan bántalmazva hazabocsátották. Ezek a parasztok annyira megsokasodtak, hogy számukat több mint ötezerre lehetett becsülni, azokét ti. akik kutattak a nemesek után, hogy őket feleségestől és gyerekestől, módszerük szerint kiirtsák. Ez oknál fogva a nemesek egy időre visszahúzódtak, s nem lehetett őket járkálva látni, mint annak előtte.

Ám ez a szörnyűséges dolog nem tartott sokáig, minthogy a parasztok maguktól, nem pedig Isten nevében vagy egy felsőbb úrnak kötelező és tiszta elrendeléséből kezdték. Minden kívánságuk, éppen ezért, gyorsan semmivé vált. Ugyanis ezek a parasztok – miként eleinte látszott – mindezt bizonyos igazságszolgáltatási buzgalomtól hajtva kezdték, mivel uraik nem védték, hanem elnyomták őket. De istentelen és hitvány cselekedetekre adták magukat… Gonoszságot követtek el, s így ügyük nem tarthatott sokáig… A nemesek mindezt látták, lassanként egyesültek, s a fegyverek elmés védelme alatt a parasztok ellen indultak. A legfőbb közülük a navarrai király volt, aki egynéhányat kapitányaik közül nyájasan magához hívott, s a mit sem sejtőket és gondolókat meggyilkolta, majd végezvén velük, Mont-Didier falu felé vonulva, Saint-Paul grófjával egyéb összesereglett parasztokra tört s kardélre hányta őket. Így hát az említett esztelenség nem maradt büntetlenül. A lovagok és nemesek visszanyerték erejüket, s hatalmas sereggé egyesültek attól a vágytól vezérelve, hogy az elmondott dolgokért bosszút álljanak. A falvakon átnyargalva számosat közülük felégettek, s a parasztokat, akikről feltételezték bűnösségüket, de másokat is, házukban, szőlők művelése közben, a földeken könyörtelenül leöldösték. A Compiègne melletti La Croix-Saint-Ouen és Verberia gyászol a tűzvész miatt, mint ahogy más mezei helységek, falvak is, melyeket azonban nem láttam s itt nem is jegyzek fel.

Ebben az 1358. évben, mialatt még tartott, mint mondottuk, a normandiai hercegnek, a királyság kormányzójának méltatlankodása a párizsi polgárok ellen, Meaux-ban is nagy volt a polgárság ereje és gyülekezete. Midőn a hercegasszony1130 a nemesekkel a meaux-i várost elhagyta, a herceg távollétében összetűzésre került sor a várban körülzárt nemesek és Meaux városának elöljárói és polgárai közt. Mert, miként mondják, a városba felfegyverzett párizsiak érkeztek a meaux-i polgárok segítségére, akik gyűlölték sanyargatásaik miatt a nemeseket. Ha jó segítséget kapnak – mondják – Párizsból, akkor örömest fogják fegyverrel megtámadni a nemeseket. Így is történt. Midőn a polgárok megrohanták a nemeseket és a hercegasszonyt, a várban, a kapunál, a hídon kézitusa kezdődött. De minthogy a nemesek járatosabbak voltak a fegyverforgatásban, kardjukkal leverték a polgárokat és győztek. Majd elhagyták az erősséget és Meaux városára rontottak s őrjöngők módjára a népet válogatás nélkül összevissza kaszabolták. Csak azok mentették meg életüket, akik elmenekültek. Az egész várost kifosztották, férfiakat és nőket fogságba hurcoltak és a meaux-i várba zártak. Amit csak tudtak, elszállítottak a templomokból és a házakból. Aztán az egész várost a lángoknak adták át. Amit csak lehetett, leromboltak, az erősség kivételével. Majd dühöngve nyargaltak végig a közel eső hazai földeken, s akiket fölleltek, azokat meggyilkolták és tüzet dobtak sok falura. Ebben az időben a francia nemesek oly felfordulást okoztak a meaux-i részeken, hogy nyilvánvalóvá vált, hogy a haza tönkretételére valóban szükségtelen volt az angol ellenség támadása. Az angolok, akik az ország főellenségei voltak, bizonnyal nem bírtak volna annyit véghezvinni, mint amennyit akkor a hazai nemesek véghezvittek…

 

Parasztfelkelés Angliában

 

A yorki Mária apátság névtelen krónikájából

 

A XIV. század második legnagyobb parasztfelkelése Angliában zajlott le. Szemelvényünk ismeretlen szerző művéből a yorki Mária apátság szerzetesének krónikájából való.

 

Trevelyan, 1898, 509–522. o.

 

1. A Fobbing nevű faluban történt események

 

Az 1380. évben a northamptoni parlamentben könnyen hozzájárultak egy rendkívüli adó kivetéséhez. De miként azt különböző főembereknek és közösségeknek jelentették, a nevezett adót nem szedték be törvényesen, hanem – miként az általában történni szokott – a szegényeken és nem a gazdagokon hajtották be, az adószedők nagy hasznára és nyereségére, viszont a király és a köz kárára. Ezért a királyi tanács meghatározott bizottságokat rendelt ki, hogy azok minden helységben vizsgálják meg a beszedés módját. E bizottságok közül az egyiket Essexbe küldték egy bizonyos Thomas Bamptonhoz, egy hűbérúr udvarmesteréhez, akit azon a vidéken királyként vagy nagy hűbérúrként tiszteltek fényes udvartartása miatt. Pünkösd előtt egy ülésen, melyet Brentwood helységben, Essexben, a vizsgálat megejtésére tartottak, ez a Thomas Bampton a bizottságnak bemutatta a közvetlenül neki befizetett denárok jegyzékét, jelentést tett arról is, hogyan hajtották be az adót az adószedők, végül maga elé idézett száz közeli falut, abból a célból, hogy tőlük új adót hajtson be, megparancsolta e falvak lakóinak, sietve járjanak utána a dolognak, adjanak választ, és fizessék meg a fizetni való adójukat. E falvak közül Fobbing valamennyi lakója azt válaszolta, hogy ők nem hajlandók egyetlenegy denárt se fizetni, abból az okból kifolyólag, mert hiszen ő tőle nyugta van a birtokukban ennek az adónak a lefizetéséről. Emiatt nevezett Thomas erősen megfenyegette őket, és vele volt a mi király urunknak két fegyveres közege is. Ily rosszindulat veszélye láttán Fobbing népe tanácskozni kezdett a curinghami emberekkel és e két falu népe felkelt és összegyűlt, egyúttal felhívta a stanford-belieket arra, hogy ők is keljenek fel velük együtt mindnyájuk hasznára. És azután a három falu emberei együtt, szám szerint százan vagy annál is többen, közös egyetértéssel felkerekedtek és elmentek a nevezett Thomas Bamptonhoz, és fennhéjázóan azt felelték neki, hogy nem kívánnak tárgyalni vele, sem fizetni neki, akár egyetlen denárt is. Amire a nevezett Thomas megparancsolta a fegyveres őrségnek, hogy fogják le és vessék tömlöcbe őket. De ezeknek a faluközösségeknek1137 emberei ellenszegültek, úgy, hogy nem tudták őket őrizetbe venni, ellenkezőleg, szándékuk volt megölni az említett Thomast és a fegyveres őröket. Amiért is az előbb említett Thomas kereket oldott és meg se állt Londonig, a királyi tanács ajtajáig. A közösségek viszont az erdőkbe mentek a veszély miatt, amely őket ennek az embernek gonoszsága részéről fenyegette, és ott hosszú időn át tanyáztak, mígnem közel voltak az éhhalálhoz. Ezután faluról falura jártak, és felbiztattak más embereket is arra, hogy keljenek fel a nagy hűbérurak és az ország előkelői ellen. Az említett Thomasszal történt események miatt Sir Robert Bealknape, király urunk udvari bíróságának elnöke, kíséretében rendőri közegekkel, ítélőszéket tartott, amelyhez különböző emberek számos panaszt nyújtottak be. Ezért a vidék emberei igen elcsüggedtek, úgy hogy szándékukban volt tanyáikról elkóborolni.

 

2. A felkelés kezdete

 

Mindennek következtében a közösségek szembeszálltak vele, színe elé vonultak és kijelentették, hogy ő a király és a királyság árulója, és hogy csak gonoszságból és rosszindulatból kívánja őket elpusztítani egy hamis vizsgálat csalása segítségével, melyet előtte folytattak le. Ez alkalommal megeskették őt a Bibliára, hogy ezentúl sohasem tart ilyen üléseket, és nem lesz bíró ilyen vizsgálatokban. Egyúttal arra kényszerítenék, hogy közölje velük az összes esküdtek nevét, akik közül mindazokat, akiket csak elfoghattak, lefejezték és halálba küldték, házukat pedig a földdel tették egyenlővé. A nevezett Sir Robert a legnagyobb sietségben, késedelem nélkül hazafelé vette útját. Ezután a nevezett faluközösségek Pünkösd előtt, szám szerint ötvenezren, összegyűltek, majd elmentek különböző uradalmakba (manores) és falvakba (villes), és amelyek nem akartak felkelni velük együtt, azokat földig lerombolták és felgyújtották. Ebben az időben kezükbe akadt az említett Thomas Bampton három írnoka; ezeknek fejét levágták, és karóra tűzve napról napra magukkal vitték, másoknak elrettentő például. Ugyanis szándékukban állt a törvény minden emberét, minden esküdtet, a királynak minden közegét (ministers) megölni, akiket csak megtaláltak, amire a vidék összes főemberei, de más nagyurak is, elmenekültek Londonba és olyan vidékekre, ahol biztonságban lehettek. Ezután a (felkelt) közösségek különböző leveleket küldtek Kentbe, Suffolkba és Norfolkba, hogy azok is keljenek fel velük együtt. Amikor pedig együtt volt mind, különböző csapatokra oszolva tovavonultak és sok gonoszat műveltek a környező vidéken…

 

Ezután Kent közösségei fő és kapitány nélkül napról napra nagy számban egyesültek, és a Pünkösd előtti (helyesen: utáni) pénteken Dartfordba mentek, ahol tanácsot tartottak: elrendelték, hogy bárhol a tenger közelében tizenkét mérföldnyi sávban lakók közül senki sem tartozik velük tartani, hanem (védjék) a tengerpartot az ellenséggel szemben. Egymás közt megvitatták, hogy több király is van, mint egy,1138 és ők nem akarnak tűrni és bírni más királyt Richárd királyon kívül. Ugyanebben az időben a kenti közösségek megjelentek Maidestone-ban, és fejét vették a város egyik legtekintélyesebb emberének, valamint teljesen feldúlták azoknak az embereknek a házhelyeit (places) és birtokait (tentz), akik nem akartak velük együtt felkelni, mint ahogyan ez Essexben történt. Ezt követően, pénteken (június 7-én) Rochester elé vonultak, és itt összetalálkoztak nagyszámú Essexből való közösségekkel, s egy gravesendi ember miatt ostrom alá fogták a rochesteri várkastélyt. Ugyanis ki akarták szabadítani onnan egy gravesendi társukat, akit Sir Simon (egy burleyi lovag) bebörtönzött. A várkastélyt erővel megrohamozták, a parancsnok (constable) fél napig keményen védekezett, de végül is megrettenve ily zendülés és ekkora tömegű esztelen essexi és kenti nép látványától, kiszolgáltatta az ostromlóknak a várkastélyt. A közösségek benyomultak a várba, és kiragadták társukat és valamennyi foglyot a börtönből. Ezzel a gravesendiek nagy örömmámorban haza is tértek (kiszabadított) társukkal együtt, anélkül, hogy többet elkövettek volna, de a többiek, akik Maidstone-ből jöttek, más közösségekkel együtt útjukat a környező vidékek felé vették. Itt aztán megtették vezérüknek (chieftaine) Wat Tylert (Teghler) Maidstone-ból, hogy tartsa össze őket, és lássa el őket jó tanáccsal. A szentháromság ünnepe utáni hétfőn (jún. 10.) kilenc óra előtt megérkeztek Canterburybe; közülük négyezren a Szent Tamás-székesegyházba léptek, éppen a nagymise idején, és térdet hajtva, valamennyien egy hanggal azt kiáltották oda a szerzeteseknek, készüljenek fel arra, hogy megválasszák egyik szerzetestársukat canterburyi érseknek, minthogy az, aki most érsek, áruló és fejét veszik igazságtalansága miatt. A választás öt nap után meg is történt…

 

4. A felkelők benyomulnak Londonba

 

Úrnapján, ugyanazon a napon reggel, a kenti közösségek leromboltak egy stewesi házat a londoni híd (London Bridge) mellett, mely házat flandriai asszonyok lakták és a londoni polgármestertől bérelték. Majd a londoni hídhoz nyomultak, hogy behatoljanak a Citybe, de a polgármester (maire) megelőzte őket, felhúzatta a láncokat, és a híd felemelkedett, hogy megakadályozza a felkelők átkelését. Velük együtt felkeltek a southwarki közösségek is, és a híd őreinek azt kiáltották, hogy eresszék le a felvonóhidat és engedjék be őket, mert különben meg fogják őket semmisíteni. És az őrök, rettegve életükért, noha nagymértékben akaratuk ellenére tették, mégis megengedték nekik a belépést a városba. Ebben az időben London valamennyi egyházi embere, plébánosok és káplánok, ájtatos körmenetet tartottak, hogy békéért könyörögjenek Istenhez. És ugyanebben az időben a közösségek is útjukat London közepén át vették, és semmi gonoszat, semmi főbenjáró vétket nem követtek el mindaddig, míg el nem jutottak a Fleet Streetre.

 

Ugyanebben az időben a tömegnek egy nagy része a londoni fellegvárhoz (Tower) vonult, hogy beszéljen a királlyal. De minthogy hiába várt beszédére, ostrom alá fogta a Towert dél felől, a Szent Katalin rakpart oldaláról. A felkelők egy másik része a Cityben a Szent János ispotályos rend clerkenwelli székhelyére ment, útjában felégette Roger Legget „questmonger” [akit a Cheapside utcán lefejezett (enchepe)] palotáját és házait, s ugyancsak elhamvasztott a Szent János-rendház bérleteiből és majorságaiból (rentes et tenementz) anynyit, amennyit csak tudott. Így érkeztek a felkelők a mondott ispotályos rend csodaszép perjelségéhez. És a perjelség területén tüzet dobtak több szép művű, gyönyörű épületre – nagy veszteség és rettenetes tett minden eljövendő idő számára! Ezután visszafordultak Londonba, részben hogy pihenjenek, részben, hogy új gaztetteket kövessenek el.

 

Ebben az időben a király a londoni Tower egyik kis tornyában tartózkodott, ahonnan jól látta lobogó tűzben égni a Savoy és a Clerkenwell udvarházakat (manner), Simon Hostelernek Newgate melletti házait és John Butterwick szállását (place). Az egyik szobába magához kérette a közelében tartózkodó összes főembert (seignurs), és tanácsot kért tőlük, arra nézve, hogy mit lehetne tenni ebben a szorult helyzetben. De közülük senki sem tudott vagy akart tanácsot adni. Erre a király kijelentette, hogy meg fogja parancsolni a város polgármesterének, adjon ki rendelkezést a sheriffeknek és a tanácstagoknak (aldermen), hogy ezek hirdessék ki a maguk körzetében: mindenki tizenöt év és hatvan év közt fej- és tagvesztés terhe mellett legyen másnap, pénteken, a Mile Enden,1139 ahol találkoznak majd vele, amikor hetet üt a lélekharang. Tette pedig ezt azért, hogy mindazok a néptömegek, amelyek a fellegvár körül táboroztak, hagyjanak fel az ostrommal és menjenek a Mile Endre, hogy őt lássák és hallják, mert így azok, akik a Towerben tartózkodtak, biztonságban elmehetnének oda, ahová akarnának, és megmenthetnék önmagukat. De ebből semmi sem lett, mivel egyeseknek nem adatott meg az a kegy, hogy megmenekülhessenek. Csütörtök, vagyis Úrnap után a király töprengve és leverten járt-kelt a Towerben, (végül) felhágott egy kis toronyba a Szent Katalin rakparttal szemben, ahol töméntelen köznép ütött tábort éjszakára. Kihirdettette számukra, hogy mindnyájan menjenek haza békességben, s hogy ő meg fogja nekik bocsátani mindenfajta szertelenségüket. De mind egyhangúlag azt kiáltozták, hogy ők mindaddig nem mennek el, míg ki nem adják nekik a Towerben tartózkodó árulókat és nem kapnak olyan okleveleket, melyek értelmében megszabadulnak mindennemű szolgaságtól (servage), s míg nem biztosítják számukra a többi pontokat is, melyeket kérni óhajtanak. És a király jóakaratúan beleegyezett (mindenbe).

 

Másnap, pénteken, a vidéki néptömeg és a londoni köznép irtóztató erővel gyűlt össze, szám szerint lehettek százezren vagy még többen, ama nyolcvanezren kívül, akik a Tower előtti téren (Hill) visszamaradtak, hogy vigyázzanak azokra, akik a Towerben tartózkodtak. Némelyek a brentwoodi úton a Mile End felé tartottak, hogy megvárják a király jöttét azon hirdetmény értelmében, amelyet közzétett. Mások azonban a Tower Hillre gyalogoltak. S amikor a király értesült ottlétükről, követ útján meghagyta nekik, hogy csatlakozzanak társaikhoz a Mile Enden, mert ő maga is rövidesen ott lesz. Ugyanakkor reggel azt tanácsolta a canterburyi érseknek és a többieknek, akik a Towerbe szorultak, hogy menjenek a kis vízikapuhoz, vegyenek elő egy csónakot és mentsék meg életüket. Az érsek úgy is tett, de egy gonosz asszony rákiáltott, mire megzavarodva visszatért a Towerbe.

 

Amikor hét órát harangoztak, a király maga is megjelent a Mile Enden, s vele együtt kocsiban anyja, azonkívül Buckingham, Kent, Warwick és Oxford earljei (counts), Sir Thomas Percy, Sir Robert Knolles, meg London polgármestere és számos lovag és kisnemes (esquiers),1140 a pallost pedig Sir Aubres de Vere vitte. Amikor a király megérkezett, a felkelők elébe mentek és mind térdet hajtottak előtte, ezeket mondva: „Isten hozta, urunk, Richárd király, ha önnek is úgy tetszik: mi Önön kívül más királyt nem akarunk!”

 

5. A felkelő parasztok követelései

 

És Wat Tyler (Tighler), fejük és vezetőjük (meatre et ductour), a [felkelt] köznép nevében azt kérte tőle, engedje meg, hogy elfogják és fogva tartsák az ő és a törvény összes elárulóit, és hogy egyezzék bele abba, hogy az árulókkal, már ti. azokkal, akiknek árulását törvényesen lehet bizonyítani, kedvük szerint maguk bánhassanak el. És a nevezett Wat és a köznép, amikor kérésüket előterjesztették a királynak, két hadi lobogót (banniers) és (számos) zászlót és zászlócskát (penons et pensiles) tartottak. Azt is kérték, hogy többé egyetlen ember se legyen jobbágy (naife),1141 senki se tegyen hűbéresküt (homage), se ne álljon be valamely hűbérúr bárminő kíséretébe (suit), hanem fizessen 4 dénárt minden acre földért, és hogy senki se tartozzék másnak szolgálni (sereire), csakis jószántából és megegyezés szerint fizetett adóval (taille).

 

És ekkor a király felállíttatta a köznépet két sorba, és kihirdettette előttük: hajlandó biztosítani és jóváhagyni, hogy szabadok legyenek, és általában mindazt, amit kívánnak. Felhatalmazza őket egyúttal, hogy járják meg keresztül-kasul az egész angol királyságot, és fogják el az összes árulót, aztán biztonságban hozzák színe elé, akkor majd kivégzik őket, miként a törvény előírja.

 

Ennek a felhatalmazásnak értelmében a mondott Wat Tyler és [egynéhány] felkelő a Tower felé vette útját, hogy elfogja az érseket, míg a többiek továbbra is a Mile Enden maradtak. Ezalatt az érsek alázatos szívvel misét mondott a Towerben, meggyóntatta a clerkenwelli ispotály perjelét és másokat, utána két vagy három misét hallgatott, elénekelte a Commendatiót, a Placebót, a Dirige-t és a hét zsoltárt, meg a litániát, és amikor elérkezett ezekhez a szavakhoz: „Omnes sancti orate pro nobis” (minden szentek könyörögjetek érettünk), a felkelők beléptek és [kihurcolták] towerbeli kápolnájából, durván ütötték-verték, ugyanígy a többieket is, akik vele voltak, majd elvezették őket a Tower Hill terére. Itt fejét vették Simon Sudbury mester canterburyi érseknek, Sir Robert Hales a Szent János-ispotály perjelének, Anglia kincstartójának… Ugyanebben az időben a néptömegek kihirdették, hogy mindenki, aki el tud fogni flamandot vagy bármilyen más nemzetiségű idegent, tartozik leütni annak fejét. S valóban így is tettek ezután.

 

…Ugyanaznap három órakor délután, a király felkereste a Westminster-apátságot egy 200 főnyi kísérettel. A rendház apátja és konventje, valamint a Szent István-kápolna kano-nokja és káplánjai köpenyben és mezítláb, körmenetben elébe mentek, Charing Crosstól félmérföldnyire, s a királyt bevezették az apátságba, s aztán a templomba a főoltárhoz. A király áhítattal imádkozott, letette ajándékát az oltárra és az ereklyékhez, utána pedig beszélt a remetével, meggyónt neki és hosszasan elidőzött vele. Majd kihirdettette minden közrendűnek a vidékről, aki a városban tartózkodott, hogy vonuljon Smithfieldre a vele való találkozás végett; s a közrendűek így is cselekedtek. Amikor a király embereivel megérkezett, a kanonok egyik háza, a Szent Bertalan előtt a keleti oldalon állt fel, míg a köznép nyugat felé helyezkedett el harci rendben és igen nagy számban. Ekkor odajött London polgármestere, William Walworth, és a király azzal a megbízással küldte át a felkelőkhöz, hogy szólítsa fel vezérüket: jöjjön át őhozzá. Amikor pedig a polgármester név szerint szólította Wat Tylert Maidstone-ból, a népvezér a legnagyobb tisztességgel ment a királyhoz, egy kis lovon ülve, hogy a [felkelt] tömegek láthassák. Leszállva a lóról, tőrt ragadott a kezébe, melyet egy másik embertől vett el. Miután már a földön állt, félig meghajtotta térdét, majd megragadta a királyt kezénél fogva és erősen, durván megrázta a karját, mondván: „Testvér, ne csüggedj és légy vidám, mert a köznép két hét múlva jobban fog dicsérni téged, mint most, és mi jó bajtársak leszünk.” És a király így szólt az említett Watnak: „Miért nem akartok visszatérni hazátokba?” Mire ő nagy esküvéssel azt felelte, hogy sem ő, sem társai el nem távoznak addig, amíg nem kapnak olyan oklevelet, amilyent kapni akarnak, sőt egyes pontokat fel is sorolt, amelyeket az általuk kért oklevélben kívánnak. Fenyegetőzött, hogy az országnagyok meg fogják bánni, ha ők [a felkelők] nem kapják meg a pontokat kívánságuk szerint. Ekkor a király megkérdezte, melyek azok a pontok, amelyeket akarnak, mert ő készséggel, ellentmondás nélkül írásba foglaltatja és megpecsételi. Erre a nevezett Wat elősorolta az általuk kívánt pontokat, hogy ti. a winchesteri törvényen1142 kívül ne legyen más törvény (érvényben); hogy mostantól kezdve egyetlenegy peres ügyben se történjék jogtiprás; hogy egyetlen földesúrnak se legyen hűbérbirtoka, hacsak úgy nem, hogy a föld arányosan legyen szétosztva mindnyájuk közt, s csak egyetlen hűbérúr legyen, a király; hogy az anyaszentegyház javait nem szabad a szerzetesek, sem a plébánosok és káplánok vagy más egyházi emberek kezén hagyni, hanem azok, akik birtokolnak, majd kellőképpen gondoskodnak fenntartásukról, a megmaradt részt a javakból pedig osszák fel a hívek között; hogy püspök ne legyen több Angliában, csupán egy, prelátus se legyen egynél több; hogy el kell venni minden földet és birtokot a birtokosoktól, és szét kell osztani a közrendűek között és csak méltányos létfenntartást kell biztosítani számukra; s hogy ne legyen többé örökös jobbágy (naif) Angliában, sem szolgaság (servaige), sem jobbágyság (naifte), hanem legyen mindenki szabad (free) és egyazon állapotú. Erre a király nyugodtan felelt és azt mondta, hogy mindent mit csak tud, meg fog adni nehézség nélkül, fenntartva persze a maga számára a korona regále jogait. Végül meghagyta neki (Watnak), hogy késedelem nélkül térjen hazájába.

 

Az egész idő alatt, amíg a király beszélt, rajta kívül egyetlen főember, egyetlen tanácsos sem mert vagy akart feleletet adni a köznépnek…

 

6. Wat Tyler megöletése

 

…London polgármestere, név szerint William Walworth vitába szállt a mondott Wattal a király jelenlétében elkövetett erőszakosságért, és tiszteletlen viselkedését, és őrizetbe vette őt. Wat nagy haragra gyulladt elfogatása miatt, s tőrével leszúrta a polgármestert. De Isten úgy akarta, hogy fel legyen vértezve, s nem szenvedett sérülést, hanem mint bátor és nagy erejű férfi kirántotta rövid kardját és nagy sebet ejtett Wat nyakán, aztán még nagy ütést mért a fejére. Ebben a viaskodásban a királyi udvar egyik szolgája kirántotta kardját, kétszer vagy háromszor Wat mellébe szúrt és halálra sebezte. Wat megsarkantyúzta lovát és odakiáltotta a felkelőknek, hogy álljanak bosszút érte. És a ló elvitte még nyolcvan lépésnyire, aztán félholtan lezuhant a földre. Midőn a köznép lebukni látta és nem tudta biztosan, mi történt, felhúzta íjait és lövöldözni kezdett. Emiatt a király maga is megsarkantyúzta lovát, s a felkelőkhöz lovagolt. Megparancsolta nekik, hogy valamennyien jöjjenek el hozzá a clerkenwelli Szent János (rendház) mezejére.

 

7. Leszámolás a felkelőkkel

 

Ezalatt London polgármestere a legnagyobb sietséggel, ahogy csak tudott, Londonba vágtatott, ahol elrendelte mindazoknak, akik a City huszonnégy őrkörzetének (gardes) élén állottak, tegyék közhírré kerületeikben, hogy mindenki, amilyen gyorsan csak bír, ragadjon fegyvert és siessen a királyhoz Szent János mezejére, ahol a felkelők összegyűlnek. Vigyenek segítséget a királynak, mert nagy bajban és szükségben van. Ebben az időben a királyi udvarnak összes lovagja és kisnemese, és sokan mások rémületükben, mely az öszszeütközés hatása alatt elfogta őket, cserbenhagyták hűbérurukat és mindegyikük ment a maga útján. Azután, hogy a király megérkezett a nyílt mezőre, rendbe állíttatta a felkelt köznépet a nyugati oldalon. Erre az aldermanek is megérkeztek jól felszerelve, magukkal vezetve az őrséget (gardeins) és fegyveres közegeiket (wardes) különböző irányból, vagyis jól felszerelt nagyszámú remek sereget, mely úgy körülzárta a közrendű felkelőket, miként a karám a juhokat. Abban az időben, amikor a polgármester a királyhoz irányította a város őrségeit, maga egy lándzsás csapattal visszatért Smithfieldbe, hogy végezzen a köznép említett kapitányával. De amikor megérkezett Smithfieldbe, már csak hűlt helyét találta a mondott Wat Tyler kapitánynak. Ezen igen elcsodálkozott. Amikor megkérdezte, hogy hová tűnt az áruló, kijelentették neki, hogy a felkelők egy része elvitte őt a szegények Szent Bertalan kórházába, és ott lefektették az ispotályos rend mesterének szobájában. A polgármester odament, és meg is találta őt. Majd elvitte cimboráinak jelenlétében Smithfield kellős közepére, és ott lefejeztette. Így végződött bűnös élete. A polgármester a fejét karóra tűzette, és maga előtt vitette a királyhoz, aki a mezőn tartózkodott. S amikor a király megpillantotta ezt a fejet, megparancsolta: hozzák közelebb hozzá, hogy a felkelőket lecsillapítsa, a polgármesternek pedig igen hálálkodott azért, amit tett. Amint a felkelők látták, hogy kapitányuk oly módon lelte halálát, legyőzött emberek módjára földre dobták magukat a búza közt, és gaztetteik bocsánatáért esdekeltek a királyhoz. És a király kegyesen megbocsátott nekik. Sokan azonban közülük futásnak eredtek…

 

Ezután a király elküldte megbízottait a különböző vidékekre, hogy fogják össze a gonosztevőket és küldjék őket halálba. Sokakat összefogtak és felakasztottak Londonban. S akkor sok bitófát állítottak fel a londoni Cityben, más városokban és a délvidék falvaiban. S végül Isten akarata szerint a király belátta, hogy alattvalói közül igen sokan elpusztultak és sok vér ömlött ki, szívében feltámadt a szánalom, és kegyelmet adott nekik azzal a feltétellel, hogy fej- és tagvesztés terhe mellett többé sohasem kelnek fel. Mindegyikük kaphat kegyelmi okiratot, ha a királynak illeték címén lefizet húsz shillinget a pecsétért, hogy a királyt gazdaggá tegye. Így végződött ez a szerencsétlen háború.

 

A konstanzi zsinat bírósági tárgyalása Husz János ügyében

 

Részlet Poggio Bracciolini olasz humanista beszámoló leveléből. Poggio adta át Husznak a zsinatra szóló meghívást. A személyes ismeretség révén Husz hívévé lett.

 

Munder, é. n. 56–80. o.

 

Felemelkedett (helyéről) a zsinat elnöke, néhányszor meghajlott a király és az összegyülekezett atyák felé és felolvasta mindazok neveit, akik szavazati joggal rendelkeztek, megjelölve mindegyikük méltóságát és lakhelyét, egyúttal feltüntetve azokat a közösségeket is, amelyek a meghatalmazást adták zsinati kiküldötteiknek: a városokat, fejedelemségeket, apátságokat (monostorokat). Név szerint felszólította mindegyiket, hogy meggyőződjék az illető jelenlétéről. Megállapítást nyert, hogy a királyt nem számítva az összes szavazati joggal rendelkezők száma 88 személy.

 

A cseh (Husz) ellenségei szerették volna lehetőleg tüstént elérni céljukat, ezért a Graubündenből való Ammon Weikhli gondoskodásából, aki különösen örült az alkalomnak, hogy ő végezheti el a kivilágítás színjátékának előkészületeit, a fát már előkészítették és leöntötték szurokkal.

 

Méltóság és év, hónap, sőt napok szerinti pontos születési sorrendben a következő három pontra feleltek „igen” vagy „nem” szavazattal:

 

1. Eretnek-e vagy nem eretnek a Huszinecből való Husz János tanításaiban és újításaiban?

2. Jogosultak-e az egybegyűlt zsinati atyák a pápa és a király nevében büntetést kiszabni Huszra?

3. Milyen büntetést érdemel Husz a pápa és a legszentebb titok (eukarisztia)1147 megsértése miatt?

 

Az első kérdésre 51 szavazatot adtak le igenlő értelemben (azaz, hogy Husz eretnek). A másodikra ugyanannyit.

 

A harmadik kérdésre 30 szavazatot olyan értelemben adtak le, hogy semmiféle büntetést nem érdemel; 10 szavazat kívánt egyházi vezeklést, és 45 atya adta szavazatát Husz halálra ítéltetése mellett, ha nem tagadja meg mindazt, amit sok éven át (gyakori beszédeiben) mondott és nyíltan tanította azt egyháza tételei ellenére.

 

Ezután a zsinat elnöke felszólította Huszt, hogy tagadja meg mindezeket; de ez a cseh felemelkedve hangosan kijelentette: „Nem vagyok hajlandó eltérni tanításomtól és Jézus Krisztus evangéliumába vetett hitemtől; Isten segítségével bennem marad az ő ereje is, ha a szentírás szavaival be nem bizonyítjátok (az én meggyőződésem) ellenkezőjét. Ha ezt bebizonyítjátok nekem, akkor én, amennyire csak ajkam ereje engedi, dicsőítem a (római) egyházat.”

 

Zsigmond (császár) is sürgetően és szigorúan felszólította a csehet, hogy tagadja meg a tanítását. Ekkor Husz térdre ereszkedett, hangos kéréssel fordult Istenhez, világosítsa fel szívét és elméjét, mutassa meg neki az igazság útját, és térítse jóra, ha tévelyeg és helytelen úton jár.

 

Ez az imádsága annyira lángoló volt, hogy én még olyat soha nem hallottam. Közben sokan könnyelműen nevettek rajta, és türelmetlenül sürgették a szavazást. Az imádkozó felkelt és hallgatott, és semmi megjegyzést nem tett az újonnan megidézett tanúk vallomására. Zsigmond mélyen és gyakran sóhajtozott; és piros arca olyan sápadt lett, mint a templom fehér fala. Zsigmond szemei állandóan körbejártak az egybegyűlteken, mintha keresett volna valakit, vagy mintha félt volna a súlyos igazság következményétől.

 

Csend támadt. Ekkor Husz a következőképpen kezdett beszélni: „Imádsággal fordultam Istenhez – mondotta –, hogy a Szentlélek által világosítsa meg zavart lelkemet, és nem változtatta meg elhatározásomat azután sem: nem mondhatok le egyetlen tételemről sem, amelyeket akár írásban, akár szóban hirdettem. De elutasítom magamtól mindazt, amit ezek a tanúk hazug módon mondottak és állítottak ellenem. Isten látja, hogy esküvésük minden rossznak a gyökere; még az igazság árnyéka sincs abban, amit mondottak. Egyébként én megvigasztalódom az igazság más fiaival együtt, akiket ugyanúgy hazugságokkal rágalmaznak és elítélnek, nem azért, mert téves ítéletet alkottak az áldozás titkáról, nem az egy- vagy kétszín alatti áldozásról vallott meggyőződésükért, még csak nem is azért, hogy a züllött papság ellen prédikáltak, hanem kizárólag azért, mert a római püspök ellen szóltak vagy cselekedtek, megállapítva a tényt, hogy az rangja szerint teljesen egyforma a többi püspökkel. Egyedül ezért kínozták meg és ezért ölték meg őket, miként magam is ezt tapasztalom magamon az eretnekség tanítói és (a pápaság) Rómától küldött vakbuzgó hívei részéről.

 

Rettentő lárma keletkezett erre, átkokat szórtak Huszra és szavazást követeltek.

 

A szavazás a következő sorrendben zajlott le: legelőször a választófejedelmek és képviselők szavaztak, utána a hercegek, érsekek és püspökök. A továbbiak során a tartományok és városok képviselői.

 

Lajos választófejedelem: Noha és személy szerinti ellensége vagyok az egyházi ügyekben minden újítónak, s kelletlenül viselem el őket… de Huszt úgy kell büntetni, hogy ne bántsuk szabadságát, becsületét és életét, mert először, önként jelent meg a zsinat előtt a császár menlevelével s a német becsületszóra bízta magát, és másodszor, mert minden kérdésre egyenesen és hízelgés nélkül felelt, kifejezve abbeli készségét, hogy megtagadja tanítását, ha bebizonyítják neki a szent Biblia alapján tanítása téves voltát. A tanúk által ellene felhozott vallomásokat nem fogadta el, kijelentvén, hogy azokat megvesztegették. Ezért én a szavazatomat Husz szabadon bocsátása és szabad hazatérése mellett adom „Igen” felelettel!

 

Einbecken (a szász választófejedelemség képviselője): …Itt, Konstanzban, olyan színjáték tárul a világ elé, amely miatt magunkfajta embernek szégyenkeznie kell. Láttuk, hogyan fenyegették papok és világiak halálos fegyverekkel ezt (az Isten által) védett embert, aki fegyvertelenül indult útnak idegen földre; azután anélkül, hogy az ügyet egyáltalán kivizsgálták volna, jogtalanul fogságba vetették, mint egy gyilkost; imáját, melyet azért mondott, hogy megvilágosodást nyerjen az égtől, kinevették, amit pedig a pogányok sem követnek el… soha el nem hittem volna ezt, ha nem láttam volna saját szemeimmel; szégyenemnek fogom tartani ezt az eseményt,… Ahelyett, hogy szabadságot engedtek volna a vádlottnak, hogy kifejezhesse a maga tanítását, lármával és kiáltozással tömték be száját, hogy senki se érthesse meg, mi az ő kívánsága és törekvése… Mindenkinek emlékezetébe idézem, hogy az általunk elkövetett nagy jogtiprás és a külföldi ember személyi érinthetetlenségének megsértése egész papságunkra súlyos büntetést és megtorlást hozhat, öszszehasonlíthatatlanul nagyobbat, mint amilyent mi egyáltalán el tudunk gondolni. A szabadsága, becsülete, élete mellett szavazok. „Igen!”

 

Köngel (a mainzi választófejedelemség követe): Az én hercegem és uram… azt, aki Rómától elpártol, úgy tekinti, mint eltévedt juhot, akit kedves és szeretetteljes bánásmóddal kell visszatéríteni a nyájhoz. Ha nem fogad szót, akkor fokozatosan, kezdetben csak homokszemekkel, de azután a büntetés kemény göröngyeivel is vissza kell téríteni. Ha ez nem segítene, akkor át kell adni a házőrző ebeknek, hogy megtörjék a tévelygő makacsságát. Először hadd harapják éles fogakkal a füleit, de utána szorítsák meg a torkát is. Husz tévelygő juh; ezért a legfőbb római pásztor kezdetben édesgette, aztán megfenyegette őt, és most végül a büntetéshez nyúl, hogy megvédje nyája többi részét. Én nem érzek szánalmat irányában: megfojtani! „Nem!”

 

A kölni választófejedelem: Aki nem hallgat a fenyegetésre, a seprűnek kell, hogy engedelmeskedjék. Ha ez a két eszköz sem használ, mint a csehnél, akkor az illető hasonlóvá válik ahhoz a szerencsétlenhez, akit huroknak kell felakasztania a vérpadon. „Nem!”

 

Chlum gróf:1148 …Az egész (római katolikus papság) nem egyéb, mint korhelyek, züllöttek és ostobák megvetett tömege, akiknek a hasuk az istenük, életükben pedig kevesebbet néznek maguk fölé, mint a disznó a tükörbe. Sokáig panaszkodtunk mi ezért a legfőbb pásztor előtt, de a dolgok, ahelyett, hogy javultak volna, rosszabbodtak, a rendelkezések és követelések, pedig hogy fizessünk (Róma céljaira), szaporodtak. A nápolyi királlyal folytatott igazságtalan háború alatt a helytartó egész hadsereg beszedőt küldött szét a keresztény országokba, így Csehországba is, azzal a meghagyással, hogy mindenki, aki csak segíteni tudja őt pénzzel, bocsánatot nyerjen nemcsak jelen, de jövendő bűneire is. Ennek következtében értelmes népünk között elégedetlenség támadt, a búcsúcédulákat (indulgenciákat) tűzbe dobálták, a pénzbeszedőt pedig elkergették… Az egyik tiszteletre méltó öreg papot Rómába rendelték, hogy felelősségre vonják. Bízván beadványa igazában, elment oda, de többé nem tért vissza: eltűnt az élők sorából. Három más lelkésznek, akik vele egyformán gondolkoztak, az érsek leüttette a fejét, megégettette őket, hamvaikat pedig a Moldvába vettette… Ezrekre róttak ki megszégyenítő büntetést… Ez ellen az embertelen kegyetlenség ellen lépett fel Husz, amiatt rendelték ide Konstanzba, de azzal a biztosítékkal, hogy megengedik neki a szabad szólást a zsinati atyák előtt…

 

Királyom és minden cseh nevében megesküszöm, hogy a csehek abban az esetben, ha Huszt tovább gyötrik vagy megölik, rettentő bosszút állnak a templomokon, kolostorokon és papokon, hogy Husz esztelen ellenségei ezt a törvénytelenséget ezerszer kegyetlenebbül fizetik meg, amit teljes mértékben meg is érdemeltek. Isten és ember előtt megsértették a békét és a cseh lúd (husz = csehül: lúd) a pápisták vérében mossa meg szárnyait. Életet és szabadságot Husznak. „Igen!”

 

Namegi érsek: … Ámbátor óvatosabban kellene leszedni a tetőt a bűnnek ezen házáról (Rómáról), ezzel azonban Husz még nem követett el halálos bűnt; halálos bűnt azok vettek a lelkükre, akik fokozatosan beragasztották és befalazták a világosság ablakait. Husz éljen. „Igen!”

 

Celc érseke:1149 Azt, aki a földön keresi az angyalt, küldjétek az égbe. Husz angyalt keres a földön. Nyújtsatok ebben neki segítséget, és küldjétek el őt oda, ahol azt keresni kell. Még ma haljon meg. „Nem!”

 

A londoni érsek: Ha ennek a csehnek tíz élete volna, hetet elvennék tőle az áldozás titkairól mondott beszédéért. De a többi három életét sem hagynám meg neki; először azért, mert lebecsmérelte Krisztus helytartóját, másodszor azért, mert levetkőztette a papságot, egyetlen rongyot sem hagyott rajta, amellyel meztelenségét takargathatta volna, és harmadszor azért, mert sok népet letérített a (helyes) útról, rábízván a népre a jogot, hogy maga ítéljen a hit dolgaiban, holott a nép számára üdvösebb, ha semmit sem tud, csak jámboran hisz. Pusztuljon ez a cseh! „Nem!”

 

A brixeni püspök: Lúdnak nem tesz rosszat, ha megkopasztják és megsütik. Már megkopasztották. Hadd süljön meg ma. „Nem!”

 

A baseli püspök: Szemet szemért, fogat fogért. A lúd hadd süljön. „Nem!”

 

A churi püspök: (Husz) szabadságára, becsületére és életére adom szavazatom. Micsoda hasznotok lesz belőle, ha a lúd megsül, de szárnyának tollait az erős viharok széthordják minden földre? Tollait (néhol) máris nagy buzgalommal gyűjtik. A gyűjtők pedig tintába mártották azokat, hogy Husz védelmében írjanak velük. Ha kiöntitek Husz vérét, akkor abba mártják tollukat, és az ő vérével nagyobb kedvvel írnak, mintha arannyal (írnának)… a kő pedig, melyet mi most fel akarunk dobni, a mi fejünkre eshetik. „Igen!”

 

Az eichstädti püspök: A mostani szavazásnál figyelmet kell fordítani a múltra, a jelenre és a jövőre. Kérdem: milyen hasznot hozott az egyháznak minden eddigi véres ítélet eretnekek, szakadárok, bálványimádók ellen ezeknek az ítéleteknek a kezdete óta? Teljességgel semmilyet sem. Ezért én is nem Husz halálára, hanem teljes sérthetetlenségére szavazok. „Igen!”

 

A liège-i püspök: Aki a pápa koronájához, a pap hasához nyúl, az vakmerő, aki pedig az egyszerű nép közt a Bibliát terjeszti, az gyöngyöt szór a sertések elé, és ezzel vétkezik a Szentlélek ellen. Ezért én megátkozom Huszt, és ha nem akarja összeszedni az elszórt gyöngyöket, égjen. „Nem!”

 

A passaui püspök: Aki kioltja a fényt, az a sötétséget és az álmot kívánja. Én Huszt fénynek tartom, amely egyházunk hosszú téli éjszakáját beragyogja, és úgy vélem, nem kell ezt a világosságot kioltani, mert már nagyon sokáig aludtunk. A saját becsületemért Husz élete és szabadsága mellett szavazok. „Igen!”

 

A konstanzi püspök: Hatszor tette meg a nap a maga vándor körútját azóta, hogy itt az utolsó eretneket megégették. Ha holnap meg nem égetjük Huszt, holnapután a nép éget meg mindnyájunkat, akik itt vagyunk. Haljon meg. „Nem!”

 

Clément Rohan (a strasbourgi püspök követe): Husz halálos ítéletének véres nyomait a Rajna se mossa le lelkünkről. Ellenkezőleg, vize a távoli tengerentúli országokba is elviszi az általunk elkövetett igazságtalanság gyalázatát. Mit örökölnek tőlünk utódaink, ha mi ilyen nyíltan bemocskoljuk becsületünket? … Távozzék a vádlott békességgel, hiszen inkább hallgat Istenre, mint az emberekre. „Igen!”

 

*

 

Huszonnégy (felszólaló) után, akik Husz elítéltetését kívánták, énrám is sor került a szavazásban. Én a következőket mondottam: Nagy szerencsétlenségnek tartom, tiszteletre méltó atyák, hogy engem küldtek ki a Husz feletti bíróságba, akit kezdetben félrevezetettségemben veszélyesnek tartottam és üldöztem. Azonban, miután hallottam szavait, és megismertem szavaiban az igazságot, nélkülözéseiben, sötét fogságában férfiasságát, szívemben nagy rokonszenvet érzek iránta… Minthogy nem vettem észre benne a legkisebb ingadozást sem, mosom kezem, melyet nem mocskol be az ő nagyon igaz vére, melyet ti bizonyára ki fogtok ontani a magatok sikere érdekében, és azért, hogy többé ne kerüljenek nyilvánosságra a papság bűnei… Szabadsága, becsülete és élete mellett szavazok. „Igen!”

 

Vincento Ferreri:1150 Már néhány napja, hogy részt veszek a (zsinat) ülésén, de a ti egész lármátokból és fecsegéstekből én még egyetlen bizonyítékot sem vettem ki Husz ellen, amelyet ő meg nem cáfolt volna. Ezért nincs hozzá jogotok, hogy bebörtönözzétek, sértegességek, ócsároljátok, még kevésbé, hogy megégessétek őt. Örök gyalázat borítsa viselkedésteket vele szemben; megvetéssel köpök rá. Ha ti ennyi gonoszat műveltek az élő fa ellen, mit tesztek a száraz ággal? Ti vakabban a vakon születettnél, konokabbak a bálványimádóknál, azt hiszitek vajon, hogy Husz megégetése után elpusztul tanításának megszentelt talaja? Mondom, nektek – nem! Ha lángotokkal megégetitek a kalászt, majd a kövek énekelnek, ha pedig a köveket is tűzzel égetitek, akkor üveg ömlik ki belőlük, amelyek ezer tükröződésében verik vissza felétek annak az igazságnak fényét, amelyet Husz hirdetett… Mondom nektek: az ártatlan vér egész patakjai ömlenek majd azért, csakis azért, mert ti a bűnt és a hazugságot jobban szeretitek, mint az igazságot, az igazságosságot, a békét és az erényt. Jaj nektek, jaj mindnyájatoknak, akik bűzös gödörbe taszítjátok Péter szikláját! Mindannak a nevében, ami szent … a nemzetközi jog nevében, én szabadságot, becsületet és életet kérek a vádlottnak. „Igen!”

 

Ferreri beszéde felbőszítette Husz ellenségeit, még dühösebben kezdtek Husz halálára szavazni, mint előbb. Amikor összeszámoltak minden szavazatot, kiderült, hogy Husz halálára 45 szavazatot adtak le, nem számítva emellett a római legátus és Zsigmond császár szavazatát, aki midőn meghallotta a végső eredményt, elsápadt és összerázkódott, mintha ő maga felett kellett volna ítéletet mondani: tudta, hogy tőle függ Husz élete és szabadsága. Síri csend uralkodott a templomban, amikor elhangzott az utolsó beszéd és Zsigmondot megkérdezték: „Felséges császár! Mi lesz az ön végleges döntése: Husz tanítása mellett vagy ellene? Eretneknek találja-e, aki megérdemli a halált?” …A kérdezett felindult hangon így felelt: „Továbbra is azt állítom, hogy Husz eretnek, és a jog szerint teljesen megérdemli, hogy megégetés által haljon meg, ha nem vonja vissza tételeit. Királyi eskümhöz híven nem szabadíthatom meg őt a büntetéstől…” Ezt mondván felemelkedett és el akart távozni. Homlokán hatalmas verejtékcsöppek ültek ki. De Michale de Causis római legátus Zsigmondhoz lépett és arra kérte, hogy maradjon még, amíg összeállítják és leírják az ítéletet, hogy aláírásával megerősítse.

 

Ekkor Husz férfiasan megkérdezte: „Felséges császár, hogyan egyezhet bele koronájának és német becsületszavának ilyen lealázásába? Önmaga semmisíti-e meg a menlevelét, amelyet saját pecsétjével és aláírásával erősített meg, s a fejére veszi-e ezt a bűnt és hitszegést? Nem az én életemről van szó, hanem az ön becsületes nevéről és valódi nagyságáról, melyet egész életére eltemetnek azzal, hogy félt szembeszállni istentelen elítélőimmel!”

 

„Valóban biztosítottam számodra, eretnek, az utazást, de csak ide, s ezt megkaptad. A visszafelé vezető utat nem biztosítottam, sőt, ezt nem is kérték tőlem. Kérésed alaptalan. A zsinat szavazattöbbséggel elítélt téged.” Így felelt Zsigmond.

 

Amikor pedig a legátus odaadta a királynak a véres ítéletet, Chlum a királyhoz fordult: „Felség! Ne írja alá! Saját magát és nemzetét gyalázza meg vele, magára zúdítja a szemrehányást számtalan keresztény szív könnyeiért. A szentháromság nevében kérem, ne írja alá! Felség, felség! Véres gonosztetté válik az aláírása…”

 

Az ítélet felolvasása után lárma keletkezett: az egyik oldalon erőszakról kiáltoztak, a másik oldalon Husz bűnösségéről. Különösen istenkáromlóan viselkedett a londoni püspök, aki így szólt Zsigmondhoz: „A gyermekek és kisdedek szája dicsér örök időkig téged, felség, azért, hogy lesújtottál a hit ellenségeire.” A pápisták ellen is hallatszottak hangok: „farizeusok, vérszomjas kutyák, viperafajzatok…” Annyira felbőszültek mindnyájan, hogy az asztalokat tördelték és azok darabjaival dobálták egymást. A lárma alatt az uralkodó eltávozott. Husz is eltávozhatott volna, ha akar, ő azonban visszatért a börtönbe. Husz ellenségei akkor fogták el őt, amikor már senki sem volt a templomban. Meghúzatták a vészharangot és parancsot adtak a kapuk őrzésére, hogy ne menekülhessen el a városból. Amidőn azonban beléptek Husz börtönébe, térden állva találták őt, amint buzgón imádkozott. Az őrök még a börtön ajtaját se zárták be és csodálták Husz lelki nemességét.

 

Jan Žižka levele a plzeni szövetséghez

 

Havránek–Hrabák–Daňhelka, 1963, T. I., 448–451. o.

 

Mi, Jan Žižka, Chval z Machovic,1158 a táborita, a valóban cseh nép tisztjei (hétmánjai) és kormányzója Istent remélve, Isten kínszenvedésére figyelmeztetünk titeket mindeneket, a plzeni, landfrid lovagjait, alsóbb nemeseit, polgárait és parasztjait, hogy ne szegüljetek ellen többé az Úristennek és az ő szent parancsolatainak, sem annak a négy üdvözítő artikulusnak,1159 amelyekért mi Isten segedelmével harcolunk, ti pediglen ezeknek ellenszegültök, és minket is akadályoztok ama jóban és lelkünk üdvösségében.

 

Először is: az Isten szavának hallgatásától. Másodszor: Isten testének és Isten vérének magunkhoz vételétől. Magatok így áldozni nem akartok, s bennünket és más igazakat ebben gátoltok. Harmadszor: a papi vagyonok és jövedelmek, amelyeket mint eretnekek dolgait el kellene törölnötök. Istennel szemben ezeknek a vagyonait védelmezitek és ebben akartok meghalni, és veszélyesen eretnekségben kívántok halált szenvedni. Negyedszer: a halálos bűnöket meg kellene szüntetnetek és megvetnetek, de sajnos ezekhez segédkezet nyújtotok. Először is Zsigmond magyar királynak, az eretnek királynak, az Úristen és Szentírása árulójának, szüzek és asszonyok meggyalázójának, gyilkosnak, gyújtogatónak, a cseh nyelv elpusztítójának s vele együtt Svamberknek1160 és a Svihovskyaknak,1161 Henrich Elstreberknek,1162 a Kolovratoknak,1163 e főurak segítettek szembeszállni az Úristennel és a Szentírással és az isteni rendeletekkel és parancsolatokkal. S meg akarna fosztani benneteket lelketektől és javaitoktól, s általatok akarnak maguknak becsületet szerezni a király előtt, ti pedig hogy híven szolgáljátok és dolgozzatok és lelketeket elveszítsétek etc.

 

S nem csodálkozunk azon, hogy aki nem hű az Istenhez, nem lesz az a néphez sem. S így nektek résen kell lennetek velük szemben, hogy árulás folytán el ne veszejtsétek lelketeket. S velünk is ezt teszik vagy tenni akarják, ha nem fog Isten segíteni. De hiszünk a mi Istenünkben, hogy minket az ő ravaszságuktól és cselvetéseiktől megoltalmaz. S adja Isten nektek, hogy ti is kimeneküljetek csapdáikból s szemetek Istenre vessétek, aki adá nektek testeteket és lelketeket. S akarnátok, hogy ne égessünk és ne vegyünk el és a földet ne pusztítsuk. És miért ne adnátok szabadságot az Úristennek és annak a négy üdvözítő artikulusnak (ut supra), melyekről először hallottatok és nekünk mondátok, hogy szabadságot akartok nekik adni és dicsértétek, hogy ez jó? És így hazugságban maradátok Isten színe előtt és előttünk.

 

Részlet Luxemburgi Károly, a későbbi IV. Károly császár önéletrajzából

 

Vita Caroli Quarti – E. Hillenbrand, 1979, 70–76. o.

 

3. fejezet

 

Odaadóan írtam nektek, utódaimnak a bölcsesség és Istenfélelem ezen szavait, amenynyire csekély tehetségem az isteni segítséget be tudta fogadni. Most üres és oktalan életemről kívánok nektek szólni, földi utam kezdetéről, hogy számotokra ez példaként szolgáljon. Nem fogom elhallgatni az isteni kegyelemnek a reám való kiáradását és a tanulmányok szeretetét, amely állhatatosan lelkemben lakozott, hogy annál inkább bizakodjatok munkátok során az isteni segítség támogatásában, minél világosabban hírül adják ezt számotokra atyáitok és elődeitek. Ugyanis írva van. „Atyáink beszélték el nekünk.”1180

Nem akarom tehát, hogy előttetek rejtve maradjon, hogy atyám, János,1181 hetedik Henrik1182 római császár és a brabanti herceg leányának, Margitnak1183 a fiaként született. Feleségül vette Erzsébetet,1184 II. Vencel1185 cseh király leányát és megkapta vele a cseh királyságot, mivel a férfi ág a cseh királyok házában kihalt. Elűzte Henriket,1186 a karintiai herceget, akinek a felesége1187 a saját említett feleségének a nővére volt, és aki majd később gyermek nélkül halt meg. Henrik a cseh királyságot az anyám nővérének a jogcímén János előtt bírta. Ez félreérthetetlenül benne foglaltatik a csehek krónikáiban.

János cseh király és Erzsébet királyné elsőszülött fia, akinek Vencel a neve, 1316. május 14-én egy órakor született Prágában. Ezután született másik fiuk, Ottokár1188 nevű, aki gyermekkorában meghalt. Végül harmadikként született János.1189 Ennek a királynak volt két férjezett leánytestvére, az egyik1190 első Károlynak,1191 Magyarország királyának volt a felesége, és gyermekek nélkül halt el, a második1192 pedig Károlynak,1193 Franciaország királyának, aki Franciaországban uralkodott az Úr megtestesülésének 1323. évében.

Engem atyám hétéves koromban ehhez a francia királyhoz küldött. Ő egy főpap által megbérmáltatott és a saját nevét, a Károly nevet ruházta rám és hozzám adta feleségül nagybátyjának, Károlynak1194 a leányát, akinek Margit1195 volt a neve és Blankának nevezték.

Atyám nővére, a király felesége abban az évben halt meg1196 gyermek nélkül. Végül ez a király másik asszonyt vett feleségül.

Nagyon szeretett engem ez a király és meghagyta az udvari papomnak, hogy engem némileg tanítson meg a betűvetésre, bár ő maga nem ismerte a betűket. Így megtanultam a boldogságos Szűz Mária hóráskönyvét olvasni, és azt valamelyest megértve ifjúságom idején napról napra egyre szívesebben olvastam, mivel nevelőimnek a király előírta, hogy engem erre ösztökéljenek. Ez a király pedig egyáltalán nem hajlott a pénzsóvárságra, megfogadta a jó tanácsokat és udvara az ősz egyházi és világi fejedelmek gyülekezetétől ragyogott.

Nagy ellenségeskedés támadt az akkori angol király és eme francia király között. Anglia királyának1197 felesége1198 a francia király1199 nővére volt, akit a férje elűzött Angliából elsőszülött fiával, Edwarddal1200 együtt. Ő Franciaországba ment testvéréhez és száműzetésben ott maradt, elsőszülött fiával együtt. A francia király a nővére és annak gyermeke elűzetése miatti felháborodásában megkérte apósomat, Károlyt, saját nagybátyját, hogy álljon bosszút a rokonait ért sérelem miatt.1201 Ő hadsereget gyűjtve Aquitaniába vonult és Bordeaux és néhány más erődítmény, vagy vár kivételével majdnem teljesen elfoglalta azt. Károly győzedelmesen visszatért Franciaországba és leányának,1202 Hainaut1203 grófnőjének, feleségem testvérének leányát,1204 feleségül adta Anglia királyának a száműzetésben lévő fiához, és neki kíséretet biztosítván őt Angliába küldte. Ő atyját legyőzte és fogságba vetette, megfosztotta a trónjától és megszerezte magának a koronát. A fiú apját abban az évben a börtönben megölték.

Ebben az évben meghalt apósom, Károly1205 utódaként hagyta maga után hagyván elsőszülött fiát, Fülöpöt.1206 Károly, francia király is ebben az esztendőben halt meg, Gyertyaszentelő Boldogasszony napján,1207 itt hagyván terhes feleségét, aki leányt szült.1208 Mivel szokás szerint a leányok nem öröklik a trónt, így Fülöp,1209 apósom fia lett a francia király, mert ő volt a legközelebbi örökös férfiágon. Fülöp megtartotta elődjének tanácsadóit, de az ő tanácsaikra egyáltalán nem hallgatott és a pénzsóvárságnak engedte át magát.

Tanácsadói között volt Péter,1210 Fécamp apátja is, aki igen tudós férfiú volt, Limôges szülötte, minden erénnyel felövezett, ékesszavú és tanult ember. Ő Fülöp uralkodásának első évében Hamvazószerdán misét mondván olyan hevülettel prédikált, hogy mindenki nagy csodálattal tekintett rá. Én tehát, Károly halála után, akinél öt évet töltöttem, Fülöp király udvarában éltem, és az ő testvére volt a feleségem.

Oly nagy hatással volt reám az apát ékesszólása és beszéde ebben a prédikációban, hogy őt nézvén és hallgatván olyan mély áhítat szállt meg, hogy magamban azon kezdtem gondolkodni: Hogyan lehet, hogy ebből az emberből ilyen kegyelem árad rám? Végül megismertem őt, aki engem atyai melegséggel szeretett és gyakran beszélt nekem a Szentírásról.

Károly halála után két évet töltöttem Fülöp király udvarában. Két év elteltével1211 visszaküldött a király feleségemmel, Blankával, az ő nővérével együtt Luxemburgba atyámhoz, Jánoshoz, a cseh királyhoz. Ez a grófság atyámé volt, az ő atyjának, a boldog emlékezetű Henrik császárnak az örökségéből. Őt Luxemburg grófjaként választották német királlyá. A rómaiak krónikáiban pontosan megtalálható, hogy ő miként és mennyi ideig uralkodott.

 

4. fejezet

 

Franciaországból visszatérve atyámat Luxemburg grófságában találtam. A császári trónt Bajor Lajos1212 foglalta el, negyedik Lajosnak nevezve magát, aki nagyapám, VII. Henrik halála után Frigyes1213 osztrák herceg ellenében vitatott választással lett római király.1214 A következők választották meg Lajost és álltak az ő pártjára egészen győzelméig,1215 amikor is fogságba ejtette ellenfelét, Frigyest, Ausztria hercegét: atyám, János, Csehország királya, a mainzi és trieri érsek és Waldemár.1216 Frigyes mellett pedig a következők álltak: a kölni érsek, a szász herceg és a pfalzi őrgróf. Később Lajos Rómába vonult és XXII. János pápa akarata ellenére a velencei püspök a császári koronával megkoronázta és felszentelte.1217 Ezután ellenpápát állított, a minoriták rendjébe tartozó Miklóst.1218 Őt később a pápa kezére adták és vezeklésben halt meg. Lajos visszatért Németországba, ahogy ez a rómaiak krónikáiban pontosan olvasható.

Abban az időben,1219 amikor visszatértem Franciaországból Luxemburgba és ott találkoztam atyámmal, Ausztria hercege Elszászban megostromolta Colmar városát és Lajos azt nem tudta felszabadítani. Atyám felkereste őket és megbékítette a herceget Lajossal.

Aztán Tirol grófságába ment a karintiai herceghez, akit elűzött a cseh királyságból. Az ő első felesége,1220 anyám nővére már korábban meghalt, aztán ő pedig másik feleséget vett, a braunschweigi herceg nővérét,1221 akitől egy leánya született.1222 Leányát feleségül adta fivéremhez, Jánoshoz, és halála után a hercegi tartományát örökül hagyta rá.

Ezután atyám Trento városába ment. Ekkor halt meg anyám Prágában Szent Vencel mártír napján.1223 Amíg atyám Trentóban tartózkodott, Lombardiában a következő városok adták meg magukat neki: Brescia, Bergamo, Parma, Cremona, Pavia, Reggio, Modena, Toscanában pedig Lucca a hozzátartozó minden területtel és grófsággal együtt. Ezeket meglátogatván atyám megállt Parmában. E városok kormányzását a milánói Azzo Visconti1224 látta el, aki akkoriban Milánó és Novara élén állott, amelyek kormányzatát abban az időben nyerte el atyámtól.

Ekkor atyám értem küldött Luxemburg grófságába. Útnak indultam Metz városán, Lotaringia hercegségén, Burgundián és Savoyán keresztül egészen a tóparti Lausanne városáig. A hegyeken Brig1225 felé keltem át, és így novarai területre jutottam, ahonnan Nagypénteken1226 Paviába értem, amely atyámé volt.

Húsvét napján, azaz a megérkezésem utáni harmadik napon kíséretem tagjait megmérgezték. Én az isteni kegyelem védelmezésének köszönhetően megmenekültem. Ünnepélyes nagymisét tartottak ugyanis, és, hogy azon áldozhassak, nem akartam enni a mise előtt. Amikor pedig enni mentem, hallottam, hogy a kíséretemnek a tagjai hirtelen rosszul lettek, éppen azok, akik korábban étkeztek. Én az asztalnál ülve nem akartam enni, és mindnyájan megrémültünk. Felpillantva láttam egy csinos és mozgékony embert, akit nem ismertem. Ő némának tettetve magát az asztal mellett járt-kelt. Innen gyanút fogva elfogattam őt. A hosszas kínzások után a harmadik nap megeredt a nyelve és bevallotta, hogy a konyhában a milánói Azzo Visconti parancsára és utasítására az ételbe mérget kevert. Ettől a méregtől meghalt az udvarmesterem, Bergi János úr, Honkirini János, Keylai Simon, aki az én ételemet is felszolgálta, és többen mások.

Én ebben az időben Paviában a Szent Ágoston-kolostorban laktam, ahol a szent testét őrzik. Ebből a kolostorból Bajor Lajos kiűzte az apátot és a kolostor kanonokjait, akiket visszahívtam és a kolostort visszaadtam nekik. A kolostort ezeknek a szerzeteseknek a halála után János pápa1227 az ágostonosoknak adta, akik ezt ma is lakják. Ez atyám uralkodása alatt történt, aki a kolostor feletti rendelkezést is átadta nekik.

Ezután atyámhoz mentem Parma városába, ekkor lettem tizenhat éves.1228 Az ottani ügyek intézését és az én neveltetésemet atyám Savoyai Lajos úrra bízta, aki Azzo Viscontinak, Milánó kormányzójának az apósa volt. Atyám Parmából eltávozván Franciaországba ment és Guta1229 testvéremet, másodszülött leányát, Jánoshoz,1230 Fülöp francia király elsőszülött fiához adta feleségül. Az elsőszülött leánynak, Margitnak,1231 pedig Henrik1232 bajor herceg volt a férje.

Abban az időben, amikor Savoyai Lajos úrral Itáliában maradtam, ellenem és atyám ellen titkos szövetséget1233 kötött Róbert,1234 Apulia királya, a firenzei Azzo Visconti, Milánó ura, Verona ura,1235 aki ebben az időben Padova, Treviso, Vicenza, Feltre és Belluno városait is bírta, Mantua ura,1236 aki nekünk korábban hűséget fogadott Ferrara ura.1237 Városaimat titokban felosztották egymás között: a veronai Bresciát és Parmát, a mantuai Reggiót, a ferrarai Modenát, a milánói Paviát, Bergamót és Cremonát, a firenzei Luccát kapta. Tehát városainkban ezek mind titokban ellenünk szövetkeztek, anélkül, hogy bizalmatlanságuknak korábban jelét adták volna. Egyáltalán nem tartottunk tőlük akkoriban, mivel velünk szövetséget kötöttek, és megesküdtek és írásban is megerősítették, hogy atyánkat és minket hűséggel támogatnak.

A veronai bevonult Bresciába, a milánói megostromolta Bergamót és azt gyorsan el is foglalta. A paviaiak is felkeltek ellenünk és a de Beccariakat1238 fogadták el uruknak, pedig bennük nagyobb bizalmunk volt, mint bárki másban abban a városban. Ezek a szövetségesek minden oldalról kemény háborút indítottak ellenünk. Savoyai Lajos úr, megbízottunk és védelmezőnk előre látta a veszélyt, de nem tett ellene semmit. Nem tudom, hogy milyen szándékkal, talán, veje, Azzo Visconti iránti szeretetből, elhagyta Parmát és minket szorult helyzetben hagyott. A parmai Rossik, Reggióból Fogliani és Manfredi, a de Piik Modenából, a Ponzoni és Senis Cremonából, Pistoiából a Reali családból Fülöp fia Simon úr, Lucca kapitánya ügyem iránt hűséggel voltak, segítségemre siettek szóval és tettel, amennyire csak tudtak, ahogy ez a további oldalakon még pontosabban olvasható.

 

Az 1356. évi aranybulla

 

Az aranybullát IV. Károly adta ki. A bulla a császárválasztásról, a választófejedelmek jogairól, a fejedelmek öröklési rendjéről, a bányákról és pénzügyekről tartalmaz rendelkezéseket. 4 példányban maradt fenn, ezek közül a mainzi, a heidelbergi, a majna-frankfurti aranypecséttel, a nürnbergi pedig a nagy császári viaszpecséttel.

 

Az 1–23 törvénycikkeket 1356. január 9-én hirdették ki a nürnbergi birodalmi gyűlésben, a 24. cikkelytől végig 1356. december 24-én Metzben.

 

W. Altmann–E. Bernheim, 1895, 47., 48., 51., 56., 57. o.

 

A szent és oszthatatlan Háromság nevében. Amen.

 

Károly Isten kedvező kegyelméből a rómaiak mindenkor felséges császára, Csehország királya, örök emlékezetül.

 

Minden önmagában megoszlott ország elpusztul, mert fejedelmei rablók társaivá lettek… Minthogy császári méltóságunkból folyó kötelességünk, hogy a választófejedelmek közt felmerülő egyenetlenkedéseknek és vetélkedéseknek – mint Csehország királyát, magunkat is a választók közé számítva – mind császári, mind választófejedelmi minőségünkben elejét vegyük, a választók közti egyetértés táplálására, az említett viszálykodás és az abból származó különböző veszélyek megelőzésére Nürnbergben tartott ünnepélyes gyűlésünkön, az összes egyházi és világi választófejedelmek társaságában, más hercegek, grófok, bárók, a nemesség és városok előkelőinek, nagy sokaságától körülvéve, a császári fenség trónján ülve, birodalmi jelvényekkel és koronával felékesítve, érett megfontolás után a császári hatalom teljességéből az alábbi törvényeket hoztuk, kihirdettük és megtartandónak rendeltük az Úr 1356-ik évében, január 10-én, a kilencedik indictióban, királyságunk tizedik, császárságunk első évében…

Megállapítjuk és elrendeljük, hogy a mainzi érsek… mikor a császár vagy a rómaiak királyának halálhíre a mainzi egyházmegyében bizonyossá válik, a halálhír vételétől számított egy hónapon belül ezt az összes választófejedelmeknek nyílt levélben adja tudtára; ha azonban az érsek ennek végrehajtásában és a hír közlésében hanyag volna, vagy késedelmesnek mutatkoznék, ugyanazon fejedelmek saját maguktól, minden további meghívás bevárása nélkül, három hónapon belül, mint e határozatban erről már intézkedtünk, a sokszor említett Frankfurt városában gyűljenek össze a rómaiak királyának választására, kiből egykor császár lesz. A választás szavazattöbbséggel történik. Az újonnan megválasztottnak azonnal meg kell erősítenie a választófejedelmek hűbéreit, privilégiumait, jogait és szabadságát. A választófejdelmek rang szerint a következő sorrendben ülnek:

 

(Itt következik az utasítás. Arra vonatkozóan, hogy milyen sorrendben üljenek a választófejedelmek a császár jelenlétében, és hogy milyen sorrendben történjék a szavazások leadása.)

 

…A birodalmi gyűlés alkalmával a császárnak vagy római királynak kézmosó vízzel a brandenburgi őrgróf szolgál, az első pohár italt a cseh király nyújtja, ki azonban kiváltságai értelmében ezt nem királyi koronával a fején cselekszik hacsak erre magától nem hajlandó; a rajnai palotagróf az ételt szolgálja fel, míg Szászország fejedelme a marsalli tisztet tölti be, mint ahogyan ez régtől fogva szokásos.

Valahányszor a szent birodalomban trónüresedés áll be, a méltóságos rajnai palotagróf, a szent birodalom főasztalnoka … a rajnai és sváb részeken, azaz a frank jog területén, fejedelemségének, a rajnai palotagrófságnak jogán a birodalom főmarsallját, a szász jog szerint élő helyeken ugyanezen joggan ruházzuk fel.

 

A grünwaldi csata, 1410

 

Részlet a Długosz krónikájából

 

A Lengyelországba 1226 óta fokozatosan betelepült német lovagrend elleni csata fontos állomása volt a lengyel állam fejlődésének.

 

A. Prezdziecki 35–37., 47., 49–51., 53–57., 60–62. o.

 

Egy keddi napon, július 15-én… Ulászló,1240 a lengyelek királya, a hajnali derengésben misét rendelt el a tábor helyén… Két mérföldet maga mögött hagyva, mialatt a környező ellenséges falvakat felégette, megérkezett Tannenberg és Grünwald helységek (villae) mezőire, melyeket híressé tett az azután bekövetkezett ütközet. Itt megparancsolta, hogy a sereg állandó tábort üssön az ezen a helyen gyakori fás és bozótos részek közt. Azt is elrendelte, hogy a kápolna sátrát egy kiemelkedő dombon helyezzék el, mely a Luben tóra nézett. Mialatt a sereg az állandó sátor verésével volt elfoglalva, a király mise hallgatásához készülődött.

Jungingeni Ulrik, Poroszország mestere (magister Prussiae) már megérkezett Grünwald faluba, melyet az ő veszte később oly nevessé tett, s noha a közelben ügyködött, a királyi sereg előőrsei mégsem ismerték fel…

Ulászló király pedig korántsem nyugtalankodott az ellenség oly közeli és hirtelen megérkezése miatt, hanem annak tudatában, hogy nem hiábavaló fáradság, előbb kívánta az isteni, mint a hadi dolgokat elvégezni, s ezért a kápolnába ment és alázatos szívvel két misét hallgatott végig, melyeket káplánjai… celebráltak: kérve kérte a legfelsőbb hatalom segedelmét; az istentiszteletet a szokottnál is ünnepélyesebb formában, énekkel rendezte meg… (Mialatt misét hallgatott), az egész királyi sereg rend és jelvény szerint Maszkowiczei Zindramo krakkói fegyverhordozó vezetésével, a litván sereg pedig Vitold (Sándor) litvániai nagyfejedelem parancsnoksága alatt csodálatos gyorsasággal sereglett össze és állt, szemtől szembe az ellenséggel, csatasorba. A lengyel had a balszárnyra ment, a litván a jobbszárnyat foglalta el…

Miután Ulászló, Lengyelország királya, teljesen bevégezte imáit, felegyenesedett. Nem csupán Sándor litvániai nagyfejedelem, hanem saját katonái is fegyveresen hívták őt csatába. Elfáradva kérlelésük és csatakiáltozásuk ostromától, magára öltötte a fegyverzetet, mely tetőtől talpig páncélba öltöztette testét. A katonáknak újabb és még hangosabb kiabálásaira, hogy sürgősen adjon jelt a küzdelemre (mert úgy látszott semmi sem elég gyorsan történik), megindult a támadás… Már rátették a sisakot a király fejére, aki már ujjongott, hogy belevetheti magát a küzdelembe, amikor hirtelen jelentették, hogy két herold, az ellenség seregéből kilépve, kíván a király színe elé járulni. Közülük az egyik a német-római király (Romanorum rex) jelvényét hordozta, ti. az arany mezőben díszelgő fekete sast, míg a másik a scsetyini hercegét: fehér mezőben tündöklő piros griffmadarat. Kezükben pedig két csupasz, hüvelyétől ment kardot tartottak. Lengyel katonák védelme alatt, nehogy sérelmet szenvedjenek, elvezették őket a királyhoz…

Tiszteletet adva a királynak, követi beszédüket, német nyelven … a következőképpen adták elő: „Legdicsőbb király! Ulrik, Poroszország nagymestere (magister Prussiae generalis) általunk, heroldok által, neked és testvérednek (Sándor herceg nevét elhallgatták)1241 küldi ezt a két kardot, jövendő harcnak zálogát, hogy vele és népével kevesebb halogatással és merészebb lélekkel, mint amilyent mutatsz, ütközz meg, ne bujkálj tovább az erdőkben és berkekben, s ne késleltesd a harcot. Ha pedig úgy találod, hogy a te csatarendednek kifejlődéséhez szűk és keskeny a térség, Ulrik Poroszország mestere, felajánlja neked – csak hogy kicsalogasson téged az ütközetre –, hogy a mező sík részéből, melyet saját seregével elfoglalt, átenged annyit, amennyit te akarsz; vagy legalább válassz bármi csatamezőt, nehogy az történjék, hogy a harc távoli halasztást szenvedjen általad.” Így beszéltek a heroldok. A heroldok követségének idején, a lovagrend hadserege, a heroldok által tett bejelentés igazolásaként, jelentős távolságra visszavonult.

…Ulászló, Lengyelország királya, pedig a lovagrend büszke és fennhéjázó követségét meghallgatva, a heroldok kezéből átvette a kardokat. Nem fakadt haragra, vagy valamilyen méltatlankodásra, hanem könnyekre, s meggondolás nélkül, csodálatos és szinte égi alázattal, türelemmel és szerénységgel így válaszolt a heroldoknak: „Jóllehet seregemben éppen elegendő a kard, s nem szorulok rá ellenségeim kardjaira, mégis ügyem és igazságom nagyobb gondolkodása, gyámsága és védelme végett, Isten nevében elfogadom ezt a két kardot ellenségeimtől és a ti kezetekből, noha ellenségeim jómagam és népem vérére és pusztulására áhítoznak…”

A megadott jelre a harc megindult: a király egész hada… megrázta lándzsáit és előrerontott a viadalra…

A csatasorok összecsaptak: mintha végtelen nagy tömeg omlana össze, oly nagy volt a recsegés és a ropogás, amikor a lándzsák összeértek és a fegyverek egymásra csaptak. A fegyverek csattogása oly nagy lármát okozott, hogy talán azok is hallották, akik több mérföld távolságra voltak. Láb taposott lábra, fegyver csorbult fegyveren és lándzsák hegyei arcokra meredtek. Az ütközetben nem tudott elkülönülni a félénk a merésztől, az erős a lankadttól, mert mindahányan szorosan összekapcsolódtak egymással: csak úgy lehetett helyet változtatni vagy előrelépni, hogy az ellent legyűrve, vagy megsemmisítve, a győző elfoglalta a legyőzött helyét. Végül eltörtek a lándzsák. Mindkét részről a csatasorok és a fegyverek úgy összeakaszkodtak, hogy már csak kardokkal és hosszú nyelű szekercékkel küzdöttek, olyan szertelen lármát csapva, mint amilyent a műhelyben az üllőn kovácsolva idéznek elő. A lovak egymáshoz szorultak a küzdelemben. És ekkor Mars a küzdők közt puszta kézzel és karddal mutatkozott a leghatalmasabbnak.

Az ütközet kezdetétől mindkét sereg, fölvéve a harcot, közel egy órán át küzdött, anélkül, hogy a kettő közül az egyik visszavonult volna. Keményen küzdve a győzelemért, kétséges volt, hogy a szerencse melyik félhez hajlik, vagy melyik fél kerül ki győztesként a csatából. Midőn a keresztesek észrevették, hogy a bal, lengyel szárnyon a küzdelem számukra kemény és válságos, feladva kitűnő csatarendjüket, erejüket a könnyebb győzelem reményében a jobbszárny ellen fordították, ahol a litván csatasor foglalt helyet, s amely gyenge és lomha lovakkal és fegyverekkel volt felszerelve: ennek az áttörésével a lengyel arcvonalat is erőteljesebben remélték felgöngyölni. De szándékuk nem vált teljesen valóra. Amint hevesen harcba bocsátkoztak a litvánokkal, oroszokkal és tatárokkal, a litván csatasor nem bírván feltartóztatni az ellenséges támadást, ingadozni kezdett és egy hold föld távolságra vissza is vonult. A keresztesek pedig tovább nyomták a litván csatasort, mely újra és újra engedett és végül futásnak eredt…

Miután a litván sereget megfutamították, a lengyel és a porosz seregek közt különböző helyeken igen heves küzdelem újult ki. A hatalmas port, mely a csatát és a csatázókat ellepte, egy kellemes és enyhe eső eltüntette. A német lovagok, harcolva a győzelemért, Ulászlónak, Lengyelország királyának nagy zászlóját, melynek jelvénye a fehér sas volt, egy ellenséges rohammal… a földre vetették. De a legelszántabb katonák és veteránok, akik mellette álltak, rögtön felemelték és a helyére visszaállították, s ezzel megakadályozták a pusztulást… Hogy ezt a gyalázatot és becstelenséget lemossák, a lengyel katonák vad szenvedéllyel törtek az ellenségre, és mindaz az erő, melyet karjuk még őrzött, most áradt, pusztított és győzött. Időközben visszatért a német lovagoknak az a serege, mely a menekülő litvánokat és oroszokat üldözte. Magukkal hurcolták a foglyok nagy sokaságát, s győztesként érkeztek meg; nagy vidámsággal siettek a porosz táborba. De amint látták a veszedelmes fegyverekkel és erőkkel vívott háborút, otthagyva a foglyokat és a zsákmányt, a küzdelembe vetették magukat, hogy segítségére siessenek bajtársaiknak, akik akkor már lanyhán hadakoztak. Az új harcosok érkeztével a küzdelem a két fél közt kegyetlenné vált. És ettől kezdve mind többen estek el. A német lovagok arcvonala nagy veszteséget szenvedett katonákban, úgyhogy csatarendje megbomlott. Akik a csatarendet vezették, attól tartottak, hogy embereik futásnak erednek. (A német) lovagrendi keresztesek, valamint a csehek1242 és az alemanok seregének állhatatossága megcsappant olyannyira, hogy a legtöbb helyen nem gondoltak a harc újrafelvételére… S ámbár az ellenség csatarendje újra és újra helyreállt, a legvégén a lengyel királyi had tömege mégis minden oldalról körülvette, aztán leterítette és tönkretette. A tizenhat hadijelvény alatt harcolók majd minden egyes népe vagy halálát lelte, vagy fogsába esett. Az ellenséges sereg veresége oly mérvű volt, hogy mint ismeretes, maga Poroszország nagymestere, Ulrik, a marsallok, a kommendátorok, valamint a porosz sereg mindenféle lovagja és előkelői elestek, az ellenség többi, elhárított tömege pedig, ha egyszer már hátat fordított, akkor biztos futásnak eredt… Az ellenséges tábor, minden jóval telis-teli, így a porosz nagymester díszkocsija, az ő és seregének minden kincse a lengyel katonák zsákmánya lett. A (porosz) keresztes lovagok seregénél találtak egynéhány négyes fogatot is, amelyek láncokkal és bilincsekkel jól meg voltak rakva. Ezeket a keresztes lovagok avégből gyűjtötték össze, hogy legyen mivel a lengyel foglyokat megbilincselni.

A poroszok szekerein és táborában volt azonkívül igen sok borral telt edény. A (lengyel) király serege, az ellenség legyőzése után, a harctól fáradtan, a nyári forróságtól elcsigázva, ezekhez az edényekhez rontott, hogy szomját lecsillapítsa. Némelyik vitéz a sisakját használta e célra, a többi a kesztyűjét, mások meg cipőikkel merítették a tiszta bort. Ulászló lengyel király azonban félt attól, hogy serege lerészegedik a bortól, és ezzel hasznavehetetlenné válik. Seregét, ily állapotban, ha valaki meg akarná támadni, még a bátortalan ellenség is legyőzné. És hogy a szerfeletti ivás ára ne legyen betegség és bágyadtság, a király megparancsolta, hogy a borosedényeket törjék, darabolják szét…

A (lengyel) királyi sereg az ellenséges kocsitábor szétverése után ahhoz a dombhoz ért, ahol az ellenség állomása és táborhelye volt. Innen megpillantotta a menekülésben szétszéledt ellenség számos csapatát, amint fegyvereiken, melyekkel csaknem mind el voltak látva, megcsillant az újból tűző nap. Üldözésükre alaposan felkészülve, a lengyel sereg egy sík rétre özönlött, és rátámadt az ellenség csapataira. Ezek közül csak igen kevesen mertek védekezni. Leverésük után maradék haduk se erőszakot, se sebeket nem szenvedett, épen megmaradt, minthogy a király megparancsolta, hogy a katonák kíméletesen bánjanak kardjukkal. Ugyanis Ulászló, Lengyelország királya, amidőn jelt adott katonáinak a menekülő ellenség üldözésére, előre megparancsolta nekik, hogy amennyire csak lehet, tartózkodjanak az öldökléstől. Az üldözés több mérföldnyi távra terjedt: csak kevesen menekültek meg futással, többen az üldözők kezére jutottak, akik őket a táborba vitték és kegyes bánásmódban részesítették… sokan azonban a csatatértől két mérföldnyi távolságra fekvő tó hullámaiba fulladtak a menekülés zűrzavarában és torlódásában. Az üldözésnek a leszálló éj vetett véget. Ebben az ütközetben ötvenezret öltek meg és negyvenezret ejtettek foglyul az ellenség sorából.1243 Úgy hírlik, hogy a zsákmányolt hadi jelvények száma ötvenegy volt. Az ellenségtől elvett holmik módfelett gazdagították a győzőket. Jóllehet nehezen hiszem el a levágott ellenség számát, mégis pontos számítással megállapítható: ugyanis az utakat jó néhány mérföld távolságra a halottak tetemei borították be, a földet a megöltek vére itatta át, és a lég megtelt a haldoklók jajszavával.

 

XI. Lajos jellemzése

 

Philippe de Commynes (1447–1511) politikus, történetíró Merész Károly burgundi herceg, majd XI. Lajos francia király szolgálatában, jelentős politikai gondolkodó.

 

Mémoires, Pauphilet–Pognon, 1952, L, 72–74. o.

 

Mindazok közül, akiket valaha ismertem, XI. Lajos király a mi urunk volt a legbölcsebb abban, hogy balsorsban miképpen kell kihúznunk magunkat egy rossz lépés következményeiből. Beszéde és külső megjelenése igen alázatos volt. Sokat fáradozott azon, hogy megnyerjen magának valakit, aki szolgálatára vagy ellenkezőleg kárára lehetett. Nem kedvetlenedett el, ha történetesen ilyes valakitől, akit praktikával meg akart hódítani, először elutasításban volt része, hanem tovább ment, bőbeszédű ígéreteket tett neki, s a valóságban is elhalmozta pénzzel és tisztségekkel, mert tudta, hogy az ilyen ajándékok mennyire tetszenek. A béke és a virágzás idején sokakat kiűzött és eltaszított magától, hogy aztán, ha szüksége volt rá, drága áron visszavásárolja őket. Szolgálatukat a maga hasznára fordította, és nem hánytorgatta fel az elmúlt dolgokat. Természeténél fogva a középső rend embereinek volt barátja, viszont ellensége minden olyan nagyúrnak, aki nem volt őreá utalva. Senki sem hallgatta meg annyira az emberek bajait, vagy érdeklődött annyi dolog iránt, vagy kívánt annyi embert megismerni, mint ő. És valóban ismert minden tekintélyes és értékes embert Angliában éppúgy, mint Spanyolhonban, Portugáliában éppúgy, mint Itáliában vagy a burgundi herceg országaiban és Bretagne-ban, mintha valamennyi alattvalója lett volna. S éppen beszédmódja és szokásai, melyekről imént beszéltem, mentették meg számára a koronát ellenségei elől, akiket trónra léptekor szerzett magának. Leginkább szerfelett nagy bőkezűsége volt hasznára. De amilyen okosan intézte ügyeit a szerencsétlenségben, oly balul tette elégedetlenné az embereket ellenkező esetben, amikor azt hitte, hogy biztosan ül a nyeregben, vagy éppen csak fegyverszünet volt, azzal, hogy szűkmarkú volt, ami keveset használt neki, s a békét nagy nehezen tudta megerősíteni. Szeretett könnyedén, gúnyolódva beszélni az emberekről, akár jelen voltak, akár távol, azok kivételével, akiktől félt, s ilyenek sokan voltak, mert természeténél fogva igen félénk volt. S ha beszéde révén kárt okozott magának, vagy ilyesmit gyanított s ki akarta küszöbölni a rossz hatást, úgy azt szokta mondani az illetőnek: „Jól tudom, hogy nyelvem nagy bajt hozott rám, de olykor sok örömet is okozott nekem. Ezért tehát úgy helyes, ha elégtételt adok.” De nem elégedett meg ezekkel a szavakkal, hanem annak, akihez szólt, ajándékot is adott, még hozzá sohasem csekélyet.

 

Anonymus: Gesta Hungarorum

 

Mesternek mondott P, a fent említett mester, a jó emlékezetű Bélának, Magyarország dicső királyának egykoron jegyzője, üdvözletét küldi legkedvesebb barátjának N.-nak, a tiszteletre méltó és az irodalom tudományában járatos férfiúnak, és tudatja, hogy kérése teljesült. Amidőn együtt töltöttük tanulóidőnket, a kívánt stílusban egy kötetbe szerkesztettem az általam olyannyira csodált Trója történetét Dare Phrygius és más szerzők műveiből, ahogy mestereimtől hallottam. Amint Trója históriáját közös érdeklődéssel olvasgattuk megkértél engem, hogy akárcsak a görögök háborúit és a Trója történetet, írjam meg neked Magyarország királyainak és előkelőinek származását. Meg is ígértem a feladat elvégzését, de egyéb teendők hátráltattak, s már-már elfeledkeztem volna kérésedről s az én ígéretemről, ha Kegyelmed levele nem figyelmeztet tartozásom teljesítésére. Nem feledvén tehát Kegyelmedet, bár e vesződséges világ ügyes bajos példája nyomn Isten segítő kegyelmébe vetvén bialmamat, úgy gondolat, legjobb, ha mindez nem mrül feledésbe az utódok utolsó nemzedékéig. A legszerencsésebbnek véltem tehát, hogy az igazsághoz híven és egyszerűen írjam meg neked, s így az olvasók megismerhessék, miként történtek meg a dolgok. Illetlen és méltatlan dolognak tartanám, hogy Magyarország kiváló nemzete eredetét, hősi cselekedeteit a parasztok csalfa történeteiből vagy az igricek fecsegő énekeiből, mintegy álomképekben ismerje meg. Inkább az írások biztos híradásaiból és a történetírás egyértelmű magyarázatából jusson illő módon tudomására a történtek igazsága. Elbeszéli ugyanis nekünk alább királyai, nemesei származását. Királyaiét, akikért dicséet és tisztelet az Örök király és szent anyját, Máriát, akinek kegyelme révén Magyarország királyai és előkelői országukat szerencsés kézzel kormányozzák, most és mindörökké Amen.

 

Rogerius mester: Siralmas Ének

 

Béla király a tatárokkal vívott szerencsétlen harca:

 

Mikor a király, mint mondottuk, Pest városából kivonulva, a fegyveresek nagy sokaságával a tatárok ellen indult, azok visszatértek a falvak felégetéséből, és hirtelen összegyülekezve, visszavonultak azon az úton, amelyen jöttek. És ahogy lassan a nyomukban voltak, lassan hátráltak amazok is színlelésből. És amikor a magyarok egy bizonyos folyóhoz érkeztek, amelyet Sajónak hívnak – amely Eger városától nem nagyon messze folyik, és a Tiszába ömlik -, a folyón egy hídon átkelve, megálltak, tábort ütöttek, őröket állítottak a hídra, hogy éjszakai őrzolgálattal őrködjenek. A tatárok pedig a mocsaras helyen való átkelés után a víz körül a síkságon helyezkedtek el. És mivel a víz nagy volt és mocsaras, nem volt hihető, hogy a hídon kívűl bárki is átkelhessen. A király eközben buzdította övéit, hogy férfiasan készüljenek a harcra, és nem kevés zászlót osztott ki saját kezűleg a főemberek között. A magyarok pedig, bízva sokasságukban, mindebből gúnyt űztek, de a fentebb jelzett okok miatt nem volt sem kedvük, sem lelkesedésük a csatához. Azt szerették volna, hogy vereséget szenvedjen a király, és az után ők kedvesebbek legyenek neki, mert azt hitték, hogy ez a csapás csak részleges, és csak egyeseket ér, és nem általános lesz mindnyájuk számára, ahogy hallomásból tudtak arról, hogy Magyarországban ilyesmi már akárhányszor megtörtént. Ugyanis a kunok hirtelen szoktak betörni, és az ország egy részét elpusztították, mielőtt a magyarok összegyülekeztek, azután pedig sietve visszavonultak és néha a magyarok ugyanezt tették Kunországgal. – Ámde nem így állt állítólag a dolog! Mert ez utóbbi események a legkevésbé sem feleltek meg az előbbieknek. Mindamellett minden éjjel ezer katonát állítottak fel a hadsereg őrzésére. Minek erről több szó? – A tatárok nem messze a hadseregtől találtak egy gázlót, és egy éjszaka alatt mindnyájan átkeltek rajta és hajnalban a király egész seregét körülvéve, jégesőként kezdték lőni a nyilaikat a hadseregre. A magyarok, részint hogy meglepték, részint hogy ravaszsággal megelőzték őket, fegyvert öltve lóra száltak, de a katonák nem tudták uraikat, az urak a katonáikat meggtalálni, és amikor harcba indultak, lanyhán egykedvűen vonultak. A nyíllövések oly sűrűn estek, hogy a harcosokat szinte árnyékba borították, és a nyilak úgy repdestek a levegőben, mint ahogy a sáskák és a szöcskék szoktak rajokban szállni. És így, mivel a nyilazást nem tudták megállni, visszatértek a sereg körletébe. A király pedig nem volt képes felállítani a csatarendet. És ha a magyarok a sereg egy-egy részéből összevegyülten vonultak a harcba, a tatárok szembejöttek velük nyilaikkal, hogy visszavonuljanak a sereg körletébe, úgyhogy a szerfölött nagy hőség és a helyszűke következtében akkora fáradság vett erőt rajtuk, hogy a király és a kalocsai érsek, akik aggódva rettegtek, sem fenyegetésekkel, sem hízelgésekkel és buzdítással nem voltak képesek harcba küldeni őket, hiszen hajnaltól egészen délig ebben a szorongatott helyzetben voltak már. Végre, amikor úgy látszott, erejük elhagyja őket, Kálmán herceg, a király testvére mindazon embereivel, akikkel ekkora szorongatott helyzetben rendelkezhetett, igen kemény ütközetett vívott a tatárokkal a tábor egyik oldalán, harcban töltve a nap nagy részét, de csalódott amikor azt hitte, hogy a sereg hátralévő része megsegíti. Mert azt hitték hogy a legtöbben a tábor másik oldalán harcba vonulnak, ezek azonban nem harcba indultak, hiszen a tatárok kissé félrehúzódva önként utat engedtek maguk között minden nyíllövés nélkül. Ezért egyre több és több magyar vonta ki magát a seregből, felhasználva ezt az utat. És minél többen vonultak el itt, annál szélesebb utat hagytak a tatárok. És ebben a nagy ütközetben sem egy szó, sem egy lárma nem volt közöttük. És amikor a király azt hitte ütközetbe mennek, ezért inkább elszökdöstek semhogy harcba mentek volna. A tatárok pedig a király csapatára várakozva nem mozdultak. És amikor már több oldalon is nyitva állt az út a királyi csapat előtt, a király anélkül, hogy felismerték volna, utat talált az erdő felé. Kálmán herceg pedig a sereg egy másik oldalán eredt útnak, és éjjel-nappal váltott lovakon megeresztett gyeplővel sietett a már említett Pest felé, a dunai révhez, nem is az országúton, amelyen a magyar nemzet bukdácsolt, hanem úttalan utakon. És bár a vár polgárai arra kérték, hogy maradjon ott addig, amíg hajókat készítenek az úrasszonyok, feleségeik átszállítására, mégsem tudták őt visszatartani, sem erre rávenni. Azt mondta ugyanis, hogy mindenki önmaga gondoskodjon magáról. Az üldözők megérkezésétől félve ugyanis azonnal átkelt egyedül, és Somogyba futott egy bizonyos helységig, amelynek Segesd a neve. És bár Pest polgárai háznépükkel együtt siettek az átkeléssel, mégis közben meglepték őket a tatárok, és akik nem fulladtak a Dunába, azok kard által pusztultak el.

 

Aranybulla

 

A szent Háromság egy Isten nevében.

1. §. András, Isten kegyelméből Magyarország, Dalmáczia, Horvátország, Ráma, Szerbia, Galiczia és Lodoméria királya, örök emlékezetűl.

2. §. A miért hogy országunk nemeseinek és másoknak is Szent István királytól szerzett szabadságát némely királyok hol tulajdon haragjok bosszujából, hol gonosz, avagy önnön hasznokat szerető emberek hamis tanácsadásából, sok pontban hatalmasul megrontották vala, azért a nemesség gyakorta sürgető könyörgésekkel zaklatta felségünket, és előttünk való királyai fülét az ország állapotjának megjobbitásáról.

3. §. Mi tehát az ő kérelmöknek mindenben eleget akarván tenni, kivel tartozunk is, jelesben azért, mert ez okon velek már gyakortább nem kicsiny keserüségre jutott ügyünk, a mit a királyi tisztesség tökéletes megtartásáért eltávoztatnunk illik, ez pedig senki más által nem lehet inkább mint ő általok: megadjuk mind nekik, mind országunk többi lakosinak azt a szabadságot, melyet a szent király adott.

4. §. E fölött egyebeket is, az ország állapotjának épülésére való üdvös dolgokat, rendelünk ily módon:

1. CZIKKELY.

Szent István király ünnepéről.

Rendeljük, hogy a szent király ünnepét minden esztendőnként, ha csak valami nagy nehéz ügyek gondja vagy betegségünk meg nem tilt minket, Fehérvárat tartozzunk megülni.

1. §. És ha mi ott nem lehetnénk, a nádorispán kétség nélkül ott leszen érettünk és a mi képünkben minden ember dolgát meghallgatja; és az egész nemesség, valaki akar, szabadon oda gyülhessen.

2. CZIKKELY.

Hogy senki perbehivás nélkül el ne marasztassék.

Ezt is akarjuk, hogy a nemes embert sem mi, sem az utánunk való királyok soha meg ne fogják vagy meg ne nyomorítsák valamely hatalmas kedveért, hanem ha előbb perbe hivatott és rendes uton törvényt láttak reá.

3. CZIKKELY.

A nemesek és egyházak jószágának szabadságáról.

Továbbá semmi szerpénzt, sem szabad dénár adót nem szedetünk a nemesek jószágán.

1. §. Hivatlan sem házokra sem falujokra nem szállunk.

2. §. Azonképen az egyházak népén sem veszünk semminemű szerpénzt.

4. CZIKKELY.

Hogy a nemesség az ő marhájával és birtokával szabad legyen.

Ha valamely nemes ember fiumagzat nélkül hal meg, birtokának negyed részét leánya kapja: a többivel azt mivelje, a mit neki tetszik.

1. §. Ha pedig testamentum nélkül történik halála, valamely közelebb való atyjafiai vannak, azoké legyen, és ha teljességgel semmi nemzetsége nem volna, a királyra szálljon birtoka.

5. CZIKKELY.

A megyés ispánok hatóságáról és a király falus-ispánjairól.

A megyés ispán a nemesek jószágán itéletet ne tegyen, hanem ha pénzt vagy tizedet illet a dolog.

1. §. A megyei várispánoké egyáltalában senkit ne itéljenek, hanem csak a magok vára népét.

2. §. A lopókat és latrokat itéljék meg a király falus-ispánjai, de ugyanazon megye ispánja széke előtt.

6. CZIKKELY.

A pártolkodókról, hogy tolvajt ne kiáltsanak.

Továbbá, összepártolkodásból a nép tolvajnak senkit ne kiálthasson, mint eddig szokta vala.

7. CZIKKELY.

A királynak az országon kivül való hadakozásáról.

Ha pedig a király az országon kivül akarna hadakozni, a nemesség ne tartozzék vele menni, hanem ha a király pénzén; és valamikor haza térend, a nemeseken hadi birságot ne vegyen.

1. §. Ha pedig ellenség támadna haddal az országra, általánfogva mindnyájan tartozzanak elmenni.

2. §. Azonképen, ha az országon kivül akarnánk hadakozni és mi is a haddal mennénk, minden, valakinek ispánsága vagyon, a mi pénzünkön velünk jőni tartozzék.

8. CZIKKELY.

A nádorispán hatalmáról és a helyettes birákról.

A nádorispán minden ember dolgában, ki országunkbeli, különbség nélkül itéljen.

1. §. De nemesek perét, ha fejök vesztébe vagy birtokuk veszedelmébe jár, a király hire nélkül el ne végezhesse.

2. §. Helyettes birákat pedig ne tartson, hanem ha egyet a maga udvarában.

9. CZIKKELY.

Az országbiró hatóságáról.

Országunk birája, mig a curián leend, mindeneket itélhessen és a curián indult pert akárhol elvégezhesse.

1. §. De mikor az ő jószágában lakik, akkor poroszlót ne bocsásson és a peres feleket meg ne idéztesse.

10. CZIKKELY.

Hadban elesett jobbágyurak fiainak jutalmokról.

Ha valamely jobbágyurnak, a kinek tiszte vagyon, hadban történik halála, annak fiát vagy atyjafiát illendő tiszttel méltó megajándékozni.

1. §. És ha nemes ember halna meg azonként, ajándékozza meg fiát a király, a mint neki tetszik.

11. CZIKKELY.

Vendégek avagy idegenek mi módon jussanak méltóságra?

Ha vendégek, tudni mint jámborok, jönnének az országba, ország tanácsa nélkül méltóságra ne jussanak.

12. CZIKKELY.

Akármi módon megholtak feleségének hitbéréről.

Ha valaki meghal, vagy törvény szerint halálra itéltetett, vagy perdöntő bajon esik el, vagy akármi más ok miá, annak felesége az ő hitbérében kárt ne valljon.

13. CZIKKELY.

Hogy a hatalmasok meg ne nyomoritsák a föld népét, se a szegénységet.

A jobbágyurak ugy kövessék a király udvarát, vagy akármerre is ugy járjanak, hogy a szegénységet ne foszszák, ne nyomorgassák.

14. CZIKKELY.

Az olyan ispánról, a ki az ő vára népét megrontja.

Továbbá, ha valamely ispán az ő ispánságának módja szerint magát tisztességgel nem viselné, vagy az ő vára népét megrontaná, ebben találtatván, mind az ország szine előtt vessék ki tisztéből szégyenére, és a mit elragadott, adja vissza.

15. CZIKKELY.

A lovászokról, peczérekről és solymárokról.

Lovászok, peczérek és solymárok nemesek falvaira szállani ne merészeljenek.

16. CZIKKELY.

Hogy egész megyék ispánsága örökül ne adassék.

Egész megyét vagy akárminemű méltóságot örök jószágul vagy birtokul nem adunk.

17. CZIKKELY.

Hogy szerzett birtokától senki meg ne fosztassék.

A mely birtokot valaki méltó szolgálatjával szerzett, attól soha meg ne fosztassék.

18. CZIKKELY.

A nemesek szabadságáról, hogy a király fiához mehessenek, és a király fia előtt elkezdett perekről.

Továbbá a nemesek, búcsut véve tőlünk, szabadon mehessenek a mi fiunkhoz, ugy mint a nagyobbtól a kissebbhez; ez azért az ő birtokuk veszedelmébe ne járjon.

1. §. Valakit a mi fiunk igaz törvény szerint fején itélt, avagy az előtte kezdett pert, mig ugyan ő előtte vége nem szakad, magunk eleibe nem bocsátjuk; viszont a mi fiunk is azonképen.

19. CZIKKELY.

A föld népe és vendégek szabadságáról.

A várakhoz tartozó jobbágyok szent István királytól szerzett szabadságuk szerint éljenek.

1. §. Hasonlatosképen a vendégek is, akár micsoda nemzet legyenek, azon szabadságban tartassanak, mely kezdettől fogva vagyon nekik engedve.

20. CZIKKELY.

A tizedről.

A tizedet pénzűl megváltani senki ne tartozzék, hanem a mit a föld terem, bort vagy gabonát, abbúl fizessék.

1. §. És ha ebben a püspökök ellentartók lesznek, nem segitjük őket.

21. CZIKKELY.

Hogy a püspökök ne adjanak a tizedből a király lovainak és a nép se hordjon tizedet a király jószágára.

A püspökök a nemesek jószágán való tizedből ne adjanak a mi lovainknak, se az ő népök ne tartozzék a tizedet a király jószágára hordani.

22. CZIKKELY.

A király disznairól.

Továbbá, a mi disznaink nemes ember erdején vagy rétjén ne legeljenek az ő akaratja ellen.

23. CZIKKELY.

Az uj pénzről.

Továbbá, a mi uj pénzünk esztendeig járjon, husvét napjától húsvét napjáig.

1. §. És a dénárok olyfélék legyenek, a minemüek voltak Béla király idejében.

24. CZIKKELY.

Hogy izmaeliták és zsidók tisztséget ne viseljenek.

Pénzváltó kamara-ispánok, só-kamarások és vámosok, országunkbeli nemesek legyenek.

1. §. Izmaeliták és zsidók ne lehessenek.

25. CZIKKELY.

A sóról.

Továbbá, sót az országnak közepette ne tartsanak, hanem csak Szabolcson és Regéczen és a végekben.

26. CZIKKELY.

Hogy az országon kivül valóknak birtokot adni nem kell.

Továbbá, birtokot az országon kivül való embernek ne adjanak.

1. §. Ha valamelyest adtak vagy eladtak, azt a haza fiai válthassák meg.

27. CZIKKELY.

A nyestbőr adóról.

A nyestbőr adót azon szokás szerint fizessék, a mint Kálmán király elvégezte volt.

28. CZIKKELY.

Hogy a kit a törvény elmarasztott, annak oltalma ne legyen.

Ha valaki törvény rendén elmarasztatott, senki a hatalmasok közül meg ne oltalmazhassa azt.

29. CZIKKELY.

Az ispán jövedelméröl és a királyi jövedelmekröl.

Az ispánok csak az ő ispánságok igazával éljenek; egyebek, a királyhoz tartozók, ugymint cseberpénz, vám, ökrök, és a várak jövedelmének két része is a király számára legyen.

30. CZIKKELY.

Hogy a nádorispánt, a bánt és a király és királyné országbiráit kivéve, senki két tisztet ne viseljen.

Továbbá, e négy jobbágyurat: tudniillik a nádorispánt, a bánt, király országbiráját és királyné asszonyét kivéve, senki két tisztet ne viseljen.

31. CZIKKELY.

Hogy az előlbocsátott czikkelyek arany pecsét alatt irásba foglaltatván, különb-különbféle őriző helyekre adassanak és tétessenek el.

És hogy ezen mi tőlünk engedett szabadság és ezen rendelésünk mind a mi időnkben, mind az utánunk következők idejében örökké erős legyen, irattuk egy igén hét levélbe, és megerősitettük a mi arany pecsétünkkel; ugy, hogy egyik levél küldessék a pápa urnak és ő is irassa bé az ő lajstromába; a másikat az Ispotályban, a harmadikat a Templomban tartsák; a negyedik maradjon a királynál; az ötödik az esztergomi káptalannál, a hatodik a kalocsainál álljon; a hetediket őrizze a nádorispán, ki az idő szerint leszen.

1. §. Oly módon, hogy az irást mindenkor szeme előtt tartván, se ő maga meg ne tévedjen valamikép a mondott dolgokban, se királyt vagy nemeseket, avagy másokat megtévedni ne engedjen; hogy ők is örüljenek az ő szabadságoknak, és azért nekünk és a mi következőinknek minden időben hivek legyenek, és a királyi koronának tartozó engedelmes szolgálatjukat meg ne tagadják.

2 §. Hogyha pedig mi, vagy az utánunk következendő királyok közül valaki ezen mi szerzésünknek ellene járna valaha, ez a levél adjon szabad hatalmat mind a püspököknek, mind más jobbágyuraknak és országunkbeli nemeseknek mindnyájan és egyen-egyen, jelenvalóknak és jövendőbelieknek és az ő megmaradékoknak, hogy mind nekünk, mind az utánunk következendő királyoknak minden hűtelenség szégyenvallása nélkül ellentállhassanak és ellentmondhassanak mind örökké.

3. §. Kelt Keled kezéből, ki egri prépost és kanczellárunk; a testté lett ige után ezer-kétszáz-huszonkettedik esztendőben, mikoron tisztelendő János esztergomi, tisztelendő Ugrin kalocsai érsekek, Dezső csanádi, Róbert veszprémi, Tamás egri, István zágrábi, Sándor váradi, Bertalan pécsi, Kozma győri, Bereczk váczi, Vincze nyitrai püspökök voltanak, a mi királyságunknak tizenhetedik esztendejében.

 

 

Szent István törvényei

 

I. AZ EGYHÁZI JAVAK ÁLLAPOTÁRÓL.

Aki gőgös büszkeségében elbizakodva azt hiszi, hogy megvetheti Isten házát és tiszteletlenül bánik az Istennek szentelt birtokkal, melyek Isten tiszteletére a király külön védelme alatt állanak, vagy azokat megsérteni merészkedik, azt mint Isten házának támadóját és megsértőjét átkozzák ki. Illik ugyanis, hogy érezze is haragját magának a király úrnak, akinek jóakaratát megvetette és rendelkezését áthágta.
Mégis mindamellett parancsolja meg a király, hogy adományait mindenki, aki az ő hatalma alatt él, sértetlenül és épségben megőrizze. Azokra pedig ne hallgasson, kik meggondolatlanul azt erősítgetik, hogy nincs szükség az Úrnak szentelt jószágra, vagyis olyanra, mely az urak Urának adatott. Úgy állanak (ezek) a király védelme alatt, mint a saját öröklött birtoka, sőt védelmezze azokat még jobban, mert amennyivel magasabban áll az ember fölött Isten, annyival előbbrevaló Isten dolga az emberek birtokánál. (Azért megcsalatkozik mindenki, aki többet kérkedik a maga dolgaival, mint az Istenéivel.) Ez isteni javak védelmezője és az Istenség által kirendelt őre nemcsak megőrizni köteles azokat serény gondossággal, hanem megsokszorozni is, és inkább illik azokat megvédelmeznie és gyarapítania, melyeket előbbrevalóknak mondottunk, mint a sajátját. Ha tehát valami esztelen ember az ő gonoszságában botorul megkisérlené a királyt eltéríteni helyes szándékától, s úgy látszanék, hogy az ilyent semmiféle módon lecsendesíteni nem lehet, még ha valamely földi szolgálathoz szükség is lenne rá, a király vágja el magától és vesse ki, amaz evangéliumi mondás szerint: Ha lábad, kezed vagy szemed megbotránkoztat téged, vágd el, vagy vájd ki azt és vesd el magadtól.

II. A PÜSPÖKÖK HATALMÁRÓL EGYHÁZI ÜGYEKBEN,
S A VILÁGIAKKAL VALÓ EGYÜTTMŰKÖDÉSÜKRŐL.

Akarjuk, hogy a püspököknek meglegyen a hatalmuk az egyházi ügyekről gondoskodni, azokat igazgatni és kormányozni és ellátni a kánonok rendelkezése szerint.
Akarjuk, hogy a világiak is, kik az ő szolgálatukban állanak, engedelmeskedjenek a püspöknek az egyházak igazgatásában, az özvegyek és árvák megvédelmezés ében, s hogy legyenek irántuk engedelmesek kereszténységük megtartásában. Az ispánok és bírák: értsenek egyet főpapjaikkal az igazságszolgáltatásban, az isteni törvény parancsa szerint. És az igaz törvény semmiben meg ne rontassék valakinek hazugsága vagy hamis tanúsága, sem pedig hamis eskü vagy jutalom által.

III. MILYENEKNEK KELL LENNIÜK AZ EGYHÁZIAK TANÚINAK ÉS VÁDLÓINAK.

A papok tanúi és vádlói pedig legyenek minden gáncs nélküli emberek, kiknek feleségük és gyermekeik vannak, és kik teljességgel Krisztust vallják.

IV. SZINTÚGY UGYANARRÓL.

Világi ember tanúságát egyházi ellen senki se fogadja el. Ugyanis senki se merjen valamely egyházi férfiút nyilvánosan vallatni, hanem csak a templomban.

V. A PAPOK MUNKÁJÁRÓL.

Tudjátok meg testvéreim mindnyájan, hogy mindannyiatok felett munkálkodik a pap. Mert ki-ki közületek viseli a maga terhét, ő pedig a magáét és az egyes emberekét. És ezért, miként ő értetek mindannyiatokért, akként ti is mindannyian őérte teljes erővel munkálkodni tartoztok, úgyannyira, hogy ha a szükség megkívánná, a lelketeket is feltegyétek értük.

VI. A KIRÁLYI ENGEDÉLYRŐL, HOGY TULAJDONÁT MINDENKI BÍRHASSA.

Elhatároztuk királyi hatalmunkkal, hogy minden embernek hatalma legyen sajátját szétosztani, ráhagyni feleségére, fiaira, lányaira és rokonaira, vagy az egyházra, s az ő halála után ezt senki megdönteni ne merészelje.

VII. A KIRÁLYI JAVAK MEGTARTÁSÁRÓL.

Azt is akarjuk, hogy miként másoknak hatalmat adtunk arra, hogy saját javaikat birtokolhassák, akként a mi királyi méltóságunkhoz tartozó javak, katonák, szolgák és mi más egyéb változatlanul nálunk maradjanak. És senki abból semmit el ne raboljon vagy sikkasszon, sem pedig valaki magának az előbb mondottakból kedvezményt szerezni ne merjen.

VIII. A VASÁRNAP MEGTARTÁSÁRÓL.

Ha tehát valamely pap vagy ispán, vagy más hű ember vasárnap valakit munkában talál, ha ökrökkel dolgozót, vegyék el ettől az ökröt és adják a vár népeinek, hogy azok megegyék, ha pedig lovakkal, vegyék el tőle a lovat, melyet, ha akarja, ökörrel megválthat, és az ökröt egyék meg, mint mondottuk, ha valaki más szerszámokkal dolgozót, vegyék el tőle szerszámait és ruháit, melyeket, ha úgy akarja, bőrén megválthat.

IX. ÚGYSZINTÉN MÁS INTÉZKEDÉS.

A papok és ispánok pedig hagyják meg minden falusi bírának, hogy parancsukra vasárnaponként minden ember jöjjön össze a templomban, nagyok és kicsinyek, férfiak és nők, kivéve, akik a tüzet őrzik. Ha pedig valaki nem véve ezt figyelembe, elmarad azok hanyagságából, verjék meg azokat és hajukat nyírják le.

X. A KÁNTORBÖJT MEGTARTÁSÁRÓL

Ha valaki a kántorböjtöt, melyről mindenkinek tudomása van, húsevéssel megszegi, egy álló hétig elzárva böjtöljön.

XI. A PÉNTEK MEGTARTÁSÁRÓL.

Ha valaki pénteken, melyet az egész kereszténység megtart, húst eszik, egy hétig nappal bezárva böjtöljön.

XII. AZOKRÓL, KIK GYÓNÁS NÉLKÜL HALNAK MEG.

Ha valaki oly megkeményedett szívű, ami távol legyen minden kereszténytől, hogy a pap tanácsára nem akarja meggyónni bűneit, az minden istentisztelet és alamizsna nélkül feküdjék sírjában, mint a hitetlen. Ha pedig rokonsága és környezete mulasztaná el, hogy papot hívjon, s így hal meg gyónás nélkül, gazdagítsák imákkal s vigasztalják alamizsnákkal; de rokonai váltsák meg hanyagságukat böjttel, a papok ítélete szerint. Akik pedig hirtelen halál veszedelmébe esnek, temettessenek el teljes egyházi tiszteletadással, mert Isten ítéletei titkosak, s előttünk ismeretlenek.

XIII. A KERESZTÉNYSÉG MEGTARTÁSÁRÓL.

Ha valaki nem törődve a kereszténység megtartásával, hanyagságában és ostobaságában elbizakodva ellene vét, azt a sértés mivolta szerint ítélje el a püspök a kánonok szabályai szerint. Ha pedig lázadozástól késztetve megtagadja türelmesen viselni azt, amit ráróttak, újból ugyanazon büntetéssel sújtsák, és még hét esetben. Végre, ha már teljességgel engedetlennek és ellenkezőnek találják, adják át a király, vagyis a kereszténység védője bíróságának.

XIV. A GYILKOSOKRÓL.

Ha valaki haragra gyulladva vagy gőgjében felfuvalkodva szántszándékos gyilkosságot követ el, tudja meg, hogy tanácsunk határozata értelmében 110 arany penzát fog fizetni, melyből 50-et vigyenek a király kincstárába, másik 50-et a rokonoknak adjanak, I0-et pedig a bíráknak és közbenjáróknak adományozzanak. Maga a gyilkos pedig böjtöljön a kánonok intézkedése szerint.
Szintúgy más rendelkezés.
Ha pedig valaki véletlenül öl meg valakit, 12 arany penzát fizessen és böjtöljön, ahogy azt a kánonok rendelik.
Szintúgy a szolgák gyilkosságairól.
Ha valaki szolgája megöli másvalakinek szolgáját, adjanak szolgát a szolga helyett, vagy váltsák meg, s (a gyilkos) vezekeljen, mint már mondottuk.
Szintúgy más intézkedés.
Ha pedig szabad ember öli meg valaki szolgáját, adjon helyette más szolgát, vagy adja meg az árát, és a kánonok szerint böjtöljön.

XV. AZOKRÓL, KIK FELESÉGÜKET ÖLIK MEG.

Ha valaki az ispánok közül megkeményedve szívében, s nem törődve lelke üdvösségével - ami távol legyen a hit követőinek szívétől -, felesége meggyilkolásával szennyezné be lelkét, a királyi tanács határozata szerint 50 tinóval engesztelje ki az asszony rokonságát és böjtöljön a kánonok rendelkezése szerint. Ha pedig vitéz vagy jómódú ember esik ugyanebbe a bűnbe, ugyancsak a tanács szerint fizessen a rokonságnak I0 tinót, és böjtöljön, mint mondottuk. Ha pedig közrendű ember találtatik ugyanabban a bűnben,) tinóval engesztelje ki a rokonokat és vesse magát alá a mondott böjtölésnek.

XVI. A KARDRÁNTÁSRÓL.

Hogy a béke szilárd és teljességgel zavartalan legyen, mind a nagyobbak, mind a kisebbek között, bármily rendűek legyenek is, teljességgel megtiltjuk, hogy bárki is kardot rántson avégre, hogy valakit megsebesítsen. Amit, ha valaki ezután, vakmerősége ösztökéitől sarkallva megkísérel, ugyanazon karddal végeztessék ki.

XVII. AZ ESKÜSZEGŐKRŐL.

Ha a tehetősek között találkozik hitében megromlott, tisztátalan szívű, esküjét megtörő, szószegésre vetemedett ember, keze elvesztésével lakoljon esküszegéséért, vagy 50 tinóval váltsa meg kezét. Ha pedig közrendű ember lesz esküszegővé, keze levágásával bűnhődjék, vagy 12 tinóval váltsák meg és böjtöljön, ahogyan a kánonok rendelik.

XVIII. A SZABADON BOCSÁTOTTAKRÓL.

Elrendeltük, hogy ha valaki könyörületből saját szolgáit és szolgálóit tanúk előtt felszabadítja, senki se merj e azokat halála után irigységből visszasüllyeszteni a szolgaságba. Ha pedig a felszabadítást megígérte és a halál megakadályozta abban, hogy tanúbizonyságot szerezzen erről, özvegyének és fiainak legyen hatalma ezt a felszabadítást bizonyítani és (a feleségnek) szeretet-lakomát rendezni szegényeknek) férje lelke üdvéért, ahogyan akarja.

XIX. A TEMPLOMI GYÜLEKEZETRŐL ÉS AZOKRÓL,
KIK SUTTOGNAK VAGY BESZÉLGETNEK A MISE IDEJÉN.

Ha azok, akik a templomba jönnek az istentisztelet meghallgatására, és ott a szent mise ideje alatt egymás közt suttognak, és a többieket zavarják, haszontalan mendemondákat mesélve, és nem hallgatnak az isteni leckékre és az egyház tanítására, ha nagyobbak, szidják meg őket és szégyenszemre űzzék ki a templomból, ha pedig kisebbek és közrendű emberek, akkor a templom udvarán mindenki szeme láttára, megkötözve, korbácsolják meg őket és hajukat nyírják le ezért a nagy merészségért.

XX. SZOLGÁKAT ÉS SZOLGÁLÓLÁNYOKAT
NEM SZABAD VÁDLÓK- ÉS TANÚKKÉNT ELFOGADNI
URUK VAGY ÚRNŐJÜK ELLEN.

Hogy e birodalom népe a szolgák és szolgálólányok minden vádaskodásától menten és békében maradhasson, a királyi tanács határozata értelmében teljességgel megtiltottuk, hogy bármiféle vétek okáért valamilyen szolgarendű személy vádját vagy tanúságát ura vagy úrnője ellen elfogadják.

XXI. AZOKRÓL, KIK MÁSOK SZOLGÁINAK SZABADSÁGOT KERESNEK.

Ha valaki meggondolatlanul másnak a szolgáját ura tudta nélkül a király vagy a származásra és méltóságra nagyobbak elé vezeti, hogy feloldva őt a szolgaság igája alól, neki a szabadság könnyebbségét megszerezze, tudja meg, hogy, ha gazdag, 50 tinót kell adnia, melyből 40 a királynak jár, 10 pedig a szolga urának, ha pedig szegény és alacsonyrendű, 12 tinót, melyből 10 a királyé, 2 a szolga uráé.

XXII. AZOKRÓL, KIK SZABADOKAT SZOLGASÁGRA
TASZÍTANAK.

Minthogy pedig Istenhez méltó, s az embereknek igen jó, ha minden egyes ember szabadságban éli le életét, királyi rendelettel végzés be ment, hogy az ispánok vagy vitézek közül ezentúl senki se merészeljen szabad embert szolgaságra vetni. Amit, ha gőgös vakmerőségtől ösztökélve merészelne, tudja meg, hogy ugyanannyit kell majd megváltania a sajátjából, ezt a váltságot pedig felosztják a király és az ispánok között, mint a többit.
Szintúgy ugyanarról.
Hanem, ha valaki, kit eddig tartottak szolgaságban, szabadsága védelmére törvényes ítéletet kérve, biztosítja azt, élvezze csupán szabadságát, s az, ki szolgaságban tartotta, ne fizessen semmit.

XXIII. AZOKRÓL, KIK MÁSOK VITÉZEIT ELSZERZIK.

Azt akarjuk, hogy minden egyes birtokos úrnak meglegyen a maga vitéze, s ezt senki se biztassa arra, hogy régi urát elhagyva, őhozzá szegődjék, mert ez a viszály kezdete.

XXIV. AZOKRÓL, KIK MÁSOK VENDÉGEIT SZERZIK EL.

Ha valaki jóakarattal vendéget fogad fel, és neki tisztességes ellátást nyújt, (a vendég) ne hagyja el mindaddig kenyéradóját, s ne álljon be más valakihez vendégül, míg az a megállapodás szerint ellátja.

XXV. AZOKRÓL, KIKET MEGVERNEK, MIKOR A MAGUKÉT KERESIK.

Ha valakinek vitéze vagy szolgája máshoz menekül, s az, kinek vitéze vagy szolgája megszökött, követet küld, hogy azokat visszavezesse és azt a követet ott valaki megüti és megostorozza, elhatároztuk főembereink gyűlésén, hogy a bántalmazó fizessen l0 tinót.

XXVI. AZ ÖZVEGYEKRŐL ÉS ÁRVÁKRÓL.

Azt akarjuk, hogy az özvegyek és árvák is részesüljenek a mi törvényeinkből, oly értelemben, hogy ha valamely özvegyasszony fiaival és lányaival marad hátra, s megígéri, hogy ellátja ezeket és velük marad éltefogytáig, annak legyen a mi engedelmünkből hatalma arra, hogy ezt tehesse, és azt senki se kényszerítse újabb házasságra. Ha pedig megmásítva ígéretét, ismét férjhez akar menni és árváit elhagyni, az árvák vagyonából egyáltalán semmit se követeljen magának, hanem csakis az öt megillető ruhákat.
Szintúgy az özvegyekről.
Ha pedig egy özvegyasszony gyermektelenül marad, és ígéri, hogy nem megy férjhez, hanem özvegységben marad, azt akarjuk, hogy hatalma legyen minden java felett, s tehessen azokkal azt, amit akar. Halála után pedig szálljanak vissza javai férje rokonságára, ha vannak rokonok, ha pedig nincsenek, a király legyen az örökös.

XXVII. A LEÁNYRABLÁSRÓL.

Ha valaki a vitézek közül, szemérmetlenséggel szennyezetten, feleségül elrabol magának valamely lányt a rokonság engedélye nélkül, elhatároztuk, hogy a lányt vissza kell adnia a rokonságnak, még ha erőszakot tett is volna rajta. És az elrabló fizessen 10 tinót a rablás ért, még ha később a lány rokonságával megbékélt volna is. Ha pedig valami szegény köznépi ember indul el ilyen cselekedetre, tegye jóvá a rablást 5 tinóva1.

XXVIII. AZOKRÓL, AKIK MÁSOK SZOLGÁLÓIVAL PARÁZNÁLKODNAK.

Hogy a szabadok folt nélkül őrizzék meg szabadságukat, óvatosságra intjük őket. Aki áthágva azt, másnak szolgálólányával paráználkodik, tudja meg, hogy bűnbe esett, és ezért a bűnért először megkorbácsolják. Ha pedig másodszor paráználkodik ugyanavval, ismét korbácsolják meg és nyírják le haját, ha pedig harmadszor, legyen szolgává a szolgálólánnyal együtt, vagy váltsa meg magát. Ha pedig a szolgálólány teherbe esik, és nem tud szülni, hanem belehal a szülésbe, adjon érte kárpótlásul más szolgálót.
A szolgák paráználkodásáról.
Valakinek szolgáját, ha más valakinek szolgálólányával paráználkodik, korbácsolják meg és nyírják le haját. És ha a szolgálólány teherbe esik, és a szülésbe belehal, a szolgát adják el, s árának fele legyen a szolgálólány gazdájáé, másik fele pedig maradjon a szolga gazdájáé.

XXIX. AZOKRÓL, KIK SZOLGÁLÓLÁNYT VESZNEK FELESÉGÜL.

Hogy senki azok közül, kiket a szabad név illet, ne merjen valakin valami jogtalanságot elkövetni, elrettentő óvást emeltünk. Mert ebben a királyi gyűlésben elhatároztatott, hogy az a szabad ember, aki a másvalaki szolgálólányával való házasságot választotta a szolgálólány gazdája tudtával, elveszítve szabadságát, örök szolgaságba essék.

XXX. AZOKRÓL, KIK FELESÉGÜK ELŐL AZ ORSZÁGON
KÍVÜLRE MENEKÜLNEK.

Hogy mind a két nemen valók biztos törvény alatt és sérelem nélkül éljenek és viruljanak, e királyi rendelettel elhatároztatott, hogy ha valami arcátlansággal való ember felesége iránti utálat miatt elmenekül hazájából, felesége bírlalja mindazt, ami férje birtokában volt, mindaddig, míg férjére várni kíván, és senki se merje őt más házasságra kényszeríteni. És ha önként akar férjhez menni, szabad neki házasságot kötnie, s az őt megillető ruhákat magával vinnie, míg a többi vagyonról le kell mondania. És, ha a férj ezt hallva hazatérne, nem szabad mást feleségül vennie, csak a püspök engedélyével.

XXXI. AZ ASSZONYOK LOPÁSÁRÓL.

Minthogy mindenki előtt borzasztó és visszataszító, ha férfi nemen valót találnak lopásban, és még sokkal inkább, ha női nemhez tartozót, a királyi tanács elhatározta, hogy ha valamely férjes asszony lopást követ el, férje váltsa meg, és ha másodszor esik ugyanebbe a bűnbe, hasonlóképpen váltsa meg, ha pedig harmadszor, adják el szolgálónak.

XII. A GYÚJTOGATÁSOKRÓL.

Ha valaki ellenségeskedésből másnak épületeit tűzzel felégeti, elhatároztuk, hogy mind az épületeket, mind pedig az elégett berendezést állítsa helyre, és azonkívül 16 tinót adjon, melyek 40 solidust érnek.

XIII. A BOSZORKÁNYOKRÓL.

Ha valami boszorkány találkozik, vezessék azt a bíróság törvénye szerint a templomba, és adják át a papnak, hogy böjtöltesse és a hitre oktassa, a böjtölés után pedig haza mehet. Ha másodszor találják ugyanebben a bűnben, rójanak rá hasonló böjtöt, a böjtölés után pedig bélyegezzék meg mellén, homlokán és lapockái között kereszt alakjában a templom kulcsával. Azután hazamehet. Ha pedig harmadízbe, adják át a bíráknak.

XIV. A MEGRONTÓKRÓL.

Hogy Isten teremtménye a gonosztevők minden bántaImától ment maradjon és senkitől kárt ne szenvedjen, csupán Istentől, kitől való gyarapodása is, a királyi tanács határozata értelmében igen félelmetest óvást tettünk a méregkeverők és megrontók ellen, hogy semmiféle személy varázslással vagy méregkeveréssel egyetlen embert se merjen eszéből kiforgatni vagy megölni. De ha valaki, férfi vagy asszony ezt merészelné, adassék a megrontással sújtott kezére vagy annak rokonságáéra, hogy azok tetszésük szerint ítélkezzenek felette.
Ha pedig jövendőmondással foglalkozókat találnak, amint azt hamuból és más hasonlókból cselekszik, a püspökök korbáccsal javítsák meg őket.

XXXV. A HÁZAK MEGROHANÁSÁRÓL.

Akarjuk, hogy szilárd béke és egyetértés legyen nagyok és kicsinyek között az apostol szerint: Mindnyájan egyetértőek legyetek stb. Ne is merészeljen senki a másikra támadni, mert ha valaki az ispánok közül e közös gyűlés határozata után annyira nyakas lenne, hogy másvalakit otthonában keres halálra, és hogy javait elpusztítsa, ha az úr otthon van és azzal megví vagy azt megöli, bűnhődjék a kardrántásról hozott törvény szerint. Ha pedig az ispán ott elesik, kárpótlás nélkül feküdjék. Ha pedig nem maga támad, hanem vitézeit küldi, 100 tinót adjon kárpótlásul a támadásért. Ha pedig valamely vitéz támadja meg más vitéz udvarát vagy házát, 10 tinót adjon kárpótlásul a támadásért. Ha köznépi ember támadja meg más, hozzá hasonló sorúnak házacskáit, 5 tinót fizet a támadás ért.

Vége az első kötetnek.

 

1. AZ EGYHÁZNAK TETT KIRÁLYI ADOMÁNYRÓL.

Tíz falu építsen templomot, melyet adományozzon meg két házzal és ugyanannyi szolgával, lóval és kancával, hat ökörrel és két tehénnel, 30 aprómarhával. Ruhákról pedig és terítőkről a király gondoskodják, papról és könyvekről a püspökök.

II. A KIRÁLYI ADOMÁNYOK ÖRÖKÖSEIRŐL.

Beleegyeztünk tehát az egész tanács kérésére, hogy minden egyes ember egyformán bírja sajátját és a király adományait, míg él, kivéve azt, ami a püspökséghez vagy az ispánsághoz tartozik, és halála után fiai hasonló birtokjoggal örököljenek. És senki se szenvedjen kárt birtokaiban, semminő vétek miatt, kivéve, ha a király élete ellen vagy országárulásra szőtt összeesküvést, vagy pedig idegen országba szökött. Akkor pedig birtokai a király hatalmába jussanak. De ha valaki a király halálára vagy országárulásra szőtt tanácskozás miatt törvényesen elmarasztaltatik, őmaga főbenjáró ítélet alá essék, javai pedig maradjanak meg ártatlan fiainak, s ezeknek ne essék bántódása.

III. A SZOLGÁKRÓL ÉS SZOLGÁK GYILKOSAIRÓL.

Ha valakinek szolgája megöli másnak a szolgáját, a gyilkos ura a szolga árának felét térítse meg a megölt urának, ha teheti, ha pedig nem teheti, akkor 40 nap elteltével adják el a szolgát és árán osztozzanak.

IV. ANNAK FELSZABADÍTÁSÁRÓL.

Azt a szolgát, ki szabad embert ölt meg, ura vagy váltsa meg 110 tinón, vagy adja át (a meggyilkolt családjának).

V. A SZOLGÁK SZABADSÁGÁRÓL.

Ha valaki mások szolgáinak igyekszik szabadságot szerezni, ahány szolgáról van szó, ugyanannyi szolga árát fizesse meg, amiből két rész a királyé, a harmadik a szolgák uráé. A király pedig az ő részéből egy harmadot adjon az ispánnak.

VI. A SZOLGÁK LOPÁSÁRÓL.

Ha valaki a szolgák közül egyszer követett el lopást, adja vissza, amit lopott és váltsa meg orrát öt tinón, ha teheti, ha nem, vágják le azt. Ha levágott orral ismét lopást követ el, váltsa meg fülét öt tinóval, ha teheti, ha pedig nem, vágják le. Ha ugyanez harmadszor követ ellopást, veszítse el életét.

VII. A SZABADOK LOPÁSÁRÓL.

Elhatároztuk, hogy ha valaki a szabadok közül követ el lopást, ezzel a törvénnyel tegye jóvá. Ha egyszer, váltsa meg magát, ha teheti, ha pedig nem, adják el szolgának. Ha pedig ugyanez szolgaságban követ el lopást, a szolgák törvénye alá essék.
Szintúgy ugyanarról.
Ha másodszor (lop szolgaságban), hasonló törvény alá essék, ha pedig harmadszor, élete elvesztésére ítéltessék.

VIII. A KIRÁLY KIELÉGÍTÉSÉRŐL.

Ha valaki az ispánok közül a király részét elsikkasztja, adja vissza, amit sikkasztott, és kétannyival tegye jóvá.

IX. AZ IGAZSÁGTALAN FELLEBBEZÉSRŐL.

Ha valaki a vitézek közül megvetve ispánja igazságos ítéletét, a királyhoz fellebbez, hogy ispánját igazságtalannak tüntesse fel, legyen adósa ispánjának tíz arany penzával.

X. AZ ISPÁN ERŐSZAKOSKODÁSÁRÓL.

Ha valaki az ispánok közül valami ürüggyel igazságtalanul elvesz valamit vitézeitől, adja vissza és azonfelül a magáéból ugyanannyit.

XI. A HAZUGSÁG MEGVÁLTÁSÁRÓL.

Ha valaki a vitézek közül az ő önkéntes ajándékáról azt mondja, hogy erőszakkal vették el tőle, s így hazugságba esik, veszítse el azt is, és azonfelül fizessen ugyanannyit.

XII. A KARDRÓL VALÓ ÍTÉLET.

Ha valaki karddal embert öl, ugyanazon kard által vesszen el.

XIII. A TEST TAGJAINAK MEGSÉRTÉSÉRŐL.

Ha valaki kardot rántva bárki mást megsért, akár szemén, akár lábán, akár kezén, hasonló sebet szenvedjen saját testén.

XIV. A FONDORKODÓKRÓL.

Ha valaki hamis tanúságot vagy fondorkodó beszédet hánytorgat fel valakik ellen, s kéri őket, hogy arról hallgassanak, hogy ily módon ördögi ravaszsággal meghasonlást idézzen elő közöttük, fizesse meg kétszer hamis nyelve váltságát a hazugság bűnéért. Ha csak egynél fondorkodott, veszítse el nyelvét.
Ha valaki azok közül; kiket közönségesen udvarnoknak hívnak, lopást követ el, ítéljék el a törvény szerint, amazoknak tanúbizonyságát pedig ne fogadják el a szabadok között.

XV. A TOLVAJOK TANÚSÁGÁT NE FOGADJÁK EL.

Ha valaki azok közül, kiket közönségesen udvarnoknak hívnak, lopást követ el, ítéljék el a törvény szerint, amazoknak tanúbizonyságát pedig ne fogadják el a szabadok között.

 

1351. évi törvények

 

a kilenczed fizetéséről és behajtásáról

Ezenkivül minden, bármely néven nevezendő szabad községben, valamint az udvarnoki és királynői községekben levő összes szántóvető és szőlőbirtokos jobbágyainktól (kivéve a falakkal bekeritett városokat) minden terményüknek és boruknak kilenczedét beszedetjük és a királyné asszony is be fogja szedetni. És a fönnt nevezett bárók és nemesek bármely birtokaikon levő minden szántóvető és szőllővel biró jobbágyoktól ezek minden terményének és borának kilenczed részét a maguk szükségére hasonlóképen hajtsák és szedjék be.

1. § A főpapok és egyházi férfiak is, kiknek jobbágyaik vannak, előbb a tizedet, aztán meg hasonlóképen azok mindennemű terményeinek és borainak kilenczed részét szedjék be.

2. § És a kik a mondottak beszedése tekintetében másként járnak el, az olyan ellenszegülőknek és a jelen rendeletünket megszegőknek birtokain a terményeknek és bornak ama kilenczed részét minden lejebb szállitás és leengedés nélkül minmagunk fogjuk saját használatunkra behajtani.

3. § Hogy ezáltal méltóságunk gyarapodjék és magok az országlakosok nekünk annál hivebben szolgálhassanak.

 

 

az ország nemesei ugyanazt az egy szabadságot élvezik

Ugyanazon nemeseknek kérésébe is beleegyeztünk: hogy az országunk határai közt lakó valódi nemesek még az országunk határai közt fekvő herczegi tartományokban levők is, megannyian ugyanazon egy szabadsággal éljenek.

 

USA Függetlenségi Nyilatkozat

Amidőn az emberi események sodrában szükségessé válik egy nép számára, hogy feloldja azokat a kötelékeket, amelyek egy másik néphez fűzték, és elfoglalja a földkerekség Hatalmai között a Természet Törvényei és a Természet Istene által részére kijelölt különálló és egyenrangú helyet, akkor az emberiség ítélete iránt érzett illő tisztelet megkívánja, hogy kinyilatkoztassa azokat az okokat, amelyek a különválásra késztették.

Magától értetődőnek tartjuk azokat az igazságokat, hogy minden ember egyenlőként teremtetett, az embert teremtője olyan elidegeníthetetlen Jogokkal ruházta fel, amelyekről le nem mondhat, s ezek közé a jogok közé tartozik a jog az Élethez és a Szabadsághoz, valamint a jog a Boldogságra való törekvésre. Ezeknek a jogoknak a biztosítására az Emberek Kormányzatokat létesítenek, amelyeknek törvényes hatalma a kormányzottak beleegyezésén nyugszik. Ha bármikor, bármely Kormányforma alkalmatlanná válik e célok megvalósítására, a nép Joga, hogy az ilyen kormányzatot megváltoztassa vagy eltörölje, és új Kormányzatot létesítsen, olyan elvekre alapítva és hatalmát olyan módon szervezve, amely jobban védi Biztonságát, és jobban elősegíti Boldogulását. A józan ész azt kívánja, hogy a jól bevált Kormányzatot ne változtassuk meg jelentéktelen és múló nehézségek miatt; és valóban a tapasztalat azt mutatja, hogy az emberiség inkább szenved mindaddig, amíg a rossz nem válik elviselhetetlenné, mintsem hogy kivívja jogait, és eltörölje a megszokott formákat. Ha azonban a visszaélések és bitorlások hosszú sora mindig ugyanazt a Célt szem előtt tartva azt bizonyítja, hogy a népet teljes zsarnokságba kívánják hajtani, a nép joga és a nép kötelessége, hogy az ilyen Kormányzat igáját levesse, és jövő biztonsága érdekében új Védelmezőkről gondoskodjék. - Ilyenek voltak e Gyarmatok türelemmel elviselt szenvedései, és ilyen immár a szükségesség, amely arra kényszeríti őket, hogy megváltoztassák előbbeni Kormányzati Rendszerüket. Nagybritánnia jelenlegi Királyának a története nem egyéb, mint ismételt jogtalanságok és bitorlások sorozata, amelynek határozott célja a teljes zsarnokság érvényesítése Államaink felett. Mindezeknek a bizonyítására engedtessék meg nekünk, hogy Tényeket terjesszünk a pártatlan világ elé.

Megtagadta a közjó szempontjából legcélszerűbb és legszükségesebb törvények Szentesítését.

Megtiltotta Kormányzóinak, hogy jóváhagyják a legsürgősebb és legfontosabb törvényeket, hacsak fel nem függesztették azok végrehajtását, mindaddig, amíg elnyerik a Szentesítést, amit viszont végletekig halogatott.

Visszautasított olyan nagyobb kerületekre vonatkozó Törvényeket, amely kerületek népessége nem adta fel a törvényhozó testületben való Képviselet jogát, azt a jogát, amely felbecsülhetetlen értékű a népre nézve, és csak a zsarnokok szemében rettenetes.

A törvényhozó testületeket szokatlan, kényelmetlen és Levéltáraiktól távol eső helyekre hívta egybe, avval a nyilvánvaló szándékkal, hogy kifárasztva azokat, saját rendelkezéseivel szemben engedékenységre bírja.

Ismételten feloszlatta a Képviselőházakat, amelyek férfias szilárdsággal szembeszálltak a nép jogai ellen intézett támadásaival.

A feloszlatás után hosszú ideig megakadályozta az új választást, s így a törvényhozó hatalom, amely nem Semmisülhet meg, visszaszállt a Népre, az Állam viszont időközben külső veszélyeknek és belső megrázkódtatásoknak volt kitéve.

Igyekezett megakadályozni Államainknak a benépesülését. Ebből a célból megakadályozta a Külföldiek Honosítására vonatkozó törvények végrehajtását; visszautasította a bevándorlást előmozdító törvényeket, és megnehezítette új Földek Birtokbavételét.

Megakadályozta az Igazságszolgáltatás Működését, megtagadván Hozzájárulását a Bírói Hatalom gyakorlását biztosító törvényektől.

Olyan Bírákat nevezett ki, akiknek hivatali megbízatása, fizetésének összege és kifizetése kizárólag az ő Akaratától függött.

Új Hivatalok tömegét létesítette, és Tisztviselők raját küldötte ide, hogy Népünket zaklassák és vagyonát felemésszék.

Béke idején Állandó Hadseregeket tartott közöttünk törvényhozásunk Beleegyezése nélkül.

Arra törekedett, hogy a Katonaságot a Polgári Hatalom fölé helyezze, és attól függetlenné tegye.

Másokkal szövetkezve olyan jogrendnek vetett alá minket, amely idegen az alkotmányunktól, és amelyet nem ismernek el a törvényeink; Hozzájárulását adta ehhez az állítólagos törvényhozáshoz abból a célból:

Hogy hatalmas fegyveres seregeket szállásolhasson el közöttünk;

Hogy színleges Eljárással megvédelmezhesse ezeket az államaink lakosai ellen elkövetett különböző Gyilkosságaikért járó Büntetés ellen;

Hogy elzárhassa Kereskedelmünket a világ minden népétől;

Hogy Beleegyezésünk nélkül adókkal sújthasson minket;

Hogy sok esetben megfoszthasson minket a Bírósági Eljárás igénybevételétől;

Hogy a Tengereken túlra szállíthasson minket, koholt jogsértésekért való felelősségrevonás végett;

Hogy egy szomszédos Tartományban eltörölhesse az Angol Törvények szabad Rendszerét,

Önkényes kormányzatot létesítve és olyannyira megnövelve Határait, hogy azonnal példaképül és megfelelő eszközül szolgálhasson hasonló önkényes rendszernek, ezekbe a Gyarmatokba való bevezetésére is;

Hogy elvehesse Alapítóleveleinket, eltörölhesse alapvető Törvényeinket, és lényegében megváltoztathassa Kormányzatunk rendszerét;

Hogy felfüggeszthesse Törvényhozásunkat, önmagát nyilvánítván olyan Hatalommá, amely a mi ügyeinkben hivatott törvényt hozni.

Letétette Kormányunkat, védelmén kívül állóknak nyilvánított minket, és Háborút indított ellenünk.

Fosztogatta tengereinket, pusztította Partjainkat, felégette városainkat, és irtotta népünket.

Ebben a pillanatban idegen zsoldosokból álló hatalmas sereget hoz ellenünk, hogy bevégezze a halál, a pusztítás és a zsarnokság már megkezdett és olyan Kegyetlenséggel és arcátlansággal végzett munkáját, amelynek párját a legsötétebb korszakokban sem találjuk, és amely teljességgel méltatlan egy civilizált nemzet Vezetőjéhez.

A nyílt Tengereken Foglyul ejtett Hazánkfiait arra kényszerítette, hogy Fegyvert ragadjanak saját Hazájuk ellen, hogy barátjaik és Testvéreik gyilkosai legyenek, vagy azok Kezei által essenek el.

Lázadást szított soraink között, és rászabadította határaink lakosságára a kegyetlen Indián Vadembereket, akiknek közismert harcmodorához tartozik mindenki kiirtása korra, nemre és körülményekre való tekintet nélkül.

Elnyomatásunk minden újabb állomásánál a legalázatosabban folyamodtunk Orvoslásért; Megismételt Kérelmeinkre, megismételt sértés volt a válasz. Az a fejedelem, akit minden tettében ilyen vonások jellemeznek, Zsarnok, és nem méltó arra, hogy egy szabad Nép uralkodója legyen.

Nem mulasztottuk el Brit testvéreink figyelmét mindezekre a körülményekre felhívni. Időről-időre figyelmeztettük őket azokra a kísérletekre, amelyekkel törvényhozásuk törvényellenes módon kívánta hatalmát fölénk kiterjeszteni. Emlékeztettük őket kivándorlásunk és letelepedésünk körülményeire. Velük született igazságérzetükhöz és nagylelkűségükhöz folyamodtunk, és közös származásunk kötelékeire hivatkozva kértük őket, hogy tagadják meg a jogtalanságokat, amelyek elkerülhetetlenül megszakítják összeköttetéseinket és érintkezésünket. Az igazság és a vérrokonság szava azonban náluk is süket fülekre talált. Így tehát bele kell nyugodnunk a szükségszerűségbe, amely elkerülhetetlenné teszi Szétválásunkat és őket, miként az emberiség többi részét Háborúban Ellenségnek, Békében Barátnak tekintjük.

Mi tehát az Amerikai Egyesült Államok Képviselői, Általános Kongresszusba Összegyűlve a világ Legfelsőbb Bírájának ajánlva szándékaink tisztaságát, e Gyarmatok becsületes Népe Nevében és Felhatalmazása alapján, ünnepélyesen kinyilvánítjuk és kihirdetjük, Hogy ezek az Egyesült Gyarmatok immár természetüknek és joguknál fogva, Szabad és Független Államok; Hogy a Brit Korona iránti Alattvalói Hűség alól Felszabadultak, és hogy minden politikai kötelék, amely e gyarmatokat Nagybritánniához fűzte, megszakadt, illetőleg teljességgel meg kell szakadnia; és hogy mint Szabad és Független Államok, teljes Hatalmuk van Háborút viselni, Békét kötni, Szövetségre lépni, Kereskedelmet űzni és Mindazt tenni, amire Független Államok jogosultak. Az Isteni Gondviselés Védelmébe vetett szilárd hittel, mindnyájan kölcsönösen felajánljuk e nyilatkozat támogatására Életünket, Vagyonunkat és szent Becsületünket.

 

USA Alkotmánya

 

Mi, az Egyesült Államok népe attól vezetve, hogy tökéletesebbé tegyük az Uniót, megvalósítsuk az igazságosságot, biztosítsuk a belsô nyugalmat, gondoskodjunk a közös védelemrôl, elômozdítsuk a közjót, biztosítsuk a szabadság áldásait magunk és utódaink számára, meghagyjuk és bevezetjük az Amerikai Egyesült Államok jelen alkotmányát.

I . C I K K

l. § Minden itt meghatározott törvényhozó hatalom ezennel az Egyesült Államok Kongresszusát illeti, amely Szenátusból és Képviselôházból áll.

2. § A Képviselôház az egyes államok népe által minden második évben választott tagokból áll és az egyes államok választói az állam számbelileg legerôsebb törvényhozási ágába történô választások alkalmával megkívánt kellékeknek kell, hogy megfeleljenek.

Csak olyan személy lehet képviselô, aki elérte 25. életévét, 7 éve az Egyesült Államok polgára és aki a választás idején annak az államnak a lakosa, amelyben a választás történik.

A képviselôket és a közvetlen adókat az Unió részét alkotó államok között számarányuknak megfelelôen kell elosztani, amelyet úgy kell meghatározni, hogy a szabad személyek számához, beleértve a bizonyos számú évig szolgálat teljesítésére kötelezett személyeket, de nem értve bele az adót nem fizetô indiánokat, hozzáadják minden egyéb személy számának háromötödét. A számarány tényleges megállapítását az Egyesült Államok Kongresszusának elsô összeülését követô három éven belül, majd minden következô tíz évben kell a törvényben meghatározott módon elvégezni. Harmincezer személyre legfeljebb egy képviselô esik, azonban minden államnak legalább egy képviselôje van; a számarány megállapításának megtörténtéig New Hampshire állam három, Massachusetts állam nyolc, Rhode-Island és Providence ültetvény egy, Connecticut állam öt, New York állam hat, New Jersey állam négy, Pennsylvania állam nyolc, Delaware állam egy, Maryland állam hat, Virginia állam tíz, Észak-Carolina állam öt, Dél-Carolina állam öt, Georgia állam három képviselô választására jogosult.

Amikor egy állam képviseletében üresedés következik be, az állam végrehajtó hatósága az üresedés betöltése céljából választásokat ír ki.

A Képviselôház megválasztja elnökét és egyéb tisztségviselôit; csak a Képviselôház van felhatalmazva a közjogi felelôsségrevonásnál a vádemelésre.

3. § Az Egyesült Államok Szenátusa az egyes államokat képviselô két-két szenátorból áll, akiket az állam törvényhozó testülete hat évi idôtartamra választ; minden szenátor egy szavazattal rendelkezik.

Közvetlen az elsô választást követô összeülés után a szenátorokat a lehetôség szerint három egyforma létszámú osztályba kell sorolni. Az elsô osztályba tartozó szenátorok mandátuma a második év, a második osztályba tartozó szenátorok mandátuma a negyedik év, a harmadik osztályba tartozó szenátorok mandátuma a hatodik év végén megszûnik, s így a Szenátus egyharmadát kétévenként választják újjá ; amennyiben lemondás vagy egyéb okok folytán mandátumok üresednek meg akkor, amikor az egyes államok törvényhozó testülete nem ülésezik, az adott állam végrehajtó hatósága a megüresedett mandátumok betöltése érdekében a törvényhozó testület legközelebbi üléséig ideiglenesen kijelölhet szenátorokat: a törvényhozó testület a megüresedett helyeket betölti.

Szenátorrá csak 30. évét betöltött olyan személy választható, aki 9 éve az Egyesült Államok polgára és aki a választás idôpontjában annak az államnak lakosa, amelyben a választás történik.

Az Egyesült Államok alelnöke a Szenátus elnöke, szavazati joggal azonban, szavazategyenlôség esetét kivéve, nem rendelkezik.

A Szenátus választja egyéb tisztségviselôit, valamint ideiglenes elnökét az alelnök távolléte esetén, vagy amikor az az Egyesült Államok elnökének tisztjét gyakorolja.

Csak a Szenátusnak van hatásköre a közjogi felelôsségre vonás során a tárgyalás lefolytatására. Amikor a Szenátus ebbôl a célból ülésezik, a szenátorok esküt vagy ünnepélyes fogadalmat tesznek. Amikor az Egyesült Államok elnökét vonják felelôsségre, az elnöki tisztet a Legfelsôbb Bíróság elnöke látja el; marasztaló ítéletet minden esetben csak a jelenlévô tagok kétharmadának egyetértésével lehet meghozni.

A közjogi felelôsségre vonás során hozott ítélet nem mehet túl a hivatalból való elmozdításon, valamint azon, hogy az érintett személy nem tölthet be megtisztelô tisztséget, nem láthat el megbízást és nem tölthet be az Egyesült Államok szuverenitása alá tartozó bizalmi vagy hasznot hajtó hivatalt: az elítélt személy ellen azonban mindamellett vádat lehet emelni, bíróság elé lehet állítani s a törvény szerinti polgári vagy büntetô ítélettel lehet sújtani.

4. § Szenátorok és képviselôk megválasztásának idejét, helyét és módját az egyes államok törvényhozó testülete állapítja meg; a Kongresszus azonban törvényt alkothat e vonatkozásban, illetve az ilyen szabályozást módosíthatja, kivéve a szenátorok megválasztásának helyére vonatkozó rendelkezést.

A Kongresszus évente legalább egyszer összeül, mely összeülés napja december elsô hétfôje, kivéve, ha a törvény erre más napot határoz meg.

5. § A Kongresszus egyes Házai bírálják el a választásokat, a választási eredményeket s tagjaik választhatóságát; az egyes Házak többsége határozatképes ennek végrehajtására; ennél kisebb számú tag azonban a Házat egyik napról a másikra elnapolhatja és felhatalmazással bírhat arra, hogy az egyes Házak által megállapított módon és büntetések mellett felhívja a hiányzó tagokat a megjelenésre.

A Kongresszus Házai meghatározhatják házszabályaikat, büntetéssel sújthatják rendbontó tagjaikat és a tagok kétharmadának hozzájárulásával kizárást foganatosíthatnak.

A Kongresszus mindkét Háza üléseirôl naplót vezet, amelyet idôrôl-idôre közzétesz, kivéve azokat a részeket, amelyek megítélésük szerint titkosságot igényelnek; az egyes Házak tagjai által leadott igen vagy nem szavazatokat bármely kérdésben a jelenlévô tagok egyötödének kívánságára a naplóban fel kell tüntetni.

A Kongresszus ülésezésének tartama alatt a Kongresszus egyik Háza a másik Ház hozzájárulása nélkül három napnál hosszabb idôre nem napolhatja el üléseit s azokat nem helyezheti át más helyre, mint ahol a két Ház ülésezik.

6. § A szenátorok és képviselôk szolgálataikért a törvényben megállapított tiszteletdíjban részesülnek, amelyet az Egyesült Államok kincstári hivatala folyósít. A hazaárulás, súlyos bûncselekmény, vagy békebontás eseteit kivéve szenátorokat és képviselôket a Kongresszus adott Házának ülésszakán való részvétel tartama alatt, valamint oda és visszamenetelük során nem lehet letartóztatni; a Kongresszus Házaiban tartott beszéd vagy vita miatt más helyen sem vonhatók felelôsségre.

Szenátor vagy képviselô mandátumának fennállása idején nem nevezhetô ki az Egyesült Államok fennhatósága alá tartozó olyan polgári hivatalra, amelyet ezen idôszak alatt létesítettek, vagy amelynek díjazását ezen idô alatt felemelték; az Egyesült Államok fennhatósága alá tartozó hivatalt viselô személy hivatalviselésének tartama alatt a Kongresszus egyik Házának sem lehet tagja.

7. § Az állami bevételekre irányuló törvényjavaslatokat a Képviselôház kezdeményezi; a Szenátus azonban egyéb törvényjavaslatokhoz hasonlóan, módosításokat terjeszthet elô, illetve a javaslatokat módosításokkal fogadhatja el.

A Képviselôház és a Szenátus által elfogadott minden törvényjavaslatot mielôtt az törvényerôre emelkednék, az Egyesült Államok elnöke elé kell terjeszteni; az Elnök, egyetértése esetén, azt aláírja, ellenkezô esetben ellenvetéseivel együtt visszaküldi a Kongresszus ama Házának, mely a törvényjavaslatot kezdeményezte; e Ház az ellenvetéseket részletesen feltünteti naplójában és hozzálát a törvényjavaslat újbóli tárgyalásához. Amennyiben az új tárgyalás után a Ház kétharmada elfogadja a törvényjavaslatot, azt az ellenvetésekkel együtt a Kongresszus másik Házának kell megküldeni, amely azt hasonló módon új tárgyalás alá veszi; ez utóbbi Ház tagjainak kétharmada által történt elfogadás esetén az törvényerôre emelkedik. Minden ilyen esetben azonban a Kongresszus mindkét Házában igennel vagy nemmel kell szavazni és a törvényjavaslat mellett és ellen szavazó személyek nevét a két Ház naplójában fel kell tüntetni. Amennyiben valamely törvényjavaslatot az elnök az eléje terjesztéstôl számított 10 napon belül (vasárnap kivételével) nem küldi vissza, az ugyanolyan módon törvényerôre emelkedik, mintha aláírta volna, kivéve, ha a Kongresszus elnapolása miatt a visszaküldés nem lehetséges, mely esetben az nem emelkedik törvényerôre.

A Szenátus és a Képviselôház egyetértését igénylô minden rendeletet, határozatot vagy szavazatot (kivéve az elnapolás kérdését) az Egyesült Államok elnöke elé kell terjeszteni; mielôtt az hatályba lép az elnöknek jóvá kell hagynia, illetôleg, amennyiben azt nem hagyja jóvá, a Szenátus és a Képviselôház kétharmada törvényerôre emelheti a törvényjavaslatokkal kapcsolatos szabályozások és korlátozások szerint.

8. § A Kongresszus hatáskörrel bír adók, vámok, illetékek és járulékok kivetésére, valamint behajtására, adósságok kifizetésére, az Egyesült Államok közös védelmére és általános jólétére vonatkozó rendelkezések meghozatalára, de a vámok, illetékek és járulékok az Egyesült Államok egészében egységesek;

kölcsön felvételére az Egyesült Államok számára;

az idegen nemzetekkel folytatott; az egyes tagállamok közötti és az indián törzsekkel folytatott kereskedelem szabályozására;

az Egyesült Államok egész területén az állampolgárság megszerzésének egységes szabályozására; valamint a csôdeljárást szabályozó egységes törvények meghozatalára;

pénzérmék kibocsátására, azok, valamint idegen pénzérmék értékének megállapítására, továbbá a szabványsúlyok és mértékek rögzítésére;

az állami értékpapírok és az Egyesült Államok forgalomban lévô pénzérméinek hamisítása miatt büntetések megállapítására;

postahivatalok létesítésére és posta-utak építésére;

a tudomány és a hasznos mûvészetek haladásának támogatására azzal, hogy a szerzôk és a feltalálók számára a vonatkozó írásmûvek és felfedezések jogát biztosítja meghatározott idôre;

a Legfelsôbb Bíróság alá tartozó bíróságok létesítésére;

a kalózkodás és a nyílt tengeren elkövetett súlyos bûncselekmények, valamint a nemzetközi jog elleni cselekmények meghatározására és megbüntetésére;

hadüzenetre, elkobzó és megtorló levelek kibocsátására, valamint a szárazföldi és tengeri zsákmányolás szabályozására;

hadseregek szervezésére és fenntartására azonban ilyen célokból a költségvetési hitel két évnél hosszabb idôre nem terjedhet;

hajóhad felállítására és fenntartására;

a szárazföldi és tengeri haderôk irányításának és szervezetének szabályozására;

a milícia igénybevételével kapcsolatos rendelkezésekre, az Unió törvényeinek végrehajtására, felkelések elfojtása és ellenséges támadások visszaverése céljából;

a milícia szervezetére, fegyverzetére és fegyelmére vonatkozó rendelkezések kibocsátására és a milíciának az Egyesült Államok szolgálatában álló részének irányítására, fenntartva az egyes államok jogát a tisztek kinevezésére és a Kongresszus által megállapított fegyelmi renddel összhangban, a milícia kiképzésének irányítására;

kizárólagos törvényalkotásra olyan esetekben, s olyan területek tekintetében (10 négyzetmérföldön belül), amelyek az egyes államok által történt átengedés és a Kongresszus hozzájárulása alapján az Egyesült Államok kormánya székhelyéül szolgálnak és hasonló jogkör gyakorlására olyan helységek tekintetében, amelyeket az érintett állam törvényhozó testülete hozzájárulása alapján az adott államban megvásárolt erôdítmények, raktárak, hadiszertárak, dokkok és egyéb szükséges épületek létesítésének céljára;

olyan törvények megalkotására, amelyek szükségesek és megfelelôek a fenti hatáskör, valamint az Egyesült Államok kormányára, annak bármelyik minisztériumára vagy tisztségviselôire ráruházott hatáskör érvényesítése érdekében.

9. § Olyan személyek bevándorlását vagy behozatalát, akiket a jelenlegi tagállamok alkalmasnak találnak a bebocsátásra, a Kongresszus 1808. év elôtt nem tiltja el, azonban az ilyen behozatalra személyenként legfeljebb 10 dollárt kitevô adót vagy illetéket lehet megállapítani.

A Habeas Corpus kibocsátásának kiváltságát nem lehet felfüggeszteni, kivéve, ha azt lázadás, vagy ellenséges támadás esetén az állam biztonsága megkívánja.

Nem lehet alkotni visszaható hatályú törvényt, valamint olyan kivételes törvényt, mely lehetôvé tenné a bírói eljárás nélkül történô elítélést.

Fejadót vagy más egyenes adót csak a fenti rendelkezésekkel összhangban végrehajtott népszámlálás vagy becslés arányában lehet kivetni.

Az egyes tagállamokból kivitelre került árukra nem lehet adót vagy vámot kivetni.

A kereskedelem vagy adózás szabályozása nem részesítheti elônyben egyik állam kikötôit más államok kikötôivel szemben; nem lehet továbbá az egyes tagállamok között közlekedô hajókat arra kötelezni, hogy egy más államban kikössenek, kirakodjanak vagy vámot fizessenek;

az államkincstárból csak törvényhozási úton adott felhatalmazás alapján lehet kifizetést teljesíteni; idôrôl-idôre az állami költségvetés bevételeit és kiadásait feltüntetô beszámolót és mérleget kell közzétenni.

Az Egyesült Államok nem adományoz nemesi címet; - az Egyesült Államok joghatósága alá tartozó hasznot hajtó vagy bizalmi tisztséget betöltô személy a Kongresszus hozzájárulása nélkül idegen állam királyától vagy fejedelmétôl ajándékot, anyagi juttatást, hivatalt vagy címet nem fogadhat el.

10. § Az egyes tagállamok nem lehetnek szerzôdés, külföldi szövetség vagy konföderáció részesei; nem bocsáthatnak ki elkobzó és megtorlásként igénybevételt elrendelô leveleket; nem verhetnek pénzérméket; nem bocsáthatnak ki hitelleveleket; adósságok visszafizetése céljaira csak arany és ezüst pénzérméket állapíthatnak meg törvényes fizetési eszközként; a tagállamok nem fogadhatnak el visszaható hatályú, valamint olyan kivételes törvényt, amely az elítélést bírói eljárás nélkül lehetôvé tenné, olyan törvényt, mely a szerzôdéskötést hatályosan befolyásolná és nem adományozhatnak nemesi címeket.

Államok csak a Kongresszus hozzájárulásával vethetnek ki kiviteli vagy behozatali illetéket és vámot, kivéve azt a mértéket, amely feltétlenül szükséges felügyeleti törvényeik végrehajtása céljából; a tagállamok által a kivitelre és behozatalra megállapított vámok és illetékek tiszta jövedelmét az Egyesült Államok kincstára használja fel és az ezekre vonatkozó törvények felett a Kongresszus felülvizsgálati és ellenôrzési jogot gyakorol.

A tagállamok a Kongresszus hozzájárulása nélkül nem vethetnek ki tonna-tartalom után vámot, békeidôben nem tarthatnak fenn csapatokat és hadihajókat, nem létesíthetnek megállapodást vagy szerzôdést idegen állammal, nem folytathatnak háborút, kivéve a tényleges megtámadtatás esetét vagy olyan fenyegetô veszélyt, mely a késlekedést nem teszi lehetôvé.

I I . C I K K

1. § A végrehajtó hatalom az Amerikai Egyesült Államok elnökét illeti. Hivatalát négy éven át viseli; az ugyanilyen idôtartamra választott alelnökkel együtt az elnököt az alábbi módon kell megválasztani:

Minden tagállam a törvényhozó testülete által elôírt módon annyi elektort jelöl ki, amennyi megfelel az állam által a Kongresszusba küldendô szenátorok és képviselôk összes számának: szenátort, képviselôt, valamint az Egyesült Államok joghatósága alá tartozó bizalmi vagy hasznot hajtó hivatalt betöltô személyt nem lehet elektorként kijelölni.

Az elektorok saját államaikban összeülnek és két személyre szavaznak, akik közül legalább az egyik nem annak az államnak a lakosa, melynek lakosai az elektorok. Jegyzéket készítenek minden olyan személyrôl, akire szavazatokat adtak le és feltüntetik az egyesekre leadott szavazatok számát; ezt a jegyzéket aláírják és hitelesítik, s azt lepecsételve az Egyesült Államok kormányának székhelyére a Szenátus elnökéhez juttatják el. A Szenátus elnöke a Szenátus és a Képviselôház jelenlétében felnyitja a tanusítmányokat és az azokban foglalt szavazatokat megszámlálják. A legtöbb szavazatot kapott személy az elnök, ha ez a szám a kijelölt összes elektorok többségét jelenti; amennyiben egynél több személy élvez ilyen többséget és egyforma számú szavazattal rendelkeznek, a Képviselôház az egyik ilyen személyt szavazás útján haladéktalanul elnökké választja; ha ilyen személynek nincs többsége, a Képviselôház hasonló módon választja meg az elnököt a jegyzékben szereplô öt legmagasabb szavazatot nyert személy közül. Az elnök megválasztása alkalmával a szavazatokat államonként kell számításba venni s az egyes államok képviselete egy szavazattal bír; a jelen rendelkezés szempontjából a határozatképességnek az államok kétharmadát képviselô tagokat kell tekinteni; a választáshoz valamennyi állam többsége szükséges. Minden esetben az elnök megválasztása után a legtöbb elektori szavazatot elnyert személy az alelnök. Amennyiben azonban két vagy több személy egyenlô számú szavazatot nyert el, a Szenátus ezek közül szavazás útján választja meg az alelnököt.

A Kongresszus megállapíthatja az elektorok megválasztásának idejét és azt a napot, amikor szavazataikat leadják; ez a nap azonos az Egyesült Államok egész területén.

Elnökké csak olyan személy választható, aki az Egyesült Államok állampolgáraként született, vagy a jelen alkotmány elfogadása idején az Egyesült Államok állampolgára; az elnöki tisztségre továbbá csak olyan személy választható, aki 35. életévét betöltötte és 14 év óta az Egyesült Államokban van a lakhelye.

Amennyiben az elnököt hivatalából elmozdítják, elhuny, hivataláról lemond vagy nem képes ellátni az elnöki hivatallal kapcsolatos hatáskört és kötelességeket, az az alelnökre száll; a Kongresszus törvényhozási úton rendelkezhetik a hivatalból történô elmozdítással, elhalálozással, lemondással vagy a hivatalviselési képtelenséggel kapcsolatban mind az elnök, mind az alelnök vonatkozásában meghatározva azt is, hogy melyik tisztségviselô látja el az elnöki tisztet, aki addig marad e hivatalban, amíg a gátló körülmény megszûnik, illetve, ha az elnököt megválasztják.

Az elnök megállapított idôpontokban szolgálataiért tiszteletdíjban részesül, amelyet sem felemelni sem csökkenteni nem lehet az alatt az idô alatt, amelyre megválasztották, s ugyanezen idô alatt nem fogadhat el más anyagi juttatást sem az Egyesült Államoktól, sem az egyes tagállamoktól.

Hivatalba lépése elôtt az alábbi esküt vagy fogadalmat teszi: - "Én, ünnepélyesen esküszöm (vagy fogadom), hogy az Egyesült Államok elnökének tisztét híven gyakorolom, és legjobb képességeim szerint fenntartom, óvom és megvédem az Egyesült Államok alkotmányát."

2. § Az elnök az Egyesült Államok szárazföldi haderejének és hajóhadának és az egyes államok milíciájának fôparancsnoka, amikor az utóbbiakat az Egyesült Államok tényleges szolgálatában alkalmazzák; írásban felkérheti a végrehajtó hatalom egyes ágainak vezetô tisztségviselôit, véleményük megadására az adott hivatallal kapcsolatos bármilyen kötelesség vonatkozásában és, a közjogi felelôsségre vonás esetét kivéve, joga van az Egyesült Államok ellen elkövetett bûncselekményekkel kapcsolatban a büntetés végrehajtásának felfüggesztésére és a kegyelmezésre.

Az elnöknek joga van a Szenátus tanácsa és hozzájárulása alapján nemzetközi szerzôdések kötésére, feltéve, ha a jelenlevô szenátorok kétharmada ahhoz hozzájárul; kijelöli a Szenátus tanácsa és hozzájárulása alapján a nagyköveteket, követeket, konzulokat, legfelsôbb bírósági bírákat és az Egyesült Államok más olyan tisztviselôit nevezi ki, akiknek kinevezése tekintetében az alkotmány nem tartalmaz eltérô rendelkezéseket és akiknek hivatalát törvény alapján állították fel; a Kongresszus azonban törvényhozási úton, ha azt megfelelônek találja, alsóbb hivatalok tisztviselôinek kinevezését egyedül az elnökre, bíróságokra vagy a végrehajtó ágazatok vezetôire ruházhatja.

Az elnök joggal bír megüresedett hivatalok betöltésére akkor, amikor a Szenátus nem ülésezik, olyan kinevezések adományozása útján, amelyek a legközelebbi ülésszak végén lejárnak.

3. § Az elnök idôrôl-idôre tájékoztatja a Kongresszust az Unió helyzetérôl s a Kongresszusnak megfontolásra ajánlhat olyan intézkedéseket, amelyeket szükségesnek és hasznosnak ítél; rendkívüli alkalmakkor összehívhatja mindkét Házat, illetve az egyik Házat s az esetben, ha a két Ház nem tud megállapodni az elnapolás ideje tekintetében, mindkettôt annyi idôre napolhatja el, melyet megfelelônek ítél; fogadja a nagyköveteket és követeket; gondot fordít arra, hogy a törvényeket híven hajtsák végre és kiadja az Egyesült Államok összes tisztségviselôi számára a kinevezési okmányokat.

4. § Az Egyesült Államok elnökét, alelnökét és valamennyi polgári tisztségviselôjét közjogi felelôsségre vonás során hivatalukból el kell mozdítani, hazaárulás, vesztegetés, egyéb súlyos bûncselekmény és vétség miatt történt elítélés esetén.

I I I . C I K K

1. § Az Egyesült Államok bírói hatalma a Legfelsôbb Bíróságot és olyan alsóbb bíróságokat illet, amelyeket a Kongresszus idôrôl-idôre megállapít és megalkot. Mind a legfelsôbb, mind az alsó bíróságok bírái hivatalukat addig gyakorolják, míg azt megfelelôen látják el; szolgálataikért meghatározott idôközökben tiszteletdíjban részesülnek, melyet hivatalviselésük tartama alatt nem lehet csökkenteni.

2. § A bírói hatalom kiterjed a törvény és méltányosság (equity) alá tartozó minden ügyre, olyan ügyekre, amelyek a jelen alkotmány hatálya alá tartozó körben az Egyesült Államok jelen és jövô törvényei, nemzetközi szerzôdései körében keletkeztek; nagyköveteket, követeket és konzulokat érintô esetekre; a tengeri hajózást és a tengeri joghatóságokat érintô esetekre; olyan jogvitákra, amelyekben az egyik fél az Egyesült Államok; két vagy több állam közötti jogvitákra; az egyik állam polgára és egy másik állam közötti jogvitákra; egy állam által engedélyezett földterület igénylése kapcsán egy más állam polgárai és egy állam közötti, illetve ennek polgárai közötti, valamint idegen államok polgárai vagy alattvalói közötti jogvitákra.

Nagykövetet, más diplomáciai vezetôket és konzulokat érintô, valamint olyan ügyekben, melyekben az egyik fél egy állam, a Legfelsôbb Bíróság eredeti joghatósággal bír. Egyéb fent említett ügyekben a Legfelsôbb Bíróság fellebbezési hatáskörrel bír mind jog-, mind ténykérdések tekintetében; a kivételeket és a részletes szabályozást a Kongresszus állapítja meg.

Minden bûnügyben, kivéve a közjogi felelôsségre vonás eseteit, esküdtszék jár el; ilyen ügyeket abban az államban kell tárgyalni, amelyben a bûncselekményt elkövették; amikor azonban a bûncselekményt nem egy államon belül követték el, a tárgyalást a Kongresszus által törvényhozási úton megállapított helyen vagy helyeken kell lefolytatni.

3. § Az Egyesült Államok ellen árulást csak háborúindítással vagy az ellenséghez való csatlakozással, tanáccsal és tettel történt megsegítése révén lehet elkövetni. Senkit nem lehet árulás miatt elítélni, csak akkor, ha azt két tanú, akik az ilyen nyilvános cselekménynek is tanúi voltak, állítja vagy a nyilvános tárgyaláson beismerô vallomás alapján.

A Kongresszus hatáskörrel bír az árulás büntetésének meghatározására, de a polgári jogok elvesztése árulás miatt a hozzátartozókat vagy a vagyont, csak az elítélt személy életének tartamára érinti.

I V . C I K K

1. § Egy államban végrehajtott állami aktusok, okmányok, feljegyzések és bírói eljárások teljes hitelességgel és hatállyal bírnak más államokban. A Kongresszus általános törvényekkel szabályozhatja ilyen aktusok, feljegyzések és eljárások valódisága bizonyításának módját és azok joghatását.

2. § Az egyes államok polgárait megilletik az összes többi állam polgárainak nyújtott kiváltságok és mentességek.

Olyan személyt, akit egy államban árulás, fôbenjáró vagy egyéb bûncselekmény miatt vád alá helyeztek, az igazságszolgáltatás elôl elmenekült és egy más állam területén található, ki kell adni ama állam végrehajtó hatóságának kérésére, amelybôl elmenekült és abba az államba kell szállítani, amelyet a bûncselekmény tekintetében a joghatóság megillet.

Olyan személyt, aki egy államban szolgálatra vagy munkára van kötelezve annak törvényei értelmében, és más államba menekül, nem lehet ez utóbbi állam törvényei vagy szabályai alapján ilyen szolgálat vagy munka alól felmenteni, hanem ki kell adni annak a félnek kérelmére, akit ilyen szolgálat vagy munka megillet.

3. § A Kongresszus új államokat vehet fel az Unióba; nem lehet új államot alakítani vagy alapítani egy más állam joghatósága alá tartozó területen; nem lehet új államot alakítani két vagy több állam, illetve államok részeinek egyesítése útján, kivéve, ha az érintett államok törvényhozó testülete és a Kongresszus ehhez hozzájárul.

A Kongresszus hatáskörrel bír az Egyesült Államokhoz tartozó területekkel és egyéb tulajdonnal kapcsolatos rendelkezési jog és a szükséges szabályok megállapítása tekintetében; a jelen alkotmány rendelkezéseit nem lehet úgy értelmezni, hogy azok az Egyesült Államok vagy az egyes államok igényeit csorbítják.

4. § Az Egyesült Államok az Unió minden állama számára biztosítja a köztársasági kormányformát és minden államot védelmez a támadás ellen; az állami törvényhozó testület, illetve (ha a törvényhozó testület összehívása nem lehetséges) az állam végrehajtó hatóságának kérelmére védelmet nyújt belsô erôszak ellen.

V . C I K K

A Kongresszus, ha a két Ház kétharmada szükségesnek találja, kiegészítéseket terjeszt elô a jelen alkotmányhoz, illetve az összes államok kétharmada törvényhozó testületeinek kérelmére a kiegészítések elôterjesztése céljából tanácskozást hív össze, amely módosítások mindkét esetben minden tekintetben a jelen alkotmány hatályos részét képezik, amennyiben azokat az államok háromnegyed részének törvényhozó testülete illetve az államok háromnegyed részének gyûlése megerôsítette aszerint, hogy a Kongresszus a megerôsítésnek melyik módját javasolta; mindamellett az 1808. év előtt elhatározott kiegészítés semmilyen tekintetben nem érintheti az I. cikk 4. § 1. és 4. bekezdéseit; továbbá egy államot sem lehet annak hozzájárulása nélkül a szenátusi egyenlô szavazati jogától megfosztani.

V I . C I K K

A jelen alkotmány elfogadása elôtt fennálló tartozások és kötelezettségek a jelen alkotmány értelmében az Egyesült Államokkal szemben ugyanolyan joghatállyal bírnak, mint a Konföderáció tekintetében.

A jelen alkotmány s annak értelmében alkotott törvények, valamint az Egyesült Államok meghatározása alapján létrejött és létrejövô nemzetközi szerzôdések az ország legfôbb törvényei; e törvények kötelezôek minden államban minden bíró számára tekintet nélkül az egyes államok alkotmányában vagy törvényeiben foglalt ellenkezô rendelkezésekre.

A fent említett szenátorokat és képviselôket, az egyes állami törvényhozó testületek tagjait, az Egyesült Államok és az egyes államok igazgatási és igazságszolgáltatási tisztviselôit eskü vagy fogadalom kötelezi a jelen alkotmány tiszteletben tartására; nem lehet vallási hovatartozást megkövetelni az Egyesült Államok joghatósága alá tartozó hivatali tisztség vagy megbízás betöltésével kapcsolatban.

V I I . C I K K

A jelen alkotmány hatályba lépéséhez elegendô, ha azt kilenc állam gyûlése megerôsíti s az eme államok vonatkozásában válik hatályossá.

Készült az Úr 1787. évének szeptember 17. napján és az Egyesült Államok függetlenségének 12. évében a gyûlésen képviselt államok egyhangú hozzájárulásával. Amit nevünk aláírásával tanúsítunk:

George Washington, Elnök és Virginia állam képviselôje
New Hampshire: John Langdon, Nicholas Gilman
Massachusetts: Nathaniel Gorham, Rufus King
Connecticut: Wm. Saml. Johnson, Roger Sherman
New York: Alexander Hamilton
New Jersey: Will Livingston, David Brearley, Wm. Paterson, Jona. Dayton
Pennsylvania: B. Franklin, Thomas Mifflin, Robt. Morris, Geo. Clymer, Thos. FitzSimons, Jared Ingersoll, James Wilson, Gouv. Morris
Delaware: Geo. Read, Gunning Bedford Jun., John Dickinson, Richard Bassett, Jaco. Broom
Maryland: James McHenry, Daniel of Saint Thomas Jenifer, Danl. Carroll
Virginia: John Blair, James Madison Jr.
North Carolina: Wm. Blount, Richd Dobbs Spaight, Hugh Williamson
South Carolina: J. Rutledge, Charles Cotesworth Pinckney, Charles Pinckney, Pierce Butler
Georgia: William Few , Abr. Baldwin

Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozata

 

A francia nép Nemzetgyűlésben összeült képviselői... a Legfelsőbb Lény

jelenlétében és oltalma alatt ezennel elismeri és kinyilatkoztatja az ember

és a polgár alább következő jogait.

I. Minden ember szabadnak és jogokban egyenlőnek születik és marad; a

társadalmi különbségek csakis a közösség szempontjából való hasznosságon

alapulnak.

II. Minden politikai társulás célja az ember természetes és elévülhetetlen

jogainak megőrzése. E jogok: a szabadság, a tulajdon, a biztonság s az

elnyomással szemben való ellenállás.

III. Minden szuverenitás elve természeténél fogva a nemzetben lakozik; sem

testület, sem egyén nem gyakorolhat hatalmat, ha (az) nem határozottan tőle

ered.

IV. A szabadság annyit jelent, hogy mindent szabad, ami másnak nem árt. Az

egyes ember természetes jogainak gyakorlása tehát más korlátokba nem

ütközhetik, mint azokba, amelyek a társadalom többi tagjai számára ugyane

jogok élvezetét biztosítják; s e korlátokat a törvény határozhatja meg.

V. A törvénynek csak a társadalomra nézve ártalmas cselekedetek megtiltására

van joga. Amit a törvény nem tilt, azt senki nem akadályozhatja meg, s amit a

törvény el nem rendel, arra senkit kényszeríteni nem lehet.

VI. A törvény a közakarat kifejezése; alkotásában minden polgárnak joga van

személyesen vagy képviselői révén közreműködnie. A törvény egyformán törvény

mindenki számára, akár védelmez, akár büntet; s mivelhogy a törvény előtt

minden polgár egyenlő, tehát minden polgár egyformán alkalmazható minden

közhivatalra, állásra és méltóságra, erényeik és képességeik különbözőségén

kívül egyéb különbséget nem ismerve.

VII. Vád alá helyezni, letartóztatni s fogva tartani bárkit is csak a törvény

által meghatározott esetekben s a törvény által előírt formák között lehet.

Mindenki büntetendő, aki önkényes rendelkezéseket szorgalmaz, kiad, végrehajt

vagy végrehajtat; viszont minden polgárnak, akit a törvény értelmében

megidéznek vagy őrizetbe vesznek, haladéktalanul engedelmeskednie kell - s ha

ellenállást tanúsít, bűnösnek vallja magát vele.

VIII. A törvény csak szigorúan és nyilvánvalóan szükséges büntetési tételeket

állapít meg, s büntetéssel sújtani senkit másként nem lehet, mint a

bűncselekmény elkövetése előtt meghozott és kihirdetett, valamint

szabályszerűen alkalmazott törvény értelmében.

IX. Mindaddig, amíg bűnössé nem nyilvánítják, minden ember ártatlannak

vélelmezendő. Ha tehát letartóztatása mégis elkerülhetetlenné válik, a

törvénynek szigorúan meg kell torolnia minden olyan keményebb rendszabályt,

amelyet a szökés megakadályozásának szükségessége nem indokol.

X. Senkit meggyőződése, vallási s egyéb nézetei miatt háborgatni nem szabad,

feltéve, hogy e meggyőződés s e nézetek megnyilvánulása a törvényes rendet

nem sérti.

XI. A gondolatok és vélemények szabad közlése az embernek egyik legértékesebb

joga; ennélfogva minden polgár szabadon szólhat, írhat s nyomtathat ki

bármit, felelősséggel tartozván viszont e szabadsággal való visszaélésért a

törvény által meghatározott esetekben.

XII. Az ember és a polgár jogainak biztosítása karhatalom fenntartását teszi

szükségessé; e karhatalomnak tehát az összesség hasznára kell szolgálnia, nem

pedig azoknak külön céljaira, akiknek személyére e karhatalom rábízatik.

XIII. A karhatalom és a közigazgatás költségeinek fedezésére

nélkülözhetetlenül szükséges mindenkinek közös hozzájárulása; s e

hozzájárulást, kinek-kinek képessége szerint, a polgárok összessége közt

egyenlően kell elosztani.

XIV. A polgároknak saját személyükben vagy képviselők útján joguk van e közös

hozzájárulás szükségszerűségét megállapítani s azt szabadon megszavazni,

valamint felhasználását nyomon követni, s meghatározni mennyiségét, alapját,

elosztását, behajtását és időtartamát.

XV. A társadalomnak joga van a közigazgatás minden tisztviselőjét számadásra

vonni.

XVI. Az olyan társadalomnak, amelyből e jogok biztosítékai hiányoznak, s ahol

a törvényhozó és a végrehajtó hatalom szétválasztását nem hajtották végre,

semmiféle alkotmánya nincs.

XVII. Tulajdonától - lévén a tulajdonjog szent és sérthetetlen - senki meg

nem fosztható, legfeljebb csakis oly esetekben, amikor ezt a közösség

érdekéből fakadó nyilvánvaló és törvényes úton megállapított szükségesség

követeli meg - ám ekkor is csak igazságos és előzetes kártalanítás fejében.