A magyar-szovjet viszony 1968 és 1975 között

 

 

Előzmény: A magyar-szovjet viszony 1964 és 1968 között

 

1964 október 14.-én az SZKP KB felmentette Nyikita Szergejevics Hruscsovot a KB első titkárának tisztsége és a KB Elnökségének tagsága alól, a KB új első titkára Leonyid Iljics Brezsnyev lett.[1] Az SZKP új vezetése olyan helyzetet örökölt, amelyben a szocialista tömb heterogénebb volt mint a korábbi években. Jugoszlávia mellett Románia, Albánia, Kína, és Lengyelország is eltért a Moszkva által meghatározott bel- és külpolitikai, illetve adott esetben gazdaságpolitikai iránytól. Az SZKP helyzetét ugyancsak nehezítette a Hruscsov-féle belpolitikai örökség is, amely a szovjet mezőgazdaság összeomláshoz közeli állapotában mutatkozott meg.[2]

Azonban nemcsak a Brezsnyev-féle új SZKP vezetésnek kellett nehézségekkel szembe néznie. Az MSZMP vezetése és személyesen Kádár János is „félhetett” az új moszkvai pártvezetéstől. Kádár gyakorlatilag 1956 november 1-től kezdve adósa volt Hruscsovnak, amiért ő a szovjet csapatok segítségével  hatalomba emelte Nagy Imre kormánya ellenében. Az évek során kialakult hivatalos érintkezésen túli személyes barátság a két pártvezető között 1958-tól 1964-ig elősegítette nemcsak Kádár János kül- és belpolitikai mozgásterének kiszélesedését, hanem a magyar gazdaság viszonylagos gyors növekedését, és a magyar-szovjet gazdasági és politikai kapcsolatok látványos fejlődését.[3] Kádár János a Brezsnyev-féle új moszkvai vezetéssel szemben „joggal” félhetett, hogy a Hruscsov miatti látványos lojalitása, és a mellette való kiállása a pártvezető leváltásakor, elvezethet MSZMP-n belüli pozícióinak és az SZKP vezetésével való kapcsolatának meggyengüléséhez, így végső soron  személyének a hatalomból való eltávolításához.[4]

Kádár félelmei azonban nem igazolódtak vissza. Brezsnyevnek szüksége volt a Kádár János vezette Magyarország lojalitására, hogy a szocialista tömb egységét továbbra is fenn lehessen tartani a Kelet-Közép-Európai régióban. E „szükséghelyzetből” adódóan a magyar pártvezetés elérkezettnek látta az időt a tervezett gazdasági reformok megvalósítására. Bár a Szovjetunióban is reformok zajlottak, a magyar pártvezetésnek így is több évbe tellett, mire a Koszigin szovjet miniszterelnök vezette bizottság többszöri akadályoztatása ellenére 1968. január 1.-én életbe lépett az Új Gazdasági Mechanizmus programja.[5]

 

A magyar-szovjet viszony 1968 és 1972 között

A magyar-szovjet viszony, amely 1958 és 1964 között dinamikusan fejlődött, és amely tendencia az SZKP vezetésében bekövetkezett változások miatti kezdeti félelmek után 1964 óta továbbra is példaértékű volt a régióban, az 1968-as „Prágai Tavasz” eseményei után alapvetően megváltozott. Mivel a dolgozat elsősorban a Brezsnyev-doktrínához idomuló magyar-szovjet viszonyról kíván értekezni, ezért nem részletezi a magyar-szovjet és a magyar-csehszlovák viszony alakulását Alexander Dubcek reform-regnálása idején. Konzekvenciaként azonban levonható, hogy a katonai beavatkozás, amelyben Magyarország is részt vett, a nemzetközi közvélemény előtt rossz helyzetbe hozta az országot. A külpolitikai mozgástér nemcsak a „ nyugati” világ részéről szűkült be, hanem a szovjet vezetés is a prágai eseményekből azt vonta le következtetésnek, hogy a szövetségeseit „erősebb kézzel” kell irányítania, mert különben hasonló helyzet alakulhat ki, mint 1956-ban Magyarországon és 1968-ban Csehszlovákiában. A moszkvai „kézi vezérléshez” való visszatérési tervnek ugyancsak legitimációt adott az 1970-es lengyelországi belpolitikai helyzet, és Románia 1971. évi Kínához való közeledése.[6]

A szovjet-magyar viszony politikai téren való megváltozását a Brezsnyev-doktrína életbe léptetése, míg gazdasági téren az Új Gazdasági Mechanizmus leállítása jelentette. A Brezsnyev-doktrínát a Csehszlovák forradalom leverése után először a Pravda 1968. szeptember 26.-i cikkében írta le Sz. Kovaljov.[7] Brezsnyev ugyanezen év november 13.-án a Lengyel Egyesült Munkáspárt 5. kongresszusán elmondott beszédében kitért a Szovjetunió külpolitikai alapelvére is, amely szerint „Ha a szocializmussal szemben ellenséges erők egyes szocialista országokat a kapitalista fejlődés irányába kényszerítenek, az nem csak az adott szocialista ország problémája, hanem az egész szocialista táboré.” A diplomácia nyelvén megfogalmazott „doktrína” a gyakorlatban azt jelentette, hogy a szocialista tömb országai[8] kötelesek a Szovjetunió-felé lojalitást mutatni, és a szovjet vezetés megengedte kül- és belpolitikai mozgásteret betartani, mert ellenkező esetben a szocialista tömb többi országa a Szovjetunió vezetésével beavatkozhat a „különutas” ország belügyeibe. A szovjet vezetés ezen doktrína elveinek deklarálásával alapvetően arra kényszerítette a Kádár János vezette magyar pártvezetést, hogy idomuljon ehhez az akár erőszakkal is fenntartandó egységhez. Ezen lépés következményeként azonban  Magyarország kül- és belpolitikai mozgástere leszűkült az 1968 előtti állapotokhoz képest. Már csak idő kérdése volt, hogy a szovjet pártvezetés mikor dönt úgy, hogy az Új Gazdasági Mechanizmus gazdasági, társadalmi és politikai következményei a Szovjetunió és a szocialista tömb egységének érdekeivel szemben állnak, és azt ezért le kell állítani.

Az MSZMP vezetése sem volt egységes az Új Gazdasági Mechanizmus kérdésében. A reform kitervelői és a végrehajtás felügyelői (Nyers Rezső, Aczél György, Ajtai Miklós, Fehér Lajos, Sarlós István), akik kiálltak a reformprogram megvalósítása mellett, fokozatosan háttérbe szorultak.[9] Ennek oka egyrészt a szovjet-magyar kapcsolatokban a Brezsnyev-doktrína hatásaként jelentkező szuverenitás csökkenés volt, amely a politikai döntéseken kívül a gazdasági döntésekre is kihatott. Másrészt pedig a reformellenes belső párterők megerősödése is meghátrálásra ösztönözte a pártvezetést. E két tényező együttes hatása Kádár Jánost és az MSZMP vezetését a politikai realitások betartására kényszerítették.

A magyar-szovjet viszony 1972 és 1975 között

1972 elejére a magyar pártvezetés előtt is világossá vált, hogy a szovjet vezetés külső, és a pártellenzék belső nyomásának engedniük kell. Kádár János maga sem lehetett biztos abban, hogy mi lesz személyének politikai sorsa. Hogy megelőzze az esetleges hatalomból való eltávolítását, 1972. május 10.-én arra hivatkozva, hogy hamarosan betölti 60. életévét, felajánlotta lemondását, amit viszont az MSZMP KB nem fogadott el.[10] Kádár a hatalomban maradt, de a folyamatos nyomás a magyar vezetés felé, és az 1973 november végén bekövetkező olajárrobbanás következtében a Szovjetunió felé az energiahordozók terén egyre kiszolgáltatottá  váló Magyarország, kénytelen volt feladni a reformpolitikát. Először 1974. március 19-20.-án az MSZMP KB ülésén a háttérbe szorították a reform támogatóit, majd március 21.-én a kormány összetétele is módosult, követve a reálpolitikát. Aczél Györgyöt és Nyers Rezsőt felmentették az MSZMP KB titkárság alól, míg Ajtai Miklóst és Fehér Lajos miniszterelnök-helyetteseket nyugdíjazták.[11]

A reformpolitika megállítása[12], és az olajárrobbanás után a magyar-szovjet viszonyban változás következett be. A magyar politikai vezetés, és személyesen Kádár János is idomult a moszkvai vezetés által meghatározott irányhoz. Ezen látványos alárendeltség fenntartására nemcsak a Brezsnyev-doktrínában lefektetett elvek, hanem a belpolitikai vezetésben bekövetkező reformellenes fordulat, és a magyar pártvezetés félelme az esetleges leváltásával kapcsolatban is közrejátszottak.

Összefoglalás

A magyar-szovjet viszony 1968 és 1975 közötti alakulásának megértéséhez elengedhetetlenül fontos az 1968. év diplomáciai állapotához elvezető főbb események prezentálása. Kádár és Hruscsov személyes barátsága nemcsak Kádár helyzetét szilárdította meg, hanem Magyarország lehetőségeit is tágította a szocialista tömbön belül. A szovjet pártvezetésben bekövetkezett változásokra a magyar vezetés is reagált, éles kritikák megfogalmazásával. Brezsnyev és Kádár kapcsolatában, tágabb kontextusban értelmezve a szovjet-magyar viszonyban azonban az 1968. évi prágai tavaszig nem állt be nagyobb változás. A prágai tavasz, a lengyel belpolitikai helyzet, és Románia különutassága viszont nem kedvezett a beinduló magyar reformpolitikának. A Brezsnyev-doktrína megfogalmazásával előbb politikai téren, az olajárrobbanás hatásai után, illetve a reformkommunisták háttérbe szorításával gazdaságpolitikai téren is kénytelen volt a Kádár János-féle pártvezetés idomulni a Moszkva által megszabott irányhoz és elvekhez.

 

 

Jánoki Dávid

 

 

2011. május 3. Vác-Budapest

Felhasznált szakirodalom és források

Földes 2001

Földes György: Kádár János és Brezsnyev – kötélhúzás felsőfokon. In: Ki volt Kádár? Harag és részrehajlás nélkül a Kádár-életútról. Budapest, 2001.

Földes György: Kádár János és Hruscsov – barátság felsőfokon. In: Ki volt Kádár? Harag és részrehajlás nélkül a Kádár-életútról. Budapest, 2001.

Földes 2002

Földes György: Kádár János külpolitikai nézetei 1957-1967. In: Magyarország helye a 20. századi Európában. Budapest, 2002.

Földes 2005

Földes György: A magyar-szovjet viszony 1957-1989 között. In: Szvák Gyula (Szerk.): A magyar-orosz kapcsolatok tizenkét évszázada. Budapest, 2005, ELTE Ruszisztikai Központ.

Nagy 1987

Nagy Zoltán, Vargáné Major Judit, Molnár Éva (Szerk.): Hét évtized krónikája 1917-1987. A Szovjetunió története, Szovjet békekezdeményezések, Magyar-        szovjet kapcsolatok. Budapest, 1987, Magyar Távirati Iroda Kiadója.

Szvák 2001

Szvák Gyula: A magyar történelem kronológiája 830-2000. In: Magyar Századok. Budapest, 2001, Pannonica Kiadó.

 

http://www.fordham.edu/halsall/mod/1968brezhnev.html - A Pravda 1968. szeptember 26.-i cikkének angol fordítása.

 

 

A FIZIKÁLIS REKATOLIZÁCIÓ MODELLJE EGY 18. SZÁZADI PÜSPÖKI SZÉKHELYEN

Bevezetésként fontos megemlítenem azt a tényt, hogy ezen tanulmányban közöltek részei egy nagyobb és átfogóbb monográfiámnak, amely jelenleg is készül. Ezért számos kérdésre ne keressen a tisztelt olvasó választ, mindössze a rekatolizációs problematikára fókuszáljon kérem.

 

Jánoki Dávid

Szerző

 

Vác történelme a kezdetektől 1684-ig

„Vác, a Dunakanyar szíve”

Az említett „szlogen” az utóbbi évtizedben kezdett divatossá válni Vác városában, teszem hozzá nem alaptalanul. Az Anjou-kortól eltekintve, amikor a Dunakanyar szívének Visegrád, és az ottani királyi palota számított, gyakorlatilag az ókortól napjainkig érvényes lehetett volna ez a szlogen, ha mondjuk az itt élő jazigok, vagy szlávok, esetleg a bevonuló törökök találták volna ki.

Ugyanis a mostani püspökváros helye már több évezrede lakott hely, a város egyike Magyarország legrégebbi lakott településeinek. Ennek a legfőbb oka a jó földrajzi helyzet, merthogy tudni illik a város a Dunakanyarban helyezkedik el, a folyó bal partján. Halakat az itt folyó Dunából halásztak, vadakat a Naszály hegy erdőségeiből szereztek be, a sík termőföldek pedig megfelelő alapot adtak a növénytermesztésre. Az sem egy elhanyagolható tényező, hogy a település egy, a Kárpát-medencét észak-déli irányban, a Duna mentén átszelő kereskedelmi úton fekszik[1], közel a kelet-nyugati folyóparti átkelőhelyhez, az egykori Aquincumhoz, a mai Budapesthez.

Klimatikus viszonyai megfelelnek Európa más, nedves kontinentális területeinek éghajlatához. A Kárpát-medence klimatikus viszonyaihoz hasonlítva, viszont a nedvesebb éghajlatú vidékek közé sorolható. Ennek oka, a Duna, amely biztosítja az egész évben viszonylag magas páratartalmat, illetve a medence jellegű terület, amelyben a település található.

Északról a Börzsöny, észak-keletről a Cserhát hegységhez tartozó Naszály, keletről a Török-hegynek nevezett domb, délről a Duna hordalékából kialakult síkság, alföld, nyugatról pedig a Duna, illetve a Dunazug-hegység határolja. A medence majdnem tökéletes, mindössze déli irányból nyitott, viszont mivel Vácon is, az ország többi területéhez hasonlóan Észak-keleti szél a legjellemzőbb, így a hegyek által védve megfelelő klíma alakulhatott ki a megtelepedésre, olyannyira, hogy majd mint azt a forrásokból is látni fogjuk későbbi fejezetekben, még szőlőművelésre is megfelelő volt az éghajlat.

A települést gyakorlatilag egyetlen természeti veszély fenyegette, ez pedig az árvíz, amely a tél végén, és a tavasz végén sújtotta és sújtja ma is a várost.

A fent leírt földrajzi környezet láthatóan optimális alapot teremtett az itteni tartós megtelepedésre. A történelem egyébként számtalanszor igazolta e kiváló földrajzi fekvést, ugyanis sokszor a fent leírt központi helyzete miatt pusztult el a város, hol a tatárok pusztítása idején, hol a török hadak masírozása során, hol pedig a Rákóczi szabadságharc csatái alatt. Ettől függetlenül a mai napig is állnak a város házai, barokk fényükben, megmaradtak a középkori leletek[2] ugyanúgy, mint az ezek valódiságát, eredetiségét megcáfolhatatlanul igazoló levéltári anyagok, források.[3]

Eme kicsit lírai bevezető után szeretném prezentálni a vizsgált település eseménytörténelmét a kezdetektől 1684-ig, amikor végleg felszabadul a török uralom alól.

Természetesen vázolni szeretném a főbb vallási, gazdasági és társadalmi folyamatokat is egyfajta „Longue Duereé” kontextusba helyezve. Azt is megjegyezném, hogy mivel ez a történeti összefoglalás nem tartozik a vizsgálati spektrumomba, így kérném a tisztelt olvasót, hogy elégedjen meg azzal, ha más kutatók Vácról, Pest (vár)megyéről írt történelmi műveiből konstruálok meg egy kronológiai vázlatot, természetesen a források feltüntetésével. Viszont a fent leírtak miatt nem fogom ezen események kritikai elemzését végrehajtani, ugyanis szakirodalmak sora áll rendelkezésre ezen időszakokból, így én már az előttem kutatók által gondosan kimunkált és bizonyított gondolatokat fogom bemutatni, egyfajta felvezetésként a saját kutatásomhoz.

A vizsgált település történeti áttekintését a váci vár első okleveles említésétől kívánom bemutatni, ugyanis ebben az időszakban alakult ki a szorosan vett mai Vác városa, illetve szilárdult meg mint püspöki székhely.

Az első említést „Wazenburg”[4] néven egy német évkönyvben találjuk 1074-ből[5], majd 1075-ből a garamszentbenedeki oklevélben is megemlítik a helyet, mint a Vác vári Boldogasszony-püspökséget[6].

 

 

A város történetének következő „nagy” állomása az 1241-42. évi tatárjárás. 1241. március 17.-én a tatárok egyik előőrse még a Muhi csata előtt megtámadta a települést és elfoglalta azt.[7] Az ütközetről Rogerius mester a Siralmas ének című munkájában is beszámol. A Tatárjárás után a város újjáépült, ezt a tényt támasztja alá, hogy 1255-ben az uralkodó IV. Béla Vácra hívja össze Nógrád, Gömör, Hont vármegyéket, hogy a tatárjárás utáni birtokviszonyokat kivizsgálja, rendezze.[8]

Vác a most vizsgált 1074 és 1301 közötti időperiódusban mind gazdaságilag mind pedig vallásilag lineáris fejlődést mutatott. Gazdasági értelemben a Felvidék kapujaként a környék kereskedelmi központjává vált, bár a Buda-Pozsony-Bécs kereskedelmi útvonal fő ága továbbra is a Szentendre-Visegrád-Esztergom útvonalon futott. Ennek alátámasztására idéznék is egy szövegrészletet egy tanulmányból:[9]

„ Az ország kereskedelmi központja Buda, jobb parti város és Esztergomból Dorogot érintve a hosszú Dunakanyari út lerövidíthető. A bal parton Váctól Marosig vezető utat ezenkívül annak szűkösségére tekintettel a középkorban kényelmetlennek tartották. Ezért nem látszik véletlennek, hogy mind az 1370-es években a pozsonyiak, mind 1455-ben a bécsiek érdekében kiadott vámoklevelek a Dunakanyarban nem említik a váci vámot, csupán az esztergomit, szobit, visegrádit, és óbudait. Nyilvánvaló tehát, hogy legalábbis a XV. század

közepéig elsősorban a szentendrei Duna-ág volt a Buda-Pozsony-Bécs kereskedelem legfontosabb vízi útja.”

Vallási fejlődését vizsgálva megállapítható, hogy megszilárdult a Váci egyházmegye földrajzi határvonala, kialakultak az esperességi kerületek, és a lakosság teljesen katolizálódott, vallásossá vált.

A település Árpád-kori történelme ezzel véget is ért számunkra, ugyanis a szakirodalmak a továbbiakban nem említenek semmilyen fontosabb gazdasági, társadalmi, vallási változásokat.

Továbbhaladva a történelem sodrában elmondhatjuk, hogy Vác az Anjou korban is fejlődött, mivel mikor Visegrád volt a királyi székhely, megemlítik a források a váci márkát, mint fizetőeszközt, illetve a források tudósítanak arról is, hogy Nagy Lajos alatt kezd el működni a váci harmincad is.[10]

1462-ben Hunyadi Mátyás Vácott köt békét Griskával[11],a huszita hadvezérrel, akinek csapatai akkor már évek óta rettegésben tartották a Felvidék településeit. Griska a béke értelmében csatlakozik katonáival a Fekete Sereghez.

 

 

A püspökváros ebben az időben tarthatott hetivásárt is, valamint a középkori fénykorát prezentálja, hogy 1485-ben Vácott tartottak országgyűlést[12], emellett még kiépült a piactér, megszilárdult a középkori városszerkezet, egyszóval egy püspöki központhoz méltó szerephez jutott a város a XVI. század elejéig, a mohácsi csatáig. A XVI. Század elején egy tanulmány szerint a város lakossága 1155 fő körül mozoghatott[13]. A település ezzel a lakónépességgel a középkori Európában a kisvárosok sorába tartozott, míg Magyarországon a jelentősebb települések közé emelkedett.

A töretlen fejlődést viszont először a mohácsi vész, majd Buda 1541-es elfoglalása törte meg. Az ország három részre szakadásával egy időben a váci püspök is elhagyta székhelyét, a püspöki udvartartással együtt.[14] Az itt maradt katolikus papokat pedig a benyomuló török csapatok űzték el, véget vetve ezáltal a katolikusok 500 éves befolyásának a város életében.

 

A török hódoltság koráról a szakirodalmak egybehangzó véleményen vannak, mely szerint a város fejlődését meggátolták a törökök, de nem pusztították el azt, ami addig kiépült.[15] Tény viszont, hogy a végvári harcok, a Bocskai szabadságharc, majd az 1684. évi felszabadítás folyamatosan rombolta a városi civilizációt, mígnem a felszabadítás után, az ide érkező német-magyar csapatok szeme előtt egy romváros maradt, a nyomor minden elemével együtt.[16]

Kultúrtörténeti aspektusból viszont természetesen fejlődés volt a török uralom, ugyanis a városban kiépült egy minaret[17], volt dzsámi, és megjelentek a jellegzetes török épületek is.

 

Viszont ezt leszámítva a gazdasági és társadalmi életet vizsgálva igazat adhatunk a szakirodalmaknak abban, hogy stagnálás jellemezte a várost, a felszabadulás idején pedig pusztulás.

A város 1684. június 24.-én[18] szabadult fel a török uralom alól, de ez a szabadság nem tartott sokáig, mivel a várost védő helyőrség 1684. november 3.-án[19] kénytelen feladni a települést és a várat a visszanyomuló török csapatok miatt. Így a város csak 1686. szeptember 2.-án[20] szabadult fel végleg a törökök uralma alól. A lakosság ismét elkezdett visszatérni a városba, köztük 1699-ben a püspök is visszatette hivatali székhelyét Vácra.[21]

A város lakosságáról, amelyet csak a püspöki székhely, és a dicső múltja miatt nevezhetünk jóindulattal is városnak,  annyit tudunk, hogy 1696-ban, 10 évvel a felszabadulás után 96 adózó családfő élt itt.[22] Ha 2 szülőt és 3 gyereket értünk egy család alatt, vagyis 5 főt, akkor Vácott feltehetőleg 480 fő élhetett, ami bizony kevesebb mint a Mohács előtti 1155 fő. Amennyiben árnyaljuk a képet, és az itt élő 480 fő közül a felét betelepülőnek számítjuk, akkor megállapíthatjuk, hogy a felszabadulás évében a város lakossága mindössze 240 fő körül mozoghatott, vagy reálisabban nézve az alatt. Mindenesetre a lakosságpusztulás mértékére ezekből az adatokból is tisztán lehet következtetni.

 

A török uralom alatt a város vallási szerkezetében bekövetkezett változásokat az alábbi fejezetben kívánom ismertetni, forrásokkal alátámasztva a reformáció térnyerését, illetve bemutatva az első rekatolizációs kísérleteket a 17. századból.

 

 

 

Vác város vallási szerkezetének megváltozása

1541 és 1684 között

„A mohácsi vész után a török bejövetelével az eretnekeknek is kapu nyílt.”

A fenti mondat gróf Althann Mihály Frigyes bíboros, váci püspök 1726. október 15.-én kelt, a pápának írt jelentésében található[23], amelyben az egyházmegye állapota mellett beszámol annak török kori történelméről is. A püspök megállapítása bármennyire is szubjektív, mégis ha lecsupaszítjuk az alapgondolatra, amely szerint a törökök bejövetelével a protestáns nézetek is elszaporodtak a városban, igazat kell adnunk állításának. Mégis, ismerve a város középkori, Buda 1541-es eleste előtti történelmét, feltételezhetnénk, hogy egy ilyen erős katolikus múlttal rendelkező, gazdaságilag virágzó város hogyan válhatott megközelítőleg 50 év, vagyis 2-3 generáció alatt protestáns vallásúvá.

 

Igen, 50 év alatt, nem kellett eltelnie 150 évnek. Ennek oka szerteágazó, mégis egyszerű: A protestantizmus váci elterjedésének az oka a „régi világ” elpusztulása, ami a lakosok gondolkodásmódjában, mentalitásában óriási változásokat eredményezett. Másrészt a történelem furcsa fintora, hogy a reformáció tanai 2-3 évvel a város török megszállása után jelentkeztek a településen, úgy, hogy katolikus ellenállásba nem ütköztek, mivel a várost teljesen parlagon hagyták a törökök elől elmenekülő katolikus szervek, valamint a Hódoltság területére nem terjedt ki az inkvizíció hatóköre. E hármas kiszolgáltatottság fogékonnyá tette a váci lakosokat a katolikus hit új elemeinek a befogadására. A most vázolt vallási szerkezetváltásra és a felhozott állításaimra e fejezet következő részeiben kívánok forrásokkal és elemzésekkel reflektálni.

 

Buda 1541. évi elfoglalása a törökök által végleg megpecsételte a középkori pompájának utolsó napjait élő püspökváros sorsát. Vesztét az okozta, hogy földrajzilag a török-magyar határ közelében feküdt, a török fennhatóságú Budavár és a magyar fennhatóságú Nógrádvár között.[24] Emiatt folyamatosan rabló hadjáratok, illetve más katonai akciók pusztították a települést.[25] Ami földrajzilag a középkor első felében a város felemelkedéséhez, virágzásához vezetett, az ironikus módon a török-kor alatt a stagnálását,

 

 

 

 

többszöri ostromát, és az 1684. évi felszabadítása során a város pusztulását fogja okozni, mint majd a későbbiekben látni fogjuk nem először.

A földrajzi helyzeten kívül a város a kettős adóztatás területére esett, ami lehetővé tette, hogy a váci püspökön és a török szultánon kívül a Habsburg uralkodó is beszedhesse az adót a helyiektől. A kereskedelmi utak a háború sújtotta terület miatt elvesztették jelentőségüket, mivel a kereskedők nem kockáztatták meg portékájuk megsemmisülését egy esetleges török vagy magyar támadás miatt.

E szerencsétlen katonai és gazdasági helyzetet csak fokozta, hogy a török megszállás elkezdtével a város földesura, a váci püspök elhagyni kényszerült a püspökvárost, az udvartartásával együtt. Erről az eseményről egy tanulmányból[26] idéznék forrást, alátámasztandó állításom igazát:

„…1541 szeptemberében, Buda török megszállásának hírére, Vác valamennyi intézménye és testülete menekülni kezdett. A váci püspökség és a káptalan, a város magyar földesurai: levéltárukkal, kincstárukkal és tagjaikkal együtt a nógrádi várba futottak. Őket a Domonkos- és Ágoston-rendi rendházak tagjainak és vagyonukat féltő gazdag polgároknak hosszú sora követte. Vác valamennyi temploma, palotája és legjelentősebb házai üresen tátongva várták új gazdáikat, a török hódítókat.”

A forrás szerint a püspököt leszámítva a várost elhagyták annak polgárai is. Ezt bizonyítja a budai szandzsák 1546. évi összeírása is, amely szerint Vác lakossága 316 fő volt.[27] Ez a szám meglehetősen kevés az 1526 körüli 1155[28] főhöz képest. A 800 fős népességveszteséget részben a török elöli menekülés részben pedig a harcok során bekövetkezett emberveszteség okozta. A pusztulás mértéke az 1526. évhez képest 72,6%-os volt.

A püspök menekülésének okát két dologban találhatjuk meg. Egyrészt a harcok elől kívánt menekülni, másrészt pedig a török a katolikus főpapokat mind a Habsburg uralkodó Magyarországi besúgóinak tartotta, így egyébként is száműzte volna őket.[29] Szintén ugyanezt a bizalmatlanságot tükrözi egy másik szakirodalmi forrásunk is, amely a következőket állapítja meg:

„Az az érdeklődés és türelem, amelyet a törökök a reformáció iránt tanúsítottak, elsősorban abból magyarázható, hogy a pompát nélkülöző reformált istentiszteletet az iszlám istentisztelethez közelebb állónak tekintették, mint a római katolikust. Továbbá abból, hogy a törökök az önálló reformált gyülekezeteket megbízhatóbbnak tekintették, mint a központosított és a határokon túlról irányított római egyházat.”[30]

 

 

 

 

 

Az 1541. év eseményei hatására elmenekült váci püspök helyére új püspököt neveztek ki Sbardelletti Ágoston, esztergomi prépost személyében, aki az esztergomi káptalannal együtt Nagyszombatra helyezte át székhelyét.[31]

Mivel a fent említett forrásokból kiderült, hogy mind a katolikus lakosság, mind a szerzetesrendek, a püspöki udvar és egyéb katolikus szervek is elmenekültek a városból, gyakorlatilag üresen hagyva a települést, ellenállás nélkül megjelenhetett az egykori püspöki székhelyen a reformáció.

 

Mielőtt prezentálnám a reformáció térnyerését Vácott, szeretném közölni, hogy a reformáció tanai Magyarországon Buda eleste előtt gyakorlatilag csak a felvidéki szepességi területeken, illetve az erdélyi szász városokban élő németajkúaknál jelent meg.[32] Vácott is, ahogy Magyarország többi részén is, a reformáció terjedését nagyban elősegítette az a tény, hogy a protestáns prédikátorok – a fentebb említett okok miatt - nem ütköztek katolikus ellenállásba, tehát nem kellett szembesülniük az ellenreformáció hatásaival, illetve a helyi lakosságot is könnyedén áttéríthették a református vallásra, mivel a régi világ, a középkori pompa elpusztulásával,[33] és a katolikus egyház hatalmának összeomlásával, valamint a harcok során bekövetkező rombolások láttán az embereknek csak a protestáns prédikátorok maradtak lelki támaszként. A katolicizmus, mint az előző oldalon leírtam, elvesztette addigi korlátlan vallási monopóliumát a hitéletben, és ez Vácott is ugyanúgy történt mint ahogy a Hódoltság többi részén is.

Tudni illik ha egy közösség elveszti a vezetőjét, sőt rosszabb esetben elveszti a teljes ellenőrző, vezető szerveit, akkor abban az esetben, ha a közösség nem tud újabb szervet alakítani, amely vezeti, felügyeli őt, intézi ügyeit, nem tud vezetőt kinevezni, egyszóval a kellő minimális publicitást nem tudja biztosítani az önfenntartáshoz, akkor az ilyen közösség lassú pusztulásra van ítélve. Ezt alátámasztandó, idézném Dr. Csorba László szavait: „Püspök nélkül nincs katolicizmus.[34]” Ugyanilyen, a fent leírtakkal összhangban lévő folyamat zajlódott le Vácott is.

 

A katolikus püspök az összes udvartartásával, és az egyéb katolikus szervekkel együtt menekülni kényszerült[35] az előbbiekben említett okok miatt, ami az alsópapság és a hívek köreiben a vallásosság bomlását idézte elő mind hitben, mind szervezetileg. Eme állításom alátámasztására prezentálnám egy, a reformáció magyarországi elterjedésével foglalkozó

 

 

 

tanulmány idevonatkozó szövegrészletét[36]: „A Hódoltságban a katolikus egyházi vezetés teljesen szétzilálódott. A püspökök nem maradhattak a székhelyükön, mert a törökök a „Habsburg király alattvalóinak”, kémeinek tartotta őket. A főpásztorok távolléte hamarosan az egyházi fegyelem bomlását idézte elő.”

E lelki, gondolkodásbeli „pálfordulat” Vácott is megtörtént. Ilyen nemű források viszont nem állnak rendelkezésünkre, amelyben az emberek a vallásos támaszt hiányolnák, illetve a régi világ pusztulásán keseregnének. Ettől függetlenül, a források hiánya miatt, pusztán tapasztalataink alapján kikövetkeztethető, hogy ha valami nagy tragédia ér egy közösséget, akkor gyakran sokan a vallásosságban keresnek magyarázatot, támaszt a problémákra. Feltehetően ez manapság is úgy működik, mint 500 éve.

A váci lakosság körében ezenkívül a reformáció elterjedését elősegítette az a tény, hogy a város elnéptelenedése után a környező falvak lakossága, és a törökökkel érkező délszláv telepesek beözönlöttek a kiürült városba a jobb megélhetés reményében.[37] A beáramló lakosság, főleg a délszlávok,[38] természetüknél fogva nem lehetettek annyira erősen katolikus vallásúak mint a püspökváros több évszázada itt lakó családjai, ezért nem is voltak annyira „immunisak” a reformáció tanaira.

A vallási élettel kapcsolatosan kiderül, hogy a város elestét követően a településen található 7 keresztény templom közül, mindösszesen a Szent Mihály templom maradt keresztény kézen. Ezenkívül idéznék egy részletet egy tanulmányból, amely foglalkozik Vác vallási szerkezetével a török uralom első évtizedeiben:

„ A lakosság kicserélődése megkezdődött. Csak a háztulajdonosok neveit ismerjük, ezek között 189 mohamedánt, 172 keresztényt és 13 görögkeletit lehet megkülönböztetni, ami nemcsak vallási, hanem a népi megoszlásra is jellemző.”[39]

A fent idézett szövegrészletben is megjelenik az a népesség-mobilizációs folyamat, ami a város 1541 utáni betelepülését jellemezte. Érdekes, hogy kezdetben az újonnan érkező lakosság többsége mohamedán vallású volt. Ez annak tudható be, hogy a városban, határterület lévén, sok katona állomásozott, ami egyrészt megjelent a város lakosságát bemutató adatokon, összeírásokon, mind a vallási életben is. Ennek függvényében válhat fontossá az a tény, hogy a török helyőrségen kívül a katolikusok, a görögkeletiek és a később érkező bevándorlók, egyszóval a nem muszlin lakosság körében terjedt el a reformáció tana. Ezt azért fontos így deklarálnunk, mert a török csapatok, és ezáltal a mohamedánok jelenléte a város vallási életében a török hódoltság idején mindvégig számottevő maradt. Lényegi változás csak az 1686. évi felszabadulás után következik be, amikor a muszlinok elhagyják a települést, és helyükre reformátusok költöznek be.

 

 

 

 

 

 

Előbbi állításomat, amely szerint két-három generáció alatt a város lakossága protestáns vallásúvá lett (természetesen a török helyőrséget nem számítva), igazolnám azzal, hogy tudomásunk szerint a településen gyorsan megjelentek a protestáns prédikátorok, példának okáért 1546-ban Ferenc pap, aki feltehetően már evangélikus lelkész volt.[40]

Ezzel az aktussal gyakorlatilag megkezdődött a reformáció térnyerése, ami megközelítőleg a 16. század második felében vált teljesen általánossá. Ezt bizonyítja az is, hogy a protestáns prédikátorok száma folyamatosan nő a városban, ezt támasztandó alá azzal, hogy a  kálvini reformáció váci megjelenését 1571 körüli évekre tudjuk datálni, mivel az itt élt Gergely prédikátorról lehet tudni, hogy Wittenbergben és Heidelbergben, a reformátusok „fészkében” tanult.[41]

A következő évekből is számtalan forrást lehet megemlíteni a reformátusok váci ténykedéséről:

„Vácott a városi prédikátor 1603-1614 között Foktövi János volt. Bocskai István erdélyi fejedelem kétéves váci uralmáról a Nyitrán élő Radovits Péter akkori váci püspök panaszleveléből értesülhetünk. Radovits püspök írta a királynak, hogy Bocskai hadi népe Vác város összes intézményét lefoglalta, a székesegyházba protestáns lelkészt ültetett be, a Szent Lélekről elnevezett kórházban protestáns iskolát nyittatott.”

A fenti forrás[42] egyértelmű bizonyítéka a reformáció terjedésének, amely szerint a prédikátorok megjelenését a lakosság „örömmel” fogadta, így a reformáció térnyerésének következő fázisában már az intézményrendszert is átveszik a katolikusok irányítása alól. Az intézményrendszer irányításának átvételét mint már tudjuk, megkönnyítette a katolicizmus váci „végelgyengülése”, illetőleg az, hogy a törökök támogatták a protestánsokat a katolikus püspökök ellenében[43], így a megszálló török csapatok sem gátolták meg a kórház és a székesegyház megszerzését.

Mivel a protestánsok publicitása óriási volt a vallási életben a katolikusok rovására, így nem lehet meglepődni azon, hogy 1631-ben az első rekatolizációs törekvéseknél az akkori váci püspök[44] gyakorlatilag tehetetlen, és a rekatolizációs törekvése kimerül abban, hogy sikeresen elüldözi a protestáns prédikátort, de a hívek rekatolizációja nem sikerül.

Az említett 1631. évi rekatolizációs kísérletről bővebb információkkal a zempléni református egyházkerület sárospataki zsinati ülésén készült jegyzőkönyvből[45] tájékozódhatunk, amely szerint:

„Mivel Mátyusföldéből jött irásból bizonnyal megértettük ujjabban való dühösködését ellenünk az pápistái klérusnak, ugy mint az, ki immár Váczból is exturbáltatta az orthodox ministert, másunnat pedig erős parancsolattal cogálja az Közösséget, hogy kivigye a prédikátort, és pápista papot collocáljon helyében, melyet az váczi püspök Paulus Almási cselekedik.”

A szöveg szerint nemcsak Vácott voltak ez idő tájt prédikátorüldözések, hanem másutt is az egyházmegyében. Az illető prédikátor egyébként a forrás címe szerint Bölcskey Pál váci prédikátor volt.

Ugyanezen rekatolizációs kísérlet megismétlődött 1634-ben is, bár akkor a püspököt Draskovits Györgynek[46] hívták. A két eset között a hasonlóság kísérteties, a végkifejlet viszont más, ugyanis a prédikátorüldözés nem sikerült, a református közösség ellenállásán elbukott, és erről a forrás így tanúskodik:

„ Draskovics eő Nagysága azon volt minden tehetségivel, hogy Prédikátorokat onnan ki vetvén Catholicus Plébánusokat vinni helyekben. De az keresztyény Jobbágiok Calvinistak leven, minden akarattyát semmivé tötték, alattomban ajándékokkal az Töröktül segítséget kervén, a kik nagy veszedelmekkel fenyegetven az oda menendő papokat, nem bocsatottak oda.”[47]

Érdekessége a történetnek, hogy a református közösség a törököktől kért, és kapott segítséget a katolikusok ellenében, bizonyítva ezáltal azt a feltételezést, hogy a török uralom alatt a protestánsok képesek voltak a békés egymás mellett élés megteremtésére a törökökkel, egyfajta szimbiózisban élve ezáltal a törökkel. Másrészt feltűnő lehet, hogy 3 évvel az első, 1631. évi prédikátorüldözés után a reformátusok már annyira megerősödtek, hogy az 1634. évi prédikátorüldözés kudarcba fulladt.

A fentihez hasonló prédikátorüldözések tehát nem gyengítették a váci református közösséget, ugyanis bő 30 évvel később, 1669-ben már saját templommal rendelkeztek az egykor szebb napokat is megélt püspöki székhelyen. Állításomat az alábbi kettő forrással kívánom alátámasztani:

1669-ben egy Edward Brown nevű angol orvos és világutazó rövid leírást készített Vácról, amelyben ír a reformátusok templomáról is: „Ezután Vácra (Vacia) érkeztünk, ez hajdan püspöki székhely volt, jelenleg két mecsetje és egy keresztyén temploma van, az utóbbi azonban a városon kívül áll…”[48]

A titokzatos keresztény templomról, két évvel később egy 1671. március 3.-án keletkezett forrásból tudunk meg többet, amelyben a váci reformátusok a templomuk felépítése végett Apafi Mihály erdélyi fejedelemhez küldöttek követeket.

„…az mindennapi Isteni szolgálatra az harangozás az fényes portátul, vagy más török méltóságtul, az nagyságod istenes és hathatós forgolódása által megengedtessék itt mi közöttünk Vác városában. Ezelütt két esztendőnkkel temérdeki költségünkel felépített s ez télen, régen dűlő félben álló magos tornyának leromlásával öszve rontatott templomunk ujobban való felépitésire…alamizsna szedést ez szent dologra embereinknek engedjen kegyelmesen.”[49]

A gyűjtést a fejedelem és a török is megengedte, így a templomukat újból felépíthették a reformátusok.

Ezzel a templomépítéssel zárul le jelképesen Vác város történetében a reformáció térnyerését magába foglaló fejezet, amely 1541-től 1684-ig tartott.

Természetesen a városban nemcsak katolikusok és protestánsok éltek, megtalálhatóak voltak itt a muszlinok is. Erről tanúskodik nekünk több képi forrás is, mely szerint a városban állt egy minaret, ami a feltétele egy török mecset ittlétének. Ezt a mecsetet meg is találjuk egy Vácról 1570 és 1580 között készült török összeírásból[50], ahol megemlítenek egy Hassan-Vojnoda nevű mecsetet, aminek elkészüléséről a következőt írták: „…Később mecsetet épített oda,…”. A muszlin lakosság valószínűleg a városban állomásozó török helyőrséget jelentette ez esetben, illetve két-három kereskedőt, akik törökök voltak.

Ezenkívül a városban volt egy zsidó-mahallé is[51], közvetlenül a vár mellett, ahol feltehetően zsidók is éltek, bár számukról források nem írnak. Az 1570-1580-as évek török összeírása is csak egy Varga Gáspár[52] nevű lakóról tud, aki ebben a Zsidó utcának is nevezett mahallé-ban lakott. Viszont az illető vallási hovatartozását a leírás nem fedi fel.

A fentiek alapján tehát felelőtlenség lenne azt mondani, hogy a rekatolizációs törekvések nem érintették ezen vallások tagjait, mégis a kutatásom során elsősorban a katolikus-protestáns ellentétekre kívántam összpontosítani.

 

 

Összefoglalva a vallási szerkezet változását 1541 és 1684 között a következőt állapíthatjuk meg:

 

A tisztán katolikus püspökvárosból a török hadak bevonulásakor, 1541-ben elmenekültek a lakosok, és a katolikus szervek. A lakosság menekülésének oka a „menteni a menthetőt” elv, míg a püspök menekülésének oka, hogy a törökök amúgy is száműzték volna őt.

A kiürült városba délszláv és török telepesek érkeztek, akik keveredtek a környék falvaiból beáramló lakossággal. Eme új lakosság megtapasztalhatta a végvári harcok borzalmait, a kettős adóztatás terheit, és a kereskedelem – gazdaság hanyatlását.

Ezen felsorolt hatások együttes jelenléte az emberek mentalitását megváltoztatta, gondolkodásmódjukban és vallásosságukban megjelentek a reformáció elemei. Ezt erősítették fel a protestáns prédikátorok a térítéseikkel.

Miután sikeresen áttérítették a lakosságot a református hitre, elvették a katolikus intézményeket, mint a székesegyházat, vagy a kórházat, nagyobb publicitást kapva ezáltal a város vallási életében.

A fenti folyamatokat megakadályozandó, 1631 és 1634 között Almási Pál és Draskovits György váci püspökök megpróbáltak véghez vinni egy rekatolizációs programot, ám az a hívek ellenállásán elbukott.

A következő évtizedekben a váci református közösség tovább gyarapodhatott mind számbelileg, mind intézményileg, hiszen felépült a templomuk is.

Társadalmi hatása a reformációnak a város vallási és kulturális életén kívül nem volt, így a társadalmát vizsgálva a városnak, szociológiailag elmondható, hogy továbbra is a középkori feudalista rendszer alapján állt, a lakosság mezőgazdasággal foglalkozott, és kevés céhmester is jelen volt a településen.

A város református közösségének történetében igazi változást az 1684-es török uralom alóli felszabadítás fog hozni, amely a városra szabadítja a püspököt, annak minden rekatolizációs törekvésével együtt.

 

E történeti áttekintés után a munkám következő fejeztében, mint ahogy a bevezető részben is említettem, tárgyalnám az 1689 és 1712 közötti fizikális rekatolizációt, emellett bemutatom a szegregációk fázisait, mind vallási, társadalmi, jogi értelemben, illetve források alapján kívánom elemezni ezen folyamatok egyénre és a közösségre gyakorolt hatását.

Vizsgálnám a fizikális rekatolizáció modelljét és forrásokkal támasztanám alá annak valódiságát, reális mivoltát.

A bevezetésben, illetve e két fejezetben leírt események és folyamatok ismeretét szükségesnek tartom ahhoz, hogy világos képpel rendelkezzünk a rekatolizáció megkezdésének a körülményeiről, hogy érthessük a református közösség ellenállását, és a püspöki rekatolizáció „keménységét”.

 

 

A fizikális rekatolizáció modellje

„Vácról az eretnekeket a mostani bécsi érsek, a zsidókat a mostani püspök űzte el”

Amint, az 1733. október 30.-án gróf Althann Mihály Frigyes bíboros, püspök Vácott kelt jelentéséből is láthatjuk, ez a fejezet már a reformáció térvesztéséről, és aktív rezisztenciájáról kíván szólni.

Ahogy azt az előző fejezetekben is leírtam, most jött el az ideje annak, hogy megismerkedjünk azzal a rekatolizációs fogalommal, amely a váci püspökök 1689 és 1712 közötti rekatolizációs tevékenységére leginkább használható. Mivel ezen rekatolizációs programok időben több hullámban jelentkeztek, az egyszerűség és az észszerűség kedvéért a fizikális rekatolizáció taglalásával kezdeném, majd amikor kronológiailag elérkeztünk az 1770-es évhez, áttérnék a mentális rekatolizáció folyamatának bemutatására.

Itt jegyezném meg azt is, hogy Vác speciális helyzetű város volt a vizsgált időspektrumon belül, így az alant leírandó rekatolizációs modellel kapcsolatban fenntartom, hogy csak Vác városra vonatkozik. Mivel a kutatásom nem terjesztettem ki más, hasonló sorsú településre így nem tudom biztosan állítani, hogy ezek a rektolizációs modellek, amelyeket felállítottam és prezentálni kívánok, érvényesek lennének más területek, városok rekatolizációs folyamataira is. Ezért megerősítve a bevezetésben leírt gondolataimat, és alátámasztandó a most leírt eszmefuttatásom, továbbra is fenntartom, hogy a rekatolizációs folyamatok további modell-vizsgálata szükséges. És bár logikailag, mint azt látni fogjuk feltehetően igazak, és reálisak is lehetnek más településekre a rekatolizációs modelljeim, mégis a források vizsgálata nélkül csak egyszerű hipotézis a gondolatom.

Visszatérve a fejezet címében foglaltakhoz, tudnunk kell azt is, hogy ez a fizikális rekatolizációs modell a 17-18. század eseményeihez van igazítva, így ne keressünk benne máglyán való megégetést, kerékbetörést, és egyéb más középkori ellenreformációs - rekatolizációs eseményeket.

 

A fizikális rekatolizáció fogalma alatt azt értem, hogy a katolikus intézmények, szervek, és egyházi személyek többségében olyan tevékenységek sorozatával viszik véghez rekatolizációs törekvéseiket, amelyek a rekatolizálni kívánt közösséget, hívőket fizikális változtatásokra kényszerítik. A fizikális módszerek eszköztárába beletartozik az eretnek- és prédikátorüldözés -  ami természetesen az adott közösség vallási vezetőit kényszeríti fizikális cselekedetre - ez esetben a menekülésre, illegalitásba vonulásra.

Itt említhető meg a nem katolikus imahelyek elkobzása, amely a hívőket kényszeríti fizikális cselekedetekre, ez esetben arra, hogy katolikus templomba járjanak szentmisére. Ezenkívül megemlítendő  a nem katolikus emberek progrommszerű kitelepítése az adott településről, ahol ugyancsak az adott egyházi közösséget, hívőket kényszerítik fizikális cselekedetek megtételére, történetesen a területi szegregáció önkéntes megvalósítására. Összefoglalva ide tartozik minden olyan cselekedet, amely az egyénre fizikális hatást gyakorol.

A fent leírtak és a most leírandók alátámasztását az adott rekatolizációs típus Vácra vonatkozó fejezeteiben kívánom prezentálni, itt mindössze egy modellt kívánok bemutatni, hogy milyen volt egy „általános – átlagos” fizikális rekatolizáció.

 

Minden rekatolizációs folyamat, így a fizikális rekatolizáció is visszavezethető valós okokra, és ürügyekre. A valós okokat az adott katolikus szerv ürügyek mögé rejti, majd ezen ürügyek felemlegetése mellett, de a valós problémák megoldása végett,  megkezdi rekatolizációs tevékenységét. Általánosan elmondható az, hogy a vizsgált, 1689 – 1801 közötti időspektrumban gyakorlatilag minden püspök regnálása alatt előfordult fizikális rekatolizáció a városban, bár ez az idő előrehaladtával folyamatosan vesztett erejéből, és folyamatosan teret engedett a „humánusabb” és „hatékonyabb” mentális rekatolizációnak.

A fizikális rekatolizáció nagy „tömegben”, nagy hatással 1689 és 1712 között jelentkezett, bár már fentebbi fejezetekben láthattuk, hogy akár az 1631 és 1634 között tartó rekatolizációs kísérletet is ide lehet sorolni a fenti fogalommagyarázat alapján.

1712 és 1770 között mindkét típus megközelítőleg azonos arányban jelentkezett, míg 1770 és 1801 között már a mentális rekatolizáció volt jellemző.

A fizikális rekatolizációk általában több támadási hullámból álltak, amik időben sokszor nagyon távol és nagyon közel, hol ritmikusan, hol ömlesztve, és egyszerre jelentkeztek. A támadási hullám szót természetesen nem fegyveres támadásra értem, hanem intézményi szintű támadásra, ami különböző rendeletekben, perekben, elkobzásokban jelent meg, hatásában fizikális változtatásokra kényszeríttette az adott református közösséget, elérve ezzel célját egy támadás eszközeként.

Az első támadási hullámban általánosságban megfigyelhető, és elmondható, hogy a legkézenfekvőbb támadási felülete a nem katolikus vallásúakat illetően az, amikor a prédikátorukat ellehetetlenítik vagy elűzik az adott településről. Ez a lépés a nem katolikusok részéről ellenállást vált ki, mivel a rekatolizáció ezen stádiumában elvesztik vallási vezetőjüket, aki a legnagyobb publicitást képes biztosítani az adott vallási közösségnek. Ez a rekatolizációs lépés mintegy öngerjesztő folyamatként egy erőteljesebb katolikus fellépést von maga után, látva ugyanis a nem katolikusok ellenállását.

Általában elmondható, hogy a második támadási hullámban már a templomok/imahelyek tulajdonjoga a tét, és a többségében erős rekatolizációs nyomás miatt sokszor elkobozzák a nem katolikus vallásúaktól ezeket. Azonban fontos azt megjegyezni, hogy az első és második támadási hullám nem mindig válik külön, van mikor együttesen jelentkezik.

A források elég tanúbizonyságot adnak arról, hogy ebben a stádiumban a fizikális rekatolizáció választóponthoz érkezik.

Általában két lehetőség van ugyanis innen: az egyik megoldás az, hogy a nem katolikusok beletörődnek az erősebb, de nem mindig a többség által támogatott helyzetbe, lojálissá válva ezáltal a püspökhöz. Ennek oka lehet a nem katolikusok ellenállásának a meggyengülése, ami általában a prédikátorüldözésekre, és az imahelyek elkobzására vezethető vissza, mivel logikusan, ha nincs prédikátor, és imahely, akkor az adott vallási csoportosulás nem tud akkora publicitással bírni, mintha meglennének a fentebb vázolt szervek. A publicitás csökkenésével pedig logikusan következik a hívek számának stagnálása, majd csökkenése, illetve az ellenálló erő minimalizálódása.

A második lehetőség az, hogy továbbra is megmarad a kellő publicitás, és egy erős mag köré csoportosulva a nem katolikusok nem adják fel az ellenállást a rekatolizációval szemben, ezáltal továbbra is fennáll az autoritáshiány a püspök felé.

Általában ekkor következik be a legritkábban használt rekatolizációs cselekedet, egyben az utolsó támadási hullám, amely a nem katolikus hívők progrommszerű kitelepítését jelenti az adott településről. Ez a fizikális rekatolizáció legerőteljesebb formája, amely már nemcsak vallásilag, de társadalmilag is szegregál, és éles törést eredményez az adott település demográfiáján éppúgy, mint annak gazdaságában.

A területi szegregációra a nem katolikus közösségek válasza általában az, hogy vállalják a diszkriminációt annak minden negatív és pozitív következményeivel együtt. Azt azonban megállapíthatjuk, hogy vannak olyan családok, hívők, akik feladják nem katolikus vallásukat, vagy letagadják azt azért, hogy ne érje őket vallási, társadalmi szegregáció.

 

A fent leírt fizikális rekatolizációt kísérő támadási hullámok viszont nemcsak önmagukban képesek jelentkezni. Mint majd egy későbbi fejezetben, amelyben tárgyalom a források elemzésével a fizikális rekatolizáció váci folyamatát, bemutatni kívánom azt, hogy a támadási hullámokkal együtt jelentkezik a vallási szegregáción túl egy gazdasági, jogi, és végül társadalmi szegregáció is.

Nyílván megállapítható, hogy a fizikális rekatolizáció támadási hullámai között felállítható egy erősorrend aszerint, hogy a különböző intézkedések miként hatnak a rekatolizálni kívánt közösségre.

Az első hullámban, ahol a cél, a publicitás csökkentése azzal, hogy a közösség legnagyobb publicitását jelentő szervet, embert, a prédikátort elűzik, gyakorlatilag a közösség nem érez a viszonylag gyenge vallási szegregáción túl semmit, mindössze a publicitása csökken. Azért írom azt, hogy nem érez semmit a rekatolizációból, mert az elűzött prédikátor miatti düh, ingereltség ideiglenes visszahatásként felerősíti a protestáns nézeteket, válaszul a katolikusok rekatolizációs törekvéseire.

A második támadási hullámban a cél az intézményrendszer megszerzése a protestánsoktól. Ez alatt fogjuk majd látni a templom elkobzásokat, iskola elkobzásokat…stb. A közösséget ez a támadási hullám már erősen érinti, mivel itt érzékelik először a rekatolizációs folyamatokat a saját bőrükön. Ugyanis a misékre nem járhatnak, mivel a templomaikat elvették. Protestáns iskolába nem járathatják gyermekeiket, ugyanis a katolikusok kezébe került az oktatási intézmény. Ez a támadási hullám már erősen szegregál vallási alapon, illetve bizonyos jogi szegregáció is megvalósul ezáltal, mivel az iskolákba csak bizonyos vallást elfogadó családok járathatják gyermekeiket, vagy például, hogy a településen csak bizonyos felekezetű hívők tarthatnak fent templomot, szerzetesrendet. Persze ez a jogi szegregáció kicsit torz feltételezés, mivel ezt a 21. századból visszanézve állapíthatjuk meg, de a 17-18. században is elfogadott volt egyes helyeken, az egyházi oktatás állami kézbe helyezése. Gondoljunk csak Mária Terézia 1777-es Ratio Educationis rendeletére, amely az alapfokú oktatásról rendelkezik.

Mindenesetre feltételezhető, hogy a kortársak, akiket akkor érintett a szegregáció, nem a jogi szegregáció miatt szenvedtek, hanem a vallási megkülönböztetés miatt. Feltételezésem pedig azon egyszerű tényből indul ki, hogy a jobbágyság is ugyanúgy jelen volt Vácott, mint a nemesség, mégsem voltak „polgárjogi” küzdelmek a jogi egyenlőtlenségek leküzdéséért. Pedig ez esetben több diszkriminációval kellett számolnia egy jobbágynak (robot, tized, kilenced,…stb.), mint egy protestáns vallásúnak (templombezárás, iskolaelkobzás). Nyílván érzékelhető, hogy a mindennapi életben a világi javak fontosabbak voltak az egyházi-vallási javaknál, így feltételezhető az is, hogy a vallási-jogi szegregáció nem teremtett akkora ellenállást, mint azt majd a területi-jogi-társadalmi szegregáció fog az utolsó támadási hullámban.

A harmadik támadási hullám célja a területi szegregáció megvalósítása. A közösséget ez már nyílván érinti gazdaságilag, jogilag, vallásilag és társadalmilag is.

A kérdést ezután az eszmefuttatás után fel is tehetjük: Mennyire volt tudatos a püspököktől a rekatolizálás ilyen formája? Mennyire voltak tisztában a vallási szegregáció társadalmi és jogi következményeivel?

A kérdésünkre a választ a következő fejezetekben fogom prezentálni, és majd csak a munkám legvégén fogok rá tiszta és egyértelmű választ adni. Addig is kérném a tisztelt olvasót, hogy ahelyett, hogy a problémára talált válaszomhoz lapozna, inkább kövessen végig az események fordulatokban gazdag útvesztőjében, melynek során talán az olvasó maga is megtalálhatja válaszait a benne felmerülő, de általam nem vizsgált kérdésekre.

A következő fejezetekben számtalan példát fogok felhozni arra, hogy miként jelent meg, hatott, és milyen következményekkel járt a rekatolizációnak indult, de territoriális társadalmi szegregációba torkollott folyamat.

 

 

A Fizikális rekatolizáció folyamata Vác városában

1689 és 1712 között

„…ez hajdan püspöki székhely volt, jelenleg két mecsetje és egy keresztyén temploma van,…”

A fenti szövegrészlet Edward Brown angol világutazó orvos Vácról készült 1669. évi leírásában[53] található meg. Az idézett szöveget elemezve elmondható, hogy a még akkor meglévő keresztény templom is a reformátusok kezén volt, így már tényleg csak múltjában volt katolikus a püspöki székváros.

Munkám ebben a fejezetében az előző részben kifejtett fizikális rekatolizációs modellt fogom beágyazni  Vác történeti kontextusába, és forrásokkal támasztom alá az előbbiekben kifejtett gondolataimat. Természetesen elemezni fogom a város lakóinak anyagai körülményeit, valamint a polgárokra nehezedő szegregációs nyomást is prezentálni fogom különböző források alapján.

A tisztánlátás végett szólnék még pár szót ezen fejezet felépítéséről. Kronológiai sorrendben kívánok majd haladni az eseményekkel. Miután prezentáltam egy eseményt, változást, akkor beillesztem ezt egy vallási szegregációs, és egy társadalmi szegregációs folyamatba is. Megvizsgálom az adott esemény hatását az egyének szintjén szintúgy mint a közösség szintjén. Ezen vizsgálatok után pedig haladnák tovább a történelem sodrában.

 

Vác városa a török uralom alól 1684. június 24.-én szabadul fel, és bár a törökök még visszatérnek egy kis időre, de már nem tudják tovább tartani a várost a sokszoros túlerőben lévő keresztény hadakkal szemben..[54] A város állapotát csak a korhű források tudják szavakba önteni, annyira szörnyűséges volt:

 

„Buda elfoglalása után végképpen a mi hatalmunkban maradt Vác, vagyis inkább, az igazságnak megfelelően Vác nyomai, mert a várból bizony az itt-ott kidöntött falakon kívül semmi sem volt látható, az oly sok tűzvész által pusztított városban pedig alig volt néhány kunyhó, az is csak hevenyészetten összeróva.”[55]

A fenti szövegből kiderül, hogy a város a török kiűzése során teljesen elpusztult, gyakorlatilag a városból csak a vár maradt felismerhető, bár az is elég romos állapotban.

A katolikus székhely egykori pompájának mindössze csak az emlékei maradtak, ugyanis a leírás folytatása szerint: „A nagyszerű templomépületeket a vár erősítése céljára alapjaiból kiásták, s még a nyomuk is elveszett.”[56]

A harcok után visszatérő lakosság életkörülményeiről is kapunk tudósítást, amely szerint életszínvonaluk a 21. század hajléktalanjaival volt egyenlő, sőt ettől még rosszabb is:

„ …lakója szinte semmi sem volt. Először szláv telepesek, majd német jövevények kezdtek letelepülni a városban, apró házakat építettek a romok közé… Mások barlanglakók módjára készítették el a lakásukat… Bizony eltelt 5-10 év is… hogy a végső pusztulásból újra életre keltsék az egyházi és világi épületeket.”[57]

A forrás szláv és német betelepülőkről ír, ami a kor viszonyait tekintve feltehetően helyes megállapítás. Ugyanezen szláv lakosságról megemlítést tesz Dercsényi Dezső és Granasztói Pál Vác című könyvükben is:

„ …1699-ben is az itt járó Tollius Jakab a vár romjai mellett sátorban tud csak megszállni és a várost átkutatva csak néhány szláv eredetű családot talál, amely kunyhókban lakik.”[58]

A németek valószínűleg katonák lehettek, akik a török ellenes harcok után itt települtek le. A szlávokról is feltételezhetjük, hogy az állandó harcok megszűntével a tipikusan hegyvidéki szláv népcsoportok, elsősorban a szlovákok, megindultak az Alföld felé, keresztülhaladva Vác városán, amely ebben az időben a lehető legjobb jóindulattal is csak egy falu volt mai szemmel nézve. Erről a betelepülésről tudni kell, hogy nem volt megszervezett, önkéntes betelepüléseken alapult, és elsősorban ez a betelepülési hullám 1684 és 1689 között zajlott le.

Ezt a betelepülési hullámot a város bírói testülete irányította, mivel a földesúr, a mindenkori váci püspök ekkor még nem tartózkodott a városban. Ezt az állításom ékesen bizonyítja az alábbi forrás[59] is, amely szerint 1687-ben, az akkori bíró, Halász István letelepülési engedélyt ad az ide vágyó embereknek:

„ Mi váczvárosi főbíró Halász István, esküdtársaimmal,… mi egyező akarattal szadai lakos társunknak Péczeli Szabó Mihálynak adtuk itt templomunk szomszédságában… örök jószágot, lakhelyet, pincéstől udvarostól,…”

Érdekes tény, hogy a templom mellett kapott telket az illető, méghozzá egy olyan templom mellett, amely a reformátusok kezén volt. Ezt onnan tudjuk, hogy a katolikusok először csak Dvornikovits Mihály püspök alatt, 1699-ben jutottak először templomhoz, amikor is a források arról tanúskodnak, hogy a püspök elüldözte a református prédikátort a településről.[60]

A fent említett események után az első szervezett betelepítéseket majd Dvornikovits Mihály[61], váci püspök fogja megkezdeni 1689-ben[62]. Mivel azonban ekkor még személyesen nem tartózkodik Vácott, ezért helynöke, Bendő István kezdi el megszervezni a betelepítéseket. Erről tanúskodik nekünk az alábbi, 1689. augusztus 21.-én Büllau Conraddal, Munterkönig város polgármesterével kötött letelepítési szerződés[63]:

„1.-ször: Mindenek előtt nemes és nemzetes Büllau Conrad úr, aki a birodalom nemes Munterkönig városának mondott helységben született, német nemzetbéli, katolikus vallású, az említett városban lakó, kéri a méltóságos és főtisztelendő püspök úrtól azt, hogy erre a helyre kössenek megállapodást, miszerint ő kiváló és dolgos alattvalókat hoz ide.”

A szerződés megfogalmazása érdekes lehet számunkra. Egyrészt a püspöki helynök külön kiemeli, hogy katolikus vallású az illető, illetve, hogy a betelepülőkkel kapcsolatban kijelenti, hogy azok kiválóak és dolgosak lesznek. A kiválóságot a püspöki helynök nem mondja ki, hogy mire érti, de nem lenne hibás teória azt gondolni, hogy a katolikus vallásúakra. Feltehetően ez is alátámasztja azt, hogy egy Birodalombeli, vagyis a Német-Római Birodalomban található erősen katolikus településről, akinek ugye a polgármestere is katolikus, csak kiváló, katolikus hívők érkezhetnek. A „dolgos” jelzőt pedig a polgári szaktudásra, a mesteremberekre, a kereskedőkre érti, akikből ezekben az időkben nagy hiány volt a városban. Láthatólag a város török utáni új polgárságának a vezető ereje a betelepülő németekből tevődött össze a vizsgált időszakban.

Ezen kívül a szerződésnek van további része is, amelyből ugyancsak idéznék egy részletet:

„ 4.-szer: Büllau úr kéri, hogy a méltóságos püspök úr szabadságot adományozzon a német nemzetbéli betelepülő embereknek, olyan megállapodással, hogy azt egyik földesúr se akadályozhassa meg.”

Tudnunk kell, hogy a város földesura a mindenkori váci püspök volt, így Büllau Conrad kérése gyakorlatilag biztosítja, hogy az ide települő németajkúak teljes polgárjogot, és ezzel járó örökös szabadságot kapjanak. Az ide betelepülő német lakosság a vártól délre megalapította a Burgundia nevű városrészt, amely a mai napig is egy jellegzetes településrésze a püspökvárosnak. A német lakosság számáról bemutatnák egy táblázatot,[64] amely Vác adózó családfőinek a számát mutatja 1701 és 1703-ból:

 

1. Táblázat: Vác adózó családfőinek a száma az 1701. évi és az 1703. évi összeírás alapján

Lakosság	1701		1703
	Magyar	Német	Magyar	Német
Helybeli jobbágy	118	71	128	62
Zsellér	61	7	52	2
Armális nemes	-	-	-	1
Özvegy	-	-	3	1
Összesítés	179	78	183	66
Összes adófizető	257		249

 

A fenti táblázat remekül mutatja nekünk azt, hogy  rekatolizációs szempontból a katolikus németajkú lakosság betelepítése nemcsak vallás szerkezetileg változtatta meg a város arculatát, hanem mind népesség összetételben, és gazdasági aktivitásban is.[65]

 

A betelepítések mellett Dvornikovits Mihály püspök 1699. június 20.-án engedélyezte egy koldulórend, a Domokosok letelepedését a városban, nyilvánvalóan rekatolizációs célból. Ennek apropójára idézném a letelepítési okmány egyik részletét:

„ … az egyházmegyénkben lévő lelkek vigasztalására és ugyanabban az igaz hitnek növelésére… tiszteletre méltó atyákat,… az említett váci püspöki székhelyünkön letelepíteni akarjuk, számukra alapjaiból kolostort szándékozván építeni… 12, állandóan itt lakó szerzetes részére…” [66]

A forrásból megtudhatjuk, hogy a szerzetesek 12-en lesznek, és teljesen új kolostort kapnak a püspöktől annak fejébe, ha bekapcsolódnak az egyházmegyében és a püspökvárosban zajló térítő missziókhoz. A szerzetesrend 1724. május 6.án formális konventé alakult.[67] Ugyanezen szerzetesrendnek kezdték el építeni 1699-ben a Fehérek templomát,[68] ami a Domokosok népi elnevezésére utal. A templomépítés megkezdésével a püspök célja elősegíteni a katolikus intézményrendszer ismételt megszilárdulását, a saját vallási közösségük publicitásának megnövekedését a református közösség ellenében. Az előbb felsorolt érvek a már említett fizikális rekatolizáció által okozott publicitás növekedés miatt valósultak meg, és nem a település népességnövekedése miatt, mivel ahogy azt már fentebb részleteztem, ez nem volt jelentős a korban. Visszatérve a Domokosok templomának történetére, a sors iróniája, hogy anyagi okokból viszont csak 1755-ben[69] készült el teljesen.

 

 

Ugyanezen 1699.-évben a püspök egy jelentést küldött az esztergomi érseknek, amelyben beszámol egyházmegyéje és a püspökváros vallási állapotáról. Fontos megemlítenünk, hogy az ekkor már 10 éve váci püspökként regnáló Dvornikovits csak ebben az évben, 1699-ben tett először vizitációt Vácott, így ez a legkorábbi katolikus leírás a város vallási állapotáról:

 

 

 

„ Ezen püspökségbeli első beléptemkor, midőn Vác mezővárosában alig találtam 20 katolikus lelket, mégis azonnal kiűzvén a kálvinista prédikátort, templomot építettem… olyan számban szaporodtak meg a katolikusok, hogy az eretnekekével egyenlő lenni, sőt azt fölülmúlni is látszók és naponkint téregetnek meg az Isten kegyelmiből.” [70]

A fenti forrásból megtudjuk, hogy Vác továbbra is megőrizte középkori, mezővárosi rangját, habár mint Bél Mátyás leírásából tudjuk, ez idő tájt nagyrészt még romokban hevert a település.[71]

A jelentés kevesli a városban található katolikusok számát, ami egyrészt azért nem meglepő, mert a lakosság nagy része elmenekült, vagy meghalt a harcokban, másrészt pedig akik a városban maradtak, azok is protestáns vallásúak voltak. Ezenkívül a település lakosságát személyes számításaim szerint maximum 480 fő alkothatta.[72] Ebben az esetben is a lakosságon belül a katolikusok részaránya 4,1% volt, megközelítőleg 93% protestánssal és 2,9% görögkeleti vallású lakossal szemben.

Itt jegyezném meg, hogy 24. oldali táblázat elemzéséből kiderülhet, hogy a fizikális rekatolizációval együtt járó református publicitás csökkenés, és katolikus betelepítések a város vallási szerkezetén erős változást hoztak, mint ahogy ezt Dvornikovits püspök is kiválóan érzékelte az előbb említett források szerint. Ezt az alábbi táblázaton[73] szeretném bemutatni:

 

2. Táblázat: Vác vallási szerkezete az 1689. évi becslés és az 1703. évi összeírás alapján

Felekezet neve	1689. évi becslés	1703. évi becslés
Katolikus	4,1 %	35 %
Protestáns	95,9 %	65 %

 

A most közölt táblázat viszont nem teljesen tükrözi vissza a vallási szerkezetet, mivel az 1703. évi összeírás etnikai alapon történt, és nem vallási alapon, valamint azt is, hogy az 1703. évi összeírás az adózó családfők számát veszi alapul, így nem fedi le a lakosság egészét. Mégis, ha megengedjük magunknak a maximum 2-3 %-os statisztikai hibahatárt és figyelembe vesszük azt, hogy a 26,5 %-i németajkú katolikuson kívül a városnak már akkoriban évek óta nem volt se református prédikátora, se református temploma, így református publicitása sem, feltételezhető, hogy a lakosság kb.: 33-35 %-a volt katolikus, míg 63-65 %-a református vallású. Ezt figyelembe véve elmondható, hogy a fizikális rekatolizáció kezdeti éveiben, vagyis 1689 és 1703 között a szigorúan vett rekatolizáció sikeres volt, mivel a katolikus vallásúak száma a város vallási szerkezetén belül 22,4 százalékkal nőtt, míg a református lakosság száma a város vallási szerkezetén belül 22,4 százalékkal csökkent. Ennek a sikernek viszont feltehetően a 70 %-a a betelepítéseknek volt köszönhető, és „csak”30 %-a a publicitás növelésnek. És mivel most, hogy a képet árnyaltuk, valamint tudjuk azt, hogy a katolikus betelepítések a 18. századot végig jellemezték, ezért a fizikális rekatolizáció formája ezen első időszakot illetően megállapítható, hogy nem volt teljesen sikeres, úgy mint alapjában véve a rekatolizáció, mivel a vallási publicitást növelő intézkedések (prédikátorüldözések, templom elkobzások, építkezések …stb.) nem voltak annyira hatékonyak mint a katolikus lakosság betelepítése.

 

Most pedig visszatérve az előző oldalon prezentált Dvornikovits-féle jelentésre, a fizikális rekatolizációról sokat elárul a forrás, ugyanis megemlíti az első támadási hullámot, amikor a püspök elüldözte a kálvinista prédikátort a településről, valamint a második támadási hullám részeként kialakította a katolikus intézményrendszer alapját, egy katolikus templomot.  Ezenkívül az előző fejezetekből emlékezhetünk egy református templomra 1669,[74] és 1671-ből.[75] Erről a templomról a vizsgált időspektrumban nincsen információnk, de feltételezhetjük, hogy elpusztult, romba dőlt, mivel sem Bél Mátyás leírása nem említi, sem Dvornikovits püspök jelentése nem tartalmazza, mint a protestánsoktól megszerzett templomot. Ezt a feltételezésünket bizonyítja gróf Althann Mihály Frigyes bíboros, váci püspök Nápolyban, 1726. október 15.-én kelt jelentése is, amelyben az alábbi sorokat találjuk Dvornikovits működéséről:

„A jelenlegi székesegyházat, mely a város közepén fekszik, a plébániatemplom romjaiból Dvornikovich püspök emeltette saját költségén és ő is szentelte fel.”[76]

A fenti kizárásos alapot figyelembe véve, állíthatjuk, hogy a püspökvárosnak 1699-ben a forrásban említett temploma volt az egyetlen működő keresztény imahelye.

Megfigyelhető, hogy a forrás leírása szerint a fizikális rekatolizáció első és második támadási hulláma együtt jelentkezik, így hatásuk még drasztikusabb a protestáns közösségre nézve.

A szöveg meg is jegyzi, hogy amióta a fizikális rekatolizáció első és második támadási hulláma lezajlott, gyakorlatilag megindult az aktív rezisztencia feladása a protestáns közösségben, és megfelelő vallási publicitás nélkül lassan beolvadnak a katolikus közösségbe.

A fenti két támadási hullám során megvalósult a vallási szegregáció, ami a korban természetesen jogi szegregációval is járt, mivel a reformátusok azon felül, hogy nem tarthattak prédikátort, nem is lehetett saját templomuk, így a fent említettek alapján megfelelő vallási publicitásuk sem.

 

 

Olvasgatva a püspöki jelentéseket a vizsgált korról, megállapítható, hogy az egyházmegye rossz vallási szerkezetéről Dvornikovits Mihályon kívül gyakorlatilag az összes későbbi váci püspök is megemlékezik:

„A mohácsi vész után a török bejövetelével az eretnekeknek is kapu nyílt Magyarországba s ők lassankint megerősödve annyira gyökeret vertek, hogy a váci egyházmegye népének 2/3-a jelenleg kálvinistákból, lutheránusokból és rác szakadárokból áll.”[77]

E vallástörténetileg fontos forrás megerősíti az előző fejezetekben prezentált gondolatmenetemet, amely szerint a protestánsok térnyerése a törökök bejövetelével indult meg, illetve, hogy a vallási publicitási monopóliumuk kialakulása egy folyamat eredményeként jött létre, és nem egy esemény hatására.

 

A fizikális rekatolizáció programját megszakította az 1703-ban kitört Rákóczi-szabadságharc és egészen 1711-ig szünetelt is a rekatolizáció a püspökvárosban. Ennek oka, hogy a váci püspök 1703-ban[78] kénytelen ismét, udvartartásával együtt elmenekülni a kuruc csapatok elől, és nem is tér vissza a szabadságharc végéig.

Viszont a fizikális rekatolizáció első két támadási hulláma akkora károkat okozott a református közösség publicitásának és erejének, hogy számuk a szabadságharc alatt nem tudott növekedni, bár azt fontos megjegyeznünk, hogy emellett az is segítette a rekatolizáció status quo-jának fennmaradását, hogy a Rákóczi szabadságharc alatt a város többször is csaták helyszíne volt, jelentősen pusztítva ezáltal a város lakosságát. E pusztulásról és annak mértékéről ad tudósítást nekünk a következő forrásrészlet:

„…ellenségeink az elmúlt napokban is rajtunk való dühösségeket bővön megmutatták, mert Várasunknak fele részit földig leégették, házainkban levő kevés javainkat mind praedára vetették, úgy annyira: hogy nemcsak külső munkáját, de Isteni szolgálatyát is végben nem viheti.”[79]

Nemcsak ez az idézet, de a forrás többi része is hosszasan sorolja a károkat, amit a császári csapatok okoztak a településen. A szöveggyűjtemény, amelyben az idézett szöveg is szerepel, megemlíti ezen felül a bevezetőben, hogy a püspökvárost katonai támadás fenyegeti, idézem:

„A város lakosságának kérése II. Rákóczi Ferenc fejedelemnek. Mentse fel őket a fegyverforgatástól és a városból való kimeneteltől, mert az ellenség két felől is fenyegeti őket. A város felét már felégette, kifosztotta, s most is állandóan rémisztgeti a lakosokat.”[80]

 

A fentiek tükrében megvizsgálhatjuk a forrásokat vizsgálatunk tárgyának szempontjából is.

A városi lakosok közlik, hogy a település nagy része megsemmisült, és a város házai kifosztottan és üresen állnak, olyannyira, hogy sem a mezőgazdasági munkát, sem pedig a miséket és egyéb egyházi tevékenységeket nem tudnak csinálni. Az információk tükrében feltételezhetjük, hogy a püspöki raktárakat, pincéket is ugyanúgy érintette a fosztogatás, mint

 

a város többi lakójának az anyagi javát. A várost érintő katonai helyzetről pedig megtudjuk, hogy a települést körbezárták a császári csapatok, vagy legalábbis körbe fogják zárni.

 

Vácott a Rákóczi szabadságharc alatt 1704 áprilisában, 1707 májusában, 1708 októberében és 1709 decemberében voltak hadi események.[81] Ez utóbbi, 1709. évi támadásról többet megtudhatunk az Ikvai Nándor által szerkesztett Studia Comitatensia könyvsorozatból, amelyben az alábbiak találhatóak:

„… 1709 decemberében a császári zsoldban álló szerb fegyveres alakulatok váratlan támadása Vácot romba döntötte. Mindenki elmenekült, aki csak tehette; s a Naszál, a Gyada és a Katalina erdei megteltek új lakókkal. Vác teljesen leégett, s a török időkből őrzött levéltára is leégett. A legyilkolt és temetetlen hulláktól pestisjárvány tört ki.”[82]

A közölt szövegrészletből megállapíthatjuk, hogy a város lakossága, vallási felekezetre való tekintet nélkül kénytelen volt elhagyni a települést és a közeli hegyek erdőségeiben elrejtőzni. A város ezalatt jelentős mértékben elpusztult. A szöveg említést tesz egy levéltárról, amely a török idők alatt keletkezett, és amely most elpusztult. Feltehetően ez is oka annak, hogy a török korból elég kevés helyi keletkezésű forrást ismerünk.

 

A lakosság pusztulásának a mértékét az alábbi táblázatban[83] kívánom bemutatni:

 

 

 

3.Táblázat: Vác és Kis-Vác családszámának változása 1696 és 1715 között

	1696	1699	1701	1703	1715
Vác	96	217	257	249	151
Kis-Vác	0	0	0	0	43
Összesen:	96	217	257	249	194
Népességnövekedés:[84]	100%	226%	267%	259%	202%

 

 

 

 

 

Élesen kitűnhet a táblázat adatsoraiból, hogy a város lakossága 1696 és 1701 között drasztikus mértékben, mintegy két és félszeresére duzzadt. Összevetve viszont a 24. oldalon található táblázattal látható, hogy a lakosság 30,3%-a (78 fő) németajkú, vagyis betelepített lakos. Ugyanilyen hasonló arány figyelhető meg az 1703. évi adatokon is, mivel ott a lakosság 26,5%-a (66 fő) németajkú. Amennyiben nem vesszük figyelembe a németajkú lakosságot, akkor a város népessége az alábbiak szerint alakult a vizsgált években:

 

 

4.Táblázat: Vác és Kis-Vác magyar ajkú családszámának változása 1696 és 1715 között[85]

	1696	1699	1701	1703	1715
Vác	96	157	179	183	91
Kis-Vác	0	0	0	0	43
Összesen	96	157	179	183	134
Népességnövekedés:[86]	100%	163%	186%	190%	139%

 

Megdöbbenhetve tapasztalhatjuk, hogy a város magyar lakossága gyakorlatilag az 1696 és 1701 közötti betelepítési hullám alatt növekedett drasztikus mértékben, ami alapján feltételezhető, hogy nemcsak németajkú lakosság, hanem magyarok is költöztek a településre. Ami viszont ugyancsak figyelemreméltó, hogy a magyar lakosság természetes szaporodása 1701 után olyannyira megtorpan, hogy 1703-ban csak 4 magyar családdal van több a városban mint 2 évvel azelőtt. Ennek okát nem tudjuk, sőt a Váccal foglalkozó szakirodalmak mind átcsúsztak e tény felett. A magyar lakosság a szabadságharc alatt feltehetően jelentősen megfogyatkozott. Majd a szabadságharc utáni betelepüléseknek köszönhetően ismét növekedésnek indult a számuk, de így is csak 34%-al élt több magyar polgár Vácott, mint 1696-ban.

Mindezt, amit most prezentáltam összevetjük azzal a gondolatmenettel, amit a tanulmányom 26. oldalán leírtam, kiderül, hogy a magyar lakosság nagy része feltehetően protestáns vallású volt a Rákóczi szabadságharc előtt. A szabadságharc alatt is a magyar lakosság pusztult jelentős mértékben, így ezáltal fogyatkozott meg a protestánsok aránya is a lakosságon belül. 1711 után pedig az újabb katolikus betelepüléseknek köszönhetően a nem katolikusok száma további csökkenésnek indult a püspökvárosban.

A fent leírt gondolatmenetemet az alábbi táblázatban[87] kívánom bemutatni, amely a város vallási szerkezetét hivatott ábrázolni:

5.Táblázat: Vác és Kis-Vác felekezeti szerkezetének megváltozása 1689 és 1715 között

Felekezetek	1689	1703	1715
Katolikus	4,1%	35%	77%
Protestáns	95,9%	65%	23%

 

Ebben a táblázatban megfigyelhető a fizikális rekatolizáció hatása is, amit már a munkám 26. oldalán megvizsgáltam részletesen, valamint látható a szabadságharc pusztítása is, ami legjobban a váci protestáns közösséget érintette. Természetesen az 1703 és 1715. évi adatok nem tükrözik hűen a valóságot, mivel az 1715. évi adatoknál a protestánsok arányának óriási csökkenése többségében annak köszönhető, hogy a város magyar protestáns lakossága pusztult el a szabadságharc alatt. Mivel ezáltal a németajkú katolikus lakosság számaránya természetesen növekedett, így már rögtön látható, hogy ez a drasztikus rekatolizáció tulajdonképpen a Rákóczi szabadságharcnak köszönhető.

Mostani szemszögünkből, a fentebb említett tények ismeretében elmondható, hogy a fizikális rekatolizáció, amely 1689 és 1714 között jelentkezett a legnagyobb mértékben, nem volt teljesen sikeres. Önmagában a püspöki rekatolizációs program a város lakosságának mindössze 35%-át tudta rekatolizálni, a többi lakos továbbra is a protestáns hitet követte. A „Pálfordulás” a Rákóczi szabadságharc alatt következett be, a protestáns lakosság pusztulásával. Ami a püspöknek rövidtávon átok volt hogy a szabadságharc miatt ismét menekülnie kellett, az 1711 után jutalom lett, mivel a fentebb leírtak miatt a protestánsok száma oly mértékben megfogyatkozott, hogy immár a város lakosságának 77%-a katolikus vallású volt.

A protestáns lakosság ilyen drasztikus mértékű megcsappanása a részükről természetesen újabb publicitáscsökkenéshez vezetett.

 

És most érkeztünk el a fizikális rekatolizáció csúcspontjához, a territoriális szegregációhoz. 1712-ben a váci püspök kitelepítette a protestánsokat a városból, valamint megtiltotta vallásgyakorlásukat is.[88]

Ez a lépés a fenti adatok tükrében teljesen érthetetlennek tűnhet, mivel a város lakosságának nagy része katolikus vallású volt már, és a protestánsok publicitása sem volt már olyan jelentős mint a török uralom utáni pár évben.

Vajon mi okozhatta ezt a rekatolizációs lépést? A püspöki paranoia a protestánsok megerősödésétől? A gyűlölet a protestánsokkal szemben? Félelem a kuruc mozgalom újraéledésével kapcsolatban? Esetleg a protestáns lakosság fizikai kényszerrel védte publicitását? Ellenálltak a püspöki törekvéseknek?

 

Ezen kérdések is bizonyítják, hogy a Vác történetével foglalkozó szakirodalmak számára sem világos a püspöki indíték mivolta, sőt valószínűleg totálisan homályos lehetett a történészeknek a protestánsok kitelepítésének az oka, mivel egyrészt mind a források hiányosak, mind pedig nem készült olyan átfogó vizsgálat a váci vallási felekezetekkel kapcsolatban, mint azt fentebb prezentáltam a tisztelt olvasónak. Ezen információk tudatában közölném az egyik, Váccal foglalkozó történeti szakirodalom egyik szövegrészletét, amely ugyanilyen homályos módon boncolgatja a püspök 1712. évi protestánsok elleni rendelkezésének az okát:

„A református magyar őslakosság, feltételezhető kuruc szellemével a püspök-földesúr haragját vonta magára. Ennek következménye is lett, hogy 1712-ben Vácon a református vallásgyakorlást megtiltotta.”[89]

Az idézett szakirodalom a kuruc mozgalmakra vezeti vissza a püspöki rendelkezés kiváltó okát, ami kutatásom alapján helytelen következtetés. Szükségünk van a kép árnyalására.

Természetesen egyfajta „Casus belli”-ként működhetett az, hogy a váci protestánsokat a szabadságharcban való részvételért büntetésből kitelepítették a városból, de be kell látnunk, hogy ez is csak egyfajta ürügy.

Az igazi okai a kitelepítésnek ennél sokkal grandiózusabbak voltak. Egyrészt a Kollonich Zsigmondról tudni kell, hogy a korban a rekatolizációt legfanatikusabban támogató egyházi vezetők közé tartozott, így már „genetikailag” kódolva volt, hogy a fizikális rekatolizáció minden eszközével lesújt majd a protestánsokra. Ezenkívül látnunk kell azt, hogy nemcsak a katolikus egyház részéről volt támogatása ennek a rendelkezésnek, hanem a Habsburgok is támogatták elvben az ilyen lépéseket, mivel a Rákóczi szabadságharc erősen kuruc – protestáns szellemének esetleges feltámadásától tartottak. Harmadik motivációs tényezőként jegyezhetjük meg azt, hogy a szabadságharc után a püspökvárosba visszatérő püspök teljesen elborzadva figyelhette, amint a protestáns közösség, ha már nem is annyira mint 1703 előtt, de még mindig elég erős publicitással bírt a város lakosságán belül, ami kétséget kizárólag fenyegette a rekatolizációs törekvések sikerességét. Vélhetően ezen okok együttes hatásaként a püspök úgy ítélte meg, hogy a protestáns közösség további rekatolizációja túl nagy áldozatok árán mehetne végbe, így egyszerűbb és drasztikusabb megoldásnak mutatkozott az, hogy a fizikális rekatolizáció kiteljesedéseként egyfajta territoriális szegregációba kényszerítse őket.

Látható, hogy az idézett szakirodalomban csak az ürügy van megnevezve, az is helytelenül, ugyanis valós okként szerepel a kitelepítést illetően. Az is megfigyelhető, hogy az információk birtokában, és a kép árnyalásával felfedhetjük a kitelepítés okainak szövevényes hálóját, beleértve az ürügyeket és a valós okokat is.

 

A protestánsok vallásgyakorlását tiltó püspöki rendelkezés 1712-ben született meg és lépett hatályba, de a források alapján kiderül, hogy maga Kollonich Zsigmond csak 1714. április 29.-én, két évvel a kitelepítési rendelkezést követően köt úrbéri szerződést a Kis-váciakkal, akikről feltételezhetjük, hogy mind protestánsok voltak. Az úrbéri szerződés szövege a következő:

„ Mi, Római Impériumbéli Gróff Kollonics Sigmond, … Adgyuk tudtára mindenkinek, az kiknek illik: Hogy jövén előttünk Kis-Váczi Jobbágyink alázatossan Reprezentáltak Instantiájok által szegény álapotokat, és mivel a mostani Kis-Váczi Territoriumra csak ebben az esztendőben szálván lakó helyük nagy barátságokkal építtik: noha megh parancsoltuk vala két esztendők előtt, hogy ide transferálták volna magukat.”[90]

A forrásunk beszámol arról, hogy a Kis-váciak, miután megtiltották nekik a vallásuk gyakorlását a püspökvárosban, még nem költöztek azonnal el onnan, hanem el kellett telnie két évnek, mire a protestáns közösség végleg elszánta magát arra, természetesen püspöki nyomásra, hogy megalapítsa Kis-Vác községet. Megtudhatjuk, hogy a protestánsok Kis-Vácott igen szerény életkörülmények között élnek.

Ezen szerény életkörülményeket támasztja alá az, hogy tudjuk, hogy 1715-ben Püspök-Vácot „Civitatis Agri”, vagyis agrárvárosként, mezővárosként tartják számon, addig Kis-Vácot „Possessionis Agri”, vagyis agrárfaluként jellemzik a források.[91]

 

Fontos szót ejtenünk a Kis-Vácra kitelepített protestáns közösség etnikai összetételéről is. Fentebb már említettem és megvizsgáltam, hogy a magyar lakosság nagy része protestáns vallású volt, míg a betelepítettek, köztük németajkúak főleg katolikus vallást követtek. Ezen feltételezésünk alapján elvárható, hogy a Kis-Vácra kitelepített protestáns lakosságnak legalább a 85-90%-a magyar etnikumú legyen. Átvizsgálva az 1715. évi országos összeírásban[92] szereplő Kis-váci családfők névsorát megállapítható, hogy a benne szereplő 53 családfő közül mindössze 3 lakos (Ezechiel Mihály, Szmitaur István és Extóph Mihály) nem rendelkezett magyar családnévvel. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy a lakosok között nem volt elmagyarosodott idegen család, de az 1715. évi összeírás alapján csak e három családfő használta még a vezetéknevében az idegen, nem magyar családnevet. Ez a Kis-váci családfők között mindössze 5,06%-os arány, ami bizonyítja fentebbi tézisemet, miszerint a territoriális szegregációba kényszeríttet protestáns közösség gyakorlatilag csak magyar családokból állt.

 

A fizikális rekatolizáció ezen aktusával, amely 1712 és 1714 között történt és a váci protestáns magyar lakosság territoriális szegregációját idézte elő, gyakorlatilag lezárhatjuk a tanulmányom ezen fejezetét, amely a fizikális rekatolizáció 1689 és 1714 közötti váci szakaszát volt hivatott ismertetni az olvasó előtt.

Összegezve az eddigi tényeket megállapítható, hogy a felállított fizikális rekatolizációs modell működött a váci rekatolizációs törekvések mozgatórugójaként. Láthattuk, hogy a váci püspökök először csak a protestáns prédikátort üldözik el, majd elkobozzák a nem katolikusok kezén addig megmaradt templomokat, és más egyházi intézményeket is. Emellett kiemelt figyelmet fordítottak a protestáns közösség először csak vallási, majd a territoriális szegregáció megvalósulásával jogi diszkriminációjára is.

Megtudhattuk, hogy a püspöki fizikális rekatolizációs programok önmagukban nem voltak hatékonyak, sikerüket erősítette a Rákóczi-szabadságharc alatt a lakosság és a város folyamatos pusztulása, valamint a külföldi katolikus betelepülők.

Láthattuk, hogy a protestánsok 1712. évi kitelepítésének ürügye a város bűnössége volt, amiért az itteni protestáns lakosok támogatták a kuruc mozgalmakat, de a valódi oka a püspök ideológiai beállítottsága, a Habsburg kormányzat hallgatólagos támogatása, és a protestáns közösség megerősödésétől való félelem volt.

 

 

Jánoki Dávid

Szerző

 

 

 

2010. április 19.