ANNO 2010..........|Those Old Times|..........ANNO 2010
                                     Gazdasági tendenciák, Társadalmi változások, Politikai rendszerek


MENÜ

A demokrácia, mint politikai rendszer megvalósulásának feltételei

 

Ezen értekezésem inspirációját a demokráciák kialakulásáról és fejlődéséről átélt olvasmánytapasztalataim és megszerzett tudásom adta.  Véleményem az egyes pontokat illetően kritikai észrevételek lennének, céljukat tekintve pedig kiegészítésnek és gondolatkezdeménynek szánom azoknak, akiket tudományos alapon is foglalkoztat az a politikai szisztéma, amely Magyarországon is működik, vagy éppen működnie kellene.

Robert Dahl szerint a modern demokrácia feltétele „hét minimumban” állapítható meg, amelyek közül hatot kívánok megvizsgálni részletesebben, felfedve bennük a hibákat, és az esetleges következményeket, pontokba szedve ezek pedig a következőek:

-          „A kormány politikai döntései feletti ellenőrzést alkotmányosan a köztisztviselők végzik.” Itt tehető egy olyan gondolatsor, hogy vajon akkor is demokratikusnak lehet-e tekinteni e helyzetet, ha a kormány jogszabály módosítással meghatározza az általa legkedvezőbbnek ítélt helyzet szerint, hogy kik tekinthetőek köztisztviselőknek. Ebben az esetben, mivel anyagilag és egzisztenciálisan is a köztisztviselők a mindenkori államapparátus részeiként a hatalom birtokosaitól függenek, - akik ugyan optimális esetben a jog uralma alatt gyakorolják hatalmukat, - mennyire lesznek nem lojálisak a kormányhoz, mennyire tudják megvalósítani a Dahl által leírt alkotmányos kontrollt a kormányzat politikai döntései felett? Természetesen mint az államapparátus részei, a köztisztviselők is részesei a kormányzati döntések előkészítő folyamatainak, így adott esetben ők maguk is nyomást tudnak gyakorolni még a döntési folyamat alatt a kormányzat politikájára, de itt is felmerül egy kérdés: Amennyiben a köztisztviselők, akiknek feladatuk a kormány politikai döntéseinek alkotmányos felügyelete lenne, maguk is részesei a kormányzati döntéshozatalnak, sőt a kormányzat döntései egyenesen a köztisztviselői kar berkein belül születnek meg, vajon nem-e szükséges a köztisztviselői kart is ellenőrzés alá venni a rendelkezésre álló alkotmányos eszközökkel? Látható, hogy Dahl koncepciója nem  teljesen világosan határozza meg a demokrácia teljesülésének ezen feltételét, amely elsősorban nem a jogtudós hibájára vezethető vissza, mind inkább arra, hogy egy széles spektrumot felhasználó kutatás során az egyes adatok közötti összehasonlítások csak a hasonlóságok vagy pedig a különbségek figyelembe vételével végezhetőek el. Amennyiben pedig a hasonlóságok, vagy a különbségek csoportja közül bármelyiket vesszük az összehasonlító kutatás alapjául, csakis részigazságokat kaphatunk, hiszen automatikusan csak az egész egy részét világítják meg a kapott válaszok és információk. A kérdés feltehető, hogy vajon létezik-e olyan kutatási modell amely egy ilyen összetett kérdésben, mint a demokrácia megvalósulásának gyakorlati feltételei, képes olyan összefüggő következtetéseket, és egyetemes igazságokat felállítani mintegy axiómaszerűen, amelyek nem túl általános felvetések ahhoz, hogy könnyen megcáfolhatóak legyenek, de nem is túl szűkre szabottak ahhoz, hogy a rendszer meghatározása szempontjából mennyiségük a végtelenhez közelítsen a specifikusságuk miatt.

 

-          „ A választott tisztségviselőket gyakori és tisztán megtartott választásokon szelektálják, amelyeken a nyomásgyakorlás viszonylag ritka.”  Dahl ezen megállapítása, amelyet egyébként mind Phiippe C. Schmitter, mind pedig Terry Lynn is elfogad, felveti azt a kérdést, hogy tisztségviselők rekrutációja, legyenek akár parlamenti, igazságszolgáltatási, vagy bármely más hatalmi ág és struktúra választott bürokratái, milyen arányban valósulhat meg. Optimális esetben a tisztségviselők közül kiesnek a választásokon azok, akik munkájával a választók elégedetlenek, és új tisztségviselőket választanak a helyükre. A valóság azonban ennél árnyaltabb képet fest. A világ demokratikus berendezkedésűnek tartott államaiban a választásokon való elitcsere, bürokratacsere, vagy mondhatni összegzően egyfajta „frissítésnek” nem érinti még optimális esetben sem a teljes tisztviselői kar többségét. Természetesen előfordulhatnak olyan szélsőséges esetek hogy egy adott választás után a korábbi tisztségviselőket mind eltávolították a hatalomból és helyükre új tisztségviselők ülnek, de akkor itt felvetődik az a probléma, amelyet a volt szocialista tömb országai is átéltek az 1989-es rendszerváltási hullám után, amely azonban csak részleges hasonlóságokkal rendelkezik e kérdés megválaszolását illetően. Ugyanis sok Kelet- Közép-európai ország a rendszerváltás során a bürokrata réteg egy részének eltávolításával próbálta meg eltüntetni a régi rendszer tisztviselői karát, azonban az új tisztviselői kar sorozatos gyenge hatásfoka, és a tapasztalat nagy hiánya miatt évek múlva ugyanazok a régi tisztviselők jelentek meg egy-egy állami intézményben, akiket korábban eltávolítottak onnan. A szelektálás tehát nemhogy javította volna a tisztviselői kar”minőségét”, de egyenesen rontott is azon. A probléma megoldását a kérdés felvetésében és a látószögben vélem felfedezni. Amennyiben a tisztviselői karra mint a politikai életben aktívan részt vevő, olyan cselekvő csoportra gondolunk, akik politikai felelősséggel tartoznak a választóik felé, akkor természetesen érthető, és elfogadott, hogy az egyes választások során a lehető legoptimálisabb esetben a teljes tisztviselői kar szelektálására szükség van. Ilyen nézőpontot alkalmazott részben példának okáért a jelenleg regnáló magyar kormány, amely a választások előtt külön „egyetemet” hozott létre az új bürokrata réteg kiképzésére, illetve a megnyert országgyűlési és önkormányzati választások után végrehajtott elbocsájtási hullám is jelzi ezt a fajta felfogást, amely többnyire az előző kormányzat alatt dolgozó tisztviselői kart érintette. Természetesen a kormányzatot ezen ideológiai elképzelés mellett olyan racionális érdekek is vezényelték, mint a politológusok által is említett nyereségvágy. A tisztviselői kart érintő másik lehetséges felfogás lehet az, hogy olyan szakemberekre gondolunk elsősorban, akiknek a lojalitása és viszonya a mindenkori kormányzathoz inkább az egyes szereplők egzisztenciáján keresztül fogható meg, mint a politikai és ideológiai különbözőségeken és hasonlóságokon. Ez esetben a tisztségviselői kar szelektálása optimális esetben csakis arra korlátozódhat, hogy a szakmai teljesítmény mennyiben felelt meg az elvártnak, vagy a lehetőségeknek. Láthatóan a szelektálás ezen felfogása sem lehet demokratikus. Míg a politikai szelektálás ideologikus, addig a szakmai alapon való szelektálás teljesítményközpontú, abban az esetben ha a teljesítmény fokmérője a szakmai kompetencia vagy inkompetencia. E két szélsőérték, között mindenképpen többfajta választási lehetőség áll egy esetleges tisztségviselői szelekció előtt. Általában véve a modern demokráciákban a szelektálás köztes formái valósulnak meg, bár a skála két szélsőértékéhez való igazodás, közeledés vagy távolodás már az adott kormányzatok között változhat az érdekek és lehetőségek függvényében.

 

-          „ A tisztségviselők megválasztásánál gyakorlatilag minden felnőttnek joga van szavazni.” A megfogalmazás általánossága indokolt, hiszen nem beszélhetünk akkor demokráciáról, ha a mondatot úgy értelmezzük, hogy a tisztségviselők megválasztásánál minden választójoggal rendelkező személynek joga van szavazni, hiszen a választójoggal rendelkező személyek körének meghatározása a mindenkori törvényhozó testület feladata elméleti értelemben. Azért elméleti értelemben mert a modern demokráciákban nem teljesen úgy működik a hatalmi ágak megosztása, ahogy azt Montesquieu több száz éve felvázolta, amely szerint a törvényhozás, végrehajtás és az igazságszolgáltatás hatalmi ágainak szükségszerűen szétválasztva kell lennie, és a három ág közül kettő nem lehet egy kézben, ha demokráciáról akarunk beszélni. A valóság azonban azt mutatja, hogy még a legdemokratikusabb hagyományokkal rendelkező országokban sincsen így a helyzet, pláne a volt szocialista tömb országaival, akik többnyire a nyugati, tehát a nagy demokratikus hagyományokkal rendelkező országok modelljeit másolták le 1989 után. Az Amerikai Egyesült Államokban például a végrehajtó hatalom feje az elnök, aki rendszerint a törvényhozást uraló párt legbefolyásosabb politikusa is egyben. Így bár jogilag a törvényhozó és végrehajtó hatalom megosztott, a gyakorlatban mégis egy hatalmi centrum kezében összpontosul. Márpedig Arisztotelész is leírta a Politika című művében, hogy a „Türannisz” rendszere, a modern értelemben vett diktatúra akkor is létrejöhet, ha nem egy személy kezében, hanem egy csoport kezében összpontosul két hatalmi ág. Természetesen az USA-ban ezt többfajta módon küszöbölik ki, egyrészt megszabják, hogy minden elnök egyhuzamban maximum két ciklust tölthet a Fehér Ház élén, másrészt a választások két évente vannak a törvényhozásban, így a politikai szereplők folyamatos kompromisszumokra kényszerülnek egymással a hatalom gyakorlása érdekében. Magyarországon is, hasonlóan a többi demokráciához, nem létezik a rendszer Montesquieu-i változata, ám nálunk, idomulva a volt keleti tömb országaihoz, még inkább alapjaiban - úgyszólván - csírájában létezik a struktúra a társadalmi beágyazódottságát tekintve. Az előbbi oka a politikai szereplők kompromisszum képtelensége, és a rendszer demokratikusabbá tételének a hiánya, míg utóbbi oka a történelmi tapasztalat, amely nem hagyott elég időt arra, hogy több generáció szocializálódjon bele a demokráciába, így ezen okra vezethető vissza az is, hogy többek között nem létezik a mai napig erős civil kontroll sem a politikai szereplők felett. Magyarországon is a végrehajtó hatalmat gyakorló kormány, élén a miniszterelnökkel, ugyanannak a pártnak a legbefolyásosabb embere, mint amely párt a törvényhozást kontrolálja a Parlament épületében. Azonban nálunk nincsenek két évente választások, amelyek folyamatosan megváltoztatnák a törvényhozás politikai összetételét, így kényszerítve kompromisszumra a politikai szereplőket, szintúgy nincsen maximalizálva a miniszterelnök politikai tevékenysége több ciklusra vonatkozóan, arról nem is beszélve, hogy a fékek és egyensúlyok rendszerét megtestesítő viszonylag független közintézmények és hivatalok vezetői is inkább politikai alapon a lojalitás figyelembe vételével voltak és vannak kiválasztva, mint a szaktekintély alapján, így prioritásuknak is a vezető elit kiszolgálását tekintették és tekintik a mai napig, mint a tökéletesre törekvő szakmai munkásságot. Ezen politikai hozzáállás okát több mindenben megtalálhatjuk, mind az elit szerepét tekintve, mind pedig a társadalom demokrácia felfogását megvizsgálva, azonban itt el is érkeztünk a választókhoz, akik adott esetben megválasztják a hatalmat gyakorlókat. A választók Magyarországon nem rendelkeznek olyan demokratikus tapasztalatokkal és hagyományokkal az előbb leírt okok alapján, hogy olyan döntést hozzanak, amely után a többségük nem bánja meg szavazatát. Az ilyen gyenge alapon álló demokrácia azonban szükségszerűen csalódáshoz, a rendszerbe vetett hit elvesztéséhez, és válsághoz vezet több ciklus után. Ezt tapasztalhatjuk manapság is, hiszen nemcsak gazdasági és társadalmi válságról beszélhetünk, hanem a jogállam válságáról is, ugyanis már Arisztotelész is megállapította azt, hogy az a rendszer bukásra van ítélve, amelyikben annak létrehozói, és fenntartói sem hisznek. Magyarországon a helyzet ennél annyiban különb, hogy az Európai Unió tagjaként a demokrácia nincs veszélyben, ámbár a struktúra a széles skála miatt végletekig is megváltozhat, amit azonban kérdéses, hogy miként fognak tolerálni a választópolgárok. E fenti eszmefuttatásból is kitűnik, hogy a demokráciában való szavazati jog nem feltétlenül köthető fizikai cenzushoz, hogy legyen az illető 18 éves, nem köthető erkölcsi szempontokhoz, hogy legyen büntetlen előéletű vagy vallásos, de mindinkább köthető szellemi színvonalhoz, hiszen logikusnak tűnik, hogy a demokráciához fel kell nőni agyilag.  Ez az út viszont rögös, ami abból is kitűnik, hogy sok országnak, így példának okáért Magyarországnak sem sikerült még beletanulnia ezen szerepbe a rendszerváltás óta eltelt 21 év alatt sem.

 

-          „ Gyakorlatilag minden felnőttnek joga van indulnia a kormány választott tisztségeiért.” A megfogalmazás lényegre törő, ámbár az előbbi részekben taglaltakból kiderül, hogy adott esetben nem jelenti ez a demokrácia létrejöttét, nemhogy fennmaradását. Logikailag ugyanis, szélsőséges esetben, ha csakis olyan emberek indulnak, és nyernek egy választáson, vagy kerülnek többségbe a hatalmon egy választás után, akiknek nem céljuk a demokrácia fenntartása, vagy adott esetben a létrehozása, akkor a rendszer, amely demokratikus lenne, már a születésénél bukásra van ítélve. Két példát is felhoznák a történelemből előbbi állításaim alátámasztására. Egyik eshetőségként írtam, hogy ha a választásokon induló összes jelölt antidemokratikus, és a választást megnyerve antidemokratikus erőként hatalomra kerülnek, és eltörlik a demokráciát, rögtön értelmét veszti Dahl ezen állítása. Ilyen történt meg Kubában, amikor az USA támogatásával hatalomra kerülő Fidel Castro demokratikus választást imitálva többséget szerzett a kubai törvényhozásban és szocialista országgá változtatta a szigetországot. Ez esetben is megállta a helyét Dahl állítása, ugyanis Castro első választása idején még nem volt kiépített klientúrája a kubai kommunistáknak, így támaszkodniuk kellett a többi állampolgárra is, amit úgy értek el, hogy elsősorban nem kommunista jelölteket támogattak a választásokon, hanem a „nép” jelöltjeit, akik bár szellemileg elmaradottak voltak, mégis népszerűek voltak a lokális lakosság körében, így bekerülve a törvényhozásba, mintegy mindenre rábólintva elfogadták Castro hatalmát és rezsimjét. A másik illusztrált esetet is alátámasztanám, amelyben azt írtam, hogy ha többségbe kerülnek az antidemokratikus erők, akkor bár Dahl állítása szerint ez még elfogadható az állításának igazául, ámde az antidemokratikus erők a demokrácia bukását okozhatják. Hitler is demokratikus keretek között került hatalomra, mert Dahl állítása igaz volt a Weimari Németországra, de arra nem gondoltak sokan, hogy Hitler a megszerzett hatalmat arra fogja fordítani, hogy diktatúrává alakítja a weimari rendszert. Elméleti síkon tehát fontosabbnak tartható a demokráciába vetett hite a választható személynek, mint az, hogy mindenki választható. Ez azonban láthatólag szemben áll a liberális demokrácia felfogással, ami azonban mégsem tekinthető nem liberális nézetnek. Ugyanis ha elfogadjuk a liberalizmus elemi alapfelvetését, amely szerint mindent szabad, ami mások ugyanolyan jogát nem sérti, láthatjuk, hogy a liberalizmus védelme szempontjából fontos, hogy olyan személyek ne kerüljenek demokratikus keretek között hatalomra, akik kormányzati pozícióhoz jutva a demokrácia felszámolására és a jogok csorbítására törekednének, tehát a liberalizmussal szemben tevékenykednének. Ebben az esetben a hatalomba kerülő személyek körének korlátozása a liberális demokrácia esetleges megdöntésének érdekében tett kísérlet megakadályozása. Egyébként a mai Magyarországon is ehhez hasonló, ámbár nem ilyen „demokrácia” központú a feltétele annak, hogy valaki választható legyen kormányzati tisztségre, de ez nem is kérhető jobban számon, hiszen a világ más demokratikus államaiban sem szigorúbbak az előírások. A tapasztalat ugyanis azt, mutatja, hogy kevés kivételtől eltekintve (Hitler is ide tartozik), de a demokratikus rendszerek még azelőtt kiszűrik és „hatástalanítják” a rendszerre esetleg veszélyes személyeket, mielőtt azok a vezető hatalmi pozíciókba kerülnének.

 

-          „ Az állampolgároknak joguk van súlyos büntetés veszélye nélkül véleményt nyilvánítani a tágan értelmezett politikai kérdésekben” és „ Az állampolgároknak joguk van alternatív információs forrásokat keresni, amiket a törvények védenek.” Dahl e kettő állítását ezért tárgyalom együtt, mert szorosan összefüggenek egymással. A véleménynyilvánítás szabadsága és az információk pluralizáltsága alapvető feltétele egy modern demokráciának. Mégis, felvethető egy érdekes helyzet, amelyre nem tud választ adni Dahl nézete: Mi történik akkor ha a véleménynyilvánítás szabad, és az alternatív információs hálózatok is működnek, és védi őket a törvény, ámde a kormányzat az erőpolitikai túlsúlya miatt nem engedi érvényesülni a kritizáló csoportokat. Példa lehet erre az, amikor egy adott kormányzat vagy jogszabályi úton ( Médiát felügyelő kormányzati hatóság felállításával, amely hatóság lojalitása nem megkérdőjelezhető az aktuális kormányzat felé), vagy gyakorlati úton ( A médiapiacon történő gazdasági alapú, de politikai indíttatású beavatkozás ( Felvásárlás, tőkekivonás..stb.) révén tesz szert olyan hatalomra és befolyásra, amely során bár az egyes kritikus hangokat nem tudja elhallgattatni, sőt az alternatív médiák is léteznek, de nem kapnak akkora publicitást, hogy komoly véleményformáló erejük legyen. Hasonló helyzet állt elő idén tavasszal, amikor az egyiptomi arab forradalmi megmozdulások során az egyik napról a másikra az internetes szerveződések miatt kibontakozó utcai demonstrációknak és a nemzetközi nyomásnak köszönhetően megbukott Mubarak elnök rezsimje. Láthatóan egyiptomban is működtek alternatív kommunikációs csatornák ( facebook, twitter), illetve az egyéni vélemény nyilvánításnak is megvolt a szabadsága, hiszen nem egy zárt rezsimről volt szó. Mégis, a külvilág számára meglepő módon robbantak ki a forradalmi események, ami azt jelzi, hogy a kormányzat politikailag markában tartotta a médiát, és nem engedte meg az ellenzéki médiák publicitásnövekedését. A modern demokráciában láthatóan kivitelezhetőek Robert Dahl nézetei, ámde a kérdés felvetődik, hogy vajon a demokrácia egyetemes megfogalmazása terén is igaza van-e? Laurence Whitehead az Oxfordi Nuffield College professzora által írt „Demokratizálódás, elmélet és tapasztalat” című művében azt állítja, hogy Dahl nézetei és a vele azonosuló Schmitter és Lynn Karl is túlságosan a jelen világra koncentráltak a demokrácia fogalmi kereteinek megalkotásakor. Whitehead véleményével én is azonosulni tudok. Szerinte a demokrácia Dahl-féle teljesítmény alapú felfogása bár felszínét tekintve vonzó lehet, mert látszólag objektív igazolását kínálja annak, amit egyébként retorikai fogásként a modern liberális demokráciák elutasítanának, és mert megerősíti a „jó” társadalomba vetett hitet. Azonban mivel túlságosan a jelen államstruktúrákra épült a kutatásuk, így nem értelmezhető univerzális demokrácia fogalomként.

 

Whitehead Dahllal szemben a demokráciának a következő meghatározásait adja: A demokrácia nem időtlen és egyetlen mértékkel mérhető fogalom, ami lényegében vagy logikai elemzésből, vagy pedig empirikus összefüggésből levezethető. Értelme meglehetősen széles körben változik a történelmi és kulturális körülményektől és a képlékeny szóhasználattól függően.  Whitehead demokrácia meghatározása bár időtlenebb mint Dahl vagy Schmitteré, de éppen ezen időtlensége miatt mondható és értelmezhető túl általánosnak.  Véleményem szerint a demokrácia fogalmának meghatározásakor egyesíthetőek Dahl és Whitehead nézetei is, így egy olyan időtlen, ámbár konkrét fogalom meghatározást kapunk, amely már Arisztotelésznél is megvolt, aki a demokráciák lényegét a szegény néptömegek uralmában, és a kompromisszumokban látta.

A demokrácia tehát olyan politikai-ideológiai rendszer és struktúra egyben, amely a szabadság széles kompromisszumain alapszik és a jog uralmának elfogadására épülve biztosítja a mindenki számára egyenlő állampolgári jogokat.

 

Ezen megállapításomhoz közeli meghatározást fogadott el Bódig Mátyás is a mérsékelt államról írt művében, amely szerint az ilyen állam legfőbb jellemzői közé tartozik a törvényekkel biztosított szabadság, a törvények joguralom szempontjából kedvező megalkotási mechanizmusa, illetve a részvételi jogok az állam irányításában. Bódig szerint azonban a mérsékelt állam létezhet demokrácia nélkül is, amely első olvasatra paradoxonnak tűnhet, pedig ennek oka elsősorban az, hogy a modern világunkban nem találunk rá példát. Tekintetünket az ókor felé kell fordítanunk, méghozzá Hellász felé, ugyanis Arisztotelész sokat említett Politika című művében megállapítja, - bár nem ezekkel a fogalmakkal, de mégis lényegileg egyenértelműen - , hogy az arisztokratikus berendezkedés és a politeia is a jó alkotmány csoportjába tartozik, szintúgy mint a demokrácia, többek között azzal a különbséggel, hogy rendszerük nem demokratikus, de ezzel szemben az erkölcsi és morális igazsághoz közelebb álló. Az arisztotelészi megállapításokhoz hasonló eredményre jutott Gabriel A. Almond és G. Bingham Powell politikai kutatók is, akik az Összehasonlító Politológia című művükben a demokrácia több válfajáról tesznek említést, bizonyítva ezzel, hogy a mérsékelt állam demokratikus fajtájának is több típusa van ( Parlamentáris rezsim, demokratikus elnöki rezsim, vegyes parlamentáris-elnöki rezsim…egyéb alkotmányos rezsimek). Itt szigorúan kiköthető, hogy az alkotmányos rezsim fogalma alatt , csakis a hatalmi ágak megosztásán alapuló alkotmány fogadható el. Ugyanis jogi értelemben véve a diktatúráknak is lehet alkotmányuk, és jogilag a hatalom megosztása is megtörténhet, bár de facto ettől még nem lesznek demokratikus államok.

 

Írta: Jánoki Dávid

2011. Szeptember 6. Vác.

 

Felhasznált szakirodalmak:

 

Arisztotelész: Politika

Platón: Az Állam

G. A. Almond – G. B. Powell: Összehasonlító Politológia

Bódig Mátyás: Államelmélet, a mérsékelt állam eszméi és elemei

Laurence Whitehead: Demokratizálódás, elmélet és tapasztalat

Andrew C. Janos: Haladás, hanyatlás, hegemónia Kelet-Közép-Európában

Karácsony András: Jogfilozófia és Társadalomelmélet


 

Bonaparte Napóleon és Clemens Metternich vitája

Európa jövőjéről

 

 

Az alábbiakban olvasható Polányi Imre szerkesztésében 1995-ben megjelent „Szöveggyűjtemény az egyetemes történelem tanulmányozásához 1789-1966” című egyetemi szöveggyűjteményből egy forrásközlés, amelynek célja, hogy kicsit színesítse az egyes történelmi szereplőkről, helyzetekről és eseményekről kialakult általános képet. A könnyebb megértés kedvéért egyes helyeken lábjegyzeteket írtam, amik  magyarázzák  az adott kijelentést.

 

 

 

Bonaparte Napóleon[1] és Clemens Metternich[2] megbeszélése Drezdában[3]

 

„ Napóleon dolgozószobája közepén állva várt reám. Kardja oldalán függött, kalapját kezében tartotta. Nyugodtságot színlelve lépett hozzám, és a császár[4] hogyléte felől tudakozódott. Arcvonásai ezután csakhamar elsötétültek, és elébem állva következőképpen szólott hozzám:

-         - Önök tehát háborút akarnak – helyes – megkapják. Lützennél megsemmisítettem a porosz hadsereget[5], az oroszokat megvertem Bautzennél[6], Önök is sorra akarnak kerülni… Legyen hát! Bécsben adunk egymásnak találkozót.[7] Az emberek javíthatatlanok, mit sem használ nekik a tapasztalás. Ferenc császárt háromszor helyeztem vissza a trónra[8], megígértem neki, hogy világéletemben békességben élek vele, feleségül vettem leányát[9]… Akkoriban ezt mondtam magamban: Őrültséget követsz el, - mindazonáltal elkövettem – és ma már bánom.

 

Ez a bevezetés megerősítette bennem pozícióm erősségének érzését. A döntésnek ezen pillanatában az egész európai társadalom képviselőjének tekintettem magamat. Hadd mondjam ki: Napóleon kicsinynek tűnt előttem!

 

-          - Háború és béke – válaszoltam – Felséged kezében van. Uramnak, a császárnak, olyan kötelességeket kell teljesítenie, amelyek minden más szempontot háttérbe szorítanak. Európa sorsa és jövendője, de az Öné is…. mindez az Ön kezében van. Európa és az Ön eddigi céljai között feloldhatatlan ellentét áll fenn. A világnak békére van szüksége. Önnek a béke biztosítása végett hatalmának az általános nyugalommal összeegyeztethető határaira kell visszatérnie, ellenkező esetben a harcban le fogják győzni…[10]

 

-         - Nos hát, mit akarnak tőlem?! – Ordított rám Napóleon – Azt, hogy gyalázzam meg saját magamat? Soha! Tudni fogok meghalni, de egy talpalatnyi földet át nem engedek. Az Ön uralkodói, akik trónra születtek, megengedhetik maguknak, hogy hússzor is megverjék őket, mégis mindig visszatérhetnek fejedelmi székhelyükre. Én, aki a szerencse fia vagyok, ezt nem tehetem. Uralmam nem éli túl a napot, amelyen nem vagyok többé erős és ennek folytán félnek tőlem. Nagy hibát követtem el, mikor nem vettem tekintetbe azt, ami nekem egy hadseregbe került, a legnagyszerűbb hadseregbe, amely valaha létezett.[11] Az emberekkel megküzdhetek, de az elemekkel nem… a hideg tett tönkre.[12] Egyetlen éjszaka harmincezer lovat veszítettem el. Mindent elveszítettem, egyedül azt a becsületet és öntudatot nem, amivel egy bátor népnek tartozom, amely oly szörnyű szerencsétlenségek után is új bizonyítékait adta odaadásának és azon meggyőződésének, hogy egyedül én kormányozhatom. Pótoltam az elmúlt év veszteségeit. Nézze csak meg a hadsereget azok után a csaták után, amelyeket nemrég nyertem! Hadi szemlét fogok tartani Ön előtt!

 

-         -  És éppen a hadsereg kívánja a békét. – válaszoltam.

 

-         - Nem a hadsereg! – szakított félbe hevesen Napóleon – Nem tábornokaim akarják a békét. Nincsenek többé tábornokaim. A hideg, Moszkva előtt demoralizálta őket. Láttam gyermekek módjára sírni a legbátrabbakat. Testileg-lelkileg meg voltak törve…  Két héttel előbb köthettem volna békét, ma nem köthetek többé.[13] Két csatát nyertem, nem fogok békét kötni.

 

-          - Mindabban, amit Felséged az imént mondott – jegyeztem meg – bizonyítékát látom annak, hogy Európa és Felséged nem juthat megegyezésre egymással. Az Ön békekötései mindig csak fegyverszünetek voltak. Önt a balszerencse és a siker egyaránt a háború felé űzi. Elérkezett a pillanat amikor Ön és Európa kölcsönösen kesztyűt vet egymásnak… a kesztyűt mindkét részről felveszik, és nem Európa lesz az, amely alulmarad a harcban.[14]

 

-          - Önök valamiféle koalícióval akarnak velem végezni? – Kérdezte Napóleon. Mennyien vannak Önök, szövetségesek? Vannak négyen, öten, hatan, húszan? Minél többen vannak, annál jobb nekem! Elfogadom  a kihívást! De biztosíthatom Önt – folytatta kényszeredett nevetéssel -, hogy jövő októberben Bécsben fogunk találkozni. Akkor majd meglátjuk, mi lett az Önök barátaiból, az oroszokból és a poroszokból. Talán Németországra számít? Emlékezzen, mit tett Németország 1809-ben! A német lakosság féken tartásához elegendőek katonáim, ami pedig a fejedelmek hűségét illeti[15], nekem az a félelem jelent biztosítékot, amit Önök iránt éreznek.  Nyilvánítsák ki Önök semlegességüket, tartsák is meg, és akkor belemegyek, hogy Prágában tárgyaljunk…

 

-          - A császár – válaszoltam – közvetítését és nem semlegességét ajánlotta fel a hatalmaknak. Oroszország és Poroszország elfogadta a közvetítést, most Önön a sor, hogy még ma nyilatkozzék…

 

Itt Napóleon ismét félbeszakított, hosszasan kitérve seregeink lehetséges erejének fejtegetésére… Elmondta egész oroszországi hadműveletét, hosszasan és aprólékosan részletezte Franciaországba történő utolsó visszatérésének időszakát.[16] Mindebből világos lett előttem, hogy folyton azt kívánja kidomborítani, miszerint 1812. évi veresége teljesen az évszaknak tudható be, míg erkölcsi pozíciója Franciaországban soha szilárdabb nem volt, mint most, éppen ezen események következtében. Mint mondotta: Kemény próba volt, de tökéletesen megállottam… Miután jó félórán át hallgattam őt, félbeszakítottam azzal a megjegyzéssel, hogy iménti szavaiból azt veszem ki, mily nagyon szükséges véget vetni e forgandó szerencsétől kísért eseményeknek – és hozzáfűztem:

 

-          - A szerencse Önt másodszor is ugyanúgy cserben hagyhatja, mint 1812-ben. Rendes időkben a hadseregek csak a lakosság kis részét teszik, míg Ön ma egész népét fegyverbe szólítja. Avagy mostani serege nem az utánunk következő nemzedékből való-e? Láttam az Ön katonáit… ezek gyermekek! Felségednek az az érzése, hogy Ön a nemzetnek feltétlenül szükséges, de nincs-e Önnek is szüksége a nemzetre? És mi történik akkor, ha a háború elragadja ezt az ifjú hadsereget, melyet Ön ma fegyverbe szólított?

 

Mikor Napóleon ezeket a szavakat hallotta, erőt vett rajta a harag. Elsápadt és vonásai eltorzultak.

 

-          - Ön nem katona! – Ordított rám. És nem tudja, mi játszódik le egy katona lelkében. Én a harcmezőn nőttem fel, és a magamfajta férfi keveset törődik egymillió ember életével!

 

Ezt kiáltva a szoba sarkába vágta kalapját, melyet eddig a kezében tartott. Én teljesen nyugodt maradtam, rátámaszkodtam egy, a két ablak közötti tükrös asztal sarkára és az előbb mondottaktól mélyen megindultan mondottam:

 

-         -  Miért engem választott ki Ön arra, hogy négy fal között az előbbi kijelentéseket megtegye?[17] Nyissuk ki az ajtókat és hadd hangozzanak szavai Franciaország egyik végétől a másikig. Ezen nem az általam képviselt ügy fog veszíteni.

 

Napóleon összeszedte magát és nyugodtabb hangon a következő, az előbbieknél nem kevésbé figyelemre méltó szavakat mondotta nekem:

 

-        -  A franciáknak nem lehet panaszuk reám… Az ő kiemelésük végett áldoztam fel a németeket és a lengyeleket. A moszkvai hadjáratban 300 ezer embert vesztettem, ezek között francia nem volt több 30 ezernél.

 

-          - Elfelejti felséges úr, - kiáltottam fel – hogy egy némethez beszél!

 

 

Napóleon most ismét fel és alá járkált velem a szobában. A második fordulónál felemelte földön fekvő kalapját. Ezután nyomban ismét házasságáról kezdett beszélni.

 

-          - Igen ostoba játékot játszottam – kezdte – mikor egy osztrák főhercegnőt[18] vettem feleségül… Ezzel a házassággal az újat a régivel akartam eggyé olvasztani, a  gót előítéleteket évszázadom intézményeivel. Csalódtam, és ma érzem tévedésem egész nagyságát. Ez trónomba kerülhet, de a világot romjai alá fogom temetni…

 

Napóleon a beszélgetés zárásával végül nyíltan a háború mellé állt.  A történelem pedig igazolta félelmeit. 1814-ben a Koalíció csapatai elfoglalták Párizst, és Napóleonnak le kellett mondania a hatalomról. Franciaország trónjára pedig a Bourbonok képviselőjeként XVIII. Lajos került vissza, hogy aztán 1815-ben száz napra visszaadja Napóleonnak az uralmat, aki a franciákat a „gloire” fényében ismét nekivezette Európának, ám Waterloonál beleütközött a porosz és angol hadsereg által alkotott falba…

 

Jánoki Dávid

2011. Július 3. Vác

 

 

 



[1] Franciaország uralkodója 1804-1815 között.

[2] A Habsburg Birodalom államminisztere 1809-1848 között.

[3] Napóleon a sikertelen oroszországi hadjárata után 1813 tavaszán a Hatodik Koalíció csapataival találta magát szemben. Szászországi győzelmei után Metternich közvetítésével fegyverszünet jött létre az ellenfelek között, s ezt követően 1813 júniusában került sor Napóleon és Metternich találkozójára. Az esetleges béketárgyalást előkészítő beszélgetésnek nem lett folytatása. Az eseményt Metternich emlékiratai örökítették meg.

[4] I. Ferenc, Ausztria császára 1804-1835 között. Lányát, Mária Lujza főhercegnőt Napóleonhoz adta feleségül.

[5] 1813 május 2.-án Lützennél Napóleon  Wittgenstein és Blücher egyesített orosz és porosz csapatait győzte le.

[6] 1813 május 20-21.-én Napóleon Bautzennél ismét legyőzte a Wittgenstein és Blücher vezette orosz és porosz csapatokat.

[7] Utalás arra, hogy egy esetleges háború után a győztes francia csapatok vezette Napóleon Bécsben fog találkozni a legyőzött I. Ferenc császár -  aki mellesleg az apósa volt – csapataival.

[8] 1806-ban elvesztette a Német-Római Császári címet, mert Napóleon megszüntette a Német Római Birodalmat, korábban ezen veszély esetére vette fel 1804-ben az Ausztria császára címet. 1809-ben kénytelen volt Franciaország befolyása alá engedni a Habsburg Birodalmat, cserébe pedig megtarthatta a koronáját. 1813-ban a Hatodik Koalíció vereségei során Napóleon továbbra is Ferencnek tartotta fenn a trónt.

[9] Mária Lujza volt a felesége 1810 és 1814 között.

[10] Metternich gyakorlatilag nyílt utalást tett arra Napóleonnak, hogy vagy felhagy addig folytatott hódító politikájával, és visszatér Franciaország a régi határaihoz, ellenkező esetben Európa többi hatalma szövetkezve egymással fogja visszaállítani a régi francia határokat, de ez esetben Napóleonnak le kell mondania a trónról.

[11] Utalás a fénykorában 600 000 fős Grande Armée-re.

[12] Utalás arra, hogy harcban senki nem tudta legyőzni, de az oroszországi hadjárata során a fagyos tél több emberét ölte meg mint addig bármely ellenséges csapat.

[13] Utalás a Lützeni és Bautzenni győzelem utáni helyzetre, amely után már nem tudott békét kötni.

[14] Metternich nyíltan az újabb háborúra utalt.

[15] A német fejedelmek közül sokan hűségesküt tettek Franciaországnak 1806-ban.

[16] Az 1812. évi oroszországi hadjárat utáni visszaérésről van szó.

[17] Utalás a Napóleon által előbb elmondott:  „Én a harcmezőn nőttem fel, és a magamfajta férfi keveset törődik egymillió ember életével!” mondatára.

[18] I. Ferenc lányát, Mária Lujzát vette el.


 

 

kínai világgazdasági erőtér

 

A 2008-2009-es világgazdasági válság, és a 2010-től tartó „kilábalás” időszaka óta a globális politikai viszonyok jelentősen átrendeződtek. A gazdasági válság több fontos dologra világított rá: Az USA gazdasága láthatóan nem tudja tartani a versenyt a feltörekvő Kínai és Indiai gazdaságokkal. Ennek egyik oka, hogy az utóbbi országokban a munkaerő költségek jelentősen alacsonyabbak, mint a nyugati kapitalista országokban.  Az Európai Unió pénzügyi struktúráinak hiányossága is megmutatkozott, hiszen az euró stabilitása a pénzpiacokon alapvetően megkérdőjeleződött, és Görögország, Portugália és Írország „sorsa” további baljós eseményeket sejtet, aminek következtében az Uniós tagországok feltehetően további lépéseket fognak tenni az összehangoltabb gazdaságpolitika iránt. Ennek egyik megnyilvánulásának tartható az is, hogy az Európai Központi Bank leköszönő elnöke, Jean-Claude Trichet nyilatkozatában egy közös Uniós pénzügyminisztérium felállításának lehetőségéről beszélt. Amelynek létrehozása nyilvánvalóan sok politikai, és szuverenitás problémát fog felvetni. A világgazdasági válság ugyancsak megmutatta, hogy Kínával komolyabban és előbb kell számolniuk a globális nagyhatalmaknak, mint azt korábban gondolták volna. Ami a világon megtermelt összes GDP-ben való részesedését illeti, a  válság éveiben Kína megelőzte Németországot, és Japán, és jelen dinamikájában 2020 és 2030 között megelőzve az USA-t a világ legnagyobb gazdasága lesz.

 

 

 

 

A Kínai gazdaság előnyös pozícióit tovább javítja, hogy az Amerikai Egyesült Államok államadósságának legnagyobb finanszírozója Kína, amely érzékelhetően visszafogja az USA kormányzatát a Kínával kapcsolatos kritikákat illetően. Jó példa volt erre, hogy a 2008-as pekingi olimpia megrendezése előtt Tibetben véresen levertek a kínai hatóságok egy tüntetést, aminek folytán többször is megfenyegette az USA a kínai államot, hogy bojkottálni fogja az olimpiát. Végül erre gazdasági és pénzügyi okokból nem került sor, és  Bush elnök is „visszatáncolt” kemény retorikája mögül. A kínai vezetés is tisztában van az ország gazdasági helyzetével és az ebből fakadó nemzetközi erőviszony eltolódással, így nem meglepő, hogy a Világbank által használt pénznemben, az SDR-ben nagyobb súlyt kívánnak adni a kínai Jüan-nak az amerikai Dollár, és az Euró ellenében. Szintúgy Kína gazdasági erejét demonstrálja az a tény, hogy az ázsiai országnak van a világon a legnagyobb valutatartaléka (2010-ben megközelítőleg 3800 milliárd dollár), amely tartalékok mellett jelentős gazdasági expanziót tud folytatni pénzügyileg meggyengült országokban, mint például Görögországban, ahol a görög hajózási vállalatok, és a kikötők (Elsősorban Thessaloniki) megszerzésére törekszik. A nyugati nagyhatalmak Kínától való gazdasági függése egyre nyilvánvalóbb, és a történelem tapasztalatai azt mutatják, hogy a gazdasági függés előbb vagy utóbb bizonyos fokú politikai függésbe is fog vezetni. Ezen logikai menet elfogadása után feltételezhető, hogy a történelem „körforgása” továbbra sem állt meg, és a Spanyol világbirodalom „romjain” létrejövő napóleoni Franciaország, az 1815. évi Bécsi Kongresszus után globális nagyhatalommá váló Nagy-Britannia, a hitleri Németország és a Szovjetunió – USA „páros” után a 21. században is átrendeződnek, vagy pontosabban kifejezve harmonizálódnak az erőviszonyok. Az Egyesült Államok világgazdaságban betöltött szerepe fokozatosan csökken, míg az Ázsiai térségé növekedni fog, az egységesülő Európa pedig ezen folyamatok hatásainak lesz kitéve, belekényszerülve a gyors reagálásokra.

Ami kérdésként felmerülhet, mint történészi szempont, hogy a Kínai világgazdasági erőtér mennyire számít lineáris fejlődés és mennyire egy ciklikus fejlődés eredményének. A kérdésre adható választ  hűen tükrözi  az alábbi statisztika, amely megközelítő adatokkal dolgozik:

 

 

 

 

A táblázat adatsorai alapján megfigyelhető, hogy Kína és Európa (India nem célja ezen elemzésnek, bár kétségkívül nagy szerepe van a világgazdaságban), mint gazdasági erőtér a Nagy Földrajzi Felfedezések után elkezdődő, és a 17. századra dinamikussá váló gyarmatosítás időszakáig megközelítőleg egyenlő arányban részesedtek a világ GDP-ből. A gyarmatosítások hatására az európai gazdasági erőtér szűkítette a Kínai és ezáltal Ázsiai kontaktusait, és az olcsó nyersanyagokkal kecsegtető gyarmatok felé fordult. Az európai világgazdasági erőtér a gyarmatokról szerezte be a fejlődéséhez szükséges erőforrásokat, ennek következtében pedig Ázsia, és benne Kína szerepe leértékelődött. Az Ázsiai térség szerepe majd csak a 19. században értékelődött fel újra, amikor már a gyarmatosító nagyhatalmak a világ nagyobbik részét felosztották, és már csak Ázsiában maradt „parlagon” fekvő, és gazdaságilag értékes terület. Ennek látszólag ellentmond, hogy India gyarmatosítása előbb megtörtént, mint Kínáé, de ez belső hatalmi okokkal magyarázható. Kínában az Ópium háborúk véglegesen eldöntötték az addig is egyre csökkenő szerepét a világgazdaságban. Ázsiában a vezető helyet a prosperáló Japán vette át.

Kína helyzete „gyökeresen” az 1980-as években változott meg, addig egyrészt az 1940-es évek végéig belharcok és belpolitikai vákuum jellemezték, ami nem tette lehetővé az ország számára a meghatározó gazdasági helyzet „visszanyerését”, másrészt pedig az 1950-es évektől kezdve gyakorlatilag az 1990-es évek elejéig Kína is szocialista gazdaságú országnak volt minősíthető, még annak ellenére is, hogy a Szovjetunióval az 1960-as években szakított a Kínai vezetés. Az 1990-es években bevezetett nyitási politika, a különleges gazdasági övezetek dinamikus fejlődése, és a beáramló nyugati működőtőke lehetővé tették a kínai gazdasági gyors felzárkózó fejlődését, amely fejlődés végső soron nem egy nagyhatalom születése, hanem egy ciklikus folyamat felemelkedő trendjébe illeszkedik.

Konklúzióként levonható, hogy nem feltétlenül van igaza azoknak a sajtócikkeknek, amelyek a kínai gazdasági fejlődést, és a növekvő globális politikai befolyást eredendően rossznak, és teljesen a világgazdasági erőviszonyokat felborítónak tartja egy „új nagyhatalom megszületésével”, ugyanis inkább lehet a jelenséget úgy magyarázni, hogy Kína újra elfoglalja azt a helyét a globális világgazdaságban, amit a  19. századi gyarmatosítások előtt élvezett. A kérdés „mindössze” annyi: Vajon hogyan reagál a többi nagyhatalom Ázsia újjászületésére. A 18-19. században Ázsia hanyatlásának köszönhetően emelkedett fel Európa. A 20. században Európa hanyatlásán emelkedett fel Észak-Amerika. A 21. században pedig a nyugati világ hanyatlásán fog felemelkedni Ázsia, és az általunk csak „felzárkózó régióknak” nevezett Brazília, India, Orszország, Közel-Kelet?

 

Írta: Jánoki Dávid

2011.06.02. Csütörtök

 

 

Recenzió Polányi Imre „ A szlovák társadalom és polgári nemzeti mozgalom a századfordulón 1895-1905” című munkája alapján

Írta: Jánoki Dávid

ELTE BTK

 

 

 

BEVEZETÉS

 

 

 

A szerző a művében arra vállalkozik, hogy objektív képet adjon a szlovákság 19-20. század fordulóján végbement változásairól. Ezen változásokat társadalmi, gazdasági és politikai térben vizsgálja, amelyek alapján teljes átfogó képet kaphatunk a kor szlovákságáról. A szerző rávilágít arra, hogy nem volt egységes szlovák nemzetiségi mozgalom, hanem több különböző alternatíva közül dőlt el a végső irány. A műben bemutatja ezen nemzetiségi mozgalmak programjait, vezető egyéniségeit, és történetüket, amely fontos összhangban van a szlovákság társadalmi szerkezetével. Éppen ezért elkerülhetetlen, hogy a szerző ne elemezze a kor társadalmi viszonyait. Képet kaphatunk egy csonka társadalomról, amelyben a vezető társadalmi elit szerepét az értelmiség szerzi meg, és ezáltal olyan neveket ad a történelemnek, mint például Thomas G. Masaryk, későbbi politikus, államelnök, vagy Hlinka, a szlovák jobboldal egyik vezető politikusa.

 

 

A FELVIDÉK GAZDASÁGI HELYZETE

 

 

A mű két nagy részre tagolódik. Az első fejezetben a szerző felvázolja a nemzetiségi mozgalmak társadalmi-gazdasági környezetét, megalapozva ezáltal a mozgalmak által orvosolni kívánt problémákat. A történész megállapítja, hogy a szlovákság gazdasági erejét kétféleképpen lehet vizsgálni: Az egyik lehetőség, ha az 1910. évi nemzetiségi viszonyok szerint szlovákok lakta régiókat vizsgálunk, míg a másik lehetőség az, amikor a mai Szlovákia területét vizsgáljuk az 1895-1905 közötti periódusban. Kétségtelen hogy objektív szempontokat figyelembe véve a legjobb megoldás az első verzió lenne, de ez a szerző szerint szinte lehetetlenség, mert a népszámlálások adatai a kettős identitású dél-felvidéki régióban bizonytalanságokhoz vezetne a kutatásban, ezért a második lehetőséget helyezi prioritásba, és a mai Szlovákia területének társadalmi-gazdasági viszonyait elemzi a választott időspektrumon belül.

 

 

 

 

1. ábra: A Felvidék ipari (piros) és mezőgazdasági (zöld) központjai, valamint a szlovákok lakta területek (kék) 1905 körül

 

 

 

A szerző adatai szerint a mai Szlovákia területén 1900-ban a Magyar Királyság ipari termelésének a 22%-a összpontosult, míg a Magyar Királyság[1] lakosságának mindössze 16%-a, ami alapján megállapítható az ipar felülreprezentáltsága a Felvidéken. A szerző megállapítja, hogy ezen ipari felülreprezentáltság nem meglepő, mivel a királyi Magyarország iparának nagy része nem a mai Magyarországon összpontosult, hanem a Felvidéken és Dél-Erdélyben. Ennek oka a természeti viszonyokban keresendő, ugyanis a mai Szlovákia területe ásványkincsekben gazdag régiónak számított az akkori Magyarországon, illetve profitlehetőségeket tekintve is jövedelmezőbbnek bizonyult a felvidéki iparosítás, azon belül is a bányászat, mint az ország más részein.[2] A felvidéki ipar területi elhelyezkedését tekintve viszonylag egyenletesnek mondható. Nem alakultak ki olyan ipari gócpontok és centrumok, mint akkor a magyarlakta területeken Budapest és környéke. Ennek oka kettős: Egyrészt a természeti viszonyok nem tették lehetővé, hogy összefüggő, a Ruhr-vidékhez hasonló ipari centrum alakuljon ki, másrészt pedig  a felvidéki ipar jellegzetesen a bányavárosok köré összpontosult, itt voltak megtalálhatóak a nehézipari üzemek. Ezek a bányavárosok pedig általában egymástól 20-30km távolságra voltak, ami szintén nem kedvezett a felvidéki ipari centrum kialakulásának. A könnyűipar[3] területi elhelyezkedését tekintve inkább a síkvidéki területeken volt jellemző, például Pozsonyban. A szerző kutatásai alapján megállapítható, hogy a felvidéki ipar mind nyugat és közép, illetve kelet Felvidéken jelentős volt, mindössze a legészakabbi, szepesi vármegyékben volt alulreprenztált, ami inkább a természeti viszonyoknak volt köszönhető.

A műben nem említi meg a szerző, de fontosnak tartom kiemelni, hogy amennyiben térképen ábrázoljuk a felvidéki ipari és mezőgazdasági központokat, látható, hogy ezen centrumok főként a kialakult és fontos kereskedelmi útvonalak mentén jöttek létre, amely egyben bekapcsolta e területeket az ország gazdasági vérkeringésébe. Látható, hogy a pozsonyi könnyűipari központ több kereskedelmi út csatlakozásánál fekszik, ami az áruk olcsó mozgatását tette lehetővé. Ugyancsak megfigyelhető, hogy a Kassa körüli nehézipari gócpont a Miskolctól Lengyelország felé haladó kereskedelmi útvonalon alakult ki, ami ugyancsak biztosította az áruk szabad mozgását észak-déli irányban. A felvidéki bányavárosok elhelyezkedése tükrözi a középkori kereskedelmi hálózat rendszerét, amely egyébként a vizsgált korban is a magvát alkotta a felvidéki kereskedelmi útvonalaknak. Ezért érthető, hogy a folyók mentén útvonalak vezettek a dunai kikötőkhöz, mint Komárom, Párkány, vagy síkvidéki településekhez, mint Balassagyarmat. Innen ugyanis már vízi és szárazföldi, vagy vasúti úton is képesek voltak a megtermelt javak eljuttatni a birodalom bármely részébe.

Ami a pénzügyeket illeti érdekes viszont, hogy a kutatások alapján a felvidéki ipari befektetések mindössze 4-7%-át alkotta a szlovák tőke. A befektetések döntő többségét magyar és cseh pénzintézetek hiteléből hajtották végre, vagy egyenesen magyar és cseh vállalatok invesztáltak tőkét a térségbe. Az adatok alapján a szlovák tőkebefektetések, amik a teljes befektetések 4-7%-át tették, is többnyire cseh vagy magyar befektetéseknek tekinthetők, hiszen a legtöbb szlovák bank és pénzintézet anyaintézete cseh vagy magyar bank volt. A szlovák finánctőke szerepe tehát elhanyagolható volt a felvidéki iparosításban és modernizációban. Ennek okát a szerző nem vizsgálta, ami egyben hiányosságot is jelent a műve számára. Kérdéses ugyanis, hogy a szlovák finánctőke miért nem tudott olyan likvid lenni, mint a cseh, vagy magyar, pláne az osztrák tőkések. Ennek okát a tanulmány nem vizsgálja, a szerző is csak tényként közli az amúgy helyes állítást.

A felvidéki gazdasági szerkezet vizsgálódása során kitér a mezőgazdaság szerepére is, amely ugyan  számottevő volt, mert a dolgozók elsöprő többsége mezőgazdasági munkás volt és nem ipari munkás, de a gazdasági befolyása eltörpült az ipar teljesítménye mellett. A Felvidék természeti viszonyai miatt amúgy is szerény mezőgazdasági termelést tudott produkálni, így többnyire a mezőgazdasági termelésben résztvevő területek is mindössze a Budapesti kereskedelmi érdekszférába termeltek, mintegy kiszolgálópiacként. Mivel a mai dél-szlovák régióban lehet nyereségesen mezőgazdasági termelést végezni, ezért nem meglepő, ha ezen tevékenységek etnikai elemzésénél többnyire magyar népességre találunk. A vizsgált 1895-1905 közötti időintervallumban is a mezőgazdasági termelés döntő többségét a déli régiókban állították elő, többnyire magyar mezőgazdasági népesség jelenlétében, míg az ipari termelésben már egyenlő arányok mutatkoztak, ami nagyban köszönhető az ipar területi (többnyire északi) elhelyezkedésétől is.

 

 

 

A FELVIDÉK TÁRSADALMA

 

 

A gazdaság szerző által leírt elemzése természetesen nagyban befolyásolta a társadalom szerkezetét is. A vizsgált korban a szlovák társadalom csonka társadalom volt. Felépítését tekintve a társadalom bázisa egy nagyszámú agrárnépesség volt, amelyre kisszámú ipari munkásság tevődött. Az ipari munkásoknál magasabb státuszban voltak az értelmiségiek, akik nagyon kis arányt képviseltek az összlakosságon belül, de mivel nem volt szlovák arisztokrácia, így ezen értelmiség befolyása nagyon megnőtt a szlovákság körében, ezáltal a társadalmi nyilvánosságban kimutatható a felülreprezentáltságuk.

A szerző társadalmi csoportonként elemzi a szlovákságot amely szerint:

Az agrárnépesség jelentős része búza és takarmánynövények termelésével foglalkozott. A déli régiók a budapesti gabonapiacra termeltek, míg az északi régiók belső régiós felhasználásra. Ezen északi régiókban jellemzőbb volt az állattartás és a legeltetés, mivel a földrajzi környezet nagyon megnehezítette a növénytermesztést. Ezzel szemben a déli régiókban inkább a növénytermesztés volt a domináns, ami ismét csak a jó földrajzi környezetnek volt köszönhető. E kettős tagolódás nemcsak a mezőgazdaságban, hanem annak társadalmi kivetülésében, az agrárnépességben is jelentkezett. A déli régiók Budapestre termelő növénytermesztő népessége etnikai viszonyait tekintve többségében magyar volt, míg az északi régiók belső régiós felhasználásra termelő többnyire állattartó agrárnépessége többségében szlovák volt.

A munkásság területi elhelyezkedését tekintve a középső régiókban helyezkedett el, ami a bányavárosokat jelentette. Ennek következtében, mivel többnyire a magyar-szlovák etnikai határon terültek el az ipari területek, ezért nem meglepő, hogy a felvidéki ipari munkásság fele-fele arányban volt szlovák és magyar. Életkörülményeiket tekintve nem mondható el, hogy jobban éltek volna a mezőgazdaságban dolgozóknál, mindössze lehetőségeiket tekintve voltak jobb helyzetben, mert többnyire városokban, vagy városiasodó területeken éltek, ahol egyre több lehetőség, szolgáltatás, és jobb életminőség jelentkezett.

Az értelmiség többségében tanítókból és papokból állt. A társadalom igen vékony rétegét képezte, és többnyire csak az északi régiókban voltak jelen, így hatásuk a déli, magyarlakta régiókba nem nagyon terjedt ki. Az értelmiség is többnyire városiasodó területeken összpontosult. Ilyen település volt a korban az északi régiókban Turóczszentmárton is, amely később a szlovákság nemzetiségi mozgalmának központja lett. A szlovák értelmiség nem rendelkezett jelentős tőkével, így gazdasági befolyásuk is igen csekély volt. Viszont rendelkeztek foglalkozásukból adódóan olyan társadalmi nyilvánossággal, amely később kedvelté tette a mozgalom vezetőit a szlovákság körében. Az értelmiségi rétegről fontos megemlíteni, hogy a szerző adatai szerint, és a népszámlálások adatai szerint is számuk csökkent. Ennek oka a magyar oktatáspolitikában keresendő, amely miatt a szlovák középfokú oktatás gyakorlatilag megszűnt, helyét a magyar oktatás vette át. Eredményeit tekintve viszont nem mondható el, hogy hatásos magyarosítás történt volna, mivel az északi régiók szlováksága ezen oktatáspolitikai rendelkezések hatására sem veszítette el identitását, sőt mint azt látni fogjuk, a nemzetiségi mozgalmakban igen jelentős sérelemként jelenik majd meg a magyar kulturális befolyás, és a szlovák kultúra amortizációja.

Az arisztokrácia megtalálható volt a felvidéki területeken is, de tagjai, még akik szlovákok voltak etnikailag is, nem tartoztak a szlovák társadalomba. Ennek oka, hogy a felvidéki arisztokrácia teljesen a magyar arisztokráciába tömörült, mind életmódját, mind kultúráját tekintve így az etnikai csoportosítás gyakorlatilag értelmetlen az ő tekintetükben. Ez az asszimiláció olyannyira így volt, hogy a nemzetiségi mozgalmak vezetésében sem az arisztokrácia, hanem az értelmiség fog vezető szerepet vállalni.

 

A SZLOVÁK NEMZETI MOZGALOM

 

 

A mű második nagy fejezete a szlovák nemzetiségi mozgalmakra összpontosít, és azokat teszi elemzése tárgyává. Az előbbiekben fölrajzolt gazdasági-társadalmi környezetben már könnyen elhelyezhetőek azok a mozgalmak, amelyek nagyban befolyásolták a szlovákság nemzetiségi törekvéseit.

A fő nemzetiségi trendeket illetően a szerző megállapítja, hogy a Bach rendszer végéig viszonylag egységes volt a szlovák nemzetiségi mozgalom, majd az 1867-es osztrák-magyar kiegyezést követően több ágra szakadt az egységes mozgalom. Különböző irányú, és fokozatú nemzetiségi törekvések jelentek meg, amelyek emblematikus értelmiségiek köré csoportosulva, mozgalommá szerveződtek. Ezen mozgalmak többnyire egymással is ellentétes célkitűzéssel rendelkeztek, de ellentéteiket az adott történelmi pillanatokban mindig letudták küzdeni, és érdekeiket összehangolva tudtak fellépni a szlovákság érdekében. Ezen különböző nemzetiségi mozgalmak végül az I. világháború alatt újra kiegyeztek egymással, és közösen tudtak fellépni a szlovákság érdekében.

Az első szlovák nemzetiségi mozgalmak kulturális mozgalmakhoz kapcsolódnak, ami a már előbb említett elmagyarosításhoz és a szlovák oktatás szétzilálásához kapcsolódnak. A Kiegyezést követő kedvező politikai légkörben sorra szaporodtak el a szlovák kulturális intézmények és szervezetek, például a Matica Slovenska, az Omladina Slovenska, a Szent Adalbert egyesület, vagy a Zivena nőegylet. Ezen kulturális intézmények, a kulturális hatásuk mellett politikai folyamatokban is részt vállaltak, ami természetesen ellenérzéseket keltett a amúgy is etnikumellenes magyar közvéleményben. Nem meglepő tehát, hogy az 1870-es években sorra zárták be és lehetetlenítették el a szlovákság kulturális intézményeit, egyesületeit. 1874-ben bezárták a Matica Slovenska-t, illetve 3 szlovák nyelvű gimnáziumot, amivel gyakorlatilag megszűnt a felvidéki középfokú szlovák nyelvoktatás lehetősége. Ez óriási felháborodáshoz vezetett, amelynek következtében sorra szerveződtek meg az értelmiségen belül a nemzetiségi és kulturális mozgalmak, amelyek így összekapcsolódtak és ezáltal hatásuk is nagyobb volt.

Ezen nemzetiségi mozgalmakról a szerző összeállítást is közöl, amelyben egyesével sorra veszi azok programját, vezető egyéniségeiket és történelmüket. Ezen recenzióban is ily módon kívánom bemutatni a szlovákság nemzetiségi mozgalmait:

A Szlovák Nemzeti Párt 1871-ben alakult meg. Célja az ipar, kultúra, politika és a közigazgatás olyan átalakítása, megreformálása, amely elősegíti a szlovákság felemelkedését, és önálló nemzeti identitásának megalakulását.

A Hlaszisták, vagy más néven a Polgári Demokratikus Csoport tagjai egy modern szlovák nacionalista politika megszervezését szorgalmazták, amelynek célja a szlovák társadalom minden rétegében megerősíteni és kialakítani egy önálló nemzeti identitást.

 

A Szlovák Néppárt, amely Hlinka szervezete volt, és a katolikus mozgalmakat tömörítette, főként az ószlovákság mítoszát élesztette újjá. Támogatta a Cirill és Metód körüli mitológiai kutatásokat, és identitásképzőnek tekintette az ószlovákságot.

 

Mindhárom politikai csoportosulás céljának tekintette az egységes szlovák nemzeti identitás kialakítását és megerősítését, bár mint láthatjuk mindezt különböző eszközök segítségével próbálták elérni. Voltak akik a gazdasági modernizációban hittek, voltak akik a múlt mitológiai ködösítésében, és voltak akik a társadalom kulturális „felvilágosításában”, elszlovákosításában. Az eszközök különbözősége okozta ezen nemzetiségi mozgalmak egymással való ellentéteit, de a cél közössége eredményezte azt, hogy egyes történelmi fordulópontokon mégis egységesen tudtak fellépni a szlovákság érdekében.

 

 

ÖSSZEFOGLALÁS

 

A műben bemutatott modell alapján a szerző a gazdasági viszonyok alapján határozza meg a társadalom struktúráit, és ezen viszonyok együttes elemzésén keresztül mutatja be a szlovák nemzeti mozgalmakat. A modell erőssége, hogy alapvetően elősegíti az analitikus elemzést, és a rendszerezést, hátránya viszont, hogy nem vesz figyelembe olyan tényezőket, amely végső soron fontos hatást gyakorolt az egyes struktúrákra. Amikor a gazdaság viszonyait elemzi a szerző, nem veszi figyelembe a természetföldrajzi viszonyokat, és a már meglévő és működő, a középkori kereskedelmi hálózaton alapvó útrendszert, amely tényezők együttesen erősen meghatározták, hogy hol tud reálisan kialakulni egy ipari centrum. A modell nem veszi figyelembe azt, hogy a társadalom tagozódása a felvidéki régiókban is duális volt. Itt is megvoltak a feudális társadalmi maradvány csoportok, és a kapitalista csoportkezdemények, amelyek főként a közép-felvidéki régióban keveredtek egymással. A szerző statikusnak mutatja a társadalom tagozódását, holott az feltehetően a prezentáltaknál jóval sokrétűbb, és dinamikusabb. A modell a szlovák nemzetiségi  mozgalom elemzésekor alapvetően a magyar kultúrpolitikából vezeti le a szlovák nemzeti mozgalom egyes trendjeit, folyamatait, és nem fejti ki az olyan lehetőségeket, mint  a modernizációs kényszer, egységes szlovák identitás kialakítására tett próbálkozások, vagy a pánszlávizmussal való viszony.

A műnek előnye, hogy szerteágazóan foglalkozik a felvidéki pénz és hitelélettel, és logikus megállapításokat tesz a folyamattal kapcsolatban. Ugyancsak pozitívum, hogy a jól strukturált elemzések miatt könnyen átlátható, és értelmezhetőek a különböző gazdasági, társadalmi és nacionalista folyamatok.

Végezetül elmondható, hogy a könyv biztos alapot nyújthat a szlovák nemzeti mozgalommal kapcsolatos kutatásokhoz, de mindenképpen fontos kritikus szemmel kezelni a leírt társadalmi, gazdasági statikusságot.

 

 

 

Jánoki Dávid

ELTE BTK

 

 

 

2010. december 14.



[1] Magyar Királyság alatt érti Horvátországot is.

[2] Természetesen a felvidéki iparosításnál nagyobb hatásfokkal működött a dél-erdélyi, és budapesti ipari központ, de így is megelőz e régió több más gazdaságilag fontos területet az iparosítás terén. Pl.: Dunántúl, Alföld, Délvidék…stb.

[3] Textilüzem, ruhagyár…stb.

 

 

Recenzió

Neumann Tibor: Telekpusztásodás a késő középkori Magyarországon

című tanulmányából

Írta: Jánoki Dávid

ELTE BTK

 

 

Bevezetés

 

 

E recenzió témája bemutatni a címben szereplő tanulmány főbb téziseit, kutatásait, megállapításait. Bevezetésként annyit fontosnak tartok megjegyezni, hogy a tanulmány szerzője Neumann Tibor, szakterülete a középkori Magyarország története. Korábbi kutatásai is ebbe a kutatási spektrumba illeszthetőek bele, több tanulmányt írt a középkori magyar nemességről[1], várakról[2], illetve oklevelekkel[3] is foglalkozott. Több kutatócsoport tagjaiként részt vett a Diplomata Hungariae Antiqua című forráskiadvány szerkesztésében, a pannonhalmi Bencés apátság középkori forrásanyagainak feltárásában és részt vállalt a Zsigmond-kori Oklevéltár című forráskiadvány-sorozat szerkesztésében is. Doktori disszertációjának témája pedig  A Korlátköviek. Egy előkelő család története és politikai szereplése a 15-16. században.[4]Most vizsgálandó írása a századok 137. évfolyamának (2003) 4. számában jelent meg.

 

 

A tanulmány tézisei

 

 

A vizsgált dolgozat témája a késő középkori telekpusztásodás, amelyet a szerző a gimesi uradalom példáján szemléltet. Alapfelvetése, hogy a szakirodalmak[5] által előszeretetten hangoztatott 16. századi telekpusztásodási folyamatok sok esetben csak látszat telekpusztásodások, és ebből nem következik mindig a népesség csökkenése. Megállapításai szerint a jobbágyok, egy szomszédjuk halála után megkaphatták annak földjét a földesúrtól, de annak birtokbavételéért censust kellett fizetniük. Ennek következtében a jobbágy két jobbágytelket birtokolt, amelyek egyenrangúak voltak, noha az összeírások szerint sokszor deserta[6] telekként említik meg a censussal birtokolt jobbágytelket. A szerző szerint ezen figyelmetlenség az adatfelvevő nemesek szempontjai szerint alakult így. Amennyiben egy jobbágynak két[7] jobbágytelke volt, akkor a földesura bármikor elvehette tőle az egyiket, és odaadhatta azt egy betelepülő jobbágynak. Ez a lehetőség alátámasztani látszik a Werbőczy-féle Hármaskönyvben szereplő egy jobbágy egy telek elvét. A dolgozat alátámasztja azt a szakirodalmi vélekedést, amely szerint a vizsgált időspektrumban a féltelkes jobbágytelkek voltak dominánsak a telekszerkezetben. Ez a vizsgálat alá vont gimesi uradalomban sem volt másképpen, ahol ugyancsak a féltelkes jobbágytelkek domináltak. Bár a szerző itt is megjegyzést tesz, mivel az összeírások falvakként más mértékkel számolják a teleknagyságot, és így gyakran más teleknagyságot kapunk a települések között, ami a szerző szerint fokozott óvatosságra int a telekszerkezet vizsgálata során.

Az üresen álló jobbágytelken ( deserta telek) megkülönböztet mind a szakirodalom mind  a szerző két részt: egy belsőséget és egy külsőséget[8]. A dolgozat szerint gyakran előfordult az, hogy a deserta telek belsőségén jobbágy lakott, míg a külsőséget műveletlenül hagyták. Ennek általános jellegéről ad bizonyítást, hogy a gimesi uradalomban, az összeírások a deserta telkeknél rendre megjelenítenek egy nevet, amely többnyire az előző tulajdonos neve volt. Viszont a szerző itt megállapítja, hogy többségében félrevezető ez a névhasználat, mivel lehet élő személy is a deserta telek mellett szereplő jobbágynév. Ennek apropóján hoz fel példákat[9] a szerző, amelynek során bizonyságot nyer az állítása, cáfolva ezzel azt a szakirodalmi berögződést, amely szerint a telekpusztásodás folyamata domináns tendencia volt.

A dolgozat felvet fogalomhasználati problémákat, is: A predium szó használatáról a történész például azt állítja, hogy az abból származtatható, hogy az elnéptelenedett település azonos latin elnevezésének korai, 15. század előtti magyar fordítása gyakran „telek” volt, ami viszont a késő középkorban már az épületek nélküli telket jelentette, szemben a birtokkal, ami ekkor már a „puszta” névre hallgatott. A latin terminus pedig a magyar jelentésváltozathoz igazodott.

A dolgozat több összehasonlítást közöl, amelyben a gimesi uradalom vizsgálati eredményeit összeveti a kanizsai, sárvári, egervári uradalmak eredményeivel. A megállapítás szerint biztosan kijelenthető, hogy az összeírásokban szereplő „elhagyott, de épületes” telek megfogalmazás nem üres deserta telket, hanem lakott deserta telket jelent, és ennek is főként a belsőséges része volt használatban. Fontos megjegyezni, hogy maga a deserta telek inkább jelentett egy státust a telekösszeírásokban, mint egy konkrét üresen álló jobbágytelket.

A szerző megemlíti, hogy a deserta telkeken élő zsellérek és az azokat birtokba vevő jobbágyok nem szerepeltek átfogó demográfiai tanulmányokban, ezért annak vizsgálata fontos lenne, hogy mekkora réteget tett ki valójában a késő középkori magyar társadalmon belül ez a deserta telken élő réteg. Forráskritikai megjegyzésnek is hangot ad a dolgozat írója, amely szerint „ a népes telkek olykor átmenetileg is lakott belsőségű elhagyott” telekké váltak, és ezért nem feltétlenül kell egyes uradalmak két, néhány év eltéréssel felvett összeírása mögött komoly népesség-fluktiációt látnunk, amennyiben csak a népes jobbágytelkek vagy az adóegységek számát ismerjük, továbbá a pusztásodás alacsony, illetve magas arányszáma sokszor nem valós pusztásodási folyamatokból, hanem az uradalmak összeíróinak azon módszeréből adódik, hogy a censussal megterhelt pusztatelket népes jobbágytelek(rész)nek és pusztateleknek egyaránt elkönyvelhették. Ebből a logikai menetből pedig egyfajta „félrekönyvelésre” következtethetünk, amiből nem szabad jelentős telekpusztásodásra, és az ebből következő mezőgazdaságra káros folyamatokat látnunk. Nem következik a birtokos társadalom nagyarányú jövedelemcsökkenése, minthogy azt a szakirodalom korábban gondolta, ugyanis a deserta telkeket birtokba vevő jobbágyok rétege megtudott gazdaságilag erősödni[10] a több jobbágytelek birtoklásával, másrészt pedig a földesurak is jól jártak mivel a deserta telket birtokba vett jobbágy censussal tartozott neki, amely tovább stabilizálta vagyoni helyzetét.

A dolgozat rámutat egy fontos társadalmi-telekszerkezeti jelenségre is. Méghozzá arra, hogy az olyan foglalkozást űző lakosok, mint például a molnárok, kovácsok, takácsok…stb., nem volt szükségük külsőségeikre, ezért megfigyelhető, hogy megpróbálják eladni a jobbágytelkük külső tartozékait, amely többnyire deserta telekként fog szerepelni az összeírásokban, noha  többnyire a földesúr azonnal engedélyt ad egy másik jobbágynak, hogy birtokba vegye azt a külső telektartozékot. A szerző szerint e folyamat előidézésében nagy szerepet játszott, hogy a városok külső és belső telektartozékaik kapcsolódási rendszere annyira bonyolulttá vált, hogy a használaton kívüli telekrészre egyre többször a deserta telek elnevezést kezdték el használni pusztán a helyzet státusbeli egyszerűsítése miatt.[11]

A dolgozat a deserta telkek képződésének egy másik típusát is leírja[12] amely szerint a magvaszakadt[13] jobbágycsaládok telkeit a földesúr sokszor a majorságához[14] csatolta, vagy allodiatorainak adta azokat. E folyamat esetén gyakran előfordult az, hogy a belsőségeket és a külsőségeket szintén különválasztották, és a telek azon részét, amelyiket nem érintette a földesúri rendelkezés deserta telekként tüntették fel az összeírásokban, sőt sokszor más jobbágycsaládnak engedték meg a letelepedést ott.

Konkrét példával[15] illusztrálja az írás, hogy a késő középkori urbáriumokból nemcsak az deríthető ki, hogy mekkora volt a deserta telkek hányada a teljes telkekhez viszonyítva, hanem az is, hogy ezen deserta telkeken milyen művelés alá vonták, hogyan hasznosították. A Trencsén és Nyitra megyei Bolondóc uradalma, amelyik a Bánfi család bolondóci ágának birtokában volt 1522 körül, remek betekintést ad a deserta telkek felhasználhatóságáról. Ebből kitűnik, hogy a telkeknek a kétharmadát census fejében művelés alá vonták, és még terményjáradékot is kellett utána fizetni. Fontos megemlíteni, hogy a census és a terményjáradék mértéke csak annyira terhelte meg a telkeket megművelő jobbágyokat, hogy ne „tántorítsák” el őket a munkától, és ami fontosabb a telkek birtokba vételétől.

A dolgozat egyik alapvető megállapításának[16] tekinthető az, hogy sikerült kideríteni, hogy miért tüntették fel az utolsó jobbágy nevét akkor is, amikor a telek belsősége már lakottá vagy műveltté vált. A kutatások szerint azért, mert az utolsó „telekbirtokos” jobbágy volt az utolsó személy, aki az átmenetileg, vagy egymástól véglegesen elválasztott külső és belső telket még természetes egységében birtokolta. Fontos volt a telek külső és belső része közötti eszmei kapcsolat, amely biztosította a telek egységét, annak ellenére, hogy tényleges egységét akár több darabra is oszthatták. A földesúrnak nem volt érdeke, hogy a fent említett eszmei kapcsolat megszakadjon a telek belső és külső részei között, annak ellenére sem, ha már ez a gyakorlatban megtörtént.

A következtetés szerint amennyiben helytálló a fenti érvelés, úgy érdemes felülvizsgálni a magyar történetírásban domináns szakirodalmi véleményt, ugyanis feltételezhető, hogy a deserta telkek valójában egy igen sokrétű és nagy tömegű társadalmi csoportot rejtenek, amelyeket eleddig nem kalkuláltak bele az ország népességébe.

A szerző figyelmeztet arra is, hogy elemzése nem teljes körű, ezért általános szabályok levonására nem vállalkozik. Ez a bizonytalanság egyrészt a vizsgálati spektrum relatíve kicsinységéből és a nem pontos fogalomhasználatból adódik. Ugyanis többnyire az adott tájegység környezeti tényezői határozzák meg a mezőgazdaság lehetőségeit, amely viszont kihat a birtokszerkezetre is, és ezáltal más-más következtetésekre vezet a telekpusztásodás folyamatainak vizsgálatánál. Ezalatt érthetjük, hogy régiókként, sőt akár falvakként is változott, hogy mit értenek az egyes összeírásokban fél, illetve egésztelekként, illetve az is megfigyelhető, hogy maga a jobbágytelek fogalma is változik.

 

 

 

Összefoglalás

 

 

 

A vizsgált tanulmányban a szerző rávilágít arra, hogy a késő középkorban a történelemkutatás által használt alapvető fogalmak területenként változtak jelentéstartalmukat tekintve, ezért nehéz koherens, egységes állásfoglalást kialakítani egyes történelmi problémákat illetően. A szerző kutatásai alapján bizonyítottnak látszik, hogy a középkori Magyarországgal foglalkozó történeti szakirodalom hibázott, amikor a telekpusztásodás folyamatának a mezőgazdaságra gyakorolt hatását túlbecsülte. E figyelmetlenség oka Neumann Tibor szerint az, hogy a telekpusztásodás folyamatánál vizsgált összeírások sokszor deserta telekként említenek meg olyan jobbágytelkeket, amelyeket valójában használtak, sőt, adott esetben laktak is benne. A szerző szerint ez a téves következtetés egy általános „félrekönyvelésre” vezethető vissza, amely az uradalmi közösség bonyolult és sokrétű telekviszonyaiból adódott, és amit az összeírások idején, az összeírásokat végző nemesek nem kívántak külön kategóriaként feltüntetni, ezáltal ezen különleges használatú jobbágytelkeket mindig deserta, vagyis elhagyott jobbágytelekként említették meg. Ez természetesen a kutatás alapján nem jelent valós elhagyatottságot, hanem mindössze egy státus állapotot.

A tanulmány pozitívuma, hogy mélyreható elemzésekkel támasztja alá a benne foglaltakat, és hivatkozik a kurrens magyar szakirodalmakra. A dolgozat negatívuma, hogy nem helyezi el ezen magyar folyamatokat a kor általános európai perspektívájában. Ugyancsak hiányosság, hogy bár említi a deserta telkek megművelését és hasznosítását, de nem fejti ki pontosan, hogy milyen terményeket állítottak elő a vizsgált uradalom deserta telkein, noha ezt a szerző még meg is erősíti azzal, hogy a fejezet elején leírja, hogy prezentálni kívánja a telekhasznosítást. Kritikailag nem elhanyagolható az sem, hogy bár megemlíti, hogy a környezeti viszonyok sokat hatottak az egyes jobbágytelkek nagyságára, ezt mégsem vizsgálja a prezentált uradalmakon keresztül, holott állításai helyességét ez is alátámasztaná.

Összességében a szerző javasolja, hogy ezen telekpusztásodási vizsgálatokat terjessze ki a történésztársadalom más településekre is, de vegye figyelembe szigorúan a tanulmány azon következtetését, hogy nem minden deserta telek volt valóban elhagyott, sőt adott esetben igazán nagy „élet” folyt rajta.

 

 

 

 

Jánoki Dávid

ELTE BTK

 

 

 

 

2010. November 4.



[1] Neumann Tibor: A Vízköz kisnemesi társadalma a középkorban. Századok 136 (2002): 417-450.

[2] Neumann Tibor: XVI-XVII. századi várleírások Korlátkőről. In Castrum. A Castrum Bene Egyesület Hírlevele 1. szám, szerk. Feld István, Szatlóczky Gábor, Domokos György, Budapest, 2005, 23-30.

[3] Neumann Tibor: Bereg megye hatóságának oklevelei a Jagelló-korban. Szabolcs-szatmár-beregi Szemle 41 (2006): 17-30.

[4] Megjelent: A Győri Egyházmegyei Levéltár Kiadványai - Források, feldolgozások 5., Győr, 2007.

[5] A szező szerint Szabó István „Hanyatló jobbágyság a középkor végén” című munkája alapján vált domináns nézetté a magyar történetírásban a telekpusztásodási folyamatok népességre gyakorolt negatív hatása. Szabó istván írása megjelent: Századok 72. (1938) 40-59.

[6] Deserta = Lakatlan, használaton kívüli, elhagyott.

[7] Természetesen a jobbágy bírhatott több jobbágytelket is, mint a sajátját.

[8] A megkülönböztetés alapja nem a jobbágytelek részeinek funkcionális elkülönítése, hanem a ház – mint a telek központja –, és a ház körüli földek, mint a telek külsőségei.

[9] Sokszor előfordult az, hogy a deserta telek tulajdonosának a halott jobbágyot írták be, aki előzőleg birtokolta a jobbágytelket, míg az új tulajdonosát-használóját nem írták oda.

[10] Egyfajta népesség mobilizációs folyamatot hivatott tükrözni ez a megállapítás.

[11] Neumann Tibor: Telekpusztásodás a késő középkori Magyarországon. In: Századok 137 (2003) 866.

[12] Neumann Tibor: Telekpusztásodás a késő középkori Magyarországon. In: Századok 137 (2003) 868.

[13] Per defectum seminis

[14] Curia Domini

[15] Neumann Tibor: Telekpusztásodás a késő középkori Magyarországon. In: Századok 137 (2003) 870-874.

[16] Neumann Tibor: Telekpusztásodás a késő középkori Magyarországon. In: Századok 137 (2003) 876.

Andrew C. Janos Közép-Kelet-Európa modelljének a térség jövőjére vonatkozó tézisei és annak kritikai értelmezése
A történészeket mindig is vonzotta a múlt paradigmáiból felállítható jövőképek és jelen modellek. Akarva - akaratlanul, de bármely fontos tudományos írásban megtalálható a jelen kritikája is, amely hol tudatos reflektálás a világ dolgaira, hol pedig tudattalan és csak a későbbi nemzedékek értelemzése. Történészhallgatóként célomnak tekintem, hogy nemcsak megelégszem és nemcsak elfogadom azt a tudást, hagyatékot, amelyeket jeles történészek és történelemtudósok hagynak ránk, hanem fontosnak tekintem, hogy kritikai jellegű írással reflektáljunk a jelent, így adott esetben minket is nagyon érintő gondolatmenetekre, teóriákra.
Diskurzusunk ezen szakaszában egy általam már elolvasott mű, Andrew C. Janos: Haladás, hanyatlás, hegemónia Kelet-Közép-Európában (2003, Helikon Kiadó) című munkáját szeretném kritikailag elemezni. Megjegyezném, hogy a mű összetettsége és terjedelme indokolná, hogy ne csak egy általam kiválasztott fejezet kritikáját olvashassuk itt most el, de egy ilyen hosszú recenzió megírása és publikálása félek technikailag megoldhatatlan lenne.

Az általam kiválasztott fejezet a "Posztkommunista időszak mérlege" címet viseli. A szerző ezen fejezetben összegzi az 1989 utáni térségbeli országok fejlődését egészen 2000-ig. Érdekes törvényszerűségeket állít a szövegben a történész, miszerint " Semmi sem veszélyesebb a társadalomtudomány számára, mint azok a következtetések, melyeket a rövid távú fejlődésből hosszú távra vonunk le."
E fenti szövegrészlettel azt hiszem minden történész egyet tud érteni, nem is szorul különösebb magyarázatra. A probléma abban rejlik mindössze, hogy ezen bölcs megállapításhoz képest a szerző a következő oldalakon homlokegyenest szembehelyezkedik ezzel az állásponttal és kifejti a jövőre vonatkozó modelljeit a térség országaival kapcsolatban. Ezen oknál fogva bármennyire is "illetlenség" egy viszonylag régen kiadott (2003) művet kritikailag elemezni, mégis maga a szerző készteti a logikailag szembehelyezkedő állításai tisztázására a történészt.

Mivel azt már fentebb leírtam, hogy fölösleges a bölcsesség tartalmával vitatkozni, mert az így van rendjén, ezért a szöveg további részeivel kívánok foglalkozni.
Megnézzük, hogy mennyire volt pontos és hiteles a jövő modell a kiadást követő jó 7 évvel, 2010-ből nézve.

Tételesen:

Mű:
" A régió gazdasági hanyatlásának talán legfontosabb tényezője a nemzetközi mintaadó hatás volt. A nyugati gazdaságok fejlődése keltette ezt a relatív deprivációt, és azt - Veblen szavaival élve - spiritualizálta a kelet-európaiakban."

Kritika:
Ez a deprivációs hatás feltehetően már jelen volt 1989 előtt is, de 1989 és 1993-4 között nem dominálhatott, mivel akkoriban a posztkommunista országok a saját gazdaságuk összeomlásával keletkezett társadalmi sokkhatás leküzdésével foglalkoztak, természetesen a gazdaságuk talpra állítása mellett. Hiába lehetett meg a Veblen effektus Nyugat és Közép-Európa között, biztosan állítható, hogy a társadalmat jobban sokkolta a közvetlen élményként ható gyárbezárások, piacvesztések, állásvesztések, elszabaduló inflációk, egyszóval a szocialista tervgazdaság összeomlása, mint a szövegben említett leszakadás a Nyugattól.
A műben említett deprivációs hatás viszont 1993-4 után már dominálni kezdett a térség országaiban, ennek oka pedig az volt, hogy a magukhoz térő társadalmak nem tudtak belenyugodni az információs technológia révén relatíve gyorsan a tömegekhez eljutó információkba, amelyek a folyamatos elmaradottságot tükrözték a Nyugat felé. A rendszerváltás során keletkező csodavárás és életminőség javulás elmaradt, sőt, a gazdaság és az életszínvonal későbbi javulása sem volt olyan tendenciózus, hogy a tömegek elégedetlenségét kezelni lehessen vele. Sőt olyan hatást váltott ki, hogy az új rendszerben sem képesek ezek az államok és kormányzatok gyors életminőség javításra, gazdasági modernizációra. Ezt az elégedetlenséget többek között a rossz gazdasági teljesítmény, a nem jó politikai döntések, és természetesen a szövegben is említett deprivációs hatás együttesen okozták.

Mű:
" A jövő kérdése tehát nagy részben az, hogy vajon ez a mintaadó hatás működik-e ma is? E kérdésre a válasz igenlő, vagyis a hatás jelen van."

Kritika:
Sajnálatos módon nyelvtani kritikát is megillet a kérdésfeltevés. Ugyanis a jövőre kérdezünk de az időhatározó a jelenre vonatkozik. Ezt a bakit leszámítva nyilvánvaló, hogy igaza van a szerzőnek, mivel ez a Veblen-effektus Nyugat és Kelet között 2010-ben is fennáll, és feltehetően nem kell hozzá nagy jóstehetség, hogy addig fenn is fog, amíg a térség országai a Nyugathoz kívánnak integrálódni.

Mű:
" Az előző koroktól eltérően Kelet-Közép-Európa jelenlegi nemzetközi helyzete kedvez mind a demokrácia, mind a fejlődés ügyének."

Kritika:
Alapvetően helyes meglátás, még a 2009-2010. évi világgazdasági recesszió sem okozott gondot e fejlődési lehetőségekben. Alapvetően amíg a térség az Európai Unió tagja, és mind politikailag, mind társadalmilag, nem is beszélve a gazdasági szféráról, Nyugati orientációjú, addig feltehetően nem is lesz akadályoztatva a fejlődés. Ez persze nem azt jelenti, hogy esetleges keleti orientációjú váltás nem lenne a fejlődés, és a demokrácia ügye mellett. Mindemellett meg kell állapítani, hogy jelenlegi, 2010.évi helyzetünkben a térség országai hosszútávon is jobban járnak a további Nyugati integráció erősítése mellett.

Mű:
"Egy világméretű recesszió vagy válság alááshatná mind a Nyugat készségét, mind a Kelet képességét arra, hogy megbirkózzon a gazdasági fejlesztés feladatával."

Kritika:
Teljes mértékben eltalálta a történész a recessziót, sőt a válságot is. Mindenesetre a gazdasági fejlesztés kényszerű leállása nem következett be, ugyanis a Nyugat továbbra is pénzeli a térség országainak gazdasági helyreállítását, sőt egyes sebezhető országok esetében az IMF-el közösen együttműködve további tőkét pumpálnak az adott országok gazdaságába, ezzel is segítve kikerülésüket a recesszióból.


Összegezve elmondható, hogy a történész nem alkotott tökéletes modellt a jövőre nézve, de az akkori, bonyolult helyzethez képes relatíve egész jól eltalálta a jövőt. Ettől függetlenül persze továbbra is bűn egy saját bölcsességet keresztbe húzni az olvasóközönség elvárása miatt.


Jánoki Dávid
2010.Április.8.

 

Asztali nézet